A BAROKK-RENDI KORSZAK.

A KÖZJOGI KOMPROMISSZUM.

RENDI DUALIZMUS HELYÉBE 1711-BEN KOMPROMISSZUM LÉP; A MAGYAR ALKOTMÁNYNAK A NYUGATIAKTÓL ELTÉRŐ ÚJABB FEJLŐDÉSE. AZ ÁLLAM FÖLÉNYE, AZ ÚJ ABSZOLUTIZMUS HUMANISZTIKUS VONÁSAI, KEZDŐDŐ ETATIZMUS, A HÁRMASKÖNYV AZ ÚJ FEJLŐDÉSSEL SZEMBEN; A NEMESÉSG ROSSZ HELYZETE; A FŐÚRI REFORMOK, A RENDSZERES MUNKÁLATOK. – III. KÁROLY ÁLLÁSFOGLALÁSA, AZ ÚJ HABSBURG-MONARCHIA, A BELSŐ MAGYAR BÉKE SZÜKSÉGE. A RENDI ALKOTMÁNY MEGERŐSÖDÉSE; A PRAGMATICA SANCTIO, AZ UNIÓ KÉRDÉSE; AZ ÁLLANDÓ KÖZÖS HADSEREG FELÁLLÍTÁSA. A BÉCSI KÖZPONTI HATÓSÁGOK, A TITKOS KONFERENCIA. A MAGYAR KANCELLÁRIA, A HELYTARTÓTANÁCS, A COMMISSARIATICA, AZ IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS REFORMJA ÉS ENNEK HATÁSAI. VERBŐCZI TEKINTÉLYE. A KAMARA, AZ OSZTRÁK ÁLLAMADÓSSÁG, MAGYARORSZÁG RÉSZVÉTELE ANNAK FEDEZÉSÉBEN; A NEMESI ADÓZÁS KÉRDÉSE, A KONKURZUSOK. A FŐPAPOK ÁLLÁSFOGLALÁSA, A KATHOLIKUS EGYHÁZ VÉGLEGES ADÓZÁSA; A NEMESI ADÓMENTESSÉG BIZTOSÍTÁSA 1741-BEN. A MAGYARSÁG ÉS A KÖZÖS HADSEREG, ENNEK MAGYAR EZREDEI. A KÉT TÖRÖK HÁBORÚ.

A MOHÁCSI VÉSZ és a trianoni katasztrófa között négy évszázadot választ ketté a szatmári béke, jelentőségében szinte elérve a másik két szomorú terminust. Vele befejeződik az a két hosszú évszázad, mikor a magyar sorsot a Konstantinápolyban székelő török hatalom irányította, s mikor a középkori Nagymagyarország darabokra tépve a török lába alatt sínylődött vagy a nyugati szomszédnál könyörgött védelmet. A magyarságnak két legszomorúbb százada tűnt most le az örökkévalóságba, de nem nyomtalanul, hiszen a két következő századnak: a XVIII. és XIX-nek egész története csak azokon az alapokon fejlődhetett ki, melyeket az előző török korszak hagyott rá. A népi erejében végletesen megfogyatkozott magyarság a török korszak hagyományaként viselte tovább a nyugati, Habsburgi kapcsolatot, melyet a veszély idejében maga kívánt és keresett. Ehhez képest az új korszak politikai életének legfőbb problémája a Nyugathoz való viszony, a kifejlődő Habsburg-monarchiába való beilleszkedés lehetőségei, valamint a rendi nemzetnek és idegen származású, külföldön lakó királyának egymáshoz való viszonya. Nemzeti és állami létünknek így kerül középpontjába a király és kormány kérdése, s így lesz a közjogi kérdés az az alapprobléma, mely a következő időkben külpolitikánknak, belső fejődésünknek, kultúrális és anyagi felemelkedésünknek egyaránt mértéket, gyakran pedig szűk korlátot von.

A közjogi kérdés ez új alakulásában első pillanatra is szembeötlik, hogy rendek és király aspirációikat egyaránt békés úton akarják elérni, ellentétben a XVII. század második felével, amikor egyik fél sem riadt vissza a közjogi helyzetnek fegyver erejével, való megváltoztatásáról. Épp ezt nem hitték, nem is hihették Rákóczi és Bercsényi, mert az ő előző századbeli tapasztalataik szerint a fegyvert letévő magyarságra a győzelmes király pillanatig sem fog habozni, hogy fegyver erejével kényszerítsen új alkotmányt, új szolgaságot. De ezen hitükben éppen az ő saját felkelésük hatását becsülték le, nem vévén észre, hogy a királyságnak csak addig lehetett érdeke az alkotmány eltörlése, amíg azt néhány ezred fenyegető nyomása alatt nagyobb bonyodalom nélkül megtehette, mint pl. 1671-ben, de újabb Rákóczi-felkelést, szinte évtizedes pusztulásával és a császári erők lekötöttségével nem kívánhatott többé magának. A magyar koronát fejükön viselő Habsburgok két generáción át tanultak a Rákóczi-felkelésből, s III. Károly és leánya, Mária Terézia óvakodtak hatalmuk érdekében a Lipót-féle módszerekhez visszatérni, melyek esetleg ismét fegyvert adhattak volna a nemzet kezébe.

De bármily kizárólagossággal terelődött is békés utakra a közjogi probléma körüli százados harc, mégsem nyerte vissza régi formáját, a rendi dualizmus keretei között. Mint korábban láttuk, a rendi dualizmusban törekvések és igények álltak egymással szemközt, melyeket két, konsistenciájában még meg nem szilárdult hatalom szegezett egymás ellen. A rendi dualizmus lényegéhez tartozott a hatalmi viszonyok változandósága: király és rendiség egyformán nélkülözték még az állandó formákat, s a dualisztikus harcban mindkettő győzhetett vagy veszthetett, miből állandó ingadozás, felemelkedés és lesüllyedés, azaz a tipikus dualisztikus küzdelem származott. Ennek során az európai kontinentális fejlődésben végül is a királyság győzött, kifejlesztvén az abszolutizmus kormányzási formáit, s ezzel a rendi hatalmakat előbb-utóbb formális megszünésre is kárhoztatva.

A magyar fejlődésben a szatmári béke az, mely az abszolutizmus győzelmét megakadályozza és ezzel a magyar közjogi viszonyoknak új, az európaitól különböző alakulását lehetővé teszi. Míg másutt a dualizmus hullámzó korszakára egyoldalú abszolutizmus következik, előbb többé-kevésbbé patriarchalis, majd mindinkább fölvilágosodott szinezetű formákban, addig nálunk a szatmári béke biztosítja egyrészt a királyságnak a leopoldi korszak vívmányait: az örökösödést és az ellenállási jog megszüntetését, a rendiségnek másrészt összes egyéb privilégiumait, s így a rendi dualizmus helyébe bizonyos egyensúlyt, kompromisszumon alapuló nyugalmi állapotot létesít.

A rendi dualizmus tehát különleges formákban merevedik meg, aminőket nyugaton alig találhatunk többé. A magyar trónon ülő Habsburgok a XIV. Lajos óta kifejlődött abszolutisztikus kormányrendszer hívei, de elveiket magyar területen nem gyakorolhatják, kénytelenek azokat mintegy felfüggeszteni és a szatmári békében újból elismert rendi privilégiumokat továbbra is respektálni. De a rendiség számára mégsem tért vissza a dualizmus korszaka, amikor még az erőviszonyok változása esetén szinte korlátlan hatalmi lehetőségeket remélhetett, mint a Jagellók idejében vagy Bocskay felkelése éveiben, – vele szemben a királyság, éppen az abszolutisztikus gondolat európai kifejlődésével, oly előnyös pozícióba kerül, hogy régi ellenfele örülhet, ha privilégiumainak többé-kevésbbé nyugalmas élvezetében megmaradhat. Az új rendi korszakban a két szembenálló félnek nincsenek többé egyenlő kilátásai: a rendiségnek örülnie kell, hogy még él, míg a királyság, az európai abszolutizmushoz csatlakozó humanisztikum következtében, hatalmas lendülettel készül átvenni a civilizátor szerepét.

A magyar rendiségnek ez a hanyatló állapota még inkább szembe tűnik, ha figyelemmel kísérjük azon fejlődést, mely az abszolutizmustól függetlenül Európa nyugati részén, főként Angliában, pozitív jogalkotás során is, valamint Hollandiában inkább egyes tudósok fejében, így Grotiusnál, s a német Althusiusnál végbemegy. A két angol forradalom nemcsak a királyság korlátlan hatalmát semmisítette meg, a rendiséget sem hagyta meg kizárólagos jogaiban; legfőbb eredménye a jogoknak a rendiség körein túl való kiterjesztése volt. A Habeas Corpus és más akták teljessé tették a rendiségen kívül álló népesség személyi jogait is, úgyhogy ember és ember közti különbségek, melyek a XVIII. és XIX. század Angliájában is megvannak és nem egyszer véres küzdelmeket okoznak, többé nem közjogi szükségszerűségnek, nem az alkotmányból folynak, hanem anyagi okokból, a vagyon és munka rossz elosztásából. Angol alkotmány és hollandi, általában protestáns, nyugati kálvinista gondolat így alapozza meg az abszolút Európával szemben a népszuverénitás egy formáját, legyenek annak végrehajtói még rendi, vagy már választott hivatalnokok. Az új jogtudomány továbbfejleszti és megvalósítja a rendiség középkori követeléseit, kiszabadítva azokat egyes társadalmi osztályok szűkkeblűségéből: a jogok és constitutiók helyébe már „constitutiót” követel, alkotmányt, minő az ő singularis voltában ismeretlen volt korábban a sokféle szabadságból és törvényből összetevődő rendi világban; a constitutio alapján az uralkodói szék betöltésénél választást, electiót szab meg, s utána nép és uralkodó kölcsönös esküjét, formális kétoldali szerződést, mely a rendi dualizmus hullámzásaitól függetlenül állapítja meg a kormányzás módját változhatatlan, alaptörvények értelmében. Leges fundamentales fogalma hasonlókép idegen a rendiség folyvást alkudozó szellemétől, s az első angol forradalom puritán hőse, Cromwell az, aki alaptörvények nélkül mindennemű kormányzást lehetetlennek tart. Mindezen közjogi gondolatok tovább erjedtek az angol protestantizmus gondolatvilágában, hogy az amerikai „jogok deklarációján” és a nagy francia forradalom jogalkotásán át egész Európát meghódítsák az „konstitucionalizmus” számára.

Végzetes hiba volna és a hazai fejlődés tökéletes felismerése, ha az 1711 óta megmerevedő magyar rendiséget a szélső nyugateurópai konstitucionális fejlődés egy ágának tartanók. A valóságban a XVIII. század magyar rendiség egyenes utóda a késő középkor általános rendiségének, s belőle éppen azon momentumok hiányoznak, melyek a nyugateurópai irányt korszerűvé, a további fejlődés hordozójává avatták. Hiszen a hazai rendek soha nem léptek ki önmagukból és eszükbe sem jutott, nem is juthatott, privilegiumaikat az alattuk álló osztályokra kiterjeszteni. Igaz, külsőleg sok a hasonlóság: a lex fundamentalis fogalma, láttuk, már I. Lipót korában feltűnik, s 1711 után a magyar rendiség állandó törekvése lesz ily alaptörvények létesítése. Az alkotmány, a constitutio (egyes számban) is ekkor bukkan fel a rendi szóhasználatban és foglalja össze európai modern egységként az eddigi sokféle jogokat, szabadságokat, törvényeket. De alaptörvényként most is csak rendi privilégiumokat, így a nem adózást, akarnak kimondani, s a constitutióból viszont ekkor már hiányzik a leglényegesebb pillér, a szabad választás, s ezzel kapcsolatban az uralkodó és nép közt kötendő szerződés lehetősége. Az angolszász összehasonlítás szemszögéből összeszabdalt, megcsonkított, erőtlenné tett, középkori rendi maradványnak kell látnunk ekkor a magyar alkotmányt, mellyel most mégis kompromisszumra lépett a hatalmas abszolutisztikus idea.

Mert ha az angolszász fejlődéstől eltekintünk és hazai viszonyainkat tisztán a kontinentális sorozatba állítva vizsgáljuk, akkor viszont meglepetéssel kell látnunk, hogy a kontinentális abszolutizmus egyedül e kis magyar rendiség előtt hajolt meg, alázkodott meg arra, hogy saját elvei végrehajtásáról lemondva, vele kompromisszumot kössön. A kontinensen az abszolutizmus erői ekkor már mindennél hatalmasabbak voltak, s hogy mégis velük szemben transigálni voltak kénytelenek, ez ismét a Rákóczi-felkelés, az abban megnyilvánuló rendi szellemű nemzeti akarat hatása alatt történt. A Rákóczi-felkelés nélkül az új abszolutizmus annál kevésbbé lett volna hajlandó szűkkörű, önző érdekeket képviselő rendiséggel kompromisszumot kötni, mert hiszen uralma nemcsak anyagi erővel, hanem az akkori legmagasabb humanisztikus és emberbaráti alapokon is biztosítva volt.

A Habsburgok abszolutizmusa a XVIII. században lényegében más, magasabbrendű képződmény, mint még I. Lipóté, akinél az új berendezést illetőleg anyagi érdeken kívül magasabb szempontok egyáltalában nem szerepeltek. Közben azonban az abszolutizmusnak egész európai arca erősen megváltozott, s a Colbert-féle merkantilista indítékú abszolutizmus helyébe a kezdődő felvilágosodás főként a természetjog segélyével egész új építményt emelt. Ma már tudjuk, hogy a középeurópai új uralkodási maximákra, amint azok elsősorban a Hohenzollernek és Habsburgok udvarában érvényesültek, a francia felvilágosodás alig volt ekkor még hatással, sem Montesquieu, sem Rousseau nem tartozott Mária Terézia és II. Frigyes olvasmányai közé, s helyettük az új gondolatok népszerűsítői, a felvilágosodott abszolutizmus nagy egyetemi tanárai, Thomasius, Christian Wolff, majd Ausztriában Martini és Sonnenfels, a természetjogból, s ezzel kapcsolatban a társadalmi szerződésből fejtették ki egész rendszerüket. Nem lehet itt feladatunk a felvilágosodás alkotmányjogának különböző forrásait felsorolni, annál kevésbbé, mert ugyanazon alapfogalmak, mint pl. az említett társadalmi szerződés, különböző irányoktól más és más értelemben használtattak. A természetjog elképzelése szerint az emberek eredetileg szabadok voltak, de állami szervezetbe állva magukat uralkodónak vetették alá, akár úgy, hogy a szuverénitást a nép megtartotta magának, s az uralkodó csak a nép mandatariusa gyanánt gyakorolta azt, akár úgy, hogy a nép visszavonhatatlanul átadta minden jogát az uralkodónak, aki így valósággal korlátlan, ember-isteni hatalomhoz jutott – ez Hobbes felfogása az angol forradalommal szemben, – mindez változatát képezi a XIV. Lajos-féle hatalmi felfogásnak, mely szerint, Bossuet tanításaiból kifolyólag, ugyanez a korlátlan hatalom egyenesen Istentől jön és tiszteletbentartása valláserkölcsi kötelessége az alattvalóknak. Ugyancsak erkölcsi alapokra állíták a korlátlan hatalmat a Grotiust követő német természetjogászok: Pufendorf, Thomasius és iskolájuk: szerintük a szuverenitás alanya maga az állam, az uralkodó a hordozója, akinek korlátlan hatalmát az állam célja érdekében kell felhasználnia, s ez a cél nem egyéb, mint a régi római „salus reipublicae”. A korlátlan hatalom tehát az állam java érdekében van a fejedelem kezében, aki feladatát akkor tölti be, ha ezt az állami célt eléri, – viszont ha ezt nem éri el, akkor rossz fejedelem, de akit természetesen nem lehet ezért székéből letenni, hiszen hatalma korlátlan és az alattvalóknak nincs ellenállási joguk. Az abszolút uralkodónak tehát jogi helyett ethikai kötöttsége van a hatalom államhasznos gyakorlatára, neki kötelessége az uralmat jól végezni, de alattvalóinak az uralkodás módjába semmiféle beleszólásuk nincs. A fejlődésképes momentum itt az államcél fogalmában rejlik, melyet a természetjog szerint az uralkodó köteles megvalósítani. Már a Grotius-féle államcélban benne van az emberek természettől való jogainak megvalósítása, amiből aztán a később oly nagy szerepre jutott emberi jogok fejlődnek ki: már Grotius kimondja, hogy az egyes embernek joga van az élethez, testének tagjaihoz és a szabadsághoz, Wolff szerint pedig ily „veleszületett jogok” – jura connata – mindenkit feljogosítanak arra, hogy étele, itala, lakása, ruhája legyen, betegség esetén gyógyítási lehetőségei, sőt a testi szépség és egészség ápolásának eszközei is meglegyenek; ezeket minden embernek, mint valami minimumot, rendelkezésére kell bocsátania azon államnak, mely jó kézben, kötelességet ismerő uralkodó hatalmában van.

Ez egyszerű etikai követelményekből mint magból nőtt ki a felvilágosodott abszolutizmus azon formája, melyben az uralkodó korlátlan hatalmát a nép érdekében, mint az állam szolgája, kötelességként gyakorolja. II. Frigyes és II. József felfogása e tekintetben ismeretesebb, semhogy részleteznünk kellene. De, mint látni fogjuk, már Mária Terézia állásfoglalását is ily etikai momentumok szabják meg. Egy alkalommal, igazságügyi reformjai kezdetén, azt mondotta, hogy ő nem ellensége a rendek privilégiumainak, s ha „azok az igazságszolgáltatást igazságosabban intéznék, mint ő, akkor saját és utódai hatalmát a rendi jogoknak alávetné, vagy egész hatalmát is a rendeknek átengedné”. De éppen az volt a rendek hátránya, mit semmi fejedelmi jóakarat jóvá nem tehetett, hogy az államcél ez új természetjogi, mondhatnók: humanisztikus fogalmazása teljességgel összeegyeztethetetlen volt a rendiség természetével és egész fennállásával. A rendi állam célja a rendek privilégiumainak fenntartása, s ezzel a rendi tagok számára oly életmód lehetővé tétele, minőre privilégiumaik értelmében joguk van. A rendeken kívül álló néposztályok érdekei itt csak annyiban jönnek számba, amennyiben e néposztályok túlságos megterhelése, gazdasági összeroppanása a rendi osztályok nyugodt életmódját is veszélyeztetné. Innen a folytonos rendi gond, nehogy az állam túlsok terhet rójon a jobbágy vállára. De a népvédelemnek ez átlátszóan önző módja távol áll az új abszolutizmus humanisztikus megalapozásától, s innen következik, hogy a természetjog emberei a rendi gondolatra etikai magaslatról vélnek lenézhetni, ezért mindnyájan esküdt ellenségei a rendiségnek, melynek szűkkörű önzésével szemben emberi és állami jogokat hangoztatnak és próbálnak az államéletben pozitive is, a rendi alkotmányok háttérbe szorításával, megdöntésével alkalmazni. Mária Terézia trónraléptekor megígérte, hogy különböző tartományaiban a rendi privilégiumokat és a „hagyományos jó szokásokat” meg fogja tartani, de ez az esküje, mint utóbb kijelentette, nem vonatkozhatott a hagyományos „rossz” szokásokra, már pedig, tegyük hozzá, a természetjog és felvilágosodás világánál, valamint Mária Terézia katholikus ethikai felfogása mellett, amely sokban érintkezett a természetjoggal, a rendi jogoknak és jogszokásoknak bizony a legnagyobb része „rossz” szokásoknak bizonyult. Hogyan is lehetett volna az emberi jogok elméletével összeegyeztetni a földesúrnak jobbágyával szemben, tehát saját ügyében végzett bíráskodását, vagy általában a jobbágyságot, a nemesi és egyházi fölesúrnak politikai hatalmát? Emellett a természetjogászok nem voltak a nemesség esküdt ellenségei, Pufendorf és utódai a nemességet, mint az ősök hadi érdemeinek jutalmát jogos privilégiumnak tartják, de a rendiségnek egész politikai és gazdasági berendezése oly kiáltó ellentétben állt a mindenkivel közös természetadta jogokkal, hogy elméletükből valóságban más nem, mint a rendiség elleni élet-halálharc következhetett.

