A kiegyezési korszak.

A dualizmus; a Szabadelvű Párt uralma.

A 67-es minisztérium. Kossuth a kiegyezés ellen. Tisza Kálmán és a balközép. A vármegyék szerepe. – A bécsi összbirodalmi szellem, Andrássy küzdelme vele, a honvédség; a határőrvidék feloszlatása; a horvát kiegyezés. Új állami berendezkedés, pénzügyi nehézségek; vasútépítés. Lónyay-minisztérium. A fuzió. – Tisza Kálmán korszaka; Ferenc József személyi politikája; a közjogi nehézségek. A Szabadelvű Párt. A Konzervatív Párt. Mérsékelt ellenzék. 48-as párt, közhangulat. Andrássy külpolitikája, a balkáni probléma, Bosznia okkupációja. A német és hármas szövetség. Pénzügyi orvoslás, új vasútpolitika. Gazdasági és pénzügyi kiegyezések. Hadügyi kiegyezési tárgyalások, 1889. véderővita. – Szapáry-kormány, Nemzeti Párt. Egyházpolitikai harc, Néppárt. – Bánffy-kormány, a közjogi vita újabb fejleményei, Széll-kormánytól Tisza Istvánig, A Szabadelvűpárt bukása.

A gróf Andrássy Gyulától megalakított második felelős minisztérium tagjai Deák Ferenc hívei közül kerültek ki, csupa elismert nevű hazafi, így báró Eötvös József a vallás- és közoktatásügynek Lónyay Menyhért a pénzügynek, Horváth Boldizsár az igazságügynek és az erdélyi magyar kultúra nagy munkása, gróf Mikó Imre a közlekedésügynek vezetője. Mindnyájan azon párthoz tartoztak, melyet Deák híveiből százhetvenen alapítottak 1866 őszén, s amely Deák-párt néven vállaira vette a súlyos feladatot: a kiegyezés megvalósítását és vele Magyarországnak a rendiségből a modern konstitucionalizmusba átvezetését. A párt első elnöke Szentkirályi Móric volt, a 40-es évek ünnepelt pestmegyei ellenzéki vezére, aminthogy a párt színezete egészben véve megegyezett a 48 előtti ellenzékével, mielőtt abban Kossuth döntő befolyásra tett volna szert. A vidéki művelt középnemesség tagjai az abszolutizmus sötétsége után a kiegyezési műben ugyanazon nap feljövetelét üdvözölték, mely 49 tragédiájában bukott el, s Deák maga is meg volt győződve, hogy a 48-as törvényeket állította vissza azon változtatásokkal, melyeket a 48-as kormánynak is meg kellett volna tennie, ha békés viszonyok közt ideje marad az alkotásra. A politikai műveltek e közhangulatára mi sem oly jellemző, mint hogy a hazatérő világlátott emigránsok egymásután csatlakoztak a Deák-párthoz, így Klapka tábornok, Türr István, Horváth Mihály, Kossuth egykori minisztere és 48 nagyhatású történetírója. A kiegyezési törvényjavaslatok e hangulathoz képest nagy többséggel mentek át az alsóházban, melyről azonban csakhamar kiderült, hogy épp e kiegyezési állásfoglalásánál nélkülözi a nemzet széles rétegeinek helyeslését.

Deák és Andrássy művének nagy ellenzőjeként már 1867 májusában fellépett Kossuth Lajos, megírván „Kasszandra-levelét” Deáknak, melyben kiindulván azon teoriájából, hogy 49-ben a nemzet bukását árulás okozta, óva inti Deákot a „jogfeláldozás sikamlós terére” lépni: szerinte a kiegyezési törvényjavaslatok „ellenkeznek Magyarország állami létének életfeltételeivel”, miért is kijelenti, hogy „én e tényben (a kiegyezésben) a nemzet halálát látom”. Deák azonnal felismerve e levélnek propagandisztikus tendenciáját, nem is válaszolt rá, aminthogy a kormányok és pártjuk mindvégig szerették válasz nélkül hagyni Kossuth leveleit, nem gondolván meg, hogy azok minden visszautasítást nélkülözve mind szélesebb tömegeket nyernek meg nézeteiknek. Az a néhány felelet, melyet Pulszky Ferenc, Horváth Mihály, majd Kossuthnak Deák halálakor írt levelére Gyulai Pál írtak, egyedül a művelteket nyerhette meg, holott Kossuth képviselőkhöz, városokhoz, választókerületekhez írt nyilt leveleivel újból megkísérelte, mint 48-ban, a legszélesebb néposztályok meghódítását. A kiegyezési mű állandósulása őt egész életére megfosztandó volt 49-es álmai megvalósításától, 67 : XII. reá nézve nagyobb csapás volt, mint Napoleon császárnak és Bismarcknak hitszegése, mint a villafrancai és nikolsburgi tárgyalások. Az 1867 óta Turinban élő „kormányzó” csak egyetlen ember most, hatalom, vagyon, erő nélkül, mégis a 67-es koncepciónak legveszélyesebb ellenfele, aki az ő csodálatos stílusával újra megtalálva a magyar szívekhez vezető utakat, siet 67, majd utóbb 48 diszkreditálására az ő igazi alkotása, 49, a trónfosztás mellett, a pragmatica sanctió és perszonális unió megtagadása érdekében. A dualisztikus alkotmányt delejes álomitalnak nevezi, kloroformnak, mely elgőzölög vagy megöl, s hogy megmentse tőle népét, nem riad vissza a forradalmi propagandától sem. Neki ugyan a perszonális unió nem kell, de ha a nemzet elégnek tartaná, ennek érdekében biztatja, hogy „ne féljen a végletekkeli fenyegetéstől”. Magyarország 67-ben az osztrák császár alá került, megszünt állam lenni, – „Andrássy és nyomorult klikkje megölték szegény hazánkat”, – e távolból küldött, gyakran szenvedelmes nyilatkozatai mögött az ő politikai fénykorának eszméi jelentkeznek: újra a vármegyékből akarja meghódítani az államkormányzást, párthíveinek mindegyre lelkükre köti a vármegye önállóságának fenntartását, utasítja őket, hogy a megyegyűlésekre tegyék át agitációjukat, s éljenek a rendi korszak követutasítási és visszahívási jogával, mely szerinte még érvényben van! Kossuth ezekben a nyilatkozataiban sajátosan egyéni, hol tüzes, hol reménytelenül melankólikus, majd keserűen gúnyos stílust alkotott magának, mely olvasóit mindenkép szíven találta, akkor is, mikor magát „hontalan öreg páriának” nevezte, akkor is, mikor múltján merengve írta, hogy „tükör valék, mely a kapott világot visszasugárzá; a világ a nép vala”. Egyénisége ebben a korszakban válik a magyar nép ösztönszerű vágyainak valódi kifejezőjévé: a magyar nép bálványa csak most lesz Kossuth, mikor alakja távol homályból dereng sziklaóriásként, melynek csak hatalmas körvonalai láthatók, s talán éppen ezért képes a tömegeknek nemzeti ideál iránti szükségleteit kielégíteni.

A 67 utáni első országgyűlések képviselőháza még az 1848-i választási törvény alapján gyűlt egybe, amely még a 48 előtti nyugati bourgeois liberalizmus szellemében a lakosság széles rétegeit kizárta a politikai életből. Innen van, hogy míg Kossuth levelei a parlament tagjaira alig gyakoroltak hatást – az ő nézeteit követő szélbaliak száma 1867-ben alig hetet tett ki, s az 1872-i választásnál is csak 38-ra emelkedett, – addig a magyar városok és az Alföld népe annál hevesebben reagált szavaira. A szélbaliaktól támogatva „demokrata-körök” alakultak, melyek Deák művét Kossuth szellemében árulásnak nyilvánítgatták, a tömegek pedig sok helyütt felizgatva, így egy börtönviselt ál-Wesselényi által, ki magát a vak hérosz fiának adta ki, meg a szintén bünetetett előéletü Asztalos János által, műveltek, urak és birtokosok ellen fordultak. A félegyházi demokrata-kör földosztó zendülését katonasággal kellett elnyomni, s a volt 48-as honvédeknek Kossuth politikai vonala szerint megszervezését csak Perczel Mór és más honvédfőtisztek erélyes agitációjának sikerült megakadályoznia. A szűk választói jog mellett azonban mindezen jelenségek nem lehettek komolyan veszedelmesek a kiegyezési mű megvalósítására, annál inkább az 1861-i határozati pártból kifejlődött balközép. Élén ennek Tisza Kálmán állott, a protestáns pátens ellen folytatott küzdelemnek egyik vezéralakja, aki a balközép megszervezésében nagy párttaktikusnak bizonyult, az első magyar parlamenti férfiúnak, aki értett párt szervezéséhez és fenntartásához. Míg a szélsőbal forradalmasító törekvéseinek az alföldi agrárlakosság volt a demokratikus melegágya, addig Tisza és a balközép a vármegyei nemességre támaszkodott és a művelt középnemesség köréből vette vezető politikusait. Mivel a párt a Deák-párthoz hasonlóan ugyanazon társadalmi rétegekbe eresztette le gyökereit, hogy Deákékkal szemben fenntarthassa magát, kénytelen volt a kiegyezési mű ellen mind hevesebb izgatást kifejteni, aminek oka más oldalról persze az a szükséglet volt, hogy a szélsőbal kiegyezésellenes demagógiájával szemben is hathatós közjogi jelszavakkal védekezhessék. A pártnak komolyabb tagjai, kiknek politikai műveltsége még a 40-es évek fellendüléséből származott, köztük Ghyczy Kálmán, báró Simonyi Lajos, ily körülmények közt alig jutottak szóhoz belügyi reformgondolataikkal, s mindinkább elhatalmasodott benne a közjogi ellenzéki gondolkodás. Igaz, hogy ezzel a balközépnek sikerült a közvélemény egy részét a szélbal felelőtlen izgatásaitól elvonnia, de viszont a közjogi kérdések előtérbe helyezésével példát adott és állandósította a közjogi küzdelmet, mely ettől kezdve a kiegyezési korszak parlamentáris életének legjellemzőbb tünete volt. Valószínűnek tartható, hogy ha Tisza Kálmán nem közjogi, hanem belügyi reformgondolatok alapján szervezi meg pártját, akkor még létrejöhet az angol parlamentarizmus váltógazdasága nálunk is, egy konzervatívabb és egy haladóbb párt között, melyek azonban mindketten kormányképesek, mert egyiket sem tartja vissza a kormányszéktől megvalósíthatatlan programmja. A szélbal ez esetben magáramaradva, képtelen lett volna a parlamentet közjogi pártokra szaggatni; tagjai, igy egyik vezetője, Madarász József, nem rendelkeztek ehhez elegendő politikai nyomatékkal, s az olyan közjogi kívánságok, mint hogy a parlament megnyitásakor a királyi palotáról vegyék le a fekete-sárga zászlót, a dinasztia jelvényét, hosszabb időre mégsem köthették volna le az ország közvéleményét. A közjogi ellenzékiséget Tisza Kálmán tette népszerűvé, s tényleg Deák művével szemben 1868 márciusában a balközép nagyváradi értekezletén a „bihari napokban” összefoglalta azon kívánságokat, melyek megvalósítása Deák kiegyezésének halálát jelentette volna, de amelyekről világos volt, hogy sem a királlyal, sem az osztrák parlamenttel nem fogadtathatók el. A bihari programm az 1790 : X. törvénycikkből kiindulva, az ország függetlenségével ellentétben álló törvényeknek, azaz az 1867 : XII. törvénycikknek megszüntetését kívánta, s helyébe magyar hadsereget, s a pénz- és kereskedelemügyek függetlenségét. Igaz, hogy ezt alkotmányos eszközökkel akarta kiküzdeni, de a közös minisztériumok és delegációk létjoga tagadásával a kilátástalan sívár közjogi küzdelmek végtelen sorát nyitotta meg, melyben Tisza és pártja legjobb tehetsége szerint, választások alkalmával a vezetők pénzáldozataival is résztvett. A Tisza-család maga is nagy összegekről írt alá váltókat budapesti bankcégeknek, hogy a kormánytól a választások befolyására szánt összegeket ellensúlyozhassa.

