Abszolutizmus és kiegyezés.

Az osztrák megtorlás és kivégzések. – Schwarzenberg és Bach kormánya, bürokrácia; az integritás megszüntetése. Thun közoktatási reformja; úrbériség és kárpótlása; parasztság és nemesség anyagi helyzete. Deák és a passziv rezisztencia. Az ókonzervativok; Kossuth és az emigráció működése és államkoncepciója. – Ausztria külpolitikája, gazdasági bajok. Protestáns pátens. Széchenyi. Októberi diplóma és a konzervativok. Az ellenállás, Deák feliratai; gróf Teleki László. – Schmerling; a dualisztikus gondolat kialakulása; Apponyi, Deák, Andrássy; 1866. háború, kiegyezési tárgyalások, 1867:12. törvénycikk.

A mi a fegyverletétel után következett, arról igazat mondott az angol kormány feje, Palmerston: „Az osztrákok valóban a legnagyobb vadállatok azok közt, akik valaha a civilizált ember meg nem érdemelt nevére igényt tartottak; kegyetlenkedéseik csak az afrikai és haitii négerfajok eljárásához hasonlíthatók.” Mi, akik megismertük I. Lipót tanácsosainak hideg vérszomját, Haynau dühöngéseit is el tudjuk helyezni az emberi történet jelenségeinek ez alsóbbrendű sorozatába, de hogy a bécsi kormányköröknek e régi magyar gyűlölete oly korláttalanul gyilkolhatott, ez a hatalomra került személyek lelki berendezéséből is következett. Brescia hóhéra és szétrombolója, Haynau éppúgy patologikus jelenség volt vér- és bosszúszomjában, mint a „hideg vámpir” Schwarzenberg Félix, aki nem tudvágyból, hanem állati érzéseinek hódolva járt a klinikára holttesteket boncolni. Magyarország nem a cár, hanem e két ember lábainál hevert.

Bem veresége és a déli, nagyobb magyar sereg szétoszlása után természetesen lehetetlenség volt a fegyverletételnél feltételeket kötni ki, amikor minden további tárgyalást órák alatt szakított volna meg Haynau seregének közbelépése, – de Görgey és a honvéd tisztikar nem csalatkozott, amikor a cár jóindulatára számított. Nemcsak Paskievics ajánlotta a császárnak és Schwarzenbergnek a „széleskörü amnesztiát, mely behegesztené az ország vérző sebeit”, hanem Miklós cár maga is ezt javasolat Sándor cárevics által, akit a fegyverletétel hírére Bécsbe küldött, ráveendő Ferenc Józsefet, hogy – mint a cári levél mondá – „uralkodó jogaink legszebbikét, a helyesen értelmezett kegyelmet” gyakorolja. A teljhatalom ekkor már a főparancsnok Haynau bárónál volt, akinek természetét ismerve, az augusztus 31-i minisztertanács megvonta tőle a halálos itéletek végrehajtásának jogát, de erre Haynau Bécsbe ment, s a „két vérivó, a dühös bolond és a hideg vámpír” rávették a minisztertanácsot, hogy az újra a főparancsnokot tegye a magyar élet és halál urává, csak utólag legyen köteles jelentést tenni a már végrehajtott ítéletekről. Az új határozatot közönyös lélekkel fogalmazta meg Schmerling igazságügyminiszter, az ifjú császár azonban két hétig vonakodott aláírni, míg végre Schwarzenberg aláiratta vele. Az emberies érzésű tanácsosokat, köztük Windischgraetz herceget, már rég elűzte környezetéből uralkodása első éveinek e rossz csillaga.

Haynau a kivégzésekkel Latour maneseit akarta kiengesztelni, s ezért az október 6-i bécsi forradalom évfordulóján kellett meghalniok a honvédsereg azon főtisztjeinek, akik császári szolgálatból léptek át a honvédségbe. Az aradi tizenhárom vértanu tábornok, Kiss Ernő, Schweidel József, Lázár Vilmos, Dessewffy Arisztid, Pöltenberg Ernő, Török Ignácz, Lahner György, Knezics Károly, Nagy-Sándor József, gróf Vécsey Károly ártatlan áldozatok, a magyar sorsnak igazi mártírjai, akik halálukkal beigazolták, hogy veszélyes viszonyok közé helyezett hazánkban a kötelességteljesítés és hősies hazafiasság is tragikus véghez juthat. Gróf Batthyány Lajost ugyane napon lövette agyon Haynau megbizottja az Újépületben, miután a halálos ítéletben kimondott akasztást a büszke gróf öngyilkossági kísérlettel, nyakának megsebzésével lehetetlenné tette. Batthyány halála valósággal „premeditált Justizmord” volt, hiszen a bécsi kormány kezében levő 48-iki iratokból napnál világosabban kitűnt az ő küzdelme a dinasztia szolgálatában a forradalom erőivel szemben; hadbírójának megkeresésére ez iratokat hivatalosan letagadták, mert Schwarzenberg és a kamarilla benne látta a forradalmi mozgalom megindítóját, s ezért eleve elhatározta halálát. Batthyány, az aradi tizenhárom, Csányi László, báró Perényi Zsigmond, Szacsvay Imre, Kazinczy Lajos, Woroniecky Miciszláv, a lengyel légió vezetője és a kivégzettek hosszú sora a nemzeti önállóság vértanui lettek, akiknek emléke élni fog, míg a Duna-medencén magyar nemzet él saját erkölcsi törvényei szerint. A haditörvényszékektől várfogságra itéltek száma jóval ezer fölött van; kitűnő hazafiak, mint Vörösmarty, Bajza, Jókai bujdosásnak adták megukat az üldözés elől; Deákot haditörvényszék elé állították, mely őt felmentette; a volt honvédeket tisztán bosszúvágyból besorozták a császári seregbe, s miután az ilymódon előálló 40–50.000 főnyi szaporulatot nem tudták elhelyezni, rövid idő mulva megint kiengedték, közben azonban ezer és ezer családot döntöttek halálos aggodalmakba. Haynau beteg agyában újraéledt Basta és Hocher gondolata: véres példaadással szorítani engedelmességre e rebellis népet, miként maga írta: „Száz esztendeig nem lesz többé Magyarországon forradalom, erről fejemmel kezeskedem.” Mikor azonban az európai hírlapok is felháborodtak véres kormányán, megsejtette a főparancsnokságtól való közeli felmentését, s az utolsó pillanatban maga gyakorolt kegyelmet; a debreceni parlament sok tagja így szabadult meg a kivégzéstől. Az orosz cár, miután amnesztia-kérése visszautasításra talált, egyedül Görgey megkegyelmeztetését eszközölte ki, akit a bécsi kormány Klagenfurtba internált, s akit a török földre menekült Kossuth, felocsúdva az aradi csapás ájultságából s újra felvéve a kormányzói címet, 1849 szeptember 12-i viddini levelében ország-világ előtt árulóvá bélyegzett, vállaira helyezve a szabadságharc katasztrofájának egész ódiumát.

Ferenc József tizennyolcéves korában vette át a feloszlásban levő monarchia vezetését, amikor úgy látszott, hogy a legrégibb autónom egységet, Magyarországot sikerült Windischgraetz fegyvereivel újból leigázni. Nem véletlen, hogy a polgári és jogi dolgokban is kitűnő képzettségü fiatal császár figyelme a hadsereg felé fordult, elsősorban katonának érezte magát és tényleg, legalább is uralkodása első évtizedeiben, a Habsburgok trónján II. József, II. Lipót és Ferenc szürke polgári egyénisége után újra fényes egyenruhájú katonacsászár ült, aki a polgári ügyekben szívesen alárendelte magát azon tanácsosainak, akik a jóindulatú és még tapasztalatlan fiatalember bizalmát meg tudták nyerni. Windischgraetz herceg magyarországi kudarcával a 48 előtti rendiséghez ragaszkodó tory arisztokrácia befolyása is megsemmisült, helyébe a császár környezetében azok léptek, akik a fegyver erejével korlátlan abszolutizmust akartak felállítani. Ennek a modern abszolutisztikus kormányzatnak Schwarzenberg mellett, aki 1852 áprilisában meghalt, az öreg Kübeck volt a főtámasza, az ő évtizedes tapasztalataiban és személyes becsületességében a császár teljesen megbízott, de a rendszert igazában Bach Sándor belügyminiszter, a 48-as bécsi forradalom egyik izgató liberális ügyvédje építette ki a világtörténetben is emlékezetes páratlan elvtagadás árán. Az új abszolutizmus Bach hatásaként a katonai uralom mellett a bürokrácia túltengésében, valóságos orgiáiban jelentkezett, ez különböztette meg minden korábbi abszolutisztikus periódustól. Bár a kormányt Ferenc József trónralépte óta változatlanul a miniszterek vitték a császár személyes vezetése alatt, anélkül, hogy a népek, vagy a még egy ideig együttülő kremsieri gyűlés véleményére kíváncsiak lettek volna, Bach jogászi és bürokratikus hajlandósága következtében szinte évről-évre, idényről-idényre jelentek meg új és új provizórius és definitív rendelkezések, melyek az abszolutizmus légüres terében is az alkotmány és központi kormányzat viszonyait szabályozták. Bach és Kübeck befolyása alatt 1851 decemberében visszavonták az 1849 márciusi, aránylag liberális és konstitucionális alkotmányt, melyet azonban Schwarzenberg sohasem engedett megvalósítani, s kiadták azon „alapelveket”, melyek szerint az oszthatatlan egységű osztrák császárság helytartóságokra osztva berendezendő. Ez alapelveket aztán rendeletek, pátensek özönével próbálták megvalósítani bizonyos európai egyenlőségi gondolat szerint, amennyiben a rendi különbségeket nem állították többé helyre, a 48-as törvényhozásoktól eltörölt jobbágysághoz sem tértek vissza, hanem a birtok felkszabadításával, a törvény előtti egyenlőség behozásával, egyenlő és mindenki számára megnyitott iskoláztatással hozzájárultak a rendi korszak végleges eltemetéséhez. Mindez azonban a népek megkérdezése nélkül, a minisztertanács és egy, Kübeck, majd ennek halála után Rainer főherceg elnöklete alatt álló Reichsrat, birodalmi tanács kezdeményezésére, nyomasztó katonai, zsandár-, rendőr-, cenzori uralom alatt ment végbe, tökéletes megfordításával a 48-ig tartó fejlődési iránynak, mely a monarchia minden népének öntudatát és önrendelkezési hajlamát nevelte, míg most az abszolutizmus, melynek a hadsereg és a büró volt hazája, a népek öntudatának tökéletes lefojtásával akarta őket boldogítani.

