A BAROKK MŰVELTSÉG.

XVII. SZÁZADI BAROKKJELENSÉGEK. A BAROKK ÉLETIDEÁL TERJEDÉSE EURÓPÁBAN. A BAROKK ÁLLAMFELFOGÁS NÁLUNK, RENDI JELLEGE. a REGNUM MARIANUM ÁLLAMSZEMLÉLETE, VALLÁSOS ALAPJAI, AZ ALAPÍTÁS, AZ ALKOTMÁNY ÖT ALAPELVE. AZ ÚJ OPTIMISZTIKUS TÖRTÉNETSZEMLÉLET, A MAGYAR TÖRTÉNET KORSZAKAI. A MAGYARSÁG TÖRTÉNETI ÖNTUDATA. – AZ ISKOLAÜGY, ÁLLAMI ÉS RENDI TEHETETLENSÉG, A JEZSUITÁK SZEREPE. A JEZSUITA ISKOLÁK, KÖZSZELLEM, ISKOLAI DRÁMA; A KERESZTÉNY HEROIKUS IDEÁL, ENNEK NEMZETI ÉS TÖRTÉNETI JELLEGE. MÁS ISKOLAI DRÁMÁK. – A MAGYAR NEMZETI BAROKK FORRÁSAI. – A MAGYAR FÖLD FELFEDEZÉSE, A BAROKK ÉPÍTKEZÉS, OSZTRÁK ÉS OLASZ KAPCSOLATAI, UDVARI JELLEGE. A VÁROSKÉP ÁTALAKULÁSA. BUDA ÉS PEST, AZ EGYHÁZIAK ÉPÍTŐ SZEREPE, TÁRSADALMI MŰKDÉSE, A JEZSUITÁK EGER ÉS GRÓF ESTERHÁZY KÁROLY PÜSPÖK. VÁC ÉS MIGAZZI ÉRSEK. VESZPRÉM ÉS SZÉKESFEJÉRVÁR ÚJ VÁROSKÉPE. SZOMBATHELY, GYŐR. A NYUGATI BAROKK VÁROSKÉPEK SOPRON, POZSONY, NAGYSZOMBAT; A FELSŐMAGYARORSZÁGI BAROKK VÁLTOZATOK; A TISZÁNTÚL, SZEGED. – FŐÚRI KASTÉLYÉPÍTKEZÉS, GRÓF ESTERHÁZY JÓZSEF; NYUGATI KASTÉLYKULTÚRA, CSALLÓKÖZ; A ROKOKÓ-KASTÉLY, ESZTERHÁZA; A NEMESI KÚRIÁK. – BAROKK-HATÁS AZ ALSÓBB TÁRSADALOMRA; A BAROKK TEKINTÉLYELV, VALLÁSOS SZINEZETE. KOHÁRY ISTVÁN. VALLÁSI ÜNNEPEK, BÚCSÚJÁRÁSOK; BÚCSÚJÁRÓ HELYEK, MÁRIA-KONGREGÁCIÓK, FALUSI EGYESÜLETEK, TÁRSADLAMI TENDENCIA. – A BAROKK-GONDOLAT TÁRSADALMI POLITIKAI ÉS NEMZETI JELENTŐSÉGE; A LATINNYELVŰSÉG, ENNEK NEMZETI JELENTŐSÉGE; A MAGYAR BAROKK-STÍLUS JELLEGE.

AZ EURÓPAI gondolkodásnak az a formája, melyet a tudomány legújabban barokknak nevez, magyar területen már a XVII. században sem volt ismeretlen. Pázmány Péternek nemcsak stílusa mutatja a barokkra jellemző fordulatokat, hanem életében, vallásosságában, hatalmas szenvedélyeiben is barokk vonásokra találunk. Zrínyi Miklós az ő hőskölteményében, melynek Múzsája Szűz Mária, főszemélye pedig a vallásért és nemzetért küzdő hérosz, a barokknak hitbeli és heroikus vonásait dolgozta ki oly erkölcsi mélységgel, aminőre az akkori világirodalomban nincs példa. Saját élete is ily barokk életformák kultuszában telt el. Gyöngyösi Istvánnak már sekélyesebb, hajlékonyabb egyénisége a barokknak udvari jellemvonásait dolgozza ki: főműveiben nagyuraknak házassági történeteit felületes lelkesedéssel és nem egyszer frivolsággal rajzolja, így Wesselényiét és a Murányi Vénuszét, Kemény Jánosét és Lónyay Annáét, Thökölyét és Zrínyi Ilonáét, s míg kora valláserkölcsi követeléseinek vallásos költemény, a Rózsakoszorú írásával tesz eleget, addig Család Cupidója, már szinte a rokokó előfordulásaként, annyira tele van érzéki leírásokkal, hogy korának igazi keresztény hérosza, Koháry István, nem is engedte kinyomtatni. Gyöngyösi nem ok nélkül volt a rákövetkező XVIII. század legolvasottabb költője: a barokk gondolkodású világi publikum leginkább az ő műveiben találta meg önmagát.

Egyes barokk jelenségek, életek és művek után a XVIII. századnak egész élete egységesen barokk színt ölt magára, a barokk gondolkodás a műveltebb osztályokban, nemesség és városi polgárság körében, katholikusoknál és protestánsoknál egykép elterjed. Kifejlődését szemlélve, első pillanatra is feltűnik, hogy az irány sokkal később terjed el nálunk és lesz uralkodóvá, mint a nyugati népeknél. Ismeretes, a művészettörténet a barokk fejlődés kezdetét már a XVI. század első felétől, Michelangelo öregkori műveitől, sőt még korábbról, a század elején meghalt Bramantétól számítja, s a nagy barokkfestők, Tizian, Rubens, Tintoretto mind messze megelőzték hazai barokk-korszakunk feltűntét. Hasonlóképen a XVI. századra vezethető vissza a politikai és irodalmi barokk-ideál, melynek kifejlődése egyrészt a katholikus restaurációval, másrészt a fejedelmi hatalom abszolutisztikus irányával van szoros összefüggésben. A rendiséget leigázni kezdő fejedelmi udvarokban a XVI. század végétől kezdve éppoly kizárólagossággal jelenik meg az új barokk-ideál, mint korábban, a középkorban, a keresztény lovagi ideál. Pompás és hatalmas architektonikus háttérben, sokatmondó nagy gesztusokkal lépnek fel a vallásukért és fejedelmükért minden önfeláldozásra képes hősök, nagy szenvedélyekkel, melyeket akaratunk csak nehéz harcok árán tud az erény örök szolgálatába állítani. Ennek a heroikus és udvari életideálnak megszámlálhatatlan lenyomatát terjeszti el a nemzetközi politikai és regényirodalom, benne az V. Károly császár szolgálatában állt Guevara spanyol püspöknek művei, melyek közül egyet, a Fejedelmek serkentő óráját, mint láttuk, már I. Rákóczi György is magyarra fordíttatott, a regényirodalom a hősi ideált bonyolult lélek- és szenvedélyrajzok, szövevényes kalandok és szerelmi történetek keretébe állítja, így a spanyol eredetű, de már a XVI. század közepén németre fordított Amadis lovagregény, Heliodornak a V. századból való regénye, az Aethiopika, mely Gyöngyösi fordításában Chariklia néven csak 1700-ban jelent meg magyarul; így az Argenis című államregény, melynek szerzője az abszolutisztikus I. Jakab angol királynak és XIII. Lajosnak volt udvari embere. Mindez Spanyolországtól kezdve Franciaországon át megszakítatlan vonalban terjedt kelet felé, hatása alól a protestánsok sem vonták ki magukat; az Argenis német fordítója 1626-ban az az Opitz Márton, aki rövid ideig Bethlen Gábor gyulafehérvári főiskolájában is működött, s a német barokk költészet legnagyobb alakjává tett.

Igazi elterjedését azonban, magasabb erkölcsi szférában, a katholikus restaurációnak, s ennek keretében a jezsuiták működésének köszönheti a mozgalom. A lelki élménynek az a mélyreható megfigyelése, mely Szent Ignác „lelki gyakorlataiban” megnyilvánult, nemcsak a hitéletben hatott, hanem a világba kikerülő követőinek is határozottan lélektani izű erkölcsi nevelést adott. A jezsuita dráma, mely a barokk életideál legnagyobb sikerű terjesztője volt, nagy emberi szenvedélyeket rajzol, erkölcsi konfliktusokat, melyekben a gyönge elpusztul, az erős azonban önmagát legyőzve eljut az erény útjára, s ezért a túlvilági életben elveszi jutalmát. A drámai előadás célja a hősi erényre nevelés: a bűnben megátalkodó szerencsétlen lélek elpusztul – perit anima infelix, de az „ethicus vagy moralis heros”, aki legyőzte a világot, örök életet él. Ez az egész erkölcsi nevelés, mely a gyönge esendő embert a lelki élet szabályainak pontos ismeretével vezeti és fegyelmezi a keresztény ideál szolgálatában, nagyszerű külsőségek közt folyik le, pompás ünnepélyességgel, egekbe nyúló kulisszák előtt, melyekhez a mintát a római barokk palotái és templomai, Vignola II Gesù-ja, Szent Péter előtere és árkádjai nyujtják. A jezsuiták közvetítésével a római minták az építészetben is feltűnnek az Alpeseken innen, s a Wittelsbachok barokk kultúrája Münchent a XVII. század elejétől kezdve, III. Ferdinánd és I. Lipót pedig Bécset teszik igazi barokk várossá, ahonnan ez ízlés tovább terjedve, a délnémet nyelvterület falusi templomait és kastélyait is átalakítja.

Hogy ezt az egész műveltségtartalmat mi csak igen erős, száz évvel a németek után vettük át, a kik a harmincéves háború miatt maguk is elmaradtak az előttük járó franciáktól, olaszoktól és spanyoloktól, ennek okát egyedül a török hódoltságban láthatjuk, mely a török területen minden szellemi, kulturális törekvés feltételeit könyörtelenül megsemmisítette, a királyságbeli lakosságot pedig folytonos védelemre, állandó háborúra, műveltségében két századon át megállásra, mozdulatlanságra kárhoztatta. Láttuk, hogy ahol a török nyomás, momentán kedvező körülmények hatása alatt kisebbedett, mint pl. Bethlen Gábor Erdélyben, ott azonnal meg is jelent az európai szellem akkori formája, a barokk műveltség, bárcsak átmenetileg és a legfelsőbb társadalomra, az udvarra korlátozva. A királyság területén a barokk műveltség szórványosan jelentkezik a török korszakban: jezsuita kollégiumok, egyes nagyúri udvarok körül, főpapok alapításaiban és építkezéseiben, Pozsony és Nagyszombat XVII. századi városképének kialakulásában, ami Pázmánynak és utódainak, Esterházy Miklós és Pálffy Pál nádoroknak és más katholikus uraknak köszönhető. Bercsényi Miklós pompázó életformája, sőt II. Rákóczi Ferencnek érzelmes és szenvedélyes, a világ megoldhatatlan konfliktusaiból Istenhez menekülő lelki élete is egy új, vallásos színezetű műveltségnek megnyilatkozása, mely utóbb a béke és nyugalom helyreálltával, 1711-től kezdve a társadalom minden rétegét meghódította, sőt gyökereivel a szegény emberek közé, a jobbágyságba is lenyúlt, mely eleddig műveltség számára, vallásos behatásokon kívül, alig volt fogékony. A barokk az első szellemi mozgalom, melyet a török hódoltságtól okozott hiatus következtében nem tudtunk azonnal, megindulásakor átvenni nyugati szomszédainktól; de bár elkésve jelentkezik nálunk, mély hatást gyakorol a nemzeti lélekre és önmaga is átalakul speciális magyar kultúrjelenséggé. A magyar barokk minden más barokktól különbözik és lényegében az európai kultúra egy univerzális irányától megtermékenyült formája a nemzeti léleknek.

A magyar barokknak politikailag legszembetűnőbb vonása, hogy míg a német, francia stb. hasonló irány erősen abszolutisztikus szellemű és ehhez képest a fejedelmi udvarokban virágzik s onnan terjed el, addig a magyar, minden királyhűsége mellett is, azt a rendi szellemet képviseli, mely egyedül a korona és a rendek együttműködésében látja az államélet lehetőségét. A rendi dualizmusnak százados küzdelmei után, amikor a két fél nem egyszer fegyverrel, de mindig bizalmatlanul állott egymással szemben, a barokk-kultúrában születik meg az egységes magyar államszemlélet, mely a két régi ellenfélnek végleges szintézisén alapszik. Padányi Biró Márton kanonok, később püspök, az 1741-i pozsonyi országgyűlés alatt tartott egyházi szónoklatában a magyar állam különnemű elemeit jellemző módon barokk épületnek képzeli el, melyet minden egyes elemnek szabály- és törvényszerinti együttműködése tart fenn. „Négy kontignációs házat építettem” – én tudatlan együgyű építőmester –, mely háznak első szegletköve, erős és megmozdíthatatlan fundamentuma, Felségednek – Mária Teréziának – szentsége; eleven kövei pedig az egész magyar nemzetnek egyenlő hívséggel és buzgósággal Felségednek szeretetire gerjedező szivei; az első és alsó, következendőképen a szegletkőhöz és fundamentomhoz legközelebb levő kontignáció: azon magyar nemzetnek Felségednek való hívséges állhatatossága; ez után onnan feljebb emeltetett második kontignáció: Felséged királyi kegyelmébül megerősíttetett magyar nemzetnek régi őseitül örökösült nemesi szabadsága és ennek az isteni gondviselést hirdető liliomos oszlopa és támasza: Felségednek királyi férje. Innen is még feljebb emeltetett harmadik kontignáció: a királyi dicsőséges apostoli koronázás és a magyar nemzetnek abbúl származott öröme és vigasztalása; végre a legfelsőbb kontignáció: a királyi székben ülés, avagy a királyi hatalomban, országlásban és dicsőségben való nyugadalom és csendes békesség”, – innen tovább „a padlásnak tetejére az Egek föliben vezető nyolc grádisok: nyolc boldogságok”, s ezeken mint Jákob lajtorjáján vezet az út Békesség királya, Krisztus és az ő szent anyja Mária királyi székek elébe. Az építmény, négy emeletével, világi mű ugyan, amint az állam is immár világi épület, de teteje mintegy le van emelve róla és a vallásos állampolgár felnézve éppúgy a nyilt eget látja a benne trónoló Üdvözítővel és a neki hódoló égi seregekkel, akárcsak az akkor épült barokk templomok mennyezetfestményein. A világi államot pedig erények szövik át meg át, erények kötik össze feloldhatatlan egységbe a királyi és rendi hatalmat, az isteni gondviselést hirdető királyt és a rendeknek őseiktől örökölt régi szabadságát, melynek biztosítéka az apostoli koronázás, a magyar rendi nemzetnek nagy vigasztalása.

Ez a folyvást részletező, de az egészet mégis lendülettel hatalmas egységbe foglaló kép jellemzi az új állam- és társadalomfelfogást, mely a nyugati abszolutizmustól eltérve, erélyesen hangsúlyozza a rendi, valamint az azzal egybeeső nemzeti szabadságot, s amikor ezt a vallásos életbe bekapcsolja, ezzel a magyar állameszme érvényének és terjedésének hatalmas szolgálatot tesz. A barokk államfelfogás a szintézist először kísérelve meg, legelőször próbál a középkor hatalmi küzdelme helyébe nyugalmi állapotot teremteni, az erők egyensúlyát, s vele azok békés együttműködését szabályozni, s nem hiába használja mindenütt a Béke szót, s nem hiába állítja a csendes békességet az emberi törekvések igazi földi céljai közé. Ez az új ideált csakhamar kiterjedt irodalom hirdette az embereknek, aminthogy a barokk, lényegéhez képest, mindenkor tömeghatásra számított és tömegjelenségeket akart létrehozni. Az akkori három katholikus főiskolán: a jezsuitáktól vezetett nagyszombati, kassai és kolozsvári egyetemen az évente nagy számmal megjelent alkalmi nyomtatványok nagy tömegei vitték be a nemesi és polgári társadalomba az állami élet békéjét hirdető ez új koncepciót, mely a barokk kultúra második és harmadik jellemvonásaként vallási érzésekbe és a multnak szinte romantikus tiszteletébe burkolózott.

A királyi hatalmat is elismerő rendi szellem, vallásos érzés, s a mai ideáloknak a multba való visszavetítése, s a mult tradícióival szentesítése teszik együttvéve a Regnum Marianum eszméjének közjogi tartalmát, melyet tehát csak a későbbi szabadságideák egyoldalú kultusza tudott nemzetietlennek, alkotmányellenesnek, abszolutisztikusnak elképzelni. A Regnum Marianum ideájával a korábbi században is találkoztunk, s már akkor megfigyelhettük, hogy ez a felfogás, mely a magyar állam fennmaradását a magyarok Nagyasszonya különös gondoskodása eredményének tartja, ezzel a magyar jelent és jövőt is megszabadítja az elpusztulás, a nemzethalál rémeitől, melyek pedig a török korszakban mindegyre kísértettek. Nem vész el az ország, melyen Szűz Mária pillantása nyugszik – ez volt a XVII. századi Mária-kongreganisták államfilozófiája, amely most, a barokk-élet kifejlődésével, egyrészt rendi elemeket vesz magába, másrészt pedig megtelik a régi mult nemzeti hagyományaival. Mária apostoli országának, a Regnum Mariano-Apostolicumnak már alapításakor is isteni kegyelem működött, nagyobb mértékben, mint más európai államokénál. Más keresztény államoknak Isten a protektora, de Magyarországnak ő az alapítója, conditora is. Ezért Magyarország kezdettől fogva nem egyszerű világi, profán állam, hanem sacrosancta respublica, melynek alapítása két vallásos momentumból tevődik össze: az egyik a szent koronának Szilveszter pápától küldése, a másik pedig a koronának felajánlása. A szentéletű István király a csodáktól kísért koronát Szűz Máriának ajánlta fel térdenállva, amint ez pl. az ősi Fejér megye címerén ma is látható, Mária pedig, kegyesen fogadva e felajánlást, ezzel mindenkorra Magyarország, Szent István országa kegyes és hatalmas Patrónájává lőn.