Az új államhatalom pedig, mely céljának az emberhez méltó viszonyok létesítését tartá, mind szélesebb köreibe volt kénytelen belenyúlni, akaratlanul is, az emberi életnek. Felismervén, hogy a birtokviszonyok százados gyakorlaton alapuló rendszere igen sok embernek nem adja meg az emberi élet lehetőségét, bele kellett nyúlnia a magántulajdonjogba, amikor is korlátlan hatalmával élve, egyetlen rendelkezéssel próbálta a hatalmas területeken évszázados fejlődés eredményeként létrejött birtokviszonyokat átalakítani. Ugyancsak hosszú századok fejleményét törte össze az igazságszolgáltatás államosításával, a közigazgatás és kormányzás centralizálásával, új polgári törvénykönyv készítésével. És mindezen tereken a rendiségnek változatos, különböző fokokat képező előjogai helyébe mindenki számára egységes, ha még nem is mindig egyenlő jogokat állított fel, ami megfelelt az emberrel született normának és a mindinkább azonos életszabadságnak. Az emberi szükségletek még oly minimális kielégítése is, ha egyszer felvétetett az államcél fogalmába, soha nem látott mértékben kiterjesztette az államhatalom körét s azon területeket, melyeken most az államcél érdekében korlátlanul kezd rendelkezni az államhatalom. Ilyenek egyrészt az anyagi jólét területei: földművelés, ipar, kereskedelem, gyári termelés, melyeken a már korábban államelméletté emelt merkantilizmus értelmében folyik az állami szabályozás, másrészt a szellemi élet széles területei, nevelésügy, egyházi dolgok, cenzúra, könyvnyomtatás és –írás, tudományok pártolása, tudományos kérdések megoldása, nem kevésbbé a vallásfelekezetek egymáshoz való viszonyának szabályozása egyrészt Grotius szellemében, aki az elsők egyikeként hirdette a vallási toleranciát, másrészt Locke és az angol deisták elvei szerint, akiktől Thomasius és a német felvilágosodás bölcsészei megtanulták, hogy a fejedelem nem lehet egyszersmind püspök is, hogy a vallási kényszer nem jog vagy kötelesség, hanem jogtalanság és hogy minden vallást tűrni kell, ha az nem külföldi, ellenséges hatalom politikáját támogatja és nem ateista. Mindez együttvéve az államhatalom eddig példátlan kiterjesztését, gyámkodását, valódi etatizmust jelentett, mely az emberi jogok védelméből indulva ki, híven az emberi intézmények gyarló természetéhez, csakhamar a másik végletbe jutott, s az emberi önállóság és egyéniség minden kis megmozdulására lecsapva, kihívta maga ellen Rousseau és a német Sturm und Drang, az individuális érzékenység, majd a romantika és a tradíciókhoz ragaszkodó konzervativizmus kritikáját. A francia forradalom az ő mindent felforgató és mindenütt újat hozó rendelkezéseinek tömegével ugyanoly korlátlanul, s a történetileg kifejlett valóságtól függetlenül szabályozta az emberi élet minden területét, akárcsak a természetjog kicsi, de erős magjából kikelt felvilágosodott abszolutizmus: alapjában véve mindkettőben a racionalizmusnak és az Ész principiumának történetellenessége tükröződik, mindkettő emancipációt hirdet nemcsak az Egyháztól és a Dogmától, de a Multtól is, az egész történeti valóságtól.

De most még messze vagyunk a felvilágosodott korlátlanság túlzásaitól és brutalitásaitól: Középeurópa XVIII. századában még kétségtelenül a fejedelmi hatalom tartja kezében az emberi méltóság, a humanizmus, a műveltség és békés fejlődés zászlaját, s vele szemben a rendiségnek, így a magyar rendiség is emberileg csak alsóbbrendű képződményt képviselhet, mely belső gyengesége mellett pozíció dolgában is nagy hátrányban van, hiszen a bécsi abszolutisztikus törekvések mindegyre új táplálékot nyerhetnek a középeurópai, sőt francia és angol felvilágosodási irodalomból és más nyugati államok törvényhozásából, példájából, holott a magyar rendiség magára hagyatva, elméleti irodalom híján tisztán az ő privilégiumaira és jogszokásaira támaszkodva kénytelen harcolni, ami egyúttal azt is jelenti, hogy megújulás helyett megállás jelene, megmerevedés jövője. Mindamellett még élő organizmus, érzi a nehézségeket, melyek a fejedelmi törekvéseken kívül az ország végletesen elpusztult voltából származnak, s nem vonakodik attól, hogy a Verbőczi-féle állam- és népfogalom határain túllépve keresse az új helyzet szükségleteinek megfelelő eszközöket.

Valóban, a nemesi nemzet korszerű átalakulásának most éppúgy, mint száz év mulva, Széchenyi korában, a Hármaskönyvnek rendi formalizmusa állott útjában. A Hármaskönyv sem nemzetgazdasági, sem népjóléti eszméket nem tartalmazott, nem is tartalmazhatott, hiszen ilyen és hasonló dolgok a kezdő XVI. században egyáltalán nem tartoztak az állami gondoskodás, a központilag kezelhető, tehát törvénykönyvbe felvehető, törvény által formulázható tárgyak közé. Verbőczi szemlélete nem is lehetett más, mint tisztán rendi, mely a rendiségen kívül álló néposztályok sorsát csakis a privilegizált osztályok szempontjából tekinti, ezzel azonban magábanvéve is kizárta azon új ideák érvényesülését, melyek az állam összes lakói jólétéről akartak gondoskodni. Verbőczi és a merkantilizmus, a Hármaskönyv és a felvilágosodás már a XVIII. században is ellentétes, össze nem egyeztethető hatalmak voltak, hiszen minden oly állami intézkedés, mely a nem-nemesek javára történik, eo ipso sérti a privilégiumok azon teljességét, mellyel Verbőczi látta el az ő „natio”-ját. Nemesi érdek és humanisztikus törekvés szemben állnak egymással, s nincs oly körmönfont táblai notarius vagy ítélőmester, aki a Hármaskönyv szövegének bármily önkéntes interpretálásával is ki tudna belőle csavarni valami akkori felvilágosodási követelményt. A Hármaskönyv ebből a szempontból elavult munka volt, amit kétszázéves kora mellett nincs mit csodálnunk.

De az akkori nemességnek anyagi helyzete sem volt olyan, hogy tőle a Verbőczitől kodifikált jogokról való lemondást várni lehetett volna. III. Károly korában a nemescsaládok számát alig tehetjük többre 25–28.000-nél. Az első, többé-kevésbbé megbízható összeírás, az 1754–55-i szerint is csak 32.000 nemesi család volt, s ebből is 18.000 a birtokos, 14.000 az armalista, az egytelkes, parasztnemes, akinek éppen csak megélhetési minimuma van meg. A magyar nemesség tehát a török háborúk és felkelések véres századai után legalább felére, ha nem egyharmadára esett le annak a számnak, melyet még a XV. században, Hunyadi Mátyás és a Jagellók alatt kitehetett. A török korszak emberpusztító hatását mutatja, hogy nagyobb tömegek csak a régi, nyugati területeken élnek: Pozsony vármegyében 2300, Vasban 2200, Veszprémben 1700, Zalában 2000 (ebből nem kevesebb, mint 1800 armalista), Komáromban 1100, Nyitrában 1500, Borsodban 2200, Gömörben 1000, Trencsénben ugyanennyi, tovább keletre csak Máramarosban (2500), Zemplénben (1000), Szabolcsban (1100) és Szatmárban (1000) emelkedik a nemesek száma ezeren felül. A visszafoglalás után azonnal felállított vármegyékben már kevesebb nemes él: Somogyban 332, Tolnában 375, Pest-Pilis-Soltban 473, Fejérben 320 család, viszont a határőrvidékből visszamegyésített területeken még kevesebb: Aradban 85, Békésben 34, Csanádban 18. Csongrádban 52, de északibb vármegyékben is kevés: Esztergomban 56, Mosonban 50 család. Mindez nem azt jelentette, mintha a számában megfogyatkozott nemesség most gazdagabb, nagyobb birtokok ura lett volna: ellenkezőleg, ez a királyi, kamarai, főúri és egyházi nagybirtok közt tengő-lengő csekélyszámú, tekintélytelen nemesség eddig nem látott anyagi gondokkal küzdött, mert hiszen két század emberpusztító háborúi nemcsak az ő osztályát, hanem a parasztságot is éppúgy sujtották, s mindkettőt ugyanoly borzasztó véráldozatnak vetették alá. Láttuk már, hogy Lipót korszakának viharai a megtelepedett jobbágynépség tekintélyes részét tették földönfutóvá, katonává, kuruccá vagy labanccá, s ehhez képest a szatmári béke után a birtokos nemesség létérdeke volt, miként tudja leggyorsabban újra letelepíteni e mezőgazdasági munkától elszokott tömegeket, melyeknek további hullámzása a földbirtok megműveletlenségét, s általános éhhalált okozhatott volna. Innen e korszak nemességének görcsös ragaszkodása a jobbágyság fennálló, helyhez kötött formájához, másrészt az a törekvése, hogy a saját privilégiumait sértetlenül fenntartsa. Attól a nemességtől, mely a török felszabadító háborúk borzalmait, a császári seregek teleléseit, vonulásait, majd szinte egy évtizeden át a kuruc-labanc hadak nyomorát átélte, s most végkép elpusztult földjén, egy-két lézengő jobbággyal próbálta mint egyedüli munkaerővel és „fundus instructussal” helyreállítani a termelés folytonosságát, s ezzel gyermekei szájába kenyeret adni: ettől a vármegyei nemességtől valóban senki sem kívánhatta, hogy Grotius és Thomasius elveit követve, a falat kenyérről is lemondjon.

Politikailag hasznosítható műveltsége ebben a korszakban is csak a főnemesség és főpapságnak, valamint a hozzá közel álló possesionatus középbirtokos osztálynak volt, – az alsóbb papság, így a külföldet járt luteránus papok és tanítók, inkább tudományos, mint politikai műveltséggel bírtak, s az országgyűlésen, e rendi gyülekezetben, úgysem volt szavuk. Az előjogos társadalomnak politikai életereje tehát legfeljebb a magas műveltségű nagybirtokos osztályokon át mutatkozhatott meg, és csakugyan azt látjuk, hogy a viszonyok korszerű átalakításának gondolata egyedül a főurak és főpapok közt található meg. Az is megállapítható, hogy a jogi és gazdasági viszonyok modern megváltoztatására irányuló egyetlen komoly kísérlet, mely az 1715-i országgyűléssel kiküldött ú. n. systematica commissio, országgyűlési rendszeres bizottság munkálataival történt, a mágnások és főpapok irányítása alatt ment végbe. Már az I. József uralkodása alatt 1708-tól kezdve megszakításokkal folyó labanc országgyűlésen felmerült olyan munkálat készítésének szüksége, mely az 1670 óta háborúktól, felkelésektől megszakított rendet új formákban állítaná helyre, s elsősorban az állam, illetőleg a katonaság fenntartásához szükséges adóösszeg igazságos, a jobbágyokra nézve tűrhető elosztásáról gondoskodnék. Ezen törekvések megújultak az 1712–15-i országgyűlésen, s komoly eredménnyel jártak azon „politikai, gazdasági és katonai systemában”, melyet 1717–22 közt dolgozott ki Pozsonyban egy az 1715-i országgyűléstől hátrahagyott bizottság. Elnökei gróf Csáky Imre kalocsai érsek és gróf Esterházy Imre zágrábi püspök voltak, tagjai közt Károlyi Sándor, Pálffy János és Miklós, az új nádor vittek vezető szerepet, köznemesi tagjai mind előkelő, törvénytudó urak, hivatalnokok voltak, akik műveltségben is inkább a főnemességhez tartoztak. A munkálat az új viszonyokkal vet számot, amikor eljárásának alapjául a magyar törvényeket veszi, de már „tekintettel a szomszéd országok kormányzására”, mely tudvalevőleg ekkor már nem zárkózott el a rendiségen túllépő humanisztikus ideák elől. A magyar urak is felismerték, hogy a „politikai systemába” ekkor már gazdasági, vallási, katonai dolgok is beletartoznak, s mivel az „emberek keresik, hogy hol és hogyan élhetnek jobban”, ezért a megélhetés kérdéseivel is foglalkozniok kell a politikai közigazgatással kapcsolatban. A munkálat a „közügyek vezetésére” a király távolléte miatt helytartótanács felállítását javasolja, mely kezébe venné az ország benépesítésének, az „impopulatiónak” mindennél fontosabb ügyét. Ennek érdekében a sűrűn lakott helyek népessége – ilyennek tartottak e kor a nyugati felvidék vármegyéit – adják le fölöslegüket az elpusztított tiszai és dunai vármegyéknek, a földesurak üres, lakatlan területeken vegyenek, s ezekre akár külföldről is új lakosságot telepítsenek; a király pedig birtokadományt csak a betelepítés feltétele alatt tegyen. A főbaj, hogy Magyarországnak a hadiadón (contributión vagy subsidiumon), a harmincadon és a sómonopóliumon kívül nincs egyéb jövedelme; ezen nemcsak az adó méltányos elosztását és pontos behajtását biztosító rendszabályokkal kell segíteni, hanem új jövedelemforrások megnyitásával is. A bizottság itt tipikus merkantilista elvet hangoztat, melyet az előző század osztrák és német kameralistái dolgoztak ki: a pénz belső cirkulációja a fontos, ennek érdekében meg kell szüntetni az eddigi helyzetet, hogy pl. a gyapjú olcsón kimegy az országból és gyapjúáru-import formájában drágán jön vissza. E célból a hazai mezőgazdaság termékei itthon dolgozandók fel; posztó-, gyapjú-, bőrgyárakat kell alapítani, még pedig egy-egy helyen csoportosítva egyes vármegyékben, az idegen gyárosokat, azaz tőkéjüket tizenöt adómentességgel kell becsalogatni, de hogy el ne hagyják az ipart, el kell őket tiltani mindennemű birtokvételtől. Az így gyártott szövetet mindjárt átveheti a katonaság és a lakosság, úgyhogy a hazai gyáriparnak hazai fogyasztója is lesz, s így a pénz bennmarad az országban – ami a merkantilizmus alapelve volt. Ugyancsak korszerű ez új iparágaknak állami támogatása is: a helytartótanács közegei vegyék át a készáru egy részét az iparosoktól és a nyersanyagot is ők szolgáltassák, hogy ily módon az iparos az anyagszerzés nehézségeitől mentesítve legyen. Az ipar és kereskedelem emelésére szolgál az országban használatos sokféle hossz-, ür- és súlymértéknek pozsonyi mérték szerint való uniformizálása, hasonlókép a pénzverés egységesítése, Körmöcbánya mellett Nagybányán pénzverde felállítása, a vasbányászatnak állami támogatása, a belső vámok eltörlése és egy csomó csatorna építése. A csatornatervekkel valóban századokat előztek meg e nagyúri tervkovácsok, akik kuruc- vagy labancezredeik élén előbb annyiszor átlovagolták, s így alaposan ismerték, mint előttük senki, az Alföld úttalan, nedves vagy másutt víztelen síkságait. A Tiszát és Dunát csatornázással kell szabályozni: csatorna vezesse el a Tisza vizét Tokajtól a vízhiányban szenvedő Debrecen, hajdúvárosokon, a Túron, Körösön át vissza a Tiszába Csongrádig; egy másik Árokháttól a Tarna, majd Jászberénytől a Zagyva felhasználásával Szolnoknál vissza a Tiszába; ezt és a Dunát Pesttől vagy Váctól Monoron, a Tápión át Szolnokig csatorna kösse össze, egy másik Zomboron és Szabadkán át; a Duna egész Szalánkeménig hajózhatóvá teendő, a Maros szintén fa, só, katonaság szállítására; a Balatont a Sió által Kilititől Pincehelyen, Tolnán át össze kell kötni a Dunával, s a Fertőt a Rábca felhasználásával Győrön át szintén a Dunával. Mindezekre a pénz egy részét a helytartótanács teremtse elő, de a király hívja össze az érdekelteket, s ezek is járuljanak hozzá.

Mindezeket akkor modern merkantilista, s éppen nem rendi ideák voltak, de sajátságos kapcsolatban jelentkeznek a rendi szükségleteket kifejező gondolatok. A bizottság tagjai nagybirtokosok, akiknek legfőbb gondja a munkaerő biztosítása, a népesség hullámzásának megszüntetése. E célból a vármegyék vigyék vissza elmenekült jobbágyaikat, s a kóborló idegeneket, még ha nemeseknek nevezik is magukat, jobbágysorban telepítsék le, sőt a nem-nemesek mintájára a taksások is eltiltandók a szabad költözéstől. Ugyane rendi érdek nyilatkozik a nevelés kérdésében is: a király állítson fel új egyetemeket, főként a mágnásgyermekek nevelésére, ezek az egyetemeken kívül politikai akadémiákon is tanuljanak nyelveket, történetet, földrajzot, kardvívást, táncot; a nemes ifjak régebben főúri udvarokban nevelkedtek, most a nagy szegénység miatt ez megszűnt, ott ragadnak falun a gazdagságban, s ezért a vármegyék jelentsék a helytartótanácsnak, hány ily elhanyagolt nemes fiú van területén, s ez gondoskodjék azután iskolai elhelyeztetésükről. A nevelés azért is fontos, mert csak a műveltek számának gyarapodásával valósítható meg a régi kívánság: hogy a magyar ügyeket csak magyarok intézzék.