A két közjogi pártnak népszerű politikájával szemben Andrássy grófnak annál nehezebb szerepe volt, mert hiszen neki a kiegyezést nemcsak az ország közvéleményével, hanem Ausztriával és a bécsi kormánykörökkel szemben is képviselnie, sőt mindenekelőtt végrehajtania kellett. Az országban demokrata-körök, honvédegyesületek izgatását kell lecsillapítania, a tőle helyreállított és működésbe helyezett vármegyék renitenciájával kell küzdenie, melyek régi rendi reminiszcenciákon élősködve, magukat tartják a nemzeti politika hivatásos irányítóinak, s bár az abszolutizmus különböző korszakaiban egyképen tehetetlenek voltak a nemzeti autonómia védelmében, most sokan közülük keveslik Andrássyék vívmányait és végrehajtatlanul félreteszik a kormány rendeletét, mely a Kossuthtól táplált dinasztiaellenes hangulatot akarja visszaszorítani. Heves megyébe emiatt az Andrássy-kormány 1868-ban királyi biztost küldött és az erre vonatkozó parlamenti vitában maga Deák utasította vissza a vármegyei autonómai ily rendi felfogását a parlamentarizmussal szemben, s ő fejezte ki az egész hatvanhetes korszak főkérdését is: „Jótevője-e az a népnek, aki mindig azon vágyakat és reményeket emlegeti előtte, melyek még nem teljesültek, azt pedig, ami már megvan, kicsinyli és ócsárolja és a megelégedetlenség magvait szórja el?” Alkotmányunk visszaállíttatott, s még az is, aki ezt nem hiszi, s aki szerint az alkotmánynak csak részei állíttattak vissza, annak sem volna szabad „gyűlöletessé tenni azon törvényeket, melyeken állunk, s melyekből kiindulva, tovább haladhatunk”. Még hosszú volt az út, melyen a könnyűsúlyú szélbaltól kiindulva egykoron Apponyi előkelő egyénisége végezte a Deáktól elítélt munkát, de a kezdő lépések már megtörténtek az „átkos közösügyek” kompromittálására, amikor még Andrássynak egyelőre a kiegyezés végrehajtásáért kellett küzdenie az összmonarchia híveivel, a magyar önállóság régi, merev ellenségeivel.

Az osztrák parlament, a „Reichsrat”, melyet Ferenc József elővigyázatosan csak a Deákékkal folytatott tárgyalások befejeztével és a kiegyezés tető alá hozása után engedett egybegyűlni, nagyobb nehézség nélkül fogadta el az 1867 : XII. magyar törvénycikkel megegyező szövegű alaptörvényt (Staatsgrundgesetz), de ez a jövőt illetőleg keveset jelentett. A Reichsrat többsége a német polgárság liberális képviselőiből állott, akik a cseh-német Herbst és Giskra vezetése alatt kelletlenül belenyugodtak a kiegyezés fait accompli-jába, keserűen felpanaszolták az abból származó pénzügyi terheket, de szavazatukkal egész Ausztria beleegyezéséről nem kezeskedhettek. A német elem politikai uralma, mely még 1848-ban lehetőnek látszott, az abszolutizmus évei után teljességgel a multé vált. A csehek távol maradtak a parlamenttől, sőt vezérük, Rieger ugyanekkor cseh és horvát deputáció élén az orosszá lett Varsóban és Moszkvában kérte ki a pánszláv eszme védelmét II. Sándor cártól; a csehek oroszbarátságától vérig sértett lengyelek bennültek ugyan a Reichsratban, s el is fogadták a kiegyezést, de az összmonarchia osztrák felének föderalisztikus átszervezésén ábrándoztak, Tirolban és Triesztben már megkezdődött, mindjárt Lombardo-Venezia elvesztése után, az olasz irredenta, s a Beust–Taaffe-minisztérium, ekkor kezdte meg a csehekkel szemben az államhűnek látszó szlovének pártolását és állami segéllyel nemzetté alakítását.

Az igazi hatalom a császár környezetében levő magasrangú katonák és cseh arisztokraták kezében volt most is, mint az abszolutizmus alatt. Az összmonarchiának, melyért I. Lipót kora óta annyi vér és könny folyt, valóban ezek voltak hűséges fenntartói: a császári királyi hadsereg tisztikara, mellyel Königgrätz szégyenét Radetzky, Albrecht főherceg és Tegetthoff győzelmei feledtették, s a cseh-német származású nagyurak, kiknek kormányát és kizárólagos politikai hatalmát a dinasztia néha, így Mária Terézia korában megelégelte ugyan, de megtörni sohasem tudta. Ezekkel a körökkel szemben a kiegyezésben rejlő paritást csak a legnagyobb erőfeszítésekkel lehetett képviselni. Andrássy, a hajlékonynak és inaktívnak tetsző, de merni és akarni egyaránt tudó diplomata, idegölő harcokat folytatott az Albrecht főhercegtől vezetett összbirodalmi felelőtlenséggel szemben: a közös hadsereg tábornokai borzongva jósolták a magyar honvédség felállításától „Ausztria pannonizálását”, az első delegációban 1868 márciusában a közös hadügyminiszter nevében a horvát Grivičić tábornok kijelentette, hogy a hadsereg kettéosztásába soha nem fog beleegyezni, s csakugyan, Andrássynak csak nehezen sikerült visszautasítania azon törekvést, hogy a magyar honvédség a közös hadügyminiszternek rendeltessék alá és vezényleti nyelve német legyen. Lépésről-lépésre kényszerítette ki az eredetileg csak karhatalmi alakulatnak és másodvonalbeli csapatnak elképzelt honvédség önállóságát, minek fejében Ausztria is kapott a közös hadsereg mellé külön „Landwehrt”. Az 1868 : XL. törvénycikk a véderőről, a XLI. a honvédségről, a XLII. a népfelkelésről, szabályozták a monarchia megszűntéig kihatóan a közös hadsereg és annak kiegészítő részét képező magyar királyi honvédség szervezetét, egyúttal behozva az általános és személyenkinti védkötelezettséget, érvényben tartva, sőt kibővítve a rendi országgyűlésektől örökölt jogokat a hadügy rendezését illetőleg. Andrássy e törvényekkel elérte az elérhető maximumot, a hadseregének egységén, mint legfőbb kormányzati elven csüngő királytól ez is nagy lemondás volt, melynél többet vele szemben, a kiegyezési mű kockáztatása nélkül nem lehetett remélni. A honvédtüzérséget illetőleg Andrássy csak annyit ért el, hogy a honvédség fegyvernemei elsorolásánál beszúrhatta a törvénybe, hogy a honvédség „egyelőre” gyalogságból és huszárságból áll.

Nem kevésbbé kemény küzdelembe került a horvát katonai végvidék feloszlatása. Itt is Albrecht főherceg tartotta kezében a határőrvidéknek, mint a magyarok ellen felhasználható katonai területnek zászlaját, s kétszázados bécsi tradíciókhoz híven, délszláv Vendéet akart alakítani belőle, Horvátországból, Dalmáciából és a meghódítandó Boszniából és Hercegovinából. A bécsi körök ősi illúzióját osztotta a főherceg, mikor a délszlávokat a dinasztia támaszainak tartva, az ő megerősítésükre gondolt a magyarság rovására. A királyt egyedül Andrássy személyes rábeszélése vonta el Albrecht főhercegtől és adatta ki vele 1868 nyarán a határőrvidék feloszlatását elrendelő kéziratokat. A „provincializálást”, azaz a horvát-szlavón vármegyékbe beosztást még ezután is késleltette Kuhn közös hadügyminiszter, aki a fegyveres határőrök lázadását festette a falra az esetre, ha a magyar minisztérium kívánsága teljesül. Tényleg nem hiányoztak izgatások egyrészt Miletics Szvetozár, a nagyszerb idea magyarországi képviselője, másrészt a vele szövetséges cseh nacionalista körök részéről, Mollinary altábornagy azonban, leszámítva a rakovicai kisméretű felkelést, baj nélkül kezdte meg a polgárosítást.