Az államalapítás e transzcendens jellegű magyarázásába belefonódnak a rendi elemek, az 1711 óta konszolidálódó rendiségnek visszavetítései. Már a monarchia megalapítása is a Szilveszter-korona átvétele mellett a főurak, a proceres akaratából is történt, amit ez elméletek tudós kidolgozói Szent István törvényeinek, az Imréhez szóló intelmeknek és a legendáknak szövegéből próbálnak bizonyítani. Bár a régi királyok az uralkodói hatalomról szóló felfogás szerint a legfőbb hatalmat birtokolják és szabályt meg törvényt egyedül, minden másnak közbejötte nélkül hozhatnak, mégis a Szent Istvántól alapított négy rend – melynek jogos létét és érvényét e szent királyra való visszavitel minden kétségen felül helyezi – már korán segített a királynak a kormányzás munkájában. A magyar ugyan, mint minden más nép, egyhangú határozattal átadta a kormányhatalmat királyának, de ezzel szabadságáról nem mondott le, mert nem szereti, ha őt erőszakkal igazgatják. És ezt tudták a királyok is, mikor mintegy tacito pacto, hallgatólagos megegyezéssel részt adtak a négy rendnek az ország kormányában. Így alakul ki a keresztény Európa régi természetjogi felfogásának e rendi színezetű változata, mely csak a régmultra nézve ismeri el az abszolutisztikus elvet, hogy t. i. a királyt a rendek sem kényszeríthetik, ő egyedül Istennek büntető hatalma alatt áll, de már II. András óta megadja a jogot a nemességnek, mely annyi háborúban harcolt hősiesen királyai alatt, hogy a közjó érdekében a királlyal szemben vis coactivát, kényszert is alkalmazzon.

Ehhez képest a hazai jogfejlődésnek a Regnum Marianum-felfogástól alkalmazott öt alapelve is a királyi és rendi hatalomnak magasabb, vallásos szférákban leendő kiegyeztetésére törekszik. Az első szerint király csak katholikus lehet; a másik szerint ő a főurak tanácsa segítségével uralkodik, ami az Imrének adott Intelmekből következtethető ki; a harmadik elv megköveteli, hogy a király itthon, az országban tartózkodjék, ami nemcsak régi magyar kívánság volt, hanem a modern gazdasági életnek is követelése – a jezsuita író, aki ez alapelveket felállítja, külön kiemeli, hogy az udvartartásból mindenütt nagy gazdasági előnyök származnak az országra, s Buda addig volt gazdag, míg a XV. században királyi székhely volt, holott ma Bécs gazdagodik hasonló okból. A negyedik alapelv megköveteli a királytól, hogy az országot szabadságban tartsa meg, ami e rendi világban kiki szabadságának megóvását, tiszteletben tartását jelenti, a társadalmi osztályok egymás méltóságát ne érintsék és a király ne engedje, hogy bárkinek jogait is valami szélvihar kidönthesse; a szabadság belső és külső legyen, az elsőnek biztosítéka, hogy a szent korona soha külföldre ne vitessék, a másikat, a külső szabadságot a magyarság – az egy tatárjárást kivéve – mindenkor megóvta: soha nem szolgáltunk, nemini servivismus unquam, mondja büszkén az ősmagyaroknak e kései barokk utóda. Mindezt biztosítja az ötödik alapelv: hogy a király esküt tegyen az alkotmányra, – a koronázási eskünek egyházi jellege megint visszaemeli a magyar állam létét a vallásos szférákba, melyeknek alapítását is köszönhette.

Az egész elmélet, vallásos kapcsolatai következtében is, rendkívül alkalmas arra, hogy nemzeti és magyar állami kérdésekben annak, aki magáévá tette, öntudatot, biztonságot, a jövőt illetőleg feltétlen hitet és reményt kölcsönözzön. A barokk-rendi kultúra magyarja erősen megvetette lábát a magyar talajon, s kétségek nélkül, eddig példátlan önbizalommal végezte napi dolgait, miknek magasabb államerkölcsi és hitbeli értékével tisztában volt. Így fejlődik ki a történetszemlélet egy optimisztikus formája, mely gyökeres ellentétét képezi a török korszak kétségbeeséseinek és pesszimizmusának. Igaz, a barokk szemlélet is lát a magyar történet folyamán szomorú, dekadens korszakokat, amelyeket ő is Istentől és a Szűz Mária tiszteletétől való elfordulás következményeinek tart, de nem zeng többé Magyari István példájára jeremiádokat, hanem a nemzeti tévedések átmeneti megemlítése után annál nagyobb lelkesedéssel csüng a mult dicső képein, melyeket ez a barokk-szemlélet fedez fel jóformán a magyarság számára. Imre a magyar történet egy ilyen korszakos felosztása: az első az aranykor, a szentkirályok és az alapítás II. százada; a második az érckor, a többi Árpád-házbeli király uralkodása; a harmadik, az Anjouk ideje az „ólomnak tiszteletes korszaka”; a negyedik a „dicsőséges ezüstkor”, a két Hunyadinak, Jánosnak és Mátyásnak fényes korszaka, melynek kultuszát most ez a barokk-jezsuita szemlélet rögzíti be a magyar tudatba, hogy az onnan soha többé el ne tűnjön; végül az ötödik a vaskor, a háborús korszak, amikor Magyarország a török támadások folytán Mars hadszínterévé vált. A panasztól és kétségbeeséstől megóvja a barokk-szemlélőt Mária pártfogásának tudata, aminthogy Kollonics tanácsadójától, a nagy tudós Hevenesi Gábor jezsuitától kezdve nagy számmal írnak munkákat, melyekben Máriának Magyarországgal szemben tanusított jótéteményeit sorolják fel. Szent István az ő országát Szűz Máriának örökjogon, hereditario jure adta át, mondják ez írók, kiknek gondolkodásában az akkori magyar jogi szemlélet is egész teljességében érvényesül, – s főurai előtt nyilvánosan Dominának, Nagyasszonyának nevezte, minek folytán Magyarország egész fennállása alatt Mária öröksége, hereditas Mariae, peculium Mariae. S a Nagyasszony megvédi az ő örökségét, ez a titka Magyarország csodaszerű fennmaradásának, annyi belső baj, eretnektámadás közt, a „barbár zsarnok”, a török háromszázéves igája alatt. „A magyarság minden boldogsága Mária különös kegyelméből származik”, ily cím alatt adják ki 1738-ban a nagyszombati egyetembeli „heroes Mariani”, a Mária kongregáció tagjai Kéry Ferenc tanáruk vezetésével könyvecskéjüket, melyben a nemzet minden erényét Mária ajándékának tüntetik fel: a magyarok igaz vallásos érzése Máriától van! az ország fénye (splendor regni, jellegzetes barokk fogalom) és a magyarok szent élete Máriától van! a magyarok hadi virtusa Máriától van! Magyarországot régi határai közt Mária állítja vissza! a törököt a magyar határok közelségéből Mária fogja elűzni! így sorolják fel litániaszerűen a magyarság büszkeségeit és reménységeit, melyekben kétség nem lehet, hisz mindez Máriától van! a nemzeti érzés itt valóban felemelkedik a hit és vallás erkölcsi magaslataira. Egy 1733-i könyvecske, melyet a kassai egyetem „Máriatisztelő poétái”, köztük egy Barkóczy gróf, egy Luzsénszky báró, egy csíkmegyei Thoroczkay és több polgárfiú adtak ki, egyenesen megmondja, hogy a magyarságra minden jót Mária áraszt szét, s ezért aki Máriát nem szereti, jó magyar nem is lehet.

A középkor magyarja történeti öntudat dolgában még kétségtelenül gyermekkorát élte, a krónikák kéziratai csak néhány pap, szerzetes kezén fordultak meg, akik azok tartalmát alkalomadtán nagy uraknak, királyoknak magyarázták el. A XV. század történeti művei, Thuróczi krónikája, Bonfini műve már szélesebb körben váltak ismeretessé, de ez a kör sem terjedt túl a humanista műveltségűek vékony legfelső rétegén. A török korszak két századában a régi magyar történetét ismeretét még mindig e humanista feldolgozások, s azoknak magyar átdolgozásai közvetítik, egységes kép az egész magyar történetről nem alakul ki, az egymással szemben álló protestánsok és katholikusok csak alkalmilag ragadnak ki jeleneteket és vonásokat a magyar történetből, hogy azokkal saját téziseiket támogassák. Az egész magyar történet századait átfogó, nemzeti szellemű történetfelfogást a barokk-kor századait átfogó, nemzeti szellemű történetfelfogást a barokk-kor kezd kialakítani, ez fedez fel a hazai történetben csodálatraméltó erényeket és ez lát benne először vezető ideákat, melyek a széteső századokat a nemzeti öncélúság jegyében összekapcsolják s feloldhatatlan egységgé kovácsolják, amely egység minden más nemzet történetéből szinte immanensen, Istentől adottan különbözik. A magyarság most ébred először sajátmagának öntudatára, s ezt oly lelki örömmel, saját multján való lelkesedéssel, Istennek mondott hálával teszi, hogy ma is csodálnunk kell azt a nemzeti erőt, az összetartozás hatalmas érzését, mely ezt a történetszemléletet hirtelen létrehozta és minden későbbi nemzedékre áthagyományozta.

A nemzeti történet most válik először nagy példák, követésreméltó erények gyüjteményévé. A vallásos hit erejéből származó optimista szemlélet a történet mozgatójáról és egyúttal tárgyáról, a magyar népről is rajzol képeket, melyeken szintén a barokk-szemlélet vallásos és heroikus ideáljai láthatók. Az egyháziak bölcs tanáccsal, az ország bárói „hősi jobbal” környezik a királyt, családjaikban örökletes az erény, bölcseség, hatalom, s a köznemesség tagjait is az erény kiváló mértéke emeli fel a főurak közé. A magyarok ingeniuma is ily barokk erények vegyüléke, mert bár ők is a bűnbeesett Ádámnak leszármazói, mégis kitűnő testi és lelki tulajdonságokkal rendelkeznek: ilyenek a szabadságszeretet, mely megóvta őket, hogy akár a pápa, akár a császár hatalmának is alávettessenek – állapítja meg a magyar jezsuita író; ilyen erényük az uralkodóhoz való hűség, a mértékletesség, a fiatalság tiszta élete, amint ez a jezsuita kollégiumok és konviktusok nevelése alatt kifejlődött, ilyen a vendégszeretet, mely az országban a vendégfogadókat fölöslegessé teszi, a nagylelkűség, sőt a nemzet földje, melyet évszázadok óta birtokol, szintén kitűnő tulajdonokkal bír: gazdag, termékeny föld, gabonát termő, állatokban bővelkedő, bányaerekben gazdag, melynek lakói éhséget nem szenvednek, s a magyar konyha minden más nép konyháját megelőzi ízletesség és gazdagság formájában. Ilyen föld birtokában, Istentől ily erényekkel megáldottan a magyarság büszkén élheti ősi életét, anélkül, hogy más nemzetek jóakaratára, azok újszerű találmányaira rászorulnak. A magyar kétszáz esztendőn át próbált mindenképen hozzásimulni a nyugati szomszédokhoz, hogy tőlük támogatást nyerjen a töröktől reákényszerített élethalálküzdelemben, e kétszáz esztendőnek sokszor megalázó könyörgése után most érzi először, hogy saját lábán is meg tud állni, hogy sajátmagán és földjén kívül senkire nem szorul. Ez új optimista öntudatot, melyből a nemzeti erőnek óriási segélyforrásai fakadhattak, a magyar jezsuiták történetfilozófiája dolgozta ki, s utóbb legpregnánsabb, de egyszersmind legtúlzóbb kifejezést egy protestáns tudós tolla adott neki: Bél Mátyás tanítványa, Tomka-Szászky János 1748-ban megjelent nagy világföldrajzában felújította egy XV. századi olasz neoplatonikusnak, Coelius Rhodiginusnak jól eltemetett mondását: Extra Hungariam non est vita, et si est, non est ita. Ez a büszke öntudat akkor katholikust és protestánst egyaránt elfogott, jeléül a barokk kultúra nagy hódító erejének.

Szülője és igazi hordozója a barokk műveltségnek az ellenreformáció katholicizmusa volt, mely már a XVII. században kezdett kiemelkedni a reformáció századbeli tehetetlenségéből és most hozzálátott, hogy a lényegében rejlő fegyelmező erővel átalakítsa nemcsak a magyar lelket, hanem a pusztán heverő néptelen magyar földet is. Ez az első szellemi mozgalom, mely az iskolából indul ki és szinte kizárólag az iskolától nyújtott eszközökkel változtatja meg a nemzet széles rétegeinek gondolkodását. A jezsuiták főmunkája nem a hittérítés, nem a prédikálás vagy a nép közti lelkipásztorkodás volt ez időben, szinte teljesen az iskolára, a nevelésre és a tudományok művelésére korlátozták magukat, s ezen leginkább szellemi eszközökkel sikerült nekik nem egyszer a nemesség ellenére az új szellemet átplántálni a lelkekbe. Emlékszünk, hogy már Zrínyi Miklósnak is feltűnt, hogy a nemesi ifjak tanulás és munka híján tétlenül élnek, nyulakra vadásznak otthon, atyjuk falusi birtokán, s ugyanezt a helyzetet panaszolják el a III. Károly korabeli első nagy országgyűlésnek: úgy az 1712–15, mint az 1722–23. diéta szónokai és grávámenjegyzékei keserűen emlegetik, hogy régi időben a nemes ifjak a főurak váraiban és a királyi udvarban nevelődtek, holott most senki sem törődik velük, az általános anyagi romlásban neveletlenül nőttek fel és elparlagiasodva lesüllyednek az alsóbb osztályokba. Ennek megváltoztatására az 1723. országgyűlés radikális javaslatot tesz: a vármegyék írják össze az ily elhagyatott ifjakat, akár árvák, akár vannak szüleik, jelentsék e jegyzéket a helytartótanácsnak, mely gondoskodjék az ilyenek iskoláztatásáról; e célból új iskolák, egyetemek is állítandók fel, s a szegény nemesek tanítására tett kegyes alapítványok átvizsgálandók és racionálisan, akár az alapítványok összevonásával is, felhasználandók. Mindebből az 1723: LXX. törvénycikkbe csak az kerül, hogy az alapítványokra a helytartótanács ügyeljen fel, s a meglévő főiskolákon az eddigi tárgyakon kívül külföldi egyetemek mintájára olyanokat is tanítsanak, melyek a köz- és katonai státus kiképzéséhez szükségesek. A rendek érezték a hiányokat és a török harcok okozta elmaradottságot a béke művészeteiben, de a szükségletet rendi eszközökkel nem tudták fedezni, s az 1723-i kísérlet után feltűnő közömbösséget tanusítottak az iskolaügy újjászervezése iránt, ami annál könnyebben érthető, mert hiszen a rendiség egész fennállása alatt sem vonta, s az általános szellemi irányok adottsága mellett nem is vonhatta be hatáskörébe a nevelés ügyét. Ennek az államhatalom körébe való beillesztése a racionalizmus ideája volt, s első megvalósítási kísérleteit is a királyság, III. Károly és kancelláriája részéről tapasztalták. III. Károly volt az, aki 1735. évi rendeletével az ausztriai és magyarországi jezsuita gimnáziumok tanmódszerét megjavítja, illetőleg ennek érdekében utasításokat ad ki, ami által a jezsuita tanrendszernek még Aquaviva jezsuita generálistól származó, 1591-ben először kiadott Ratio studiorumján az államhatalom eszközöl változtatásokat. S csakugyan, az ausztriai tartományi kormányok már ekkor többször sürgetik a nevelésügy rendeleti javítását, ezzel is bizonyítva, hogy ők már a felvilágosodás szellemében végezték hivatali teendőiket. Nem így a magyar helytartótanács, mely, mint láttuk, összetétele szerint inkább rendi, mint királyi hatóság volt, s mint ilyen sem most, sem Mária Terézia korában nem fogta fel az új idők ez új követelményeit. III. Károly többször utasításba adta neki, hogy az alsó és egyéb oktatás annyira szükséges rendezésére neki javaslatokat tegyen; a tanács sem az 1733-i, sem az 1734-i rendeletre, sem később nem válaszolt, s hasonlóképen az országgyűlésnek sem tettek semmit ez immár legfontosabb nemzeti ügyben. Azaz a rendiség bármennyire konszolidálta is jogait e korban, elaggott, érelmeszesedett szervezete képtelen volt többé új feladatok vállalására, s így történt, hogy az iskolaügy rendezésére nem a rendek, hanem a király terjesztette ki hatalmi körét, s Mária Terézia az új szervezés munkáját országgyűlés nélkül végezte el.