A bizottsági munkálat modern gondolatainak nagy része bizonyára Károlyi Sándortól származott, aki III. Károly uralkodása alatt a művelt és józan magyar megszemélyesítője; ő úgy látja az 1722-i országgyűlésen, hogy „az ő munkája a királynak, a minisztériumnak (azaz a bécsi kormánynak) egyaránt tetszésére van”, – az országgyűlésen azonban a vármegyei követek döntenek, akiknek „nagyobb része – panaszolja Károlyi – bizony alig tudja megfogni is elmével, mert nagyapja sem álmodott olyakkal”, – így a systema csakugyan Kollonics tervének sorsára jutott, az országgyűlés nem tárgyalta komolyan és javaslatai soha törvényerőre nem emelkedtek. Nem egyedül a rendi képviseletek sajátsága, hogy a tömeg a műveltebb vezetők legjobb szándékait is semmivé teszi.

A systema gyászos bukásával mintha kimerült volna a rendiség regeneratív ereje. Ami újítás ettől kezdve egész II. Józsefig végbemegy, az mind a felvilágosodás szolgálatába állott királyság kezdeménye; a rendek többé nem készítenek országos terveket a közjó emelésére, megelégszenek azon politikai és gazdasági rendszabályokkal, melyek privilégiumaik fenntartása érdekében szükségesek. Rendi érdek és közjó végkép széthasadnak, egymástól eltávolodnak, hogy utóbb, nemsokára, kiegyenlíthetlenül egymással szemben helyezkedjenek el. De a rendeknek épp e jellegzetes rendi önzése adta meg a lehetőséget király és nemzet közt a közjogi kompromisszum létrehozására.

III. Károly, Lipót császár ifjabb fia, bátyjának, I. Józsefnek uralkodása alatt még a spanyol Habsburgok hagyatékának volt pretendense, s mint ilyen, éveken át Spanyolországban harcolt az új spanyol király, Bourbon V. Fülöp ellen. Hogy magát XIV. Lajos hadaival szemben fenntarthassa, a spanyol nép szabadságszeretetére támaszkodott és személyesen állott a népfölkelésszerű lelkes csapatok élére, melyek a francia uralomtól akarták hazájukat megszabadítani. Személyes bátorságának is nem egy példáját adta, s ezen helyzetében, mely annyira különbözött atyjáétól, I. Lipótétól, csak természetes volt, hogy a magyarokkal szemben sem foglalhatott el ellenséges álláspontot. I. Józsefnek halála után egy ideig még tovább harcol a spanyol örökségért, s Barcelonából bizalmas tanácsosához, Wratislawhoz írt leveleiben a magyarsággal való jobb bánásmódot követeli: „ettől a nemzettől elkell venni annak tudatát, hogy a német nemzet elnyomja őt, ehelyett meg kell vele értetni, hogy én épp annyira becsülöm és annyira megbízom benne, akárcsak más népeimben” – ezért szükséges, hogy a vezérlő tábornokok barátságosan bánjanak a magyarsággal és mindennemű kizsákmányolásának elejét vegyék. Károly atyja többnyire közömbösen, nem egyszer bosszúsan, s őt néha bosszúvággyal nézte a magyar ügyeket, a fiú most határozottan jóindulattal fog hozzá Magyarország kormányának rendezéséhez.

De a Magyarország és Bécs, valamint az örökös tartományok közt immár kétszáz év óta fennálló viszonylaton az uralkodó személyes elfogulatlansága sem változtathatott többé. A bécsi tanácsosok továbbra is a Habsburg-monarchia egységének szószólói voltak és az ő központi érdekeik számára nemcsak a Rákóczi-felkelésnek nemzeti autonómiát és Bécstől való függetlenséget hirdető zászlói, hanem a szatmári békülőknek sokkal szerényebb kívánságai is veszélyesek voltak. Wratislaw, aki személy szerint, mint tudjuk, szintén nem volt a magyarok ellensége, megütközéssel jelenti urának, hogy Esterházy nádor, továbbá Károlyi Sándor és a volt felkelők országgyűlést akartak tartani az ország ügyeinek rendezésére, ami a titkos konferencia véleménye szerint új rebellió előkészítésével volna egyjelentőségű. Károly maga szintén veszedelmesnek tartja a nádorék kívánságát, de mivel szerinte a Rákóczi-felkelésnek az volt az oka, hogy a magyarok nemesi privilégiumaikat veszélyben látták, most mindent kerülni kell, ami nekik panaszra adhatna ürügyet; elvben ő nem is ellensége országgyűlés tartásának, s ezt csak addig véli kikerülendőnek, míg ő maga, az örökös király otthon nincs.

A Rákóczi-felkelés mély benyomása alatt a bécsi körök most szinte az államraison követelményének tartják, hogy Magyarországgal jól bánjanak és neki új felkelésre alkalmat ne adjanak. A bécsi politikának leopoldi célja nem változott tehát: a Habsburg-uralom alatt levő, s folyton gyarapodó tartományokat egy kézben megtartani és az egyes országok centrifugális erőit lehetőleg elgyöngíteni, megsemmisíteni. Mivel azonban a bécsi kormányzat Magyarországon nagy reakciót keltett, ezért ajánlatos lesz ezután mindent megtenni Magyarország számára – ami csak összefér a továbbra is dogmaként szereplő bécsi kormányzati hatalommal. Kis engedmények, kompromisszumok megadhatók, sőt ajánlatosak a dacosnak bizonyult nép megnyerésére, de mindezeknek nem szabad útjában állniok a monarchia további központi kormányzásának. A monarchia központja továbbra is Bécs, senkinek eszébe nem jut, nem is juthat, a központot tovább keletre tolni éppen akkor, amikor a spanyol hagyaték foszlányaiként Bécs uralma alá kerültek gazdag és hatalmas olasz területek: Milánó, a két Szicilia, s még tovább nyugatra a spanyol Németalföldnek ősi kultúrföldje. I. Lipót uralmának hosszas, véres erőfeszítései végre meghozzák gyümölcseiket: a Habsburg-monarchia a mindinkább függetlenedő, a császári hatalom alól kibúvó német territoriumokért kárpótlásul Európa déli és nyugati részein váratlan mértékben kiterjed, s új birtokai révén központjává lesz az európai politikának. A spanyol örökösödési háborút lezáró békék óta az egész XVIII. századon át a bécsi kormány egyformán érdekelve van Olasz- és Spanyolország, Francia-, Angolország, Hollandia ügyeiben, éppúgy, mint a korábban is érdekszférájában lévő német birodalomban. Császári hadseregek vonulnak át és szállják meg az olasz fejedelemségeket, Korzikán császáriak kötnek ki, Savoya és a hollandi rendek minden irányváltozása megmozdítja a bécsi titkos tanács határozatait, s az új nagyhatalom, olasz és németalföldi nyúlványaival, alig élheti többé a saját életét. A XVIII. századi Habsburg-monarchia, természetellenes nyugati kiterjedésével, alá van vetve Európa minden rezdülésének és vagy maga próbál Európán uralkodni, vagy pedig ez veti alá őt saját diktátumának. Ebből a helyzetből következtek a század gyilkos évtizedei, az osztrák örökösödési, a hétéves, a francia forradalmi hadjáratok, melyek során a Habsburg-monarchia kriziseiből mindegyre európai krizisek, összeütközések nőttek ki. A keleti, török harctér ehhez képest mindinkább háttérbe került, epizodikus sorsra jutott, Magyarország pedig, a német-cseh örökös tartományokhoz hasonlóan, e nagyhatalmi, európai helyzet egyszerű szolgájává, vérrel és arannyal táplálójává degradálódott. A monarchia európai érdekei Magyarországon békét és nyugalmat kívántak, s ez a szempont is a rendiséggel minél olcsóbb áron, de mindenképen megkötendő kompromisszumra utalta a bécsi vezetőket.

A katonai határőrvidék a XVIII. szd. elején

A katonai határőrvidék a XVIII. szd. végén

A szatmári békét a Károly barcelonai távollétében kormányzó özvegy Eleonora Magdalena megerősítette, Károly részéről a megerősítést a labanc urak akadályozták, akik nem szívesen adták vissza a békeszöveg értelmében a kurucoktól elvett javakat, hiába járt elől Pálffy János e téren is jó példával, magától visszaadván a megtért kurucoknak a neki adományozott birtokokat. Károlyi Sándor személyes sürgetésére végre megjött a királyi megerősítés, de a békeszövegnek az 1712–15-i törvénykönyvbe felvételét, a XVII. századi erdélyi békék mintájára, már megakadályozták a labanc főurak. A szatmári ígéret, hogy a király meg fogja tartani az ország és a rendek jogait, mégis megvalósult; a Károly alatti országgyűlések, az 1712–15, az 1722–23, az 1729-i a nemesi alkotmánynak úgy nemzeti, mint rendi vonatkozásban valóságos megerősödését hozták. Az első országgyűlésre várt az 1687–88-i törvény értelmében immár örökös királynak megkoronáztatása, ami régi törvényes formák közt végbe is ment; III. Károly ekkor a József-féle esküszöveget mondta el, melyet, mint tudjuk, a revízió-klauzula bentléte tett terhessé, ugyancsak a József-féle rövid, ötszakaszos hitlevélben biztosítá a rendeket jogaikról és az ország integritásáról, bár ezek heves feliratokban követelték a Ferdinándok és I. Lipót részletesebb hitlevelének visszaállítását. Az udvar kompromissziv szellemére jellemző, hogy az országgyűlési artikulusokban a király biztosítá a rendeket, hogy Lipót fiágának teljes kihalása esetén – ekkor már csak Károlyban élt a Habsburgok fiága – visszaszáll az országra a szabad királyválasztás joga, továbbá, hogy Magyarországot csakis saját törvényei szerint fogja kormányozni, nem pedig más tartományok módjára – oly ígéret, melynek újra kiadása utóbb az 1790-i nagy felbuzdulásnak szinte egyetlen eredménye lőn, de amelyet most a fegyvert letett rendek minden nehézség nélkül nyertek el, – sőt még azt is kijelentette az új király, hogy az esküszöveg gyanút keltő klauzulája nem állhat útjába ez ígérete teljesítésének, legkevésbbé az ország integritása és a saját törvényei szerint leendő kormányzása dolgában. III. Károly ezzel is bizonyítá, hogy végkép elhagyta a Lipót magyargyűlölő tanácsosaitól bevezetett praktikákat. Az említett három országgyűlés törvénycikkei különben is bővelkednek a nemesi jogoknak szokatlanul nyomatékos megújításaival, így az 1723: V. t.-cikk a nemesség speciális előjogaként megerősíti a Hármaskönyvnek az idézés nélküli elfogást tiltó rendelkezését, a reákövetkező artikulus pedig egyenesen a „haza nemességének fundamentális előjogát” látja a nemesi adómentességben, melyet nagy ünnepélyességgel újra megerősít. Ezek, valamint a vármegyék hatalmát főként a jobbágyokkal szemben növelő rendelkezések a nemesség anyagi életének nyugalmi állapotát biztosították és az udvar részéről az engedmények oly fokát jelentették, melyért már joggal volt várható rendi részről is jelentős ellenszolgáltatás.

Hogy ez minő legyen, erre nézve a bécsi vezetőkörökben megvolt az általános vélemény, melynek gyökerei még a Lipót-féle korszakba nyúltak vissza. Bár ennyire ajánlta is az államraison a magyar érzékenység kíméletét, s bármennyire találkozott is ez a király személyes érzelmeivel, a régi bizalmatlanság tovább élt a német, cseh, most már olasz és spanyol tanácsosokban, s maga III. Károly is politikai dolgokban csak ott vélte használhatni a magyar urakat, ahol „nincs mit tartani tőlök”. A monarchia központi igazgatásába tehát még mindig veszedelmes volna őket beereszteni, – ellenkezőleg, a monarchiának kiterjedt, új, nyugati érdekei erélyesen követelik, hogy a központi szempontok minél korlátlanabbul érvényesüljenek az egyes részek, így Magyarország belső igazgatásában is. Tudatos centralizációt, avagy bürokrata főtisztviselőknek l’art pour l’art törekvését arra, hogy Magyarország és más tartományok ügyeit Bécsben intézzék el a legfelsőbb fokon, még mindig csak nagyfokú anachronizmussal tételezhetnénk fel, de a bécsi politika nagy nyugati akcióinak szabadságához már szinte mellőzhetetlen volt az egyes országok belső eseményeinek központi ellenőrzése, sőt irányítása is. „Ez ország nyugalma nekünk igen fontos”, írta Károly Wratislawnak, s a nyugalom fenntartásához a bécsi központ hatalmi kiterjeszkedése is szükséges volt, melyet legutóbb hatalmasan előrelendített a fiági örökösödés elfogadása, a királyválasztás jogáról való lemondás. Károlynak gyermektelen volta mindezt veszélyeztette most, s ez a pont az, ahol az udvar a közjogilag és előjogaik dolgában kielégített magyarság jóindulatát igénybe akarta venni.

II. Ferdinándnak 1621-i végrendelete szerint a Habsburg-kézen lévő országok és tartományok majorátust képeztek, melyet a fiág az elsőszülöttség, primogenitura szerint örökölt, még pedig úgy a spanyol, mint a német-bécsi ág leszármazói. Ez a rendelkezés, mely természetesen csak az osztrák ház, a domus Austriaca tagjai és legbelsőbb tanácsosaik szemében volt kötelező – a végrendelet első aláírója, emlékezünk, Pázmány Péter volt –, a spanyol közjog tartalmát és formáit vette át a német ház magánjogába. Spanyol szokás volt ily döntő jelentőségű nyilatkozatokat vagy okiratokat a titkos tanács tagjai előtt ünnepélyesen kihirdetni és reájuk esküt tenni; az ily módon promugált szöveget pragmatica sanctiónak nevezték és az ilyen a spanyol királyságban törvényerővel bírt. Ennek hívták, kihirdetési formájánál fogva, az infansnők vagy főhercegnők lemondóleveleit, renunciációit, melyekben ezek férjhezmenetelükkor lemondottak a majoratust illető igényeikről. Az örökösödés rendezése a XVII. században nagyobb nehézségek nélkül ment végbe, míg végre 1702-ben a spanyol ág II. Károlyban kihalván, az egész házból csak három férfi: Lipót és fiai, József és Károly maradtak életben. Bár az utolsó spanyol Habsburg, mindennemű házi törvény és szerződés félretételével, XIV. Lajos unokáját, Anjou Fülöpöt tette utódává, Lipót, mint tudjuk, fegyverrel próbálta jogait érvényesíteni és a spanyol örökösödés dolgában 1703-ban több titkos, házi oklevelet adott ki. Ezek szerint spanyol királyi jogairól lemondott másodszülött fia, Károly javára, a két fiú pedig abban egyezett meg, hogy Károly és fiága után Spanyolországban Lipót és József ága, viszont a német-cseh-magyar országokat birtokló József és fiága után Károly fog örökösödni; a fiágak kihaltával pedig mindkét monarchiában a nőágra száll az örökösödés joga. Erre a pactum mutuae successionis-nak, kölcsönös örökösödési szerződésnek nevezett titkos okmányra, melyet Seilern kancellár szerkesztett, a két fiú esküt tett, különben még a főhercegnőkkel sem közölték.

1711-ben József halálával Károly egyedüli férfitagja volt a domus Austriacának. Az 1703-i paktum, mely az ő halálával József leányainak adta volna a birodalmat, természetesen nem felelt meg ízlésének, s ezért 1711-i végrendeletében fiörököse hiányában saját születendő leányainak, s csak ezek kihalása esetén hagyta a trónt Lipót és József leányágának. Különben az 1712-i magyar hitlevélben – ezzel ellentétben – biztosítá a szabad királyválasztást, sőt 1715-ben ezt törvénybe is iktatta. A paktummal szemben annál kevésbbé tudta, mit kellene tennie családja érdekében, mert hiszen csecsemőn elhalt első gyermeke, Lipót 1716-ban, Mária Terézia pedig csak 1717-ben született.

Az egész kérdést váratlanul és szinte kelletlen módon mozdította meg az 1712-i horvát országgyűlés, mely a magyar országgyűlésen Horvátországot képviselő tagjai számára utasításba adta, jelentsék be, hogy a Habsburgok fiága kihaltával készek a ház azon nőtagját megválasztani, aki Stájerországnak, Karintiának és Krajnának, azaz a régi, Horvátország védelmével egybekapcsolt Belső-Ausztriának lesz uralkodója. Az üzenetet gróf Esterházy Imre zágrábi püspök vitte Pozsonyba, s valószínű, hogy az egész mögött nem a horvát népnek, hanem a püspöknek lojalitása állott, ki nem ismerve az udvar helyzetét, kissé túllőtt a célom ez ajánlkozásával, melyről sem a király, sem a nagybefolyású esztergomi érsek, Keresztély Ágost szász-zeitzi herceg, nem tudott előre. Károly a horvát javaslatot kiadta véleményezés végett magyar tanácsosainak, akik Esterházy Pál nádor elnöklete alatt, Csáky Imre kalocsai érsekkel, Pálffy Jánossal és Miklóssal immár nem a horvát, hanem, közjogilag helyesen: a magyar trónbetöltés dolgában adtak nevezetes véleményt. Ők hajlandók volnának egy főhercegnőt megválasztani – a többi renunciáljon –, de ezt bizonyos feltételekhez szeretnék kötni: a visszafoglalt területek visszacsatolandók, kiskorúság esetén a nádor legyen a kormányzó, magyar katonaság állíttassék fel, a királynénak katholikus férje legyen és az is megkoronáztassék; mindezeken kívül a nőági uralom alkalmát felhasználták az örökös tartományokkal kötendő „unió” javaslására. A magyarok vezetői szerint az örökösödés ily rendezéséből Magyarországnak a török védelem dolgában az a haszna lenne, hogy az örökös tartományokkal „örökös kapcsolatba jönne”: kikötendő ugyanis, hogy az új nőuralkodó Magyarországot és az örökös tartományokat „feloszthatatlanul és elválaszthatatlanul” – „indivisibiliter et inseparabiliter” – együttesen birtokolja, s ez utóbbiak, köztük a cseh korona országai, még a jelen országgyűlés alatt külön szövetséglevélben igérjék meg, mivel járulnak hozzá békében és háborúban a magyarországi katonaság és végvárak fenntartásához. Ezek a szerződések aztán közlendők a magyar országgyűléssel, mely ilyképen dietális tárgyalás útján stabilizálná az örökös tartományokkal tényleg már kétszáz év óta, de formátlanul fennálló összeköttetést. A tanácsosok beadványa e kapcsolat anyag következményeiként szabad kereskedelmet, s a nemesi allodiumról vámmentes kivitelt kért az örökös tartományokba, bizonyos azonban, hogy az egész gondolatmenet mozgatója a töröktől való félelem volt, aki még ekkor ott állott a Bánságban, kezében volt Belgrád és Temesvár, s akinek újabb hatalmas támadását néhány év mulva Savoyai Eugénnek kellett levernie. A magyar urak kétszáz esztendős tapasztalat hatása alatt cselekedtek, tudván a történelemből, hogy Magyarország önerejéből képtelen a törökkel szemben megállani, s ezért most is, mint eddig, szüksége van az örökös tartományok segítségére. A később Ausztriának nevezett német-cseh területtel a szorosabb unió tehát Magyarország török korszakának egyenes következéseként jelentkezik a főurak votumában, mely a töröktől államiságában annyira tönkretett Magyarországnak önhibáján kívüli gyámoltalanságára és állandó segély után néző komoly törekvésére egyaránt jellemző.

