Negyvennyolctól hatvanhétig.

Forradalom és szabadságharc.

A kormány és a reform, Apponyi és az adminisztrátorok; a programmok. Az 1847–48. országgyűlés; Kossuth sérelmi politikája. – A februári forradalom, a felelős minisztérium, az áprilisi törvények. A pesti radikális forradalmi mozgalmak. – Úrbéri viszonyok változása. Nemzetiségek és bécsi kormány; kamarilla, Kollowrat és Latour. A horvátok, Jellasics; a szerbek, Belgrád szerepe; tót mozgalom; oláh lázadás; a nemzetiségi kérdés megoldási kísérletei. – A bécsi abszolutizmus és ellenforradalom megerősödése; István főherceg és Batthyány törekvései az áprilisi alkotmány érdekében; az olasz segély kérdése, a bán betörése. A pesti radikális hangulat, Batthyány és Kossuth küzdelme, a szeptemberi események. A Honvédelmi Bizottmány, az ország védelme, Görgey, a felsődunai sereg visszavonulása; Windischgraetz Pesten; Görgey felvidéki hadjárata; Bem Erdélyben. – A tavaszi magyar offenziva, a Függetlenségi Nyilatkozat. Orosz intervenció, osztrák offenziva, Görgey levonulása; Szeged és Temesvár; Világos.

A hetvenévesek bécsi kormánya, mint láttuk, a harminc év előtti szentszövetségi gondolkodásban megrekedve, a magyar reformtörekvéseknek úgyis mint reformnak, úgyis mint függetlenségi, Bécs alól szabaduló törekvésnek egyformán ellensége volt. Bármennyire kisebbséget képeztek is az ellenzékben a centralisták, s bármily homályos nézetek uralkodtak is a többség soraiban a parlamentarizmust illetőleg, az abszolutisztikus centralizmus őrei miniszteri felelősségtől, sajtószabadságtól, a rendi testület jogainak a pénzügyekre, sőt hadügyekre való kiterjesztésétől saját uralmukat joggal féltették. Metternich aggodalma nagyszámú oktató memorandumokban nyilvánult meg, melyekben újra meg újra kijelentette a magyar reformhangulat hatása alatt, hogy az ország már megérkezett a forradalmi pokol pitvarába, de pozitív javaslatokra magától nem jutott, Kollowrat pedig továbbra sem tudott egyebet javasolni, mint a magyar nemzeti mozgalom tökéletes elfojtását.

Ebben a helyzetben fogadták el az öregek a harmincéves főúri konzervatívok segítségét, akik már belátták, hogy a reform fel nem tartóztatható és így a békés átmenet érdekében jobb lesz, ha megvalósítását maga a kormány veszi kezébe. Itt meg kell emlékeznünk arról, hogy bár a rendi tárgyalások régi formái még életben voltak, az országgyűlés alsóháza már évtizedek óta sok mindenben utánozta a nyugati liberális népképviseletek szokásait, s körében főként Kossuth és a nálánál fiatalabbak föllépte óta erős parlamentáris élet pezsgett. A reformpárt rendkívül művelt és mozgékony tagjaival szemben a kormány háttérbe szorult, hiszen a régi rendi gyakorlat szerint az alsótábla elnökén, a perszonálison kívül még csak képviselője sem ült ott. A konzervatív-reform nézete szerint az első lépés a kormány hatalmának emelése és azután az országgyűlés többségének megszerzése. Ez új nézetekkel szemben állott gróf Mailáth Antal magyar kancellár, továbbá az öreg József nádor, aki sírja felé közeledve nem szívesen látta király és vármegyék közt a harc kiújulását. De magas korában nem fejtett ki többé erős ellenállást, s így az államkonferencia akarata szerint a király 1844 végén Mailáth mellé alkancellárnak nevezte ki a konzervatív főúri fiatalok vezérét, gróf Apponyi Györgyöt, aki 1846-ban Mailáth elküldése után egyedül vette át a kancellária vezetését. Ugyanekkor az erdélyi kancelláriát báró Jósika Samura bízták, aki Apponyival együtt barátjaik, Dessewffy Emil, Aurél öccse, gróf Széchen Antal, Babarczy, Somssich Pál nézeteit képviselte.

Többséget szerezni annyit jelentett, mint a vármegyékkel kormánypárti követeket választatni, vagyis az 1820-as évek eseményeit megismételni. Apponyi mindjárt az 1844-i országgyűlés befejeztével megkezdte az erélytelen, lusta vagy reformgyanus főispánok elküldését, s helyükbe adminisztrátorokat nevezett ki, akik a reformpárt életének minden megnyilatkozását, még gazdasági és egyesületi törekvéseit is minden módon hátráltatták. Ezzel a vármegyék kebelében az alkotmányos harc éppoly heves lángolással tört ki, akárcsak 1825 előtt. Különösen nagy elkeseredést okozott 1845-ben a bihari eset, amikor Tisza Lajos adminisztrátor restaurációkor a kormánypárti tisztviselőlistát áterőszakolandó, fegyveres hajdukat rendelt be, kik több tisztviselőt is megsebesítettek; továbbá Luka Sándor hontmegyei adminisztrátor esete, aki látva a kormánypárt kisebbségét, a megkezdett ülést eloszlatta. A főispáni helytartókat Kossuth Kreishauptmann névvel bélyegezte meg, s ellenük az ellenzék minden árnyalata egybefogott: a centralisták háttérbe állították a megyerendszer iránti ellenszenvüket, Eötvös együtt küzdött Pest megye közgyűlésén Kossuthtal, viszont Kossuth is elfogadta Eötvös indítványát, mely szerint Pest vármegye az adminisztrátori rendszer ellen tiltakozandó, bizottságot küldött ki a népképviselet és felelős kormány elvei kidolgozására.

A vármegyék többsége azonban most sem tudott a kormánynak ellenállni, s miként Deák Ferenc konstatálta: „alig kezdett a kormány tettleg fellépni, s jobb fizetésű hivatalokkal kecsegtetni polgártársainkat, máris csoportonkint tódulnak még egykori elvbarátaink is a kormány zászlaja alá.” A reformpárt győzelmét Deák sem remélte, megírva 1845 végén Kossuthnak: „régen remény nélkül állok én veletek s közöttetek a csatatéren, de a siker reménye nélkül is kész vagyok küzdeni, mert ezt becsület és kötelesség parancsolják”. A reformpárt helyzetét megnehezíté, hogy a vármegyék még csak annyira sem tudtak védekezni adminisztrátoraik ellen, mint 1825 előtt, s hogy a főúri konzervatívok 1846-ban formálisan is kormánypárttá alakultak és programmjukká az „alkotmányos előlépést” téve, követelték többé-kevésbbé burkoltan a sajtószabadságot, az úrbériség, országgyűlés és városi kérdés modern rendezését, a nemesi birtokviszonyok, tehát ősiség megváltoztatását, azaz szinte kisajátították az ellenzék programmját. Ez utóbbi viszont az eszmék tisztázatlansága miatt alig volt képes egységes programm körvonalozására: mint Deák megmondta: „sok fontos kérdésnél a részletekre nézve mi magunk sem vagyunk tisztában... a részletes programm szaporítaná s nevelné inkább a szakadást közöttünk, ahelyett, hogy egyesítene”. Így azután 1847 nyarán Deák csak hosszas tárgyalás után szövegezhette meg Kossuth vármegyei, Eötvös centralista és Szemere közvetítő jellegű javaslatából az Ellenzéki Nyilatkozatot, mely csak nagy általánosságban említi az alkotmány és nemzetiség sérelmeit: főként a horvát sérelem után a közterhekbeni osztakozást, az adózó nép terheinek megkönnyítését, elsősorban a városok országgyűlési képviseletét, törvény előtti egyenlőséget, úrbéri viszonyok kármentesítés melletti kötelező megszüntetését, helyesebben erre nézve csak „előlépéseket”, s végül az ősiség megszüntetését. A társadalmi reform homályos körvonalai mellett annál erélyesebben rajzolta meg a programm az „összes monarchia egységének” fenntartása mellett az 1790:10. tv.-cikk szellemében a független Magyarországot, s követelte az állam pénzügyeire az országgyűlés befolyását.

József nádor 1847 elején a nemzet őszinte részvététől kísérve sírba szállt, helyét fia, István Viktor főherceg, egyelőre az országgyűlés részéről nádorrá választásáig mint királyi helytartó foglalta el, aki ha nem volt is barátja Apponyi kormányrendszerének, az alsótáblai többség megszerzését a „subverziv tendenciákkal” szemben szintén szükségesnek látta. Az 1847 novemberére összehívott országgyűlésre a választások az utóbbi évtizedben megszokott hevességgel és módszerekkel folytak le, kormány és ellenzék egyformán igénybe vette a korteskedés eszközeit, melyek közt, miután most is csak a vagyonos közép- és nagybirtokos osztály tagjainak megválasztásáról volt szó, az ezektől választási célokra adott pénz éppúgy szerepelt, mint a kormánypárti főurak részéről. Ez alkalommal a király Apponyinak egyenesen választási célokra utalt ki 200.000 forintot, ami nem is volt olyan nagy összeg, ha tekintetbe vesszük, hogy Kossuthnak Pest megye követévé választására maga Batthyány Lajos 100.000 forintot költött, s emellett mások is sokat adtak, például az ifjú báró Podmaniczky Frigyes heteken át ingyen etette és itatta a váci választókat. A kisnemesség általában oda szavazott, ahol ily érvek meggyőzték, vagy ahol a vármegye egy-egy tekintélyes családja állott. Több vármegyében már évtizedek óta elvek helyett egymással szemben álló középnemes vagy nagybirtokos családok versenye volt a követválasztás, mint a restaurációk is: Tolna megyében a konzervatívok a Dőry- és Perczel-családok körül csoportosultak, a reformerek Csapó, Augusz, Bezerédy körül, de 1836-ban a fiatal Perczel Mór azért buktatja meg radikális programmal a mérsékelt liberálisokat, hogy egyrészt ideáinak szolgáljon, másrészt, mint maga mondta, hogy „a Dőryeken és Perczeleken esett választási sérelmet megbosszuljam”. 1839-ben az egész fiatal és érdemetlen Pulszky Ferencet nagybátyja, a gazdag Fejérváry fogadásból választatja meg Sárosban és buktatja el a közismert, de szegény Dessewffy Aurél grófot. Kossuthot most, 1847-ben, lehetetlen volt mellőzni, miután évek óta az ő géniuszától kölcsönözte lendületét a reformmozgalom, de Batthyány különben is attól tartott, hogy kimaradva az alsótábláról, a pesti megyegyűlésre támaszkodva az országgyűlésnek háta mögött fog nehézségeket csinálni. Kossuthtal szemben Széchenyi szükségesnek látta, hogy az alsótáblán személyesen lépjen fel, s ezért Moson megyében követté választatta magát, miután Sopron megyében névtelen emberrel szemben elbukott. Deák gyenge egészsége miatt nem fogadta el Zala megye képviseletét; a két párt körülbelül egyforma erővel vonult be az országgyűlésre, ahol a királyi propozíciók a tárgyalás anyagául többek közt ősiség, örökváltság, büntetőtörvény, országos pénztár kérdését jelölték meg.

Tekintve, hogy ezen reformtárgyakban az ellenzéknek nem volt kijegecesedett véleménye, igen sokan egyedül a hangulat hatása alatt állván, nem pedig tárgyi ismeretek birtokában, könnyen átpártolhattak a kormánypárthoz, mely maga is erős hangon alkalmazta a reform frazeológiáját. Ne feledjük el: itt már nem Széchenyi évtizedében vagyunk, hanem a liberális reforméban, amikor már nyugati parlamentiáris mintára hatalmas párt egzisztenciája van a reformkérdéshez kötve, amely párt belsejében szakadozott és széthúzó ugyan, de élén minden korok egyik legnagyobb parlamentáris tehetsége, Kossuth Lajos áll. Amint a reform országos hangulatának Kossuth hírlapja és szónoklatai voltak szülői, úgy formálja ki most az ő csodálatos tehetsége az összetétele szerint tehetetlen alsótáblai pártból a reform tényleges megvalósítóját. Ehhez azonban meg kellett akadályozni, hogy a reformot a kormánypárt hozza létre, hiszen a reformoknak a királyi előadások alapján való tárgyalása egyrészt csak félreformokat, szerény kezdeteket hozott volna létre, másrészt azzal járt volna, hogy az ellenzék emberei átpártoltak volna a kormányhoz, s így a reformpárt, Kossuth fáradozásainak tízesztendős terméke, jelentőségét teljesen elvesztette volna.

Ebben a helyzetben tért vissza Kossuth a régi sérelmi politikához, az adminisztrátori sérelemért elégtételt követelve, a rendek alkotmányos érzelmeit felgyujtva, s őket egyúttal elfordítva a kormánypárti reform támogatásától. A feladatra csak a gyujtó szónoklat mestere vállalkozhatott, kinek férfias, mégis behízelgő hangja a magyar lélek minden zugába behatolt, s onnan könnyedén kicsalta azon érzelmeket, melyekre szüksége volt. Felirati javaslatában azon közjogi kérdéseket feszegeti – az 1790:10. tv.-cikk alapján a kormány adminisztrátori önkényével szemben –, amelyek felvetésétől Széchenyi állandóan remegett, jól tudva, hogy a királyi kormány és rendek közjogi vitája Magyarország szelíd, konvulzió nélküli átalakulását lehetetlenné fogja tenni. Kossuth javaslatát Széchenyiével szemben négy szótöbbséggel fogadta el az alsótábla, a főrendek azonban elvetették, mire Kossuth az egész felirat letételét vitte keresztül: a főrendek útjába állnak a rendi felirat király elé jutásának, ezért a rendek lemondanak a feliratról. A lépés kétségtelenül szokatlan, s a felsőházra nézve sértő volt, de általa sikerült az ellenzék érzelmi egységét egyidőre helyreállítani. A további tárgyalásokban Szemere közteherviselést javasolt, de azt a rendek csak a háziadóra, nem pedig a hadiadóra nézve fogadták el, fenntartván az utóbbira a nemesi adómentességet. Az ősiséget a kormánypárti Somssich Pál indítványára eltörölték, az úrbériséget elvben megszüntették az alsótáblán, s a részletek kidolgozására bizottságot küldtek ki. A tárgyalások menetét azonban folyvást fenyegette az elintézetlen adminisztrátori sérelem, melyről Kossuth hatalmas előterjesztést készített.

Azokban, akik a reform hívei voltak, de nem akarták a kormánnyal szemben kiélezni a dolgokat, meggyökerezett a vélemény, hogy a békés reform csak Kossuth lelkekfeletti hatalmának paralizálásával érhető el. Elsősorban Széchenyi szeretett volna Kossuth mérsékeltebb híveiből középpártot alakítani, amint előbb már éveken át remélte, hogy Deákot Kossuthtól elvonva létrehozhat ily pártot. Kossuth legnagyobb ereje a Batthyánytól vezetett főúri ellenzékben és az országgyűlési ifjúságban volt, melynek ő volt a bálványa, s amely már nemcsak a kerületi és alsótáblai üléseket, hanem a főrendeket is befolyásolta hangos viselkedésével, a felsőtáblán Batthyány pártfogását élvezvén. A követek kiemelkedő egyéniségei azonban egymás után eltávolodtak Kossuthtól, aki az érintkezésben inkább hangsúlyozta vezető voltát, mintsem az egy Szentkirályi Móricnak, Pázmándy Dénesnek, a Lónyayaknak jól esett volna. Lónyay János főispán, fia, az ellenzéki Menyhért és Szentkirályi a nádorral léptek tárgyalásba, hogy ha a kormány elfogadja a közteherviselést, az örökváltságot és a városok rendezését, ha az adminisztrátori rendszer elejtéséről nyilatkozatot tesz, ők a Kossuth-féle adminisztrátori sérelmet levétetik a tárgyalási sorról. Nádor és kormány elfogadták ezt, s bár a dolog előbb kiderült, mint tervezték, s a királyi leirat sem felelt meg egészen a megbeszélésnek, azt egy szótöbbséggel elfogadta az alsótábla. A közjogi kérdés ily kikapcsolása Kossuth vezérségét veszélyeztette, mire ő kijelentette, hogy tovább ragaszkodik a sérelmekhez, s „e szavazat következtében az országgyűlésen béke többé nem lehet”. Vezéri poziciója azonban nem lévén biztos és ő egyébként is ekkor távol állván forradalmi tendenciáktól, a kormánypárti Somssich Pállal tárgyalásokba bocsátkozott és vele megegyezett, hogy a felelős parlamentarizmus helyett, amit a monarchia bécsi szempontjai alig engednének meg, egyelőre megelégednék a helytartótanácsnak szekciókra osztásával és azzal, hogy a szekciók fejei legyenek felelősek az országgyűlésnek, ami az addig közös, illetőleg bécsi kezelésben levő pénz-, had- és külügyet nem érintette volna. Közben Széchenyi, mint a közlekedésügy helytartósági tanácsosa, beterjesztette Kovács Lajossal együtt készített „Javaslatát a magyar közlekedési ügyek rendezéséről”, melyben vasutak és víziutak segélyével először valósítja meg hazánk földjének azon egységét, melyen száz évvel előbb a térképre hajolva jámbor barokk jezsuiták andalogtak. Terve Budapestet valóban az ország szívévé teszi, s onnan ágaztatja ki a négy fővonalat, Bécsbe, Fiuméba, keletre és Galíciába, közéjük szárnyvasutakat, csatornákat, országutakat tervez. Széchenyi e hatalmas koncepciójával szemben alig tudott többé megállani Kossuth vukovár–fiumei vasútterve, a vármegyék pótutasításokban egymásután elállottak tőle, s ő haragját nagy ellenfelével szemben névtelen röpirat, A pecsovicsok utolsó fortélya kiadásával öntötte ki. 1848 február vége felé úgy látszott, hogy az országgyűlés békében fog lefolyni, s a reformok tekintélyes részét megvalósítja, Kossuth pedig elveszti szinte tízesztendős vezető szerepét az országban. Visszaesésének kétségtelenül az volt az oka, hogy a reformügy elérkezvén a megvalósulás stádiumába, az ő hangulati és érzelmi izgatása háttérbe szorult mások pozitív működésével szemben. Politikai pályájának e mélypontjáról emelte fel az európai forradalom.

1848 február 22–24-én a párizsi nép elűzte Lajos Fülöpöt és az eddigi polgári-kapitalista uralom helyébe erősen szocialista szellemű, radikális kormányt léptetett. A párizsi hírek a barrikádharcokról, a minisztériumba lépő Lamartine elragadó szónoklatai adták meg a kontinens népeinek azt az utolsó lökést, mely szükséges volt, hogy a szentszövetségi abszolutizmus igáját egy emberöltő türelme után végre lerázzák magukról. A korábban már folyvást lázongó ibér félszigetet kivéve nincs Közép- és Nyugateurópában ország, hol a februári francia események hatása alatt ki ne tört volna a revolució. A párizsi hírek legtöbb helyre márciusban érkezvén meg, 1848 márciusa lőn a szabadság hónapja, mely azonban, a francia mozgalomtól eltérőleg, nem szocialisztikus, hanem nemzeti felszabadulást hozott. A kontinens népei csak most érkeztek el oda, ahová Franciaország már 1789-ben elért: a felvilágosodott abszolutizmus elűzésével a nemzetiség igazi hordozói, az intelligencia segélyével, arra támaszkodva nemzeti egységet és francia-angol mintára parlamentáris kormányformát alkotni. Míg Párizs Louis Blanc szocialistáinak hatása alatt a kommunista forradalom felé haladt, melyet júniusban Cavaignac tábornok diktatúrája a franciáknál szokásos véres módon vert le és ezzel III. Napoleonnak megint csak kapitalista-polgári kormányát készítette elő, addig német, osztrák, olasz területeken általában a középosztályok voltak egy-egy specifikusan nemzeti és polgári forradalom hordozói.

A liberális szabadságeszmének, mint láttuk, nálunk évtizedek óta a művelt középnemesség volt a bajnoka, melynek élén, legalább is a közhangulattól elismerve, Kossuth állott. Most a fehruári forradalom híreire ő lép ki a mozgalom apostolaként, s ezzel nemcsak újból helyreállítja tekintélyét, hanem az ő általános reformhangulatának is megfelelően cselekszik. Rendkívüli politikai érzékét, mellyel az adott helyzet szükségleteit felismeri, mi sem bizonyítja inkább, minthogy a Párizsból kiinduló mozgalom parlamentáris jellegét felismeri, csatlakozik a centralisták parlamenti koncepciójához, s március 3-án a kerületi ülésben hatalmas szónoklattal felirati javaslatot terjeszt be, melyben nemcsak Magyarország, hanem az örökös tartományok számára is modern alkotmányt követel, s az abszolutizmus elavult mechanizmusának a dinasztia érdekében félretételét, hadd merítse a Habsburg-ház nagyreményű ivadéka, Ferenc József, Ferenc Károly fia, a prezumtív trónörökös, trónusának erejét a szabadságból. Kossuth most bátor kézzel nyúlt hozzá a lappangó alapkérdéshez, melynek jelentőségét korábban csak Széchenyi ismerte fel: Magyarország ha leveti rendi köntösét, nem maradhat meg többé a bécsi abszolutizmus kötelékeiben, hanem új rendezés lesz szükséges a monarchiával és az örökös tartományokkal szemben. De Kossuth, felvetve a kérdést, s a szabadságeszme hódító erejében bízva, túlegyszerűnek látta s optimista módon azt hitte, hogy a monarchia különböző országai közt háromszáz év óta létrejött összenövések egyetlen törvénnyel, modern parlamentarizmus behozatalával megszüntethetők. Kétségtelen, hogy e napokban benne élt legtisztábban azon régi magyar független államiság, mely Mohácsnál, a Habsburg-házi birtokkomplexummal való érintkezés óta ment tönkre, s éppen ez a függetlenségi szenvedély, mely ott él a nemzeti közösség minden tagjának szívében, bár nem egyszer óvatosság, realizmus, előrelátás tényeitől elfedve, adta meg hatásának igazi erejét. Kossuth márciusban megtalálta hivatását, a nemzet élni vágyó független érzéseinek harsonása lett, a nemzeti autarchiának a magyarság lelkéből lelkedzett hirdetője, kinek szavai, legyenek még oly kevéssé realisztikusak is, mindnyájunkban visszhangra találnak mindaddig, míg a magyarság nemzet marad.