Az a körülmény, hogy III. Károlynak még nem sikerült a nevelést államüggyé tenni, mutatja, hogy a felvilágosodott királyság is ekkor még gyönge volt e hatalmas komplexum rendezésére. Felvilágosodás és rendiség gyöngesége mellett, amikor a XVII. században nem egyszer szépen nekilendülő protestáns iskolaügy is erőszakosan visszafejlesztetett, a nemzeti oktatás valóban azon alacsony állapotban maradt volna, melyben Zrínyi találta, ha segítségére nem jön a Jézustársaság univerzális szervezete, s ha a magyar jezsuiták ki nem építik, példátlan gyorsasággal, iskoláik és nevelőintézeteik egész sorát, mely azután 1773-ig, a rend feloszlatásáig hitelveket, vallásos életet, világit kultúrát és nemzeti műveltséget adott a magyarság nagy részének. A közép- és felsőoktatás e korban szinte egészében az ő kezükben van, a ferenceseknek Aradon és Miskolcon, a pálosrendnek Pápán van gimnáziumuk, a kegyesrendiek pedig, akiket lengyel, szepességi elzálogosított földről először a Pálffyak telepítettek át Privigyére, s akiket az 1715-i országgyűlés befogadottnak nyilvánított, 18 tanintézetükben alapítójuk, Kalazanci szent József szellemében elsősorban az elemi népoktatással foglalkoztak, s bár gimnáziumaik is lassankint kiépültek, ezek az alsóbb, grammatikai fokon ekkor még alig jutottak túl. A magyarság három nemzedékének nevelői tehát túlnyomóan a jezsuiták voltak, kiknek hatása alól az akkor már erősen kisebbségbe szorult protestánsok iskolái sem tudták magukat kivonni.

A jezsuitáknak 1688-ban már 16 gimnáziumuk volt az országban, ezen korai, intézményeik főként a nagy főpapok, Pázmány, Lósy, Lippai, Szelepcsényi, Széchenyi György érseknek és több püspök áldozatkészségéből épültek fel. Az új században egyháziak és világiak ma elképzelhetetlen, fejedelmi adományokkal gondoskodtak terjedésükről, 1716-ban 28, 1766-ban 36, 1733-ban 41 gimnáziumuk, s összesen hét konviktusuk van, az ő gondjaikra van bízva Pázmány alapításából a nagyszombati egyetem bölcsészeti és teológiai kara, felügyeletük alatt áll ugyanígy a Lósy és Lippai érsektől alapított jogi kar, melyen ők maguk rendi szabályaik értelmében nem taníthatnak, s így világiakat és világi papokat alkalmaznak, továbbá a Kisdi Benedek egri püspöktől 1657-ben a Jézustársaság szabályai szerint szervezett kassai akadémia, s hasonlóképen a Báthory Istvánnak újraszületett kolozsvári főiskolája. Iskoláik látogatottságáról fogalmat nyujt az, hogy a nagyszombati egyetem gimnáziumi tagozatán 1725-ben 641, 1716-ban 721 hallgatójuk van, s a bölcsészeti hallgatók száma is évenkint 3–400 közt mozog; a világi papság nevelését is szinte egyedül ők végzik: az ily célt szolgáló szemináriumok a tridenti zsinat végzései értelmében egymásután alakulnak s nagy ritkaság, hogy ne ők tanítanák bennök a felnövekvő papi generációt, amint a főpapi rendnek legtöbb és legtehetségesebb tagja is az őtőlük vezetett római Germanico-Hungaricumból kerül ki. Kivétel, ha valamely főpap nem őket alkalmazza, így gróf Volkra veszprémi püspök, aki a veszprémi szemináriumot piaristákra bízza, vagy báró Barkóczy érsek, aki egri püspök korában 1754-ben elveszi tőlük a papnöveldét. Teljes statisztikáink nincsenek e korból, de ilyenek nélkül is tudjuk, hogy a főnemesség és a katholikus nemesség is náluk tanult, de sok volt a nem-nemes, elsősorban városi hallgató is, a németnyelvű városi polgárság megmagyarosodásán most ők dolgoztak, s folytatták tovább e munkát, melyet az ellenreformáció még I. Lipót korában megkezdett. Általában a felvidéki nemesi és polgári osztály magyarosodásán nemcsak a nemzeti érzés, hanem a nyelv terjesztésével is munkálkodtak, kassai kollégiumukban nagy eredményként könyvelték el 1748-ban, hogy tanulóik „oly serényen tanultak magyarul, hogy sokan, kik az év elején egy szócskát sem tudtak, az év végével szülőiknek örömet okoztak előhaladásukkal”. A gyermeki lélekre tett hatásuk könnyen érthető, ha figyelembe vesszük nagy tapasztalataikat, melyeket a rend folyton-folyvást szerzett Európában csakúgy, mint más, vad kontinenseken a lélekgondozás és gyermekpszichológia terén és hogy a gimnáziumok mellett nemes ifjaknak szánt konviktusokat is tartottak fenn, melyekben az ifjakat éveken át ingyen vagy csekély költség fejében tartva, lelki fejlődésükre döntő hatást gyakorolhattak. A jezsuita nevelés szolgálatába állott áldozatkészségének egész csodálatos példáira akadunk: a budai konviktust, mit Mária Terézia később 24.000 forint évi jövedelemmel gyarapított, Széchenyi érsek 30.000 forinttal alapította meg, Pázmány Péter nagyszombati konviktusát Szelepcsényi 50.000, Széchenyi György 30.000 forinttal gazdagítá, a kassai nemesi konviktusra alapításakor és utóbb Balassa Zsuzsánna 52.000 forintot, 1709-ben az egyik Ketzer 50.000 forintot érő birtokot adott, s az egyetemet 1735-től 1760-ig magánosok újabb 90.000 forinttal gazdagították. Ez volt az egyetlen boldog kor nálunk, mikor a felső- és középoktatás saját önzetlen munkásainak véleménye szerint sem szenvedett szükséget.

A jezsuita oktatás, a több mint százesztendős Ratio studiorum utasításai szerint végezve munkáját, bizonyára nem adta át a gyermekeknek mindazon ismeretanyagot, melyre a kornak szüksége lett volna. Már akkor is több-kevesebb joggal kifogásolják benne hol a történeti oktatásnak, hol a természettudományoknak hiányos voltát, a terjedő felvilágosodás pedig az anyanyelv nevében döngeti a jezsuita iskolák kapuit, melyek mögött a latin nyelvtudás érdekében nem egyszer tilos az anyanyelv használata, holott a racionalizmus már felismerte, hogy igazi műveltség csak az anyanyelven fejleszthető ki. Kétségtelen, hogy a jezsuita hatás sem a tananyagból, sem a tannyelvből nem magyarázható, sőt e kettő a XVIII. század új irányú fejlődésében már csak hátráltathatta a rend nevelő hatását. Annál inkább csodálatraméltó a szellem, mely ily súlyokkal megterhelve is egy nemzet egész gondolkodásába képes volt gyökereit lebocsátani. Itt elsősorban a rend fegyelmező ereje, rendszeretete, pontos napi munkabeosztása, s ennek a tanulók részéről való feltétlen elismertetése jön számba, mely nagyban hozzájárul ahhoz, hogy Magyarország tágas térségein, melyeknek lakói korábban magukra hagyatva, távolabbi vidékekről mitsem tudva, keresték önfenntartásukat, most az egész országot átfogó közszellem fejlődjék ki. A rend ellenségei számtalanszor szemére hányták neki, hogy iskoláiban lélektelen disciplinával kiölte a gyermekekből az önállóságot, – a legutóbb elmúlt század sémáitól felszabadult történeti szemlélet ma már általában pesszimista abban, hogy a történet folyamán bármikor is tanusítottak volna az emberi tömegek valami nagy önállóságot; annyi azonban bizonyos, hogy a jezsuita iskolák közszellemet öntve tanítványaikba, nem cselekedtek másként, mint később a liberális nacionalizmus hírlapjai, parlamenti szónoklatai és iskolái, majd pedig az internacionális irányok legkülönbözőbb gazdasági és politikai szervezetei, melyek a barokkéitól annyira elütő erkölcsiségű eszközökkel szervezték meg táborukat. Nálunk magyaroknál ez volt az első közszellem, mely bár a rendiséggel szoros kapcsolatban, mégis rendi különbségek nélkül terjedt el a nemzet műveltebb, felemelkedésre képes osztályaiban, s a jezsuiták fegyelmező ereje így a magyar állameszmének és történeti-nemzeti érzésnek a felekezeti korlátokon túl is nagy elterjesztőjévé lett.

E tekintetben a jezsuita iskolának a tananyag átadásán kívül sokkal hatásosabb eszközök is álltak rendelkezésére. A barokk valláserkölcsi ideál legnagyobb terjesztője a jezsuita iskoladráma volt, mely a diákokon kívül a szülőkre, vendégekre, gyakran az egész vidék lakosságára gyakorolt hatást. A XVII. és XVIII. században egész a rend feloszlatásáig többezer előadást tartottak hazánkban a jezsuita iskolák és 1740–1772 között csak tizenkét gimnáziumban 621 különböző színdarabot adtak elő; oly nagy termelés ez, mely a lakosság akkori számár tekintve, jóval felülmúlja a legutóbbi 30 év egész magyar világi színdarabtermelését. Vegyük ehhez a tömeghatásra számító külsőségeket: a darabot lehetőleg a szabadban adták elő, a rendház előtt állítottak fel teljes barokk díszben pompázó színpadot, melyhez kulisszákat, díszkapukat, belső templomképeket, a római barokkra emlékeztető méltóságos épületeket lendületes kézzel jezsuita festő- és rajzolóművészek terveztek meg. Másutt a városház, vagy valamely főúri palota dísztermét használták fel e célra, s a vidékről gyakran ezrivel betódult közönség így jutott hozzá, hogy a saját földszintes, szalmafödeles, vagy faházain kívül az európai építőművészet nagyságát is megcsodálja. Nem kevésbbé lehetett nevelő hatása a színdarabok integráns részeit tevő zenének, táncnak, ballettnek, továbbá a fellépő exotikus és szimbolikus személyeknek: mandarinok, afrikai négerek, indus királyok, gigászok, lemurok, pigmenusok, római polgárok, szellemek, fúriák, különböző nemzetiségű katonák, énekesek, zenészek mind az ő saját jelmezeikben léptek fel, s a nagy világ annyiféle teremtményeinek különbözősége ekkor került a magyarság észlelésének és gondolkodásának tárgyai közé. E tekintetben a jezsuita dráma nevelő és a világba bekapcsoló hatásához a rádióé hasonlítható, mely az alföldi tanyalakóhoz ugyanily váratlansággal közvetíti a legkülönbözőbb hallási benyomásokat, azzal a különbséggel, hogy a jezsuita dráma vizuális szenzációkat is nyujtott, melyeknek intenzitását az előadásoknak hat-hét órára is terjedő hosszú tartama adta meg.

Maguk a darabok pedig a barokk szellem adekvát termékei voltak és ha meggondoljuk, hogy ezt a szellemet színielőadások százai szórták szét az ország legkülönbözőbb vidékein a közönség tömegeibe, akkor nem kell csodálkoznunk a barokk életformák általános elterjedésén. A jezsuita dráma akár a japán és hindu királyfi megtérését, akár a római lovag és katona erkölcsi konfliktusait, akár pedig a keresztényüldözések korának mártírhalálát és megdicsőülését adta elő, mindenképen a heroikus ideál szolgálatában állott, az erény és erkölcs követésére buzdított és az önfegyelmezés segítségével munkás, hasznos életformát akart kifejleszteni. Az általános jezsuita rendi utasítások mindenütt ezt a célt jelölték meg, nálunk azonban a héroszkultuszból a magyar hérosznak hazai fogalma alakult ki. Bár a darabok nagy része külföldi eredetű volt, s a heroikus ideált legelőször ez idegen tárgyú előadások szerettették meg a magyar néppel, igazi nagy nemzeti hatása a magyar tárgyú daraboknak volt, melyek a hazai történet eseményeit és alakjait helyezték magasztos megvilágításba. A korábbi, török századokban is voltak történeti tárgyú énekek, melyek magyar nyelven nagy elterjedtségnek örvendtek, amint emlékszünk, Tinódi Sebestyén is visszanyúlt néha saját korából a régmultba, hősies és hazafias tárgyakat keresvén, de mindennek nemzetnevelő hatását nem hasonlíthatjuk össze a jezsuita drámákéval. Feldolgozásra talált itt mindazon momentuma történetünknek, mely heroikus életideál tükröztetésére alkalmas, a hún történet csakúgy, mint a keresztény hitre térés óta a török harcokig a magyar történet krónikák, legendák és történetírók előadásai alapján. A hún korból Buda haláláról készült jezsuita dráma, azután igen sok a szent királyok történetéről, mely természetesen a Regnum Marianum szellemében talált feldolgozásra. Szent István, Szent Imre (a róla szóló dráma külföldi jezsuita színpadokon is szerepelt), Szent Gellért, I. András, I. Béla, a pogánylázadás leverése, Szent László igen gyakran, Imre és II. András viszálya, I. Károly a tárgyai e régibb történeti feldolgozásoknak, melyeknek külön csoportját képezik a jezsuita gimnáziumokat és Mária-kongregációkat annyira pártfogoló Esterházy-család legendás multjával foglalkozó darabok, így a „Primus Estorás”, aki állítólag a család őse, Örs vezér fia volt, s akinek keresztény hitre térésével méltóan lehetett szimbolizálni az egész magyarság Istenhez térését; utóbb pedig Estorás György nikápolyi harc szereplésével a „fides in regem et patriam”, a királyhűség és hazaszeretet alapvető barokk erényeit lehetett felmagasztalni. A jezsuita történet felfogáshoz híven igen sok darab veszi tárgyát a „dicsőséges ezüstkorból”, a Hunyadiak korából, ahol nagy erények földöntúli jutalmát Kemény Simon történetében, nagy bűnök büntetését Cilleiében vitték példakép a közönség elé. Kedvelt témakör volt végül a török harcok korszaka is, ahonnan Kinizsi idealizált alakja, Zrínyi Miklós szigetvári önfeláldozása, igen gyakran Nádasdy Tamás hűsége szolgált tárgyul; ez utóbbinak budavári parancsnokságát, amikor is Budát Ibrahim nagyvezir ellen mindaddig védelmezte, míg saját katonái le nem fegyverezték és ki nem szolgáltatták a töröknek, a vallásos, nemzeti, pogány ellen küzdő, Istenfélő, királytisztelő hérosznak követésreméltó példájaként állították a színpadra.


Patrona Hungariae magyar szentekkel.

A „Fontes Gratiarum Marianarum Novi ac Veteres” című, 1740-ből való kolozsvári jezsuita akadémiai kiadványból. Középűtt Szűz Mária, mint Magyarország patrónája, a kis Jézussal, jobbról és balról Szent István, ,Szent László, lent Szent Imre, jellegzetes barokk mozdulatokkal. A latin vers a magyar földet és népet biztatja, hogy gondjai közt Mária védelmébe adja magát.

A jezsuiták a magyar történetet feldolgozva, kétségtelenül válogattak annak egyes momentumai közt, s mindent nem tartottak benne alkalmasnak arra, hogy színpadjukon a nagyközönség elé vigyék. Kizárólag a morális jellegű és heroikus eseményeket választották ki, amelyek az ő barokk életideáljuknak megfeleltek, s érthető, hogy protestáns egyéniségek és a katholikus Habsburg-házzal küzdő erdélyi fejedelmek nem találtak bebocsáttatást drámáikba, melyek együttvéve a magyar történetnek legelső, barokk keresztény szellemű Pantheonját képezték. A történetnek moralizáló felfogását, mely a „historia magistra vitae” mondásban hisz, ők vitték be először a magyar közönségbe elterjed s azokat a nemzeti mult lelkes szemléletére megtanítja. A protestáns momentumok mellőzése annál kevésbbé okozott akkor bonyodalmat, mert a jezsuiták lehetőleg tartózkodtak a polémiától és a nemzeti érzés kielégítésére elég tárgyat találtak a középkor katholikus világában és a török korszakban. Maga II. Rákóczi Ferenc is, aki pedig szigorú csehországi neveltetése óta a jezsuitákat nem igen szerette, fejedelemsége alatt is egy ízben Kassán három óráig mulatott jezsuita darabot nézve, mely „a régi Mátyás király dicső cselekedeteit” produkálta, – a nemzeti öntudatot és hazafias érzést a jezsuita barokk éppoly sikerrel terjesztette a középkor hangsúlyozásával és a protestáns erdélyi momentum kizárásával, mint utóbb a liberális-nacionális irány a katholikus és középkori momentumoknak szinte ma is észlelhető mellőzésével.