A határőrvidék visszacsatolását megelőzőleg – amiből különben Horvátországnak volt közvetlen haszna – rendezni kellett a Gaj és Jellasics óta elmérgesedett horvát-magyar viszonyt is. Ennek leginkább útjában állott a horvát tartománygyűlésnek 1861. évi XLII. törvénycikke, mely Magyarországgal az uralkodó személyén és a koronázásnak Horvátországot is kötelező aktusán kívül egyéb közösséget nem ismert el. 1866-ban, a magyar-osztrák kiegyezési tárgyalásokkal párhuzamosan megkísérelték Deákék, e téren Csengery Antal közjogtörténeti ismereteitől vezetve, hogy a horvát országgyűlés egy bizottságával megállapodásra jussanak; ez azonban változatlanul ragaszkodott az 1861 : XLII. törvénycikkhez, s magyarok és horvátok békülés nélkül mentek szét. A királykoronázás is horvát képviselők nélkül folyt le, miután az új, 1867-i tartománygyűlés többsége is ragaszkodott az önállóságot kimondó cikkhez, kisebbsége pedig a koronázáson való megjelenést Fiuménak Horvátországhoz való csatolásától tette függővé. Végül a délszláv irány vezetőjét, Strossmayer djakovári püspököt Beust rábeszélései semlegesítették a kiegyezést illetőleg, Andrássy feloszlatta a tartománygyűlést, az új választásokat báró Rauch Levin báni helytartó intézte, a kiegyezésellenes párt feje, Starčević, nem kapott mandátumot, s a kormánybefolyás érvényesítésével megszületett új tartománygyűlés bizottsága megkötötte a magyar országgyűlés hasonló bizottságával a horvát kiegyezést, melynek az 1868 : XXX. t.-cikk adott érvényt. Tartalma nagyjában Deák gondolatait foglalja össze, aki a horvátok megnyugtatására lényeges engedményeket tett, aminőkre a rendi politika 48 előtt soha nem gondolt. Magyarország végkép lemondott az ú. n. Alsó-Szlavónia ősi magyar megyériől, ezeket, valamint akkor még csak ígéretben a határőrvidéket odaadta Horvátországnak, mely ezzel oly kiterjedést ért el, mint egész történetében soha. De nem adta oda Fiumét és visszavette a Muraközt. Horvát-Szlavonország mellett Dalmácia neve továbbra is megmaradt a királyság címében, mely egyúttal széleskörű autonómiát nyert: a magyar kormányban ettől kezdve horvát miniszter képviseli, az autonóm kormány feje a királytól kinevezett bán, aki kormányát Zágrábban a horvát országgyűlés utasításai szerint rendezi be; alája tartozik a beligazgatás, vallás- és közoktatás és igazságügy; a had- és pénzügy Magyarországgal közös és ennek intézésére a horvát gyűlés 29 képviselőt küld a magyar alsóházba, amint hogy a horvát főrendek is a magyar felsőházban foglalnak helyet. A 40-es évek viszályainak tárgyában is engedtek Deákék, kimondva, hogy a horvátok a magyar országgyűlésen horvátul beszélhetnek, a honvédségről szóló törvény pedig a horvát honvédség számára állapítá meg a horvát vezénynyelvet. A pénzügyeket illetőleg Deák hajlandó volt teljes önállóságot adni nekik, ha a Magyarországgal közös költségek reájuk eső részét fizetik, utóbb azonban kiderült, hogy ez esetben nem maradna nekik elég jövedelmük a saját bürokráciájuk fenntartására. Ezért a közösügyek költségeire 6.44% horvát, 93.56% magyar kvótát állapítván meg, a magyarok beleegyeztek, hogy a horvát jövedelmekből a kvóta kifizetése előtt 2,200.000 forint a horvát beligazgatás költségeire vonassék le. A magyarság később is iparkodott anyagi engedmények árán leszerelni a horvát ellenérzést és a régi jó viszonyt helyreállítani: így 1880-ban a horvát vallás- és tanulmányi alapot adta át a horvát autonóm kormánynak, követelései elengedésével, s egyéb címeken évi átalányt is adott. Mindez azonban nem volt elég a horvát nacionalisták megnyugtatására, akik az 1868-as kiegyezést, mint törvénytelen választások folyományát nem akceptálták, s a kvóta megállapítását magukra éppúgy sérelmesnek tartották, mint Ausztria és Magyarország viszonylatában is mindkét fél. A tízévenkint megújuló regnikoláris, horvát-magyar bizottsági tárgyalások izgatottság forrásai lettek, a nacionalista és független pártalakulatok, Stařcević, Frank József a teljes függetlenséget követelték, a nemzeti mozgalmak nagy európai szabályai szerint, tekintet nélkül multra és az élet és megélhetés reális lehetőségeire. 1885–94 közt a horvát autonóm államháztartás 2 millió forint felesleggel bírt, amikor Magyarország a horvátok helyett 35,900.000 forintot fizetett a közös kiadásokra s ha ezzel nem is nyertük meg Horvátország szimpátiáit, s az első kiegyezési évek kezdődő megnyugvására mindinkább magyarellenes tendenciák következtek, mégis szükséges volt a magyar állam és nemzetiség védelmére ezt az ősi déli bástyát befolyásunk alatt tartani. Horvátország teljes szabadonbocsátásával a mozgékonyabb és brutálisabb szerbség már évtizedek előtt elvégezte volna beolvasztó munkáját, s a horvát nemzet holttestén át rég rávette volna magát a magyarságra. A horvát nép tragédiája, hogy Deák engedményeit számba nem véve, további ellenállásával Magyarországon is ellenséges érzülethullámokat keltett fel. A későbbi zágrábi érsek, Strossmayer nemcsak a zágrábi múzeum, képtár, egyetem, akadémia mecénása lett, nemcsak népe kulturális előhaladásának nagytekintélyű vezére, hanem a magyarság iránti állandó bizalmatlanságával egyik előkészítője a keserű jövőnek, mely a horvátot a magyartól elszakítva a szerb önkénynek és szelidíthetlen erőszaknak szolgáltatta ki.

Visszatérve az Andrássy-kormány és Deák-párt működéséhez, ki kell emelnünk, hogy rájuk várt az ország belső átalakítása is, sokban a még erősen rendi gondolkodású közvéleménnyel és az azt kihasználó balközéppel szemben. A 48-as törvényhozás csak megszüntette a régi dolgokat, az újak számára kereteket is alig adott, s most kellett azokat tartalommal kitölteni. Deák Ferenc, aki polgári felfogásához híven és talán időnként fellépő inaktív hajlandóságának is engedve, miniszteri tárcát nem vállalt, élénk részt vett e törvényhozási munkában, mindenkor felismerve az új kor követeléseit. Az igazságszolgáltatásnak a közigazgatástól való elkülönzése dolgában – amit már a Bach-kormány is megvalósított – Tisza és Ghyczy a vármegyei igazságszolgáltatás mellett törtek lándzsát, s a kinevezett bírákban az abszolút uralom támaszait látva, a bíróságok vármegyei választását követelték. Deák volt az, aki saját multjával és a megyei rendiség évszázadaival szakítva kimondotta, hogy „a megyék nem koordinált testületek a státuszhatalom irányában”, – „nem föderativ részei az összes államnak, s nem bírhatnak az államtól elkülönzött, vagy azzal éppen ellenkező jogokkal”. Valóban csak 67 törvényhozása összesíti a sok kis vármegyei és törvényhatósági egységet államtestté, melynek kizárólagosságát többé semmiféle „universitas nobilium” kétségbe nem vonhatja; az államhatalom, s vele az állami közigazgatás és bürokrácia most indul el hódító útjára, melyen azonban félszázad mulva, a nyugati nyomdokokat követve, az egyént lesz szinte megfojtandó. Megindul a minisztériumok és alájuk tartozó hivatalok szervezése; egyelőre kevés a tanult és alkalmas ember, az államélet több ágazatában, így pl. a vasútügyben még évekig megtartják az előző korszak német-cseh hivatalnokait, másutt, így az egyetemi oktatásban, az osztrák-német tanárok elküldésével átmenetileg leszáll a tudományos színvonal. A központi és irányító helyeket a középnemesség foglalja el, mellette itt-ott magyarrá asszimilált zsidók; a magas bürokrácia függvénye kezd lenni a középnemes politikai világnak és a zsidóságtól hordozott kezdő kapitalizmusnak. Az első bajok a pénzügyek, politika és bürokrácia összefüggéseiből pattannak elő.

A magyar állam első önálló költségvetését, melybe bécsi hatóságok nem folytak be, Lónyay Menyhért készítette, az Andrássy-kormány pénzügyminisztere, a negyvenes évek ifjabb nemzedékének egyik tehetséges tagja, aki típusát alakíthatta volna ki a gazdasági téren működő középbirtokosnak, ha életformájának nagyobb számmal akadtak volna követői. Az ő első, 1868-i költségvetése 113 millió jövedelem és 110 millió kiadás mellett 2,400.000 forint felesleggel zárult, a második évi 5 millió felesleggel; 1870 tavaszán Lónyay közös pénzügyminiszter lett, 1871 végén azonban, amikor Andrássy Bécsbe ment a közös külügyminisztérium vezetésére, s ezért kormánya lemondott, Lónyay Menyhért alakította meg az újabb minisztériumot. A pénzügyi romlás fogalma így az ő nevéhez fűződött, holott az egyrészt az új berendezkedés szükségleteiből, másrészt a kormánynak parlament és politikai világ megegyezésével folytatott hibás vasútpolitikájából következett. A minisztériumok és hivatalok felállításával a költségek rohamosan nőttek, az 1868-i költségvetés 110 millió kiadása 1870-re 277 millióra, 1871-re 282-re emelkedik, s ettől kezdve csak kivételesen esik 200 millió alá. A födözetet egyelőre a Bach-korszakból átvett adónemek fenntartásával és különösen az indirekt adók emelésével találta meg a kormány, melynek az állami igazgatás felépítésére és hivatalok szervezésére csakugyan szüksége volt. A vasútépítés hasonlókép nemzetgazdasági szükséglet volt ugyan, de ennek ügyét az önálló magyar kormány meglehetősen összebonyolítva vette át előzőitől. Az abszolutizmus alatt Széchenyinek Budapestről kifutó vasúthálózatával ellentétbe Bécsből Romániának és Keletnek induló transzverzális vonalak kezdtek épülni, melyek az abszolút kormány pénzügyi kudarcai óta magántársaságok dominiumát képezték. Ilyen volt a már említett délkeleti vasút, s ennek jogutóda, a cs. kir. szabadalmazott osztrák vaspálya-társaság, a déli vaspálya-társaság; a vonalak kiépítése 67 után is folytatódik, s benne a bécsi, francia, belga tőkével, zsidó bankárokkal együtt magyar arisztokraták és középbirtokos nemesek osztoznak. Az állam eleinte valósággal kiszolgálja e vasúttársaságokat: a részvényesek érdekei miatt kamatbiztosítást vállal számukra, a tarifákra meg sem kísérli, hogy hatást gyakoroljon és még éppoly kevéssé érzi a vasúti szállítási tarifák jelentőségét a mezőgazdaság és ipar emelését illetőleg, amint száz év előtt a magyar kamara nem érezte a vámtarifák nemzetgazdasági jelentőségét. A társaságok hivatalnokai idegenek, s miattuk gróf Mikó Imre közlekedési miniszternek 1868-ban az első szervezeti szabályzatot német nyelven kiadnia.