Magyarországon ez a magában véve is nemzetellenes abszolutizmus, a renegát Bachnak és a Világosért bosszút lihegő szoldateszkának alacsony érzelmeiből táplálkozva, tovább folytatta a rémuralmat, a bürokratikus szervezés közben is tovább folytak az elfogatások és pörök, úgynevezett összeesküvések halállal büntetése, s a Bach-kormánynak kiszámíthatatlan, csupán személyes gonoszságból magyarázható eljárására mi sem jellemző, mint báró Vay Miklósnak 1852-ben halálra ítéltetése, s kegyelem útján Theresienstadtba zárása, miután előbb, 1850-ben a polgári helytartói állásra akarták kinevezni. Bachnak, miként a Reichsrat magyar tagja, Szögyény László nevezte: Európa megvetésre legméltóbb politikai jellemének központi kormánya alatt először báró Geringer Károly, egyszerű bürokrata vezette a magyar helytartóság ügyeit provizórius módon, míg 1851-ben Albrecht főherceg, Napoleon ellenlábasának, Károly főhercegnek fia, a császárnak nagybátyja nem neveztetett ki az ország kormányzójává. A magyarságra minden „organizációs” változás javulást nem, inkább következetes rosszabbodást jelentett; Geringer még nem volt ellensége a gutgesinnt magyarságnak, maga is eljárt a Nemzeti Casinóba, s az állásokban lehetőleg magyarokat alkalmazott, amilyen akadt elég a szolgálatra úgy a vagyonos közép-, mint tanult kisnemesség köréből, részben anyagi okokból, részben azon kiábrándulás miatt, melyet a forradalom leverése, a liberális kísérlet katasztrofája okozott. Albrecht főherceg már ridegen elzárkózott a magyarságtól, minden megmozdulást a konzervatív főurak részéről is személyes sértésnek tekintett, s az ő uralma alatt telt meg az ország osztrák, elsősorban cseh és csehnémet hivatalnokokkal, a gyűlöletes és egyben nevetséges Bach-huszárok hadával, akiknek utódai azonban gyakran már második nemzedékben nacionalista magyarokká váltak. A bürokrácia mellett a 16 ezredre tervezett osztrák csendőrség osztagai kezelték Magyarországot, Haynau helyettesének, Kempen báró altábornagynak vezetése alatt, amelyek azonban évtized alatt sem voltak képesek az Alföldön és Dunántúl elharapózó, itt-ott már romantikus színezetű rablóvilágot megszüntetni; a fénylősisakos lovas zsandárok a pusztákon megjelenve, nappal messziről elijesztették a betyárokat, éjszaka pedig maguk sem mertek szállásaikról kimozdulni. A városokban Prottmann József pesti rendőrfőbiztos és a Bach alá rendelt rendőrség tartotta fenn a néma remegés rémuralmát, lapelkobzásokkal, elfogatásokkal, a besúgók és spiclik jól dotált szervezetével; tudjuk, hogy az osztrák rendőrségnek Kossuth bizalmas környezetében is megvoltak fizetett emberei, s egy ilyennek köszönhette Kempen, hogy a Szemere Bertalantól 1849 augusztusában Orsovánál elásott szentkoronát sikerült 1854-ben kiásatnia, mielőtt Kossuth más helyre vitethette volna.

Legnagyobb ellenségének az abszolutizmus az ezeréves magyar államiságot és annak hordozóját, a magyar nemzetiséget tartotta. A monarchia új szervezésénél mindenekelőtt e kettőnek érvényesülését kellett végérvénnyel megszüntetni. E célból már a katonai uralom alatt levágták Magyarország testéről Erdélyt, az ú. n. Vajdaságot, Horvát-Szlavónországot a Muraközzel és Fiuméval együtt; a megmaradt területet öt kerületre, distriktusra osztották Budapest, Pozsony, Sopron, Kassa, Nagyvárad székhelyekkel – mint látható, a nagy dunántúli és alföldi magyar városokat óvatosan elkerülve. A kerületek élére 1850-ben főispánokat neveztek ki – a Bach-uralom arcán furcsa fintorként ottmaradt az egész vármegyei tisztikar, főispántól egész a cseh szolgabíróig –, Pozsonyba gróf Attemset, Sopronba báró Hauert, a kormányzóságnál Albrecht főherceg egyik rossz szellmét, Budapesten Augusz Antalt, Kassán gróf Forgách Antalt, Nagyváradon Dőry Gábort; megszervezték a helytartótanácsot is egészében magyarokból, továbbá a bécsi birodalmi főtörvényszéken egy magyar osztályt, melynek bírái azonban, akárcsak az egész hivatalszervezet, német nyelven voltak kötelesek működni. Erdélyben magasrangú katonák viselték a kormányzói, illetőleg helytartói tisztséget, szintén öt distriktus, Nagyszeben, Gyulafejérvár, Kolozsvár, Dés, Marosvásárhely felett. A „szerb vajdaságot és a temesi bánságot” már 1849 novemberében megalakították Torontál, Temes, Krassó és Bács-Bodrog megyékből, még Szerém megye rumai és illoki járásaiból, függetlenítve Magyarországtól, egyenesen a bécsi minisztérium alatt. Bach uralmának sekélyes politikai érzékét a Vojvodina megalakítása mutatja legjobban; a császár tényleg jutalmat akart adni a Bécs mellett harcoló nemzetiségeknek, de a Vajdaság kivágásával a horvátokban is elkeseredést keltett, viszont a szerbeket is felébresztette illúzióikból, amikor nemzeti vajda mellőzésével az új területet osztrák katonai helytartóra bízta, s mellette Temesvárott helytartóságot szervezett, éppúgy német nyelvvel és osztrák szervezetben, mint a monarchia más tartományaiban. A horvátok viszont a horvát végvidék további különállását és osztrák katonai kezelését, valamint a reájuk is kiterjesztett osztrák igazgatást, a tartománygyűlés megszüntetését és a germanizációt nehezményezték. Valóban: a nem-magyar népek Bécstől ugyanazt nyerték jutalmul, mint a magyarok büntetésül. A tótok territoriális álmaiból semmi sem lett, sőt a tót nyelvi probléma a törvénytár tót fordítása révén magára vonván a kormány figyelmét, Bach a cseh egyházi nyelv használata mellett határozta el magát, s így a magyar nyelven kívül a tót népi nyelvnek is elnyomójává lett. A ruténekért mindössze annyi történt, hogy agitátorukat, Dobrzánszky Adolfot Budapestre a helytartótanácshoz nevezték ki, de csakhamar vizsgálat alá kellett vonni, mert birtokot vásárolva, orosz aranyokban fizetett. Az új uralom egy lépéssel sem tudta tovább vinni a nemzetiségi kérdés megoldását, a népek megnyugtatását, aminthogy bizonyos is, hogy kisebbségi kérdésekben fanatikus etatisztikus gondolkodása volt és politikai szempontból bármikor feláldozta százezrek nyelvi s nemzeti öntudatát. A Vojvodinában a 407.000 ottlakó szerbnek 1 millió 400.000 lakost kiszolgáltatni, közte 325.000 németet, 395.000 románt és 241.000 magyart, valóban nem mondható a nemzetiségi kérdés méltányos megoldásának, s az összbirodalom szempontjából is a Belgrád felé tekintő szerbségnek ily igaztalan nagyranövelése – túlzás nélkül – kolosszális ostobaság volt.

Aminthogy Bach büróiban, akárcsak az ő fejében is, az organizációs pátensek, alaptörvények, periodikus jelentések mindinkább kiszorították a józan észt. Rendőrileg üldözték a magyar ruhát, még a körszakállt is; ugyanekkor a magyarság megnyerésére a cseh hivatalnokoknak magyar egyenruhát csináltattak, akik aztán e nemzeti ruhában szidalmazták a magyarságot. Az új szolgabíró, az előszobában magyar beszédet hallva, kiszólt, hogy ki ugat már megint odakinn. Az igazgatás aktagyártásban és a hangulat gyermekes megfigyelésében merült ki, a megyei hatóságoknak évente egyenkint 238 jelentést kellett írniok területük viszonyairól, elképzelhető pontossággal. Az abszolutizmus alkotásai közt modern osztrák írók is szeretik felsorolni a gróf Thun Leo közoktatási minisztertől létesített középiskolai reformot és a jobbágyság felszabadításának keresztülvitelét: mindkettőt a hazai fejlődés és a dolgok európai színvonala már előkészítette, s bármely más természetű kormány is végrehajthatta volna – valószínűleg jobban. A Thun-féle 1849-i „Entwurf” a gimnáziumokat modernizálta abban a formában, amint azután az egész kiegyezési korszakban megmaradtak; a tényleg túlsok régi gimnázium egy részét algimnáziummá fokozta le, sokat kivett a szerzetesrendek kezéből, s a nyilvánossági jog kérdésével a katholikus, de főként a protestáns középiskolák fölött állandóan ott tartotta a Damokles-kardot. A reáliskolák, a „műtanodák” behozatala és mellettük rendezett hivatalos propaganda hasonlókép a levegőben volt már és eredete az utolsó rendi országgyűlésekre visszakísérhető. 1854-ben a 24 nyilvánossági joggal bíró magyar gimnázium mellett volt 3 tót, 1 magyar-tót, 6 szerb-horvát, 1 román gimnázium – 45 magyarnak, 2 románnak és 1 szerb-horvátnak nem volt nyilvánossági joga; de a német nyelv nemcsak hogy kötelező tantárgy volt, hanem legalább is a felsőbb osztályokban néhány tárgynak tannyelve is volt azon céllal, hogy mielőbb „vorherrschend”, uralkodó legyen. Népiskoláztatás terén elég megemlítenünk, hogy míg a magyar területen (tehát a rutén és elhagyatott alföldi vidéket is beszámítva) 61%-a járt az iskolaköteles gyermekeknek iskolába, addig a Vajdaságban 60%-a, Horvátországban pedig csak 29%-a; a Bach-kormány annyi szervezés közben a népiskolát nem érdemesítette összefoglaló reformra.