Hasonló eredményeket értek el drámai hatással, jezsuita mintára, a piaristák is, akik mindjárt beköltözésük után, 1670-ben adták elő első drámájukat, melyben a török ellen harcba szólították az országot. Pest városa 1717-ben hozta be őket falai közé, első pesti darabjuk 1719-ben egy indiai királyfi megtérését rajzolta, első magyarnyelvű darabjuk pedig 1726-ban az Erkölcsnek dicsőségét példázta. A piaristák több magyarnyelvű darabot adtak elő, mint a jezsuiták, kik régi humanisztikus irányukhoz ragaszkodva, állítólag összes drámáik közt csak négyszázaléknyit írtak magyarul, a többit latinul, – azonban a nagyobbszámú magyar darab csakhamar megtörte a barokk nevelés egyenes vonalát, a fegyelmező és tanító jezsuita-szellem helyett mind több genre-szerű, tréfás, gyakran alacsony elemet vett fel, s például a többnyire magyarnyelvű minorita-drámák a kézdivásárhely-kantai gimnáziumban, meg a csíksomlyói ferences drámák lemondva a jezsuita-dráma bonyolult barokk-allegóriáiról és heroikus tendenciáiról, egyszerűen magyarnyelvű minisztériumokat nyujtottak, s a református iskolai dráma is, mely a jezsuitákkal való verseny céljából kezdődik a XVII. század közepe táján és Sárospatakon, Marosvásárhelyen, Nagyenyeden lép fel, magyarnyelvűségben szintén a komikum felé közeledik, tősgyökeres népiességeket, paraszti élceket vesz fel magába, s ezzel a barokk szellemtől végkép eltávolodik. Irodalomtörténetünk a jezsuita-drámával szemben ez utóbbiaknak, s főképp a piarista-drámának nyujtja a pálmát, mert ezzel kapcsolatban fejlődött ki a XVIII. század végén a magyarnyelvű világi drámairodalom, de mindennek barokk nemzetnevelő hatása csak addig volt, míg a jezsuiták nyomdokaiban megmaradtak. A pesti piaristák a század első felében, Koháry István országbíró pártfogása alatt még teljesen heroikus-nemzeti szellemben adták elő allegórikus darabjaikat; Dávid király Koháry hősi erényeit példázta, s külön darabok dolgozták fel, Lotharingiai Károly dicsőítésével, Buda és Pest török alóli felszabadítását.

Az iskolai drámán kívül még száz és száz más forrásból is táplálkozott ez az irány, melyet most már joggal nevezhetünk magyar nemzeti barokknak. A jezsuita iskolákban használatos tankönyvek katholikus erkölcsi szempontokból osztályozták a magyar királyokat, s azokat, kik az életszentség, a katholikus hithűség, a közjó előmozdítása, harci dicsőség szempontjából kitűntek, a jó királyok közé sorozva, oly értéksort állapítottak meg, mely középkori történetünkre nézve ma is érvényes nagyközönségünkben és alsóbbfokú oktatásunkban. Főként jezsuita írók nagy számmal dolgozták fel kisebb-nagyobb részletességgel királyaink történeteit, mindenkor a barokk-erények megléte vagy meg nem léte után kutatva. Egy pálos szerzetes, Orosz Pál, kiadja 1754-ben „Nagymagyarország” királyainak és fejedelmeinek többnyire költött beszédeit, abból a hitből kiindulva: hogy „az ő nagylelkeik ma is élnek közöttünk”, – közte van II. András, Nagy Lajos, a Hunyadiak, Kinizsi, Nádasdy, Zrínyi, Esterházy Miklós beszédei mellett Attilának nem kevesebb, mint tíz beszéde, jeléül annak, mily erővel ragadta meg a történeti öntudatára ébresztett magyarság a hún-magyar rokonságtól nyujtott lehetőséget arra, hogy történetét a világraszóló dicsőségű hún történettel meghosszabbítsa. Ugyanezen kapcsolatba tartoznak utóbb a Mária Teréziát dicsőítő történeti kísérletek, költemények, vizsgai vitatkozások: Mária Terézia maga is egyik legkedvesebb alakjává lett a barokk történeti hőskultusznak: a már említett Padányi Biró Márton őt országgyűlési prédikációiban már az udvaronc barokk mesgyéin járva II. Máriának nevezi, aki a Boldogasszony, a magyarok I. Máriája példájára védi és pártfogolja országát és magyarjait. A nagy királynő alakja még életében válik a heroikus erények összegzésévé: „igazság jár előtte és a békességnek szép tiszta útjára helyezteti az ő lépéseit”, s mellette „az irgalmasság jobb részrül mégyen olajfaággal, bal részrül az igazmondóság fejér liliommal, elől az igazság mérő serpenyővel, utól a békesség jóillatú szép virágokkal és termő gazdag buzakalászokkal teljes rakott kosárral”, – a szónoklat stílusa a barokk metszetek túlterheltségét utánozza, s a kerekded, gyakran üres frázisok kedvelése, mely a későbbi korok magyar közéletét nem ritkán jellemzi, aligha egyéb, mint a barokk-szellem leromlott, elcsenevészedett, lélektelen maradványa.

Az új szellem új, ismeretlen multat adott a nemzetnek, de jelenében is megajándékozta őt saját földjének ismeretével, szeretetével, sőt végső fokon arról is gondoskodott, hogy ez a föld, kétszázéves pusztulás után, újra megteljen európai mintára épült városokkal, templomokkal, palotákkal és kastélyokkal. Amilyen heves nemzeti érzés vezette a barokk embereit a mult példa előállításában, ugyanoly érzéssel tárták fel a magyarság szemei előtt saját hazájának jelen képét is. A magyar államterület most válik élesszemű, gondos, kutató leírás tárgyává, míg korábban a hazai földiratok, ami kevés létrejött, inkább csak régiségtudományi érdeklődésnek és exotikus kíváncsiságnak köszönhették születésüket. Igaz, a magyar föld felfedezésében a jezsuiták megosztoztak az új protestáns iránnyal, mely a század elején a jénai, s főként a pietista hallei egyetemről indult ki, s amely államismereti iskola néven mindenütt gyakorlati feladatokra, az állam látható formái, részei leírására indította a történet- és azzal még szoros kapcsolatban levő földrajztudományt. A pietizmusról nehéz megmondani, vajjon a barokk, avagy a felvilágosodási szellemmel volt-e erősebb kapcsolatban, s mindenesetre azon irányok közé tartozott, melyek a korábbi lutheránus ortodoxia merevségéből kivetkőzve, más szellemű környezetben is hasznosat tudtak alkotni. Alább is látni fogjuk, minő hatást gyakorolt XVIII. századi magyarságunkra a pietizmusnak maroknyi hazai hada; itt csak azt említjük meg, hogy a hallei egyetem hatása alatt ült neki a pozsonyi rektor, Bél Mátyás az „új Magyarország” vármegyéi és városai részletes, történeti, földrajzi, gazdasági, társadalmi leírásának, mely bár négy hatalmas kötetet kivéve csak kéziratban maradt, ma is még példanélküli, legnagyobb alkotása a föld- és nemzetleíró tudománynak. Ő és iskolája a jezsuita iskolától függetlenül kutatták fel hazájuk földrajzi nevezetességeit, ugyanazzal a lelkesedéssel, ugyanazon erényes életideálra függesztett szemmel, mint a jezsuita tudósok. Valóban Bél Mátyás nagy műve hatalmas méreteivel, anyagának masszájával, elrendezésének túlhalmozott, a rendezési elveket elrejtő voltával barokk-könyvtárterem benyomását kelti fel, amint az első kötethez adott pompás metszet is szerzőjét barokk-oszlopos, nehézfüggönyös könyvtár előtt, barokk-hajlású asztalon írva, szinte fejedelmi díszű ruhában ábrázolja. Az ő alakja és egész államismereti iskolája minden felvilágosodása mellett hozzásimul a hazai barokk-kultúrához, s annak a jezsuitizmus mellett egyik legértékesebb jelenségét alkotja. Tudjuk azonban, hogy a jezsuita-tudomány, bár nagy művelői, Hevenesi Gáborral élükön, óriási anyaggyüjtésükkel a meginduló modern történettudomány terén nagy érdemeket szereztek, mégsem hozott létre a Bél geográfiájához fogható alkotást, de középszerűbb termékeivel annál nagyobb hatást gyakorolt a magyar közönségre.

Ime az ország akkori képének, Erdélytől eltekintve, a jezsuita Thuróczi Lászlótól származó 1729. évbeli leírása, mely a római császárok pénzein látható fejekhez hasonlítja az országnak térképen látható körvonalait: „a nyakat Temesvár és Szörény tartománya képezik, a méltóságteljes homlokot Pozsony, Nyitra, Trencsén, Árva, Turóc megyék, Liptóval és Szepes egy részével együtt,melynek más része és Sáros a szemöldököt adják. Az orr Abaúj vármegyénél kezdődik, Zemplénben és Beregben folytatódik, a sasorr hajlását kölcsönzi neki Ung és élesen fejezi be Máramaros, Szatmár és Bihar vármegye, más szomszédos földekkel együtt a felső- és alsóajkat és az állat fejezik ki, a fejtetőt némi hajfürtökkel együtt Moson, Sopron és Vas vármegyék, a fej hátulját pedig Szlavónia vidékei, míg az ország középső részei a szemeket, az arcot és a hozzátartozó részeket teszik. Császári borostyánként a Duna veszi körül a fejet, Pozsonytól a Dráváig, közben szigetei ékszerekként díszítik, míg Eszéknél a Drávával egyesülve, teljessé teszi a hatalmas fenek képmását.” Az egész leírás nemcsak a tipikus barokk allegóriáért nevezetes, hanem azért is, és még inkább azért, mert mögötte megjelenik a magyar szerzőnek éles, az egész országot átfogó pillantása, talán a legelsők egyike, mely a térkép vonalaiba elmerülve, szeretettel simogatta végig ezt az „új”, ezt a „nagy” Magyarországot. Mennyi magyar szem követte azóta ezt a pillantást egész a mi korunkig, amikor megkövült tekintettel hasztalan keressük szétszabdalt térképünkön akár az Erdéllyel egyesült tojásdadalakzatot, akár Thuróczi atyjának méltóságteljes római fejét! Nemzeti kultuszunknak legkülönbözőbb formái vezethetők vissza ilyképen a barokk-korszakra.

Pedig úgy a jezsuita, mint a protestáns földleírók világlátott emberek voltak és ha nem volt volna bennük oly hatalmas nemzeti érzés, bizony nem sokat dícsérhettek volna ezen a hazán, mely akkor még sokkal inkább „csunyácska” volt, mint száz évvel később Széchenyi korában. A Felvidék és a Dunántúl nyilt helyei, várai és kastélyai romokban hevertek, s ami vár még fennállott az ország belsejében, azt Lipótot követve, III. Károly romboltatta le. Maga a városkép a felvidéki, többnyire német városokban nem igen romlott, de nem is javult a XVII. század folyamán, a ma is feltűnő nagy épületek ott még a XV. és XVI. századból valók, s hozzájuk csatlakozik a barokknak nem nagymérvű építkezése. Erdély városai II. Rákóczi György óta igen sokat szenvedtek, úgyhogy itt a XVIII. századra már nagyobb munka várt. De a legszomorúbb pusztaság képét az Alföld s vele a Dunántúl keleti részei nyujtották, hol a török hódítás emlékeként néhány mecseten és fürdőn kívül alig maradt meg valami, a falvak és városok faházait és földviskóit a visszafoglalás ostromai és tűzvészei tették tönkre. E pusztulást látva, valóban a barokk-korszak optimista önbizalmára volt szüksége Thuróczinak, hogy kimondja: „Magyarországnak a jó Isten mindent megadott, ami csak a jó és boldog élethez kívántatik, s nincs oka sem az olasz Campagnát, sem más, akármily boldog országokat irígyelni, mert Magyarország a nemzetek táplálója és mondhatnám, a világnak compendiuma, szerencsés kivonata.” A barokk-író ugyanazzal az otpimista lelkesedéssel nézte ezt a kipusztult, lerongyolt országot, amint Petőfi is százötven évnek szinte megszakítatlan építőmunkája után, Isten kalapján a bokrétának látta; az ő kifejezése, hogy hazánk „egy kis világ maga”, a világ kompendiuma kifejezésnek egyenes leszármazója.

Az optimizmus nem volt alaptalan, mert a XVIII. század barokkmozgalma az országnak igazán betűszerinti értelemben vett felépítőjévé vált. A középkori gótika és renaissance gyéren fennmaradt emlékei mellett középületeink, templomaink, sőt polgári házaink ennek a kornak emlékei, és ha ma hazánkban művészi értékű épületeket keresünk, szinte kizárólag a barokk termékeire kell rámutatnunk. De a barokk nemcsak az újjáépítés nagy művét végezte el, hanem építkezési és díszítési szellemével a magyar lelket is meghódította, s értékes épületeink, melyeket nem szégyenlünk és nem szeretnénk lebontani, nagy tömegükben ma is vele vannak valami vonatkozásban, a hazai barokknak továbbfejlődései.

Itt ki kell emelnünk, hogy a barokk-művészetnek középeurópai központjai közül Bécs volt legközelebb hozzánk, s a császári fővárosnak jellegzetes hatalmas építkezései kétségtelenül nemcsak buzdító hatással voltak az országra, hanem mintát, tervet, építőmestert, iparosokat is szolgáltattak. Eddigi előadásunkban megszoktuk, hogy a magyar fejlődés mindenkor kapcsolatban volt az európaival és hogy a magyar szellem, mióta belépett a keresztény népek közösségébe, nyugati anyagokon fejlesztette ki a maga speciális jellegét. Itt sem történt egyéb, s még csak azt sem mondhatjuk, hogy válogatás nélkül, szolgailag átvette a Bécsben és Ausztriában látottakat. A magyar műveltség itt sem kötötte le magát egyik szomszédjánál sem, hanem az osztrákon kívül egyenesen a barokkot szülő olasz művészethez is fordult, sőt nem egy helyütt francia vonásokat is beillesztett a képbe, melyet a XVIII. századi Magyarországban kialakított. Az ország legelső barokk emlékében, a római jezsuiták Gesù-templomát és a délnémet jezsuita stílust követő nagyszombati egyetemi templomban, Esterházy Miklós nádornak 1637-ben elkészült alkotásában olasz művésznek, Pietro Spazzonak is van szerepe, homlokzatát olasz művészetektől készített nyugodt, harmonikus stukkó díszíti. Az Ausztriában is működő olasz Carlonék egyike építi az összeesküvő Nádasdy Ferencnek a lorettomi szervita-templomot, egy másik Carlone szintén az osztrák barokktól elütő, olaszosan klasszicizáló módon építi át a Pálffy Pál nádor felügyelete alatt a pozsonyi királyi várat. a XVII. századi magyar barokképítést általában jellemzi egyrészt az olasz hatás alatti klasszicizálás, másrészt a Felvidéken az ottani renaissance további fennmaradása, illetőleg ennek pl. Eperjes oromzatos házain látható nagy hatása. A kismartoni Esterházy-kastély, melyet Pál nádor, az első herceg építtetett át 1672-ig, olasz építészetitől hasonlóképen olasz, toszkánai és Palladio-szerű késő-renaissance jelleget nyert akkor, mikor a szomszédos Ausztriában már az osztrák barokk volt teljes kifejlésben.

A XVIII. század hazai barokk művészete részben legalább szintén külön, magyar fejlődés eredménye és az osztrák művészet lerakatának éppen nem nevezhető. A bécsi udvar ezen a téren nem ragaszkodott a vezetéshez, s amikor I. Lipót Burg-építkezésétől kezdve III. Károly udvari könyvtárán át Mária Terézia Schönbrunnjáig annyi nagy alkotással ajándékozta meg Bécset és Ausztriát, addig Magyarországon királyi építkezésszámba mindösszesen III. Károly pesti invalidusháza és a budai várpalotának Mária Terézia parancsára végzett restaurálása vehető. A század elején nagy földbirtokossá váló osztrák arisztokraták nem igen tartózkodtak Magyarországon, s ritka közöttük Savoyai Eugén, aki mégis épített magának Ráckevén állandó tartózkodásra alkalmas kastélyt. A magyar barokk építtetői tehát magyar főpapok s főurak, magyar egyházi rendek voltak, akik, ha idegen építészeket is alkalmaztak, templomaik és palotáik mégis csak a barokknak hazai, a magyar tájba belesímuló változatait mutatják. Az egyháziak közül Esterházy Imre és Barkóczy Ferenc prímás-érsekek, ez utóbbi már egri püspök korában is, továbbá a jezsuita és a XVIII. században a pálosrend a nagy építtető, a világiak közt még mindig az Esterházy-család foglalja el az első helyet. Mivel Magyarországon nem volt királyi udvartartás, a barokk-művészet pedig, udvari kultúra jelensége is lévén, elsősorban egyházi és világi fejedelmek udvarában virult, itt is az történt, ami a reformáció korában a cujus regio, ejus religio elvvel: a nagy földesurak, egyházi és világi nagybirtokosok vették át és gyakorolták azon funkciókat, amelyeket Németországban a territoriális fejedelmek. Egy-egy magyar püspök vagy világi úr udvara így lett központjává a barokk-építésnek, ahol olasz és osztrák építészek mutatták be terveiket, díszítőművészek, festők és szobrászok munkálkodtak évi zsoldban. Igaz, hogy még a templom belsejét és díszítését végző mesteremberek között is alig találunk magyar nevűeket, azonban mind több köztük a német anyanyelvű hazai városi lakos, akik azután magyar építtető szolgálatában csakhamar megmagyarosodván, a műveltebb városi iparososztály őseivé lettek.