Javaslatát ugyan mérsékelt formába öltöztette, s felelős kormányként csak a helytartótanács tagjainak felelősségét kívánta, mégsem sikerült a rendi és abszolutisztikus erőkkel elfogadtatnia. Az alsótábla elfogadta ugyan – ez ettől kezdve újból Kossuth szónoki varázsa alá kerül, s indítványait a pillanat hatása alatt egyhangúlag üdvözli, bár utóbb nem egyszer szeretné megváltoztatni –, a főrendek azonban nem tárgyaltak, ülést sem tartottak, mert a nádor és a főméltóságok egyre Bécsben tanácskoztak. Kossuth ekkor március 8-án a főrendiház kikerülésével akarta a feliratot a király elé juttatni, közben, március 13-án kitört az első, véres bécsi forradalom, mely kiküzdötte Metternich lemondását és a német, szláv és olasz tartományok számára sajtószabadságot és parlamenti kormányt. A bécsi híreket már Kossuth terjeszti elő 14-én az alsótáblán, kimondatja a sajtó szabadságát, bizottságot küldet ki a hon védelmére, s a március 3-i feliratba utólag a teljes reformot felvéteti: népképviseletet, népnevelést, esküdtszéket, Erdély unióját. A rendi tárgyalások bonyolult mechanizmusa olykép egyszerűsödik, hogy Kossuth javasol és a ház elfogadja... A bécsi forradalom után a felsőház sem mer ellenkezni, a feliratot az országgyűlés küldöttsége a nádor vezetésével adja át Bécsben, István nádor személyesen is állását köti a kívánságok teljesítéséhez, s keresztülviszi, hogy az államkonferencia élén Ferenc Károly és Lajos főhercegek végre is beleegyeznek. A bécsi tárgyalások napokon és éjeken át tartottak, Apponyi Metternichhel együtt lemondván, Szögyény László alkancellár referálta a dolgokat, drámai jelenetek közt készültek el a leiratok és István főherceg megbízása, hogy mint nádor és királyi helytartó független, felelős minisztériumra alkalmas egyéneket kijelölhet. A március 17-i leirat alapján gróf Batthyány Lajos lett miniszterelnök, akinek férfias alakja Kossuth mellett állott a nemzeti mozgalom élén évek óta, de aki Kossuth márciusi agitálását látva, ekkor már a mérséklet embere volt. Batthyány gondoskodott arról, hogy kabinetjében, ahonnan Kossuthot lehetetlen lett volna kihagyni, Kossuth ellenfelei is ott legyenek: Széchenyi és Deák, továbbá Eötvös és a nagytekintélyű Klauzál. A dolgok különben ekkor már, a zavargásoktól megrettent bécsi hangulatban gyorsan mentek, s az országgyűlés elhatározván, hogy a reformok részleteit az első népképviseletre fogja hagyni, befejezte munkálatait és törvénycikkeit április 11-én V. Ferdinánd személyesen hagyta jóvá; ezt az országgyűlést a király az 1844. évi nyelvtörvény szellemében már magyar beszéddel nyitotta meg és zárta be.

A 48-i szentesített törvények közt a III. tv.-cikk „független magyar minisztérium” kezébe tette le a végrehajtó hatalmat, kancellária, helytartótanács és kamara hatáskörét ez vette át, s a király ezután csak miniszteri ellenjegyzéssel adhat ki rendeleteket. A miniszterelnök mellett nyolc miniszter van, bel-, pénz-, közmunka és közlekedés-, földművelés, ipar és kereskedés-, vallás- és közoktatás, igazságszolgáltatás és honvédelem számára (az egyes minisztereket, a sorrend szerint Szemere Bertalant, Kossuthot, Széchenyit, Klauzált, Eötvöst, Deákot, Mészáros Lázár huszárezredest már április 7-én kinevezte a király), de a királynak fenntartott ügyeket: az apostoli királyságból folyó egyházi rendelkezéseket, a magyar hadseregnek az országon kívüli alkalmazását, katonai hivatalokra kinevezést a király „személye mellé rendelt felelős magyar miniszter” ellenjegyzi, amivé herceg Esterházy Pál, volt londoni nagykövet, Magyarország legnagyobb birtokosa neveztetett ki. A IV. és V. tv.-cikk a rendi táblát népképviseleti alapra fektette, a választói jogot meghagyta az eddig szavazattal bíró egész nemességnek s kiterjesztette azokra, akik városban 300 forint értékű földet vagy házat, falun 1/4 úrbéri telket bírnak, önálló kereskedők és legalább egy segéddel dolgozó iparosok, főiskolát végzettek, papok és tanítók, vagy évi 100 forint jövedelemmel bíró tőkepénzesek. A passzív választójogot a 24. életévhez és a magyar nyelv tudásához kötötték; a főrendek tábláján nem tettek változtatásokat. Országgyűlés évenkint tartandó Pesten, képviselők három évre választatnak, az országgyűlés az előző évi számadás és a következő évi költségvetés letárgyalása előtt nem oszlatható el. A VI. tv.-cikk az 1836:XXI.-nek végrehajtását, a Partes visszacsatolását rendelte el, a VII. az erdélyi uniót, helyet adva a magyar országgyűlésen az erdélyieknek. A VIII. szerint minden lakos „minden közterheket különbség nélkül egyenlően és aránylagosan” visel; a IX. tv.-cikk megszünteti az úrbér alapján érvényben volt szolgáltatásokat, robotot, pénzbeli fizetéseket, s érettük a „magán földesurak kármentesítését a nemzeti közbecsület védpaizsa alá helyezi” – a papság az eddigi dézsmáról kártérítés nélkül mondott le; a XII. tv.-cikk szerint a kármentesítési tőkét az eddigi úrbéri haszon húszszorosa fogja tenni, amire status-kötelezvényeket fognak kibocsátani. A XI. tv.-cikk a földesúri hatóságot, a XV. az ősiséget szünteti meg, a XVI. a megyei szerkezetnek, mint a magyar „alkotmányosság védbástyáinak” további működését biztosítja, a közgyűlés tagjaivá teszi az eddigieken, tehát a nemeseken kívül egész határozatlanul „azokat, kiket a megyei lakosok községenként ezen közgyűlésre képviselőkül utasítandanak”, a közgyűlés pedig állandó bizottmányt küld ki az ügyek vezetésére, amíg a jövő országgyűlés végleg nem rendezi a megyei kérdést. A XVIII. tv.-cikkbeli sajtótörvény az előzetes cenzurát eltörölvén, a gondolat szabad közlését és terjesztését mondja ki, sajtóvétségekre esküdtszéket rendel el, s a napilapok megjelenését 10.000 forint biztosíték letételéhez köti. A XIX. tv.-cikk a „magyar egyetemet” a közoktatási miniszter alá helyezi, a XX. tv.-cikk a bevett vallásfelekezetek közt „tökéletes egyenlőséget és viszonosságot” mond ki, az unitária vallást bevettnek nyilvánítja, a görög nem egyesülteknek egyházi és iskolai rendelkezési jogát a kormány felügyelete alatt biztosítja, s különben megígéri, hogy a bevett felekezetek egyházi és iskolai szükségei „közálladalmi költségek által fedeztetnek”, a XXI. tv.-cikk a háromszín mint nemzeti szín és ország címere érvényéről rendelkezik, a XXII. tv.-cikk a közcsend, személyes és vagyonbátorság biztosítására nemzetőrséget állít fel elsősorban 200 forint értékű ház, vagy 100 forintnyi évi jövedelem birtokosaiból, a többi törvény pedig a Jászkun kerület, hajduság, Fiume és Buccari beillesztését célozza a modern államba.

A 48-i törvények gyökerestül megszakítva a rendi gondolkodás irányát, a nyugateurópai intézmények átvételével valósítják meg az 1790:X. artikulusban kimondott „regnum independens” fogalmát. Két emberöltő lassú fejlődésének eredményei, de elsősorban Széchenyinek és Kossuthnak köszönhetők: az első indítá meg érdekükben 1830-ban az izgatást, s a második energiája erőszakolta ki a szabadság márciusi havának rövid korszakában. Látni fogjuk, mennyi hiánya maradt e törvénykönyvnek, s mily szakadékokat hagyott betöltetlenül, jelentősége mégis korszakos és megérthetjük, hogy akik látták a 48 előtti viszonyokat, utóbb egyéniségük minden szálával ragaszkodtak 48-hoz, a nemzetállam első igazi kifejezéséhez.

Az áprilisi törvények egyelőre parlamentárissá tették az ország fejődését, s hozzájárultak ahhoz, hogy a most következő zavaros és háborús korszakban a nemzet vezetése megmaradjon az országgyűlés körében. Hogy ezt el lehetett érni a törvények szentesítését megelőző márciusi időben, ez nem utolsó sorban Kossuth munkája volt.

A 48-i forradalmi hullám egész Európában a városi lakosságot: polgárságot és ahol volt, a munkásságot öntötte el; nálunk városnak legfeljebb a 100.000-en felüli lakossággal bíró Pest-Buda volt számítható, mely ennélfogva természetes riválisa lehetett a mozgalom vezetésében a pozsonyi rendi gyűlésnek. A pesti diákság, jurátusok és azon fiatal írók, kiket mint a Fiatal Magyarországot ismertünk meg, már elég politikai érdeklődéssel bírtak, hogy Pest számára követeljék e szerepet, de a polgárság német volta, az iparos- és munkásosztály fejletlensége és műveletlensége miatt hiányzott hátvédjük, melyre akciójukat támaszthatták volna. Petőfi joggal mondhatta magáról, hogy „dalom viharodnak előjele, forradalom”, – ő nem bécsi tárgyalásokat és azok nyomán jóváhagyott átalakulást akart, hanem ez emberi méltóságnak rendi szempontoktól szabadult megbecsülésével világforradalmat várt és remélt a márciusi levegőtől. Társai, írók, ujságírók, köztük Jókai Mór, Degré Alajos, Vasváry Pál, Irinyi József a pesti Ellenzéki Körben és a Pillwax-kávéházban politizáltak és hibáztatták a pozsonyi rendek lassúságát. A bécsi forradalom hírére március 15-én délelőtt Petőfi és Jókai vezetésével tüntető körmenetet vezettek, s ennek során a Hatvani- (ma Kossuth-) utcában az akkor legnagyobb Landerer és Heckenast-nyomda előtt sűrű esőben is megállva, egy sajtón kinyomatták „Mit kíván a magyar nemzet?” cím alatt 12 pontba szedett kívánságainkat, melyek lényegükben megegyeztek az országgyűlés javaslataival, továbbá Petőfi Nemzeti dalát; délután a városi tanács jelenléte alatt népgyűlésen aláírták a 12 pontot, a közcsend fenntartására Rottenbiller Lipót alpolgármester elnöklete alatt a fiatalokból bizottmányt alakítottak, s Táncsics Jánost, a népírót, mint a sajtószabadság mártírját, kiszabadították fogságából. A pontokat aztán március 19-én az alsótáblának küldöttség nyujtotta át, a küldöttségben Petőfi is ott volt. Kossuth a tábla nevében megdicsérte az egyetemi ifjúság hazafias érzelmeit, de kijelentette, hogy a törvényhozás nem indul egy város, egy kaszt után, s a nemzet, melyet ők képviselnek, elég erős mindent eltiporni, minek „gondolata jöhetne ellenszegülni”. Ezzel a közcsendi bizottmány hatáskörét előre is sikerült szerény területre korlátozni, melyből azonban a pesti fiatalság még többször iparkodott kiszabadulni. Így a Nemzeti Múzeum előtt tartott március 27-i népgyűlésen azon királyi leirat ellen fordulva, amely a had- és pénzügyet nem akarta a minisztérium kezébe adni. Petőfi itt olvasta fel „A királyokhoz” című republikánus versét, este pedig a fiatalsághoz állott heves természetű Perczel Mór a közcsendbizottmánynak nemzeti konventté átalakulását javasolta, mert az országgyűlés „nem hű kifejezése a nemzetnek, s nem bír elég erővel”. Pest intelligenciájának e kísérleteit, hogy Párizs mintájára a forradalom vezetését kezébe ragadja, Batthyány két deszignált miniszter, Szemere és Klauzál Pestre küldésével paralizálta, akiknek a mozgalmak, többek közt a német polgárság és iparosság részéről pozsonyi mintára rendezett zsidóüldözések lecsendesítésében a nagytekintélyű Nyáry Pál és Csányi László is segédkeztek. Petőfit republikánus verse ebben a lojális és még erősen rendi szellemű világban erősen kompromittálta, az új népképviseletbe sem ő nem jutott be, sem a hozzáhasonlóan demokrata Arany János, ekkor már Toldi szerzője. Március tizenötödikének emléke azonban, mint a szabadságszeretetnek és nemzeti érzésnek akadályokkal nem törődő, apolitikus szimbóluma, mindörökre megmaradt a magyarság lelkében.

A pozsonyi törvényhozási munka azonban annál inkább realitás volt és így több oldalról is beleütközött nehézségekbe, melyeket azon néhány hét változó, s logikus gondolatmeneteknek semmikép nem kedvező hangulataiban nem volt lehetséges kielégítőleg megoldani. A nehézségek három döntő fontosságú kérdésben merültek fel: az úrbériség, a nem-magyar nemzetiségek és az ausztriai örökös tartományokkal való kapcsolat dolgában.

A nagylelkűséget, mellyel a rendek az úrbéri tartozásokról saját kárukra lemondtak, romantikus elképzelésnek kell minősítenünk, jól tudva, hogy saját anyagi létük aláásására tömegek és testületek nem, csak egyes nagyszellemek vállalkoznak magasztos ideák szolgálatában. Azok a vagyonos középnemesek, kik Széchenyit követve, sőt rajta túlmenve, immár egy évtizede izgattak a jobbágyfelszabadítási gondolatkomplexum mellett, valóban nagylelket hordoztak magukban, de tőlük is csak hipokrízis várhatja, mely mástól többet kíván, mint magától, hogy a döntő pillanatban ne gondoljanak családjuk megélhetésére, melyet az ingyen jobbágymunka megszünte veszélybe fog dönteni. Március havában különböző megoldások szerepeltek, az örökváltságnál becslésről, szabad egyezkedésről, földbeli váltságról vitatkoztak, míg végre a március 13-i bécsi forradalom hatása alatt 18-án egyetlen napon letárgyalták az említett úrbéri törvényeket, s a kármentesítést a nemzeti becsület ügyévé tévén, tulajdonkép teljes bizonytalanságban hagyták a birtokos családok jövőjét. Tehát a külföldi hírek nyomása alatt hirtelen elfogadták azt, ami családjuk jövőjét kétessé tette, sőt a kármentesítés dolgában, a minden jobbágy részéről fizetendő kártalanításról lemondva, még sajátmaguk súlyosbították helyzetüket. Ezt kell tekintetbe vennünk, a sajátmagukról való pozitív gondoskodásról lemondást, ha szemükre akarjuk vetni, hogy az állami megváltás és felszabadítás körébe csak az úrbéri telkeken lakó jobbágyokat, nem pedig azon kontraktualistákat vonták be, kik a földesúr majorsági földjein, az allodiumon egyéni szerződés és nem az urbarium alapján éltek és dolgoztak. Erről, meg a kisebb földesúri tartozások, továbbá a szőlők megváltásáról még sokat vitatkoztak úgy a pozsonyi diétán, mint az új pesti országgyűlésen, de a háborús események torlódása folytán a megváltás részleteit többé nem sikerült megállapítani. Csak erősen materialisztikus gondolkodás képzelheti el, hogy a szerződéseseknek és zselléreknek nem teljes állami váltsága, vagy a szőlők és faizás kérdése akadályozta a magyar jobbágyságot, hogy ugyanolyan kitörő lelkesedéssel tóduljon a magyar trikolór alá, mint a nemzeti gondolat igazi képviselői, az intelligencia és tanult nemesség. A jobbágy évszázados gondolkodásmódját egy nap nem változtathatta meg, s amint száz év óta megszokta, hogy a király védje földesura ellen, csak természetes, hogy többhelyütt most is egyenesen a királynak tulajdonította felszabadulását. Az a nemzeti szellem, mely Bessenyei és Dugonics után félszázad munkájával hódította meg a tanultakat, még csak szárnycsapásával sem érintette a jobbágyság tanulatlan tömegeit, melyekről jól tudjuk, hogy még ma sem képesek a nemzeti célok mindegyikének megvalósításában öntudatosan közreműködni. Nincs tehát csodálatos, sem pedig megszégyenítő benne, hogy ez a „szegény nép” ahol nem látott ellenséget, közönyösen művelte tovább földjét és csak a tanultak egyenes felszólításaira, szervezett propagandájára állott be fegyverrel védeni a hazát, mely egész tegnapig nem az ő hazája volt. Legjobb propagandát a horvát, szerb, oláh, császári pusztítások és rablások végeztek; ahol ily csapatok egyszer végigvonultak, ott a jobbágyság is hirtelen öntudatára ébredt magyarságának.

Az a körülmény, hogy főként az első időkben csupa nemes és tanult ember jelentkezett honvédnek, magyarázza, hogy 1848 decemberében, a pesti országgyűlés utolsó heteiben a kormány feje, Kossuth elővétette a kármentesítés tárgyalását, hogy ezzel a harcbavonuló nemesség családi gondjait megnyugtassa és a harckészséget növelje, – több heti zavart tárgyalás után december 30-án Deák kívánságára vették le a napirendről elintézetlenül. Deák az utolsóelőtti beszédében megmondta a földesuraknak: „igaz, inség, nyomorúság vár reátok, de látjátok, az ország mostani állapotjában ily dolgokról alaposan tanácskozni lehetetlen” – „ne piszkoljuk be a história lapját azáltal, hogy most olyan tárgyat veszünk elő, mely a képviselőket különösen érdekli, mert valami bántó van abban, ha most zsebünkről tanácskozunk”. Csakugyan, az osztályérdekek ez alkalommal feloldódtak a nemzeti védelem nagyobb érdekében, a földesurak pozitív kártalanítás nélkül engedték át a Verbőczi-jogú úrbéri birtokot a jobbágyoknak, s a visszaélések, hogy itt-ott úr vagy szolgabíró tovább próbált egyes szolgáltatásokat követelni, szóba sem jöhetnek azon tömegmegmozdulás korlátlansága mellett, mellyel a jobbágyság a 48-as törvény értelmében birtokába vette az eddigi úri, de tőle megművelt földeket és az eddig csak haszonbérben bírt házakat. Csak elenyésző, szórványos esetekben került a dolog rendzavarásra, legtöbbnyire a legelőelkülönítések dolgában, amely ügy, mint tudjuk, az előbbi korszakban is állandóan kényes kérdés volt jobbágyfalu és birtokos között. Magyar területen valóságos népmozgalommal csak Békés vármegyének száz év óta forrongásra hajlamos nagyközségeiben, Orosházán, Mezőberényben találkozunk, ahol Oláh István „históriás”, ponyvafüzetkereskedő és Ágoston György lázította a népet ez utóbbi már nem a király, hanem Kossuth nevével: az ő barátja, Kossuth hagyta meg neki, a népet az urak, a vármegye zsarnokságától, s a „metternichi politikától” megszabadítni. A tömeg a bérben levő urasági nagybirtokot akarta elfoglalni, a hatóságok Oláh kivégzésével és elfogatásokkal könnyen elfojtották a mozgalmat, melyben a nagybirtok ellen irányuló agrárszocializmus egyik korai esetét láthatjuk. Társadalmi megmozdulásra ekkor még nemcsak a falusi, de a városi munkásság is éretlen volt, s amikor a nyugati nagyvárosokban, így Bécsben is fel-feltűnt ez évben a polgári liberális forradalom uszályaként a gyárimunkások első vörös megmozdulása, nálunk ennek még nyoma sincsen. Táncsics Mihály forradalmi hetilapja, a Munkások Ujsága fellépett ugyan a városi és falusi szegénység mellett, de egészben véve még hazafias szellemben, bérmozgalmat csak a legműveltebb munkáskategória, a pesti nyomdászok fejtettek ki, akik a nyomdatulajdonosokkal 48 májusában kollektív szerződésszerű munka-„árjegyzékben” állapodtak meg. Negyvennyolc nemzeti mozgalom volt, s városi és falusi szegény nép végső fokon alárendelte magát az intelligens osztályok nemzeti vezetésének, amint többé-kevésbbé hasonló történt a nem-magyar nemzetiségek soraiban is. Ez magyarázza, hogy magyar, szerb, oláh köznép a társadalmi és gazdasági osztályérdekektől függetlenül résztvett azon nemzeti jellegű mozgalmakban, melyeket az egyes népek intelligens körei indítottak meg Negyvennyolcnak mindenütt rügyfakasztó és vérrózsákat termő tavaszán.