A vasútépítés az első nagy csábító, mely a közép- és nagybirtokost nehezen jövedelmező mezőgazdaságától elvonja és a kapitalisztikus vállalkozásba bekapcsolja. Bár a rendi előjogokat már az 1848-i törvényhozás eltörölte, természetesnek kell találnunk, hogy műveltség, vagyon és ennélfogva politikai befolyás is az eddigi előjogosoknak régi politikai multtal bíró rétegében voltak, az arisztokráciát tevő főnemesek és a „bene possessionati” középnemesek kezében. A vasútépítés láza ezeket fogta el, egyrészt a jövedelmező üzlet reménye, másrészt azon törekvés, hogy birtokaikat bekapcsolhassák terményeik eladása érdekében az épülő vasúthálózatba. Maguk azonban sem nem értettek az üzleti vállalkozáshoz, sem tőkéjük nem volt, minek következtében idegen tőkecsoportok vállalataiban igazgatósági tagok lettek, s összeköttetéseikkel támogatták kormánynál és hatóságoknál a vállalat érdekeit. Ezek a közép- és főnemes igazgatóságok akadályozták meg, hogy a kormány idejében belássa a kamatbiztosítás helytelenségét. A külföldi pénzcsoportok viszont maguk sem jártak el kellő üzleti körültekintéssel. Ez az időszak az, amikor a Péreire testvérek Crédit Mobilier-ját követve a francia és német banktőke megkezdi iparvállalatok, így vasutak, közlekedési eszközök tudatos kiépítését és irányítását, már nem alkalmilag, mint még a Rothschildék részéről 48 előtt történt. A Péreire-bank lendítette fel Franciaország vasútközlekedését, s finanszírozta a spanyol, svájci, orosz, osztrák és magyar vasútépítéseket börzejáték következtében 1867-ben bekövetkezett bukásáig; ezt a szerepet a nyomában gombamódra kinövő új bankok és részvénytársaságok vették át; magában Bécsben 1868–73 között az addig meglévő hat bankhoz nem kevesebb mint 71 új alapítású járult, melyek az 1873-i nagy krachban mind tönkrementek. Ennek a könnyelmű „Gründer”-korszaknak számlájára kell írnunk a Lónyay nevéhez kötött vasútbotrányokat is: az európai kapitalistahullám szélső keleti csapásai Magyarországot is elárasztották. Csak két esetet említünk: a Nagyvárad–Brassói vonal, a „keleti mozdony-vasút” kiépítését az 1868 : XLV. t.-cikk Waring londoni lakos társaságának engedélyezte, ezt Waring átruházta az Angol-osztrák bankra, mely viszont megalakította a vasút-részvénytársaságot, azonban a részvényaláírások útján az államtól 5% kamatbiztosítással ellátott 75 millió ezüstforint helyett csak 43 millió papirosforint jött be, a vasút alig épült, Waring a könnyebb vasúttest után felvette az építési jutalékot, a hátralevő tőke papírjait eladta és hazament, a bank is kivonta magát, s a teher a társaságra, illetőleg az államra maradt. Hasonló manipulációt kezdett az északkeleti vasútnál Strousberg, ahol báró Sennyey Pál volt elnök, Tisza Kálmán alelnök, igazgató a volt honvédtiszt Ivánka Imre; ez utóbbi útjába állott az irreális üzletnek, mire Strousberg is átadta az egészet egy banknak, kára végül is az államnak volt, valamint a közerkölcsiségnek, miután ez ügyekkel kapcsolatban panamavádaktól visszhangzott az ország. Hasonlókép politikai protekciók tartották életben az Alföld–fiumei vasút építését, mely Eszéken át akarta, Budapest kikerülésével, levezetni az Alföld terményeit, tehát nemzeti szempontból is káros volt.

Bár, mint a fentiek mutatják, a vasútláz nemcsak a Deák-pártnak volt betegsége, mégis elsősorban annak népszerűtlenségét növelte. Lónyay miniszterelnökről ismeretes volt, hogy pénzügyi talentumát saját gazdagodása érdekében is foglalkoztatja, s bár utólag kiderült, hogy nagy birtokvásárlásait leginkább adósságokból eszközölte és egyéniségétől minden szenny távolmaradt, mégis céltáblája lett az ellenzék korrupcióüldöző törekvéseinek. A közéleti tisztaságért leghangosabban Csernátony Lajos, akkor Tisza Kálmán szócsöve beszélt, kinek már ismert egyéni jelleme újabb minőségben sem javult. A Deák-párt Andrássy távollétében nélkülözte a vezetést: Eötvös 1871-ben meghalt, az öreg Deák visszavonultan élt szállodai lakásán, európai műveltségű, szűkebb környezete, Csengery Antal és mások szintén nem eléggé aktív politikusok voltak, s így a hatalmas párt szemmelláthatólag képtelenné vált akcióra, de még védekezésre is. Kitűnt ez az 1872-i választások előtt lefolytatott választójogi vitában, amikor a Lónyay-minisztérium, javaslatában a 48-as választótörvény hományosságait akarva kiküszöbölni, a valóságban azt még inkább korlátozta, s az országgyűlés időtartamát háromról öt évre akarta felemelni. Ez ellen a szélbal – Madarász, Csanády, Németh Albert stb. – formális obstrukciót kezdett, s mikor Lónyay délutáni ülések bevezetéséhez nyúlt, az obstrukció átterjedt Tisza pártjára is, úgyhogy a feloszlatás előtt Lónyay már nem tudta tető alá hozni javaslatát. A Deák-párt túlsúlya ekkor már különben sem igen volt több 40 szavazatnál; az 1872-i választásoknál a szélbal 38 főre szaporodott, a balközép 116-ra, a Deák-párt ugyan be tudott hozni 242 szavazatot, de mikor Csernátony beszédében Lónyay egyéni tisztességét érintette, ez lemondott, helyébe a király, Deákot meghallgatva, Szlávy Józsefet nevezte ki miniszterelnökké, akit másfél év után, 1874 tavaszán Bittó István váltott fel. A Deák-párt bomlását e szürke minisztériumok annál kevésbbé tartóztathatták fel, mert pénzügyminisztereik, a tudós Kerkapoly Károly és Szlávy József, nem tudtak szakítani az eddigi politikával, s a szaporodó deficitet Lónyay mintájára drága és megszégyenítő kölcsönökkel próbálták fedezni. Az új magyar állam iránt a külföldi pénzpiac nem nagy bizalommal viseltetett: a legelső kölcsön, az 1868-i 60 milliós vasúti kölcsön biztosítására az építendő vasutak és csatornák mellett az összes államjövedelmeket is le kellett kötni, a kibocsátási költség is nagy volt, az árfolyam pedig csak 81%. 1870-ben a Lánchíd megváltására, Budapest útvonalai kiépítésére 24 milliónyi nyereménykölcsönt vettek fel, illetőleg bocsátottak ki, utána már a költségvetési deficit és kincstári utalványok fedezésére vesznek fel kölcsönöket: 1871-ben 30 millió névérték helyett 22,500.000 forintot kapnak, 1872-ben 54 millió névérték helyett nem egészen 40 milliót. Kerkapoly után nem akad jelölt a pénzügyminiszterségre, s ebben a helyzetben a balközépnek Tisza mellett vezére, Ghyczy Kálmán hazafias kötelességérzetről tett tanuságot, amikor a Bittó-kormányban elvállalta a pénzügyminiszterséget. A Deák-pártnak nem voltak többé sem talentumai, sem népszerűsége, melyet a közjogi küzdelem és az ellenzék panamahadjárata meg ne őrölt volna, Ghyczy átlépése bevezetője volt a kormánypárt felfrissítésének, s bár ő maga nem tudott segíteni – épp neki kellett újabb 153 milliót igen súlyos feltételek mellett, az állami birtokok lekötésével kölcsönvennie –, Tisza Kálmán Deákkal és a királlyal már megegyezett a Deák-párt és a balközép „fúziójában”, a két párt szabadelvű néven egyesült, 1875 márciusában átmenetileg gróf Wenckheim Béla lett a miniszterelnök, mellette Tisza a belügyminiszter, aki végre 1875 októberében átvette a hatalmat, mely őt a Deák-párt tehetségeinek gyors letűntével kétségtelenül megillette.

Tisza Kálmán korszaka, az ő tizenötéves miniszterelnöksége 1875-től 1890-ig tartott. Azt a lesujtó ítéletet, mely e korszakról mindjárt elmúltával kialakult, revideáltatja az a körülmény, hogy a Tisza-kor utáni évtizedek sem bizonyultak nálánál jobbaknak. A Lónyay-, Szlávy-, Bittó-kormányok alatt megrendült a kiegyezési alap, s hogy az mégis megérhetett félszázadot, ez a Tisza-kormány munkája volt. Ma már ismerjük Ferenc József kormányzási módszerét, melynek állandó célja a monarchia együttartása volt, eszközei azonban folyvást változtak, aszerint, amint a régi eszköz felmondta a szolgálatot, s az uralkodó kénytelen volt újabbak után nézni. Az ausztriai terület kormányzását 67-ben átadta a német liberálisoknak, bár irántuk határozott ellenszenvvel viseltetett; mikor azonban ezek kormányképtelen teorétikusoknak bizonyulnak, megpróbálja a cseh, a lengyel federációs politikát, sőt az általános választójog demokráciájától sem retten vissza, amikor attól reméli Ausztria együttartását. A Dunavölgye két dualisztikus államának megvolt a földrajzi és műveltségi jogosultsága, ezekhez szinte harmadik elemi erőként járul Ferenc Józsefnek szüntelen működő akarata, hogy a mind centrifugálisabb népeket egy hatalmi és gazdasági egységben tartsa meg Kelet és Nyugat határán. Az államszervezet minősége mellékes volt számára, mióta az összmonarchia lehetetlenségét be kellett látnia: Magyarországon elfogadta az osztatlan magyar államiságot, de kétségtelen, hogy ha a magyarok a kiegyezési törvényt megszegik, felmentve érezte volna önmagát ez alaptörvény megtartásától és éppúgy rátér a mi földünkön is a föderalizmus útjára, amint 1870 óta húsz éven át próbálkozott Ausztriában a gyöngének bizonyult németség helyett a szlávok vállaira tenni a monarchia fenntartásának és vezetésének gondját. Hogy pedig erre hatalma megvolt, az kétségtelen, hiszen a hadsereg kezében volt, s a német szövetség erős hátvédet képezett számára. Fegyveres ellenállás azonban még 49 és függetlenségi nyilatkozata leggyermekibb, legirreálisabb híveinek sem jutott eszébe Ferenc József egész uralkodása alatt. Már pedig ha a nemzet nem hajlandó felkelni és vért áldozni a 67-es „jogfosztás” megszüntetésére, akkor valóban önmaga iránti kötelessége fenntartani az egyedül lehetséges közösügyes rendszert. A nemzetnek ezt a kötelességét teljesítette jól, jobban, mint közvetlen elődei, Tisza Kálmán.