III. Károlyt sem bájolta el a magyarok javaslata, mely nőági „választásról” szólva, titkos vágyainak és a paktumnak egyaránt ellentmondott. De felismerte belőle, hogy a kérdést nem ajánlatos továbbra is a rendi gyűlések esetlegességeinek kitenni, s ezért négy titkos tanácsosa: Eugén, Trautson, Starhemberg és Seilern javaslatára a pactum mutuae successionis-t 1713 április 19-én a szokásos spanyol ünnepélyességgel titkos tanácsosai előtt kihirdette, – ez az ú. n. osztrák pragmatica sanctio, az ünnepélyes házitörvény, melynek értelmében Károlynak gyermek nem lévén, a birodalom örököse I. Józsefnek legidősebb leánya, Mária Jozefa lett, aki 1719-ben Mária Terézia születése után a szász választóhoz férjhez menvén, renunciált a trónról.

A házi törvény azonban rendi hozzájárul nélkül a német-cseh tartományokban sem volt érvényes. Seilern, a polgári eredetű kancellár korábban a heidelbergi egyetemen Pufendorf tanítványa volt és megtanulta tőle, hogy bár az örökösödés szabályozása az abszolút fejedelem jogai közé tartozik, érvényesülése csak biztosabb lesz, ha a rendi gyűlések is elfogadják. Így került az 1713-i szöveg a különböző kancelláriák: belga, cseh, magyar, erdélyi, meg a spanyol tanács által a német-cseh-olasz-belga tartományok rendjeihez, melyek gyűléseiken 1720-tól kezdve egymásután elfogadták azt: a német-cseh tartományok 1720–22 között, Belgium 1724-ben, az olaszok 1725-ben, Fiume ugyanez évben. Az udvar felfogása szerint a magyar elfogadás sem lehetett nagyobb jelentőségű, mégis azzá tette azt a magyar főuraknak hatalmas politikai érzéke, mely már az 1712-i beadványban megnyilatkozott.

Az osztrák örökösödési házi törvény Magyarországon való elfogadásának kérdése kétségtelenül próbaköve lehetett annak, mennyiben ragaszkodik még a politikai nemzet a Rákóczi-felkelés államjogi ideáihoz: a nyugati szomszédtartományoktól való elváláshoz és a rendi hatalomnak lengyel mintára való kiterjesztéséhez. Bár az 1712–15.-i országgyűlés elég lojális lefolyású volt, a bécsi körök mégis szükségesnek látták az új országgyűlés e nagy tárgyára a hangulat előkészítését, és itt főként a főpapok és főurak tekintélyét vették igénybe. Különösen Esterházy Imre püspök lép megint előtérbe, az ő tanácsára fogadtatják el a magyar országgyűlést megelőzően 1722 elején az erdélyiekkel a pragmatica sanctiót. A műveltebb köznemesség egy részében még élt a kuruckor hagyományaként a szorosabb kapcsolattól való idegenkedés, ezt fejezte ki a volt kuruc Szluha Ferenc, egykor Rákóczi bizalmasa, most nádori protonotarius, akit az új nádor, Pálffy Miklós gróf, próbált az udvarnak megnyerni. Szluha szerint Magyarország nagy és természettől fogva független ország, melyhez már az sem illenék, hogy a nála kisebb Ausztriával lépjen „konjunkcióba”, – viszont az osztrák tartományok a német birodalom tagjai, s ezzel szemben már Magyarország a kis ország, melynek a nagyobbal leendő szövetsége olyan lenne, „valamint midőn a kis patak nagyobba bémegyen”. Ezt az ellenvetés a nádor könnyen eloszlathatta azzal, hogy a tervezett unio nem vonatkoznék a német birodalomra, s valóban Szluha is csakhamar elfogadja az elvi alapot, de feltételeket akar szabni, melyeknek alapelveiként az akkori korszakra jellemzői természetjogi meggondolások szolgálnak. Így írja: „minden országlásnak és respublikákban nemcsak az országlónak hasznát és a méltóságának öregbítését, hanem subjektusoknak utilitását és emberi társaságban való, fundamentális statusához illendő törvényes megmaradását principaliter szükséges megtekinteni”, – ebből a szempontból pedig a főurak 1712-i érvelése, mely szerint az unio a török veszedelem kikerülésének egyetlen lehetősége, igen nagy hatással lehetett a köznemesség szélesebb látókörű vezetőire. Igaz, közben Belgrádot visszafoglalta Savoyai Eugén hadvezéri talentuma, de a diadalmámor nem vette el a magyar urak józan pillantását, akik jól tudták, hogy a török és magyar közt, a régi, északi végvári vonal elavultával, nincs védhető vonal, tudták, hogy Magyarország dél felé, elpusztult, lakatlan vármegyéivel, s azok szélein megbízhatatlan, inkább törökbarát rác jövevényeivel védtelenül ki van szolgáltatva egy újabb török hullámnak, mely bármikor jöhet – jött is, Belgrádot visszafoglalva, majd később, II. József hadait feltartóztatva. A törökveszedelem érzetét nemcsak beidegezte a magyar lélekbe kétszáz év nyomora, hanem a veszély most is még valóság volt, mellyel szemben már az előző országgyűlésen is folyton emlegetik a rendek az örökös tartományok és a birodalom további segítségének szükségét. Kétségtelen, hogy a török veszély miatt az unió gondolatát a népszerűség reményében lehetett a rendek előtt képviselni, s ezért jelöli meg a királyi meghívólevél az országgyűlés tárgyaként, a pragmatica sanctio elhallgatásával a „többi, Istentől reánk és házunkra bízott örökös országunkkal és tartományunkkal való szomszédos és barátságos egyességet és uniót”, amely persze feloldhatatlanul össze volt kapcsolva az örökös tartományoktól már elfogadott nőági successzióval.

Az országgyűlés előtt a király a már említett rendszeres bizottságban sürgette a systema elkészítését, hogy ezzel is megnyerje az országot, s a bizottságba Mannagetta lovag osztrák udvari tanácsost küldte a tagok megnyerésére. A főurak és főpapok akkori nagy tekintélye megtette a magáét, az egyes vármegyék utasításba adták követeiknek, hogy önként ajánlják fel úgy az uniót, mint a successziót. A főispánok sorában buzgólkodtak az Erdődyek, Koháry István, az öreg országbíró, Károlyi Sándor, a Zichyek; Szluha Komárom vármegyében fogadtatott el hasonló utasítást, Pozsony megye pedig, az országnak vezető megyéje, melyet száz évvel előbb Pázmány Péter akart az örökösödésnek megnyerni, most a barokk tekintélytiszteletre jellemzően egyszerűen azt adta követeinek utasításba, hogy azt tegyék, amit a nádor fog tenni.

Az 1722 június 27-én megnyílt országgyűlésen Szluha terjesztette elő javaslatát, hogy a királynak önként ajánlják fel a nőági örökösödést és az uniót „contra vim externam”, külső ellenséggel szemben, ami alatt az előzményekből láthatóan első sorban a török volt értendő. Minden ment nehézség nélkül, a rendek elfogadták, az ajánlással küldöttség ment Bécsbe, a király személyesen lejött Pozsonyba és jelenlétében állították össze az 1722–23. évi I–III. törvénycikkeket, melyek a Magyarországra érvényes, a magyar pragmatica sanctio szövegét képezik. Ez a szöveg, az ő bonyolult barokk-rendi stílusában, lényegesen más, mint az osztrák örökös tartományokban elfogadott 1713-i osztrák pragmatica sanctio. Azzá teszi elsősorban az unio felemlítése, ami 1712 óta a magyar tárgyalásokban szinte ellenszolgáltatásként szerepel, mint aminek fejében a rendek a nőági örökösödést hajlandók elfogadni. Az országgyűlés azon kívánságát, hogy az unióról az örökös tartományokkal formális szerződést köthessenek; III. Károly persze nem fogadta el, lévén ő nem-magyar tartományaiban már akkor is a lényeg szerint abszolut uralkodó, s ehhez képest azt válaszolta a magyaroknak, hogy örökös tartományaival majd elintézi maga a dolgot, aminthogy legyenek nyugodtak, Magyarország védelméről is gondoskodni fog. Itt tehát a magyarok unió-kívánsága mögött álló védelmi kötelezettségét az örökös tartományoknak maga a király, mint ezek abszolut ura, garantálja a magyar rendek előtt. Így az unio csak a magyar törvény szövegébe került be, mint „minden esetre, külső ellenséggel szemben is stabilizálandó unio a szomszéd örökös országokkal és tartományokkal”, amelyek egyébként is az örökösödés rendje által „indivisibiliter et inseparabiliter” össze vannak kötve Magyarországgal.

A nőági örökösödést a magyar törvény az osztrák pragmatica sanctióval egyezően a II. Ferdinánd óta kifejlődött frazeologiával állapítja meg. A ház fiága kihaltával Magyarországon is a nőág fog örökösödni, előbb Károly azután József, végül Lipót leányai és azok leszármazói, az örökösödés azonban a nőágon is primogenitura, még pedig fiú-elsőszülöttség szerint fog végbemenni, ezek a nőági utódok pedig törvényesek, azaz törvényes házasságból származók, római katholikusok és Ausztria főhercegei kell hogy legyenek. Ezek a követelések, melyek ettől kezdve a magyar trónutódlásban is elengedhetetlenekké váltak épp ez 1722–23. törvény értelmében, nem kevesebbet jelentenek, mint hogy Magyarországon is közjogi érvényt nyernek azon házi rendelkezések, melyek az „ausztriai főherceg” mibenlétét időről-időre megállapítják. Ennek elismerése az udvar határozott kívánságát képezte, már a Szluha-féle felajánlás előzetes megbeszélésénél is, amikor az országgyűlés erre kiküldött bizottsága a korábban hozott házi törvények és szerződések szövegébe be akart tekinteni; Károly király megküldte ezeket a bizottságnak, s egyúttal követelte, hogy e házi törvények, illetőleg a bennük foglalt örökösödési rend kimondottan bevétessék a felajánlás szövegébe. Ehhez képest a törvény szövegébe bele is került, hogy az öröklődés „az elsőszülöttség, az izek egyenlősége esetén a fiúörökösök előjoga szerint” megy végbe „azon norma szerint, amely más, Germániában levő és azonkívül tartományokban meg van szabva”. Az osztrák ház tagjaira nézve a német hűbéri jog értelmében a ház maga, illetőleg annak feje határozza meg, házi törvények segélyével, a házhoz tartozás feltételeit, s mikor a magyar törvény a trónutódlásnál az ausztriai főhercegi rangot elengedhetetlennek jelölte meg, ezzel nem azt fejezte ki, hogy az illető utód az ausztriai főhercegség, Bécs és Linz tényleges ura legyen, – ez az együttes birtoklás az uniót illető részletekben úgyis benne van, – hanem olyan ausztriai főherceget értett, aki a domus Austriaca házi törvényei szerint a háznak tagja, tehát főherceg. A főhercegséghez pedig az akkori házi törvények szerint a házból való törvényes születés és katholikus hit volt szükséges, később ezt kiegészítették azzal, hogy a törvényes házasságnak egyenrangúnak és a „családfőtől jóváhagyottnak” kell lennie. A későbbi, 1839-i házi törvénynek az a része tehát, mely tételesen megállapítja a domus Austriacához tartozás ez újabban kimondott feltételeit, a magyar pragmatica sanctio értelmében eo ipso bírt egyúttal magyar közjogi érvénnyel is.

A magyar törvény még kimondja, hogy az új örökös királyok is kötelesek hitlevélkiadásra és koronáztatásra, s hogy a magyar törvényeket, előjogokat stb. az előbbi, különösen az 1715-i törvények értelmében meg fogják tartani. Salamon Ferenc, e kérdések legélesebb szemű vizsgálója, helyesen állapítá meg, hogy ha Károly Mária Teréziát meg akarta volna választatni, ezt a rendek nagy lelkesedéssel megtették volna, – így azonban, az electio kerülésével, a nőági örökösödés behozása alku tárgyát képezte, melyben mindkét fél elérte, amit akart. A király a nőág örökösödését és a házi törvények elfogadtatását, a rendek a privilégiumok újabb, ünnepélyes megerősítését és a fenyegető déli veszedelem elől védelmet, e védelem pontos, ünnepélyes körvonalazását. Viszont azt a kívánságukat, hogy a védelem és az ahhoz szükséges unió formája az örökös tartományokkal pontosan megállapítassék, már nem tudták elérni; ez a feladat így maradt az 1866-ban beálló konstellációra, közben pedig az unió tényleges meglétéből, de tartalmi körvonalazatlanságából a közjogi harcok és zavarok megszakítatlan sora származott.

Az unió és a közös védelem 1722-ben már nem voltak testetlen árnyak vagy óhajtások, hanem az előző országgyűlésen megalkotott közös hadseregben már valósággá is váltak. Amint az ausztriai tartományok és Magyarország kényszerű kapcsolatot kezdettől fogva a védelem szüksége határozta meg, ez alapozta meg 1526-tól kezdve a Habsburgok uralmát, s belőle következett az uralkodóház közössége is, – úgy most e kapcsolatból következő közös instituciók közt is legelsőként a közös védelem instrumentuma, a hadsereg került bele a magyar törvénykönyvbe. Régi tapasztalat volt, századoktól bizonyítva, hogy Magyarország kedvezőtlen helyzetében a Verbőczitől nemesi kötelességként megszabott nemesi felkelés nem képes az ország határait a folytonos veszélytől megvédeni, ezért volt a végvárakban már a XVI. század óta állandó katonaság, melynek költségeit a királyok részben a jobbágyság hadiadójából, részben saját és az örökös tartományok pénzéből fedezték. Láttuk, hogy a nemességet hadiadó fizetésére nem sikerült kötelezni, ami érthető is volt, amíg a török harcokban, ha nem is a generális, de egyes vidékek partikuláris insurrekciójának szinte évről-évre lóra kellett ülnie. A felszabadító háborúk azonban, melyekben nyugateurópai mintára szervezett és felkészült nagy seregek hozták meg a döntést, eléggé bebizonyították, hogy a kiképzetlen, felszereletlen nemesi felkelés nem alkalmas többé hadieszközként még a török ellen sem, annál kevésbbé nyugati felszerelésű seregek ellen. Végső fokon a Rákóczi-felkelés hosszú haldoklása és bukása szintén ezt bizonyította, amit különben már Zrínyi a költő is látott, anélkül, hogy hatalma lett volna a nemesi sereg modernizálására. Azt is láttuk, hogy Lipót császár még a meglévő állandó formációkat is megsemmisítette, s utóbb is csak a legnagyobb szűkmarkúsággal tartott fenn néhány modern felszerelésű magyar lovasezredet. Másrészt pedig a Magyarországra vetett császári rendes, tehát idegen katonaság eltartására súlyos adókkal terhelte meg az országot, ami a Rákóczi-felkelés egyik okozójává is lett.

Ezt a rendezetlen helyzetet nem lehetett tovább fenntartani, s már I. József is megpróbálta, hogy az ő hosszú labanc országgyűlését rávegye a hadsereg érdekében a nemesség megadóztatására, ami által a jobbágy hadiadóját egyszerre le lehetett volna szállítani. A tárgyalás már 1708-ban kezdődik és tart országgyűlési és bizottsági formákban addig, míg a kérdést szabályozó 1715: VIII. törvénycikkben király és rendek meg nem egyeznek. A királyi leiratok folyvást hangsúlyozzák, hogy „egyedül a nemesi felkeléssel az országot nem lehet megvédeni”, s ennek kiegészítésére szükséges a „miles extraneus”, a külföldi katona bent az országban, akit a nemes is segítsen eltartani. De a nemesség mindegyre ragaszkodott a Hármaskönyv koncepciójához: hogy ő személyes felkelésre van, de adóra nincs kötelezve, s ez álláspontja érthető is akkori gazdasági krizisében. Viszont a rendek nem tagadhatták, hogy az országot a nemesi felkelés helyett inkább az idegen katonaság védi, s ezért nem is találunk sehol sem tiltakozó szóra az idegen katonaság felhasználása ellenében. Az 1712. évben kiküldött bizottság Csáky Imre érsek elnöklete alatt egyenesen kimondja, hogy az országot a török ellen csak idegen katonasággal védhetni, amely az országban lévő haderőnek legfeljebb egyharmada legyen, kétharmada pedig bennszülöttekből, magyarokból álljon. Ezt az arányt az országgyűlés megváltoztatta félre és félre, azaz önmagától emelte a vegyes, közös hadseregben felhasználandó idegen elemek számát. Különben a rendek magyar generálisokat és formális magyar haditanács felállítását követelték, hogy ezzel ellensúlyozzák az országba fogadott idegen katonai elemeket.

Az ily tárgyalások során létrejött 1715: VIII. törvénycikk az akkori kompromisszum szellem terméke. Nyugati országokban ekkor már az uralkodó egyszerűen rákényszerítette a nemességet a hadsereg javára leendő adózásra, – ilyen kényszerről itt szó sincsen, sőt a törvénycikk elismeri, hogy a nemesség „az ország védelmére katonáskodni tartozik”, amit a király alkalmilag meg is fog tőle követelni, ezzel azonban egyedül nem védelmezhető az ország, miért is „úgy bennszülöttekből, mint külföldiekből erősebb rendes hadsereg tartandó,” még pedig a már ismert, subsidiumnak vagy contributiónak nevezett hadiadóból, melynek nagysága „a rendekkel országgyűlésileg határozandó el”. Azaz a rendek végre formálisan is elismerték a magyarokból és idegenekből álló közös hadsereget, melynek előképei és különböző formációi úgyis már kétszáz év óta itt harcoltak a magyar földön, s ezen engedékenységük fejében megmentették adómentességüket és továbbra is fenntartották a látszatot és lehetőséget, hogy adómentességük fejében ősi szokás szerint vérrel adóznak. Hogy a véradó látszatát és az adómentesség valóságát kierőszakolta ez a számbelileg megfogyatkozott, évtizedek vérontásában kimerült és elszegényedett nemesség, ezért senki rá követ nem dobhat; e magábanvéve érthető törvény azonban 1848-ig érvényben lévén, idővel minden emberi értelmét elvesztette és az osztályszűkkeblűség nevezetes emlékévé változott. A rendi előjogokkal együtt a nemzeti autonómiát is kielégítette a törvény, amennyiben a közös hadsereg fenntartásához szükséges adók megszavazását országgyűlési béketárgyalásoktól tette függővé, kivételt csak hirtelen ellenséges betörés esetére tett, amikor is, ha nincs idő országgyűlés tartására, a nádor elnöklete alatt tartandó „konkurzusok” is határozhatnak.