A jobbágyság és úrbériség eltörléséből származó viszonyok a bécsi kormány rendeletei nyomán fejlődtek ki, miután a 48 áprilisi törvények idevonatkozó rendelkezéseinek végrehajtására – mint láttuk – a magyar kormánynak már nem volt ideje. A végleges császári rendeletet, az ú. n. úrbéri nyiltparancsot Bach csak 1853 március 2-án adta ki, ebben a 48 óta bekövetkezett helyzetet elismerve, az úrbéri viszonyokat megszűnteknek jelenti ki, úrbéri kárpótlás céljából a megyéket a földek minősége szerint nyolc osztályba sorozza, s telkenkint 3–700 forint kárpótlást rendel el. A részletekből, valamint az osztrák tartományokban véghezvitt úrbérrendezéssel való összehasonlításból könnyen megállapítható, hogy az ügyet intéző központi hivatalnokokat sem a jobbágyság, sem a nemesség iránt nem vezette rosszakarat. A földbirtokos nemességre nézve a legfontosabb, az úrbéri kárpótlás összege magában véve méltányos volt, hiszen 48-ban a Magyar Gazdasági Egyesület tagjai szintén 200–900 forint közt követelték a kárpótlást, s úgy ők, mint 48 végén Kossuth kormánya középszámban 400 forintot hoztak ki. A kárpótlási összegekre 5%-kal jövedelmező földtehermentesítési kötvényeket adtak át a birtokosoknak, ez az 5% hasonlóképen megfelelt a 48-as követeléseknek. Bizonyos tehát, hogy a magyar nemesség jobb megváltást a szabadságharc győzelme esetén sem várhatott volna, sőt a debreceni hangulat ismerete alapján feltehető, hogy erős radikális, parasztbarát áramlattal kellett volna számolnia. Ez a parasztbarátság a bécsi kormánynál is megvolt, de nem a földesurak kárára nyilatkozott meg. Míg ugyanis az osztrák tartományokban az allodiális birtokon levő jobbágyok kénytelenek voltak az ő egész kárpótlási összegüket a sajátjukból fizetni, s míg ott az igazi jobbágytelkes parasztok kárpótlását egyharmad részben az adóba tudták be, egyharmadban az állam fizette, s egyharmadban a jobbágy sajátmaga, addig Magyarországon az egész kárpótlást magára vállalta az állam, azaz a jobbágyot sokkal inkább kímélte, mint Ausztriában. Ami a kárpótlás tényleges végrehajtását illeti, itt kétségtelenül történtek visszaélések, elsősorban protekció útján: hogy a hatalmas és gyakran császári érzelmű nagybirtokos mágnásoknak sikerült földjeiket magasabb kategóriába soroztatni, mint az őket megillette volna, ezt a viszonyok és minden ily földreform természete érthetővé teheti. Ami az egész komplexusban valóban kárhozatos volt a nemességre, az a pátens késői kiadása és addig az előlegek szűkmarkú és politikai mellékízű folyósítása volt. Az 1850-i rendelet telkenkint csak 30 forint előleget engedélyezett, s ezt is rendkívüli bonyolult hivatalos eljárástól, valamint a jó érzület bizonyításától tette függővé; a feltételeken utóbb könnyitettek, s 1850–52 elejéig 3 millió forinton felül fizettek ki előleget, amikor pedig Kossuth 1848 végén 15 milliónyi előlegről beszélt. Az igaz, hogy a Bach-kormány előlegei nem a tőkéből vonattak le, hanem a kamatok fejében fizettettek előre, továbbá, hogy a tőke 5%-os kamatát utólag 1848 májusától kezdve megtérítették. Az első évek e nehézségei után azonban az úrbéri nyiltparancs értelmében hozzáláttak az egész földtehermentesítés lebonyolításához, az adópótlékból – minden adóforint után behajtott 15 krajcárból – dotált földtehermentesítési alapok kezelésére kerületi igazgatóságokat állítottak fel, a földesúr és jobbágy közti viszonyok rendezésére megyénkint úrbéri törvényszékeket, melyektől a per a bécsi úrbéri legfőbb törvényszékhez volt fellebbezhető. Megkezdték egyúttal a tagosítást és legelőelkülönzést is, aminek előhaladását a rendkívül lassú telekkönyvezési és felmérési munkálatok erősen hátráltatták; a tagosítás késedelme és időnkint, helyenkint való teljes megakadása azonban a földbirtokos nemességnek inkább hasznára, mint kárára volt. Abban sem volt nemességellenes tendencia, hogy a földtehermentesítési kötvények teljes névértékben való kifizetését – sorsolás útján megállapított sorrend szerint – 1857-ben a világi magánföldesurak számára kezdték meg, és a kamarai, egyházi, közalapítványi javakra csak a magyar kormány terjesztette ki 1867-ben. Aminthogy 48-ban a nemesség köreiben az egész kárpótlási összeget csak 100–120 millióra számították, s az egyes helyekről hangoztatott 300 milliót „ijesztgetésnek” tartották, – a valóságban a Bach-korszak pátensei értelmében a század végéig kifizetett kárpótlás fejében a magyar földbirtokosság 230, az erdélyi 80 millió forintot, összesen 310-et vett kézhez.

Hogy a magyar földbirtokosság már az abszolút korszak legelején is nagy adósságokkal küzd, annak okait amellett, hogy már a forradalmi kormány fedezetlen bankjegyeinek, a Kossuth-bankónak bevonásával és megsemmisítésével, tehát körülbelül 70 milliónyi összegnek a forgalomból kivonásával is elsősorban a földbirtokososztály szenvedett, az úrbériség megszüntetése egymaga is megmagyarázza. A 48 előtti nemesi életmódot ismerve, nem kell csodálkoznunk, hogy az ingyenes munkaerő egész szervezetének összedőltével a nemes alig volt képes többé földjét haszonnal megmunkálni. Törvénytudás, vármegyei és politikai tevékenykedés éppoly kevéssé kölcsönöztek neki gazdasági szakismereteket, mint az otthoni tétlenség, agarászás, családi élet sem. A gazdasági szakoktatás akkoriban épp annyira hiányzott a birtokos nemesség számára, mint manapság a parasztság és falusi lakosság millióinak. Pedig a földmegmunkálást illető e tudatlanságában kellett neki ingyen munkaerőről bérmunkára áttérnie, amikor egyúttal az eddigi földmunkás maga is gazdává lett és így saját földje is lefoglalta munkaerejét legalább is a fél- és egytelkeseknél. Ezzel egyidejűleg történt az az emlékezetes változás is, hogy a nemes úrnak századokon át szűz vállát adóval terhelték, még pedig azon kifejlett adórendszerrel, melyet Bach, a hazai gazdaságnak kétségtelenül kárára, pátenseivel hozzánk is átültetett. Az osztrák rendszer egyenes adói közül 1850-ben behozták a földadót és a jövedelmi adót; a kereseti és személyi adó, a dohánymonopólium behozása, a súlyos bélyegilletékek a bürokrácia írásbeliségének tobzódásával kapcsolatban, erős indirekt adók, cukor- és más fogyasztási illetékek, mindezeknek költségét elő kellett teremtenie az úrbéri változástól úgyis krízisbe döntött nemes birtokosnak. Helyzetén némileg könnyített az, hogy 1850-ben megszűnt a Magyarország és Ausztria közt századokon át fennállott és ellenünk kihasznált vámsorompó, s báró Bruck kereskedelmi miniszter mérsékelt szabadkereskedelmi politikája folytán, mely a külfölddel kereskedelmi szerződésekre és a német birodalommal vámközösségre törekedett, a magyar agrártermények aránylag könnyen eladhatókká váltak. A magyar nemesi birtok mégis megindult már ekkor vándorútjára, Haynau maga is az első „új földesurak” közé tartozott, kiknek sorából a zsidó pénzemberek még egyelőre ki voltak zárva, miután a kormány 1853-ban megszüntette a zsidók ingatlanszerzési lehetőségét. Figyelembe kell itt vennünk azt a pszichikai momentumot is, mely szerint a régi életmódhoz szokott társadalom sohasem képes hirtelen szakítani költséges szokásaival; főként a főnemesség tovább folytatta régi életmódját, mely Bécsben és külföldön a „magyar gavallérnak” oly hírt szerzett. Bár arisztokráciánk udvari érzelmű tagjai a kormányköröknél sok mindent elérhettek, eladósodásuk roppant mértékére – mely főként abszentizmusukra és jószágigazgatóik megválasztásában nyilatkozó naivságukra volt visszavezethető – a legjellemzőbb a herceg Esterházy-féle birtoktömbnek, a legnagyobbnak hazánkban, 24 millió forintnyi adóssága, pedig a birtokos, Esterházy Pál herceg, Batthyány kormányának egykori tagja, évenkint csak 155.000 forint évdíjat látott legkevesebb egymilló forintnyi jövedelméből.