Ferenc Józsefet ridegnek tartja a szentimentális kor, mely szinte el sem tudja képzelni az abszolút uralkodó magányosságát. A dualisztikus és mindkét felében konstitucionális monarchia feje magányos sziklán élt, távol az alant nyüzsgő világtól, akárcsak elődei, egy II. Frigyes, egy XIV. Lajos. Hogy engedményeket kellett tennie az uralkodás formáját illetően, hogy megosztotta azt parlamentjeivel, hogy emiatt a „legalkotmányosabb” uralkodónak nevezték: minden nem változtatott azon, hogy Dei gratia-fejedelemként semmi lelki közösséget ne tartson a népekkel, s hogy egykép távol érezze magát németjeitől és magyarjaitól, akár legkisebb és politikailag befolyástalan néptöredékeitől. Felettük élt a kötelességteljesítés ugyanazon hűvös légkörében, mint II. Frigyes valamikor, azzal a különbséggel, hogy a porosz király országának növelését tartotta feladatának, Ferenc József pedig, ifjúkorának katasztrófái után, országainak vértelen megőrzését. Aki ebben használható erszköznek bizonyult, az számíthatott támogatására, még ha protestáns és tiszántúli magyar volt is, amely két életforma iránt különös megértéssel viseltetett. Tisza Kálmán hosszú kormányát Ferenc József elfogadta, amíg az a dualisztikus monarchia együttartása érdekében súllyal bírt; a kálvinista magyart megvédte udvari intrikáktól, a nemzetet pedig, mely Tisza vezetése alatt a dualizmus pontos funkcionálását biztosította, úrrá tette az egész országban; a nem-magyar népek magyarellenes panaszait hallatlanná tette, s így clara pacta alapján kifejlődött a jóviszony uralkodó és magyarság között, sokkal jobb viszony, mint akár Deák korában, amikor pedig Erzsébet királyné még aktívabban fáradozott király és nemzet kibékítésén.

Ebben a viszonylatban Tisza Kálmán súlyos feladatot vállalt, aminőt csak nagyformátumú politikus végezhet. A Deák-párt lassú feloszlása, melyet az 1876 elején meghalt névadó hős utolsó éveiben nem tudott, nem is akart feltartani, továbbá a vázolt gazdasági nehézségek, a korrupció vádjaival agitáló közjogi ellenzék mozgékonysága, mindez a kiegyezést Tisza hatalomra léptére még sokkal népszerűtlenebbé tette, mint amilyen volt 67-ben. Miután azonban a balközép felelőtlen vezére most felelős állásában felismerte, hogy népének egyedül békés fejlődés lehet az útja, s ez a kiegyezés biztosításától függ, mindent meg kellett tennie, hogy a parlamentnek ezirányban munkalehetőséget szerezzen. Ebből a célból Lónyay megrekedt választójogi törvénye helyett az 1874 : XXXIII. t.-cikkben még inkább megszorította a választói jogosultságot, hozzákötvén azt a 48-i törvényben megszabott vagyon és jövedelem helyett hasonlóértékű cenzushoz, de kizárva belőle az adóhátralékosok folyton szaporodó légióját. Ennek hatásaként míg 1870-ben, a 48-i törvény alapján, 890.000 választó volt az országban, a lakosság 6.7%-a, addig 1880-ra leszállott 820.000-re, azaz 5.9%-ra. A választókerületek központi választmányai továbbra is nagy szereppel bírtak a névjegyzékek összeállításában, aminthogy az egész választási processzus tárt kaput nyitott a kormány akarata érvényesítésének. Az 1877 : X. és XI. törvénycikkel állandósította a választókerületek olyatén beosztását, hogy oly vidékeken, ahol a függetlenségi, 48-as eszme kétségtelenül nem volt endemikus, már 100–200 választópolgár választott képviselőt, míg a Magyar Alföldön 7–8000 választóból álló kerületek alakultak. A 70-es években 4100 lakossal és 100 választóval bíró oláh Abrudbánya, az ugyanannyi lakosságú szász Vízakna éppen úgy egy képviselőt küldött a parlamentbe, mint az akkor már 32.000 lakosból álló Arad, a 22.000 lakosú Cegléd, a 20.000 lakosú Nagykőrös és 17.000 lakosú Csongrád. Kétségtelenül különös helyzet, amikor a magyarság létérdekeit biztosító politikát egyedül a nem-magyar népfajok ily előtérbehelyezésével lehetett folytatni.

A nemzeti élet központi problémája a kiegyezés fenntartása vagy elvetése lévén, érthető, hogy a parlament, melyben a harc eldöntendő volt, még nagyobb fontosságra tett szert, mint annak idején a régi országgyűlés. A parlamenti választások azonban még nem szabták meg végérvényesen a képviselőház összetételét. Ma utólag azt mondhatjuk, hogy ha Tisza Kálmánnak sikerül a 67-es alapon állva társadalmi vagy gazdasági reformokat vetni a közérdeklődésbe, akkor talán megszüntetheti a közjogi harcot és gyorsabb belső haladást eszközölhet. De akkoriban sem neki nem jártak eszében ily reformok, sem az ország társadalmában nem volt határozott akarat reformok létesítésére. Viszont bármily túlnyomó többséget küldött is a képvisleőházba Tisza választási apparátusa, a kiegyezés támadása, az átkos közösügyeknek, az „árulásnak” és „jogfosztásnak” ostorozása olyannyira népszerű volt, hogy mindig akadtak hatékony és tehetséges egyének, sőt kompakt párttöredékek is, amelyek néha öntudatlanul is átsiklottak a népszerűbb talajra. Így azután hiába jött be az 1875-i választásokon 329 szabadelvűpárti, a kormánypárt szétforgácsolódása és a közjogi ellenzék növekedése újra kezdődött. Hogy a szabadelvű párt sokkal nagyobb ellenállóképességet tanusított, mint a Deák-párt és majdnem harminc esztendeig tartott, míg elődjének sorsára jutva, átadta a hatalmat a koalíció tehetetlenségének, ez Tisza Kálmán szervező munkájának eredménye.

Az 1875-i választáson még megvolt az az egyetlen pártszámba menő csoport, mely a 67-es alapon állva, nem a közjogi szemléletet tartotta központi problémának: báró Sennyey Pál konzervativ csoportja. A vezér nagyműveltségű, önzetlen feudális úr volt, humanisztikus gondolkodással, azonban oly távol érezte magát a demokratikus formákat öltött magyar világtól, hogy szélesebb tömegekben eszméi propagálására sem volt képes. Mellette az abszolutizmus kora ókonzervatívjainak fiai: Apponyi György fia Albert, Szögyén László hasonnevű fia, a későbbi berlini nagykövet, továbbá a nagyműveltségű Kállay Benjamin, Beöthy Ákos, együttvéve sem voltak alkalmasak nézeteik terjesztésére. Sennyey betegsége következtében a vezetés átszállt Apponyi Albert grófra, akiben talán volna hajlandóság világnézeti katholikus vagy szociális alapon pártalakításra, amivel, ha sikerül, megmentheti a magyar parlamentarizmust halálos betegségétől, de politikai érzéke korán felismeri az ily irány nehézségeit, keze alatt a konzervatív politika szétfoszlik és a párt beáll, csupán árnyalati különbségeket hangsúlyozva, a közjogi harcvonalba.

A közjogi ellenzék 67-es szárnya – a szintén 67-es kormánypárttal szemben – azon erőpróbák következtében fejlődött ki, amelyeket Tiszának főként multja miatt kellett kiállnia. A hatalmat átvéve, „szögre akasztotta” ugyan bihari pontjait, de azok nemzeti kívánságairól elvben ezután sem mondott le, amivel élénk ellentétben állott magatartása az egymást követő pénzügyi kiegyezési tárgyalásokban. Az önálló vámterület megvalósítását feladva, egyideig legalább az önálló nemzeti bank ideájához ragaszkodott, majd a meglevő Osztrák Nemzeti Banknak paritásos szervezéséhez, hogy végül ezt is feladja némi engedmények fejében és elvállalja 1876-ban azon 80 millió adósság kvótaszerű fedezetét, mellyel Ausztria tartozott az osztrák banknak. Mindezek pártjának fegyelmét erősen próbára tették, hasonlókép a balkáni bonyodalmakkal, Bosznia okkupációjával kapcsolatos dolgok, az azokból származó újabb deficit. Pénzügyminisztere, a kitűnő szakember Széll Kálmán sem tartott ki mellette az okkupációtól okozott pénzügyi zavarok miatt. A pártból ilymódon épp az önérzetesebb és tehetségesebb elemek léptek ki, s mivel a parlament egész síkja csak a közjogi problémára volt beállítva, menthetetlenül belesodródtak a közjogi küzdelembe. Egymásután hagyták el a kiegyezés népszerűtlenségében szenvedő Tisza Kálmánt az ő kereskedelmi minisztere, báró Simonyi Lajos nyomában a „független ellenzék” tagjai, Lónyay Menyhért és csoportja, Kerkapolyi Károly, a tehetséges, éleseszű fiatal jogász Szilágyi Dezső, s 1878-ban a független ellenzékből, az Apponyi vezette Sennyey-csoportból és Szilágyi Dezsőből megalakult az „egyesült ellenzék”, mely 1884-ben „mérsékelt ellenzék”, 1892 elején pedig nemzeti párt néven adott ki programmot. Vezetői csupa európai műveltségű politikusok voltak, akik azonban öntudatlanul is meggörnyedtek a közjogi problémának a közvéleményen uralkodó hatalma alatt, s programmjaikban mindinkább átfordultak a kiegyezési mű fenntartása helyett annak fejlesztésére. Az egyesült ellenzék 1878. évi programmjában, melyet Szilágyi Dezső mondott el a pesti Józsefvárosban, s amellyel sikerült Jókai Mórt, a balközépen és a szabadelvű pártban egykép Tisza Kálmán nagy hívét megbuktatnia, árva szót sem találunk szociális és kulturális kérdésekről, iskolákról, parasztokról, birtokviszonyokról; a súly a vámszövetség, a fogyasztási adók ausztriai kapcsolata, a pártviszonyok és főrendiház reformja, a közigazgatási reform problémáin volt, de még ez utóbbit illetőleg is óvakodott határozott állásfoglalástól a választás és kinevezés elve között, s kijelentette, hogy a közigazgatásból nem lehet a „műveltebb és vagyonos osztályokat kihagyni”. Minden liberális szólam sem elég azon vélemény megcáfolására, hogy a műveltség, szociális haladás és politikai hatalom kiterjesztése nemcsak a közjogi tartalom túltengése miatt maradt ki e programmokból, hanem azért is, mert e liberálisok mégis csak saját osztályuk, a közép- és főnemesség függvényei voltak. A mérsékelt ellenzék 1884 áprilisi programmja már leplezetlenül közjogi gravaminális téren áll; szemére veti Tiszának, hogy „a közjogi alapot meghamisította és veszélyezteti”, még pedig állítólag azáltal, hogy a 67 : XII. törvénycikkel szemben kiterjeszti a közös kormány és a delegációk hatáskörét, az államháztartást nem rendezi, a gazdasági érdekeket elhanyagolja; ezzel szemben a mérsékelt ellenzék nagy általánosságban kijelentette, hogy ő tervszerű közgazdasági és pénzügyi politikát akar, de annak kiviteléről nem nyilatkozott, s a közigazgatási reform dolgában is óvatosan megmaradt a kecske-káposzta elve alapján: a közigazgatásban az állami akaratot és az önkormányzatot akarta egyesíteni.