A szociális kérdés az úrbériséggel kapcsolatban tehát nem okozott nagyobb nehézségeket Magyarország átalakulásának, annál inkább a másik két említett momentum: az ausztriai kapcsolat és a nemzetiségek kérdése, melyeket együttesen kell kifejlődésükben szemmel kísérnünk.

A korábbiakban láttuk miként indult meg a nem-magyar népek ébredése kezdettől fogva oly irányban, melyben a magyar államisággal konfliktusoknak kellett kifejlődniök. Az ártatlan bárányként jelentkező kulturális nacionalizmusban már ott szunnyadtak a hatalmi törekvések, melyek most 1848-ban levetik a kulturális burkot és leplezetlenül politikai érvényesülést követelnek. Konfliktusok tehát akkor sem voltak volna elkerülhetők, ha a magyarság bármiféle előhaladott kisebbségvédelmet produkált, s ezzel szinte százesztendős európai fejlődést anticipált volna, – amit persze igazságtalanság, s mi több, anakronizmus volna tőle utólag megkövetelnünk. Mégis nincs kizárva, hogy idegen erők közbelépése nélkül, a magyarság és a vele lakó népek egymásközt megtalálták volna a modus vivendit; ezt annál inkább feltehetjük, mert mint láttuk, a nem-magyar népek jóval később ébredtek öntudatra, s így politikai gondolkodásukban még nem jutottak el addig a határig, ahol feltétlenül az állami önállóság teljességét kellett követelniök. Lehetségesnek kell tartanunk, hogy a Duna-medence népei zavartalan egymásközti érintkezésben megegyeztek volna az akkor levegőben úszó liberális egyéni szabadság alapján és ezzel népfajok harca helyett népfajok békéje biztosíttatott volna legalább is több évtizedre. A valóságban ezt a békés fejlődést teljességgel lehetetlenné tette, kilátásait első pillanatban megsemmisítette a bécsi abszolutizmus, mely a nem-magyar népeket az ausztriai divide et impera politikájának szolgálatába állította.

A 48-as törvényekben magukban semmi sértő nem volt a nem-magyar népekre nézve, aminthogy azok keblében széles tömegek örömmel üdvözölték, hiszen a jobbágyság felszabadítását és a törvényelőtti egyenlőséget hozták számukra. A magyar törvény azon rendelkezése, hogy a passzív választói jog a magyar nyelv ismeretét feltételezi, az évtizedes magyar államnyelvi követelésből származott, nem akadályozta a nemzetiségek képviselőit, oláhokat, szászokat, hogy az új népképviselet tagjai legyenek, s egyébként is mai napig minden nemzetileg vegyes országban, Csehszlovákiában, Romániában a kisebbségek oly képviselőket választanak – a saját érdekükben –, akik meg tudják magukat értetni a többségi nemzet képviselőivel. Már a legeslegelső nehézségek is nem a hazai népek közt születtek, hanem a bécsi abszolutizmusban, melynek körében most jegecesedett ki az, amit kamarillának szoktak nevezni.

A márciusi bécsi felkelés a Metternich-Kollowrat közti évtizedes vetélkedésnek olykép vetett véget, hogy Metternich távozásával néhány héten át Kollowrat szabadon, ellenőrzés nélkül működhetett magyarellenes érzelmei szerint. A magyar rendek szomorú tévedésben voltak, amikor szinte mint magyarbarátokat ünnepelték Kollowratot és Ferenc Károly nejét, Zsófia főhercegasszonyt Metternich elűzéséért. Az államkancellár már egy morvaországi kisvárosban várta az ottani községi tanács kiutasító végzését, hogy Angolországba meneküljön, amikor Kollowrat, a hatalom teljes birtokában, március 20-i beadványában felfedte a „magyar veszedelem” elkerülésére szükséges eszközöket: Batthyány és Kossuth „úgynevezett” minisztériuma a horvát kapcsolt országok, a határőrvidék és Erdély becsatolásával a legkárosabb következésekkel fog járni, mert ezután heterogén országok állaga helyett kompakt magyar massza fog az ausztriai tartományok partnerévé lenni; ennek megelőzésére Erdélyben az unióellenes köröket királyi biztos által kell erősíteni, Horvátországba pedig a legsürgősebben erélyes és megbízható bánt kell kinevezni. Soha ily gyorsan nem működött a bécsi központi mechanizmus: az államkonferencia Kollowrat és Jósika Sámuel ajánlatára már két nap mulva, március 22-én kinevezte bánná Jellasicsot, ezzel a magyar minisztériumot többé jóvá nem tehető végzetes akadály elé állította, s a népfajok véres harcát szántszándékkal megindította – e felelősség alól fen nem menthető a bécsi abszolutizmus. A „kamarilla” tovább folytatta e politikát, amikor Kollowrat visszalépésével és a Batthyány-minisztériumnak megfelelő báró Pillersdorf-féle liberális osztrák minisztérium hivatalbalépésével ennek hadügyminisztere, az öreg gróf Baillet de Latour energiája állott az ellenforradalom élére. Ferenc Károly főherceg ettől kezdve Latour hatása alatt engedelmeskedik azon katonai nyomásnak, mely a konstitucionális Magyarországtól a monarchia egységét félti; a főhercegre emellett kétségkívül hatása volt felesége magyargyűlöletének is, aki különben a hivatalos tárgyalásokba korántsem folyt be oly döntőleg, amint ezt utólag a közvélemény feltételezte.

Az itthoni népek békéjének valóban Horvátország volt az Achilles-sarka, ezt a pontot Kollowrat szláv nemzeti öntudatával jól választotta meg. Az illír nemzetiség, mint láttuk, rég megérkezett azon fokra, hol hatalmi eszközökkel indult neki a politikai érvényesülés megszerzésének. A pesti márciusi bizottmány mintájára Gájék Zágrábban nemzeti bizottságot alkottak, s ez március 25-én nemzeti gyűlést tartott, melyen Kollowrat megbízásából, báró Kulmer bécsi államtanácsos is megjelent; itt természetesen Jellasicsot kiáltották ki bánnak, követelték a „háromegy” királyság és a tőle állítólag elvett magyar vármegyei részek számára külön független minisztériumot, Zágrábban, Eszéken, Fiuméban, Zárában felváltva ülésező országgyűlést. Bár formailag fenntartották a Magyarországhoz való kapcsot, tényleg külön független államot kívántak, melybe bevonták a históriai magyar vármegyék területeit is. Mikor ezen határozatra Kossuth a pozsonyi országgyűlésen proklamációt javasolt, melyben a szabadság közös birtokára hivatkozva remélte a horvátokat leszerelni, ezzel valóban „nagy járatlanságot árult el a kormányzatban”, mint 48 történetírója, Horváth Mihály mondotta. A zágrábi gyűlés kívánságait bizottság vitte nem Pozsonyba, hanem Bécsbe, ahol formális ígéretet ugyan nem, de Kollowratéktól annál több biztatást nyertek. Jellasics a báni méltóságot elfoglalva, megtörte a magyar-párt utolsó maradványait. Suvics zágrábi alispánt elzáratta, s bár tulajdonképen a centralisztikus összmonarchia ügynöke volt, ügyesen felhasználta, ameddig szüksége volt rá, az illír érzelmeket a magyarság ellen; a horvát területen személyesen körüljárva, a parasztoknak megígérte a magyarbarát nagybirtokosok földjének felosztását; hatáskörét a határőrvidékre is kiterjesztette, Fiumét elfoglalta, s a Szerémségtől kezdve a tengerig kompakt fegyveres erőt hívott életre Bécs szolgálatában.

A szerb mozgalom szintén régi autonóm tradíciókból táplálkozott, s ehhez képest a most egymást követő nép- és nemzetgyűlések kivétel nélkül követelték, többé-kevésbbé leplezett formában az I. Lipót-féle privilégiumok alapján, az autonóm szerb államterületet és a polgári igazgatás fejének, vajdának választását. Az első petíciókban, így a pest-budai szerbek március 17–19-i, az újvidéki szerb hitközség március 27-i határozataiban e szerb kívánságok mellett még magyarbarátságot, az új magyar állam és alkotmány elismerését is hangoztatják, de amikor a magyar nemzetiség és államnyelv mellett a szerb „narodnost” és a szerb nyelv jogairól beszélnek, már kétségtelenül két, egymással ellentétes irányt akarnak egymással összeegyeztetni. Az újvidéki panaszokat küldöttség vitte nem Bécsbe, hanem Pozsonyba, ahol a kerületi ülésben Kossuth április 8-án barátságosan válaszolt, de utóbb magánbeszélgetésben Sztratimirovics György felvetvén a szerb „nemzet” elismerését, azaz a területi különállást, Kossuth az ő optimista hangulatában, amikor a szabadság eszméjével szövetkező magyarságot legyőzhetetlen hatalomnak tartotta, ezeket az ellenünk annyiszor kihasznált szavakat vágta vissza: „akkor kardjaink fognak dönteni”. Nem kell azonban azt hinnünk, hogy ez a retorikus kiszólás komolyan hozzájárult a szerb-magyar ellenségeskedés kitöréséhez. Láttuk Karagyorgyevics Sándor főminiszterének, Garašaninnak tervét a szerb császárság megalapításáról: a 49-i események alapjában rázták meg a Habsburg-monarchiát, s így érthető, hogy a belgrádi szerb körök siettek azokat nagyralátó törekvéseikre felhasználni. Már március második felében elindultak a belgrádi emisszáriusok, hogy a magyarországi szerbséget a magyar állam ellen fellázítsák és nagyszerb öntudatot öntsenek belé. A határőrvidéki és szerémségi szerbek számára ezek az ágensek írják össze a Pesten vagy Bécsben benyujtandó petíciók szövegét, melyekben a szerb autonóm terület mellett már a háromegy horvát királysággal egyesülésről, Bánság, Bácska, Baranya megszerzéséről van szó. Az ágensek ügyesen működnek, az egyik szerint „a titkos, előreszáguldó hírek mindenkor erősen hatnak a népre”, s ezért terjeszti, hogy a szerbek, horvátok, németek fegyverre kelnek a magyarok ellen, s a vezető a harcban Szerbia lesz, a „délszláv jövő egyetlen oszlopa”. A köznép, főként a határőrvidéken és Horvátországban oly közömbösen viselkedett eleinte, hogy a belgrádiak gyermekesnek, ügyefogyottnak tartják, s az a véleményük, hogy Belgrád beavatkozása, levelei és sajtója nélkül alig fog felkelni a magyarok ellen. Nagyjelentőségű volt itt a karlócai ortodox patriarkának, Rajasics Józsefnek állásfoglalása, aki már márciusban félredobta a magyar királyság iránt köteles hűségét, tárgyalásba bocsátkozott Karagyorgyevics kormányával, s április 1-én éppen egy ily lázító körúton levő belgrádi ágens által küldött levelet Jellasicsnak, melyben a horvátoknak felajánlta a délmagyarországi szerbek támogatását és biztosította arról is, hogy a szerb fejedelem kész fegyveresen segítségükre jönni. Érthető tehát, ha a május 13-án megtartott karlócai szerb nemzeti kongresszus a magyarok százados elnyomása ellen irányult, rajta belgrádi szerbek is megjelentek, kimondották – az osztrák ház és magyar korona alatt – a szerb nemzet politikai függetlenségét, kormány gyanánt patriárkát és vajdát (Rajasicsot és Suplikác István ogulini határőrezredest) választottak, s felajánlták a háromegy királyságnak a szerb vajdaság politikai szövetségét.

Az események egymásra torlódtak, így kívánta ezt a belgrádi szerb kormány mohó türelmetlensége; maga Garašanin siettette a fegyveres kitörést, nehogy a szerbek „megfeledkezzenek saját előnyükről” és kibéküljenek az „idegennel”. Már május első felében nagyszámú fegyveres szerb jött át a Dunán és szervezte az egyes városokban kitörő lázongásokat. A magyar kormány itt sem ismerte fel a helyzetet, Csernovics Péter temesi főispánt kormánybiztossá nevezte ki a nagykikindai véres lázadás lecsendesítésére, akinek működését eleve megnehezíté a belgrádi ágensek munkája, mert ezek mindent megtettek, nehogy a szerbeket kibékíthesse a magyar államisággal. Szemere Bertalan belügyminiszter mindezen dolgokról teljességgel tájékozatlan volt, vármegyei és sérelmi politikán gyakorlott érzéke nem ismerte fel e szélesebb körbeli teendőket, s ahelyett, hogy amikor még rendelkezhetett volna a császári sereg csapataival, melyek Piret báró bánsági és Hrabovszky báró szerémségi főparancsnokok alatt állottak, elnyomta volna a mozgalmat csirájában: ehelyett még május végén is az elégetett magyar anyakönyvek és a nemzeti szín védelméről értekezik, s azt reméli, hogy Mayerhofer alezredes belgrádi császári konzul közvetítésével meg lehet akadályozni a szerbiaiak betódulását. Tényleg Mayerhofer volt az, aki a magyar állam ellen leghevesebben izgatott, aki Latour és a bécsi körök figyelmébe ajánlotta azon hatalmas segítséget, melyet a szerb felkelés és annak belgrádi támogatása nyujthat a magyarok ellen. Hogy tisztában volt-e a belgrádiak igazi, a monarchiát szétszaggató törekvéseivel, nem tudjuk: – jelentéseiben egyre hangoztatta Karagyorgyeék lojalitását és azt, hogy a belgrádi segélyt Bécs minden veszedelem nélkül igénybe veheti. Mayerhofer volt Rajasics és Jellasics mellett a magyarellenes déli offenzívának igazi előkészítője. Hatása alatt csakhamar 10–12.000 felfegyverzett szerbiai rác áll a magyar területen: Rajasics elnöklete alatt a karlócai nemzeti tanács, a főodbor is fegyvert fog; Piret báró, ekkor már szintén magyarellenesen, őrvonalat állít a vármegyei és határőri terület közé, ezzel az utóbbit a szerb felvonulás biztos hátterévé teszi. A felkelést Suplikác helyettese, Sztratimirovics György fővezér és Garašanin megbízásából Knityanin-Petrovics belgrádi államtanácsos szervezik, a szerviánusok egymás után rabolják ki a magyar, német és oláh falvakat és városokat; ezeknek a népeknek sietve felállított nemzetőrsége, s itt-ott kisebb magyar csapatok, Kiss Ernő huszárezredes, Maderspach Ferenc százados vezetésével, már júniusban kénytelenek védekezni a balkáni bandaháború barbár kegyetlenségei ellen.

A tótság és vele a ruténság tömegei a német városi és falusi lakossághoz hasonlóan nemzeti szeparatizmustól és a határokon túlra tekintő vágyaktól szabadon megmaradtak a magyarság oldalán, melynek politikai aktivitása szerezte meg számukra, akár jobbágyok, akár városi polgárok voltak, a szabad állampolgári létet. A tótság multjában különben is hiányzott a területi különállás gondolata, valamint az egyházi és kulturális egység, viszont régi tradiciók segítették elő, hogy szavát értő és nyelvén beszélő, közte élő földesurainak vezetése után menjen. A magyar szabadságharc katonái közt a tótok számát nem kevesebb, mint 40.000-re lehet tenni, a magyar államiság tehát most épp oly vonzóerőt gyakorolt reájuk, mint Rákóczi felkelése idején. Mégis a nemzeti öntudatosulás itt is szembeállította a másik nemzettel azokat, akik a mozgalomnak vékony hordozó rétegét alkották: a tót értelmiség vezetőit. Stúr, Hurbán és Hodža kezdettől fogva nem tárgyalnak a magyarokkal, hanem még saját tót különállásukat is feladva bekapcsolják magukat a cseh mozgalomba. A csehek saját testükön érezték 48 minden nemzeti felébredésének hatását. A március 11-i prágai petíció külön cseh minisztériumot kívánt Csehország, Morva és Szilézia számára, amit a megszeppent bécsiek április elején megadtak ugyan, de ugyanekkor a német egység frankfurti parlamentje is kinyujtotta kezét a német birodalom ősi kiegészítő részét tevő cseh királyság felé, amelynek lakossága különben is részben német volt. Az ausztriai németség képviselői megjelentek Frankfurtban, a csehek azonban hevesen tiltakoztak a birodalomba becsatoltatásuk ellen, s Palacky, aki e napokban vette át Havličekkel együtt népe vezetését, erős reális érzékkel félretolta a pánszláv-orosz álmokat, kijelentette, hogy ha Ausztria nem volna meg, ki kellene azt találni, s megalapította az ausztroszlávizmust, azon irányt, mely a magyar és német hegemónia ellenében Ausztriából szláv birodalmat akart csinálni a Habsburgok uralma alatt. Ezt a vonalat azonban nehéz volt követni, egyelőre különböző kilengések történtek, így május végén a szláv kongresszus Prágában, mely hasztalan próbálta a szabadság jeligéje alatt összehozni a szétágazó, s egymásnak ellentmondó lengyel, rutén, cseh, vend, tót, délszláv érdekeket. Június 12-én kitört a prágai forradalom, melyet Windischgraetz tábornok fegyverrel vert le oly alaposan, hogy erre a csehek mind megtértek az adott pillanatban egyedül lehetséges ausztroszlávizmushoz, bevonultak a bécsi osztrák parlamentbe, s ott próbálták meg német Ausztriának elszlávosítását, dinasztikus érdekekbe kapaszkodva. Stúr tótjai velük voltak a prágai kongresszuson és Windischgraetz győzelme után ők is a bécsi kormányhoz folyamodtak. De Stúrnak régebbi csehellenes irányához híven a kongresszuson is mertek tiltakozni azon cseh törekvések ellen, melyek az egykori nagymorva birodalomra hivatkozva a tót területeknek Csehországhoz csatolását sürgették; Hurbán szárazon kijelentette, hogy ők a magyarok ellen csak védelmet keresnek, de nem szándékoznak azon történeti kapcsokat felbontani, melyek őket Magyarországhoz fűzik. A csehek azonban épp e hónapokban dolgozták ki, a dinasztia árnyékában és remélve, hogy annak kedvére cselekszenek, a monarchia azon új felosztási terveit, melyek a felvidéket Csehországhoz csapják és egyébként sem hagynak a magyaroknak egyebet, mint a Dunántúlt és a Nagy-Alföldet; így olvasható ez Palackynak és Riegernek a bécsi parlament kremsieri folytatásában, 1849 januárban beadott tervében, s már előbb a horvát Ostrožinski javaslatában.

Stúr és társai az ausztroszlávizmushoz térve Bécsben nagy igéreteket tettek, hogy tót népük melléjük fog állani, ami azonban éppenséggel nem következett be. Szeptember havában miávai betörésükre alig csatlakozott valaki hozzájuk; a magyar kormánybiztos, Beniczky Lajos, aki családi hagyományai szerint kitűnően tudott tótjaival bánni, könnyen leverte azon megmozdulásokat is, melyeket a selmeci bányavidék cseh bányászai közt földosztó vagy kommunista jelszavakkal keltettek fel. A decemberi Hurbán-féle betörés, a budetini összeütközés után, melyben a tót nemzetőrök és népfelkelők ügyetlen magyar vezetés alatt harcoltak a tót emigránsok és császári katonák ellen, szintén eredménytelen volt, a néhány száz betörő emigráns rabolt és részegeskedett, s maguk a császári tisztek győződtek meg róla, hogy Hurbánéknak nincs gyökerük a tót népben. 48-ban a magyar állameszme a tótság körében erősebbnek bizonyult a cseh ausztroszlávizmusnál, a magyarságtól hozott liberális szabadságeszme a bécsi abszolutizmusnál.

Az oláh mozgalomra már nagyobb hatása volt annak az értelmiségi rétegnek, amely évtizedek óta a magyar államisággal ellenkező dakoromán álmokon nőtt fel. Az erdélyi nemzetiségi nyugtalanság számára az úrbéri felszabadítás késlekedése is megmunkálta a talajt. Az áprilisi magyar törvényekben már kimondott uniót az utolsó erdélyi országgyűlés Wesselényi javaslatára – ez volt legszebb napja az ideális harcosnak – csak május 30-án fogadta el a szászok és a rendek közé tartozó néhány oláh beleegyezésével. Az új erdélyi törvények csak általánosságban és meglehetős szűkkeblűen mondták ki az úrbériség megszüntetését a IV. és V. tv.-cikkben: erre megtörténtek a választások a pesti népképviseleti parlament számára, melynek kebelében az erdélyi vezetőkből alakult úrbéri bizottság új, méltányosabb javaslatot dolgozott ki a magyar törvény mintájára, e javaslatot azonban a pesti alsóház szeptemberben nem tudta még letárgyalni, minek következtében az erdélyi földesurak, ahol csak tehették, ragaszkodtak a korábbi szolgáltatásokhoz. Minek viszont kisebb-nagyobb lázongások voltak következései, magyar és oláh jobbágyok részéről egyként. Igaza van az erdélyi oláh viszonyok klasszikus irójának, Jancsó Benedeknek, megállapítva, hogy az erdélyi kiváltságos társadalom 48-ban tovább folytatta azon vétkezést, melyet az úrbér dolgában száz éven át elkövetett. De a szociális elkeseredés csak mellékzönge, a véres faji küzdelem igazi megmozdítója az oláh viszonylatban is a magyar államiság ellen forrott nemzetiségi eszme volt.