Mindezen, a nemzeti autonómia védelmére alkalmazott kautélák sem leplezhették el a közös hadsereg elismerésének veszedelmes voltát. Bármennyire Verbőczi és a nemesi kiváltság szellemében készült is a törvény, bizony a nemzeti és állami önállóság lényeges részeiről való lemondást jelentette az, hogy idegen sereget eresztettek be és forma szerint is elismerték ennek a haza határai közt és az állam védelmében teljesítendő funkcióit. Igaz, az akkori emberszükségben hasznos lehetett, hogy nem a magyar jobbágyot vonják el az eke szarvától, hol annyi szükség volt reá; igaz az is, hogy a különböző jobbágymozgalmaktól tartó nemességre megnyugtató lehetett annak tudata, hogy gépként mozdítható, közömbös fegyveres erő áll szükség esetén védelmére: mégis a nemzeti hadseregről lemondás és idegen katonaságnak a nemzeti helyébe mintegy behelyettesítése a nemzeti autonómiának ma már alig is elképzelhető súlyos sérelmét jelentette, a mélypontot, melyre a magyarságot a százados török túlerő, s azután a mindinkább avuló nemesi kiváltságok szállították le. Az 1722-i bizottság katonai munkálatai már nem köszörülhették ki a csorbát: ez a bizottság a hadsereg felügyeletét az újonnan felállítandó helytartótanácsra akarta bízni, mely a magyar haditanácsot is magában foglalta volna, a nádornak főparancsnokságát is követelte, de mivel „Magyarországnak fenntartása az egész kereszténység érdeke”, azaz ez okból idegen hadsereg is kell az országban, ezért a király parancsoljon vele, de magyar tanácsosainak meghallgatásával. A systemát, mint említettük, az országgyűlés nem is tárgyalta, s a király tisztában lévén azzal, hogy az idegen hadsereg bentlétét a nemesség is szívesen látja – a systema is követelte, hogy békében is legyen benn sereg, mint a király fizessen, –, ezért éppenséggel nem tartotta szükségesnek a magyar kívánságok tekintetbevételét. A közös hadsereg bevonult a magyar törvénykönyvbe, elszállásoltatott a magyar falvakban és a Pálffy János tervezete szerint ekkor épülni kezdő kaszárnyákba, anélkül, hogy az államhoz és a magyar hatóságokhoz való viszonya bármikép is szabályoztatott volna.

A nőági örökösödés és a hadügynek az 1715: VIII. törvénycikk által is elismert közössége természetesen még szorosabbá tette a Magyarországot Bécshez fűző kapcsolatokat, melyek egyrészt a bécsi, központi hatóságok hatáskörének magyar ügyekre való további kiterjesztésében, másrészt a magyar hatóságoknak oly elvek szerinti átszervezésében nyilvánultak meg, aminők az osztrák kormányzási szervezetben már eddig is érvényesültek. A bécsi központi hatóságok épp ezidőben alakultak át végkép ausztriai hatóságokká, levetve a német birodalmi mult utolsó jeleit is: a német birodalmi territoriumok ekkor mát teljesen önállósultak, Poroszország immár királyság, s a Habsburgok kezdik felismerni, hogy jövőjük elvált a német birodalométól, melyet nem tudnak többé együtt tartani. Ennek jele az, hogy a titkot konferenciából kiszorul a német birodalmi alkancellár, aki pedig a XVII. század elejéig az ausztriai ház összes külügyeinek vezetője volt; a legtitkosabb testületben helyét és befolyását végkép elfoglalja az osztrák udvari kancellár, tisztán az uralkodó személyétől függő méltóság. A titkos konferencia 1709-ben I. Józseftől új utasítást nyer, nyolc tagja van, a többi, igen nagyszámú titkos tanácsos ekkor már inkább címzetes, így a magyarok is, akik a konferenciába soha nem kapnak meghívást. Az osztrák kancellár mellett a többi kancellária vezetői: a magyar, cseh, erdélyi kancellár, a spanyol és németalföldi tanács vezetője, valamint az egyes országok helyi főméltóságai, így a nádor és az esztergomi érsek csak esetről-esetre hivatnak meg a konferencia egy-egy bizottságába, ha az az ő országukra vonatkozó ügyeket tárgyal. A monarchia általános vezetéséből tehát a magyarok szintén ki vannak zárva, pedig a monarchiának szinte minden ügye immár Magyarországot is érinti, mely a hadsereg fenntartásában annyira érdekelve van. A konferencia a kül- és hadügy legfőbb vezetője, vele párhuzamosan működik 1697 óta az ú. n. deputáció, mely a hadügy pénzügyi részéről gondoskodik, s tagjai az udvari kamara és a haditanács vezetőin kívül a cseh és osztrák kancellár, – a magyarok itt is csak esetről-esetre hivatnak be. Legnagyobb tekintélye a titkos tanácsban Savoyay Eugénnek van, akit évtizedes háborúkban szerzett babérain kívül munkaereje, nagy műveltsége és nem utolsó sorban pénzügyi dolgokban való becsületessége is első miniszteri állásra predesztinált, de az ügyek kezelésmódja Károly alatt is kollégiális marad, s Eugénnek folyton nagy nehézségek közt kell érvényesítenie személyes befolyását. III. Károly végzetes szeretettel kegyelte spanyol multjának társait, akiket az olasz ügyek vezetésével megbízott ú. n. spanyol tanácsban helyezett el, s akik szakértelem és becsületesség híján igen sok bajt és költséget okoztak. Mellettük az Eugén hatalma ellen szervezett időnkénti palotaforradalmak tagjai a cseh-német arisztokrácia fiai, akik most végkép átveszik a monarchia központi szervezését, kiszorítva onnan úgy a birodalmi és olasz főurakat, mint a polgári származású jogtudósokat. Az Eugén mellett legnagyobb szakértelemmel bíró Bartenstein tanácsosnak is sokat kellett szenvednie a Windischgraetzek, Schlickek, Althanok nagyúri gőgjétől és az ügyekben való járatlanságától. Mindezek azonban, s velük Eugén herceg, abban az egyben mindig egy véleményen voltak, hogy a magyarságban nem lehet megbízni, – Savoyai Eugén e makacs bizalmatlanságának tulajdonítható, hogy a visszafoglalt vármegyék még évtizedeken át nem kapcsoltattak vissza a magyar államigazgatásba. Ezek a nagyurak intézték végső fokon a magyar országgyűlés dolgait is, a királyi leiratokat a konferencia állapítja meg tartalmilag és csak kiállításuk marad a magyar kancelláriára.

Ez utóbbi hatóság a Kollonics-féle javaslatok értelmében kapta 1690-i alapvető utasítását, melyet az 1727. és 1746. évi újabb utasítások lényegében változatlanul hagytak. Ebben a formájában élt a magyar kancellária egész 1848-ig, aminthogy itt mindjárt kiemelhetjük, hogy a III. Károly alatt kialakult központi kormányszervezet a rendiség egész hátralévő korszakában igen csekély változtatásokkal megmaradt: másfélszázados változatlanság abban a korban, mikor minden más állam kormánya, így a bécsi hatóságok is újabb reformgondolatok értelmében többször is megújultak! A magyar kancellária 1690 óta végkép elveszti speciális magyar, középkori jellegét: nem többé egy személynek, a kancellárnak bürója, akinek személyes szolgálatában állnak, familiárisi viszonyban, a többi hivatalnokok. 1690 óta a kancellár alatt négy, majd több tanácsos végzi a rendes hivatalnokmunkát, mellettük a szokott segédhivatalok, s az egész hatóság „más jól berendezett kancelláriák mintájára” működik. A kancellária a királyi expedíciók hatósága lévén, a király személye körül, Bécsben van helye, feje és hivatalnokai immár rendesen világiak, az esztergomi érsek főkancellársága már tisztán névleges, de a királytól való egyenes függésből következik, hogy a kancellária a titkos tanács befolyásától sem független: tanácsosai kötelesek a magyar ügyeket a konferenciában és az udvari kamarában elreferálni, s az expediciókat természetesen azon döntések szerint készítik, melyeket a központi hatóságok adtak be a királynak. Nehogy azonban a magyar kancellária nagy nyomatékkal képviselhesse a magyar ügyeket, az 1727. évi utasítás eltiltja, hogy a titkos tanácsban mágnás referálja a dolgokat, akinek nagyobb tekintélye lehetett, helyette csak köznemes tanácsos referáljon a konferencia nagyúri tagjai előtt. A kancellária azonban a közigazgatási instanciális út kifejlődésével így is nagy befolyásra tett szert: a helytartótanácstól, s ezáltal a vármegyéktől, valamint a főbíróságoktól minden fontosabb ügy hozzá érkezett, s a referáda, melyben a kancelláriai tanácsos, 1746 óta két „correferens” összefoglalta az ügy mibenlétét, a konferencia és a király döntésére rendesen a legnagyobb hatást gyakorolta. Hatáskörébe tartozott a törvények végrehajtásának felügyelete, a királyi kegy nyilvánulásainak, rangemeléseknek, birtokadományoknak kiállítása, minélfogva igen sok magánember kérvényével foglalkozott. E tekintetben már 1727 óta állandósult, hogy magánemberek iratait csak a Bécsben tartózkodó, bizonyos jogászi képzettséggel bíró „agensektől” vehette át, még pedig tekintettel arra, hogy az udvari körökben nem tudtak magyarul, lehetőleg csak latin nyelven, – viszont a kancellária belső felterjesztései, melyek a király elé kerültek, utóbb német nyelven készültek. A kancellária tanácsosai bécsi udvari légkörben élvén, gyakran erősen asszimilálódtak és könnyen alávetették magukat a konferencia, később az államtanács kívánságának; köznemes tanácsosok kancelláriai szolgálat útján rendesen elérték a bárósítást.

A kancellária újjászervezésénél is nevezetesebb alkotása e korszaknak a királyi helytartótanács, a consilium regium locumtenentiale felállítása, amivel király és rendek a két utóbbi századnak sok megoldatlan kérdését intézték el 1848-itg tartó érvénnyel. Tudjuk, hogy helytartói hatóság és nádorság I. Ferdinánd óta aszerint váltogatták egymást, hogy időnkint a királyi vagy a rendi hatalom volt-e erősebb, de a nádori méltóságnak még legerélyesebb viselői, minő volt Esterházy Miklós, sem tudták a király távollétében a kormányzati hatalom teljességét megszerezni. A nádor a legtöbb esetben sem a rendek, a vármegyék részéről nem tapasztalt megértést és engedelmességet, sem a király részéről támogatást; – viszont sem a rendek nem tudtak az egész Habsburg-korszak folyamán energikus rendi kormányszervet létesíteni, sem a királyoknak nem sikerült, hogy az örökös tartományokban már I. Ferdinánd óta meglévő „regimenek” mintájára tőlük függő urakból és polgári származású jogtudósokból állítsanak fel központi kormányhatóságokat. Mind e törekvések a korszakra jellemző kompromissziv megoldásra találtak a helytartótanácsot megszervező 1722–23. évi 97–102. törvénycikkekben.

Ezeknek alapját a már említett rendszeres bizottság munkálata képezte, mely a nádor elnöklete alatt tervezte az új kormányhatóságot, 23 főpapi, főúri és nemesi tagból olyképen, hogy a hadügy és a hadiadóval összefüggő pénzügyek is hatáskörébe tartozzanak; az expediciók a nádor nevében adassanak ki és a nádor döntő befolyásának megfelelően, a hatóság most is „nádori és helytartótanács” legyen. A bizottsági javaslat abban is ragaszkodott a régi magyar gyakorlathoz, hogy az igazságszolgáltatást is legfelsőbb fokon meg akarta tartani a helytartótanács kezében, pedig ekkor már igazságszolgáltatás és kormányzás az örökös tartományok hivatalszervezetében el voltak egymástól választva. Királyi jóváhagyás végett az ügyeknek csak igen kis, legfontosabb részét vélte a bizottság felterjesztendőnek, abból indulva ki, hogy az elnöklő nádornak meg lesz a joga szinte az összes ügyek önálló elintézésére.

E rendi kívánságok nagy része most is megvalósítatlan maradt, s az új törvény, mely hosszas dietális egyezkedés eredménye, a nádort az új hatóság elnökévé téve, mégis olyan korlátok közé állította, melyekből soha többé, a parlamentális kormányforma bevezetéséig nem szabadult ki. Az alatta álló helytartótanács önálló rendelkezési jogot egyáltalában nem kapott, hanem minden ügyet köteles volt a királyhoz felterjeszteni, aki leirat, azaz kancelláriai expedició formájában közölte vele döntését. Bár a törvény kimondta, hogy az új tanács semmiféle „udvari dikaszteriumtól” nem fog függni, ez az elintézési mód továbbra is nyitva hagyta azon kapukat, melyeken át a királyi rezolució készítésében a bécsi központi hatóságok tanácsa és akarata érvényesült. A törvény egyúttal kiemelte, hogy az új tanács a „haza pozitív törvényei” ellen nem fog tenni, s az új törvények végrehajtására felügyelni fog, – mivel azonban a hadügy, s a bennlévő katonaság feletti rendelkezés teljesen kivétetett a tanács rendelkezése alól, magyar haditanács felállításáról szó sincs többé, a magyar kamara is különálló, a bécsi udvari kamarának többé-kevésbbé alávetett testület marad, mindezen hiányok folytán a helytartótanács és vele a nádor csak azon csonka nemzeti autónomia felett veszi át a rendelkezést, amely a rendiség számára a közös hadsereg felállítása óta megmaradt. Igaz, a király sem érte el célját, hogy az örökös tartományokbeli „Regierungok” mintájára engedelmes, kezes hatóságot kapjon: a tanács 24 tagja a főpapság, főurak és nemesek közül kerül ki, városi polgár vagy polgári származású jogtudós nincs köztük, s így a szellem, mely a tanács működését irányítja, mégis csak rendi, nem pedig abszolutisztikus. A magyar helytartótanács sohasem vált lélekben udvari hatósággá, s bár magától sem volt szabad cselekednie, a királyi utasításokkal szemben egész fennállása alatt nem habozott rendi-nemzeti álláspontját kifejteni, úgyhogy bécsi udvari felfogás szerint távolról sem volt oly megbízható, mint a kancellária. Pedig a rendi-nemzeti szellem bizonyos erősebb hangsúlyozása mellett a helytartótanács szívesen végezte a királyi utasításokra azt a munkát, melyet a felépítés érdekében egy annyira elpusztult ország kormányának, aminő Magyarország volt, végeznie kellett. A rendi országgyűlés 1722-ben sem volt előrelátóbb, mint korábban, s ezért a tanács felállítását kimondó törvényeket nagynehezen összeállítva, szétment anélkül, hogy az új hatóság számára utasításról gondoskodott volna. Így azután utasítás, belső ügymenet berendezése egyaránt királyi rendeletekkel történt, a rendek mindebbe éppoly kevéssé folytak be, mint a középkorban sem vonták kétségbe, hogy a királyi hatóságok tisztán a király rendezésére vannak, – most annál kevésbbé, mert a tanács tagjainak fizetését sikerült a királyra áthárítaniok. A III. Károlytól kiadott első, 1724 január 20-i utasítás jellemző módon feladatává teszi a tanácsnak, hogy „a mi császári királyi szolgálatunkat elősegítse” – a legfelsőbb szolgálat, az „allerhöchster Dienst” ettől kezdve szerepel, az európai abszolutisztikus hullám következtében, a hazai kormányhatóságok morális indítékai között –, másrészt a felvilágosodás anti-rendi, egyenlősítő tendenciáját szolgálja, amikor a tanácstól az „egész ország közjavának, valamint a magánosok és minden adózó (tehát jobbágy) fennmaradásának és gyarapodásának” elősegítését kívánja. Az utasítás egyébként is a legnagyobb súlyt helyezi a hadiadó oly felosztására, mely legkevésbbé súlyos a népre, továbbá a vármegyék felügyeletére, nehogy ezek ily szolgáltatások és az úriszék bíráskodása által a szegény népet igaztalanul elnyomják. Valóban a helytartótanács az első állami hatóság, mely azóta, hogy az 1608-i országgyűlés a vármegyékre bízta a szabad költözés kérdésének rendezését, s ezzel, mint láttuk, a jobbágyokat kiszolgáltatta a vármegyék által megnyilatkozó földesúri akaratnak, először próbál belenyúlni a vármegyék és jobbágy viszonyába, kimondottan azon modern állampolitikai célzattal, hogy a népet a földesúri önkénnyel szemben védelmébe vegye és helyzetének rendezését újra állami ügynek nyilvánítsa. Hasonlóképen az állami hatalomnak akkori modern kiterjesztését szolgálja az utasítás, mikor a vallási alapítványok feletti felügyeletet is hatáskörébe utalja, – ezzel a helytartótanács befolyást nyert a XVII. század vége óta nagyban szaporodó, gazdag egyházi és iskolai, katholikus alapítványösszegek felhasználására, aminthogy III. Károly már 1724 december 30-án a „piae fundationes” kezelésére Draskovich Ádám dulcignói püspökből és két világi tanácsosból külön bizottságot állított fel a helytartótanács kebelében, s ennek szabad vizsgálati jogot biztosított az ország minden ily alapítványára nézve. Ezzel kezdődött meg az a fejlődés, mely a felvilágosodási eszmék terjedésével Mária Terézia és II. József alatt a katholikus egyházi vagyok tekintélyes részének konfiskálásához vezetett. Ez azonban nem akadályozta a tanácsot, melynek tagjai Szűz Máriára és minden szentekre is kötelesek voltak esküt tenni, s ezért általában csak katholikusok lehetnek, hogy a 30-as évektől kezdve a protestáns vallásgyakorlatot korlátozó, gyakran tűszúrásoknak minősíthető nagyszámú királyi rendeletet is kiadja, minek következtében a század második felében a tanács a protestánsok szemében különösen gyűlölt intézménnyé vált.