A közép- és kisnemesség nagy tömegeit azonban megmaradt birtokára szorította az anyagi gond, a kormányzat magyarellenessége, s valóban ez a korszak a vidéki nemesi család- és társadalmi életnek egyik aranykora, melyben a vármegyei és mindennemű választások szünetelésével az ugyanazon sors osztályosai összesimulnak, s névnapok, szüreti, farsangi mulatságok utoljára találják patriarkális egységben és egyességben a csakhamar szétszóródó nemesi társaságot. Bár alig van nevesebb család – főurak és középnevesek közt –, melynek egy-egy tagjával ne találkoznánk az abszolutizmus tizenkét éve alatt valamely hivatalban, a túlnyomó többség mégis zárt hazafias életet él, követve Deák Ferenc példáját, ki ekkor, a passzív rezisztencia igazi éveiben emelkedik a nemzet bölcsévé és vezérévé. Nem hiába Horatius volt olvasmánya, még Windischgraetznél a békekövetség várakozási óráiban is: nyugodt, nem sokat remélő, de kétségbe sem eső bölcseséggel utasította el magától az experimentumokat, s helyezkedett kezdettől fogva a 48-i áprilisi törvények talajára. Senkit sem tartott vissza lépésektől, melyek a passzivitást – nézete szerint reménytelenül és túlkorán – megtörve, közeledést akartak létesíteni kormány és nemzet közt; így Szögyényt sem beszéli le a birodalmi tanácsosságról, Eötvöst se röpirata kiadásától, melyben az 1849 márciusi alkotmány mellett nyilatkozik. Deák állhatatossága végtelen jelentőséggel bírt akkor, amikor báró Kemény Zsigmond a „Forradalom után” című röpiratában, a magyarság önkínzó lelkiismeretvizsgálatának ez utólérhetetlen művészetű példájában a forradalommal és Kossuthtal együtt 48 emlékét is feláldozza, s amikor Arany János a Nagyidai cigányokban a hetven sátoralja „régi híres nemzet”, az „aranyszabadság népe” groteszk történetében nemzeti bűneinknek, cigányosan kérkedő, hirtelen csüggedő, szalmalángos, marakodó természetünknek tulajdonítja, keserű fájdalommal, egy flagelláns önkorbácsolásával bukásunkat, melyből a „nagy álmodó, álmában újabb, szebb hont alkotó” épségben menekül. A kétségbeesés e hangulatából nem az vezette ki a nemzetet – mint utólag sokan hitték –, hogy Kossuth az „áruló” Görgeyben bűnbakot mutatott neki, akire ráhelyezve önvádjait, megint felemelkedhetett, hanem az az érckemény nyugalom, mellyel Deák nézte a Bach-kormány őrjöngéseit és visszautasítá Schmerling igazságügyminiszter közeledését. Deák is érezte a honfibú súlyát, hiszen éveket át lehetetlenség volt elképzelnie, hogy a császár még valaha vissza fog térni a 48-as alapokra, de azzal mindig tisztában volt, hogy e törvényesen létrejött 48-as alkotmány elismertetése nélkül a nemzet nem békülhet. A rendőruralom korában így sűrűsödött össze Deák Ferenc nézete e pár szóban: „Az én imádságom rövid, csak három szóból áll: éljen a haza”, de ezt a három szót utána mondta az egész nemzet. Deáknak köszönhető, hogy a magyarság egysége kitartott a 48-as jogfolytonosság mellett, s nem hallgatott sem az ókonzervatívok álrealisztikus, sem pedig az emigránsok ábrándos ígéreteire.

Azok a mágnások, kik a nemzeti passzivitásban nem vettek részt, s mint az „ókonzervatív” csoport tagjai ismeretesek, szintén a jogfolytonosság hívei voltak, de 48 helyett a 47-i rendi alkotmányt akarták korszerű társadalmi változtatásokkal helyreállítani. Tehát ők is ellenei voltak azon „Verwirkungstheoriának”, melyet Bach az új tartományi statutumokhoz fűzött indokolásában így fejezett ki: „Magyarország alkotmányos intézményeit nyilt lázadás és forradalom által elvesztvén, a területén létesített öt közigazgatási kerületben csak császári kegyelemből és a császár teljhatalmából állíttatnak fel képviseleti intézmények” (nem is állíttattak fel!). Az ókonzervatívok magyarérzelműek voltak, de miként fejeik, Apponyi György és Jósika Samu már 48 előtt és 48-ban is rossz és ügyetlen politikusoknak bizonyultak, főként a horvát és Jellasics-ügyben, úgy most sem tudták felismerni az elérhetőség vonalait. A politika pedig erre való, nem pedig arra, hogy kudarcunkkal a hazának ártva, jó hazafiságunkat bizonyítsuk be vele. Személyes és családi kapcsolataikkal, hivatalos beadványaikkal, sajtóban és röpiratokban követelték Magyarország autonómiáját és hogy magyarokkal kormányoztassék; emiatt Schwarzenberg és Bach, valamint a császár körül elhelyezkedett katonaság talán még az emigránsokat sem gyűlölte annyira, mint őket, akiknek ilyetén politikai tevékenységét nehéz volt megakadályoznia. Az említett vezetők mellett Szögyény, az egyetlen, aki a Reichsrat tagjaként aktív munkát vállalt, Dessewffy Emil, báró Sennyey Pál, Zsedényi Ede, Wirkner Lajos, Somssich Pál megfeszített tevékenységgel próbálták Bach kormányát levegőbe röpíteni; egy-egy ilyen, nem eléggé erős bomba volt 1850-i memorandumuk, majd a császár 1850-i útja után a nagy hódoló felirat, melyen Scitovszky János hercegprímással élén a történelmi Magyarország 131 neve szerepelt, s amely bátran felsorolva az elnyomatás tényeit, a 47-i alkotmány helyreállítását kívánta. Deák Ferenc ezért nem írta alá. De a még mindig rendi szellemű országban nagy jelentősége volt a konzervatív főurak ez állandó izgatásának: társadalmi téren is ők voltak a vezetők, ők harcoltak a tudós Akadémia élén, amikor annak alapszabályaiból ki kellett hagyni a tudományok magyarnyelvű művelését, ők állottak a Kazinczy százéves születését ünneplő mozgalmak élén, s e társadalmi működésük fontosabb és hasznosabb volt, mint politikájuk, mely sokáig nem lehetett aktuális, hogy utóbb altuálissá válván, azon pillanatban elhomályosuljon Deáké mögött.

A másik csoport, mely a haza földjéről leszakadva, a nemzettől eltérő utakat járt, az emigránsoké volt. A viddini táborban 48 szeptemberében 4000-nél több menekült gyűlt össze, akik közül azonban 3300 mindjárt visszatért, amikor Haynau, büntetlenség ígéretével, hajókat küldött érettük. Kossuth, a miniszterek és hadvezérek személyéért azonban izgalmas küzdelem kezdődött: Ausztria és Oroszország konstantinápolyi követeik által kiadatásukat követelték a portától, ami persze a szultánra nézve lealázó lett volna, s a két császárság befolyásának oly növekedését jelentette volna, aminőt a többi hatalmak sem kívánhattak. Így érthető, hogy Abdul Medzsid szultán, Resid pasa nagyvezir és Ali pasa külügyminiszter az osztrák-orosz brutális fenyegetésekkel szemben az angol és francia kormány segítségét vették igénybe, melyet főként Palmerston és konstantinápolyi követe, Sir Stratford Canning, szívesen meg is adtak. Parker admirális máltai flottájának néhány egysége egy francia hajóval együtt benyomult a Dardanellákba a porta védelmére, az orosz és osztrák elleni fenyegetésként, mire Schwarzenberg meggondolván a dolgot, megnyugodott abban, hogy a főemberek Kis-Ázsiába internáltatnak, s a menekültek általában nem bocsáttatnak ki Törökországból, amíg a magyar viszonyok végkép le nem csillapodnak. Így került a sor Kossuthnak és néhány vezetőtársának Kiutahiában való internálására, mely 1851-ig tartott. Ekkor az északamerikai szenátus, Foote, Mississipi állam szenátora indítványára meghívta őt vendégül, mint korábban Lafayette-et, a francia forradalom hősét, s érte küldötte a Mississipi nevű amerikai hadihajót. Kossuth azonban közben Angliában állapodott meg, hol jövetelét a forradalom óta ottlakó Pulszky Ferenc nagy ügyességgel készítette elő az angol politika és társadalom liberális köreiben; ekkor már a magyar ügy lelkes hívei voltak ott Richard Cobden, Lord Landsdowne, Lord Dudley Stuart és sok befolyásos hírlapíró. Az angol közönséget Kossuth southamptoni partraszállásától kezdve valóságos Kossuth-láz szállta meg, mely érthető volt, hiszen Kossuthnak egész megjelenése, klasszikus angol nyelven tartott gyujtó szónoklatai, tartózkodó és önzetlen magatartása, az elnyomás állama, Ausztria és abszolutisztikus intézményei elleni hatalmas liberális retorikája az angol közönség előtt a szabadsághős megszemélyesítését, a Szabadság valódi szimbolumát revelálta. A szigetország politikai életének minden szokásos megnyilatkozásain, meetingeken, banketteken keresztül mélyen belehatolt az akkori angol nemzedék lelkébe Kossuth szimpátikus alakja, s vele az elnyomott magyar hazának képe. Itt és utána amerikai körútján Kossuth egymaga többet tett Magyarország megismertetése és a magyarság iránti részvét felkeltése érdekében, mint azóta is magyar generációk összes fáradozásai. A siker egyedül az ő egyéniségének köszönhető, az emigráció többi vezetőférfia főként az első években vagy távolmaradt tőle, vagy pedig egyenesen ellenséges állást foglalt vele szemben, miként volt miniszterelnöke, Szemere Bertalan és részben Vukovics Sebő, Mészáros Lázár. Az emigránsok nagy tömege egészbenvéve csakhamar csoportokra oszlott és nem maradt ment az emigrációk örök betegségétől, a visszavonástól és kölcsönös gyanúsítgatásoktól; Kossuth azonban, kormányzói méltóságába burkolózva, sikerrel tartotta fenn tekintélyét és emelkedett felül e torzsalkodásokon.