Az oláhságot azok a balázsfalvi kanonokok, elcsapott tanárok és diákok, marosvásárhelyi jurátusok állították fegyverbe velünk szemben, akikkel már mint a nemzetiség első kulturális harcosaival korábban megismerkedtünk. Mikor a pesti márciusi események hatása alatt Kolozsvárott gróf Bethlen János kijelentette, hogy Erdély egyetlen üdve az unió, s mikor ezt a követelményt Wesselényi, Kemény Dénes, Szász Károly vezetésével az egész magyarság magáévá tette, az oláhok, köztük elsősorban Barnutiu, ezzel szemben minden románnak egyesítését, s Erdélyben a románok uralmát proklamálták. A mozgalom azonban itt is megmaradt ugyanazon loyális, császárhű irányban, mint amelybe az illyr és szerb törekvéseket Jellasics és Mayerhofer szorították. A két püspök, a magyarbarát uniált Lemény és a még habozó orthodox Saguna elnöklete alatt megtartott első balázsfalvi gyűlés május 15-én a horváthoz és szerbhez hasonlóan a románt jelentette ki önálló nemzetnek, képviseletet a magyar országgyűlésen, oláhnyelvű közigazgatást és iskolákat, évenkint nemzeti gyűlést követelt és hogy az unióról addig ne tárgyaljon az erdélyi országgyűlés, míg abba az oláh nemzet is be nem vonul. Ezen mérsékelt, legalább is többfélekép érthető követelésekkel szemben Barnutiu beszéde féktelen gyűlölettel támadt a magyarságra, melynek egyedül lenne hasznára az unió, s harcra szólítá a dákok és Traján légióinak utódait a magyarosító elnyomókkal szemben. Közben a szászok is az unió ellen fordultak, miután a tisztára népképviseleti magyar alkotmánytól az ő nemzeti palladiumuk, a rendi univerzitás létét féltették; visszahívták a pesti parlamentbe küldött követeiket, s a Szebenben működő román nemzeti komité tagjaival, Barnutiuval és társaival kezdtek az unió ellen együttműködni. Az Erdélybe küldött magyar kormánybiztos, a konzervatív báró Vay Miklós jóakarattal akart közvetíteni, de az oláh határőrezredek egymásután nemzeti gyűlésekké alakultak, s itt is akadt, aki e fegyveres erőket korán átvitte a bécsi reakció táborába. A II. számú, naszódi határőrezreddel parancsnoka, Urbán alezredes szeptember 7-én mondatta ki, hogy nem ismerik el a magyar minisztériumot, mely a monarchiától el akarja szakítani az országot, tiltakoznak az unió ellen és őfelségének hű katonái. A magyar kormány toborzási rendelete szász és oláh községekben ellenállásba ütközött, a naszódi katonai kormány és a román komité oláh nemzetőrséget szervezett ellene, Janku és Axentye az érchegységi mócokat szervezték, s mindezt a bécsi kormány magyarellenes irányának manifesztálódása után báró Puchner szebeni főparancsnok és a császári tisztek is jó szemmel kezdték nézni, pedig Puchner eddig iparkodott császárhűségét a magyar minisztériumnak köteles engedelmességgel összeegyeztetni, s a szebeni és gyulafehérvári arzenál fegyvereinek felét magyaroknak, egy-egy negyedét szászoknak és oláhoknak osztotta ki. Szeptember második felében két hétig folyt tanácskozások után a második balázsfalvi gyűlésen már kimondották, hogy sem az uniót, sem a magyar minisztériumot nem ismerik el, egyedül a császárnak vetik alá magukat, s kérik az osztrák alkotmánynak Erdélyre kiterjesztését. Itt is eszközévé vált tehát az eredetileg nemzeti szabadságmozgalom a bécsi szoldateszkának; az a mozgalom, mely az első balázsfalvi gyűlésen, Petőfiék március 15-i manifesztumához hasonlóan a szabadság, egyenlőség és testvériség ideáival indult meg, most elhitte, hogy véres faji küzdelmében a bécsi abszolutizmusra fog támaszkodhatni. Szeptembertől kezdve itt is készen volt a front a magyarság ellen, bár az óvatos Saguna végigülte a pesti parlament unióbizottságának üléseit és csak decemberben mert, álarcát levetve, Puchner mellé állani.

Vajjon ezen népmozgalmak egyikét-másikát leszerelhette-e a magyar kormány, ha azoknak modern kisebbségi elvek alkalmazásával koncessziókat tesz? Ismételjük, ily koncessziók anachronisztikusak lettek volna, hiszen láttuk, egyik nemzeti mozgalom sem volt hajlandó bármi kis tekintettel lenni a többire, s területi elképzeléseiben mindegyik hajlandó volt minél nagyobb idegen területeket saját uralma alá vonni. Kímélet és másnak élnihagyása kisebbségi viszonylatban akkor is ismeretlen dolog volt. De sikertelen maradt volna alkalmazása mindenképen, hiszen a fentiekből kiderült, hogy a mozgalmak részben a nemzetiségi eszme dinamikája, részben külső behatások következtében már megérkeztek a hatalmi szférába, ahol kulturális és kisebbségi koncessziók többé hatástalanok voltak. Egyedül Janku Avram idealista és politikátlan lelkületét lehetett ily engedményekkel leszerelni, amikor Drágos János, a debreceni parlament oláh tagja rávette azon pontok elfogadására, melyeket Kossuth a bukaresti liberális forradalomnak, az oroszoktól levert e komikus mozgalomnak emigránsával, Balcescuval állapított meg. Ez iratban a románok beleegyeztek, hogy jogaikat a magyar törvényhozás mondja ki, elismerték a magyar államnyelvet, viszont a román népességű megyék nyelve román, a jegyzőkönyveké román és magyar lesz, a román községek nemzetőrségének nyelve is román, iskoláké és elsőfoku törvényszékeké hasonlókép. Szinte szimbolikusnak mondhatjuk, hogy mikor Drágos és Janku megegyeztek ebben Abrudbányán, az éretlen ügyvéd, Hatvani szabadcsapatával a fegyverszünetet megtörve, megtámadta az oláhokat, Drágost megölték oláhjai, Hatvani csapata is több részletben megsemmisült, s vele pusztult véres harcban Vasváry Pál ideális egyénisége is. A népek még nem voltak érettek kisebbségi jogvédelemre, még mindenki csak az erőszakban bízott, s legfölebb papiroson lehetett, kölcsönös érdekek tekintetbevételével, kicirkalmazni valami békés modus vivendit.

Ugyanily sikertelenség érte a magyar kormány általános nemzetiségi törvényét, melyet Szemere Bertalan mindjárt a függetlenségi nyilatkozat után tervezett, de csak Szegeden tudott július 21-én elfogadtatni a parlamenttel. Eszerint a továbbra is államnyelvnek használt magyar nyelv mellett a községi, megyei gyűlések, ezek jegyzőkönyvei, esküdtszékek, elsőfokú bíróságok, menzetőrség, elemi iskolák, anyakönyvek és egyházak nyelve mindig az illető lakosság anyanyelve lesz, hivatalok betöltésénél nemzetiség és vallás nem fog számítani. Ez az első liberális, más nemzetek jogait tisztelő és védő kisebbségi törvény Közép-Európa térein, amelyre akkor senki sem hajlott, de nem azért, mintha a magyarság későn és kényszerből, mentalis reservatióval hozta volna, hanem mert mindezen valóságos kisebbségvédelem akkor egyetlen kisebbség számára sem hozta volna a tényleges követeléseket, a területi függetlenséget, az idegen nemzetiségűek alávetését, a faji ellenség megsemmisítését. Kétségtelen, hogy szebb lett volna, ha ezt a törvényt Kossuth már előbb meghozza, de eredménye akkor sem lett volna több, mint korábban Széchenyi magasztos nemzetiségi koncepciójának.

A történésznek azt kell mondania, hogy a nemzetiségi mozgalmak önmagukban lefolyó processzusok, melyek szükségképen éleződnek ki egymás ellen, amikor is józan tanácsok és szabályok hatástalanok. Oly egyének, kik erkölcsi normájukat egyedül „szent önzésükben” találják meg, nem érthetik meg Lélek és Erkölcs tanításait: vakon menve saját érvényesülésük útján, nem veszik észre, hogy ez az út vérfolyam. Ez történt a népekkel Negyvennyolc nemzetiségi harcaiban.

De ha a nemzetiségek összeütközését a XIX. századi nacionalizmus természetéből megmagyarázhatjuk is, ebből nem következik, hogy a bécsi kormány szerepét bármiként is igazolhatónak tarthatná a valamelyes objektivitásra törekvő történetírás. Igaz, hogy Kollowrat cselszövényei mögött, szivének rejtett zugában ott volt a cseh nacionalizmus, mely az akkor szerencsésebb kifejlésnek örvendő magyarságnak lépteit irigységgel kísérte, egészben véve azonban sem nála, sem az úgynevezett kamarillánál és a Latour körül gyülekező szoldateszkában nemzeti érzelem nem játszott szerepet. „Altösterreich” tábora gyülekezett, magas hivatalnokoké, cseh-német arisztokratáké és tábornokoké, akik a dinasztia és hadsereg érintetlen és egységes érvényesülésében látták azon monarchia jövőjét, melynek ténylegesen egységes volta 48 előtt, a magyar rendiség különállása mellett sem volt kétséges előttük. Az „összmonarchia” tényleges létezéséről annál inkább meg lehettek győződve, mert mint láttuk, az 1790-es évek kompromisszuma óta a magyar rendiség szinte teljesen szabadjára engedte a központi kormányt, a külügyek, had- és pénzügyek birodalmi vezetésébe alig szólt be, sőt ahol szeretett volna ellenállni, mint a devalváció és államadósságok dolgában, ott is hallgatólagosan megnyugodott a bécsi rendelkezésekben. Ezen tényleg létező egységet most a felelős kormány felállítása váratlanul szakította ketté, s ehhez képest már márciusban érezhető a bécsi kormány maradékainak ellenállása főként a had- és pénzügy szétszakításával szemben. Egyedül István főherceg személyes közbenjárásának és Batthyány mint dezignált, majd valóságos miniszterelnök energiájának sikerült az ellenállásokat ideig-óráig legyőzni: már a felelős minisztériumot engedélyező március 17. és 18-i királyi kéziratok megszerzése is sziszifuszi munka volt. Alig huzták ki lábukat a nádor és miniszterelnök Bécsből, a kamarilla már újabb eszközöket kovácsolt az engedély korlátozására, a magyar minisztériumi hatáskör megnyirbálására. A magyar álláspontot végtelenül megnehezíté V. Ferdinánd király gyöngeelméjűsége, akivel mindent aláirathatott környezete, s akit éppen betegségére hivatkozva, könnyűszerrel el lehetett zárni nemkívánatos befolyások, így a magyarok személyes hatása elől. Az új Pillersdorf-féle osztrák minisztérium eleinte távol állott ez áskálódásoktól, de a tényleges szétszakadás jelenségeinek láttára, melyek a Batthyány-minisztérium törvényszerű működéséből származtak, maga is próbálta a régi közösségből menteni, amit lehetett. Kossuth mint pénzügyminiszter minden tovbbi értesítés vagy tárgyalás nélkül szüntette meg a magyar királyi bevételek, bánya-, vámjövedelmek stb. Bécsbe küldését; nem kevesebb nehézséget okozott az államadósságok kérdése, melyek, mint tudjuk, Ferenc király korában ha indirekte is, a bécsi központi hatóságok financiális műveletei következtében Magyarország vállaira is nehezedtek, s amelyeket a magyarok most annál kevésbbé voltak hajlandók elvállalni – a király áprilisban a státusadósság egynegyedének elvállalására, évi tízmillió kamat fizetésére kérte a pozsonyi országgyűlést –, mert felvételükbe annak idején be nem folytak, sem hasznuk soha nem volt azok felvételéből.

Az igazi nehézséget a hadügyi kérdés okozta. A márciusi események a császári hadsereget nagy feladatok elé állították: az évek óta forrongó Lombardo-Venezia nem maradt ki e hónap sorozatos forradalmaiból, s a főváros, Milanó március 18-i felkelésére a császári seregek kénytelenek voltak széles földsávokat kiüríteni és a régi veronai várnégyszögbe visszavonulni. A régóta ugrásra kész Savoyai-dinasztia most elérkezettnek látta az időt, hogy az olasz egységet legalább itt északon megvalósítsa; vele szemben az öreg Radetzky tábornagynak új csapatokra volt szüksége, mindenünnen elindultak a II. és III. zászlóaljak az olasz harctérre, ahol aztán Radetzkynek július 25-én sikerült a custozzai csatában Carlo Alberto szárd király seregét döntőleg megverni. De az olasz helyzet hónapokon át oly zavaros volt, hogy a bécsi kormány emiatt is igen nagy súlyt fektetett arra, hogy Magyarország a pragmatica sanctio értelmében vegye ki részét a kölcsönös védelem alapján a veszélyben forgó olasz tartomány védelméből.


Magyarország a Bachkorszakban

Kétségtelen, hogy a segély megtagadására a magyar közjog, melynek a pragmatica sanctio ekkor már fundamentális törvényét képezte, semminemű lehetőséget nem nyujtott. Batthyány, aki Eötvössel és Széchenyivel, meg Deákkal folyvást az udvarnál járt, hogy Jellasics támadását leszerelje, meg is ígérte, hogy az olasz háború érdekében 40.000 újoncot fog az új pesti országgyűléssel megszavaztatni. Kossuth eleinte helyeselte a segély elvi magadását, utóbb azonban győzött lelkében az általános európai szabadságidea, s ennek szolgálatában lehetetlennek látta, hogy a magyarság segédkezet nyujtson az olasz nép szabadsága elnyomásában. Ugyanezt a nézetet vallották az új pesti országgyűlés kevésszámu radikális tagjai, köztük Teleki László gróf, a kormánnyal szembefordult Nyári Pál és a konventet, hegypártot játszó radikális Madarász László. A segély megadását a minisztertanácsban egyedül Kossuth akadályozta és halogatta, akit azonban a miniszterek a kormánynak a képviselőházben való képviseletével is megbíztak, s így lehetővé tették, hogy ő fontos kérdésekben, elragadtatva magát szabadságérzésétől és temperamentumától, a minisztérium nevében oly enunciációkat tegyen, amik csak az ő személyes nézetei voltak. A július 20. és 21-i képviselőházi üléseken Kossuth csakugyan azt találta mondani a radikális ellenzék örömére, hogy megadjuk ugyan az olasz háborúra a segélyt, de csak azon feltétel alatt, hogy az olaszoknak szabad intézmények adassanak, s különben előre is beleegyezünk az Etschtől vagy más stratégiai vonaltól nyugatra eső területnek – tehát Milánónak is! – elszakadásába. Batthyány és Eötvös hiába akarták korrigálni ezt. Eötvös kimondta, hogy az olasz szabadságot ő is szereti, de nem akarja megvárni, míg Carlo Alberto Triesztet és Fiumét is elfoglalja, – Kossuth egyéni fellépése döntő pillanatban adott a kamarillának látszatra igazat abban, hogy a magyar felelős kormány a százados kötések megtagadásával a dinasztia és együttélés ellensége. Miként Károlyi Árpád írja e dolgok elemzésében: „Ki tudja, nem másként fordul-e sorsunk, ha magunkért fáj a fejünk és nem a szárd királyért, aki ugyanakkor röpcédulákkal bujtogatta az ellene harcoló horvát határőröket, hogy menjenek haza és otthon verekedjenek az őket eltiporni akaró magyarsággal!”

Negyvennyolc emberfeletti viszonyai három magyar alakját növelték meg szinte emberfeletti mértékre, Batthyányét, Kossuthét és Görgeyét. A két utóbbinak megadadott a siker, a diadal, a népkegy napsütése a mély bukást megelőzőleg; Batthyány emberfeletti erővel küzdött miniszterelnöksége alatt, itt-ott el is ért valamit, de az igazi siker nem szegődött nyomába. Ő az a három közt, akinek munkája a haza és dinasztia, két egymástól eltávolodó erő szolgálatában napról-napra reménytelenebb kötelességteljesítés volt; ő az, aki az ellentétes erők közt már életében átélte halálának mártíriumát. Politikai gondolata ugyanaz volt, mint kabinetje minden tagjáé, Kossuthot kivéve: az április 11-i törvények alapján Magyarország békés kifejlése az ősi államterületen, a háromszázéves dinasztia alatt, kapcsolatban az örökös tartományokkal. Ezt a törvényes koncepciót azonban a körülmények mostohaságában védeni kellett a kamarillától vezetett dinasztiától és a pesti utca és parlamant radikálisaitól. A védelem síkján Batthyány egyedül maradt. Széchenyi idegzetét megőrölte a bizarr helyzet, amikor a korona emberei mindegyre készek voltak meghazudtolni a korona törvényszerű szavait, s amikor a kabinetben őfelsége egyik minisztere mindegyre a százados kapcsolatok tágításán fáradozott és működésének egyedül az a „törpe minoritás” örült, melyet ő nevezett annak, amikor visszautasította a radikális Perczel Mór illetlen vádját, mintha a pozsonyi országgyűlés óta ármány uralkodott volna a közügyekben, azaz a minisztérium működésében. Széchenyi a kezdődő elmebaj tétova pillantásával figyelte meg mindenütt a jelenségeket, melyek az ő borzasztó jóslatainak bekövetkezését mutatták: a nem-magyar népek felkelését, a népfajok véres harcát, melyben a magyar gyönge fazekát összetörendi a német és szláv vasfazék, a jobbágyság lázongását, mely talán szociális forradalomhoz fog vezetni. A minisztertanácsokon Batthyány támogatására Kossuth ellen gyakran felszólalva, viszonya ehhez még inkább megromlott. Emellett éjszakai lelkifurdalásai, hogy mindezt ő okozta, ő a felelős a nemzet bukásáért, mely e helyzetben nem tarthatja magát, hiszen ő ébresztette fel a nemzetet, minden csak logikus folyománya az ő izgatásainak! Szeptember elején öngyilkossági kísérlet után orvosa beszállította a döblingi elmegyógyintézetbe. A többi miniszter nem volt harcos természet: Deák nem helyeselte a minisztertanácson, mikor Kossuth improvizálni kezdett, de hagyta, hogy Széchenyi támadjon, maga nem szólalt fel. Deák, Eötvös, Klauzál Batthyány hívei voltak, de a terhet nem vették le válláról.

Az igazi teher Jellasics volt, akit cseh előrelátásból készen kapott a kabinet. A bán kezdettől fogva függetlennek érezte magát Pesttől, külön kormányzótanácsot alkotott, ezredeivel a szerémi főparancsnokság területét is meg akarta szállani, a nádor és magyar kormány rendeleteivel dacolt és csak Ferenc Károllyal volt hajlandó levelezni. Miután a nádor által küldött királyi rendeletek eredménytelenek voltak, s István főherceg a bán önbizalmából arra a gyanúra jutott, hátha bécsi támogatást élvez, június elején a nádor, Eötvös, majd Batthyány napokon át tárgyaltak Ferenc Károllyal Innsbruckban, ahova az udvar a május 15-i második bécsi forradalom után menekült. A hosszadalmas és Ferenc Károlytól hátsó gondolatokkal vezetett tárgyalások eredményei voltak a június 10-i királyi manifesztumok, melyek Kossuth fogalmazásában a legszigorúbban rendreutasítják a bánt törvénytelen vakmerőségéért és Hrabovszky altábornagyot, szerémségi főparancsnokot bízzák meg, hogy perbe fogja és tisztségeiből letegye. Jellasics közben megjelent Innsbruckban, ahol megbocsátottak neki, elfogadta János főherceget, mint közvetítőt közte és a magyar kormány közt. Ez utóbbi szinte a végsőkig ment a mérsékletben: a hatástalan manifesztum után is ráállott János főherceg közvetítésére, majd július 24-én Batthyány Bécsben személyesen leült a bánnal tárgyalni. Ez alkalommal világossá vált, hogy Jellasics nem horvát érdekeket képvisel: a had- és pénzügynek bécsi minisztérium kezében központosítását kívánta és az államadósságok egy részének átvételét. Batthyány ezzel szemben felajánlta neki az összes horvát kívánságok teljesítését; egy négyszemközti beszélgetés alatt Jellasics horvát szíve felébredt, s megígérte Batthyánynak, hogy a horvát koncessziókra le fog szerelni. Deák és Szemere kidolgozták a törvényjavaslatot, mely a horvátoknak Zágrábban külön minisztert enged, csak a had-, pénz-, kereskedelemügyben tartja fenn a közösséget olykép, hogy ezekre a pesti minisztériumban horvát államtitkárok lesznek, hivatalos nyelv teljesen horvát, sőt az augusztus 27-i minisztertanács azt is kimondta, hogyha ez sem elég, beleegyezik Horvátország elválásába, a puszta szövetségi viszonyba, egyedül Fiume és a magyar tengerpart birtokát tartja fenn. A bánt azonban közben a horvát útról visszatérítette a bécsi útra patrónusa, Latour, akinek nem a horvát önállóság volt érdeke, hanem az, hogy magyar és horvát ne béküljön és Jellasics fegyvere által visszavehetők legyenek a független magyar kormánytól a legfontosabb resszortok. Így esett meg az a megdöbbentő képmutatás, hogy amikor Batthyánytól a bánnal kiegyezést követeltek, az ő becsületes kéznyujtását egyenesen megakadályozták azzal, hogy a Deák-féle horvát törvényjavaslatnak nem adták meg az előzetes királyi szankciót. A divide et impera elve annyira ment, hogy két békülni akaró népet szétszakított és véres háborúba taszított. Latour augusztus végén a Pillersdorf helyére lépő új, Wessenberg–Doblhoff-kabinetben újra nagyobb hitelt kért Jellasics serege erősítésére, a Wessenberg-kormány most már egészen a katonai kamarilla befolyása alá került, memorandumban bélyegezte meg a magyar kormányt, hogy a had- és pénzügyeket magának foglalta, s ezek visszaadását sürgette; szeptember 4-én kegyes királyi levéllel visszahelyezték Jellasicsot méltóságaiba, aki erre a Dráva partjáról megindult a pártütő magyar kormány ellen.