A helytartótanács működésének tekintélyes részét tették ki az ekkortól kezdve „commissariaticá”-nak nevezett ügyek, azaz a hadiadó felosztása, beszedése, a katonasághoz átszolgáltatása, a katonaság ellátása, porciók, kaszárnyák, szállásolás stb. ügye, mind olyan, amit katonai részéről a haditanács és a bécsi Generalkriegskommissariat, s ennek az országban működő hadi biztosai (bellici commissarii) intéztek, polgári részről pedig a polgári biztosság egész nagy szervezete, melynek élén a helytartótanács keretébe tartozó director commissariatus, országos főbiztos, a királytól kinevezett főúr állott. Emlékezünk, hogy a kerületi biztosságot Bercsényi Miklós kívánságára állították fel először; most pedig 1723 óta, a főbiztos alatt négy, majd nyolc kerületi biztos végezte a vármegyei biztosok felett a felügyeletet, s ez utóbbiak a vármegyék költségén, mint előkelő, jól fizetett nemesek működtek. Az egész biztosi szervezet, melynek első utasítása III. Károlytól 1724 május 28-áról való, a hadiadó igazságos behajtásával, a jobbágy terhére történő katonai szállásolások értelmes, belátó elrendezésével, katonai kihágások alkalmával a tényállás felvételével, s a bűnösök megbüntetésének a katonai hatóságnál leendő kierőszakolásával állandó jótéteményt gyakorolt a szegény néppel, emellett szerencsésen egyesítvén magában a rendi és királyi elemeket, hiszen a megyei biztosok a vármegyéktől függtek, de működésüket a felsőbb biztosi szervezet és a helytartótanács folyton ellenőrizte – a rendi Magyarország legjobban működő szervévé alakult ki. A megyei biztosi hivatalokat betöltő gazdagabb középnemesek az idegen törvényeknek alávetett fegyveres erővel folytatván napi érintkezést, beletanultak a józan diplomatizálás, az emberekkel és ügyekkel való bánás művészetébe és olyan hatalmas feladatokat is megoldottak törvények és szabályrendeletek segítsége nélkül, aminő volt egy-egy királyi magazinnak a harmadik vármegyéből gabonával ellátása, vagy háború esetén pl. Pest vármegyéből kétezer parasztszekérnek a belgrádi táborba le- és onnan visszaszállítása. A biztosi hivatal a legjobb iskola volt azon életbölcseség kifejlesztésére, melyet későbbi romantikus elképzelés az 1848 előtti vármegyei „táblabírákban” csodált meg.

A sokféle feladat, mely a helytartótanácsra nehezedett, korában szükségessé tette kebelében az egyes ügykörök számára külön bizottságok felállítását, – itt kezdődik, hogy Magyarország belső, polgári igazgatása tárgyilagosan, az egésznek élő szükségletei, nem pedig rendi szempontok szerint osztatik be. Legelőször a jámbor alapítványok, a vallásügy, a vármegyei és városi pénzkezelés felülvizsgálása és nemesi vámok megszüntetése dolgában alakultak ki bizottságok; Mária Terézia alatt már a következő külön bizottságok működnek; az alapítványi, a vallásügyi, a nemesi összeírási, az egészségügyi, a gazdasági, a zsidótaxával foglalkozó, az elszámolási bizottság, ezekhez járul 1769-ben az úrbérrendezési. A felsorolt tárgyak mellett már a III. Károly-féle helytartótanács is, mielőtt Mária Terézia korában a felvilágosodás szellemének hatása alá került volna, megpróbálta az ország anyagi jólétét emelni, – bár itt óvatosan tartózkodott attól, hogy a nemesi előjogok megsértésével a nagy- és középbirtok üzemébe beavatkozott volna. Mivel sem a magán gabonatermelő üzemek, sem a királyi és koronajavak kezelése nem tartozott hatáskörébe, az ország pedig teljességgel agrárország volt, ezért törekvései szűk korlátok közé szorultak és inkább csak a városi gazdaságok ellenőrzésére, iparosok betelepítésére irányultak. Ő viszi keresztül az ország későbbi nemzeti egyesítésének több igen lényeges anyagi előfeltételét, így végtelen számú rendelettel erőszakolja ki a mértékek és súlyok egyenlősítését; vármegyei ármegállapításoknál, mezőgazdasági napszámok és iparcikkek árai megszabásánál megköveteli, hogy az illető vármegye alkalmazkodjék a szomszédos megyékben érvényes árakhoz, s általában sokat törődik azzal, hogy a vármegyék kezelésükben és egész berendezésükben egymáshoz hasonlókká váljanak. A vármegyék eddig, főként 1608 óta szabadon nőttek fel, mint vadvirág, mindegyik szabadon élve és visszaélve jogszabályalkotó jogával, – a helytartótanács most először próbálja őket uniformizálni és bizonyos józan ügykezelés szabályaira megtanítani. Kitanítja őket a hadiadó perceptorai és a biztosok számadásainak felülvizsgálatára, beköveteli tőlük, évről-évre a vármegyei székbíróságtól elintézett perek iratait, hogy azokat a király nevében felülbírálja; hasonló tanító és uniformizáló célzattal szól bele az igazságszolgáltatás menetébe, s ott régi, már a XVII. századi Kithonichtól meglátott bajokat akar orvosolni. A rendi igazságszolgáltatás nagy fogyatékossága volt például, hogy büntetőügyben is megegyezhettek a felek s ez esetben a további megtorlás elmaradt, – ami néha nem kevesebbet jelentett, mint hogy a gazdag és hatalmas szabadon bűnözhetett; a helytartótanács már 1731-ben beköveteli az ilyen pöröket, hogy a felek megegyezésétől függetlenül gondoskodjék a per lefolytatásáról. Általában bármily szűkkörű volt is még a tanács hatásköre, az a körülmény, hogy az ország legfőbb emberei benne ültek – a megalapításkor első elnöke Pálffy nádor, egyházi tagjai a szász kardinális és esztergomi érsek, Csáky kalocsai érsek, Esterházy Imre veszprémi püspök, a világiak közt az intakt jellemű öreg Koháry, Pálffy János, Károlyi Sándor –, továbbá az a tudat, hogy a nagytekintélyű hatóság az ország ezer bajával rendi különbség nélkül foglalkozik, szinte kétszáz év után először adta vissz az emberek bizalmát a magyar állam iránt és hitét abban, hogy van magyar törvény és van annak végrehajtója. Mikor a helytartótanács megírta a renitenskedő Moson vármegyének, hogy „a törvények pedig azért vannak, hogy megtartassanak”, ez ugyanoly magas morális értékkel bírt, mint mikor száz év előtt a hajlíthatatlan derekú, igazságos Esterházy Miklós nádor ment be egy városba és ott igazságot adott az elnyomott szegénységnek. Csakhogy régebben egy nádor volt csak és nem járhatott mindenhová, és az sem volt mindig Esterházy-féle ember, – most pedig Pozsonyban, majd Budán állandóan együtt ült ez a hatóság, mely végre is ilyképen hatalmas előmozdítójává lett az egységes magyar állami gondolatnak.

Szintén kompromisszumszerű megoldásra talált az igazságszolgáltatás reformja. Hogy ily reformra nagy szükség volt, azt már évtizedek óta minden hozzáértő tudta. Igaz, hogy a királyi jogszolgáltatási szervek, közelebbről nézve, csak a 30–40.000 nemesi család pöreivel foglalkoztak, mert a jobbágyság az uriszék és a vármegye bíráskodásának volt alávetve, de a királyi törvényszékek működésének fontossága kitetszik abból, hogy az 30–40.000 család szinte az ország egész földterületét birtokolta, s pöreiben ezen földek sorsáról, valamint e hatalommal bíró családok bünügyeiről kellett döntéseket hozni. Már pedig az országnak a középkorból megmaradt időszaki bíróságai a XVII. század viharaiban évtizedeken át nem működtek: a Felvidéken felállított oktavális bíróság a XVII. század egész első felében nem működött, s az 1708-i labanc országgyűlés kénytelen volt azt az abszurdumot felpanaszolni, hogy 1650-től kezdve ötven éven át a királyi tábla nem intézett el pöröket. Emlékszünk Kithonich panaszaira is a perrendtartás és eljárási szabályok avult voltát illetőleg, ami könnyen lehetővé tette magánjogi téren is az igazság elsikkadását. A főbaj kétségtelenül az volt, hogy a legfőbb hatóságban, a királyi kúriákban székelő királyi ítélőtáblában, melyet tehát kúriának is, táblának is egyformán neveztek, az ország fő és rendes bíráiként a politikai ügyeket is intéző nádor, országbíró, kancellár működtek, akiktől valóban alig lehetett megkívánni, hogy évenkint kétszer megtartsák Pozsonyban és Eperjesen az oktavális bíróságokat. Első szükséglet volt tehát az igazságszolgáltatásnak a kormányzástól és közigazgatástól elválasztása, továbbá úgy az oktávák, mint a főbírák helyetteseiként működő ítélőmesterek vándorbíróságának megszüntetése, illetőleg állandóvá tétele.

Ez azonban nehezen ment, mert az igazságszolgáltatás szervezete, az anyagi jog és a perrendtartás, Verbőczy Hármaskönyvével, s így a nemesi előjogokkal szoros kapcsolatban volt, s ezért a nemesség csak kelletlenül fogadhatta a reform követelését. Tudjuk, már a Kollonics-féle javaslat is nemesellenes éllel dolgozta ki a Hármaskönyv reformjának szükségét, s az 1715. országgyűléstől kiküldött bizottság „jogi szisztémájában” Esterházy Imre püspök vezetése alatt csakugyan pontról-pontra átvizsgálta a Hármaskönyvet és hozzá korszerű „megjegyzéseket” csatolt. A javaslat az igazságszolgáltatást állandósítani és gyorsítani akarta, az 1722–23. országgyűlés alsó táblája azonban mereven ragaszkodott a régihez. A bizottsági munkálat a bécsi titkos tanácsnak sem tetszett, mely a királyi táblát vagy egészen meg akarta szüntetni, vagy cseh mintára egészen királyi bírósággá tenni. Egyedül a főrendek, a legműveltebb elem, volt hajlandó a bizottság józan reformjait elfogadni; az alsó tábla még a dicasterium szó, mint idegen, a hazai joggal ellenkező kifejezés ellen is tiltakozott. A törvény (1723: 24–38. t.-cikkek) végre is meghagyja a hétszemélyes tábla, a legfőbb bíróság időleges voltát, de a nádor elnöklete alatt még nyolc személlyel egészíti ki, viszont a királyi táblát a királyi személynök, personális alatt, állandóvá teszi és szerves ügymenettel látja el. Mivel pedig az ítélőmesterek most folyvást bíráskodnak a táblán, az ő vándorbíráskodásuk helyébe az ország négy részében, Nagyszombaton, Kőszegen, Eperjesen és Nagyváradon négy kerületi táblát állít fel, anélkül azonban, hogy a perrendtartásban lényegesebb változtatást, egyszerűsítést hozna be. Így maradt meg továbbra is a lehetősége annak, hogy a perlekedő felek „bírói ítéletet perújítás útján korrigálhassanak”, még pedig minél kevesebb költséggel (1723: 23. t.-c.), a Hármaskönyv reviziójából semmi sem lett, Verbőczi immár kétszáz éves, tehát a jogi és társadalmi viszonyoknak bizományra meg nem felelő munkáját sem új büntet-, sem magánjogi kódexszel ki nem egészítették, hanem ahol hiányokat tapasztaltak benne, ott Kithonichnak most már szintén százéves „döntvényeivel” pótolták. A jogászközönség érezte, hogy valamit kellene tennie, s ezért 1722 után is egyik országgyűlésről a másikra folyvást bizottságok tárgyalják az igazságügy reformját, de Verbőczi tekintélyéhez senki sem mer vagy akar immár hozzányúlni. Az alsóausztriai büntetőkódexet, melyet Szentiványi Márton csatolt Kollonics utasítására a magyar Corpus Jurishoz, az egyik ilyen, 1729-i országgyűlési bizottság átnézi, helyesli, s bár az országgyűlés törvényerőre nem emelte, főként a perrendtartás terén a szigorú szász Carpzov könyvével együtt alkalmazzák bíróságaink. Mivel a bizottságok és országgyűlések tehetetlennek bizonyultak a folyton bonyolultabbá váló élet jogszolgáltatási követelményeinek kielégítésére, végül is Mária Terézia 1768-ban a királyi kúriával összeiratta 1723 óta hozott elvi jelentőségű döntvényeit, melyek „Planum tabulare” címen királyi jóváhagyással ellátva, Verbőczi, Kithonich, a Kollonics-féle Praxis criminalis mellett az egész rendi korszakban jogi kútfőként használtattak.

A nemességnek tehát sikerült a XVII. századi, szinte százesztendős jogszolgáltatási zűrzavar és vacuum után mégis csak helyreállítani Verbőczi tekintélyét, mely az 1722. évi bizottságban komoly veszélyben forgott. A táblák és a kúria ügymenetének megszilárdítása ilyen körülmények közt ezúttal a rendiségnek megszilárdítását is jelentette, hiszen Verbőczi könyvét most újabb száz éven tanították a jogásznemzedékeknek, melyek az erős logikájú, zárt jogrendszertől fascinálva egyszersmind a rendi kiváltságoknak is lelkes őreivé váltak. Nem véletlen, hogy száz év mulva a rendi alkotmány elleni küzdelmet nem bírák, vagy általában jogászok, hanem jogtudatlan arisztokraták indítják meg. Rendiség és igazságszolgáltatás szoros összefüggéseire jellemző, hogy a nem-nemesek birtokképtelensége, melyet az 1844. országgyűlés törölt el, a királyi kúriának ilyen, törvényerővel bíró XVIII. századi döntvényein alapszik. Igazságszolgáltatási hatóságaink ily módon a rendiség függvényeivé, a nemesség belső ügyévé váltak, – a kerületi táblák bírái közt hosszú ideig alispánokat is találunk, s a nagyszombati egyetem egyik jogtanára, Bencsik Mihály közjogi munkájában a közhangulatot fejezte ki 1722-ben, mikor megállapította, hogy csak fegyverviselés és jogtudomány nemes emberhez illő foglalkozás. Az 1722. évi krízis elmultával a rendi jogtudomány kitűnő feldolgozókat talált a nagyszombati egyetemen, hol főként a jezsuita Szegedy János dolgozta fel és látta el kommentárokkal Verbőczi kapcsán az egész magyar rendi jogot, 1848-ig tartó érvénnyel.

A jogszolgáltatás reformja ilyképen a rendiség javára dőlt el, mely kétségtelenül érezte a saját létérdeke és Verbőczi maximái közt lévő kapcsolatot, viszont oly tereken, hol rendi előjogai nem forogtak veszélyben, kísérletet is alig tett a királyi hatalom terjeszkedése ellen. Így maradtak meg, a hadiadót leszámítva, az ország bevételei a király kezén, távol a rendek ellenőrzésétől. A magyar kamara továbbra is kapcsolatban áll a bécsi udvari kamarával, amely kapcsolatot a rendek 1715-ben is „korrespondenciának”, azaz egyenrangú levelezésnek akarnak, a valóságban azonban a függésnek egy neme. A bécsi kamarának 1714. évi utasítása szerint az egész kamaraügy egységesen tartozik alája, a magyar és erdélyi kamara csak forma szerint, bizonyos korlátozással, tényleg ezek is, aminthogy az 1717. évi új utasítás szerint az udvari kamarának hat főbizottsága közül a negyediknek feladata a magyar, erdélyi, szlavóniai camerale felügyelete, az ötödiké a cseh, a hatodiké az osztrák kamarai ügyeké. Ilymódon legfelső fokon továbbra is Bécsben intézik a kamarai ügyeket, a birtokkezelés, vám, harmincad dolgait, ezekkel a jövedelmekkel is Bécs rendelkezik, nemkevésbbé a magyar bányákkal, melyek a bécsi külön pénz- és bányakamara kezelésében vannak.

A francia, török háborúk, majd a spanyol örökösödési háború évei a Habsburgok deficitjét soha nem látott mértékben növelték. Már az 1690-es évek háborúi évenkint 12 millió forintba kerültek, holott a bevétel 7–8 millión felül soha sem volt, s bár 1701-ben az osztrák és cseh tartományok régi szokás szerint húsz millió központi adósságot magukra vettek, rendi adósságra váltottak, 1703-ban a nagy zsidó bankház, az Oppenheimer-cég bukása még inkább leszorította az udvar pénzügyeit. A cég hollandi, olasz, német hitelezőit ki kellett elégíteni, különben ezek nem adtak volna kölcsönt a császárnak, akinek számára vette fel a pénzeket az európai piacokon Oppenheimer. Ebben a helyzetben a magyar jövedelmeket is lekötik, pl. a magyar sóbevétel és a hadiadó többször van elzálogosítva a másik bécsi zsidó cégnek, Wertheimernek. 1711-ben, a háborúk végével az udvari kamara igen tisztességes elnöke, Starhemberg Gundacker gróf 70 millióra teszi a monarchia államadósságát, amit persze egyedül az udvar vett fel, az országok rendjeinek megkérdezése nélkül, s jellemző a kezelésre, hogy az udvari számszék ugyanakkor csak 48 millióról tud.

Ez az államadósság kényszerítette a kormányt, hogy a velencei állambank, az 1587-ben alapított Banco di Rialto, később Banco del Giro, mintájára ú. n. giro-bankot állítson fel, amely államilag alapítva és garantálva a kereskedők betétjeit magához vonja, ezek kifizetéseit könyveiben az egyik számlájáról a másikéra átírja, s a készpénzzel az államot támogatja. Az osztrák állami bank, a későbbi Osztrák-Magyar Bank ez első formáját, a Banco del Girót 1703-ban még Lipót császár alapította évi 4 millió forint tőkével, ebből másfél milliót a magyar hadiadó bevételéből utalt ki, kettőt a csehéből és felet az osztrákéból. Mivel azonban a hadiadó akkor egyáltalán nem folyt be, Lipót 1704-ben a magyar kamarai jövedelmeket utalta át a bank alimentálásra, a magyar kamara tiltakozására azonban csak a sójövedelem adatott át ténylegesen. A bank azonban nem vált be, a kereskedelem nem ajándékozta meg bizalmával, assignatióit kényszerárfolyamon tartották, úgyhogy I. József 1706-ban beolvasztotta a bécsi városi bankba, melyet ekkor alapított a város kezessége mellett, s tőkéjéül a bécsi vámjövedelmeket, tehát biztos forrást jelölt ki. Ez a bécsi Stadtbank a Rákóczi-felkelés alatt évenkint 1 1/2 millióval támogatja az udvart, 1714-ben újra átalakítják állami hitelbankká, az ú. n. Universal-Bankalität-té, melynek tőkéje számára minden államhivatalnok fizetéséből levonásokat, ú. n. arrhát vesznek igénybe, különben pedig kezelésbe adják a monarchia egész kamara és hadiadó jövedelmét. Magyarországban e bankalapító pátenst nem hirdették ki, azon meggondolásból kiindulva, hogy a „camerale” és „militare” tiszta királyi ügyek, mikhez az országnak, azaz a rendeknek nincsen közük, s így a magyar központi hatóságok nélkül vonták le a kamarai hivatalnokoknak, sőt az új királyi tábla bíróinak fizetéséből is az „arrhát” a bécsi bank számára, s adták a hadiadót és kamerálét kezelő összes hivatalnokokat a Bankalrepräsentanz alá. Az udvari kamara, s vele a magyar kamara ettől kezdve csak a gazdasági kezelést, az oeconomicumot intézte, a „pecuniale” a bécsi bank kezébe került, ez vette át és használta fel úgy a magyar hadiadót, mint a később szokásba jött rendkívüli adót is. Működése ellen, mivel magyar hatóságok előtt formálisan ismeretlen volt, a magyar országgyűlés nem lépett fel, bár a hivatalnoki arrhák behajtására a bank 1718-ban magyar területen, Pozsonyban irodát is állított fel. Mellette újra működik a városi bank is.