Pozitív eredményt ennyi nagytehetségű magyarnak emigráns élete, a magyar ügy iránti szimpátiák felkeltésén kívül, keveset hozott. Kossuth ténykedése egyrészt a hazai viszonyok figyelemmel kísérését és otthon forradalmi mozgalmak szervezését célozta, másrészt Ausztria ellen európai háború felindítását és azzal kapcsolatban Magyarország felszabadítását. Tiszteletreméltó következetességgel hű maradt az áprilisi függetlenségi nyilatkozathoz, annak dacára, hogy a nemzet Deák vezetése alatt más útra tért. Az első irányban kezdő lépésként történt 1851-ben a Mack-féle összeesküvés megszervezése, Mack József volt komáromi tüzérezredes, Gál Sándor és mások által főként a székelyek körében; a szervezetnél a Mazzini-féle titkos társaságokat vették mintául, amelyek azonban a titkot nem tartó magyarság körében csakhamar kudarcot hoztak, s a bécsi kormány, a császár ellen elkövetett Libényi-féle merényletet is megbosszulandó, ez összeesküvést is több halálbüntetéssel és szigorú börtönbüntetésekkel torolta meg. Kossuth ettől kezdve óvatosan járt el és kímélettel a magyarság iránt, mely a császári elnyomás alatt csak nagy veszedelemmel mozdulhatott, ezért proklamációiban és leveleiben állandóan elítélte a meggondolatlan megmozdulásokat. Amerikából visszatérve, Angliában lakott, s ott a nemzetközi forradalmárokkal, főként Mazzinival érintkezett, sóvárogva szemlélve az európai horizontot, mikor gyűlnek rajta Ausztria felé vonuló fellegek. Az 1854-ben kitört krími háborúban Ausztria nem vett részt, bár oroszellenes magatartásával eljátszotta Miklós cár jóindulatát, de alkalmat így nem nyujtott nagyobb emigráns akcióra; a török hadseregben Kmetty tábornok és más főtisztek harcoltak az oroszok ellen, s Klapka szervezte a dolgokat Konstantinápolyban, Kossuthtól függetlenül. A kontinentális politika mindinkább Franciaország, III. Napoleon körül forgott, aki a februári forradalom fejleményeire emlékezve, antiliberális módon kormányzott, s emiatt Kossuth egész az 1859-i hadjáratig alig számíthatott terveiben Franciaország segítségére.

A magyar nemzetiség és államiság történetében mindezen fáradhatatlan, de sikertelen törekvéseknél jelentősebbek az emigránsok gondolatai Magyarország középeurópai helyzetét illetőleg. Kossuthnak és társainak levelezése, tervezgetése a nagy nyugati államokon kívül a dunai oláh fejedelemségeket, Szerbiát, Törökországot is behálózta, mindenütt keresve a szilárd talajt, melyre ráhelyezkedve az abszolutizmust szétrobbanthatja és a magyar szabadságot helyreállíthatja. A Couza- és Karagyorgyevics-udvarokkal, oláh, szerb, lengyel hazafiakkal érintkezve emelkedett ki az emigráció, élén Kossuthtal, a szűkebb vármegyei horizontból, kezdte a nem-magyar nemzetiségek jelentőségét felismerni, amiben a szabadságharc szomorú tanulságai is segítségére voltak. Így alakult ki az a gondolatkör, mely a magyar nemzetállam fogalmát ide-oda forgatva, vizsgálgatva, államiságunk és nemzetiségünk egész jövőjét új alapokra akarta fektetni. Elmodhatjuk: az emigráció levonta a függetlenségi nyilatkozat külpolitikai és alkotmányjogi következményeit. Végkép felmondva a Habsburg-uralommal együtt az ausztriai kapcsolatot, ez az új történetfelfogás a Dunamedencét lakó népek egységét fogalmazta meg, gyakran oláh és más aldunai hatások alatt, az új koncepcióban pedig a magyarság biztonságát olymódon vélte megszerezhetni, ha a magyar autonómia évszázados sértetlenségéről lemond és azt megosztja a szláv és oláh népekkel. A dunai konföderáció egy formáját ajánlotta Klapka is 1855-ben, magyar, délszláv és oláh állam konstruálásával, melyekben a hadügyet és kereskedelmet közös szövetségi kormány intézné, de a konföderációs tervnek és Magyarország nemzetiségi szempontú újjáalakításának Kossuth volt az igaz atyja. Az ő elgondolásában kétségtelenül nagy szerepe volt az életében oly nagyjelentőségű szabadságeszmének: meg volt győződve lelke legmélyén, hogy a nemzetiségek 48-ban csak szolgai lélekkel, az ausztriai kormánytól félrevezetve támadtak reánk, s ha megadjuk nekik a szabadságot, nem lesznek többé veszélyesek annak a független Magyarországnak, melyet ő az Ausztriától való elszakadás után elképzelt magának. Terve széleskörű önkormányzat, gondolat és társulás szabadsága és a szabad népek testvéries érzülete illúzióin épült fel. Emellett napjaink legmodernebb kisebbségi alapelvét, a népiségnek felekezetek mintájára kezelését is felfedezte: Mazzininek már 1851-ben megírta, hogy a magyar földön lakó különböző népek számára egyházihoz hasonló nemzeti közösségeket kell létrehozni, melyek összes nemzeti ügyeiket intézhetik általános választójoggal megválasztott főnökök, a szerbek a vajda, az oláhok a hoszpodár alatt, anélkül, hogy területi egységet alkotnának. Az ilyen „szociális nemzetiség”, állapítja meg, „nem érinti az államot, s az állam sem őt”, – a manapság annyit emlegetett kulturális nacionalizmus egy szélső formája ez, melyet nemzeti kataszter segítségével szokás elképzelni. Államközi kapcsolatban a Duna-konföderáció terve Balcescu Miklós és Ghika János 48-as oláhországi emigránsok hatása alatt fogamzott meg benne, s különböző formákat öltött 1851-től 1862-ig, végső fogalmazásában Magyarországot, Romániát, Horvát- és Szlavónországot foglalta volna magába szövetség alakjában, melynek közös ügyei lennének a hadsereg, külügy, kereskedelem, vám, közlekedés, pénz és súly, mértékek, diplomácia; a szövetségi tanács és közös parlament felváltva működnének Pesten, Bukarestben, Zágrábban, Belgrádban; a magyar területen pedig az egyes vármegyékben a többség szerint volna német, szerb, oláh katonaság és közigazgatás. „Ha a magyarok, délszlávok és románok ezt a tervet felkarolják, elsőrendű, gazdag és hatalmas állam lesznek 30 millió lakossal”, jelölte meg Kossuth 1862-ben e „mosolygó jövőt valamennyiük számára”. A terv azonban házi zsurnalisztája, Helfy Ignác által kipattantva, a magyar közönségben elkeseredést keltett, hisz a nemzet Deák vezetése alatt épp akkor kezdte remélni nemzetállama helyreállítását; a közhangulat hatása alatt Kossuth is magyarázgatta, részben visszavonta tervét, de ez nem változtat azon, hogy a nem-magyar népekhez való viszonyunk alakítása dolgában ő szolgáltatta ezt a máig és még sokáig szereplő koncepciót. Kossuth géniuszánál alig hagyott valaki maradandóbb nyomokat államiságunk és nemzetiségünk történetében.

Az emigráció bármily mozgékony volt is, az abszolutizmusra komoly veszélyt nem jelentett. Bach rendszere igazán gyönge volt külpolitikai vonatkozásaiban, s az a nagyhatalmi politika tette tönkre, melyet Schwarzenberg Félix kényszerített rá, s melyet ennek halála után a császáron uralkodó magas generalitás folytatott. Mialatt belföldön az egyes népeket külön hadseregekkel kellett fékentartani, kockázatos dolog volt egyidejűleg harcolni a régi nagyhatalmi pozíciókért, Olaszország és a Németbirodalom vezetéséért is. Schwarzenbergnek sikerült a Németbirodalomnak porosz felsőség alatti megszervezését megakadályozni, a porosz fegyvercsörtetést az olmützi konferencián 1850 végén végkép leszerelni és a régi szövetségi alkotmányt helyreállítani, mely ugyan életképtelen volt, de rajta keresztül Németország ügyeiben Ausztriának, mint Poroszország mellett a leghatalmasabb tagállamnak, továbbra is döntő szava volt. A Radetzkytől megvédett Lombardo-Venetiában azonban tovább működtek az olasz nacionalizmus vulkáni erői, Ausztria ott a magyarországihoz hasonló rémuralmat tartott fenn, melyet nemcsak a belső forradalom, hanem a szárd királyság, s abban Cavournak rendkívüli politikai géniusza is fenyegetett. A krími háború elidegenítette tőle Oroszországot, a németbirodalmi ügyek miatt Poroszország egyelőre még csak titkos ellensége volt, s amikor Szardíniának sikerült az olasz ügy számára III. Napoleon támogatását megnyernie, Ausztria külpolitikai elszigetelése teljessé vált. Cavour már 1858 nyarán előkészítette a háborút, Napoleon szövetségét, Poroszország jóindulatát; 1859-ben maga a francia császár vette át a főparancsnokságot, s júniusban az egyesült francia-olasz erők Solferinónál megverik Ferenc József hadseregét, aki a villafrancai fegyverszünetben és a zürichi békében, 1859 novemberében kénytelen Lombardiáról lemondani, mely most Toszkanával és Közép-Itáliával együtt a Szavojai-ház, Viktor Emánuel hatalmát gyarapítja. A háborúba már a magyar emigráció is bekapcsolódott; a párizsi emigránsok feje, gróf Teleki László összehozta Kossuthot III. Napoleonnal és a francia kormánnyal, megalakult a „Magyar Nemzeti Igazgatóság” Kossuthból, Telekiből és Klapkából, az olasz kormány támogatásával felállították Nemeskéri Kiss Miklós, Ihász Dániel és gróf Bethlen Gergely ezredesek vezetésével a magyar légiót, melynek azonban az osztrákok és az osztrák seregben harcoló magyarok ellen a fegyverszünet megkötése után nem volt többé alkalma harcolni. A légió tisztjeinek és katonáinak egy része azután Garibaldi szabadcsapataihoz állott, s a marsalai ezer vakmerő expedíciójában Türr István és vele más magyarok vezetőszerepet játszottak. Napoleon azonban nemcsak Cavour reményeit áldozta fel a gyors békekötéssel, ahelyett, hogy Ausztriát Itáliából végkép kiűzte volna, hanem a magyar emigránsokat is új csalódással tette gazdagabbá: az Adriai-tengerről való támadás, a Couza oláh fejedelemmel kötött konföderáció, s Magyarországba dél felől való betörés mind kivihetetlennek bizonyult.