A bécsi osztrákok világtörténeti képmutatását ismernünk kell, hogy megérthessük az eredetileg törpe minoritás, a radikális párt növekvő súlyát és Kossuth lelkiállapotát. A tömegek csak a bécsi ígéreteket hallották, melyeket más eredmény nem, mint a horvát és szerb fegyverzaj erősödése követett, az intelligencia hevesebb része nem csak a bécsi korrektségben, de a Batthyány-kormány politikájában is elvesztette hitét. A június 5-én összeült pesti országgyűlés kis radikális csoportja számára már megművelték a talajt a gombamódra szaporodó hírlapok, köztük a hevesfejű, vagy nagyon is józanul számító fiatalok lapja, a Március Tizenötödike, melyben Pálffy Albert és társai, köztük a bankóhamisításért börtönt ült, marótollú Csernátony Lajos a francia konvent utánzását ajánlgatták. A kormány szerintük csupa pecsovicsot nevez ki hivatalokba, Kossuth maga elavult municipalista Wesselényi modorában, ahelyett, hogy a francia centralizációt követné; már május havában robespierre-i álmok nyugtalanítják őket, a felelős minisztériumot „végtelenül nagy politikai szegénységgel, nevetségességgel” vádolják, Csernátonynak „erős és független, sőt felelet terhe nélküli kormány” kell, azaz radikális diktatúra. A hangulat minden téren radikalizálódik a pesti értelmiségi körökben, egyházi javak lefoglalását, celibátus eltörlését, a katholikus püspökök nép által választását követelik, s egy szuszra támadják a „vaskalapos esperesek” kálvinista konventjét is. A „gót idők szennyeiből” akarják a magyar népet kivetkőztetni, lelkiismeretlenül rémhíreket terjesztenek, mérgezett gabonával telt hajókat látnak a Dunán úszni, s emellett folyvást illúziókban élnek: az oláhot „széplelkű népnek” magasztalják, kihez a magyar a legháladatlanabb… A Batthyány-minisztériumról konstatálják Metternichhel szemben, hogy „ebben gubát cseréltünk”, Petőfi ki akarja ragadni a hatalmat a kormány és népképviselet kezéből, s lassankint Kossuthban kezdenek bízni.

Kossuth ekkor lesz „a nép emberévé” abból a Kossuthból, aki még a pozsonyi gyűlésen féltékenyen óvta a törvényhozás jogait. Március és április felemelkedése őt a szabadság legmagasztosabb hangulataiba ragadta: „A márciusi napok nem ember míve. Az örökkévaló Istené. Nekem csak annyi mívem volt benne, hogy határozottan megragadám az események fonalát.” Meg volt győződve, hogy az akkor játszott vezető szerep őt illeti meg továbbra is, hiszen senki sincs úgy összeforrva a magyar szabadság eszményével, mint ő, kinek minden szívdobbanása évek óta a szabadságé. A szeptember 4-i manifesztum után megírta: „Intésemtől függött, mi történjék a bécsi Burggal”, ő kímélte azt, békét szerzett, s rút hálátlansággal fizették meg a nemzetet. A valóságban Kossuth lojális alattvaló volt, mint akkor minden komoly ember, de nagy érzékenységű temperamentuma az akadályokra erősebben reagált, heves lelki emóciók fogták el ott, hol Batthyányék összeszorított fogakkal keresték az osztrák hálóból kivezető utat, a törvényesség ösvényét: Kossuth temperamentuma ütésre ütéssel válaszolt volna, ha minisztertársai engedik. Eleinte nem a népszerűség hajhászata, hanem a kabinetben magányos állása, temperamentuma és a szabadság érdekében való küldetésének érzete hajtották az útra, hol egyeduralmi beállítottsága találkozott a radikálisok diktatúra utáni kiáltásaival. Batthyány mérséklő befolyásának csak ellenkezve hódolt meg, s a két férfiú viszonya napról-napra rosszabbodott. Kossuth, mint a minisztérium speaker-e, hozzászokott önálló utakon járni, innen Batthyány keserű szemrehányásai, aki néha pénzügyminisztere forradalmi szónoklatainál elhagyta a minisztertanácsot. Kossuth nem látva elég erélyes kezekben a védelmet, magának külön ágenseket tartott; egyszer a Batthyánytól Bécsben megvásárolt fegyverküldeményt kéz alatt ő vette át: a radikálisok Batthyány tehetetlenségét szidták és dícsérték Kossuth találékonyságát; máskor 80.000 forintot utalt ki a kabinet tudta nélkül Londonban fegyvervásárlásra, holott ezzel a miniszterelnök volt megbízva, s mikor ez kért tőle ily célra pénzt, nem volt fedezet. Szalay László és Pázmándy Dénes a frankfurti parlamenthez követül küldetvén, ezeknek Kossuth, Szemerével együtt, Batthyány tudta nélkül adott pótutasításokat, hogy az angol és francia nemzettel örök szövetséget kössenek, viszont más alkalommal arra, hogy Magyarország garantálni fogja a megalakuló német Bund területi integritását. Pulszky Ferenc, a bécsi Eszterházy-minisztérium államtitkára is mindinkább Kossuth ágense lett. Mindezt Batthyány, ki Bécsben a törvényesség mellett egész erejével küzdött, hátbatámadásnak tekintette.

Addig azonban, míg kényszerűségből együtt haladtak, Kossuth erélyesen támogatta Batthyány honmentő akcióját, mellyel a déli veszedelemmel szemben katonát és pénzt szerzett. A hadügyminiszter, Mészáros Lázár egyelőre még Radetzky olasz seregében volt, s hazaérkezéséig Batthyány vitte a hadügyeket. Az országban levő császári sorezredek eleinte, míg a konfliktus Béccsel ki nem éleződött, rendelkezésére állottak, s egyes ezredeket le is rendelt a szerb és horvát határ védelmére, de a határőrvidékben megszervezett ellenséggel szemben ez kevés volt, úgyhogy már május 17-én elrendelte a „királyi trón és a haza védelmére” 10.000 főnyi nemzetőrségnek toborzás útján felállítását; ezt a katonaságot tíz zászlóaljba osztották őrnagyok vezetése alatt, s alapjául szolgált a honvédseregnek. A rác lázadás és Jellasics fenyegetései újabb szükségletet teremtettek, Mészáros a minisztertanácstól és nádortól 200.000 embert kért és kapott, a kabinet nevében Kossuth terjesztette július 11-én a ház elé a kérést: hatalmas beszédében a hazafias fájdalom, lelkesedés, az osztrák kormány elleni metsző gúny minden hangját megszólaltatta, kifejtette, hogy külszövetség nincs – „Franciaország messze van”, s végül 200.000 embert, ebből azonnal 40.000-et, s a sereg eltartására egy évre 42 millió hitelt kért. A sápadt férfiúba mintha a Korszellem, a Szabadság lelke szállt volna, beszédére ellensége, Nyáry Pál esküre emelte kezét: Megadjuk, s utána zúgta a képviselőház, mely a parlamentarizmus e boldog korában joggal tartotta magát a nemzet szavának. Kossuth ezekben a parlamenti szónoklataiban emelkedett fel a nemzeti élniakarás perszonifikálásáig; ezek a nyilatkozatai a nemzeti érzés plasztikus kifejezőiként mindenkor megmaradnak a magyar köztudatban. Ugyancsak ő volt, aki Mészárossal szemben hosszú harc után kivitte, hogy a legelőször kiállítandó 40.000 ember túlnyomó része magyar lábra állíttassék, mint magyar vezénylettel és zászlóval ellátott honvédsereg. Az országgyűlés megígérte ugyan, hogy a további 200.000-ből is közös sorezredek is meg fogják kapni a kiegészítést, de csak oly külellenség ellen lesznek használhatók, mely Magyarországot támadja meg, – ez a feltétel, mely világosan beleütközött a pragmatica sanctióba, adott alkalmat Esterházy Pál hercegnek a miniszterségről lemondására. Az anyagi eszközöket szintén Kossuth optimizmusa szerezte meg: ő mint pénzügyminiszter az addigi 11 és félmillió évi állami jövedelemből áprilisban már csak hárommillióval rendelkezhetett, ezzel június végéig ki is jött, de már májusban megkezdte a Pesti Kereskedelmi Bankkal a tárgyalásokat 12 és félmillió értékű egy- és kétforintosok kibocsátására, amelyek szabályszerű fedezetéül ötmillió forint értéket ígért deponálni, ebből az év végéig ércalapra történő hazafias adakozásokból és a bányákból hárommilliót be is szolgáltatott. Az osztrák Nemzeti Bank és a bécsi minisztérium kézzel-lábbal tiltakozott ez ellen, Kossuth azonban augusztus 5-én kibocsátotta a kétforintosokat, s ezzel a Jellasics elleni védelmet idejekorán lehetővé tette. Augusztus végén a képviselőház újabb 61 millió hitelt nyitott, Batthyány és Deák azonban sem az erre vonatkozó, sem a honvédséget illető törvényjavaslat előzetes jóváhagyását nem tudták Bécsben kieszközölni, mire Kossuth szeptember 12-én házhatározattal bízatta meg magát ötforintos bajkjegyek fedezetlen kibocsátására. Ugyanekkor kimondotta a ház, hogy a 40.000 katonát toborzás útján kell azonnal összeszedni, tekintet nélkül a királyi engedélyre, melyet Jellasics brutális betörése után nem lehetett többé kivárni. Minderre Kossuth kapott felhatalmazást, aki tényleg kezébe vette a haza megmentését.

A döntést ez a szeptember hónap hozta meg. Batthyány és Deák augusztus vége óta Bécsben próbálták a kiegyenlítést, de a királyhoz nem engedték őket, az osztrák minisztérium nem tárgyalt velük, s ottlétük alatt küldték Pestre az osztrák „államiratot”, mely az április törvények módosítását követelte, valamint ekkor adták ki a szeptember 4-i levelet Jellasicshoz. Deák ebből nyomtatott példányhoz jutva, megkérdezte Ferenc Károly főherceget, való-e a kézirat, – igenlő választ nyert. Kossuth javaslatára szeptember 8-án az országgyűlés küldöttsége Pázmándy Dénes házelnök vezetésével utolsó kísérletként jelent meg a király előtt, hogy ez a pártütő horvátokat visszaparancsolja, s jöjjön le hű nemzete körébe Budapestre. A király szájába a kamarilla száraz, halogató szavakat adott. Egyedül Batthyány nem csüggedt, nem adta fel a reményt a békés megoldásra. Nézete szerint, ha az országgyűlés visszatér a törvény útjára, lehetetlen Bécsben az ellenségeskedést tovább fenntartani. Ehhez azonban Kossuth eltávolítása kellett, aki a parlamentben már felvetette, hogy oly végrehajtó hatalom kell, mely nem a törvényből, hanem a haza veszélyéből meríti eszközeit, – a főváros hangulatában terjedt a radikalizmus, a Radikálkör, Egyenlőségi Kör, Forradalmi Csarnok széles körökbe szórta szét a franciás forradalmasítást, Madarászék proskripciós listát csináltak Batthyány híveiről, s a magárahagyott nádor éjjel magához kérvén Kossuthot, ez azt ajánlta neki, tegye saját fejére a szentkoronát.

Batthyány Deákkal, dolgavégezetlen, szeptember 10-én érkezett haza, s itt a minisztertanács lemondásáról értesítette a nádort, az ügyek vezetésére Szemerét hagyták meg hivatalában. A nádor kérte a királyt, bízza meg újból Batthyányt a kormányalakítással, aki erre hajlandó is, ha Jellasicsot visszsaparancsolják és ha a törvénytelen papírpénz kibocsátás elkerülésére a bécsi Nemzeti Banktól kap kölcsönt. Mivel erre Ferenc Károly Esterházy hercegnek ígéretet tett, Batthyány újra átvette a minisztérium vezetését. A nádor erről ellenjegyzés nélkül, levélformában értesítette a képviselőházat, levelét Kossuth javaslatára a ház törvénytelennek nyilvánította, s Kossuth maga, tekintettel arra, hogy a kormány lemondása miatt a hon veszélye idején nincs miniszter, miniszteri székét az új kormány megalakulásáig a parlamenti ülésen nyilvánosan visszafoglalta. A nádor ezen megsértődött, de a házzal és Kossuthtal újra kibékült: Batthyány uj minisztériumát Kossuth kihagyásával akarta megalakítani és csupa mérsékelt, dinasztikus politikus, Ghyczy Kálmán, báró Vay Miklós, Mészáros, Deák, Eötvös, Szentkirályi, gróf Erdődy Sándor és báró Kemény Dénes megbizatását kérte a királytól. Ez a lista szeptember 19-én ment fel Bécsbe, ugyane napon járt ott Kossuth indítványára Deák vezetésével az országgyűlés küldöttsége, hogy az osztrák parlament előtt a nehézségek kiküszöbölését kérje. Az osztrák parlament császári és szláv többsége, a német liberálisokkal szemben, nem fogadta a küldöttséget, s kárpótlásul Deákot hotel-erkélyén a bécsi nép oly jakobinus szónoklatokkal üdvözölte, hogy megborzadt belé. Jellasics közben 20–22.000 rendes katonasággal és több ezer rabló felkelő szerezsánnal közelgett, a kis császári erők előle visszavonultak, szeptemberr 21-én István főherceg Szemesig elébe ment a Kisfaludy-gőzösön, a bán azonban nem állott vele szóba. Pestre visszatérve, vette a nádor a király levelét, mely eltiltja attól, hogy a bán elleni magyar sereg fővezérletét vállalja; rendkívüli lelki depressziójában Batthyányhoz fordult, s abban egyezett meg vele, hogy Bécsbe megy, ott kiharcolja a kabinet jóváhagyását és Jellasics visszaparancsolását. Ez volt a nádor és Batthyány utolsó erőfeszítése a horvát előnyomulás és a pesti forradalom visszaszorítására. Bécsben a nádor nem látta kivihetőnek a Batthyány-lista kinevezését, de azt igen, hogy királyi biztos jöjjön az országba Jellasics ellen is teljhatalommal, ez békítse ki a harcban álló feleket, s báró Vay Miklós vezetésével új minisztérium neveztessék ki. A nádortól értesített Batthyány példátlan következetességgel vállalkozott gróf Lamberg Ferenc királyi biztos működésének egyengetésére, a konzervatív gondolkodású, de magyar érzésű altábornagy, előbb magyar- és németnyelvű publicista kinevezésétől minden jót várt, Jellasicsnak és a rakikálisoknak egyként a törvény korlátai közé utasítását. E nehéz napokban az ország védelme teljességgel Batthyány vállaira nehezedett. Szeptember 21-én ugyan a képviselőház bizottmányt választott, mely a honvédelmi ügyekben segélyére legyen – a bizottmány tagjai, a hangulatra jellemzően, Kossuth mellett a radikálisok kis pártjából választattak: Nyáry, Madarász, Zsembery, Pálfy János, Patay személyében, – ezek befolyását azonban a kormányügyekbe Batthyány „feleslegesnek és a maga állásával meg nem egyeztethetőnek” tartotta, de privátim mégis tárgyalt velük. Ezt a bizottságot kérte most meg, hogy ő Lamberg fogadására a sereghez utazván, távollétében a Lamberg-ügyben semmit ne tegyen az országgyűlés. Kossuth ekkor Cegléden volt, ahova Batthyány megbízásából indult a nép fellelkesítésére; a Madarász-csoporttól értesítve, még aznap, szeptember 27-én visszaérkezett, a radikálisok Pázmándy elnökkel esti ülést hivattak össze és azon egyhangúlag elfogadták Kossuth indítványát, mely szerint Lamberg vállalkozása, hiányozván rajta az ellenjegyzés, törvénytelen, s a gróf minden lépéstől eltiltatik. Lamberg Pestre jött, mialatt Batthyány épp őmiatta volt távol a seregnél; másnap a radikalizált tömegtől a hajóhídon felismerve, meggyilkoltatott. Erre a minden kiegyenlítést végkép lehetetlenítő tényre Batthyány Bécsbe sietett menteni, amit lehet, majd eredmény nélkül birtokára ment, a horvátok ellen nemzetőrséget szervezett, utóbb képviselővé választatta magát, hogy Kossuthtal még egyszer felvegye a harcot. Kevesebb energiája volt István főhercegnek, aki törekvései teljes kudarcával megtörten ment az udvartól kijelölt németföldi internálásba; – hogy ezek után Pestre nem tért vissza, az érthető, miután világos volt, hogy nem hajlandó magát ellenkirállyá koronáztatni, pedig itthon ez várt volna reá.

Jellasics a Balaton mindkét partján akadálytalanul vonult seregével Pest felé; a magyar részen álló közös hadseregbeli osztagokat gróf Teleki Ádám tábornok vezette, aki a császári parancsra hivatkozó bánnal szemben vonakodott fegyveres ellenállást kifejteni; utóda, Moga altábornagy, pesti hadosztályparancsnok, kit még a nádor és Batthyány állítottak a sereg élére, az új kormánynak, a honvédelmi bizottmánynak sürgetéseire végre szeptember 29-én megütközött, s az előnyomuló bánt a Velencei-tó északi partján, Pákozd és Sukoró közt 16.000 emberből, nagyrészben újoncokból álló kis seregével feltartóztatta. A bán a háromnapi fegyverszünetet arra használta, hogy seregét az erős komáromi várba vigye, ide azonban a várparancsnok, báró Majthényi alezredes nem eresztette be, mire ő Bécs felé vonult ki az országból. Egyik seregrészét, Roth és Philippovich tábornokok alatt 10.000 főnyi horvátságot, a szabadcsapatot alakító radikális képviselő, Perczel Mór ezredes és Görgey Artúr őrnagy beszorították az ozorai csapdába, s ott letétették vele a fegyvert. Görgey előbb mint a Csepel-sziget katonai parancsnoka, a konzervatív főurat, gróf Zichy Ödönt, haditörvényszéki ítélettel főbelövette, minthogy kocsijában Jellasics kiáltványait találta.