Kétségtelen, hogy ez Apponyitól és Szilágyitól nagy szónoki tehetséggel képviselt programmokban nem a szűkkörű és elmosódott tartalom ragadta meg az embereket, hanem az, ami mögötte volt: a lendületes támadás a Tisza-párt hatalmi szervezete ellen, meg a közösügyek kezelésmódját visszautasító hangulat. Apponyi politikai pályája, mely a közvélemény fejlődésével szinte mondhatnók, misztikus kölcsönhatásban van, híven fejezi ki ez utat: előbb megakadályozni a közösügyek körének bővítését (amiről a valóságban szó sem lehetett), azután kibővíteni e közösügyekkel szemben a nemzeti jogokat, s végül egyszerűen elhagyni a 67-es alapot, ahol aztán a nemzetre a koalíció katasztrófája várt. A Tisza-pártból kiváló ellenzék tehetetlenségének alapoka az, hogy a 67-től való elhajlásban nem lehetett megállás, viszont az európai műveltség, felelősségérzet, amik Apponyi pártjában megvoltak, csak akadályozták az érvényesülést. 67 és 48 küzdelmében középút nem volt lehetséges, s a mérsékelt ellenzék népszerűségben soha el nem érhette a nem-mérsékelt ellenzéket, 48 és 49 híveit. Ezek programmjában mindaz egyesült, ami csak népszerűségre számot tarthatott, lett légyen az akár tűz és vízként egymás ellensége. A 48-as párt vezére, a volt emigráns Irányi Dániel folyvást ragaszkodott az európai demokrácia elveihez, az általános, titkos szavazatjoghoz, a vallásfelekezetek tökéletes egyenlőségéhez és a házassági jog állami rendezéséhez, de ezek mellett a párt 1872-i programmja Kossuth vármegyei tendenciájához híven, a központosítás ellenében kijelenti, hogy „a bírák választását és a megyei, városi és községi teljes önkormányzatot visszaszerezni tántoríthatatlanul el vagyunk határozva”. Szociális és kulturális programm itt is sajnosan hiányzik, e téren a párt alig emelkedett felül a rendi országgyűlések színvonalán és megelégszik a dohánymonopólium és húsadó megszüntetésének, a sóár leszállításának követelésével. Vonzóerőt neki is a 67 : XII. megtagadása adott: az 1874 és 1884-i pártprogramm az 1790 : X. artikulust átírva, a magyar állami önállóság érdekében közös hadsereg, közös minisztréiumok, delegációk eltörlését követeli és Ausztriával csakis a fejedelem személyének kapcsolatát, tehát tiszta perszonáluniót engedélyez. A közvéleményt az önálló hadsereg, külön kül-, pénz- és kereskedelemügy fényes képei hódították meg, s ezek a képek, a 48-as párt részéről folyvást odavetítve az alföldi és dunántúli magyarság szemei elé, kétségtelenül hozzájárultak a közvélemény illuzionisztikus, realitásokat elmellőző kialakulásához. Adócsökkentést, kisebb sereget szintén emlegetnek e programmok, szót sem vesztegetve azok megvalósítása mértékéről és hogy ez esetben az államháztartás és külső biztonság a vészesen fegyverkező Európában, a Balkán zavarai közt miként lesz fenntartható. Valódi nemzetnevelő gondolkodás hiányát mi sem bizonyítja inkább, mint ilyen mondatok, melyekben egymással ellenkező eszmék vannak polariter és kivihetetlenül összeállítva: az 1884-i programm szerint „szívünkön hordozzuk a munkások sorsának javítását, de úgy, hogy a társadalom alapjai meg ne ingattassanak és különösen a tulajdon szentsége csorbát ne szenvedjen”, hasonlókép egész általánosan: a „földmívelők, iparosok és kereskedők érdekeinek gondos ápolása” – hogy mily módon ápolják ez egymással sokban összeütköző érdekeket, arról már nem szól a programm, mely igazában csak azzal hat, hogy ellenzéki, 48-as, amikor is 48 valódi tartalmát illetőleg hívei tökéletes homályban vannak. Növeli a zavart a nemzet öncélú intézményeinek, ősi jellegéből folyó autonómiájának valami zavaros elképzelése, így követeli a 74-i programm a közigazgatás és igazságszolgáltatás terén az „ősi intézmények” helyreállítását, az „eredeti, a nemzet géniuszából százados fejlődés utján kiforrott ősi magyar önkormányzatot”, a törvényhatóságok régi teljes hatáskörét, persze, hogy teljes legyen a fából vaskarika, a „népképviselet és választási jog fenntartásával”. A párt egyik művelt tagja, báró Orbán Balázs 1872-ben kijelenti, hogy az „általános szavazatjog elvileg politikai hitágazataim közé tartozik”, de az abszolút-kor elhanyagolván a népoktatást, ma nehéz azt bevezetni, tehát tizenöt éven át mindenkit elemi oktatásban kell részesíteni, s addig maradjon a 48-i „eléggé szabadelvű” választási törvény érvényben. A párt ifjabb nemzedékének legkitűnőbb, szintén európai műveltségű tagja, a székely Ugron Gábor 1882-ben a kormány iparvédelmi törekvéseit bírálva, kijelenti, hogy nagy a szegénység, senki se talál munkát, de ennek az volna igazi orvoslása, hogy tagadja meg a parlament a költségeket a hadseregre és okkupációra, akkor „jutna bőven iparosaink új életre hozására”. 1886-ban az állami közigazgatás kérdését azzal intézi el, hogy „Hát Magyarország állam? Hiszen az állami hatalmaknak minden magasabb nyilvánulása Magyarország tulajdonát nem képezi, hanem közös birtoklás tárgya” és ebben a helyzetben vétek volna „e csonka állami élettel, az állami adminisztratio behozásával kiölni a nemzetből az önkormányzat gyakorlására meglevő kedvet, hajlamot és tehetséget”.

E példák eléggé mutatják a tényleg lefolyt processzust: a 48-as párt évtizedeken át ellenszegült minden reformnak, még annak a kevésnek is, ami akkor szóbajött, mert nem részleteket, hanem az egészet akarta, a perszonálunió alapján a nemzet teljes önállóságát. Viszont ennek érdekében mindegy volt, vajjon a pártnak eredetileg hét híve felszaporodik-e az egymást követő választásokon 30-ra vagy 70-re, parlamenti úton a párt nem valósíthatta meg nézeteit, viszont azon kívül, forradalmi mozgalom útjára lépni, hiányzott tagjaiból a lendület, talán a bátorság, önfeláldozás, talán a felelőtlenség. Az egyetlen, aki ezt világosan érezte, Kossuth volt, aki Turinból figyelemmel kísérte a párt életét, bár ő a függetlenségi nyilatkozat alapján állva, nem tarthatta ezt a pártot sem egészen a magáénak, hiszen ez sem tagadta meg a Habsburg-dinasztia magyar trónjogát, bár egyes tagjai, így Madarász József erősen Habsburgellenes irányban működtek. Az újjászervezett 48-as párt 1874-ben veszi fel épp Kossuth indítványára a függetlenségi nevet, aki ugyanekkor Helfy Ignác képviselő, házi zsurnalisztája kérésére az ország „felvillanyozása” érdekében a vármegyei agitációt ajánlja eszköznek, de az évek haladtával mind bizalmatlanabb a párt működése iránt, melybe nem tud elég bátorságot önteni, hogy az egyedül üdvözítő 49-es alapra áttérjen. Forradalom nélkül nincs szabadulás 67-től, ez az agg Kossuth történetfilozófiája, s egyúttal a legsúlyosabb kritikája a 48-as és függetlenségi pártnak. Kilencvenéves korában, 1892-ben a függetlenségi párt üdvözlésére azt válaszolja, hogy a párttól eltérően nem hiszi a függetlenség elérését 48-as alapon, inti őket, ne legyenek „hiperlojálisok” és hogy „nem kell emlegetni a forradalmat, de meg sem kell tagadni előre”. Ugyanez esztendőben a Hentzi-szobor koszorúzási tervét irtózatos merénynek nevezve, vele szemben indokoltnak látja forradalomhoz folyamodni. A párt tagjai azonban a középnemesség tagjai, Simonyi Ernő, Ugron mellett mindegyik évjáratban békés kispolgárok, jólbeszélő és jólkereső ügyvédek voltak, akiktől Kossuthnak, Mazzini egykori társának forradalmi szemléletét egy egész világ választotta el. Tárgyi útbaigazításait az agitációt illetőleg, így azt, hogy „szakadatlanul folytatni kell az izgatást a lapokban”, a törvényhatóságokban, népgyűléseken, még megfogadták, de abból az irreális tehetetlenségből, melybe a pártot Deák aktív munkája, a kiegyezés helyezte, soha többé nem tudtak kiemelkedni. A törvényes alap tagadásából csak forradalom vezethetett ki, ehelyett a párt Kossuth Ferencet követve, utóbb a „szögreakasztás” logikátlan eszközéhez nyúlt.

Egyelőre úgy a függetlenségi párt, mint a mérsékelt ellenzék hatása abban állott, hogy a magyarság széles tömegeit elszoktatták helyzete reális szemléletétől olyannyira, hogy állam és nemzet létfeltételeinek biztosítása egyszerűen a kormányra maradt, mely még hozzá ebben a működésében minduntalan szemben találta magával a látókör nélküli intézkedéseket, melyek a magyarság külpolitikai helyzete érdekében szükségesek voltak, s hogy saját testével fedezte ez úton a nagy külpolitikai alkotót, Andrássy Gyulát. Ez utóbbi az első magyar Hunyadi Mátyás óta, aki az egész, osztatlan magyar állam nemzetközi helyzetén elmélkedik és bír is erővel, hogy gondolatait valóra váltsa. Hogy Andrássynak ízig-vérig magyar szempontjai mögé sorakozott az egész Habsburg-monarchia, ez magában véve is mutatja, minő előnyöket jelentett a magyar autarchiára a kiegyezési berendezés. Hogy ezek az előnyök utóbb nem mutatkoztak oly szembeszökően és hogy a magyarság nem tudott később Andrássyhoz hasonló kiemelkedő tehetség útján döntőleg befolyni a monarchia külpolitikájára, ennek okát elsősorban abban kell keresnünk, hogy a közjogi ellentét mint centrális probléma kiélezésével a magyarságban valóságos antiszelekció ment végbe: az európai formátumú egyéniségek, így a nemzetközi politikára valósággal született ifjabb Andrássy Gyula a belső harcok áldozataivá lettek, felfalta őket a parlamenti harc Molochja, mielőtt tehetségüket kifejthették volna.