Bár így Magyarország tényleg részt vett is az osztrák államadósság fedezésében, az adósság maga a rendek tudta nélkül folyton nőtt, természetesen háborús, dinasztikus célok, s nem utolsó sorban az udvar pazar kiadásai szolgálatában. Az 1716–17-i török háború 60 millió forintba kerül, s bár 1721-ben a bécsi városi bank a Bankalitättól 25 millió adósságot vesz át saját számlájára, s bár ennek fejében időnként magyar jövedelmeket is kap, így a rendkívüli adót, a sóvári, korábban a magyaróvári uradalmat, mégis III. Károly halálakor a Bankalität adóssága 47 millió, a városi banké 54, úgyhogy az összes államadósság több mint 100 milliót tesz ki. Magyarország továbbra is csöndes fedezője az osztrák államadósságnak, anélkül, hogy hivatalosan tudna róla, – pedig az adósságnak egyetlen garasa sem szolgált az ország anyagi vagy szellemi felvirágoztatására. A deficit állandósága azonban a bécsi udvart oly irányba kényszerítette, melyen már a rendi érdekeiben sértett országgyűléssel is szemben találta magát.

III. Károly, sőt Mária Terézia politikájának a magyarokkal szemben nagy ütköző pontja volt a jövedelmek növelésének kérdése. A fedezetlen kiadásokról, azaz a deficit állandó növeléséről a kormány csak akkor mondhatott volna le, ha egyúttal lemond Közép- és Nyugateurópában elfoglalt hatalmi helyzetéről, melynek érdekében, a földrajzilag távoli és idegen szellemű tartományok megtartására állandó nagy sereget volt kénytelen tartani és nem egyszer költséges háborúkat folytatni. A bevételek emelésének kényszerűsége a nagyhatalmi állásból folyt, s a bécsi kormány bevételei akkor bizony szinte egészükben a hadsereg és udvartartás, valamint a bürokrácia eltartására szolgáltak. Azok a magyar jövedelmek, melyek régi szokás szerint a királyt illették, s így felhasználásukba a rendek még ekkor sem igen mertek beleszólni, így a bányák, só, kamarai és koronabirtokok, újabban a posta hozama is, az azokat kezelő hatóságok: alsóausztriai és magyar kamara, és a postát bérlő Paar-család részéről az udvarhoz adattak be, s tudjuk, hogy ezek nagy része a bécsi udvari hivatalok: főudvarmester-, főkamarás-, főlovász-, fővadász-hivatal, udvari zene, arcière-, trabant- és svájci gárdák fenntartására szolgált. Ezen tisztán királyi jövedelmek nagyságát e korból is kevéssé ismerjük. Mária Terézia uralkodása idején, 1748-ban, amikor a só ára magasabb volt, s amikor a kamarai birtokok is többet hoztak, mint III. Károly alatt, Magyarország, Erdély, Bánság és Szlavónia összes ily jövedelmei 1,904.000 forintot tett ki, ebből 1,000.000 volt maga a sójövedelem és 100.000 a betöltetlen esztergomi érsekség hozama. Tekintélyes összeg együttvéve, de emelni hirtelen, befektetések és azok gyümölcsének kivárása nélkül nem lehetett. Emelhető csak a hadiadó vala, még pedig egyrészt az eddigi formában: egyszerűen a jobbágyságtól fizetett összeg számszerű növelésével, másrészt pedig, ha sikerül a nemességet rávenni, hogy előjogairól lemondva, magát valami formában a hadiadó fizetésének alávesse. Emlékszünk, hogy a XVI. században, főként a tizenötéves török háború alatt a hadiadó egy részét a nemesség „saját erszényéből” fizette, a XVII. században azonban mindinkább hozzászokott, hogy előjogai közt az adómentességet, porció és beszállásolás alóli szabadságot tartsa a legértékesebbnek. A hadiadó ily módon kizárólag a jobbágyságra és városokra, néha a legszegényebb, egytelkes és armális nemesekre nehezedett, akikre vármegyék és városok szerint osztották szét az egész összeget, mely utóbbit a XVII. század kilencvenes éveiben megkezdett gyakorlat szerint rendesen nem országgyűlés, hanem a nádor elnöklete alatt tartott ú. n. konkurzusok szavaztak meg. A Lipót korabeli, Kollonicstól túlsoknak tartott négy millió forint helyett az I. József alatti konkurzusok 1,600.000–1,800.000 forintban vállalták el a hadiadót, mely 1710-ben a pestis miatt 945.000 forintra szállott le. A szatmári béke után a konkurzusok és országgyűlések felmentek 2,500.000 forintig, s ez lett állandóvá, mint „rendes” hadiadó. A kormány azonban mind erélyesebben próbálta a nemesi adómentességet áttörni, bár, mint láttuk, III. Károly a Hármaskönyvnek éppen erre vonatkozó részét volt kénytelen külön is megerősíteni. A király az 1728–29-i országgyűlésen az adózás érdekében azt követeli, hogy a hadiadót ezután ne porták, azaz a jobbágyok száma szerint vessék ki hanem a földre magára, tekintet nélkül arra, mennyi jobbágy van rajta és vajjon a nemesi, adómentes allodiumhoz tartozik-e. E célból szükségesnek látta az ország általános konskripciója keretében az adótárgyat tevő szántók, szőlő, telkek összeírását. A követelés a rendek legnagyobb fokú elkeseredésével találkozott, s jellemző, hogy egy helytartótanácsos, gróf Esterházy József, később horvát bán, lépett fel ellene, mint az országgyűlés vezére. Esterházy vitte el az országgyűlés küldöttsége élén a Grácban tartózkodó királynak a tagadó választ, mely szerint lehetetlen eltiltani a birtokosnak, hogy ha jobbágya elhagyja a földet, ezt megművelés érdekében maga vegye át, már pedig az úr kezében levő földet, mint allodiumot a nemességnek az első királyoktól adott alapvető privilégiumai értelmében nem lehet adóval megterhelni. A király ekkor elejtette a követelést, de az 1734 óta évenkint tartott konkurzusokon folyvást visszatért rája, tekintve, hogy az egymást követő két török háborúban nemesi felkelést nem mondtak ki, s így a király nézete szerint az elmaradt véradó helyett logikus módon pénzadót kellene a nemességnek vállalnia. A rendeket e konkurzusokon a királytól meghívott főurak és vármegyénkint egy követ, rendesen az alispán képviselték, a főurak, ha csak tehették, betegséggel kimentették magukat, s az üléseket vezető királyi biztosoknak, így 1734 és 1735-ben Trautson hercegnek, nemcsak hogy a nemesi adózást nem sikerült elfogadtatniok, hanem a rendes hadiadó mellett külön fizetendő rendkívüli subsidium megszavaztatása is csak a legnagyobb nehézségekkel ment végbe. A rendek beszédes nyilatkozatokban mutattak rá a szegény adózó nép nagy nyomorára, a rossz termésekre, áradásokra, járványos betegségekre, amik a jobbágyadók felemelését lehetetlenné teszik, viszont a nemesi „adózó rabszolgaság” ellen oly hevesen tiltakoztak, hogy Trautson herceg szerint látszott, hogy a nem-adózást a nemesség „az ő legnagyobb kincsének és szemefényének” tartja. Nem-adózás, nem-hadakozás fenntartása mellett a rendek sajátságos gondolkodással, melyet moralizáló történetszemlélet egész egyszerűen önzőnek nevezhetne, ragaszkodtak az 1715: 8. t.-cikkben felállított közös, császári sereghez, s pl. az 1734-i konkurzuson, amikor mereven megtagadták az adózást, egy lélekzet alatt tiltakoztak az ellen, hogy a király a sereg nagy részét – a lengyel örökösödési háború miatt – az országból kivezette, s követelték, hogy az ország biztosítására, mivel többek közt a végeken „kitörés”, azaz rác lázadás várható, a király „elegendő rendes katonaságot” hozzon az országba. Ugyanazzal a gondolkodással találkozunk itt, mint amely a korábbi két században időnkint megkövetelte a királytól, hogy a saját költségén védje meg az országot a török ellen, – mert a nemesség saját biztonságának védelmét is a királyra és annak külföldi katonaságára bízza, végkép elszokván a fegyverforgatástól és katonai keretekben való megszervezettségtől.

A két és félmillió forintot kitevő rendes hadiadó kétségtelenül nem volt elég arra, hogy belőle a király nagyobb hadierőt tartson az országban. Az 1730-as évek első felében ez összegből két millió ment a magyar hatóságok fizetésére, – a kancellária 60.000, a helytartótanács 117.000, a királyi táblák és a kúria 65.000, a kamara 33.000 forintba került, – továbbá az akkor fennálló nyolc lovas és három gyalogos magyar ezred fenntartására, a hátralevő félmillió elment az ember- és lópótlás költségeire, úgyhogy e csapatokon felül más ezredeknek az országban tartását már a királynak magának kellett fedeznie, vagy az akkori szokás szerint őt személyesen megillető kamarai jövedelmekből vagy az örökös tartományok hozzájárulásával. Ez érvelés elől a rendek sem zárkózhattak el, s ezért egyeztek bele a konkurzusokon időnkint rendkívüli, szintén a jobbágyoktól beszedendő adókba, így 1734-ben 500.000, 1735-ben 320.000, 1736-ban öt esztendőre 250.000 forint fizetésébe, ez utóbbi alkalommal ekkor már szokásos heroikus frezeológiával kijelentve, hogy a „legfőbb úr szolgálatára életüket és vérüket – vitam et sanguinem – és vagyonukat ajánlják fel”.

A nagyurak közül a nemesi adózás ügyét többen próbálták elősegíteni, de a köznemesség vármegyei követeinek elhatározottságával szemben alig mertek nyiltan fellépni. Trautsonnak többen megígérték, hogy az adózásra indítványt fognak tenni, de a nyilvánosság előtt hallgattak, miután a konkurzusokra szóló vármegyei utasítások is szigorú tiltakozást és ellenmondást rendeltek el a nemesi adózás ellen. Esterházy Imre gróf, ekkor már esztergomi érsek, kősziklánál mozdíthatatlanabbnak nevezi a követek ez állásfoglalását, melyet az ő izgatásai hasztalan próbáltak megingatni. Valóban, az érsek és vele az egyház több vezető embere annál inkább méltányosnak találta, hogy a véradót nem fizető nemesség legalább pénzadóval járuljon hozzá a haza fenntartásához, mert a katholikus egyház ekkor már maga is állandóan adónak volt alávetve. III. Károly uralkodása első éveitől kezdve igyekezett, a nemesi adózásra irányuló akcióval párhuzamosan, az egyházi vagyont külön adózásnak alávetni, s csakugyan az egyháziak egy 1716-i nagyszombati összejövetelükön el is vállalták jövedelmeik tizede fejében három évre évi 48.000 forintnak a várépítés céljaira való fizetését. További adózástól 1719-ben a pápa eltiltotta őket, s ezzel hosszadalmas vitatkozás kezdődik a pápaság és a tisztán világi szempontokat érvényesítő, e kérdésben már akkor is a felvilágosodáshoz hajló bécsi udvar között. Ez utóbbinak nézetét, a jozefinizmus előképét, jellemzi az erősen felvilágosodott Savoyai Eugén megjegyzése, mely szerint, ha az apostoli király kívánja az országbeli egyháziak megadóztatását, ehhez sem pápai bulla, sem országgyűlési végzés nem szükséges. Végül 1725-ben a pápa öt évre engedélyt adott a magyar klérusnak, hogy évenkint 18.600 forintot fizessen a várépítkezés és fenntartás költségeire; ezt az engedélyét folyvást megújította, úgyhogy ilyképen állandósult teherré vált a katholikus egyházra az ú. n. fortifikáció-segély. Másik formája volt az egyháziak adózásának az ú. n. cassa parochorum, melyet mind a szegény plébánosok felsegítésére szánt intézményt III. Ferdinánd király 1650-ben olykép alapított meg, hogy a pozsonyi kamara jövedelmeiből évi 6000 forintot utalt ki e célra. Csakhogy tudjuk, hogy a pozsonyi kamarának alig volt ily célra nélkülözhető jövedelme, s ezért III. Károly elsősorban a nagy javadalmasok hozzájárulásából tartotta fenn. Az Aufklärung szelétől érintett állam ekkor kezdi hatalmát a nagy vagyon birtokába jutott katholikus egyházra kiterjeszteni, s e törekvésében, a speciális magyar viszonyokra jellemzően, a Szent Istvánból levezetett apostoli királyi, főkegyúri jogra támaszkodik. Az 1715: 74. törvénycikk ez irányban kimondja, hogy az egyházi és világi alapítványok: szemináriumok, konviktusok és kollégiumok felett a felügyeleti jogot, apostoli hatalmánál fogva, a király gyakorolja, aki megvizsgálhatja, vajjon az alapítványok rendeltetésüknek megfelelően használtatnak-e fel. Ez a törvénycikk, mely az apostoli királyi jognak gallikán, sőt felvilágosodási, tehát mindenképen egyházellenes szellemben való interpretációját nyujtja és a magyar jogban novumot alkotott, nem sokkal utóbb megnyitja az utat a helytartótanács már ismert jámbor alapítványi bizottságának az egyházi vagyon felügyeletére. Hasonlóképen a világiak beavatkozását tette lehetővé Károlynak 1733 március 27-i rendelete, mellyel a cassa parochorumot Pozsony székhellyel újra megalapítva, elrendeli a plébániák összeírását, a pénztár felügyeletét a prímás vezetése alatt egyháziakból és világiakból álló bizottságra bízza, melybe az udvari kamara és a helytartótanács küldötteit is delegálja; különben a plébánosi jövedelmet (a kongruát) egyenkint 150 forintban állapítja meg, s ennek céljaira évi 16.000 forint állami hozzájárulás mellett a püspököktől követel évi összegeket. Esterházy érsek évenkint 6000 forintot fizetett be ide, a váradi püspökségnek állítólag évi 60.000 forint jövedelméből 1734-től kezdve tíz éven át a püspök csak 17.000-et kapott, s a többi hasonlóképen a lelkészi pénztárba ment; három más püspök is évi 6000–6000 forintot fizetett, de mindez összegek nagy részben a király zsebébe is folytak, aki háborús költségeinek címén mindegyre kölcsönöket vett fel a cassa parochorumból, így 1736-ban, mikor a pénztár állománya 150.000-et tett ki, a király 70.000 forintot vett ki belőle. Mindezeken felül még külön, esetről-esetre való hozzájárulásra is kényszerítette a magyar klérust, mint ezt a Habsburgok az ausztriai gazdag kolostorokkal szemben századok óta gyakorolták: 1739-ben, a török háború okozta költségekre 170.000 forintot kap a magyar klérustól, mely összegből 30.000-et Esterházy érsek fizetett, akinek lojális áldozatkészségét a király nem győzi dícsérni.

A nemesi adózás dolgában tehát a rendek közül ki kell venni a főpapságot, mely előjogainak fenntartása mellett a valóságban már ekkor is adózott, s utóbb az egyházi vagyok tekintélyes részét elvesztette. A köznemesség és vele a főnemesség nagy része volt az, mely sajátságos bűvölettől elfogva, az ősi alkotmánynak egyetlen pontjára, a Primae nonusra függesztette szemét és a nemzeti autonómia lényeges részeiről is, minő volt az önálló magyar hadsereg, hajlandó volt lemondani, csakhogy ezt a jövedelmező előjogát fenntarthassa. A nemesség a fundamentális, alaptörvény új fogalmát nem a nemzeti autonómia szellemében használja fel, s nem a nemzeti önállóságot biztosító törvényeket nevezi ilyeneknek, hanem évtizedeken át minden törekvése arra irányul, hogy a Primae nonusnak adómentességet biztosító részét helyezze örök biztonságba, minden diétális tárgyalástól függetlenítve. A nemadózás, mint többé megváltozhatlan alaptörvény lesz a nemesi kívánságok netovábbja, s ezt sikerült törvénybe iktatnia nem a huszas évek, anyagi szegénységében elég mentséggel bíró lerongyolt nemességének, hanem Mária Terézia kezdő éveiben az anyagi krízist szerencsésen megúszott, jómódú rendiségnek. Az 1741-i országgyűlésen már a hitlevél szövegezésének követelték a rendek, hogy a „fundamentális jogok és szabadságok” felvétessenek, még pedig a Primae nonus és az 1723: 6. t.-cikk, melyek „őket örökre felmentik minden adózástól” olyképen, hogy „közteher földre semmikép ne nehezedjék”. Mária Terézia ezt ugyan nem vette fel a hitlevélbe, de szorongatott helyzetében kénytelen volt beleegyezni, hogy a nemesi adómentesség ugyanezen kifejezésekkel – ne onus publicum fundo quoquo modo inhaerat – az 1741: 8. törvénycikkben kimondassék. Miként Bocskay nemzeti vívmányainak törvénybeiktatását az 1608: 13. törvénycikk, a jobbágyság szabad költözésének megakadályozása és vármegyénkint röghöz kötése, úgy követi a pozsonyi Vitam et sanguinem hatalmas barokk-nemzeti jelenetét ez a törvénycikk, jeléül annak, hogy a rendiség mely valamikor a középkorban a nemzeti erők nagy megszervezője és rendezője volt, s mint ilyen az államot az anarchiától mentette meg, most immár a XVII. században, s még inkább a XVIII.-ban végkép idejétmúlta, elaggott képződménnyé vált, mely fázósan, dideregve a saját táplálékáról gondoskodott, s minden más társadalmi osztályt könyörtelenül megterhelt oly terhekkel, miket éppen ő viselhetett volna legkönnyebben. A nemesség görcsösen ragaszkodott kiváltságaihoz és sikerült is azt több mint száz esztendőre konzerválnia. Az igaz, hogy a nemzeti autonómia, a magyar kultúra és Magyarország jóhírnevének hosszú időn keresztül helyre nem hozható kárával.