Solferino világossá tette az abszolutizmus belső gyöngeségét és tarthatatlan voltát. A hadsereg éhezve és rosszul felfegyverezve harcolt, a panamák miatt, melyek a császár kegyencének, Grünne főhadsegédnek barátja, von Eynatten, a hadügyminiszter helyettese kezébe futottak össze. Utóbb vele együtt főtiszteket és bankárokat kellett perbefogni, az ártatlanul gyanúsított Bruck pénzügyminiszter pedig öngyilkos lett. Kiderült, hogy a nagyhatalmi hóbort, mely csak szégyenletes vereséget tudott eredményezni, anyagilag is tönkretette a monarchiát: az államadósság a 48 előtti 1 milliárd 249 millióról 1861-ben 2 milliárd 360 millióra nőtt, tehát megduplázódott, a költségvetés ugyanekkor 82%-kal növekedett, a legnagyobbal Európa összes országai között; már az 50-es évek közepén is évi 414 millió kiadással csak 249 millió bevétel állott szemben, s az évi deficit 100 millióról 238 millióra szaporodott! Emellett a budgetnek csak 1.9%-a szolgált közoktatási célokra, kevesebb, mint az orosz költségvetésben, Spanyolországot leszámítva, egész Európában a legalacsonyabb százalék; a milliókat a hadsereg, s mellette Bach közigazgatása nyelte el, a legdrágább állami igazgatás a kontinensen. A deficit fedezésére egyebet nem tudtak tenni, mint az államjavakat eladni: előbb a lombard vasutakat, 1858-ban a Délivasutat adták el, mely utóbbi 125 millióba került, de csak 100-at hozott be; rákerült a sor a tiszai vasutakra, a bánsági bányákra is, pedig a közigazgatás erélyes nyomása alatt több „önkéntes” kölcsönre is kellett százmilliókat jegyeznie a lakosságnak, vele Magyarországnak is.

Az elnyomott népek izgatottsága a vesztett háború nyomán forrpontra jutott. Az emigráció ezidőbeli aktivitására már nem fagyos nyugalom válaszolt a hazában, s most már joggal jelenthették a rendőrség emberei a forradalmi hangulat terjedését. A Deák-féle passzív rezisztenciából a tényleges ellenállásra átmenni, maga a kormány adott alkalmat és lehetőséget a hazai protestáns egyházaknak, amikor Thun miniszter, a pápával 1855-ben megkötött és az egyházi kívánságokat sokban honoráló, a jozefinizmust megszüntető konkordátum megalkotása után a protestáns egyházi viszonyokat is rendezni akarta, s bár törvénytervezeteit az érdekelt felekezetek visszautasították, 1859 szeptemberében kiadta az úgynevezett protestáns pátenst, melyben az ágostai evangélikusokra és reformátusokra oktrojált egyházi alkotmányt, a királyi legfelsőbb felügyeleti jog kihasználásával. Ez a protestánsok ősi autonómiájára jelentett döntő csapást, ami ellen ezek az 1791 : XXVI. törvénycikkre támaszkodva léptek fel. Miután a kormány maga rendelte el egyházkerületi ülések tartását, azonnal megélénkült az addig halott politikai élet, a kerületek látogatott gyűléseken, lelkes beszédekben tiltakoztak. Ez volt az első hatalmas megmozdulás és ellenállás, melyben egymásután léptek fel kitűnő egyháziak, mint Révész Imre, Székács József mellett a jövő korszak vezetői, Lónyay Menyhért, Tisza Kálmán. A kormány szigorú rendszabályai, melyek során a pátens miatt az ókonzervatív Zsedényi Edét is börtönre ítéltette, csak táplálták a mozgalmat, mely messzelátható jelévé vált Magyarország elégedetlenségének.

Másik, húsbavágó és csontig hatoló támadás volt az uralkodó rendszer ellen a névtelenül, szintén 1859-ben megjelent „Blick auf den Rückblick”, melyben a döblingi elmegyógyintézet lakója, gróf Széchenyi István tette nevetségessé az ő sajátságos, öldöklő iróniájával Bachnak kormányát és nemkevésbbé személyét, abból az alkalomból, hogy a belügyminiszter saját eredményei dicsőítésére félhivatalos magasztalást iratott. Széchenyi lelke 48 katasztrofájából lassan emelkedett ki és hagyogatta el őrült lázálmait, melyekben a fegyveres összeütközésért, a magyarság pusztulásáért önmagát tette felelőssé, mint aki a régi jó világgal elégedetlenül a reform útjára, s ezzel a forradalom poklába taszította népét. A döblingi őrült, aki eleinte a világ legnyomorultabb teremtményének, Antikrisztusnak, Petőfi atyjának tartotta magát – azzal is vádolta magát, hogy Petőfi anyját elhagyta és tönkretette –, évek multával gyógyult, értelmét újra használni tanulta, s gondolatait újból papirra kezdte vetni. A koresemények benyomásaiból jött létre „Nagy magyar szatírája”, melyben nemzete elnyomatásáért egekig ható gúnykacajjal, pokolba sujtó gyűlölettel áll bosszút Bachon, de a császár személyén is; – ezen magyar munkájának rövidebb német szövegét adta ki fia, Széchenyi Béla gróf által Londonban Blick címen. A bécsi rendőrség azonban figyelmessé vált reá, házkutatást tartott nála, megfenyegették, hogy az elmegyógyintézet nem lehet azilum számára; még mindig beteg idegzete e fenyegetésekre felmondta a szolgálatot, s a legnagyobb magyar 1860 április 7-én éjszaka szétlőtte a legizzóbb érzésű és legvilágosabb értelmű magyar agyvelőt. Rekviemjei, a Széchenyi-ünnepek országszerte, Arany János Széchenyi-ódájától, mint egyszerre tragikus és reményteli orgonaszótól kísérve, már a nemzet felszabadulásának preludiuma voltak.

A katonai és financiális Solferino hatása alatt megindult a jégár, mely évtizednél tovább leszorítva tartotta az életet. Német liberális centralisták, cseh és lengyel feudális federalisták ajánlgatták terveiket; a csehek feladva a monarchiának népfajok szerint való tagolási tervét, lassankint megegyeztek a „cseh közjogi” programmban; de mindnyájukat megelőzték a magyar konzervatív főurak, élükön Dessewffy Emil gróf nagy memorandumával. Volt valami logikus abban, hogy Bach rendszerére most – bár rövid időre – a feudális grófok korszaka következett, hiszen a cseh-német polgárságnak, ha nem is politikai vezetői, akik liberálisok voltak, de nagy tömegei aktíve támogatták Bachot, aki nélkülök uralmát fenn nem tarthatta volna. Ez egyúttal annak is magyarázatául szolgálhat, hogy a császár Bach bukása után egész a kiegyezés megkötéséig nem hajlandó a német-osztrák értelmiség embereivel tárgyalni, s magyar, cseh, lengyel grófokat váltogatván kormányaiban, végül is az osztrák középosztály helyett a magyar értelmiséggel köti meg a kiegyezést. 1860 áprilisában a császár Albrecht főherceget a kormányzóságtól felmentette, helyébe a magyar származású Benedek tábornokot nevezte ki, az ország öt kerületét pedig megszüntetve, a területi egység helyreállítása felé tett egy lépést. A birodalmi tanácsot új tagokkal „erősítette meg” (verstärkter Reichsrat), köztük Apponyi Györggyel, gróf Haller volt bánnal, Eötvös Józseffel; a konzervatívok azután, élükön Apponyi és gróf Széchen Antal, a császárral személyesen érintkezvén, kiadatják vele 1860 október 20-án az ú. n. októberi diplomát. Ebben az „állandó és visszavonhatatlan alaptörvényben” lemondott az abszolutizmusról és centralizmusról, helyreállította az országok és tartományok „történeti individualitásait”, a régi alkotmányok értelmében működő rendi országgyűléseket, de föléjük épített egy birodalmi tanácsot, azaz központi parlamentet, melynek a közös ügyek intézését fenntartotta. Egyúttal helyreállította a 48 előtti rendi intézményeket, gróf Vay Miklós magyar kancellár, Szögyény László alkancellár, Mailáth György a helytartótanács elnöke, Sennyey Pál ugyanannak alelnöke lett. Az egész változás spiritus rectora, a rendkívüli tehetségű Széchen Antal, tárcanélküli miniszter lett a gróf Rechberg–gróf Glouchowsky-féle, hasonlókép feudális központi kabinetben. Ferenc József 1860 decemberében magához kérette Deák Ferencet, s kifejezte előtte reményét, hogy az országgyűlési választások rendben fognak lefolyni; az új országbíró, gróf Apponyi György elnöklete alatt összehivatta az ú. n. országbírói értekezletet az abszolutizmus rendeletözöne után az igazságszolgáltatás szervezésére. Ennek ülésén Deák kijelentette, hogy a 48-as törvényeket nem lehet változtatás nélkül újra behozni, az úrbériséget, telekkönyvet stb. illető rendeleteket viszont nem lehet nemlétezőknek tekinteni, – végleges rendet, ez világos volt, csak az országgyűlés teremthetett a tizenkét esztendő romhalmazán. Közben az 1861 február 26-án kiadott ú. n. februári pátens az októberi diploma kiegészítéseként újabb oktrojjal megszabta a birodalmi gyűlés alsóházába küldendő követek számát: a 343 tagból a magyar királyságnak 85-öt, Csehországnak 54-et, Horvátországnak 9-et, Erdélynek 26-ot kellett választani.