A kiegyezés első évei bebizonyították, hogy a régi, Nyugatra néző osztrák külpolitika, melyet még Beust is folytatott, Königgrätz és az olasz tartományok elveszte óta nem képes többé a monarchia külső biztonságát megvédeni. Az új helyzet parancsolóan követelte az I. Lipót kora óta állandó Nyugat felé nézéstől megszabadulni. Ferenc József nem remélhette többé Franciaországtól olasz provinciáinak és a német hegemóniának visszaszerzését, s jellemző a magyar államférfiak friss, elhasználatlan tehetségére, hogy ezt az 1870-i francia-német háború alatt nem az osztrák diplomaták és tábornokok, hanem a magyar miniszterelnök látta be, s ő volt az, aki az 1870 július 18-i koronatanácsban Albrecht főherceggel és Beust gróffal szemben, akik már lépéseket is tettek a francia szövetség előkészítésére, megakadályozta a porosz elleni reváns-háborút. Ferenc József osztrák tanácsadóinak pártján állott, de érzelmeit ez alkalommal is legyzőzve, elfogadta az Andrássytól ajánlott neutralitást, mi utóbb a német szövetséget tette lehetővé. Andrássyról a budapesti porosz konzul írta még miniszterelnök korában, hogy „reggel és este Oroszország van fejében”. Csakugyan, a 48 előtti nemzedék aggódásának tárgya, az Északi Kolosszus határozta meg ez időben is döntőleg a monarchia és benne a magyarság létföltételeit. Kétségtelen volt, hogy a csehek ellenállása az orosz pánszlávizmustól nyer erőt, de ennél sokkal végzetesebb tünet volt, hogy a Balkán keresztény népeinek mozgalmaiban is az orosz kéz vált irányítóvá. II. Sándor cár Oroszországa, Ignatiev izgatásai, Gorcsakov diplomáciája nem annyira Északról fenyegették a monarchiát, mint a Duna-torkolattól kezdődőleg a déli vonalon, ahol a kis Szerbia tovább álmodta Garašanin nagyhatalmi álmát, de egyúttal népe brutális energiájával komolyan hozzálátott Nagy-Szerbia megvalósításához. Karagyorgyevics Sándor fejedelmet 1858-ban az oroszbarát nacionalisták elűzik, mert Ausztriához hajlott; utódának Obrenovics Mihálynak meggyilkolása után fia, Milán lép a porta vazallustrónjára 1868-ban, de a porta fennhatósága ekkor már csak névleges, mert az utolsó török őrségeket már előző évben elűzték a szerbek Belgrádból, Szemendriából és Sabácból. 1866-ban az oláh területek is megtették a döntő lépést az ozmán iga ledobására: Moldva és Oláhország egyesültek és a közös trónra, Románia trónjára Hohenzollern Károly herceget hívták meg.

Hátra volt még a Szerbiától nyugatra és délre eső területek felszabadítása. Beustnak Nyugatra tekintő, Poroszország megalázását kívánó ügyvezetése alatt úgy látszott, hogy ezt a szerbek és oroszok fogják elvégezni. A 60-as és 70-es évek a Balkán véres vajúdásának évei: a bolgárok orosz biztatásra megkezdik a Bulgarian atrocities-t, melyet a török bosszúállás oly mértékben torol meg, hogy ez a kifejezés egyenesen a törököktől elkövetett szörnyűségek jelzésére fog szolgálni. 1875-ben a porta nyiltan bevallja az államcsődöt, de keresztény alattvalóitól még szigorúbban próbálja az adókat behajtani, ez évben tör ki a hercegovinai ortodox szerbek felkelése, mely a következő évben Boszniába is átcsap, s a szerb emisszáriusok, a lázadás vezetői közt Karagyorgyevics Péterrel, a későbbi szerb királlyal találkozunk. Milán fejedelem 1876-ban felfedte kártyáit: a portától engedélyt kért, hogy Boszniába bevonulva, ő maga pacifikálhassa azt. Miután visszautasításra talált, betört Boszniába, seregét Csernajev orosz tábornok vezette. Montenegró fejedelme, Nikita és Milán már meg is egyeztek a zsákmány felosztásában: az első kapja Hercegovinát és Albániát, Szerbia pedig Boszniát és Novibazárt.

Andrássy, mint ekkor már külügyminiszter, óvatosan viselkedett. Oroszországgal és Angliával tárgyalt, de a megvert szerbeket Törökország bosszújától orosz ultimátum mentette meg, mely a győztes törököket fegyverszünetre, majd békére kényszerítette. Andrássy rémlátomása tehát éppúgy reális volt, mint Bismarck cauchemar-ja a végzetes koalíciókról. Több év tapasztalata bizonyította, hogy a feloszló Törökország testéből Szerbia, Oroszország vazallusa fogja azon részeket kihasítani, melyeknek birtokából Ausztria-Magyarország léte fenyegethető. Nem lehetett kérdéses, minő veszélyt és állandó belső forrongást jelent, ha a szerb aggresszivitás befészkeli magát Boszniába, s onnan az orosz pánszlávizmus segélyével a monarchia délszláv népeit forradalmasítja. Andrássy ezt a veszedelmet egyelőre a porta belső megerősítésével akarta elkerülni: javaslatokat tett a török birodalom beligazgatása reformjára, melyekről azonban csakhamar kiderült, hogy a török faj belső betegségei, folytonos forrongás, szultánok letétele és meggyilkolása miatt úgysem valósíthatók meg. A pánszláv Ignatiev azonban nem volt hajlandó tovább várni; a Montenegróval kötendő török békét ürügyül használva, 1877-ben megtámadja a portát, a közbeeső Románia függetlennek nyilvánítja magát a török suzeraintől; együtt harcolnak az orosszal a román, szerb, montenegrói haderők, azon keresztény népek, melyeknek szenvedéseit lesz megszüntetendő az orosz hadüzenet szerint a háború. A török vezérek, Ozmán és Szulejmán pasa hősiesen harcolnak a Sipka-szorosban és Plevnánál, de a túlerő győz, az oroszok Drinápolyon át Konstantinápoly elé nyomulnak, s az 1878-i San-Stefanói békében Szerbia, Montenegro, Románia függetlenek lesznek, Bulgária keresztény fejedelem alatt vazallus-állam, Bosznia és Hercegovina egyes részeivel Milán és Nikita országai nagyobbíttatnak meg, s a porta oly területi veszteségeket szenved, hogy pl. Boszniába alig lehet neki a béke rendelkezései szerint előretolt szerb és montenegrói területek közt csapatokat küldenie. San-Stefano a Balkán keleti részét teljesen orosz befolyás alá helyezve, mindent előkészített arra, hogy rövid idő alatt a nyugati fél is a pánszlávizmus és Szerbia martaléka legyen.

Ezt a folyamatot egészében kellett áttekintenünk, hogy felismerjük, mennyire a magyarság létérdekeit szolgálta Andrássy politikája, amikor a berlini kongresszus elé vonszolta a San-Stefanói békét és ott megakadályozta a nyugati Balkán-félsziget elszerbesítését és eloroszosítását. A portára kedvezőtlen háború után szó sem lehetett többé arról, hogy továbbra is megtartsa Boszniát, ezt a legnyugtalanabb török provinciát, melyben a lakosság több mint félmillió nagyrészt görög keleti, kisebb részben katholikus szerbből, 500.000 szerb eredetű mohammedánból állott, s ahol évtizedek óta egyik vagy másik felekezet folytonos lázongásban élt. Szerbia ellenséges érzelmeiről csak naiv szemlélet hitte, hogy Bosznia birtokával lecsillapíthatók, Ristić még házassággal is be akarta kapcsolni urát, Milánt az orosz uralkodóházba, az első régens pedig, Blaznavac tábornok csak 1872-ben mondta: „Szerbia és Ausztria, helyesebben Szerbia és Magyarország közt megegyezés nem lehetséges; ahol csak Magyarország testén sebet fogok látni, iparkodom azt megmérgezni.” A kérlelhetetlen ellenséggel szemben egyetlen önvédelmi lehetőség volt, Bosznia és Hercegovina okkupációja, amihez Andrássy csak akkor nyúlt, mikor minden más eszköz, így a reformterv is hasztalannak bizonyult, s amikor a szerb-orosz hódításvágyat valóban nem volt lehetséges más eszközökkel paralizálni. Az 1878 júliusában a berlini kongresszuson kötött szerződés Anglia javaslatára, Németország támogatásával rábízza Ausztria-Magyarországra a két tartomány megszállását és igazgatását, valamint a Novibazári szandsákra is jogokat ad neki. Szerbia e kongresszusból is némi területi gyarapodással kerül ki: Andrássy iparkodott mind Szerbiát, mind Romániát lekötelezni, aminthogy előbb is a Románia nevet a két oláh fejedelemség számára Andrássy eszközölte ki a portánál. A két új állam barátságos hangulatát a monarchia iránt legbiztosabban azon energia és siker növelte, amellyel Andrássy a berlini kongresszuson fellépett.

Az új tartományok megszállását Andrássy tényleg egyszerű dolognak tartotta, ha az osztrák-magyar hadsereg azonnal bevonul, mielőtt a muzulmánok megszerveznék az ellenállást. A tábornokok azonban lassan készülődtek, részben azért, mert nem békés megszállás, hanem győzelmes harc volt érdekük. Mire Philippović József altábornagy megindította csapatait, Hadzsi Loja és más bandavezérek fanatizálták a mohammedánokat. Egy előnyomuló huszárszázad Maglájnál kelepcébe került, 43 huszár elesett: gróf Szapáry altábornagy hadosztálya is nehézségekbe jutott Doboj körül, de persze a vállalkozás kimenetele nem lehetett kétséges: az egész hadjárat nem egészen két hónapot vett igénybe 1878 nyarán. Albrecht főherceg és tábornokai számára túlságos gyorsan vége volt a háborúnak, ők az egész nyugati Balkán meghódítását tervezték, s egész Szalonikiig elmentek volna, ha Andrássy nem ragaszkodik a berlini kongresszuson megszabott korlátokhoz. Pedig már a ténylegesen lefolyt dolgok is erősen próbára tették a magyar parlamentet és közvéleményt, melyről ekkor sajnálatosan bebizonyosult, mennyire érzelmi szempontoktól vezetteti magát és mennyire képtelen a nemzet és állama nemzetközi létfeltételeit felismerni. A közvélemény túlnyomó része az egész orosz-török-boszniai problémát abból a szempontból ítélte meg, hogy a török nyujtott lovagias védelmet Kossuthnak és emigráns társainak, tehát melléje kell állni és nem szabad kezünket Boszniáért kinyujtani. A konzervatívok feje, Sennyey báró még a metternichi elgondolásnak volt híve, mely szerint Törökország fennmaradása európai szükséglet, s ezért nem szabad területileg hozzányúlni. Az ország visszhangzott a törökbarátságtól, politikusok és diákok küldöttségbe jártak Konstaninápolyba a „testvérhez”, akinek százados elnyomó uralmát, a magyar történet legszomorúbb napjait egyszeriben elfelejtették: a török barátságra alapított turáni illuziók kezdetei ebbe az időbe nyúlnak vissza. A közvélemény akarata szerint a kérdéses tartományok előbb-utóbb a szerb hatalom szférájába hullottak volna, s Andrássy mellett egyedül Tisza Kálmáné a történeti érdem, hogy a kezdődő imperializmus korszakában, amikor minden nemzet „szent önzéstől” és nagyzási hóborttól sugalmazva ugrásra készült szomszédjai ellen, az önvédelemnek e fontos poziciójáról nem mondott le a külpolitikában még járatlan nemzet. Pedig Tisza pártja e kérdésben nem állott egységesen mögötte; Széll Kálmán pénzügyminiszter, a 60 milliós hitel után újabb katonai követelésektől tartva, lemondott, újabb kilépések történtek, a 67-es ellenzék sem hagyta magát népszerűség dolgában a 48-asoktól túlszárnyalni, az okkupáció után a 48-as indítványt a kormány vád alá helyezésére maga Szilágyi Dezső támogatta. Kizárólag Tisza Kálmán fölényes parlamenti taktikájának köszönhető az okkupáció tényének elfogadása, miután a berlini szerződés – Apponyi Albert utólagos megállapítása szerint „magyar államférfiúnak politikai diadala – saját hazájában csak keserűséget váltott ki”. Az ellenzék még éveken át harcolt Bosznia megszervezése alkalmából, amiben újabb közösügyet látott, s azt, hogy elkeseríti a hazai nemzetiségeket. Hogy a belgrádi szerb körök szolgálatában álló hazai szerbek, így Polit Mihály képviselő mindenkor fájdalmasan panaszolták fel Bosznia okkupációját, az érthető, kevésbbé az, hogy a 67-es ellenzék, élén Szilágyi Dezsővel szekundált nekik.