Lamberg meggyilkolásával megszakadt a békés kiegyenlítés fonala, a sukorói csata és egy Zichy gróf kivégzése viszont, bár ez utóbbi lehet, hogy csak gyanúokokra történt, az egész ország előtt világosan manifesztálták, hogy a nemzet élni és védekezni akar. Most lép igazán előtérbe Kossuth, a szabadság és nemzeti harc szimbolumaként, miután mérsékletet és békés törekvést végleg kompromittált a bécsi kormány hitszegő eljárása által. Batthyány távozásával az országgyűlés a főrendiházból is kiegészített honvédelmi bizottmányra ruházza a kormányhatalmat, s ennek elnökeként valósággal Kossuth lesz a magyar nép igazi vezetője, aki minden akadályt legyőzve, kezébe vévén a hatalmat, azt a nemzeti védelem szervezésére használja fel. A honvédelmi bizottmány egész fennállása alatt alig jutott el ahhoz, hogy rendes hivatal módjára resszortokra oszoljék; minden fontosabb ügy Kossuth elé kerül, ő dönt, ő írja saját kezével az utasításokat a vezéreknek, a kormánybiztosoknak, kik az ő bizalmi emberei a hadseregeknél, ő rendelkezik a nemzet vérével és pénzével, de egyúttal ő bátorít, lelkesít, tüzel, fegyverbe állítt, felruház egy egész nemzetet. Az ő lángszava az, mely szeptember végének borzasztó napjaiban, mikor az eddigi vezetők kétségbeesve a haza sorsán, mind visszavonultak, mikor a bánnal szembeállított kis seregben a radikális Perczel-testvérek a császári tiszteket sértegetik, s ezek egymásután hagyják el a nemzet ügyét, hogy hadurokhoz, a császárhoz visszatérjenek, mikor Pesten mob garázdálkodik, s Március Tizenötödikének művelt írói forradalmi vérgőzben helyeslik Lamberg meggyilkoltatását: akkor ő távol az elvadult túlzásoktól, a haza egyetemes érdekére függesztett szemmel keresi a honvédelem lehetőségeit. Hogy Batthyány távoztával az ország anarchiába nem süllyedt, hanem ellenkezőleg oly erőfeszítésre lendült, minőre a török századok és Rákóczy harcai óta példa nem volt, ez Kossuth történeti érdeme. A nemzeti erőfeszítés most egy liberális korszakba esett, innen annak szabadságelvi formái, s innen Kossuth szabadságvédő hangjának óriási nemzeti hatása. A nemzeti szabadságérzelmeket senki, még Lamartine sem tudta oly megragadó szavakba öltöztetni, mint Kossuth ezidőbeli beszédeiben. Két alföldi sereggyüjtő útján, képviselőházi beszédeiben, manifesztumaiban minden idők leghatalmasabb szabadságérzete szólal meg, tiszta magyar formában. Hogy ő kiválasztottságának és küldetésének teljes tudatában van, ez csak sokszorozza a visszhangot, mely szavaira műveltek és írástudatlanok közt egyaránt felkél. Leghatalmasabb megnyilatkozásainak egyike szeptember 24-i fegyverre szólító manifesztuma, melyben a népet Istenhez hasonlítja, de egyúttal szörnyű átkokkal fenyegeti, ha nem kel kaszára, kapára az „árva haza” védelmében. „A magyarnak neve e földön annyit fog tenni, mint szégyen s gyalázat neve, az Isten el fogja e népet átkozni, hogy a levegő méreggé váljék, mikor beszívja; hogy kezei alatt a termőföld ne teremjen mást, mint hitvány kórót; hogy a forrásvíz bűzhödjék meg, mikor ajkához viszi; meg fogja őt Isten átkozni és alamizsna helyett arcul csapandja őt az idegen faj és leszen saját hazájában egy vándor koldus, kit mint a gazdátlan ebet, büntetlenül verend agyon bármely gazember. Hiában imádkozandik Istenhez, neki a vallás nem adand vigasztalást. Isten, kinek teremtését gyávasága által meggyalázta, nem bocsátandja meg bűneit sem ezen a világon, sem a másikon…” Íme a nacionalizmus, amint önvédelemre kényszerítve hatalmába veszi a nemzetbe tömörült egyént, s annak lelkében a vallás képzeteit is letörölhetlen ecsettel nemzetire színezi. Proklamációját a Szabadság istene nevében kezdi, így: „A mindenható Isten, a szabadság, a népek Istenének nevében, Ámen.” Ennek az Istennek ő a hivatott papja, aki a vakító erejű Szabadság szemléletébe merülve, víziókat lát, jóslatokat mond, azt, hogy „Jellasics beütéséből Magyarországba, ennek szabadsága fog következni”, mert hiszen „mintha nyitva volna szemeim előtt a fatum könyve, s hiába húnyom be előtte szemeimet, a világosság átcikáz lelkemen, mint világosság a sötétségen”. A magyar nőkkel „irtózatos sírt” ásat Veszprém és Fejérvár között, ha gyáva volna a nemzet, azt, vagy ha hős, az ellenséget beletemetendő; a katonákhoz külön szól: „Ti rettenthetlen magyar gyalogság s Nádor és Coburg huszárok s többi derék megyar seregek a külföldön”, s hívja őlet haza, s ezek életveszélyek közt, ellenséges csapatok kordonain áttörve, folyókat átúsztatva jönnek haza Csehországból, Galíciából, Lenkey, Dessewffy és más ünnepelt tisztjeik vezetésével. Most egészül ki Kossuth lángszavainak hatása alatt a nemzeti egyéniség igazi nemzeti sereggel, s most övezi körül magát a fajra jellemző hadi erényekkel. Jellasics támadása és rákövetkezőleg a nemzeti hadsereg kikristályosodása, Kossuth e nagy műve, jelzik az átmenetet a forradalomból a szabadságharcba.

Október elején Batthyány lemondását végleg elfogadta a Ferdinánd nevében kormányzó kamarilla, s az ő jószándékait utoljára kijátszva egy bonyolult lelkiismeretlen cselszövéssel, báró Vay Miklós miniszterelnöki kinevezését félretéve, az öreg katonát, gróf Récsey Ádámot teszi miniszterelnökké, hogy vele ellenjegyeztesse az október 3-i leiratot, melyben a király, szemére vetve a képviselőháznak, hogy az „Kossuth Lajos és követői által nagy törvénytelenségekre vezettette magát”, feloszlatja az országgyűlést és Jellasicsot nevezi ki teljhatalmú királyi biztosul egész Magyarország területére, akiről ekkor még azt hitték, hogy győzelmes seregével Budapest előtt áll. A leirat Latour és vele Wessenberg munkája volt; a bécsi hadügyminiszter elrendelte a Bécsben levő ezredeknek Magyarországba vonulását, a bécsi nép, élén az egyetemi aula radikális fiatalságával, ebben a saját szabadsága veszedelmét is látva, megakadályozta a katonaság szállítását, október 5-én kitört a véres harmadik bécsi forradalom, 6-án Latour holtteste, francia mintára, lámpavason függött, – ekkor érkezett meg igazában a Szajnától a „kicsapongó szabadságeszmékkel vemhes sirokkó”. A felkelt székvárost azonban csakhamar körülfogta herceg Windischgraetz Alfréd tábornagy, akire várt most a prágai lázadás leverése után az egész monarchiában a 47-i állapotok helyreállítása; ő, s az alája rendelt Jellasics 70.000 emberrel körülzárták Bécset, a magyar sereg, mely Moga vezérletével Jellasics után jött, az országhatáron állott, s Kossuth kívánságára megkísérelte az osztrák forradalom megmentését, bár sem a császári tisztek nem lelkesedtek, Mogával élükön, a Windischgraetz alatti császári sereg megtámadásáért, sem Görgey nem tartotta a gyakorlatlan, majdnem felében újoncokból, részben kaszásokból álló magyar sereget ily támadásra alkalmasnak. Az október 30-i schwechati csatában a magyar sereg csakugyan visszaveretett, a Jellasicstól vezetett császári csapatok előtt a rosszul felfegyverzett nemzetőrség szétfutott, Bécs a következő napon kapitulált Windischgraetz előtt, nálunk pedig Moga lemondásával Görgeyt nevezte ki Kossuth az osztrák határon álló sereg főparancsnokává.

Világos volt, hogy Prága és Bécs ráncbaszedője, a konzervatív herceg most a magyar forradalom ellen fog indulni. Ennek helyzete késő őszre veszedelmessé vált. Erdélyben és a délvidéken a császári főparancsnokok végre színt vallva, az oláh és szerb lázadásnak élére álltak. Erdélyben mindössze a székelyek kezdtek szervezkedni, s addig is Puchner báró altábornagy vezetése alatt Urbán és az oláh határőrezredek, valamint az oláh prefektek és tribunok alatt álló oláh felkelők az egész országot hatalmukba kerítették. Puchner, öreg császári katona, maga is borzadozva nézte az oláhok dühöngését, melynek igazi jellege az oláhországi parasztlázadásokhoz és a balkáni rájanépek egymás elleni faji gyűlölködéseihez és mészárlásaihoz hasonlított. Erdély egész középső, déli, nyugati vidékein újra feltámadt a Hora-világ szörnyűségeivel, kastélyok felgyujtásával, védtelen családok, aggok, nők, gyermekek tömeges mészárlásaival. Az oláh támadást általában jellemezte a nem kombattánsok embertelen legyilkolása, s alig van erdélyi magyar család, melynek ne volna Erdély ez oláh hónapjaiból gyászolni valója. Janku és Axentye, valamint az oláh komité fegyveres tömegei a magyar falvakat a lefegyverzés ürügye alatt rohanták meg, s október második felétől kezdve egymást érték a véres események: Zalatna felégetése után a menekülő magyarokat oláh kíséretük gyilkolja le, itt 640 az áldozat, nemesek, iparosok, bányamunkások vegyest. A Brády-család tizennégy tagját Kőrösbánya lefegyverzésénél mészárolták le. Ezek a viszonyok alig javultak a császári rendes katonaság felügyelete alatt sem; így az egyik legborzasztóbb esetnél, Nagyenyed január 8-i pusztulásánál a császáriak előzőleg Prodán oláh prefektre bízták a város megőrzését, ez azonban engedte, hogy Axentye mócai betörjenek, a várost felgyujtsák, lakosait kifosszák és legyilkolják. Hasonló balkáni hadviselést honosítottak meg a délvidékre betört szerbek, akik a Duna-Tisza közén a titeli, szenttamási és más római sáncmaradványokat építették ki, innen jártak a magyar és német lakosság fosztogatására, sánchelyeiken valóságos kereskedelmet rendeztek be a rablott holmik számára. A Bácska és Bánság védetlen falvai, köztük az oláhok is, állandóan szenvedtek rabló és mészárló ösztöneik miatt, nagyobb magyar védelmi organizáció kifejlesztését az is akadályozta, hogy Arad és Temesvár várait császári parancsnokaik, az előbbit báró Berger, az utóbbit báró Rukavina altábornagyok a bécsi kormány pártján tartották meg. Északon, a Morvától egész Mármarosig már készen álltak, s itt-ott be is törtek a morvaországi és galíciai császári erők; a mérkőzés kimenetele a schwechati vereség után alig volt kétséges.

A forradalom dicstelenül leáldozott volna, ha Kossuth energiája ki nem dobbant tízezrenkint új és új felkelőket a magyar földből, s ha nem jelenik meg az a katonai géniusz, aki a kaszás nemzetőrből, az önkéntes nemes úrból és jurátusból, fegyelmet nem tűrő értelmiségből valódi hadsereget alkot és azt Európának egyik legkitűnőbb csapata, a császári hadsereg ellenében is győzelemre viszi. A harmincéves Görgey Artúr a bécsi nemesi testőrségből a császári hadseregből kilépve, Prágában az egyetemen vegyészetet tanulva, utóbb otthon, Szepes megyében gazdálkodva, március forradalmi levegőjében ébred rá képességeire, s talál vissza nemzetéhez, melytől az osztrák hadseregbeli szolgálat már-már elszakította. Kossuth csak benne bízik Schwechat előtt és után, s tudja róla, hogy sohasem lesz a nemzeti ügy árulója. De a forradalom legifjabb tábornoka acélkék szemével kutatóan és illúziók nélkül néz a körötte forrongó világba, s Kossuth lelkesedését, mely szerint a szent ügy és a szabadság mindenre képessé teszi az újonc sereget is, kritikai megjegyzésekkel lohasztja le. Kijelenti, hogy lelkesedés mellett a manőverezés is szükséges kellék, már pedig a „manővrirozásra seregünknek csak igen csekély része képes”. A kisszámú sor hadbeli ezredrészek és néhány új honvédzászlóalj kivételével a sereg nagy részét tökéletesen újra kellett szervezni, amit Görgey nagy szigorral és szakértelemmel hajtott végre. Közte és Kossuth közt az első összeütközések a schwechati visszavonulás után a sereg átszervezésével kapcsolatban jelentkeztek, amikor is Görgeyről hamarosan kiderült, hogy egyrészt semmi érzéke nincs azon retorika iránt, mely nagy eszmék emlegetésével a kis praktikus követelményeket elmellőzte, másrészt pedig, hogy ő maga kérlelhetetlen világossággal tudta a helyzetek árnyait, a bajokat és hiányokat körvonalazni. Míg Kossuthot a legrosszabb kilátások közt is képessé tette optimizmusa, hogy egy-egy szabadságeszme hangoztatásával újra fellelkesüljön, Görgey képtelen volt a rosszat egy pillanatra is szem elől téveszteni; azon kevés magyarok közé tartozott, kik mintegy Széchenyi tanítványaiként nevén nevezték a dolgokat, kiknek józanságát és felelősségérzetét semmi lelkesedés el nem vehette, s akik a hazáért magukat igen, de sem a hazát, sem a népet nem kockáztatták soha. Széchenyi praktikus megoldásokat kereső, logikus szelleme, maró iróniája, a szalmatűz iránti ellenszenve most egyszerű barna honvédtiszti egyenruhában jelentkezik, s amíg a hadi dolgokra korlátozódik, addig nagy sikereket is ér el. Görgey a „vármegyei urak és kormánybiztosok jajveszéklése” közben küldte haza a fegyelmezhetlen nemzetőröket, csapott el oly alvezéreket, kiket a „hadsereg főtámaszaiként” emlegettek; a császári hadseregbeli tisztek lojális érzelmeit tiszteletben tartva nem mulasztotta el az alkalmakat annak kiemelésére, hogy a törvényes királytól szentesített áprilisi alkotmány érvényéért küzd, távol minden forradalmi kilengéstől. Egyhónapi munkával sikerült neki a Pozsony körül koncentrált úgynevezett felsődunai hadseregből 30.000 főnyi képzett és vitéz katonaságot alkotni, mely vezére katonás szavának régi kipróbált triariusok módjára vakon engedelmeskedett.

Ezalatt Windischgraetz serege és haditerve is elkészült: ő Jellasics és Wrbna altábornagy hadtesteivel, összesen 52.000 emberrel indult a Duna vonalán az ország szíve felé, ugyanekkor kisebb erőkkel Stíriából, Morvából, Galíciából koncentrikus támadást rendelt el. Kossuth, aki a honvédelmi bizottmány elnökeként a hadsereg legfőbb vezetését is kezében tartotta, az országhatár védelmét óhajtotta, érthető politikai okokból, Görgey azonban tisztában lévén serege gyöngeségével, kezdettől fogva a visszavonulás mellett volt. Csakugyan a Parndorfnál álló gróf Zichy Lipót-féle dandár „csaknem elfulladt az ellenség túlnyomó sokaságában”, a sereg részei vitézül harcolva vonultak vissza Győr–Felsőgalla–Bicske vonalán Budapest felé, amelyet Kossuth sáncmunkákkal próbált megerősíteni. Perczel Mórnak, ekkor már szintén tábornoknak 6000 főnyi muraközi hadteste, mellyel a horvátokat üldözte a stájer határ felé, Kossuthtól felrendelve Görgey vonalával párhuzamosan iparkodott az egyesülésre, Budapest felé; Perczel azonban nem lévén hideg stratéga, hanem forrónál is forróbb fejű politikus, engedett Kossuth kívánságának, aki a visszavonulás miatt lehangolt budapesti közvélemény bátorítására minden áron összeütközést követelt. Azonban december 30-án, mint előrelátható volt, Perczel kis seregét a móri csatában Windischgraetz alvezérei szétszórták.

Ezzel: Windischgraetz ante portas! A képviselőház a szeptemberi napokhoz hasonló krízis óráit élte át. Windischgraetz megindulásával kapcsolatban már december elején lemondott, a házi törvények és szokásjog szabályait szem előtt tartva, V. Ferdinánd és testvére, Ferenc Károly, a csak most nagykorúsított, 18 éves Ferenc József főherceg javára, aki újból Windischgraetzre bízta a „felségsértő ellenszegülés” legyőzését. Az ifjú császár mellett már ott állott miniszterelnökként herceg Schwarzenberg Félix, Windischgraetz sógora, aki azonban ezzel ellentétben a 47-es viszonyoknak, a rendi uralomnak is ellensége volt és már készítette az eszközöket a leplezetlen abszolutizmus behozására. A trónváltozást kihirdető december 2-i manifesztummal szemben a képviselőházban már feltűnt az úgynevezett békepárt, mely a véres harc esélyeitől tartva még a 48-as törvények részleges feláldozásával is békülni akart; ennek nevében a világtalan Wesselényi Miklós a „kénytelenség hatalma előtt” meghajlást, Ferenc József elismerését javasolta, de Kossuth véleménye győzőtt, mely szerint „e merőben családi intézkedések” a nemzet előleges megegyezése nélkül történvén, Magyarországot nem kötelezik. Az országgyűlés elrendelte, hogy az alkotmány, az egyedül érvényes áprilisi törvények védelme tovább folyjék. – Batthyány mint új képviselő a határozat után ért Pestre, itt sietve próbálta a békepártot megerősíteni, s mikor a móri csata után világos lőn, hogy Budapest nem tartható, s Kossuth december 31-én az országgyűlés és kormány székhelyének Debrecenbe áttételét javasolta, az első magyar miniszterelnök utoljára lépett fel, hogy a hatalmat egykori pénzügyminisztere kezéből kicsavarja. Batthyány egyrészt azt ajánlta, hogy csak a kormány menjen Debrecenbe, a parlament maradjon Pesten – amiáltal Kossuth befolyásának megtörését és végső fokon békés kiegyenlítést remélt elérni –, másrészt hogy a parlament Windischgraetzhez békekövetséget küldjön. Kossuth egyiket sem helyeselte, de a békeküldöttséget nem ellenezte, parlament és kormány tehát, a szentkoronával együtt újév napján a szolnoki vasúttal Debrecen felé indult, a békekövetek pedig, gróf Mailáth György országbíró, gróf Mailáth Antal, Lonovics érsek, Deák és Batthyány jelentkeztek Bicskén, a herceg főhadiszállásán. Windischgraetz Batthyányt nem fogadta – még a rendi-konzervatív osztrákok is Batthyánynak tulajdonították a forradalom megerősítését –, a többit udvariasan fogadta, de azt ajánlta nekik, hogy az ország feltétlen hódolással, „unbedingte Unterwerfung” szerezze meg az ifjú császár jóindulatát. Január 2-án Görgey és alvezérei Csányi László kormánybiztossal Kossuth távollétében Pesten haditanácsot tartanak, lemondanak a főváros védelméről, megegyeznek, hogy a felsődunai sereget kettéosztva, annak egy részével Perczel a Felső-Tiszánál fedezi a debreceni politikusokat, másik részével Görgey Vácon át felfelé a Duna balpartján Komáromnak tart, hogy így Windischgraetz seregét is megossza és az Alföld helyett északnak és vissza nyugatnak irányítsa. Január 4-én Görgey serege a Lánchíd hevenyészett padlóin átvonulva északnak indult, 5-én pedig a császári „alter-ego” vonult be a fővárosba.

Windischgraetz az ancien régime embere volt, minden demokrácia és parlamentarizmus ellensége; azt hitte, hogy Prágában, Bécsben, Pesten levágva a forradalom hidrafejeit, helyreállíthatja a feudális grand seigneur életmódjának leginkább kedvező 47-es rendi világot. Ebben éppúgy tévedett, mint abban a hitében, hogy Budapest birtokában nem szükséges az ellenséget tovább üldözni, az magától is meg fogja találni a hódolás útját. Budapestre hivatta Szögyény-Marich László volt alkancellárt, aki tavasz óta csóri birtokán nemzetőrséget szervezett, megalakíttatta vele a „magyar királyi ideiglenes polgári igazgatást”, elfogadván azon feltételeket, melyek nélkül a jó magyar Szögyény nem volt hajlandó aktivitásba lépni. Ezek szerint az ország integritását fenn fogják tartani, s a szerbek külön vajdaságát nem alakítják meg, a régi rendi alkotmány, s vele a magyar nemzetiség uralma fenntartatik. Beleegyezett a herceg a magyar államnyelv megmaradásába, s Szögyény kívánságára tiltakozott az ellen, hogy a horvátok Muraközt elcsatolják az anyaországtól. Szögyény alatt a budai központban és a dunántúli királyi biztosságokban magyarok vették át a polgári hatalmat, Windischgraetznél az országgyűlés tagjai közül is több tekintélyes ember ki- és bejárt, így Szentkirályi Móric és a két Pázmándy. Az ifjabb Pázmándy, előbb a képviselőház elnöke, Ghiczy Kálmánnal együtt még írásos javaslatot is tett a hercegnek, 48 márciusának eseményeit „egy fakció kárhozatos árulásának” kezdeteiül jellemezvén és javasolván a kül-, had-, pénzügyre és kereskedelemre közös minisztériumok felállítását. Ugyanakkor Bécsben gróf Apponyi György és társai, Jósika Samu, Ürményi József, Dessewffy Emil is tervet dolgoztak ki a 47-i alkotmány modernizált formájú életbeléptetésére; azonban ők és Windischgraetz egyaránt elvesztették a játszmát a Schwarzenbergtől képviselt abszolutizmussal szemben. Schwarzenberg, az öreg Kübeck és gróf Stadion már átvették a kamarilla és Latour hatalmát, ők adatták ki az ifjú császárral a március 4-i alkotmányt, mely a Kremsierbe áttett bécsi parlamentet feloszlatja, a Habsburg-országokból egységes összbirodalmat alkot, mely ezután koronatartományokból tevődik össze, birodalmi és tartományi gyűlésekkel; Magyarországból levágja Erdélyt, Horvátországot, Fiumét, a határőrvidéket s csak annyi alkotmányt hagy meg neki, amennyi az új alkotmánnyal összefér. I. Lipót államférfiainak elgondolása érett most cselekedetté: a Gesammtmonarchie abszolutisztikus alapon, amit egyelőre még némileg leplezni akart Schwarzenberg. Az új alkotmányról Windischgraetz utólag értesült, s hiába szólott ellene, az ő végleges eltávolítására elég ürügyet adott hadvezetésének Görgeytől okozott kudarca.