Az új szellem működését leginkább a töröktől visszafoglalt területeken láthatjuk, ahol tényleg a semmiből alkothatott, a meglévőnek minden korlátjától mentesen. A felépítés gyorsabb vagy vontatottabb üteme attól függött, van-e az illető városban püspök vagy világi nagyúr, aki gondolatokat, terveket és nem utolsó sorban pénzt áldoz városa kiépítésére. Ahol ilyen nem volt, s a város magára hagyatva tapogatózott, ott a felemelkedés lassú léptekben, hosszú stagnálási periódusok közben történt, mint ezt a két egymás mellé épített város, Buda és Pest példája mutatja. A század elején mindkettő kis város, amilyen akkor a német területen bárhol is található, Buda emellett még teli van romokkal, s épülő új házai mellett összedűlt falak és tornyok és bástyák romjai meredeznek az égnek. A vár tornyainak csak földszintje és legfeljebb első emelete áll, a kétemeletes északi szárnyat Regal báró tábornok 1715-ben helyrehozatja, s ez első periódusban ez is, s a vár mellett levő épületek nagy része is kaszárnyául szolgál a császári katonaság számára; a Csonkatorony romjai mellé III. Károly arzenálfélét építtet, a mai miniszterelnökségi Sándor-palota helyén kaszárnya, a Szent György-téren a tüzérségi kaszárnya emelkedik fel. A lakosság szinte tisztán németekből és rácokból áll, a korábban a Vizivárost lakó zsidók Óbudára költözködnek, s helyüket horvátok foglalják el, a városrészt is Kroatenstadtnak nevezik el. Buda utcái és környéke ekkor kapják német nevüket, a régi Olasz-utcából Herrengasse lesz, a Mindszent-utcából Paradeplatz, a mai Dísztér. A környéken a déli erdőövet Kammerwaldnak hívják, a Gellérthegyet a török Blockhaus romjairól Blocksbergnek, a legközelebb fekvő déli falvat Promunturium Eugenii-nek, egyszerűen Promontornak, a régi magyar Nyékhegyből Svábhegy lesz, a Pálhegyből Lindenberg, Hárshegy, s a nyék tetején levő Szent János-szoborról kapja nevét a Johannisberg. A német lakosság egyedüli konkurrense a rácság, mely a török korából maradt itt, s most eleinte a Gellérthegy barlangjaiban húzódik meg, hogy a lassú felépülés során ismét elfoglalja a Gellérthegy és Svábhegy közt régi településterületét. Az új házak teljesen leegyszerűsített, szegényes kinézésű barokk-épületek, melyek közé lassankint épülnek itt-ott főurak és főpapok palotái, megszálló házai azon esetre, ha részt kell venniök a hétszemélyes tábla, majd a helytartótanács ülésein. Ezek a nagyúri házak is alkalmazkodnak a polgári házak szerénységéhez, nem követik a bécsi és prágai arisztokrácia palotaépítési modorát, egyemeletesek maradnak, s a polgári házakkal békés együttlétben adják meg Budának kisdimenziójú, szerény barokk karakterét. Az első nagy barokk építkezést Budán Mária Terézia rendelte el, megbízva a magyar kamara építészét, Franz Anton Hillebrandtot, aki Nyugat-Magyarországon ekkor már a barokk paloták és kastélyok egész sorát építette, hogy a királyi várpalotát új, modern tervek szerint kiépítse. Budán ekkor emelkedett Mátyás király óta először hatalmas épülettest, széles homlokzat, melyet kétoldalt rizalitok tagoltak, franciás pavillontetőkkel fedve s a homlokzatot óriás pilaszterek élénkítették. A budai kispolgár kisszerű életviszonyai azonban nem változtak, melyekhez különben teljesen hasonlók voltak a pestieké, akik 1724-ben hírét hallván a királyi kúria Pestre helyezésének, mindent megtesznek, kérvényeznek és feliratoznak, hogy ez meg ne történjék, s később is a legrosszabb viszonyban élnek a hétszemélyes táblával, melytől kiváltságaikat féltették. A két város teljes függetlenségben él egymás mellett, télen elzárkózva, a Duna két partját 1736-tól is csak repülőhíd köti össze, míg 1769-ben el nem készült az állandó hajóhíd, melyet azonban jégzajlásnál szétszedtek. A folyvást visszatérő pestisjárványok idején a két város kontumaciával, vesztegzárral védekezett egymás ellen, s pl. 1738-ban a budai vár orvosa, aki Pesten tanulmányozta a pestist, visszatérőben kénytelen volt hat hétig a margitszigeti vesztegzárban maradni. A folytonos áradások is mindegyre visszavetették a két város fejlődését, 1741-ben a pesti ferencesek főoltára is víz alá került, 1775-ben a befagyott Duna éjjel áradván, 611 házat elpusztított. A pesti belváros így csak lassan terjeszkedett, 1767-ben alakult meg a Terézváros a királynőről elnevezve, s 1780-ban fiáról a Józsefváros, s a pesti tanács, melyben a néha már hangosan megszólaló magyar kisebbséget a német többség még majorizálja, 1769-ben elrendeli, hogy a külvárosokban a népesség folyton szaporodván, mindegyik külön bírót és esküdteket válasszon magának. Pest fekvésének kereskedelmi előnyei már ekkor biztosították neki Budával szemben a felsőbbséget, bár monumentális épület ekkor benne is csak egy volt: a III. Károlytól, Savoyai Eugén különös gondjai mellett Martinelli által építtetett invalidusház, melynek homlokzata bármely nyugati székvárosban is méltó helyet talált volna; a szanaszét kóborló rokkantak elhelyezése az 1720-as években az egész monarchiában a társadalmi rend nagy létkérdése volt, s Eugén Széchenyi György érsek 157.000 forint értékű alapítványának felhasználásával a monarchia minden rokkantját itt akarta összpontosítani. Az épület 1741-ig készült, befejezést nem nyert, Károly alatt 2000 rokkant lakott benne, az alap kezelősége Pest tanácsával szemben is hatalmaskodott, a jászkún kerület felett földesúri jogokat gyakorolt, s így közmegelégedés kísérte a rokkantháznak Mária Terézia alatt kaszárnyává átalakítását.

Magasabb építészeti, s vele együtt lelki felemelkedését mindkét város az Egyháznak, s elsősorban a szerzetesrendeknek köszöni a kicsinyes újrakezdés e korszakában. A jövő városkép kontúrjait az egymást érő templomépítkezések jelzik, így Budán egymásután törnek ég fel, délről északra vonulva, a szerb templomnak 1775-ben elkészült toronysisakja, a ferenciek tabáni temploma, mely mecset helyén épült 1728–39 között, a szintén mecsetre épült kapucinus rendháztemplom a Vizivárosban, mely először 17167-ban, átalakulva 1778-ban készült el; a jezsuitáktól épített vizivárosi Szent Anna-templom, mely 1740–62 közt épült olaszos barokk-tervek felhasználásával, tovább a vizivárosi ferencieknek török mecset felhasználásával épült zárdatemploma 1742-ből, a budaújlaki plébániatemplom 1756-ból, a Zichy grófi család támogatásával épült kiscelli trinitárius-templom; a várban a palota belsejében a Zsigmond-kápolna 1769-ben fejeződik be, a régi főtemplom, Nagyboldogasszony-temploma a jezsuiták gondozásában az 1723-i tűzvész után átalakul, belső kiképzésén pedig a rend egész feloszlatásáig folyton dolgozik.

Persze a szerzetesrendek bármennyire élvezték is a főúri és főpapi nagylelkű alapítók áldozatkészségét, a lakosság alkotó részvétele nélkül fel nem építhették e külföldi viszonylatban is számottevő barokk templomokat, melyeknek, ha e néhány évtized alatt elkészült sorozatát egy pillantással átfogjuk, csak akkor ítélhetjük meg e két város gyér polgári lakosságának hatalmas hitét, s általában a barokk vallási szellem példátlan alkotóerejét. Ezek az akkor épült templomok már régóta nem tudják magukba foglalni az egyesült főváros katholikus lakosságát, de akkor, mikor épültek, kettejükben is szinte az egész város népessége helyet találhatott volna. Mily erős hitnek kellett mozgatnia e szerzeteseket és hívő közönségüket, hogy a legszegényebb viszonyok közt előre gondoskodtak évszázadok növekvő lelki szükségletének kielégítéséről! A város úgy Budán, mint Pesten egyképen szegény volt és a nagy építkezéseknél csakhamar kifogyván az alapítványi összeg, közadakozásból, kéregetéssel kellett azt tovább folytatni. A főváros legbájosabb barokk-templomának, a Szent Anna-templomnak befejezésére a jezsuiták adakozásra buzdító szentbeszédeket tartottak, s közülök a templomatya szombatonkint vörös palliumot öltve magára, személyesen járt házról-házra az adományokért.

Ez a hatalmas templomsorozat ékesszólóan tanuskodik arról, mennyire kezében tartotta az Egyház az ő híveit, s egyúttal, hogy a barokk-korra jellemző fegyelem, a szellemi vezetőktől való függés mily nagy mértékben fejlődött ki, anélkül, hogy az ember és ember közti kapcsolatoknak írott jogban bárminő nyoma jött volna létre. A szerzetesrendek, s élükön a jezsuiták, kiknek budavári házfőnökét I. Lipót király 1700. évi oklevelével Buda és külvárosai örökös plébánosává tette, az irgalmasság önzetlen cselekedeteivel nyerték meg a folytonos háborúkban elvadult lakosságot, sebesülteket, pestisbetegeket egyaránt ápoltak, elhagyott gyermekeket összeszedtek és felneveltek, rabokat török fogságból kiváltottak, ittmaradt törököket, rácokat, zsidókat térítettek, a testi és lelki betegségben sínylődőket orvostudományukkal vagy ördögűzésekkel gyógyították, s a megtérteket és megtartottakat kongregációba gyüjtve, belőlük kompakt, fegyelmezett, minden új célra könnyen lelkesíthető tömeget alkottak. A tőlük terjesztett kultúra tipikus magyar barokk volt, vallásos, heroikus és magyar történeti kultúra. Színielőadásaik a Nagyboldogasszony-templommal összeépített kollégiumban, templomaikban a művészi ének és zene, melynek művelésére mindenütt zenekarokat alapítottak, szobrok és körmenetek, vallási ünnepélyek rendezése: mindez a már ismert barokk életideál szolgálatában állott. A jezsuiták hozták szokásba festett képek, szobrok, allegórikus csoportozatok hordozását körmeneteken, pl. Budán 1716-ban először ünnepelve regisi Szent Ferencet, ennek erényeit sebesült szarvas, az erdő vadjait megbűvölő Orpheus, a rév felé tekintgető hajós és haldokló hattyúnak képeivel szimbolizálták. 1727-ben a két ifjúsági szent, Gonzaga Alajos és Kosztka Szaniszló életnagyságú szobrát emelvényen hordozták körül, melyet élő liliom- és rózsakert borított. A karácsonyi jászol, a nagypénteki szent sír, az áldozócsütörtöki mennybemenetel, s az úrnapi sátoros oltárok színes viasz- vagy faalakjai, Magyarországon addig alig látott tervszerű, elrejtett világítással, művészi kulisszákkal a tömegek vallási és világi érzéseire egyaránt hatottak; templomaikban és azok előtt theatrum sacrum-okat építettek, hegyekkel, felhőkkel, fénysugarakkal, a Pozzo-féle mennyezetfestészet szerint megnyílt egekkel, szentek, angyalok és földi emberek szobraival. A nagypénteki gyászoló körmenet a vizivárosi Szent Anna-templomból indult ki, s a Váron át tért vissza, miközben a Krisztust megszemélyesítő, s keresztfát hordozó embert pribékeknek öltözött hidegkúti parasztok ütlegelték, s nyomukban vezeklést tartó flagellánsok adtak a tömegnek példát a bűnöktől megtisztulásra. A várost állandó szobrokkal is ellátták a jezsuiták, ők építették még a XVII. század végén a Szent József-hegyen a Kálváriát, 1715-ben a gellérthegyit, ők díszítették a szemináriumukból a Vizivárosba vivő ú. n. jezsuitalépcsőt Attila és Buda mellszobraival, a ma is álló várbeli Szentháromságszobrot a város az ő közreműködésükkel építé 1713-ban, s amikor egy jezsuita 1718-ban elkészítette a várbeli vízvezetéket, a város hálából a rend alapítójának, Szent Ignácnak szobrát állította fel a szeminárium előtti márványkútra. Amint a jezsuiták fogták fel először az újonnan megtalált hún-magyar rokonsági elmélet tartalmát, s ennek értelmében Budának a névadó Budához és Attilához való lokális kapcsolatot is próbálták érzékeltetni, hasonló súlyt helyeztek a magyar szentek tiszteletére, mindenfelé Szent István-, s Szent László-képeket és kápolnákat emeltek, s ábrázolásaikon mindenütt megtaláljuk az akkori magyar ruhaviseleteket. Ugyancsak az ő körükben találkozunk gyakrabban magyar származású művészekkel; ezek a festő, szobrász, tervező jezsuiták s velük a pálosok azok, akik áttörik a barokk-művészek szinte zárt osztrák és olasz sorát. A 60-as években Szerdahelyi György Alajos és a körmendi származású Spaits Péter már elméleti és gyakorlati építészetet és esztétikát is művelnek és tanítanak.

Egy-egy ilyen magárahagyott város lassú esetlegességeknek kitett művelődése az egyik kép, melyet itt meg kellett rajzolnunk. A másik végletet Eger városának fejlődése mutatja, mely hirtelen nekilendülésében szinte kizárólag egyetlen akarat szülötte, s így a Közép-Európában annyira elterjedt udvari barokk elemekre is tanulságos példa. Eger városában az újjáépülés eleinte éppoly rendszertelenül, egyes elszigetelt egyházi erők jóvoltából folyt, akárcsak Budán vagy Pesten. A török mecsetek helyén kolostortemplomok épülnek, így készül el 1717-re a minoritáké, 1738-ra a szervitáké. Ezek után jön a jezsuita-templom és gimnázium, majd a ferenceseké; Erdődy Gábor gróf püspök elkészíti a katedrálist, Foglár György kanonok jogi iskolát alapít, az Erdődytől kezdett püspöki palotát a későbbi prímás, Barkóczy Ferenc fejezi be. Őutána lép a püspöki trónra gróf Esterházy Károly, Imre hercegprímásnak unokaöccse, aki nagybátyjának pozsonyi székhelyén, éveken át annak zsoldjában látta dolgozni a legnagyobb osztrák szobrászt, Donner Rafaelt. A pozsonyi dómban Donner nagy munkája, Szent Mártonnak 1734-ben elkészült magyarruhás lovasszobra megmutatta a fiatal főúrnak az utat, melyen a barokkot magyarrá teheti. A római Germanico-Hungaricumban tanulván, megfigyelhette, mint kezd a barokk szenvedélyeiből kivetkőzni s a régi mintákhoz visszatérve, a klasszicizmus stílusává átalakulni, mely nyugodtabb, mintegy józanabb formáival a korábbi magyar fejlődésnek, de a magyar természetnek is inkább megfelelt. Hosszú egri püspöksége alatt, 1762-től 1699-ig példaadó módon alkotta meg a magyar barokk városképet és emelte fel székvárosát a jólétnek és európai rendnek a török korszaktól megsemmisített régi fokára.

Esterházy Károly gróf egri működése a barokk nagyúr városépítő tevékenysége. Nem időnkint és alkalmilag keres alkotásai számára művészeket, hanem egész életre köt le szoros szerződésekkel építészt, a bécsi Fellner Jakabot és festőt, Kracker János Lukácsot, kik húsz esztendőn át, halálukig az ő szolgálatában dolgoznak. Ez udvari művészei mellett finomabb kőműveseket, díszítő szobrászokat, stukkatorokat, aranyozókat hozat, kiket új városrészben telepít le. Székvárosának egész lakossága 1720-ban kétezeret tett ki, s hogy száz évvel később Egerben több mint 17.000 lakos volt, iparoscéh pedig nem kevesebb, mint 22, ez szinte kizárólag Esterházy mecénási működésének köszönhető. Művészeinek ő maga jelölte ki a feladatokat s azok végrehajtásán szigorral, de igaz műértéssel őrködött. Életének vezetőgondolata az egri egyetem felállítása és felépítése volt, oly gondolat, mely lelkében a római Sapienza emlékeiből táplálkozott, s amelynek megvalósítása ha nem is chimérikusnak, de fölöslegesnek látszott azóta, hogy a nagyszombati egyetem Eger szomszédságába, Budára, majd Pestre került. De Esterházy a nagy renaissance és barokk „bauherr”-ek makacs és öntudatos áldozatkészségével, s a magyar nagyúr függetlenségével ragaszkodott e nagy célhoz, az utóbbi líceummá vált egyetem építésére húsz év alatt csak készpénzben 450.000 forintot adott s alapítványában 212.000 forintot hagyott hátra. A kész épület arányaival a XVIII. század legnagyobb hazai monumentumai közé tartozik, a püspök energiája húszévi megszakítatlan munkateljesítményekre is elég volt, s kedves épületét nem hagyta félben. Négy egyforma széles homlokzatából hármat mansarde-tetővel koronázott rizalitok tagoznak, a negyediknek közepén csillagvizsgáló toronynak tömege mered a magasba, melyhez a műszereket építőmestere által egyenesen Londonból hozatta. Belül az igen nagyméretű dísz- és könyvtártermet óriási freskók díszítik, egyik a trienti zsinatot, a barokk szellem kiindulópontját ábrázolja, másik az egyetem fakultásait, köztük a jogi fakultást a hétszemélyes tábla egy ülésével, csupa magyarruhájú alakkal. A líceum kápolnája kifestésére a Magyarországon működő legnagyobb osztrák festőt, Maulbertschet szerződtette, akinek munkáján akkor már az öregség klasszicizmussá tompította a korábbi barokk színpompát. A püspök festőinek és építészeinek adott utasításaiban folyvást hangoztatja az „antik” és „új stílus” követelését, azaz a rokokóba hajló megvénhedt barokknak cikornyáiból a francia Louis XVI. művészetben látható kimértebb, józanabb római mintákra akar áttérni, s ez, mecénási energiájával, sikerül is neki. Eger művészete Bécs és Prága és Melk és az osztrák központok művészetéhez képest a barokk-szenvedélyt kiegyenlítő, harmonikus egység.