Hogy az októberi alkotmány nem felel meg a magyarság kívánságainak, ez általános vélemény volt, melyben a birodalmi tanácsosságról lemondott és Deákhoz csatlakozott Eötvös, az emigrációból hazatért gróf Andrássy Gyula, a tiszántúli kálvinisták vezére, Tisza Kálmán is megegyeztek. A konzervatív főurakkal szemben egységes ellenzéket alkotott a nemzet politizáló része, a hazafias főurak és középnemesség, mert hiszen még mindig ezek a politika hordozói. Ez a már szabadelvűnek is nevezett ellenzék azonban az 1861 áprilisban megnyílt országgyűlésen két pártra oszlott. Az egyiknek, a radikálisabbnak élén Tisza Kálmán mellett a volt emigráns gróf Teleki László állott, akit az osztrákok német területen elfogtak, s aki a császár elé vezettetve, megígérte neki, hogy a politikától tartózkodni fog, de miután az országgyűlésre mint főrend meghivatott, ezen ígérete alól felmentettnek érzé magát. Pártja, a törvénytelen uralkodóval nem felirat, csak határozat formájában akart szóbaállani, s határozati javaslata inkább csak barátságtalan külsőségekben tért el a másik párt felirati javaslatától, melyet Deák készített, s amely a 48-as törvényes alapra helyezkedve, kimutatta a pragmatica sanctio értelmében perszonális, nem pedig reális unió létezését az osztrák tartományokkal szemben s tiltakozott az 1848 december 2-i lemondás és trónralépés ténye ellen, követelvén V. Ferdinánd és Ferenc Károly lemondási okiratának az országgyűlés elé terjesztését. A felirati párt csak három szavazattal győzött, ezt is csak azért érte el, hogy előzőleg Teleki öngyilkossága a határozati pártot zavarba hozta. A császár a feliratot sem fogadta el; őt a konzervatívok azzal bíztatták, hogy az ország le fog térni a 48-as alapról. Deák szövegezésében az országgyűlés újabb hajthatatlan felirattal válaszolt, polémikusan visszautasította a királyi leirat reáluniós álláspontját, fenntartotta az országgyűlés szabad rendelkezését had- és pénzügyekre egyaránt, valamint a felelős minisztériumra is, újból követelte az ország territoriális integritását, Erdély és Horvátország visszacsatolását, s a hosszú államirat végén, érezvén az elkövetkezendőket, újra a passzív rezisztenciát proklamálta: „Lehet, hogy nehéz idők következnek ismét hazánkra, de megszegett polgári kötelesség árán azokat megváltanunk nem szabad… Ha tűrni kell, tűrni fog a nemzet, hogy megmentse az utókornak azon alkotmányos szabadságot, melyet őseitől öröklött.” A nemzeti autonómia folytonosságának meggyőző, érzelmes hangú és mégis szilárd bizonyításait adják Deáknak e remek írásművei és elfogadásuk érdekében tartott nagy beszédei.


Hortobágyi csikós cifra szűrben. (Hajdu megye.)
A csikós ünneplőbe öltözve arisztokratikus jelenség. Fején kifakult fekete kalap. Pipája piros cserép. Mellénye sötétkék posztó, rézgombokkal. Inge, gatyája világoskék. Szűre viseltes fehér. Alján, ujján, oldalán, vállán látható posztóborítások zöldek, a rajtuk levő kerek rózsák zöld-vörösek. A „szűcsselyem”-hímzések színe zöld-vörös-barna. A szűr szíja (akasztója) s a karikás fekete.


Nagykun gazda subában. (Karcag.)
Téli viselet. A gazda zárt egység és egyéniség. Kucsmája fekete báránybőrből. Subájának gallérja ugyanilyen. Subája fehér bőrből, az irhaborítások fehérek. A hímzés leveles ága zöld, a kis rózsák pirosak, az apróbb motívumok kékek. A ruha alján fehér akasztógombok tartják az alsó szürkésfehér prémet.

Mindkét viselet a XIX. század 30–40-es éveitől kezdve terjedt el, kapcsolatban a jobbágyfelszabadítással és a parasztság anyagi helyzetének emelkedésével.

E második feliratra következett az országgyűlés feloszlatása, ami a konzervatív főurak bukását is jelentette. Experimentumuk nem sikerült, Vay-ék lemondottak, az abszolutizmus egy újabb formája lépett életbe a Rainer főherceg elnöklete alatt álló minisztérium uralmával, melynek igazi jellegét lovag Schmerling Antal adta meg, egykor Schwarzenberg igazságügyminisztere. Újra rendőri felügyleet alá került az ország, a Bach-huszárok egyrésze ismét elfoglalta helyét, helytartóvá gróf Pálffy Móric, kancellárrá gróf Forgách Antal lett, csak névleg magyarok, Széchen helyét a kabinetben a diplomata gróf Eszterházy Móric foglalta el. A megújult elnyomás a nemzet erejét próbára tette, úgy látszott, talán már túlerős és kibírhatatlan próbára; egyes jelenségek az egységes közhangulat lassú szétmállását és a kétségbeesés terjedését mutatták. Az ország visszhangzott Garibaldi, Türr és Kossuth nevétől, sokan hitték, hogy az olaszok és Napoleon fegyverrel segítik meg a magyart, újabb összeesküvések keletkeztek, így a Kossuthtól független Almásy Pál-féle, meg Nedeczky Istváné, akit Kossuth épp az Almásy-összeesküvés ellensúlyozásával és guerilla-szervezkedéssel bízott meg. Mindkét összeesküvést Asbóth Lajos 48-as honvédezredes pénzért árulta el a rendőrségnek, Kossuth régi híve, akit a kormányzó most épp a fővezérségre szemelt ki. A két összeesküvés tagjai, Almásy, Nedeczky, a 48-as kormánybiztos Beniczky Lajos börtönbe jutottak, Mecséry rendőrminiszter, Worafka pesti rendőrfőnök terrorukkal a Back-korszak idejét elevenítették fel.

De az ország ellenállása megérttette Ferenc Józseffel, hogy állandó viszonyokat csakis a magyar kérdés végleges elintézése hozhat létre. Ebben a pillanatban, Schmerling uralma idején nagy jelentősége volt az ókonzervatívok újabb állásfoglalásának, akik előbb azzal hitegették a császárt, hogy a nemzet a 48 előtti rendi alkotmánnyal is meg fog elégedni. Gróf Apponyi György volt az, aki Deákhoz közeledve először kísérelte meg a 48-as alkotmánynak oly átalakítását, mely mindkét fél kívánságának megfelelne. 1863-i memorandumában 48 revízióját ajánlja a császárnak, Magyarország és Ausztria közt „koordinált dualizmust”, melynek egyensúlyozására a két állam parlamentjei saját kebelükből „delegációt” választanak, ahol a közös ügyek a „szavazatok számának paritása” alapján úgy tárgyaltatnak, hogy egyik fél se majorizálhassa a másikat. A kiegyezés lényege, a 48-as törvényeknek Ferenc József számára is elfogadhatóvá tett revíziója ez ókonzervatív programmban merül fel, amikor Deák Ferenc még 1865-ben is a nemzet kétségtelen történeti jogát bizonyítja a had-, pénz- és külügy önállóságára a Lustkandl bécsi professzor „magyar-osztrák közjoga” ellen írt „Adalékaiban”. De Deák számára is a pragmatica sanctio, a közös dinasztia és az osztrák tartományokkal való együttélés szabta meg a nemzeti autarkia érvényesülésének formáit és határait, s amikor elérkezettnek látta az időt békés kiegyenlítődés létrehozására, bátran hozzányúlt a dolgokhoz, kockáztatva legközelebbi hívei, Andrássy és Eötvös részéről azt a szemrehányást, hogy az ókonzervatívok kocsijába fogta magát. A Pesti Napló 1865-i husvéti cikkében a „Verwirkungstheoriát” újra visszautasítva, mintegy egyezkedést kezdeményezve kijelenti, hogy „készek leszünk mindenkor törvényszabta úton saját törvényeinket a birodalom szilárd fennálhatásának biztosságával összhangzásba hozni”, egyúttal pedig Ferenc Józsefet aposztrofálja, amikor kiemeli, hogy „mindig a fejedelmek voltak azok, kik mélyebb belátással és szigorúbb lelkiismeretességgel a magyar alkotmány ellen intézett rendeleteket visszavették, a sértett törvényeket helyreállították, s a nemzet bizalmát és reményét ismét felélesztették”. A birodalmi kapcsolatból következő új formákat 1865 májusában a bécsi konzervatív Debattenek tőle sugalmazott cikkei adják elő: kimondja, hogy „vannak közös ügyek”; ezek a pragmatica sanctio alapján állapítandók meg, mert „minden, ami közös, csak azon mérvben és azon fokig lehet az, amennyiben a monarchia biztosságának fenntartására múlhatatlanul szükségesnek látszik” ; – ilyenek a közös uralkodó háztartása (ezt utóbb kivette a közösügyek közül), a külpolitika és diplomácia, a hadsereg, a közös ügyekre való kiadások, közös vám és kereskedelmi politika. A Debatte e cikkeihez csatlakozva Andrássy Deákkal folytatott személyes beszélgetésekben megállapította a közös ügyek intézését illetőleg a parlamentek és a delegációk szervezetét, s ezzel a közösügyes rendszer gondolatai ki is alakultak, Apponyi, Deák, Andrássy munkájából, a Pesti Napló Deáktól sugalmazott publicistáinak, báró Kemény Zsigmondnak, Salamon Ferencnek, Falk Miksának élénk érdeklődése és közreműködése mellett. Hátra volt még a megvalósítás.