Görgey hadseregében Pesten átvonulásakor tört ki a tisztikar elégedetlensége. A volt császári csapattestek tisztjei, akik eddig még tisztességgel harcoltak, látva most, hogy Windischgraetz csakugyan az uralkodó akaratát képviseli, egymásután tagadták meg a szolgálatot. A Vilmos-huszárok összes tisztjei, négy alantas kivételével, éppen Görgey szállása, az Angol királynő-szálló előtt próbálták az ezredet ellene fellázítani. Zichy Lipót és Pál grófok, ez utóbbi a kivégeztetett Ödön testvére és mégis a határtól Pestig Görgey hű adjutánsa, megmondották neki, hogy Kossuthot és a forradalmat nem szolgálják. A tisztikar egységének megtartására bocsátotta ki Görgey január 5-én váci manifesztumát, melyben a honvédelmi bizottmánynak Pestről elfutását szigorúan bélyegezve, kimondja, hogy a „feldunai hadtest hű marad esküjéhez, miszerint Magyarországnak V. Ferdinánd király által szentesített alkotmánya fenntartásáért minden külső ellenséggel szembeszáll”, ehhez képest egyedül a felelős magyar királyi hadügyminisztertől, vagy ennek maga által kinevezett helyettesétől (ez akkor Vetter tábornok volt) fogad el parancsokat és fellép mindenki ellen, akik „az országon belül netalán idétlen republikánus izgatásokkal az alkotmányos királyságot felforgatni megkísérelnék”. Görgey ezzel nem tagadta ugyan meg egyenesen a honvédelmi bizottmánynak való engedelmességet, de oly politikai irányban kötötte le magát, melytől Kossuth mindinkább eltávozandó volt. A váci kiáltvány azonban elérte célját: a volt császári tiszteket az V. Ferdinánd parancsaira való fiktív hivatkozással lekötötte a függetlenségi harc mellé és lehetővé tette további együttműködésüket a magyar értelmiségből felnövekvő új tisztekkel. Görgey pedig a 48-as alkotmány védelmében újra felemelte a Batthyánytól elejtett zászlót, s ezzel együtt a Batthyány-Kossuth ellentét most Kossuth-Görgey gyűlölséggé fokozódott.

A volt felsődunai sereg, most a VII. hadtest ilymódon összekovácsolva, alig 16.000 fővel indult meg Nyitra felé, megjelenésével a Lipótvárat ostromló Simunich altábornagyot magára vonta, ezzel és az őt üldöző Csorich-hadosztállyal állandó harcban vonult a bányavárosok területére, s ott az ércanyagot, gépeket és hadikészleteket magához véve, tovább északnak. Ekkor már a Galíciából betörő Schlick altábornagy serege Kassát elfoglalta és a gyönge, részben kaszás nemzetőr osztagokat Miskolcra szorította vissza, majd a Kossuthtól összeállított, s Mészáros hadügyminisztertől vezetett 15.000 főnyi új sereget is január 4-én Kassa előtt visszaverte. Schlickkel szemben Mészáros most Klapka Györgyre, a temesvári polgármester fiára, volt bécsi testőrre, 29 éves ezredesre, majd tábornokra bízta a hernádvölgyi és felsőtiszai sereget, utasítván egyúttal Görgeyt, hogy vele egyesüljön. Görgey a bányavárosoktól északnak fordult, egyszerre három-négy osztrák hadtesttel harcolva, emellett folyton új katonákat nevelve, egész tót zászlóaljakat állítva be seregébe. Felvidéki téli hadjárata az ő személyes műve: ott van mindenütt, fegyelmez, táblabírós és jurátusos rezonálást szigorúan büntet, résztvesz serege minden fáradalmában, s minden katonája úgy látja, hogy egy fejjel nagyobb mindenkinél. Sereg és vezér összeforrnak egymással, ifjú vezér és fiatal sereg, s valóban ez a vonulás, a stureci hágón és a véres Branyiszkón át, Szepesen, Sároson keresztül ismét délfelé, a magyarság hadi erényeinek szolgál örök szimbolumául. Hadosztályparancsnokai, Aulich Lajos, Kmety György, Piller János, Guyon Richárd, mindnyájan kitűnő alvezérekké váltak kezében, csak ez utóbbinak heves temperamentuma alkalmazkodott nehezen Görgey irónikus és gyakran pesszimisztikus természetéhez.

Tavaszra a többi hadszintéren is javulóban volt a helyzet, hála Kossuth és a honvédelmi bizottmány folytonos hadkiegészítő, új és új seregeket alkotó működésének. A szerbekkel szemben, miután a csekély erőkkel operáló Vécsey és Damjanich ezredesek a Felső-Tiszához szólíttattak, március elején Perczel Mór vette át az ügyeket, elfoglalta a már háromszor hiába támadott szenttamási sáncokat, s a szerb-osztrák erőket Titelnél, Péterváradnál defenzívára szorította. Erdélyben a magyarságnak faji kiirtástól való megmentésére az első lépéseket a székelység tette; az agyagfalvi gyűlés, az ősi tanácskozó helyen, gróf Mikó Imre elnökletével elrendelte a 19–40 évesek táborba szállását, a felkelőket ugyan Puchner alvezérei Marosvásárhelynél megverték, de Háromszék nem hódolt meg, Gál Sándor vezetésével szervezkedett; az egykori székely határőr, tanult asztalos és ezermester Gábor Áron ágyúkat önt a harangokból, s az új székely sereg már a brassói szászokra is veszedelmes. Velük szemben Salmen Ferenc szász comes és Saguna püspök vetik fel, hogy szász és oláh védelmére a Moldvát és Havasalföldet megszállva tartó orosz csapatok hivandók be, amely gondolattal már Puchner is foglalkozott október havában. Az orosz segedelem annyival inkább aktuálissá vált, mert az erdélyi magyar fővezérséget december elején Bem vette át, aki Kolozsvárt felszabadította és 1849 elejére Besztercén át Urbánt és az északi császári hadakat ki is szorította Bukovinába. Bem József már Napoleon oroszországi hadjáratában is résztvett, majd a varsói tüzérakadémia tanára, az 1831-i lengyel forradalom bátor tábornoka, annak leveretése után a nemzetközi forradalmi mozgalmak híve, Bécs védelmének egyik vezetője, aki Bécs bukása után Magyarországra jön, s Kossuth megbízza őt Erdély visszaszerzésével. Bem katonás, önzetlen egyénisége ugyanoly varázszsal bírt seregeire, mint Görgeyé. Testtel-lélekkel katona volt, szigorúan fegyelmet tartó, büntető, meleg szívvel jutalmazó. A rendetlenséget vaskézzel szorította hadi formákba, de emberei imádták, így a székelyek és leglelkesebb katonája, Petőfi Sándor. Mint tanult hadvezér, kimerítő manőverekkel és váratlan rajtacsapással egyként operált, míg azonban Görgey sohasem vetette kockára szívéhez nőtt seregének létét, addig Bem, a kis, száraz, számító katonai gép nem egyszer vitte be kilátástalan küzdelembe seregét; abban azonban ő is egyezett Görgeyvel, hogy legénysége küzdelmeiben személyes bátorsággal, példátlan vakmerőséggel vett részt. Sajnos a reábízott erdélyi seregek alig érték el a 10.000 főt; Kossuth szinte atyjának tisztelte, de nem tudta ellátni újoncokkal: az erdélyi hadszíntér tavasszal annál inkább mellékesnek látszott, mert hiszen Bem csekély erőkkel is visszahódította az országot.

A szászok kérésére indult meg Puchner tárgyalása Lüders Sándor orosz hadtestparancsnokkal. Az oroszok január végén vonultak be kis erőkkel Szebenbe és Brassóba. Ekkor azonban már Bem is elindult a déli Erdély elfoglalására, s elsősorban a székelyek felmentésére, akikre azért is szüksége volt, mert tőlük várta serege felszaporítását. Egész kis sereggel indult Szeben felé, Puchner elől visszavonul, megveri, majd 2000 főnyi emberével újra támadásbe menvén Puchner 7000 főnyi serege ellen, Vízaknánál súlyos vereséget szenved. Rá néhány nappal, új sereggel február 9-én Piskinél újra legyőzi Puchnert, Medgyesnél azonban az öreg osztrák tábornok győz, Bem Segesvárra vonul vissza, s az utána nyomuló Puchnert faképnél hagyva, Skariatin orosz ezredest Szeben előtt megveri, s a Puchner szerint „nehézkes és lelkesedésre képtelen” szászok fővárosát elfoglalja. Nyolc nap mulva, március 19-én Feketehalom melletti győzelme Brassó birtokát szerzi meg. Puchner seregei és az oroszok a déli hágókon véres üldöző harcok közben vonulnak ki. Gyulafehérvár és Janku elérhetetlen érchegységi havasainak kivételével egész Erdély a kis lengyel tábornok, a székelyek apja kezében van, aki győzelmeit felsőbbséges vezéri tehetségének és vakmerőségének egykép köszönheti.

Mint látható, a honi föld védelme egymástól különálló akciókra bomlott, amiben természet szerint része volt annak is, hogy a nemzetiségek és osztrák seregek is külön-külön támadtak reánk. Mindamellett Görgey és Klapka egyesülésével, Bem győzelmeivel elérkezett az egységes fővezérlet és egységes haditerv készítésének ideje. De a hadi mozdulatok eddigi formális irányítója, Kossuth, nem érezte ennek szükségét; ő fáradhatatlan volt új csapatok felállításában, fegyverről, lőporról, ruháról gondoskodásban – Nagyváradot nagy hadi indusztria központjává tette, de ezenfelül még a hadmozdulatok vezetését is magának igényelte. Kossuthtal szemben nem szabad nagyravágyásról vagy önzésről szólani; ő ekkor joggal érezte saját akaratában a nemzeti akarat feszülését, s meg volt győződve róla, hogy önzetlenebbül és sikeresebben senki sem szolgálhatja a nemzet védelmét. Emellett a hadvezetésnél politikai szempontokat is kellett neki, a kormány vezetőjének érvényesítenie, s egy fővezértől nem várhatta azok méltánylását. Haditerveibe és elég gyakori stratégiai tanácsaiba mindegyre belejátszik a szabadsággondolattól irányított politikai tendencia, így mikor moldvai betörésre sarkalja Bemet, vagy mikor Dembinsky galíciai diverzióját készíti elő, a lengyel szabadság és orosz zsarnokság küzdelmébe beleszólandó. A szabadságidea hatalmába vetett romantikus hite késztette arra, hogy nemzetőrség, szabadcsapatok alakítását gyakran aránylag nagy pénzáldozatokkal is pártfogolja, holott ezek ellenség előtt általában értéktelenek voltak, kivételt csak a lengyel légió és gróf Monti olasz légiója alkotott; a szabadságharc utolsó idejében mind többször merül fel benne a népharc ideája, grandiózus guerillaharcokkal és ha kell, a nagyszerű halál képével összekötve.

Kossuth tehát egyáltalán nem volt híve főparancsnoki hatalom felállításának, annak pedig legkevésbbé, hogy Görgey kapja kézbe a fővezérséget, kinek váci kiáltványa és pesszimista szarkazmusa korán eltaszította magától Kossuth szívét. Görgey téli hadjáratában eleinte szóba sem állott a honvédelmi bizottmánnyal, s Kossuth csakhamar a vetélytársat látta benne, kit seregének bálványozása veszedelmessé tehet. A felsőtiszai egyesülés után aktuálissá vált Windischgraetz ellen az offenziva, amit Görgey felvidéki hadjárata készített elő, ennek vezetésére már egységes kommandó kellett, s Kossuth meghívta gróf Teleki László által az 1831-i lengyel felkelés egy másik tekintélyes vezérét, Dembinsky Henriket. Ennek egyik első rendelkezése az volt, hogy Klapka hadtestének részeit elvonta, s ezzel lehetővé tette, hogy Schlick kimenekülve Görgey és a meggyengült Klapka kelepcéjéből, a fősereggel egyesülhetett. Görgey Kassán értesült Klapkától a lengyel kinevezéséről, a két fiatalember lázadozva bár, de alárendelte magát az öreg tekintélynek, aki azonban Magyarországon kezdettől fogva szinte érthetetlen parancsokat adott ki, a helyzeteket mindegyre összezavarta, s rideg elzárkózottságában alvezéreit arra akarta rászoktatni, hogy azok vakon hajtsanak végre ismeretlen haditerv szolgálatában parancsokat, melyek első pillanatban hibásaknak bizonyultak. Dembinsky terve az volt, hogy Damjanich hadtestét Cibakháza felé Szolnok irányában tüntetésre használja, s a többi, Görgey-, Klapka-, Répássy-, Vécsei-féle hadtestekkel Eger–Gyöngyös-vonalon támad. Ezt azonban oly lassan hajtotta végre, hogy az osztrákok február végén előbb indultak meg, s nem volt kizárva, hogy Egernél körülfogják a még gyülekező sereget. A hátul álló Görgey türelmetlensége folyton nőtt a balfogások láttára, heves jelenetei voltak a fővezérrel, aki kitette annak a próbának is alvezérét, hogy ez február 26-án ünnepi lakomára híva hallotta egyszerre csak Verpelét felől az ágyúdörgést. Ez volt a kétnapos kápolnai csata bevezetője, melyben Dembinsky Görgeyvel előbb a bal-, azután a jobbszárnyat vezette; a csata első napja minden vezérlet nélkül folyt le, Görgey és Klapka alig jutottak feladathoz; másnap Schlick elfoglalta a magyar jobbszárnyon Verpelétet, Windischgraetz középoszlopa benyomult Kápolnába, mire Dembinsky elrendelte a visszavonulást, bár a magyar sereg több részében intakt volt. Windischgraetz győzelmi jelentése bátorította fel Schwarzenberget a márciusi alkotmány kiadására. A visszavonulás Dembinsky hibájából fejetlenül és nagy károkkal ment végbe, Dembinsky annyira veszélyesnek látta a helyzetet, hogy a sereg nagy részét a Tisza mögé parancsolta vissza, mire március 4-én Tiszafüreden az alvezérek haditanácsa megtagadta tőle az engedelmességet, letették, illetőleg Szemere Bertalant, mint a hadsereghez kiküldött kormánybiztost kényszerítették, hogy Dembinskyt felfügessze és Kossuthnak a táborba érkezéséig Görgeynek, mint rangidősebb tábornoknak adja át a fővezérletet. Kossuth Tiszafüredre érve, látta a tisztikar hangulatát és szintén beleegyezett Görgey ideiglenes fővezérletébe. Utóbb ugyan Vetter Antalt nevezte ki fővezérré, de ennek betegsége miatt továbbra is Görgey alatt indult meg az új tavaszi offenzíva, mely nagyszabású sikerekben még a téli felvidéki menetet és Bem hadjáratát is felülmúlta.

Klapka, Aulich, Damjanich, Görgey, utóbb Gáspár hadtestei összevéve 53.000 főt számláltak, velük szemben Windischgraetz serege az alakulóban levő új csapatokkal is alig érte el az 50.000-et, ami eléggé mutatja Dembinsky sikertelenségét. Az előnyomulást, Gyöngyöstől kezdődőleg, az április 2-i hatvani ütközet, majd Klapka alatt véghezvitt megkerülő mozdulattal az április 4-i tápióbicskei ütközet jelezte, utánuk Windischgraetz Pest előtt a gödöllő–isaszegi vonalat szállotta meg a Rákospatak mellett, ezt Görgey serege április 6-án véres küzdelemmel foglalta el, a herceg Pest felé vonult vissza, mire Görgey Vácnál Götz dandárát verte meg, s maga a Duna balpartján sietett Komárom felmentésére. E sorozatos vereség alkalmat adott Schwarzenbergnek sógora eltávolítására; helyébe Welden táborszernagy vette át a vezetést, de ez sem akadályozhatta Görgey seregének diadalmenetét, mely a nagysarlói győzelem után április 26-án bevonult Komáromba. Görgey itt sietve hajóhidat készített, hogy a jobbpartra átmenve Welden visszavonuló útját elzárja, ez azonban nem sikerült, az osztrákok Pozsonyig retiráltak és ott voltak, ahol Windischgraetz hadjárata előtt. A fiatal hadsereg, csupa ifjú vezére alatt tiszteletreméltó munkát végzett, erősen megnőtt hadtápvonalon, hidak, hadianyag, lőpor hiányával küzdve, hihetetlen gyors rohamban verve vissza és végül kimanőverezve Ausztria hadseregét.

Görgey előnyomulásának éppúgy megvoltak a tőle nem szándékolt politikai következései, mint előbb Windischgraetz kápolnai győzelmének. Kossuth a szeget-szeggel alapján akart válaszolni a márciusi alkotmányra. Mint a honvédelmi bizottmány elnöke, hónapok óta ő végezte a nemzetmentő munkát, s egyedül övé volt a rendelkezés, melyben legfeljebb a bizottmány néhány aktívabb tagja osztozott vele. A debreceni parlament Kossuth intenciói szerint nem foglalkozott törvényhozási munkával, amíg a haza veszélyben van és azt fegyverrel kell menteni. Különben is sok képviselő távoltartotta magát, de a jelenlevők közt is sokan remélték, hogy az áprilisi törvényekhez ragaszkodással talán még valamikép megköthető lesz a béke. E békepártnak nevezett, igen óvatos, sőt félénk csoport feje a korábbi radikális Nyáry Pál volt, vele Kovács Lajos, Kazinczy Gábor, báró Kemény Zsigmond harcoltak a radikálisok növekvő dagálya ellen, akik francia forradalmi példákat követve, a 48-as alkotmány félretételét és köztársaságot kívántak. Pálffy lapjában Csernátony már november 16-án írta: „nem bánjuk, ha a respublikának kikiáltása mostanról már el is marad, ámbár erre nem látunk okot; csak a függetlenség, a lotharingiai háztóli elszakadás, megmenekülés nyilváníttassék. És ha a fenséges aktus megtéve van, akkoron bízzátok meg a független Magyarország elnökét a kormány alakításával”. Néhány nappal később a még csak törpe minoritást képviselő Március Tizenötödike közölt egy, a parlamenttől kiadandó trónfosztási nyilatkozatot. A respublikának vöröstollas „flamingó” hívei, élükön a honvédelmi bizottmány tagjával, Madarász Lászlóval, aki resszortja, a rendőrségi ügyek számára csupa elvtársból állított össze nagyszámú hivatalt, jól tudták, hogy a képviselőház túlnyomó többsége még mindig a pragmatica sanctió híve, ezért mindenkép Kossuth diktatúráját ajánlgatták, remélve, hogy ezzel Kossuthot is mindinkább lekötik a köztársasághoz. Csernátony naponkint kifejtette, hogy felelősség most „legképtelenebb politikai kisszerűség” lenne, Kossuthot ideiglenes kormányzónak vagy elnöknek kell tenni, s ő nevezzen ki felelős minisztereket, – de, írja február 20-án, már annak ideje is elmúlt. Madarászék a párizsi példákkal fenyegetik a képviselőházat, szigorú igazoltatást követelnek a távollevőkre nézve, akik megfosztandók, ha nincs elég igazolásuk; így követelik többek közt Széchenyinek megfosztását mandátumától. A Madarász László testvérétől, Józseftől szerkesztett Debreceni Lapokban Irányi Dániel feketesárgáknak nyilvánítja azokat, akik még a 48-as törvények alapján szeretnének egyezkedni: „aki csak a 48-as törvényeket akarja, az egyedül ezen magyar nemzetet példátlan gazsággal megtámadott ellenségeinek tesz szolgálatot”. Március 30-án Madarász József megírta, hogy az országgyűlés megérett a halálra, „e háznak el kell múlnia”, „mi határozottan köztársaságot óhajtunk”.

Ez a kisebbség kétségtelenül hangos volt az árulás vádjaival, konventi fenyegetésekkel nem takarékoskodott, Madarász László rendőri hatalmával szinte internáltságban tartotta a képviselőket, de ezeknek ha több bátorságuk van, mégis visszautasíthatják a terrorral való fenyegetéseket. A békepárt óvatosan, kerülő úton fogott munkába, első lépésnek Madarász László megsemmisítését jelölte ki, amire a gróf Zichy Ödön-féle lefoglalt ingóságoknak, közte gyémánt ruhagomboknak láthatólag hűtlen kezelése nyujtott eszközt. Madarász hidegvérrel védekezett, s a vádak súlya alatt csak a függetlenségi nyilatkozat kiadása után vonult vissza a politikától. Fontosabb volt a szemmel látható törekvés, hogy a képviselőház az eddig távolmaradt tagokkal liberálisan bánva, ezek egymásután megjelenjenek és a ház irányát a respublikától visszafordítsák a Habsburgokhoz. Kossuth a hadsereghez menve, kijelentette, hogy visszatértekor ugyanezt a házat akarja együttlátni, miben nem is csalódván, Debrecenbe visszatérve, április 13-án titkos ülésen előterjesztette javaslatát a dinasztiának az uralkodásból örökre kizárására, s hogy amíg az ország új kormányrendszerét megállapítja, ideiglenesen kormányzóelnök választassék. Kossuth személyének még ekkor is oly varázsa volt, hogy egyenesen nem mertek ellene szólani, csakis a nyilatkozat időszerűségét vitatták; másnap, április 14-én a református nagytemplomban lelkes tömeggel vegyest ültek a képviselők, Kossuth gyujtó beszédei egyikét tartotta, javaslatát egyhangú lelkesedéssel fogadták el, s őt választották kormányzóelnöknek, ő pedig Szemere Bertalant bízta meg a kormányalakítással. Szemere mint antirepublikánus volt ismeretes, de programmbeszédében egyenesen a köztársaságot publikálta, jóllehet minisztertársai, gróf Batthyány Kázmér, Duschek Ferenc, Csányi László, Horváth Mihály választott csanádi püspök, Vukovics Sebő szintén a mérséklet emberei voltak.