Az egyetem mellett a püspöki palotát és a székesegyházat is hasonló elvekkel és nem kevesebb költséggel újította meg, a szemináriumot, az agg papok menhelyét szintén, az érsekkertet francia kertészeti stílusban alakította ki, terméskőből faragott kapupillérekkel, hidakkal, művészi vasrácskapukkal. Nyári kastélyt többet is épített, egyházmegyéjének plébániáit templomokkal látta el, melyek építésére, kifestésére, márvány és más díszítésére udvari művészeit rendelte ki. E működéséből a tipikus barokk valláserkölcsi és nemzeti tanulságot vonta le egy plébánosa: „mintha csak azért vette volna e helységek jövedelmét, hogy az ő javokra visszaadná, hogy a keresztényi nevelés által Istennek, királynak, hazának szolgálatjára őket alkalmatosabbá tenné s ama, vad pusztai erkölcsökből kivetkőztetné.” Mecénási akaratára jellemző, hogy egyetemi épületébe a jogi iskolát beköltöztetve, orvosi előadásokat is tartatott az irgalmasrend kórházában, s egyúttal a rajz és réz- meg fametszet tanítását is elrendelte, a század végén már vannak egri születésű magyar művészek, s utóda már egri származású bécsi festőtanárnak adhat megbízásokat. A város helyzetén azzal is segített, hogy áradások elől töltésekkel és vízátvágásokkal biztosította, a kultúrmunkáját ugyanily módon terjesztette ki a pápa-ugodi Esterházy-urodalomra is. Pápa mellett a nagy tavat lecsapoltatta, s „most ezen a nagy darab földön veteményes- és gyümölcsöskertek, tágas rétek hasznokkal kedveskednek, mégis csatornára vett vizei számos malomkereket forgatnak, hogy a nép kenyerére lisztet készítsenek”. Az uradalomban is, csakúgy, mint egyházmegyéjében, „puszták felállításával sok szegényeknek házat s földeket, sok ezer mesterembereknek s napszámosoknak – nem annyira hogy hasznot tegyenek hanem hogy éljenek – kenyeret adott, kiktől hálaadó szívvel kenyéruroknak neveztetett”. A barokk-korszak volt az utolsó, mikor egy nagyúr országrészek népének kenyeret, munkát, műveltséget adhatott – ha akart. A tőle kiinduló és az egész országra kiható gazdasági fellendülésre jellemző, hogy líceumában nem kevesebb, mint negyven darab fehér és zöld barokk fayence-kályhát állított fel, melyeket mind egy győri fazekascég szállított neki.

Egernek gyors és egyöntetű Budának és Pestnek lassú, de mégis folyton haladó felépítése két típusát adja az ország városai helyreállításának, melyek közt az átmenetek egész sora állapítható meg. Egyes főpapok Esterházynál kevesebb vagyonnal és lelkesedéssel, vagy rövidebb uralkodás alatt az ő alkotásaikkal nem tudták az egész városképet gyökeresen átalakítani, másutt, így Pozsonyban, határozott célú egy akarat helyett sok építő közreműködésével mégis gyorsabb és szebb fejlődés állott elő, mint az akkor még elhanyagolt Pest-Budán. Eger mellett még leginkább Vác mutatja egyetlen egyházfejedelem átalakító hatását, s emellett a barokk kultúra tipikus udvari vonásait. Itt Migazzi Kristóf Antal püspök, egyidejűleg bécsi érsek volt a mecénás, aki annál nagyobb hatalommal intézkedhetett, mert Vác püspöki és káptalani város volt, bíróválasztással ugyan, de az esküdtek közül tizenkettőt a püspök, hatot a káptalan nevezett ki. Migazzi 1763-ban valóságos városrendezési tervet készíttetett, a régi dómot és városkaput lerontatta, az újat Szent Péter-temploma mintájára 1772-re 200.000 forinton felüli költséggel felépítette és Maulbertsch képeivel feldíszítette, a várost fenyegető mocsarat lecsapoltatta, rajta keresztül hatalmas méretű eperfaallét ültetett, Mária Terézia 1765. évbeli látogatására olasz építészével diadalkaput emelt, s egyéb építkezéseire is annyit költött, hogy bár a szegény bécsi érsekség mellett azért adták neki a váci püspökséget, hogy ennek jövedelmeiből Bécsben illően reprezentálhasson, úgy látszik, bevételeit tisztán Vác és környéke felépítésére használta fel. Szeminárium építése 22.000 forintba, a kanonoki házak 9200-ba, a szegény nemes ifjak alumneuma 1000-be, a paplakok, iskolák 29.000-be, uradalmi épületek 125.000-be kerültek, a papok kasszájába 119.000-et, alamizsnálkodásra 72.000-et fizetett, a püspöki palotát átalakította, modern zenekart szervezett, Maroson nyári palotát épített, a környéken levő falvakban: Alpáron, Mogyoródon, Verőcén plébániákat szervezett. Kevesebb áldozattal alakította át Veszprém képét Koller Ignác püspök, akinek elődei, Acsády és Biró Márton még Pápán, majd Sümegen és Zalaegerszegen székeltek, s ezeket a helyeket látták el templommal és barokk szellemmel, Biró Márton Sümeget Maulbertsch képeivel, míg Koller a veszprémi hegyre fel nem építette a püspöki palotát, s hozzá nagy költséggel vízvezetéket épített. Első vendégei 1772 nagycsütörtökén tizenkét szegény ember volt, akinek a lábmosás szertartását végezte. A várost kiköveztette, a kórházat kibővítette, a szegények számára gabonaraktárt és árvaházat alapított. Veszprémmel egységesebb barokk- és rokokó-képe van Székesfejérvár régi belvárosának, bár itt püspök és mecénás híján az egyházi rendek és egyszerű polgárcsaládok építettek. A középkori Fejérvárból, a királyi székhelyből a török-kor romokon kívül alig hagyott valamit, az új város tisztán a barokk-kor alkotása. A mai ciszterciek templomát a század közepén a jezsuiták építették, nagyrészt egyik társuk, Várossy Antal költségén, aki a fejérvári harmincadosnak és városkapitánynak volt a fia. A karmeliták temploma 1769-ben készült el, mennyezetképeit és oltárképeit Maulbertsch festette. A városházat, korábbi Carafa-tulajdont, a szegény polgárság 1712 körül vette, oszlopos, erkélyes, figurális díszű kapujával és árkádos udvarával, vele szemben nem sokkal utóbb készültek egyszerű polgárcsaládoknak, egy kereskedőnek, a városbírónak könnyed rokokóba átmenő kis házai. Az újonnan felemelkedő városok közül Szombathely Szily János püspöknek köszöni templomát és püspöki palotáját, aki a templom falfestményeit a század végén szintén Maulbertsch szénvázlatai után csináltatta. Minél tovább haladunk a törökpusztította dunántúli vidékről északnak és nyugatnak, annál több az olyan város, mely barokk képét, legalább részben, már a XVII. században nyerte. Ilyen Győr, melynek jezsuita-temploma Il Gesù mintájára már 1641-ben elkészült, belső kiképzése Paul Troger freskóival a következő század eredménye, stukkódíszes, erkélyes, manzardtetős XVIII. századi házak egész sora épült, a szokásos egyéb városképrekvizitumokkal, akkor vallásos élet dokumentumaival: kálváriával, szentháromság- és frigyládaszoborral. A székesegyházat a század második felében gróf Zichy Ferenc püspök díszítette fel, többet közt itt is Maulbertsch freskóival. A török kézbe soha nem került Sopronnak első jelentős barokk-temploma a visszahódítási háborúkat megelőzve 1683-ból származik, hasonlóképen Pozsonyban is a királyi vár újjáépítésétől kezdve folyton gyarapszik a barokk művészeti épületek száma. Ettől a szinte kétszázéves központtól a rendi ország alig tud megválni, országgyűlés, érsek, királyi helytartótanács, kamara továbbra is itt székelnek, s alig van főúri család vagy főpap, aki építkezésével hozzá ne járult volna ahhoz, hogy Pozsony a magyar barokknak valóságos múzeumává fejlődjék ki. A prímási nyári palotát, Lippai György érsek művét, utódai átépítik és barokkizálják, ugyancsak Lippainak hires érseki kertjét Keresztély Ágost prímás, a szász herceg, hársfasorokkal, széles sétányokkal díszítteti, majd Esterházy Imre szökőkutakat, hidraulikus tornyot építtet beléje, mellette a szintén barokk jellegű Illésházy- és Erdődy-kertek készülnek el, úgyhogy Pozsonyt már csak kertjei miatt is „paradisum Hungariae”-nek kezdték nevezni. A város régebbi középületei: a király birtokában levő országháza, a városháza, az ú. n. domus viridis, mely nevét a magyar föld terményeit, folyók, mezők, dombok közt ábrázoló zöldszínű képeiről kapta, s mely I. Ferdinánd óta az országgyűlések tartására szolgált, mindez most alkalmilag átépítődik és többé-kevésbbé barokk képet vesz fel. Szent Márton középkori egyházához Esterházy érsek ragasztatott aranyból-márványból kápolnát: ad regulas architectonicas recentiores, azaz barokk stílusban, s büszkén állapították meg az egykorúak, hogy a kínszenvedés szobra benne magyar márványból készült. A kapucinus-kolostort ugyancsak Esterházy fejezi be, a trinitáriusok építkezését Erdődyek, Pálffyak, Koháryak támogatják, a prépostházat gróf Csáky Imre kardinális, kalocsai érsek állítja helyre. A század egész folyamán sorra épülnek a főúri paloták, melyek tömegben és barokk-hatásban messze felülmúlják Buda kisméretű nagyúri házait, a gödöllői kastéllyal egyező Grassalkovich-palota, az Apponyi-, Nyáry-, Esterházy-, Szécsén-Lamberg-paloták bizonyítják, mit adott a magyarság, életének ez egyetlen periódusában is, nyugati határvárosának. Egyesek közülök a már említett Hillebrandtnak művei, s így az osztrák barokktól lényegesen eltérő jellegűek. Tovább északnak Nagyszombat, bár kisebb méretben, szintén a XVII. század barokkját mutatja, mely a következő században kevésbbé ment át változásokon, még tovább befelé a Kárpátokban, ahol török soha nem járt, a régi középkori emlékek maradnak fenn minden barokk átalakítás nélkül. A Szepesség és Sárosmegye ősi városai nem érzik az új barokk-hatást, s ami új Eperjesen és Kassán most épül, az a helyi tradíciókat követve, a meglévő felvidéki, északmagyarországi renaissance-stílhoz szelidíti a barokknak heves szenvedélyeit. Így az északi magyar barokk nyugodtabb, mint a Dunántúlnak leginkább Maulbertsch nevével jellemezhető, orkánszerű viharos alkotásokban gazdag barokk-stílusa, s ha ezt a felvidéki jelenséget hozzávesszük a nyugati és dunántúli részek már megfigyelt azon sajátságaihoz, melyek eltérnek a mintának hitt osztrák fejlődéstől, akkor látjuk csak, mily mélyen leeresztette a barokk-stílus gyökerét a magyar földbe és mily sok vonatkozásban alakult át a magyar viszonyok nyomása alatt. Akárcsak, mint láttuk, az abszolutisztikus irányú barokk-politikából is nálunk rendi természetű, tiszta magyar képződmény lett.


A Regnum Marianum allegoriája.
Az „Omnis Felicitas Hungariae e Singulari Favore Mariae” című, 1738-hól való nagyszombati jezsuita egyetemi kiadványból. A kép közepén a hármas halmon a kettős kereszt, fent a szentkorona, közben az égen Mária neve aureolában, jobbról-balról nyesett bokrok és más jellegzetes barokk díszítmények.

Tovább keletre, a Tisza vidékén az új stílus legfeljebb ha falusi templomokon és földesúri kastélyokon jelentkezett, a városképet és vele a magyar tájképet nem alakította át. A protestáns lakosság a barokknak külsőségeitől, látható jeleitől tartózkodott, templomépítésben nem alkalmazta, de erre úgyis alig lett volna alkalma, mivel épp ekkor templomépítési szabadságában is erősen korlátozva volt. Debrecen és a tőle függő területek csak utóbb, a racionalizmustól hordozott klasszicizmus korában lépnek elő, s csak a Tiszántúl itt-ott megjelenő barokk-alkotások, így a Hillebrandttól való hatalmas nagyváradi palota bizonyítják, hogy az új irány errefelé is elterjedt, mindenüvé, ahová a magyar szellem elért. Az Alföld városai közt még leginkább beeresztette a katholikusnak megmaradt Szeged, ahol a visszafoglalás pusztulásában a régi plébániatemplom rommá lesz, majd katonai raktárrá alakítják, a jezsuiták istentiszteletüket 1703-ban kápolnában kezdik, de csakhamar újraépül és barokk formát nyer a ferencesek ősi Havi Boldogasszony-temploma, s ennek kíséretében még a század első felében több tipikus barokktemplom és kisszerű, egyszerű magánház épül.

Hátra van még egy pillantást vetnünk a városokon kívül épült világi kastélyokra, melyek nem kevésbbé voltak átalakító hatással az ország tájképére. A nagybirtokosok, mint látni fogjuk, nemcsak politikai, hanem gazdasági vonatkozásban is kezükbe vették az ország felépítését, a királlyal való kibékülés ügyes felhasználásával birtokait nagy területekkel gyarapították, s már csak gazdasági szempontokból is sok épületet emeltek különböző birtoktestükön. A békés viszonyok állandósága az, ami e téren a török korszakhoz képest nagy változást hoz: míg korábban a nagybirtokos lehetőleg megközelíthetlen, erősen védett várába zárkózott, s ha onnan kijárt, ezt csak nagy fegyveres kísérettel tehette, most maga is elhagyja várát, melyet a király úgyis lerombolásra ítélt már, s a kezdődő természetvonzalomnak megfelelően, nyilt térségen, rendesen falvak közelében telepszik meg, ahol saját használatára kastélyt, s köréje parkot emel. Igaz, később a főurak nagy része beköltözik a városokba, Pozsonyba vagy Bécsbe, de az egyszer megkedvelt falusi lakásról nem mond le többé, nyaranta meglátogatja vidéki kastélyát, sőt a legtöbb nagyúrnak különböző uradalmaiban egyszerre több, teljesen felszerelt és lakható kastélya is van. Míg korábban a magyar tájban csak védtelen parasztfalvak és fegyverbe öltözött városok és várak voltak, addig most mindenfelé kastélyok tarkázzák, melyekben a falvak lakói közelről csodálhatják meg a magasabb, kulturált életformákat. Természetesen ez is a nyugati és északi, dunántúli és felvidéki részeken lép fel először, a Tiszántúl és Keleti Felvidék lassan követi ezeket, mert itt egyrészt néptelen a táj, s azt először falvak százaival kell beültetni, hogy azok központja, a kastély, kinőhessen a földből, másképp épp a keleti részek hatalmas uradalmai eleinte csupa idegen, bécsi nagyúr kezébe kerültek, akik sohase látták birtokukat, s ezért azt nem is tudták bekapcsolni a nyugati kastélykultúrába, a barokk és rokokó e jellemző sajátságába. A keleti részeken a Károlyiak voltak korai kastélyépítők, nyugat felé azonban szinte mindegyik nagyúr egyformán résztvett a munkában.