A hadiadó tehát, az a teher, mely a nemességet védő katonaság fenntartására volt szükséges, visszavonhatatlanul a jobbágyság vállaira hárult. A XVIII. századi rendiségnek ez lőn leglényegesebb problémájává: a hadiadó behajtása oly módon, hogy az legkevésbbé terhelje a misera contribuens plebs-et, aminthogy rendi nyilatkozatok e korból teli vannak a nép megkönnyítését ajánló résztvétteljes kifejezésekkel. A problémát igen megnehezíté az, hogy a hadiadónak csak egy része folyt be készpénzben, más, gyakran tekintélyes részét természetben szolgáltatta a lakosság ott, ahol a katonaság tartózkodott, avagy éppen átvonulóban volt. A többnyire idegen ezredeknek a védtelen, sőt 1711 után lefegyverzett jobbágysággal való közvetlen érintkezése az elnyomás legkülönbözőbb lehetőségeit nyitotta meg, s ezeknek megakadályozására fejlődött ki a katonai élelmezés és elszállásolás, a porciók és forspont egész rendszere, mely annyira jellemző még hátralévő rendi korszakunkra.

Abból a gondolatból kiindulólag, hogy a falvakon a katonaság könnyebben megtalálhatja ellátást, s mivel a városokban kaszárnyák egyáltalában még nem voltak, az ezredek kisebb részekre osztva a falvakban helyeztettek el, amikor is ember és ló a már Lipót korában felmerült orális és equilis porcióban részesült a házigazdák részéről, akik persze jobbágyok voltak, mivel a nemesség fenn tudta tartani e téren is mentességet. Az orális porció napi egy font húst és két font kenyeret tette ki, aminek fejében napi két krajcárt, egy hónapra két forintot számítottak le a jobbágyra kivetett hadiadóból; a hús- és kenyérszolgáltatáson kívül azonban még körülbelül ugyanoly értékű egyéb szolgáltatással is tartozott, úgyhogy a porció egy havi értéke összesen 4, legkevesebb 3, 3 és fél forintot tett ki. Ezen egyéb szolgáltatások neve salgamus volt, s beleértették a fűtő- és tüzelőfát, a világítást, a sót, az ágyat, mely nem lehetett jobb, mint a gazdáé, mind oly szolgáltatás, amelynek minősége felett a fegyveres katona és a fegyvertelen gazda közt veszedelmes nézeteltérések származhattak. A lóporció napi hat font zabot, 8 font szénát és heti 3 csomó szalmát tett ki, ennek értékében havonta 3 forintot kapott vissza az adózó, illetőleg ennyivel könnyebbedett adója. A katonasággal folytatott elszámolások a legbonyolultabb műveletek közé tartoztak: a tisztek a felhasznált porciókról a falusi bíráknak adtak nyugtákat, ezeket a vármegyék biztosai gyüjtötték össze és két-háromhavonkint terjesztették fel a kerületi biztosságokhoz, ahol viszont a katonai biztosságokkal hozták rendbe a nyugták honorálását. A tisztekre nézve szabály volt, hogy azok rangjuknak megfelelően több orális és lóporciót, illetőleg ily értékű készpénzt kaptak a vármegyétől, amely esetben ők is készpénzért szereztek maguknak ellátást, fát és egyéb szükségeseket. Az úgynevezett prima plana, vagyis az ezred „Stab”-jához tartozó tisztek közt a rendelkezésre álló lakásokat utóbb kisorsolták, beszállásolás alól szinte minden jobb épületet: nemesi, papi, vámhivatali ház, iskola, malom, serfőző, korcsma, allodiális épület szabad volt. A század közepétől kezdve a százados egy havi porciója 61 forint 30 krajcárból állott és 3 lóporcióból, az egész pirma plana-é 958 forintból, az ezredet kitevő 12 rendes századé 6994, az ezekhez járuló két század gránátosé 974 és a Stabhoz tartozó négy századé 2203, úgyhogy egy 2408 főből álló gyalogezred ellátása 11.131 forintba, 413 lóból álló lovas „legióé” – amint az ekkori hazai hivatalos nyelv nevezte – 9193 forintba került, amely összegből a kenyérre és húsra eső részt a parasztság rendesen természetben adta. Az ezredek és századok vonulásakor az illető vármegye biztosa vette át a csapattestet a vármegye határán, gondoskodott elhelyezéséről és ellátásáról mindaddig, míg a másik határon a következő vármegye biztosának át nem adta. A vonulásoknál hadiszer, vért, ruha szállítására a parasztok szekerezéssel tartoztak, az ú. n. vecturával, eleinte ingyen, később a tisztektől adott nyugták – apochae – fejében megtérítéssel. A tiszteknek saját szükségleteikre szekerek, küldöncök rekvirálása tilos volt ugyan, de teljesen megakadályozni nem lehetett.

Az egész szervezet a Lipót-korabelihez hasonlítva, amikor a katonai erőszaknak semmi határa nem volt, nagy haladást jelentett, s a katonaságnak természetben való eltartása, fizetés, illetőleg adóleírás fejében, lehetővé tette a nélkülözhető gabona- és takarmánymennyiség biztos értékesítését. Eleinte ugyan, még az 1715. évi rendelet szerint is a várakban elhelyezett katonaságnak a császári főfaktor, Oppenheimer szállított külföldről kenyeret, s ennek árát a vármegyéknek kell megfizetniök, később azonban ily esztelenség helyébe az egész vonalon a helybeli élelmezés lépett. Rendi panaszok közt azzal is találkozunk, hogy a katonaság kivonásával a pénzforgalom megfogyott az országban. Az egész szervezet a biztosi intézmény vállain nyugodott, de a rendeletek, melyek ennek működését szabályozták, a királytól adattak ki, még pedig a haditanács és a bécsi főhadbiztosság közbejöttével, úgyhogy ezekre a magyar hatóságoknak alig volt valami befolyásuk. Ehhez képest főként a Károly-korabeli rendeletek – hadi regulamentumoknak hívták ezeket – a polgári népességre sok nyomasztó rendelkezést tartalmaztak, így a hadiadóval és porcióval hátralékosok, vagy azt csak kelletlenül szolgáltatók ellen katonai végrehajtást alkalmaztak és a katonai túlkapások – excessusok – dolgában, mik nagy számmal fordultak elő, oly eljárást szoktak meg, melynek során a polgárság alig juthatott igazához. Emberiesség dolgában nagy haladás volt Mária Terézia 1751 november 1-i regulamentuma, mely azután az egész században érvényben volt: ez a jobbágyra a török korszak maradványaként még mindig nehezedő ingyenmunkát – a gratuitus labort – végkép eltörli, s minden fuvarozásért és várjavító kézi vagy szekeres munkáért is fizetést és napszámot állapít meg; a katonai kihágások dolgában pedig a sértett és panaszttévő jobbágyok eskühöz bocsátja, kárát a vármegyei pénztárból előre is, az ügy lefolytatása előtt, megtérítteti, s ha az ítéletben a vármegye és a katonai hatóság nem tudnak megegyezni, a döntést a királynőnek tartja fenn. A katonaságot természet szerint az illető vidék terméséből élelmezik, ruhát és szövetet Bécsből kap, csak szükség szerint vesznek egyes darabokat vagy javíttatnak a helyi iparosoknál, azonban a rendek kívánságára Mária Terézia megengedi, hogy magyar cégekkel és iparosokkal is kössön a hadsereg szállítási szerződéseket.

A közös hadsereg így lassankint akklimatizálódott a magyar földhöz, voltak idegen ezredek, melyek évtizedeken át ugyanazon dunántúli vagy alföldi vármegyékben voltak, elbocsátott, kiszolgált katonáik ott telepedtek le és tisztjeik a környékbeli nemességből házasodtak. A magyar fiúktól rekrutált ezredek száma azonban csak lassan gyarapodott, a közös hadseregben a bécsi felfogás az ausztriai németet és a szlávokat látta legszívesebben, s pl. a passzaroviczi béke idején, 1718-ban az 53 gyalogezredből csak kettő volt olasz, három németalföldi és három magyar: a Vetési-, Pálffy-, Gyulay-ezred. Ezzel szemben sokkal nagyobb számban tartózkodtak idegen ezredek Magyarországon: 1740-ben az akkori 52 gyalogezredből 12 volt nálunk, 13 Lombardiában, 8 Németalföldön; a 18 kürasszir-ezredből 13, a 14 dragonyosból 7, a 8 huszárból 5 volt magyar garnizonban. Amit a magyar rendek korábban saját biztonságuk és gazdaság könnyebbségük kedvéért óhajtottak, azt a bécsi kormány a benne lévő régi bizalmatlanság folyományaként valósította meg, uralmának biztosítására elvből tartván idegen ezredeket a három nem-ausztriai államterületen: belga, olasz és magyar földön. Ugyanezen bizalmatlanság volt a főoka annak is, hogy a magyar ezredek lassan szaporodtak; a legrégibb magyar huszárezred, mint a császári sereg alkotórésze, 1688-ból származott, egy másik 1696-ból, a harmadik 1702-ből (ezek voltak az ú. n. Csáky- és a két Dessewffy-ezred), azután 1733-ból kettő: a Splényi- és a Hávor-, 1734-ből négy, a Károlyi-, Ghillányi-, Pestvármegyei- és az utóbb feloszlatott illyr-rác-ezred; 1741-ben a Beleznayt állították fel, 1742-ben a herceg Esterházyt és az erdélyi Kálnokyt, úgyhogy összesen 1743-ig 12 magyar huszárezred alakult, melyek egy része az osztrák-magyar viszony egész fennállása alatt, az 1918-i katasztrófáig fennmaradt, – a közös huszárezredek közt a 2., 3., 4., 6., 8., 9. és 10. számúak voltak ily régi magyar alapításúak. Ezeknek a magyar ezredeknek magyar ruhájuk volt, a tisztek párduc- és farkasbőrben jártak ünnepnapon, a zászlóban Magyarország címere volt kétfejű sasba foglalva, s a Károlyi-huszárezred felavatásakor Károlyi Sándor lelkesen megköszönte a királynak, hogy szabad volt neki regimentjét „igaz magyar vitézi öltözetekkel és megyei ékességekkel felöltöztetnie”; a vezénylet nyelve szintén magyar volt, s ennek szolgálatában egymás után készültek németből fordított vezényszó-gyüjtemények, melyek egészen bonyolult, nyugati katonaságnál szokásos mozdulatokra kiterjedve, eleinte bizony magyarosság dolgában messze elmaradtak a Rákóczi-korabeli vezényszó-kísérletektől.

Vezető helyre a császári seregben a magyarok mégse jutottak, az 1715 8. t.-cikk elfogadása után sem. A bécsi haditanácsban nem volt magyar tag, s a két török háború, mely III. Károly uralkodása alatt lefolyt, éppen nem magyar érdekből indult meg. Az átmenetileg erőskezű nagyvezér, Ali Damad alá került porta 1714-ben megkezdte a karlovici békében Velencének átadott Morea és a szigetek visszafoglalását, oly sikerrel, hogy Savoyai Eugén jónak látta a megvert velenceieknek segítségükre sietni. A háború 1716-ban tört ki, Eugén herceg fővezérlete alatt a magyarok több lovastábornoki helyet foglaltak el, így elsősorban a szatmári békekötő Pálffy János, aki a döntő ütközet bevezetéséül Karlócánál túlnyomó erejű török lovasságot vert meg. A nagyvezér seregét Eugén a zentaihoz hasonló teljes diadallal semmisítette meg 1716 augusztus 5-én, utána Temesvárt foglalta vissza több mint másfélszázéves török uralom után, s a következő évben Belgrádot körülfogva, a török felmentő sereget szétszórta, mire a vár is megadta magát. A passzarovici béke, melyet ismét a magyarok közbejötte nélkül kötöttek meg 1718-ban, elvette a töröktől a temesi bánságot, Kis-Oláhországot a Duna és erdélyi Kárpátok között, valamint Szerbia és Bosznia északi részét. A magyarság a magyar sorezredek harcain és a sereg élelmezésén kívül a Keletről jövő támadás visszaverésében szerepelt: Rakovicza moldvai vajda és a Rákóczi-emigráció néhány vérmesebb tagja, gróf Esterházy Antal vezetésével tatár seregek élén indultak a nagy szávai támadás támogatására, amikor is a tatárság – ez utolsó, 1717. évi tatárjárásban – a Szamos és Felső-Maros völgyét pusztítá el és vitt sok embert rabságba. Esterházy pátenseit, melyekben felkelésre szólítá fel földieit, fagyos nyugalommal fogadták – az ország lojalitásában a bécsi körök egy része még mindig kételkedett ugyan, de a nemzet szélesebb köreire még a Rákóczi nevével itt-ott megjelenő agitáció sem volt hatással. Egyes volt kurucokhoz nem egyszer leveleket vittek, ilyen esetekben vizsgálatok indultak meg, az egyik levélközvetítő, az ambiciózus és szerencsétlenül hazudozó Korponayné Géczy Júliánna, a „lőcsei fehér asszony” 1715-ben halállal is lakolt ezért. Rákóczi a török háború hírére, nem minden remény nélkül, bár erős lelki küzdelem után Franciaországból Törökországba sietett, de csak a belgrádi katasztrófa után érkezett oda, amikor a trónját féltő szultán már sürgős békére készült.

Az újonnan visszafoglalt területeket nem csatolták vissza Magyarországhoz, amint még az 1699-ben visszanyert terület déli sávja sem volt a magyar kormányhatóságoknak alárendelve; Belgrádban nagy erővel indult meg a haditanács vezetésével a civilizációnak új, barokk és német formákban helyreállítása, a magyarság teljesen kiszorulván ez új területekről. Így érthető, hogy a következő, 1737–39. évi török háború szerencsétlen kimenetele hidegen hagyta a magyarságot, mely tudta, hogy Szerbiának „dietális incorporatióját” úgysem érheti el. A háborút a bécsi kormány az orosz hatalom támogatására kezdte meg, mely a Duna torkolatát és a két oláh vajdaságot akarta megszerezni, Ausztriának azonban Bosznia egy részén kívül egyebet nem volt hajlandó átengedni. Savoyai Eugén ekkor már halott volt, utódai, kiket császári kegy, nem tehetség segített a vezérlethez, Wallis, Seckendorff s az inkább névleg parancsnokló Lotharingiai Ferenc tehetségtelenek voltak, Wallist a török nyilt csatában megverte, utána Belgrádot körülfogta, s a béketárgyalásokkal megbízott, hasonlókép tehetségtelen Neipperg gróf ijedtében Belgrádról is lemondott, békét kötött s a császáriaknak szégyenszemre kellett kivonulniok Belgrádból. A törökök soraiban ott volt Rákóczi fia, József is, aki előzőleg Mahmud szultánnak szerződést kötött, s ebben maga számára erdélyi fejedelemséget, magyar hercegséget kötött ki, viszont Magyarországot és Erdélyt újra évi adóztatásra kötelezte, sőt egyes várait hajlandó volt török kézre adni. A török előörsök az ő nevével hívták átpártolásra éjszakánként a magyarokat, s például a Károlyi-huszárezredből hét legény át is ment hozzájuk.

Buda város képe a XVIII. század második felében.
A budai könyvkötőcéh egy céhleveléről, a Szépművészeti Múzeum metszetgyűjteményéből. A Vár és a Víziváros templomai már készen voltak ekkor. A képet jellegzetes magyar barokk díszítmények keretezik.

A politikai nemzetnek, a nemességnek hangulata III. Károly utolsó éveiben kétségtelenül megrosszabbodott. Részben amiatt, mert mind világosabbá vált, hogy a kompromisszumot, király és nemzet közt, felborulással fenyegeti a vesztett háborúknak, a lengyel örökösödésinek és a töröknek deficitje, s a kormány mind határozottabban törekszik a nemesi adómentesség megszüntetésére. A határőrvidékekké alakított déli részeket sem sikerült a magyar államtestbe visszakapcsolni, a protestánsok is elégedetlenek voltak – mindezekről más összefüggésekben fogunk részletesen szólani. Hogy a király nem ragaszkodik őszintén, a kompromisszum értelmében, az alkotmányhoz, ennek újabb zavart okozó jele volt, hogy 1732-ben, Pálffy Miklós nádor halálakor nem hívott össze országgyűlést új nádor választására, hanem a helytartótanács élére királyi helytartóként örökösének, Mária Teréziának férjjelöltjét, Ferenc István lotharingai herceget nevezte ki. Igaz, e kinevezésnél nyomatékosan kiemelte, hogy ez „provisorio modo” történik, csak addig, míg országgyűlés össze nem gyűl és nádort nem választ, amivel a magyarok megnyugtatását célozta, hogy nem szándékszik alkotmányukat atyja példájára felfüggeszteni. A herceg a Budavárát visszafoglaló Lotharingiai Károly unokája, egyszerű, nyárspolgárias, takarékos ember volt, aki ősi hercegségét a lengyel örökösödési háborúban végkép elvesztette, s helyébe a toszkanai nagyhercegséget kapta meg. Amint Firenzében lotharingiai urakkal kormányozott, úgy helyezte el Magyarországon is földijeit a legkülönbözőbb állásokban, holott már I. József uralkodása óta feltűnően sok volt a magyar állami, illetőleg királyi hivatalokban az idegen, német hivatalnok. Sóhivatalokban, harmincadokban, postában alig volt magyar hivatalnok. Ferenc emellett keveset tartózkodott az országban, főként azóta, hogy 1736-ban feleségül vette Mária Teréziát, s ha itthon is volt, alig értette meg a magyar nagyúri életet ő, aki Pozsonyba összesen három kocsival, inkognito vonult be, mint újonnan kinevezett helytartó, s az üdvözlésére a határba kivonult fényes közönség megkerülésével ment szállására. Helytartósága alatt az elégedetlenség mintegy a hamu alatt nőtt, hogy 1741-ben az országgyűlés heves jeleneteiben kitörjön.

Mégis a közjogi kompromisszum megtette kötelességét. Magyarország nagyobb rázkódtatások nélkül élte át ez első három évtizedet, s miután Mária Teréziának újabb engedményekkel sikerült a kompromisszum állapotát újra helyreállítani, szinte uralkodása végéig, összesen hetven esztendőig tarthatott a csendes erőgyüjtés, a mindennapi munka, két század kényszerű mulasztásainak helyrepótlási korszaka. Mielőtt az anyagi haladást, a benépesítést és a gazdasági viszonyokat megtekintenénk, egy pillantást kell vetnünk a szellemre, melynek uralma alatt e nagy munka végrehajtatott.