Ennek egyik előfeltételét szintén a konzervatívok hozták létre, Esterházy miniszternek befolyásával aláásva Schmerling kabinetjét. 1865 júliusában bezárták a Reichsratot, melyben magyar területről csak az erdélyi szászok és oláhok jelentek meg, a februári alkotmányt felfüggesztették, s ezzel az új Belcredi-minisztériumnak lehetővé tették, hogy az osztrák pártoktól zavartalanul folytassa végig a szükséges magyar tárgyalásokat. A magyar országgyűlést Ferenc József 1865 december 14-én nyitotta meg, beszédében utalva arra, hogy a kiindulási pontok – jogvesztés egyfelől, merev jogfolytonosság más részről – eltérő volta helyett a pragmatica sanctio alapjára kell helyezkedni: „és valamint Mi ebben találjuk a (magyar) önállóság törvényes és okszerű korlátozását, éppúgy tartalék nélkül elismerjük annak e korlátok közötti jogosultságát.” A megegyezés azonban még kemény munkába került. Az országgyűlési tárgyalások során derült ki, hogy az uralkodó és a még mindig bizalmát bíró konzervatívok, élükön most már Mailáth György kancellárral nem hajlandók a 48-as törvényeket akceptálni, hanem csak azok megváltoztatását, holott Deák a jogfolytonosság érdekében sziklaszilárdan ragaszkodott a 48-as alaphoz és csak ennek elismerése után volt hajlandó rajta a közösség miatt szükséges változtatásokat megtenni. Az országgyűlés tagjai közt is kialakultak már a kiegyezést ellenző, vagy halogató pártok: Madarász József vezetése alatt a 49-es szélsőbal néhány emberével, s az ennél fontosabb balközép, Tisza Kálmán, Nyáry Pál, Ghyczy Kálmán vezetésével. Deáknak minden eshetőségre biztos többséget csak a később érkező erdélyiek szereztek. A közös ügyeket Deák indítványára egy 67 tagú bizottság, s ennek 15 tagú albizottsága tárgyalta, Andrássy elnöklete, Csengery Antal jegyzősége mellett, működését azonban 1866 júniusában megszakította az országgyűlést elnapoló királyi kézirat, s a porosz és olasz hadjárat.

A fiatal császár és dinasztiája tragédiájához tartozott, hogy a monarchia létét érintő százados leszámolások akkor értek meg, amikor az abszolutizmus végkép szétzilálta a monarchia népeinek hangulatát, s katonai döntésekre teljességgel elgyöngítette a hadsereget. 1866 meghozta a döntést az olasz és német kérdésben, mint tudjuk: bár Custozzánál Albrecht főherceg alatt győzött Ausztria, Benedek königgraetzi veresége Poroszország számára megnyitotta a Bécs felé vezető utat. Bismarck a háborúra a machiavellizmus régi, európai érvényű szabályai szerint készült, s készületéhez hozzátartozott magyar légió felállítása is; Königgraetz után erélyesen folytatta a magyar hadifoglyok felvételét a légióba, amelyet Vetter és Klapka tábornokok vezetése alá helyezett, Kossuthot azonban nem engedi főhadiszállására, az ő betörési terveit – az Adriai-tengeren és Felső-Magyarországon át – nem helyesli; neki a magyar légió csak mumus, melyet Sziléziában Oderbergig előretolva, az osztrák kormányt minél gyorsabb békekötésre sürgeti. A nikolsburgi békével ő is kifacsart citromként eldobja a magyarokat, akárcsak korábban Napoleon és az olaszok. A békében különben Ausztria lemondott Velencéről, egykép kiszorult Itáliából és a német szövetségből, a német birodalom Passaunál és a cseh hegyeknél lezáródott, s Ausztria olasz és német aspirációitól megszabadulva, most érett meg igazán a dualisztikus szervezetre.

Ez még mindig több mint féléves tárgyalásokba került, melyek a magyar parlament bizottságaiban, azután Deák és Andrássy, valamint az osztrák miniszterek: Belcredi és főként gróf Beust, az új külügyminiszter közt folytak le; Ferenc József gyakran személyesen is belenyúlt az alkudozásokba, melyek során Deák egy vonallal sem ment tovább a Königgraetz előtt körvonalazott követeléseknél, de a királyra és embereire kétségtelenül volt a vereségnek mérséklő hatása. Így is nagy küzdelmeibe került Deáknak a közösügyek szaporítását, pl. vasutak közössé tételét elkerülni, s a magyar hadsereg, a honvédség létét megmenteni. A végső kiegyezést saját érdekükben akadályozták a konzervatívok, kik Mailáthtal élükön nem szívesen adták át a hatalmat Deáknak; elősegítette azonban a békülékeny hangulatot Erzsébet királyné, aki bajor családjának hagyományos romantikus lelkesedésével vonzódott a magyarokhoz és sürgette férjének koronázását. Miután Belcredivel a kiegyezés egyik utolsó akadályát is eltávolította Beust, Andrássy 1867 februárban miniszterelnöki megbízást kapott, a magyar minisztériumot megalakította, s a kiegyezési törvény megállapítása után Ferenc József koronázása ősi pompával, ősi magyar szokások szerint ment végbe 1867 június 8-án Budán; a koronázást végző Simor János esztergomi érseknek, a székesfehérvári iparosfiúnak a nádorság szünetelése következtében a miniszterelnök segédkezett.

A közös ügyek kezelését az 1867 : XII. törvénycikk állapította meg, mely szokatlanul hosszú szövegében, 69 paragrafusában részletesen megoldotta az 1526 óta megoldatlan kérdéseket. A pragmatica sanctioból megállapítván Magyarország „alkotmányos közjogi és önkormányzati önállóságát” – ami az 1791 : X. artikulusnak felelt meg –, valamint azt, hogy az uralkodó Ausztriában is lemondván az abszolutizmusról, ott is alkotmányos, parlamenti rendszert vezet be, kimondja, hogy a közösügyekre a két állam törvényhozó testületei paritásosan folynak be. A közös kül- és hadügy, valamint az ezek fenntartására szükséges közös pénzügyek vezetésére közös minisztériumot szervez, melynek tagjai a két parlament egy-egy „közösügyi bizottságának”, azaz a két: osztrák és magyar delegációnak felelősek; ugyanezen bizottságok állapítják meg a közösügyek költségvetését is; közöttük csak üzenetváltás lehetséges, nehogy központi parlamentté alakuljanak; háromszori sikertelen üzenetváltás után is csak közös szavazásra gyűlhetnek egybe. A közös költségeket a két országgyűlés kölcsönös alku által arány szerint osztja meg s e célból mindegyikük úgynevezett kvótabizottságot választ; külön tárgyalások lesznek a két fél között az államadósságok kérdésében is, melyek Magyarországot jogilag nem terhelik ugyan, de egy részüket „méltányosság alapján, politikai tekintetekből” magára vállalja; kölcsönös alku és egyezkedés által fogják a vám- és kereskedelmi szövetséget is megkötni, amely ugyan szintén nem következik a pragmatica sanctióból, de a két országnak számos kölcsönös érintkezése miatt időnkint megköttetik; a pénzrendszer és általános pénzláb szintén ily praktikus okból lesz közös. A törvénycikk ilymódon pontosan körülírja, mindenkor a paritás alapján, a közösügyek kezelésének módját, egyedül a hadügyre nézve ismeri el a király „alkotmányos fejedelmi jogait”, a régi jura regiát olykép, hogy a 11. § szerint „ami az egész hadseregnek és így a magyar hadseregnek is, mint az összes hadsereg kiegészítő részének, egységes vezérletére, vezényletére és belszervezetére vonatkozik, Őfelsége által intézendőnek ismertetik el”, – a hadsereg kiegészítése, újoncok megszavazása, kiállítása, a hadsereg elhelyezése, élelmezése azonban az országgyűlés jogai közé tartozik.

Akik az előző századokat előadásunkból megismerték, azok maguktól is észreveszik az ország jogainak gyarapodását és a királyi jogok végletes összezsugorodását, mely e törvénycikk által, a parlamenti alkotmányosság bevezetésével, végbement. Az ősi magyar királyi hatalomból csak a hadügy intézésének egy keskeny sávja maradt meg, s egyébként az uralkodó csak a nyugateurópai parlamentarizmus szellemében, kormánya által irányíttathatja a nemzet dolgait, addig, ameddig ez az országgyűlésnek tetszik. Nem kevésbbé jelentőséges azon siker, melyet Deák és társai a közösügyek intézésénél értek el. Tudjuk, hogy a király személye közösségéből és a védelemből kifolyólag I. Ferdinándtól kezdve századok folyamán megszakítás nélkül mindig voltak közös ügyek, de azokat nem Magyarország, hanem a bécsi kormány intézte, melynek működésére a magyar hatóságoknak alig, legfeljebb csak formális ingerenciájuk volt. Tényleg három és félszázadon át Ausztria és a dinasztia rólunk-nélkülünk intézte a közös ügyeket, melyeknek köre is sokkal nagyobb volt, mint amelyet az 1867 : XII. megrajzolt. Közösüggyé szinte bármely tiszta magyar ügy átalakulhatott a királyi jog által, miután a király idegenben lakott és ott idegenekkel kormányzott: így lett közös, azaz Magyarország befolyásától mentes az udvartartás, a bányák és azok termékei, a pénzverés, királyi birtokok, melyekre nézve a magyar szuverénitást most Deák egy csapással helyreállította. De nemcsak hogy a közösügyek számát lényegesen leszállította: függetlenné is tette azokat a magyar alkotmányban oly határozatlan terjedelmű, s ezért veszélyes királyi jogtól, s kezelésüket tökéletes egyenlőség és viszonosság alapján a két állam törvényhozásaira bízta.

Deák és Ferenc József műve tehát a nemzeti szuverénitást és autarkiát sokkal inkább biztosítá, mint 1526 óta bármely törvényünk, vagy akár Bocskay, Bethlen, Rákóczy György és Ferenc támadásai. Az új egyezményt pedig most már nem egyedül a magyar kard garantálta, mint a 48-as törvényeket, amelynek ereje sajnosan gyöngének bizonyult, hanem a nemzet akarata mellett a dinasztia és a másik állam, Ausztria békés megegyezése. Ez új, biztos alapokon indult Magyarország újkori történelmének leghosszabb békekorszakába.