Csak egy példát hozunk fel: az országgyűlési szerepéről már ismert gróf Esterházy József horvát bán igen sok birtokán épített kastélyt, kertet, istállókat, gazdasági épületeket, kocsmákat, közöttük legnagyobb volt az 1722-ben befejezett Cseklész, dísztermek egész sorával, könyvtárteremmel, fegyvertárral, tornyokkal, kertekkel és a kastélyhoz vezető kettős hársfasorral, mely utóbbi, váltakozva jegenyesorral, ekkor lesz a magyar vidéknek jellemző jegye; 1725-ben már új kastélyt épít a nyitramegyei Jathó községben és kezdi Tatát is átalakítani, elsősorban a hires magyar mérnök, Mikovinyi tervei szerint vízszabályozás végrehajtásával. A nyugati határtól elkezdve az ország szive felé már III. Károly alatt is egyre szélesebb lesz e kastélygyűrű, mely a barokk-kultúrának nagyhatalmú terjesztője. A határon Vöröskő vára, 1734 óta a Pálffyak birtoka, jellegzetes barokk-kastéllyá változik át, képek, tapéták, kályhák, vízművek és vizijátékok vannak benne, s ez utóbbiak nevezetessége abban áll, hogy a belépő vendéget lefecskendezik, de szolgát és jobbágyot nem. Nem messze tőle Szomolányt az Erdődyek, Magyarbélt Csáky Imre kardinális építik ki, Németgurábot 1725-ben Pálffy János, Szuhát ugyanő restaurálja. A sok nyilt, kellemes zöldtől körülvett kastély a táj egész benyomását átalakítja, s a török-kor félelmetes földje helyett Magyarország most lesz újra szép, kellemes, vidám táj, amoenus-, hilaris-képek sorozata. Magát a Csallóközt a század harmincas éveiben már nyolc ily többé-kevésbbé barokk-rokokó kastély díszíti, mindegyik a környék gazdasági kultúrájának is kiindulópontja, amint például Pálffy János legkedvesebb kastélyának, Királyfalvának kertjében melegágyak vannak, gyümölcsök érnek, körötte svájci tehenészet, s ennek termékeiből hollandi és svájci mintára sajtot készítenek. II. József korára már újabb sora épül a kastélyoknak, melyek bármely más középeurópai vidék nagyúri építkezéseivel is versenyezhetnek. Így az esztergomi érsekeknek legutóbb Batthyány Józseftől átalakított kastélya Püspökiben, bár csak egyemeletes, parkja a barokk-kert szabályai szerint van kiképezve: gesztenyéi közt szobrok, grották, fontaine-ok kagylókkal, vörösmárvány víztartóval, az állatfigurákból felszökellő víz „lehulltában igen kellemes csobogást okoz”. A kastélytól órákhosszat tartó fasor vezet egy vöröstetejű kétemeletes „kéjlakba”, alul tizennyolc szoba, az emelet egyetlen nagy terem, falaira indián fák és madarak festvék. Az érsek hálótermében lepkékből összerakott képek és kínai tájképek. Nem messze tőle az eberhardi régi kastély is, akkor Balassa–Aponyi-birtok, kezd modernizálódni, a szobákban már aranyos és ezüstös papírtapéták vannak. A szomszédságban, Majorházán, a Jeszenák báróknak, aránylag kisebb uraknak, egyemeletes kastélya szépen van bútorozva, azaz ú. n. Mária Terézia-bútorokkal, benne nagy festett terem, egy kabinetben harminc darab hollandi tárgyú kis kép, a csillár zöld és kék kristályból, a szofák és székék zöld kínai figurás és virágos atlaszselyemmel bevonva. A vár mellvédjén törökre kémlelő őrök helyett tíz zenélő szobor, oldalt két kínai „sala terrena”, rajtuk oszlopok és vázák, az országútra itt is fasor visz ki, hetven narancs- és citromfából orangerie, indián fügefák, kis kávéház, benne szép porcellánkészlet, külön egy hollandi kabinet virágokkal, külön az új rousseaui hatásra az eremitage, melyben szoborcsoport: remete tanít egy fiatalembert, a feliratok hozzá Horatiusból és Destouchesból, a tető az egyszerűség mohájából; tovább a parasztibb mulatságok helye, hinta és kugli; majd gloriette, labirint, fácános, benne újra „kéjlak”, melynek földszintjén tükrös grotta… Az ilyen rokokó-kastélynak nem mintáját, hanem legmagasabbfokú összegezését építette fel 1764–66 közt herceg Esterházy Miklós Eszterházán, franciás formában, udvari és kerti homlokzatú főépület mellett két hatalmas szárnyával, óriás oszlopokkal és pilaszterekkel, benne és körötte minden, ami csak a kor felfogása szerint fejedelmi udvartartáshoz szükséges és illik: nagy szalón, kápolna, könyv- és képtár, kézikönyvtár, fegyvertár; a herceg lakószobái fehérek, aranyozva vagy japán stílusban feketére lakkozva, aranyvirágokkal, kínai vázákkal, pagodákkal; külön porcellánterem, Belverede, Jardin d’hiver, Orangerie, Café, salle d’Opéra, marionett-színház, kaszkádok, külön templomai a Napnak, Vénusznak, Dianának és Fortunának, eremitage, la Bagatelle, les Champs Elysées, hollandi pavilon, dámvadak, aranyfácánok parkja, vaddisznópark, Monbijou, azután megint az allék és távolabb a parasztok, akik egy-egy fête champêtre alkalmával a hátterel alkotják, s mint Bessenyei látta és leírta: kétezren is vigadnak, esznek-isznak és kiabálva „dícsérik kedves herczegjöket”. Bessenyei szerint is „mind királyunk, mind nemzetünk dicsősége kívánta, hogy Eszterháza magát csudává tegye. Meg kellett mutatni, hogy a Paris- és Londonban növekedett francia kívánság Magyarországban gyönyörűségét feltalálhatja, melyen tett álmélkodása, hazánknak tisztességét kétségkívül minden idegeneknél dicsőíteni fogja”. A kert labirintjeiben „járkál a vendégsereg bágyadt lépéseivel”, – a magyar Versailles eszterházai csodája az erőteljes, férfias barokk-kultúrának már túlfinomodását, közeli halálát jelentette.

Előző koroknak emléke, a még tiszta barokk ráckevei kastély, Eugén herceg építkezése, a borsodmegyei edelényi kastély erősen franciás stílusban, az 1750-ben elkészült gödöllői kastély, herceg Grassalkovich Antalnak szintén részben franciás tulajdona, s ugyancsak az ő hatvani kastélya. A nagyúri építkezések mintájára, azokat úrilakká egyszerűsítve, készültek a kisebb nemesek kúriái, kisebb birtokok központjaiként, a nyugati és északi részeken még a barokk-rokokó-korban, a volt török területeken inkább a század végén és a XIX. század elején, a klasszicizmus és az empire stílusában, a schönbrunni kastély sárga színében, zöld zsalukáterekkel. Már Batthyányi érseknek előbb említett püspöki kastélya, mellett is ott áll az Ormosdiak földszintes kúriája új bútoraival, falaira szőlő fut fel és kertjében grották és szökőkutak helyett őszibarackfák, a legújabb szokás szerint nyesegetve és karókra felfuttatva. A kultúra felülről terjed alsóbb társadalmi osztályokra, s lefelé mentében mindinkább egyszerűsödik és alkalmazkodik a csekélyebb igényekhez. Most még meg kell néznünk, minő kapcsok kötötték össze a magas barokk kultúrát a legalacsonyabb társadalommal és miként érvényesült ebben a korban az az erő, amit társadalmi kohéziónak szokás nevezni.

A barokk-kultúra ebben a tekintetben is új idők hajnalát idézi a középkorral és a törökkor századaival szemben. Míg ez utóbbiakban embernek emberhez, alsóbb osztálynak felsőbbhöz való viszonyát sokban a fegyver ereje határozta meg, akár úgy, hogy az alsóbb tömegeket a bandériumra, várőrségekre, hajdúseregre támaszkodó nagyúr tartotta meg engedelmességben, akár úgy, hogy a török-korszakban a nagybirtokos fegyveres erejétől lehetett várni a török elleni védelmet, s így ez már az egyházon kívül is erkölcsi vonzóerőt is gyakorolt az alsóbb osztályokra. A barokk-korban senkinek sincs többé fegyveres ereje, az állam haderején kívül nincs többé magánhaderő, a várak lerombolásával nincs többé várőrség sem, s amit egy-két előkelő úr különös királyi engedelemmel még tarthat, az már csak dísznek van és senki ellen fel nem használható. Így tarthat herceg Esterházy kismartoni és fraknói kastélyában egyenruhás őrséget, s például az Esterházy Ferenc gróf kancellártól árvaházzá átalakított szempci kastélyban ekkor már csak a kis árvák végeznek sárgahajtókás kék egyenruhában katonai gyakorlatokat egy valóságos kapitány vezetésével. A fegyveres erőnek, mint a társadalmi kohézió egykori eszközének megszűntével a barokk-kultúra az első, mely tisztán erkölcsi, elsősorban vallási kapcsolatokat létesít, s a társadalmi tekintélyt fegyver helyett ily szelidebb, humanisztikusabb eszközökkel támasztja meg.

Itt nem vesszük tekintetbe a politikai vezetést, mely ekkor is a nagyurak kezében van és az alsóbb társadalmi osztályokat az állam tekintélyével is hozzájuk kapcsolja. Az igazi barokk nagyúr politikai hatalmától eltekintve is hódító egyéniség, aki az ő személyes tulajdonságaival, vallásos érzéseivel, alamizsnálkodásával hajlítja magához az embereket. Azaz a keresztény-heroikus életideál a valóságban is megjelenik, s egy ily testté vált ideálnak igen nagy hatása van a tömegekre. Ilyen volt az 1731-ben meghalt gróf Koháry István országbíró, aki ifjúkorában még Zrínyi Miklóst üdvözölte, mint bécsi bölcsészethallgató, fejét utóbb a török elleni harc és Thökölytől elszenvedett mártíromság koronája díszítette, s mindenki tudta róla, hogy öregkorában, a hatalom és gazdagság teljében is Istennek tetsző egyszerű életet élt. Mindig magyar ruhában járt, de ez viseltes, ócska volt rajta, amint éjjel is kemény ágyban hált és mindenkivel szemben alázatos volt. Életében és magyar és latin verseiben az új magyar heroikus ideál képe volt, s erősen hitte, hogy Magyarország nagysága helyre fog állani, ha a regnum Marianum patrónája segélyével az eretnekség megszűnik és a magyar újra egységes lesz. Emlékszünk, hogy a XVI. század nagyurai, élükön Nádasdy Tamással, még a renaissance-kultúra hatása alatt voltak tartózkodók, mérsékeltek étel-italban, – most a barokk-kultúra az, mely vallásos parancsaival kiküszöböli a XVII. század mértéktelenségét, a főurak közt is elterjedt lengyeles és németes részegeskedést és eszem-iszomot. Koháry is nagy böjtölő volt, bortól tartózkodó, egyedül kávé és dohány volt a fogyatkozása. Szegényekkel, egyházakkal szemben jótékonysága nem ismert határt, életében és végrendeletében nem kevesebb, mint 600.000 forintot osztogatott szét, ebből 11.000-et szegény diákok tartására, 47.000-et koldusoknak és szegényházakra, 65.000-et az esztergomi főkáptalannak, 56.000-et a Szalvátor-provincia ferenceseinek, 10.000-et a marianus provinciának, 36.000-et a kapucinusoknak, 64.000-et a piaristáknak, akik pesti gimnáziumának főpatrónusa volt, 20.000-et a pálosoknak, 34.000-et a trinitáriusoknak, 48.000-et a jezsuitáknak és külön a Mária-kongregációknak 13.000-et. Életének példája tehát, a szó betűszerinti értelmében, messze világított, s halála után a nagyszombati egyetem doktori promóció alkalmával külön kiadványban gondoskodott erényeinek megismertetéséről.

Mai korunkban, amikor a legnagyobb erkölcsi ideálok és erények is hírlapokban és hordóra állott politikában frázisokká puffogtak szét, nehéz elképzelni azt a társadalmat, mely az ideálokat nem szájjal, hanem tettel és életben is komolyan vette. Amíg a barokk-kornak megvoltak a nagy vezetői, kiknek élete megközelítette a barokk életideált, addig nekik meg is volt a tekintélyük, s a népet minden kényszer nélkül tudták vezetni. Látni fogjuk, mint távolodnak el a vezető körök a felvilágosodás és szabadkőművesség hatása alatt ez ideáltól, s ezzel kezdetét veszi a társadalmi harc, mint mondani szokták: meginogván a tekintély és a társadalom alapjai.

A barokknak e vallásos színezetű tekintélye legvilágosabban szemlélhető az egyházi ünnepségek, búcsújárások rendezésében, amikor az életideál közös tudata ezreket, néha tízezreket is képes volt megmozdítani, s az akkori nehéz közlekedési viszonyok között igen nagy távolságokra példás rendben, barokk ünnepi külsőségek közt elszállítani. Az új szellem fegyelmező erejének egyik első ily próbája volt az 1691 augusztus 27-i ú. n. nádori processzió Mariazellbe, melyen a zalánkeméni győzelemért hálát mondandó, 8765-en vettek részt, a vezető herceg Esterházy Pál nádor családi címerével több száz zászló, négy apát, köztük a pannonhalmai, a nádor kíséretében négy fia, több más Esterházy, Zichy grófok, az Esterházy-család nőtagjaival 665 fehérruhás, kibontott hajú hajadon, jelmezes csoportozatok szenttárgyú viaszszobrok körül, tizenöt vörös-, fehér-, aranyruhás alak a szentolvasó misztériumait jelképezve. 1732-ben a lorettói Mária-szobor visszahelyezését Esterházy Imre gróf esztergomi kanonok vezetése alatt, akit nagybátyja, a hasonnevű érsek bízott meg ezzel, 25.000 ember ünnepelte, akiknek magyar, német és tót beszédeket tartottak. 1748-ban a dömölki Mária-szobrot a kis fatemplomból az Erdődyektől épített új templomba vitték át, a menetet Zichy Ferenc gróf győri püspök vezette: a szobrot géniuszok emelik le helyéről és viszik át; díszes ruhájú, koronás lányok, „komikusan és regényesen” öltöztetett szimbolikus alakok lépnek fel virágokkal díszített, hordozható színpadokon, katonaság, önkéntes falusi zenekarok; a nemesség, a püspök mellett két oldalt, kivont karddal megy, a magyar-, horvát- és németajkú nép pedig az ünnepre várva, az egész éjszakát nagy énekléssel a szabadban tölti el. 1763-ban a sasvári (pozsonyvármegyei) Mária-szobor kétszázéves jubileumát a búcsújáró tömegben Barkóczy hercegprímás mellett Mária Terézia és férje, Ferenc császár is megjelennek, – mindez a számtalan kisebb-nagyobb ünnepség és búcsújárás világosan mutatja, mily erősen kezükben tartották a barokk-kultúra vezetői a tömegeket, melyekre a vallásos, hitéleti momentumon kívül a barokk monumentális és a színes, változatos életöröm művészi megnyilvánulásai is erősen hatottak. E búcsújárások jelentősége annál nagyobb, mert a török kiűzése után régi búcsújáróhelyek emléke felújult és sok új helyen is kapcsoltak Mária-szoborhoz és képhez ilyen vallásos tiszteletet. Legnagyobb a látogatottsága a pozsonymegyei Vallis Marieanek, Marienthalnak vagy röviden Thalnak, melynek gyógyforrása állítólag Szent István századában fakadt fel, templomát Nagy Lajos építtette, Lipót király, Mária Terézia kétszer is felkereste, Keresztély Ágost hercegérsek restaurálta, s Esterházy Imre súlyos betegségekből gyógyult ki csodás ereje folytán. A csodatevő szobor történetéről Thalleis címmel hosszú hősköltemény is készült 1744-ben. A törökkor után kedveltté vált búcsújáróhelyek közt van Pócs 1715 óta, Máriabesnyő, melynek Mária-szobrát 1759-ben ásták ki régi templom romjaiból, Bodajk, melynek templomát Széchenyi Pál érsek 1697-ben 6000 búcsús jelenlétében szentelte fel, meg a somogymegyei Andocs, ahol 1692 óta ferences-kolostor van és a csodák dolgát Volkra gróf veszprémi püspök vizsgálja meg először 1715-ben. Mindezek mellett a Mária-tisztelet régi helyei is, így Boldogasszony, Szekszárd, Csíksomlyó, Szeged és a többiek is évente a búcsús hívek ezreit vonják magukhoz és látják el a vallásos élet érzésein kívül tipikus barokk-szenzációkkal is.

Tömegnevelő hatás dolgában meg kell még említenünk a különböző kongregációkat, melyek közül az iskolák mellett jezsuita vezetés alatt fennálló Mária-kongregációk e korban még nagyobb elterjedést nyernek, mint az előző korokban, s a Mária-erényeknek: alázatosság, tisztaság, felebaráti szeretet, lelki bátorságnak gyakorlásával, a bűnök elkerülésével, a test zabolázásával rendkívüli erkölcsi hatást érnek el főként a nemesi és polgári rendben. A szervezetüket és működésüket leíró könyvecskék terjesztésével, betegek, gyakran pestisbetegek önfeláldozó ápolásával, a népnek tartott önkéntes vallási szónoklatokkal és nagy barokk dísszel tartott ünnepélyekkel a Mária-kongregáció, vallásos célján túl is, lényeges eszköze volt a tömegek valláserkölcsi fegyelmezésének. A kongregációk más formái egyenesen a falusi nép körében terjedtek el: a szent rosarium egyesülete, különböző helyi szentekről elnevezett confraternitások, a Szeplőtelen fogantatás, a Szentháromság gyülekezetei a helyi plébánostól felállítva, egyszerű módokon törekedtek a jócselekedetek minél általánosan gyakorlására. A vallásos cél mellett itt is egyre látjuk a társadalmi kapcsokat, melyeket gyakran tudatosan is akarnak alkalmazni: az Erélyben alapított „szentséges Rosarium kongregációja” 1730-ban azzal ajánlja magát, hogy keveset, csak néhány imát, kéthavi gyónást és áldozást kíván, de ahol elterjed, „ily helynek népe a vétkekre való kísértetektől mentebb és a munkás együgyű életben hajlandóbb minden jóságos cselekedeteknek gyakorlására”. Egész világos a társadalmi tendencia a budai Nagyboldogasszony-templomában 1725-ben felállított Szentháromság-kongregációban: itt a tagok évi három garast fizetnek be, s ebből három árva fiút felruháznak, iskolába járatnak és három árva leányt férjhez adnak, ezenkívül a „pater praeses megegyezik doktorral, borbéllyal, apothicariussal, kik ebben a szent kongregációban levő minden szegény és gyámoltalan betegeket látogatják és orvosolják”, ami pedig még ezen felül is megmarad, azt kiosztják a szegényeknek. A kongregáció működését leíró könyvecske – ma prospektusnak mondanánk – nem csekély öntudattal, de helyesen mondja 1737-ben, hogy a társaság „méltán neveztetik a szűkölködő emberek tárházának” és hogyha „főképen a mi országunknak minden helységében volna ez a szent és üdvösséges kongregáció, akkor volna bizonyára igaz s állandó országunkban a békesség, csendesség, egyesség, üdvösség és minden Isteni áldás”.