Ekkor már azonban az ország sorsa nem azon fordult meg, mit csinál a debreceni parlament, s mily külországokkal akar Kossuth, legyőzhetlen optimizmussal, szövetséget kötni. A magyar dicsőség még egyszer felvillant Budavára visszafoglalásnál, amire Görgey, eredeti tervével, az osztrákok további üldözésével szemben egyrészt hadianyag hiánya miatt, másrészt a közvélemény nyomására és Kossuth kívánságára határozta el magát. A harmincegyéves hadvezért kellemetlenül lepte meg a függetlenségi nyilatkozat, de elégedetlenkedve is elfogadta azt és nem keresett érintkezést a debreceni békepárttal, amely, titokban, benne remélte a diktátort, aki szétrobbantsa a republikánusok új alkotását. Buda ostroma tovább tartott, mint Görgey gondolta, május 4-től 21-éig, ekkor esett el az utolsó véres rohamban Hentzi Henrik tábornok, a vár védője, aki előzőleg a pesti Dunapart bombázásával barbár hadviselés példáját szolgáltatta. A visszafoglalt fővárosba Kossuth és kormánya diadalmasan vonult be, de a határokra ekkor már ráborult az északi kolosszus árnyéka.

Az orosz intervenció nem a függetlenségi nyilatkozat, hanem jóval előtte Windischgraetz sikertelensége miatt következett be. Schwarzenberg kormánya először csak kölcsönt kért I. Miklós cártól, aki lovagiasan emlékezett vissza Ferenc császárnak tett ígéretére, hogy a Habsburg-családnak mindenkor jó barátja lesz. Görgey márciusi előnyomulásakor a bécsi minisztertanács aggódva észlelte, hogy új sereg aligha lesz könnyen összeállítható, ezért Schwarzenberg most azt kérte a cártól, hogy a folyvást lázongó Galíciát szállja meg, s ez esetben a galíciai osztrák sereg fel lesz használható a magyarok ellen. A cár hajlandóságát növelték a hírek, melyek Kossuthnak lengyel terveiről és a lengyelek magyarországi nagy szerepéről szóltak, de döntőek ezek nem voltak a cár elhatározásában. Schwarzenberg április 6-án kérte 30.000 orosznak Erdélybe vonulását, a cár azonban csak nagy sereggel volt hajlandó segíteni és úgy, hogy az orosz sereg az osztráktól függetlenül operáljon. Az osztrák kormány ezt a feltételt is elfogadta, Ferenc József személyesen látogatta meg Varsóban Miklós cárt és beszélte meg vele az intervenció módozatait. Tényleg június havában két császár seregei vonultak be Magyarországba: Paskievics Iván varsói herceg fővezérlete alatt Kuprianow, Rüdiger, Cseodajev, Lüders, Grottenhjelm hadtestei 194.000 emberrel, báró Haynau Gyula táborszernagy alatt 83.000 osztrák a Duna mentén, Jellasics alatt 44.000 a Délvidéken; több kisebb csapattal együtt összesen 176.000 osztrák. Tehát nem kevesebb, mint 370.000 ember állott 1200 ágyúval összesen csak 152.000 magyar és 450 magyar ágyú ellenében.

Budavár ostromakor a magyarság helyzete kétségtelenül reménytelen volt. 48 forradalmait mindenütt leverték már Európában: Párizsban az 1848 decemberi plebiscitum Louis Napoleont emelte az elnöki székbe, aki az utolsó radikális megmozdulásait a párizsi utcának véresen verte le; a berlini forradalmat szintén már 48 novemberében vágta el Wrangel tábornok, s a nemzetgyűlést is feloszlatta a porosz király. Radetzky fegyverszünete a szárd királlyal 1849 március havában lejárt, de a következő napok meghozták az öreg marsall győzelmeit Mortaránál és Novaránál, mire Carlo Alberto trónjáról lemondva, fiának, II. Viktor Emánuelnak adta át az uralmat és a reményt, hogy az olasz szabadság és egység, ha nem is most, később egyszer meg fog valósulni. 49 tavaszán már csak Velence városában volt forradalmi kormány, Manin köztársasága, s valóban, ez volt Kossuthnak egyetlen szövetségese, amíg a lagunák forradalmát a magyarral egyidejűleg, 49 augusztusában le nem verte Ausztria. Mint Petőfi is látta: „Európa csendes, újra csendes.” Benn az országban szintén reménytelen volt az új helyzet, amelyet Haynau és Paskievics előnyomulása hozott létre. Aszerint, amint az országot koncentrikusan megrohanó ellenség előhaladt, úgy zsugorodott össze mind kisebb területre a védelem és a védelmi erőforrások köre. Nyugaton Haynau csapatai nyomán mindenütt magyarok jártak, akik konzervatív, lojális érzelmekkel akarták szervezni a mögöttes területeket. Ezekről a földekről többé újoncot nem várhatott a magyar kormány, legfeljebb menekültek jöttek hozzá, aminthogy az utolsó időben a kormány székhelyéhez, a Szegedhez és Aradhoz vivő országutakon éppúgy torlódtak menekült szekerek ezrei, akárcsak Rákóczi felkelése végén a Felső-Tisza környékén. Kossuth még tavasszal kimerítette, hatalmas gesztussal utolsó rezervoárjait a magyar néperőnek; ami sereg még volt, annak pótlására többé már nem lehetett számítani. De arra sem, hogy a szembenálló erők gyöngüljenek. A szerbek ugyan az orosz intervenció hírére lehangolódtak, mert azonnal belátták, hogy ha Ausztria orosz segéllyel győz, akkor az ő segítségükre keveset fog adni, s territoriális különállásukról alig lehet szó. Igaz, Jankuval folytatott tárgyalásai Kossuthnak a Hatvani-féle tragikus epizód után is jó mederbe jutottak, de szerbek és oláhok, valamint horvátok ekkor már nem voltak sajátmaguk urai, hanem a bécsi kormány szolgái, felfegyverzett tömegeik már mindenütt osztrák császári tisztek vezetése alatt állottak, s ha akarták volna, akkor sem hagyhatták volna el többé a feketesárga zászlókat a magyar trikolórért. „Már mi nékünk ellenségünk. Egész világ, látom én; Szegény magyar, beh magad vagy, Ezen a föld kerekén”, – a szabadság költője, Petőfi, nem volt politikus és így szépítés nélkül ismerte fel a helyzetet: már 48 folyamán is új Mohács merült fel lázálmaiban: „Hol lesz az új Mohács? ahol megint lemegy Majd a haza napja… Fessük zászlainkat fekete-pirosra, Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa.” A nemzet azonban nem volt hajlandó a véres véget tétlenül fogadni; a harcoló nemzetnek szintén Petőfi rajzolta meg képét szublimált faji érzéssel:

„A Kárpátoktul le az Aldunáig
Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar!
Szétszórt hajával, véres homlokával
Áll a viharban maga a magyar.

Ha nem születtem volna is magyarnak,
E néphez állanék ezennel én,
Mert elhagyott, mert a legelhagyottabb
Minden népek közt a föld kerekén.”

Ekkor már elkövetkezett a „szörnyű idő”: „Talán az ég megesküvék, Hogy a magyart kiirtja” – s a magára hagyott nemzetnek élethalál küzdelme egy pillanatra a halálba menő költő előtt is „egy őrült, rémülésteli ész meséjének” tűnt fel.

De a magyar faj áldozatkészsége is elérkezett határaihoz. Még azon a mindinkább összezáruló területen is, ahova még elértek Kossuth kormányának rendeletei, nehéz lett volna nagyobb tömegeket megnyerni a háború ügyének. Nem mintha a békepártnak bárhol is hívei lettek volna, hiszen Debrecen annyira el volt már zárva a külvilágtól, hogy a néhány ottani ujság, azután a néhány hétig Pesten megjelenők szélesebb körben sehol nem terjedtek el; a forradalom hírlapjai egyáltalán feltűnő alacsony példányszámokat értek el, s a debreceni torzsalkodások zárt körben, a nemzet tudta nélkül folytak le. Igaz, a függetlenségi nyilatkozat sem volt alkalmas arra, hogy akár egyetlen új honvédet is szerezzen az új kormánynak, de aki nem helyeselte a radikalizmust, mint Deák, az úgyis régóta otthonról nézte, aggódással és keserű elégtétellel a végkifejlés közeledtét. Az értelmiségnek lelkes, fegyverfogható tagjai már a seregnél voltak, az Alföld nagy városainak parasztsága is felkelt már a mult esztendőben; most, a tavaszi munkák idején, az otthonmaradtak éppen nem voltak hajlandók földjüket elhagyni, családjukat éhségnek kitenni. Az orosz seregek nyomában a kolera réme is ijesztette a lakosságot, az oroszok ezrenkint szenvedtek a döghalál következtében veszteségeket, nyomukban és előttük borzadály és rémült tehetetlenség terjedt. A nemzet becsületét, a hadi becsületet már egyedül a tényleges hadsereg tarthatta fenn, melyről Görgey írta meg elemi őszinteséggel a valót, elsorolva a „hallgató” sereg győzelmeit és azt, hogy a függetlenségi nyilatkozat csak kárára volt a védelemnek: „Hol vannak ezzel szemben, hova lettek a sok hűségi nyilatkozat szerzői, ezek a bátor harcosok életre, halálra? Milyen ellenállást fejtett ki a nagy és lelkes Debrecen, április 14 bölcsője, egy 4000 kozákból álló hadoszlop ellen? Talán követte Egernek a kápolnai csata utáni magasztos példáját, amikor a benyomult ellenséget segítség nélkül kiszorította, avagy talán egy szerencsétlen kimenetelű harc után második Bresciává vált?” A hadsereg a harckészség rhetori nyilatkozatait csak „gyenge nád hajlásának tartotta egy nagyravágyó, erőszakos kéz durva érintésére”, s ez a „mártírhadsereg”, melynek a politikusok csak folyton újabb ellenségeket tudtak szerezni, de a köréje záródó körből egyetlen ellenfélt sem tudtak baráttá vagy legalább semleges nézővé alakítani, – ez a sereg sötét érzésekkel indult utolsó útjára, Görgey nagy levonulására a Felső-Dunától a Maroshoz, mely mint tragikus akkord fejezte be 48–49 nemzeti dicsőségének felvonásait, a felvidéki téli hadjáratot, a tavaszi offenzívát, Bem erdélyi diadalmenetét.

A magyar akarat egyetlen megmaradt instrumentuma, a hadsereg pedig épp ekkor vált fokozott mértékben szubjektív törekvések, személyes érzések labdájává. Kossuth és Görgey közt mindinkább kiélesedett az ellentét; néha barátságos leveleket váltottak, de rendesen Kossuth háborgott a hadvezér pesszimista iróniáján, Görgey bosszankodott és nevetett az államfő érzelmi kitörésein vagy stratégiai tanácsain. Mindkettőnek bizalmas környezete táplálta a két protagonista bizalmatlanságát. A helyzetet bonyolította, hogy az új minisztériumban természetesen hadügyminiszteri állást is kellett szervezni, ezt Kossuth felajánlta Görgeynek, aki elfogadta, azonban sok huzavona után ideiglenes fővezérletét is megtartotta. Kossuth viszont nem tudta magát elhatározni, hogy végre valóságos fővezérré tegye azt, kiben, hite szerint vetélytársát, s a haza árulóját növelte nagyra. Inkább Dembinskyvel és a becsületes, de vezetésre képtelen Mészárossal kísérletezett. Görgey munkáját pedig kettős állása, s a folytonos személyi izgalmak zavarták. Haynau betörésekor eleinte zavartan védekezett. Az osztrák a Duna mindkét partján támadt, hogy még a duklai hágón bevonuló orosz fősereg előtt érje el Pestet; Görgey Buda ostroma után Komárom körül helyezkedett el, június havában a Vág-folyó mellett előtörésekkel védekezett, de a peredi csatavesztés után a Vág mögé vonult. Haynau erre a Duna jobbpartján Komáromnak támadt; – Kossuth előbb tiszai sereget akart az oroszok elé vetni, azután pedig azt határozta, hogy Komáromban erős őrséget hagyva, Görgey vonuljon le a Tiszához, Szegedre, hol már sáncok készültek, s ott koncentrálva vegyék fel a magyar erők a küzdelmet. Görgey ezzel szemben Komáromban akarta összesíteni az erőket, ahol a vár védelme alatt kormány és országgyűlés biztonságban lehetne. Ez a kérdés: Szeged vagy Komárom? heves küzdelmet keltett az államfő és hadvezér közt, Klapka Kossuthhoz állott, Görgey végül beleegyezett a levonulásba, ha előbb még egy kísérletet tesz az osztrákok áttörésére. Ez volt a július 11-i komárom-ácsi csata, a honvédség egyik utolsó nagy dicsősége, benne mindenütt ott járt Görgey magas paripáján, vörös rövid zekében, darutollas Kossuth-kalappal; negyven huszárszázad élén vezetett rohama az utolsó nagy magyar lovasroham volt a világháborúig. Gránátszilánktól fejsebet kapván, átvette tőle a vezetést Klapka, aki azonnal elrendelte a Szeged felé levonulást. Ebben Görgey eleinte seblázban, szekéren fekve vett részt, vezérkari főnöke, Bayer ezredes pedig gyakran napokon át nem volt magánál alkohol miatt, – a mártírsereg azonban ment, kanyargott osztrák és orosz között, mert közben Paskievics hadtestei szinte akadály nélkül tolták előre élüket Miskolcon át egész Vácig, a kormánytól eléjük küldött kis erők, rossz vezetők, így Dembinsky alatt elégteleneknek bizonyultak. Váctól Görgey ismét teljes öntudattal vitte seregét, az orosz fősereget megkerülve, délnek hagyva, Losoncon, Rimaszombaton át Tokajig, innen a vonulás irányát derékszögben megtörve, Nyiregyházán át Nagyváradra, s onnan a Kossuthtól megjelölt cél felé. Három hadtestét, Pöltenberg, gróf Leiningen és Nagy-Sándor József tábornokok alatt, felváltva használta utó- és oldalvédül; július 12-től augusztus 4-éig tartott ez az új anabázis, méltó egy új Xenophon tollára, s közben csak Nagy-Sándor hadteste vesztette el, tábornoka vigyázatlanságából, nagy orosz erők ellenében a debreceni ütközetet.

A véres harcok közt folytatott erőltetett levonulás lehetővé tette a többi hadtesttel való egyesülést, de hol voltak ezek már akkor! Erdélyben Bem alatt szétszórva eleinte 38.000 ember állott a Bukovinából, Moldvából és Oláhországból betörő szinte 60.000-nyi orosz és osztrák ellen. Bem most is villámgyors mozdulatokkal támadta felváltva az egyes bevonuló hadtesteket, közben az Ojtozi-szoroson át Moldvába is tört, fellázítani az oláhokat, de Segesvárnál, Petőfi pályája végpontjánál, július 31-én csatát vesztett 3000 emberével, öt nap mulva új 6000 főnyi sereggel Nagyszebent vette be, de seregét Nagycsűrnél augusztus 6-án az orosz túlerő teljesen szétszórta. Bem tehát egyedül, csapat nélkül ment ki Magyarországra, hol Kossuth rendeletéből a fővezérséget kellett Dembinskytől átvennie. A fővezérség ugyan a felsődunai hadsereg véleménye szerint Görgeyt illette volna, a július elején Szegedre menekült országgyűlés is, mely a vészhírek hatása alatt kezdett kibontakozni Kossuth szuggesztív befolyása alól, szintén ezt kívánta, de Kossuthot Görgey mellőzésében Szemere miniszterelnök is támogatta, aki ez utolsó hetekben Kossuthtal, avagy Görgeyvel együtt szeretett volna diktátor lenni, de természetesen ellene volt a két vezető kibékülésének. Görgey pedig a Dunánál az osztrák főerőt, azután az orosz fősereget foglalkoztatván, időt szerzett Kossuthnak a déli sereg szervezésére. Szegednél 64.000 ember gyűlt össze, s ezt a sereget, mellyel Görgeynek egyesülnie kellett, Kossuth a már ismert, tehetetlen Dembinsky fővezérletére bízta. Dembinskyvel szemben Jellasics serege állott, melyet egy ideig Perczel Mór vitézül feltartóztatott, Pest felől Haynau főserege közeledett, mire Dembinsky a szegedi sáncokat felhasználatlanul hagyva, augusztus 1-én éjjel átvonult a Tisza balpartjára, itt Haynau új támadására a szőregi töltést is feladva, nem Aradra, a Görgeyvel való egyesülésre, hanem Temesvár, illetőleg Erdély felé vonult, kétségtelenül azért, hogy Lugoson át elmenekülhessen az országból. A folytonos visszavonulás seregét demoralizálta, Temesvár osztrák falai alatt érte el Haynau, épp amikor Bem megjelent a fővezérlet átvételére. Bem szokása szerint bátran nekiment az aznap átvett, előtte ismeretlen sereg élén az ellenségnek, mely a magyar sereget még aznap, augusztus 9-én teljesen szétverte. Görgey tehát hiába jött le Komáromtól, nem volt sereg, mellyel egyesüljön; mikor a Maros déli partjára küldte Nagy-Sándor hadtestét, hogy ez Dembinskyvel az egyesülést előkészítse, a magyarok már osztrák osztagok elől voltak kénytelenek visszavonulni.

Az augusztus 10-i aradi minisztertanácsban Kossuth még úgy tudta, hogy Dembinsky győzött Temesvárnál, a miniszterek különben összevesztek, volt-e joga Kossuthnak tudtuk nélkül Bemet fővezérré kinevezni. Éjszaka Kossuth magához kéretvén várbeli lakására Görgeyt, megkérdezte, mit tenne, ha Bem Temesvárnál győz; Görgey: nyomban megtámadja Haynaut; új kérdés: és ha Temesvárnál az osztrák győz, válasz: leteszem a fegyvert; Kossuth: és én főbelövöm magamat. Pár óra mulva kapta és küldte át az államfő az egyetlen megmaradt vezérnek Guyon jelentését a déli sereg tökéletes szétveretéséről. Görgey a formák megtartásával akart eljárni. Neki összesen 28.000 főnyi serege volt a Maros jobbpartján, ebből a hosszú véres út után legfeljebb 15.000 harcképes: Haynau egyik hadteste Temesvárról jövet már Arad elé ért, Rüdiger serege, a Debrecenhez ért Paskievics-erő déli osztaga a Kisjenő–Nagyszalonta–Nagyvárad-vonalból tört elő. Vagy kikényszeríti a közelebb álló Haynau a kapitulációt, vagy önkéntes fegyverletétel; hadianyag, lőszerpótlás nélkül legfeljebb huszárjaival törhet át Görgey és menekülhet egy darabig. Rimaszombat óta az oroszok több követet küldtek hozzá, amiről ő a kormánynak jelentést tett; az oroszok barátságos viselkedéséből ő is, a kormány is azt képzelte, hogy velük lehet beszélni. Kossuth és Görgey külön-külön jutottak azon végső expediensre, hogy a cárnak felajánlják a magyar koronát orosz secundogenitura számára. Kossuth nem kisebb embereket, mint a miniszterelnököt és Batthyány Kázmér minisztert küldte Görgey táborába, hogy ezek a némileg leplezett ajánlatot Görgey tisztjei által Paskievics elé vigyék. Az orosz fővezértől visszautasítás jött, de a vezetők, politikusok és katonák továbbra is remélték, hogy az orosz-osztrák meghasonlás következtében Paskievicstől jobb bánásmód lesz várható. Görgey mindennek befejezéséhez szükségét látta az államhatalom birtokának; atyai barátja, Csányi László miniszter közvetítésével Kossuthtól lemondólevelet kért és kapott augusztus 11-én; Kossuth kikötötte, hogy a lemondás este 9-kor lépjen érvénybe. A fővezér, most az egynapos államfő a következő napon, 12-én három felsődunai hadtestével, az egyetlen harcképes magyar hadsereggel Világosnál letétette a fegyvert Rüdiger tábornok előtt. Az utolsó Éljen Görgeyre még az ő vasidegei is összeroppantak, egy pillanatra leborult hű lova nyakára.

Miként a varsói herceg urának jelentette: Magyarország az orosz cár lábainál hevert.