Bár ily szociális irányú kongregáció kevés lehetett is az országban, mégis a vallási színezetű kapcsok, melyek az egész akkor életet átfogták, egyúttal bizonyos társadalmi állandóságot is létrehoztak. S most ha e töredékes adatokból, melyeket új kutatás könnyen ki fog bővíthetni, a barokk gondolatnak és életformának a nemzet életére gyakorolt hatását röviden össze akarjuk foglalni, a következő szempontok jönnek tekintetbe.

Társadalmilag nyugalmi helyzet, állandóság áll be, a meglévő szervezet élén álló osztályok tekintélynek, tiszteletnek örvendenek és nem szükséges visszasírniok a kort, mikor ezt fegyverrel, vagy a töröktől való félelem segélyével kellett kikényszeríteniök. A barokk a tekintély korszaka, amikor a hívó tömegek engedelmeskednek vezetőiknek anélkül, hogy e vezetők hivatottsága dolgában legkisebb kétség is felmerülne. A barokk egyúttal a méltányosság korszaka, a suum cuique elvnek emberileg lehető megvalósítása, amikor az öröklési rend szigorú megtartása mellett mindenkinek megpróbálják a neki járó bért megadni. Igaz, a barokknak csak úgy, mint a katholikus vallásnak, nincs önálló szociális elmélete, a vagyonegyenlőtlenséget kiküszöbölő gazdasági programmja, de ezt lehetőség szerint pótolja az alamizsnálkodás keresztény parancsa és azon korszak, melyben egyetlen gazdag 170.000 forintot adományozott szegényeknek, mint ezt Kohárynak nem egyedülálló példájánál láttuk, az a korszak nem tartozik szégyenkezni más korszakok előtt, melyekben ily esetek ritkán fordulnak elő. A tekintélytisztelet pedig, mely a vallásos-hősi életideálból folyt, a társadalmi osztályok érintkezését minden hatalmi nyomáson kívül is biztos utakon szabályozta, s a mai életnek mindazon társadalmi udvarisága, mely ma, az elvi egyenlőség korában annyira antikváltnak látszik és igen gyakran hipokrízisnél vagy jól kiszámított hízelgésnél nem is egyéb, akkor még az embereket egybekötő valóságos viszonyoknak külső megnyilatkozása volt. Ha ma országos vagy helyi politikus nevenapja ünneplésére összecsődül a tömeg, mely, hogy nem csupa tisztelőből áll, ezt csak az ünnepelt nem látja, az ilyen szokás minden külsőségével együtt visszavezethető a barokk-korba, mely a maitól eltérőleg még hitt a társadalmi fokozatok mögötti erkölcsi háttérben. A század magántermészetű nyomtatványainak szinte egytizede majdnem a XIX. század második harmadáig ily személyes vonatkozású üdvözlő, hálaadó, gyászoló irat, versben vagy prózában, magyar, latin, német, tót nyelven, s ha például csak az „öröm” szóval kezdődő címűek sorát végignézzük, ahol örömdal, örömemlék, örömének, örömérzés, örömérzet, örömfüzér, örömhang, örömünnep, örömkoszorú, örömkönnyek, örömkürt, örömlant, örömnefelejts, örömoszlop, örömzaj, örömzászló és hasonlókkal találkozunk, akkor az olvasó, ki a hasonló mai nyilatkozatok hazugságáról joggal van meggyőződve, alig tudja felháborodását zabolázni. De a valóságban a barokk-kor enemű nyilatkozataiban még kétségtelenül sok az őszinteség és olvasásukkor pontosan megállapítható a határvonal, mikor tűnik el a szó mögül az értelem és mikor válik a kifejezés, őszinte érzés híján, tartalmatlan frázissá. Ez a változás a század utolsó negyedében ment végbe, amikor a barokk életideált már alig élte valaki, ennek következtében a barokk tekintély is hatását vesztette, s a neki járó tisztelet helyett a felvilágosodás kritikájával vagy a libertinizmus gúnykacajával találkozott. A barokk ideál hosszú és mély hatására jellemző, hogy a gesztus és frazeológia, mely valamikor e büszke életformának kísérője volt, utóbb magára maradt és önálló életet élve is tovább uralkodott a magyarság széles rétegein. Történetünkben semmi nyoma annak, mintha köznemességünk régi századokban a külsőségeknek és a szóbő retorikának híve lett volna; ellenkezőleg, a magyar paraszt szótlanságából és realizmusából is joggal következtethetünk arra, hogy a köznemesség helyébe lépő középosztályunknak e gyakran gyógyíthatatlannak tetsző külsőség- és frázistisztelete nem egyéb, mint tartalmától megfosztott barokk dekoráció, elmult korszak anachronisztikus maradványa.

De amikor még a szó és gesztus mögött lélek is rejtőzött, akkor még megvolt a barokk léleknek fegyelmező, társadalmi összetartó ereje is; ily erő nélkül az ország gazdasági újraépítése, melyről mindjárt szó lesz, el sem képzelhető.

A barokk gondolat politikai hatása szoros kapcsolatban van az előbbivel, a társadalmival. A hazai barokk nemcsak a társadalmat, hanem a politikai viszonyokat is konzerválta, s amint már előbb láttuk, hogy nálunk abszolutisztikus irány helyett rendi utat vágott magának, csak természetes, hogy azt a rendiséget konzerválta, amelyet az előző korszak 1711-ben reáhagyott. Barokk és rendiség nálunk ettől kezdve az egész századon át két egymástól elválaszthatatlannak tetsző fogalom, s a már útban lévő felvilágosodás mindkettőt egyformán meg akarja semmisíteni. Látni fogjuk, miként sikerül ez neki a barokk kultúrával szemben, míg a rendiség, példátlan életerővel, eddigi támaszától megfosztva, a felvilágosodással is ki tud egyezni, s egész új eszmeáramlatoknak kell jönniök, hogy a harcot 1848-ban, Széchenyi és Kossuth súlyos csapásai alatt, végre is feladja. De bizonyos, hogy a rendiség életét a XVIII. századon át a hozzáfűzött barokk ideál hosszabbította meg.

Végül a politikai szempont átvezet a barokk történeti megítélésében legfontosabb nemzeti szemponthoz. Az új kultúrának eredete idegen, középeurópai; leginkább szembetűnő termékeit idegenek: német, olasz építők, festők, szobrászok, műiparosok készítik; a tudományos irodalom, valamint a nagyközönségre számító egyetemi nyomtatványok nyelve egyképen idegen, latin: minden a momentum a felületes szemlélőre azt a benyomást teszi, mintha a barokk kultúra távol maradt volna a nemzeti egyéniségtől. Fenti előadásunk megmutatta ennek éppen az ellenkezőjét, hiszen láttuk, hogy a latinnyelvű irodalomban heves magyar érzés lüktet, mely minden nyilvánulását a barokk kultúrának magyarra festi. Valóban gyermekes elfogultsággal közeledik a szellemtörténethez az, aki nemzetietlennek tartja a barokkot, mely a magyarságot történetének öntudatos, lelkes szemléletével ajándékozta meg és fölfedezte számára országát, melyet eddig nem ismert. A magyar történeti és földrajzi szemlélet e kornak szülötte, hasonlóképen ez a kor az, mely a magyar rendi alkotmányt a történeti mult és vallásos hit glóriájával vonta be, s ezzel szintén egy specifikus magyar szellemi tulajdont alkotott. Alkotmány, történeti mult és jelen államterület birtokosa, alkotója, mozgatója és vezetője pedig a magyar nemzet, ez a barokk kultúra központi gondolata, olyan korban, mikor a régi uralkodó nemzet közel volt ahhoz, hogy saját országában majorizálják az idegen bevándorlók. Hogy ezek az új telepesek mindenütt alárendelték magukat a kevésszámú magyarság történet- és államszemléletének, az ennek a barokk kultúrának érdeme, mely egyedül volt az országban felsőséges, hódításra képes műveltség és lényege specifikusan magyar volt.

Hódítását pedig nagy mértékben megkönnyítette a latin nyelv használata. A barokknak magyaros szellemi tartalma természetesen kizárja azt, hogy a magyar nyelv használatának ellensége lett volna; itt egyszerűen oly jelenséggel állunk szemben, mely nyugati szomszédainknál is látható, de a felvilágosodás hatása alatt ekkor már hátrálóban, visszavonulóban volt. Az anyanyelv kultuszát csak utóbb követelte a felvilágosodás filozófiája s ennek elterjedése előtt Németországban is, szinte az egész XVII. században latin volt a tudományok nyelve –Pufendorf, Hugo Grotius, Spinoza, bár a felvilágosodás emberei voltak, mégis latinul írták műveiket, – hasonlóképen latin volt az iskola nyelve is. Hozzánk a felvilágosodás később, a XVIII. század második felében ért el, s míg el nem ért, a latin nyelv uralmát nem is fenyegethette veszély. De a latin nyelv használatának akkor nagy nemzet- és állampolitikai jelentősége is volt. A barokknak magyaros alkotmány- és történetszemléletét hiába fejtegették volna magyar nyelven; a lakosságnak több mint felére, az idegen anyanyelvűekre alig gyakorolt volna hatást, holott a latinnyelvű, magyar szellemű irodalom hódító könnyedséggel kapcsolta be a magyaros szemléletbe a bevándorló németség, a már ittlakó tótság emelkedő, műveltebb rétegeit. Ennek a nem-magyarnyelvű kultúrának tehát sajátságos „olvasztó ereje” volt, melynek nemzeti jelentőségét nem lehet elég magasra becsülnünk. Kezünkben van egy szinte ötszázlapnyi könyv, még 1681-ből, a barokk kezdő-idejéből: Tarnóczi István jezsuita atyának „Rex admirabilis”, a „csodálatraméltó király, azaz Szent László magyar királynak történetpolitikai élete”; verses munka, mely összesen ötven elogiumban dicsőíti és például állítja Szent László erényeit, nagyszámú metszet kíséretében, melyeken csupa magyarruhás alak, magyar hősi és vallásos jelenetek láthatók. Ha a munka magyarul jelent volna meg, kétségtelenül le kellett volna mondania arról, hogy a specifikusan magyar szent tiszteletét az ország nem-magyarnyelvű lakosságban elterjessze. Így azonban, a magyar szellemet másoknak is érthető nyelven művelve, az idegen népek műveltjei minden nehézség nélkül elfogadhatták azt, s mikor utóbb a felvilágosodás hatása alatt eljött a magyarnyelvűség korszaka, az idegenek oly nagyszámú csatlakozását ez a már elterjedt barokk-magyar szellem tette lehetővé. Azaz a magyar nacionalizmus XIX. századi nagy hódításának mintegy előfeltétele volt a barokk-magyar szellem: ez munkálta meg csöndes, feltűnésnélküli munkával a talajt, ez hódította meg a nem-magyarokat a magyar szellemnek, a történetnek, az alkotmánynak, a vallás magyaros momentumainak, hogy azután a szellem kifejezésmódja is természetes módon alakuljon át magyarrá, legyen magyarnyelvű.

De tévedés volna azt hinni, hogy a barokk elhanyagolta a magyar nyelvet. A tudományok és a magasabb műveltség nyelve a latin volt, de az alsóbb műveltségűekkel a barokk is anyanyelvükön beszélt, amit annál inkább megtehetett, mert az újkor politikai nacionalizmusától mentesen a nyelvet egyszerűen mint a gondolatközlés eszközét, nem pedig államalkotó, nemzetnagyobbító tényezőt tekintette. Közérdekű munkákban, vallási vonatkozású traktátusokban, prédikációkban mindig az anyanyelvet használja, s például a prédikációkban mindig az anyanyelvet használja, s például a prédikációval nem valamely nemzetiséget akar terjeszteni, hanem egyszerűen az illető község hitbeli életét akarja emelni, s ezért szól magyar községben magyarul, tótban tótul, németben németül. Ez a türelmessége, mely annyira elütött a liberális kor magyarosító, tótosító, oláhosító szándékától, a magyar állam fejlődésében szintén hatalmas pozitívumot alkot és Széchenyit megelőzően megmutatta, hogy a magyar szellemi felsőbbség hódíthat akkor is, ha az egyszerű népnek meghagyja anyanyelvének zavartalan használatát. A vármegyei hivatalos kezelés ellatinosodása is, mely részben Verbőczi és a régi, latinnyelvű alkotmány szuggesztív hatása alatt, rendi és nem barokk szempontból jött létre, szintén előnyös volt oly korban, amikor a lakosság többsége nem értette a magyar nyelvet. A „Hungaria” fogalom, mely a magyaron kívül az államhatárok közt annyi másnyelvű népet is magában foglal, így telt meg újra magyar szellemmel, a latin nyelv jótékony, ellentéteket, nemzetiségi küzdelmeket távoltartó védelme alatt. A XIX. század nagy magyar nemzeti kultúrája ilyen védő hólepel alatt várhatta meg a nacionalizmus napjának felkelését.

Hogy pedig ez a latinos barokk-világ ne tudott volna magyarul s a latin hosszú uralma alatt kiveszett volna a magyaros stílus iránti érzék, ez alaptalan gyermekes feltevés volna. A barokk-tartalmat lehelő prédikációkat, katholikusok és protestánsok, egyformán jó magyar nyelven írták, akárcsak a XVII. század munkáit, s további bizonyítás helyett legyen elég egy elméleti munkából, Molnár János jezsuitának a „régi jeles épületekről” szóló építészettörténeti művéből két részletet szó szerint közölni. Az egyik a paradicsom leírásának kezdete:

„Valóságos szent igaz, hogy ez a kert mindenféle válogatott gyönyörűségnek szép ékes hajléka és mintegy kincses tárháza volt. Itt az égnek, az időnek mindennapi vidám fényessége, a zöldellő fáknak, a mosolygó virágoknak, jobb jobb ízű gyümölcsöknek drága szép illatja jó kedvelt nevelt, szívet vidámított, minden bánatot, szomorúságot kirekesztett. Távol vala innét mind a csípős hideg, mind a forró meleg: fergetegnek, jégesőnek, morgó szélnek itt ereje nem volt, ide az égi háború közel se férhetett. Ezek helyett gyenge szellő, kies árnyék, gyöngybe borult harmat testnek, léleknek kedveskedett. Bé vala borítva az öreg Eufrátes partja szép folyosókra szegett nagy sűrű erdőkkel…” s így tovább, – viszont a vízözön leírásában félre nem ismerhető, mennyire képes ez az állítólag elhanyagolt magyar nyelv akár bonyolult kompozíciójú, fényt és árnyt bravúrosan keverő barokk-kép hatásával is versenyezni.

„De imé azonban megdurrannak hirtelen a terhes felhők között a haragos egek: béborítja sötét homály széles e világot, tolja egymást a sok sebes felleg: az egek sűrű villámlása, csattogása rázza az egész föld sarkát, szakadnak a morgó menykövek közt az egek csatornái, hányják, sodorják a zúgó szelek a gyökeres fákat, az öreg erdőket, szórják ropogással a hegyek kőszikláit, a nagy házak földelit, döntik a magas tornyokat, palotákat: összekeveredik a föld az egekkel. Árad azonban, emelkedik, hömpölyög minden felől az iszonyú árvíz, rémül az egész természet. Teli a paloták, teli az erdők, mezők, minden felől a nagy ordítással. Ó rettentő veszély! mit tégyen, hová légyen az ügyefogyott emberi állat? oda minden reménység, segítség. Elhalaványultak, eszük veszett, egymásra tekintgettek, ide is, amoda is egymást nyomva keserves rikoltás közt nyargalásnak, kik az házak, kik az hegyek tetejére, ki lóra, ki hajóra, de haszontalan. Kik lóhátra kaptak: vagy árkokban sülyesztettek, vagy a ló hátáról felemeltetvén mások után eresztettek; a hajózók táborát a nagy habok felforgatván tengerbe teríték, akárhová kapaszkodtak s emelkedtek, ott érte őket a vizek örvénye. Se hajó, se deszka nem használt, húll a cifra fejérnép, meg nem szánakodik senki, se szépségén, se gyenge erején. Hányja a hab, hömpölygeti, temeti nagy keserves jaj között mind az öreget, mind az aprót.” S a küzdő, kétségbeeső embereknek e rubensi erővel megfestett harca elül, a vizek kiegyenesednek – koporsóvá: „Már a vizek szinén sem elibe nem vetődött egyéb a halavány vagy holt tetemeknél, tövestől kiszaggatott fáknál, hidaknál, házfödeleknél és az uszás közt megfáradott barmoknak, madaraknak s embereknek csekély verődésénél. Pusztul a világ, az árvíz szaporodik alúl, felül, siet a hegyek tetejére, tenger és koporsó az egész föld, oda minden állat.” Az egész leírás ugyanoly szemlélet eredménye, mint pl. az osztrák Tiepolónak, Maulbertschnek végtelenbe áramló embergomolyagjai, s a magyar stílus ez új fejlődését megérthetjük, ha tudjuk, hogy Maulbertsch nem kevesebb, mint kilenc templomot festett ki hazánkban, köztük Sümegen, Székesfejérvárott, Győrben, Vácott, Pápán olyanokat, amik sokaknak ízlésére lehetett hatással.

Fejezzük be e vizsgálatunkat a jezsuita Faludi Ferencnek talán a legszebb budai barokk-templom – a Szent Anna-templom – számára írt énekével: „Szűzek, ifjak sírjatok, mélyen szomorkodjatok, keseregnek minden szív, aki Jézusához hív” és ebben is felismerve a barokknak férfiasan komoly, keresztény és magyar jellegét, áttérhetünk az ország újraépítésére, melyet ezek a barokk-kultúrájú magyarok végeztek el.