Hasonlókép csekély érdeklődés kísérte azt a diplomáciai munkát, mellyel Andrássy az orosz támadás ellen valóságban negyven esztendőre biztosította a magyarság békés fejlődését. Az 1879 október 7-én Andrássytól és Bismarcktól Bécsben megkötött szerződés a magyar miniszter hosszú fáradságos munkáját koszorúzta meg, mellyel elvonta Németországot Oroszországtól. A szerződésben az orosz támadás ellen kölcsönös védelmet, más támadóval szemben semlegességet biztosít egymásnak Németország és Ausztria-Magyarország. Ez volt az alap, melyen Andrássy második utódja, gróf Kálnoky Gusztáv külügyminiszter, 1880-tól kezdve Andrássy szellemében építette ki a monarchia külpolitikai védelmi szervezetét. A német szövetséget 1882 május 20-án Itália bevonása által hármas szövetséggé egészítette ki. Milán fejedelmet megnyerte a monarchiának, s vele 1881-ben szövetséget kötött, melyben Szerbia elismerte Bosznia okkupációját, s ígérte, hogy a monarchia elleni izgatásokat nem fogja tűrni. Hasonlókép veszélyekkel fenyegető erőket kötött le 1883-ban a román–osztrák–magyar defenzív szövetségi szerződés, a felsoroltakhoz hasonlóan többször megújítva; emellett Kálnoky, Bismarck szellemében, iparkodott Oroszországgal is jóviszonyban maradni, illetőleg az Andrássytól rájahagyott barátságot fenntartani. Igaz, hogy a 90-es években e szerződések megújításai kezdenek formálisak lenni, s az egész védelmi szervezet értékét veszélyezteti a francia-olasz közeledés, amire lehetőséget 1890-ben Bismarck bukásával az orosz-német „Rückversicherungsvertrag” meg nem újítása adott. A hármasszövetség olasz szárnya kezd teher lenni, Olaszország alig hogy eléri évszázados álmát, az olasz egységet, hevesen beleveti magát az európai imperializmus hullámaiba, s a hármasszövetséget hódításokra használja a Balkánon, az albán szférában és Afrikában, viszont szövetségesi, defenzív kötelezettsége alól Anglia tengeri túlhatalmára való hivatkozással szabadulni akar. De a monarchia nemzetközi helyzetének tökéletes megromlása akkor következik be, amikor II. Vilmos császár, Bismarck politikájának teljes feladásával, nemcsak Oroszországtól, hanem Angliától is eltávolodik. Természetes, hogy Bismarck és Andrássy koncepciója ez elképzelhetetlenül megromlott helyzetben nem volt többé kielégítő; bizonyos, hogy Románia nem fogja megtartani a szerződést, ha a két központi hatalom ellen Anglia, Francia- és Oroszorság koaliciója fog felállani, nem is szólva arról, hogy Szerbia Milán után ismét visszatért az orosz pártfogás alá. Mindez azonban csak azt bizonyítja, hogy úgy a Monarchia, mint különösen Németország külpolitikájának a változott helyzetben új utakat kellett volna keresniök, nem pedig a régi szerződésekkel új viszonyok közt ölbetett kézzel megelégedniök. A későbbi fejlemények nem változtatnak azon, hogy az Andrássytól megkezdett, Kálnokytól az ő szellemében kifejlesztett szövetségi politika a monarchia belső fejlődését évtizedekre biztosította, s hogy ez Magyarország közreműködésével volt lehető, az szinte egyetlen ember, Tisza Kálmán energiájának, soha nem lankadó parlamenti taktikájának és népszerűtlenséggel dacoló kemény jellemének köszönhető. Az európai fegyverkezés zajában ő hajtotta át a 80-as évek hadügyi követeléseit, a többi államokhoz képest valóban szerény követeléseket, s ő adta a belpolitikai hátvédet Kálnoky működésének a 80-as évek egész folyamán. Itt kell megemlítenünk, Andrássy alakjától elválva, az ő működését a dualisztikus formának Ausztriában való fenntartása érdekében: amikor Ferenc József a politikai működésre képtelenné vált németek helyett szlávokra próbált támaszkodni és 1871 elején kinevezte a federalisztikus Hohenwart–Schäffle-kabinetet, Andrássy volt az, aki mint magyar miniszterelnök az 1871 október 20-i koronatanácsban Hohenwart grófot és a federalizmust megbuktatta, s ezzel elejét vette, hogy a szlávok Ausztriában uralomra jutva a magyarság fejlődését és erősödését is megzavarják.

De nemcsak külpolitikában hozta meg Tisza Kálmán uralma az életlehetőség elemi feltételeit: a magyar állam belső konzisztenciája is oly gyönge volt a Deák-párt szétzüllésekor, hogy itt is Tiszának kellett segítenie. Az állami költségvetés deficitjét sikerült előbb Széll Kálmán segítségével, majd, mikor maga vette át a pénzügyminiszterséget, hivatalnokának, a fiatal Wekerle Sándornak közreműködésével leszorítani, aminél fontosabb volt, hogy az állam hitelét emelve, nem szorult többé szégyenletes kölcsönökre, hanem az eddigieket is átalakította konverziók útján hosszúlejáratú, kényelmes tartozásokra. Az első aranyjáradék-kölcsönt, 80 milliót, Széll Kálmán 1875-ben vette fel, ezt követték a boszniai kiadásokra, a vasútak visszaváltására újabb járadékkölcsönök, majd a földtehermentesítési kötvények törlesztésére 5%-os papírjáradékok, melyek 1892-ben 4%-ra konvertáltattak. Az első konverzió, valutánk javításának kezdő lépése 1881-ben ment végbe 400 millió aranyforint értékű járadékkal, mit 6%-ról 4%-ra konvertáltak, ezt követte 1888-ban 182 milliónyi vasúti aranyjáradék 4 1/2%-kal. A fogyasztási adók terén is javulás állott be a szesz- és cukoradó reformjával, még nagyobb lépést jelentett a közlekedés terén az állami befolyás tudatos emelése. A már említett keleti vasútnak megvétele 1876-ban még csak kényszercselekmény volt, miután a tönkrement társaság panamalabirintjából másként nem lehetett menekülni, de ettől kezdve ma már elfeledett közlekedési miniszterek, Péchy Tamás, Ordódy Pál, báró Kemény Gábor öntudatosan államosítanak és az idegen társaságokat versenyvonalak építésével puhítják. A tiszavidéki vasút államosításával és a Rákos-újszászi versenyvonal kiépítésével, 1880-tól kezdve kell számítanunk a Magyar Államvasutak létesítését, ami az állami szuverénitás és nemzeti függetlenség egyik elengedhetetlen eszköze volt. Követte ezt a ruttkai és fiumei útvonal biztosítása, részben a Budapest–Pécs versenyvasút útján; mindez megszelídítette az osztrák államvaspálya-társaságot is és rákényszerítette az 1882-i államszerződésre, mellyel a magyar Államvasút megnyerte Nyugat felé is az útvonalat, egyszerre két irányban, Marcheggen és Bruckon át. Széchenyi nagyszerű terve most, Tisza Kálmán néhány éves kormánya alatt kezd valóra válni, az ország fővárosából minden égtáj felé kifutó állami vonalakkal, ami egyúttal a korrupció egyik főforrásának, a magán-vasútalapításnak végleges betömését is jelenti. A „Máv” szervezetét báró Kemény Gábor miniszter alakítja ki 1884-ben a főfelügyelőség és üzletvezetőségek felállításával. A még megmaradt közösvasutak államosítását és a Dunagőzhajózási Társaság dualizálását Tisza legutolsó közlekedési minisztere, Baross Gábor próbálta meg 1886–89 között, aki egyébként is erélyesen folytatta az államosítást; 1889-ben behozott zónadíjszabásával, a személyviteldíjaknak általában 20%-os mérséklésével pedig széles tömegek előtt népszerűvé tette a vasútat és megadta a lehetőséget Budapest és a vidéki központok megközelítésére. Az 1888-ban 9 millió utasszám 1892-ben 28 millióra nőtt meg, a bevétel, az olcsó tarifák miatt, 14 millióról csak 19,000.000 forintra. Az ország összes vasútjai 1848-ban 178 kilómétert, 1866-ban 2158-at, 1883-ban 8459-et tettek ki. E nagy mű sok munkása közül egyedül Baross neve maradt meg a közgazdasági dolgok iránt érzéketlen közvéleményben, az övé is inkább azért, mert híveinek sikerült a tőle csak folytatott államosítást „közjogi vívmány”-nak feltüntetni.

Iparművészeti Múzeum

A Magyar Nemzeti Múzeum

Vigadó

M. kir. Operaház

A Budapest fejlődésében egymást követő négy építészeti stílus legkiválóbb alkotásai: A Magyar Nemzeti Múzeum (Pollack Mihály, 1836–47) a József nádor-korabeli klasszicizmusnak, Feszl Frigyes Vigadója a század közepe romantikus művészetének, Ybl Miklós Operaháza a neorenaissance-nak és Lechner Ödön Iparművészeti Múzeuma a századforduló magyar ornamentikával dolgozó építészetének monumentuma.

Külügyi helyzetünk megszilárdulása, állampénzügyeink megerősödése és önállósuláa azonban mind a közvélemény érdeklődésétől távol folyt le, miután ez makacsul megmaradt közjogi problémái körében, s hazafiságnak többé nem az látszott, hogy a nemzet létfeltételei biztosíttatnak, hanem az, mennyi engedményt, vívmányt lehet elérni a közösügyes tárgyalásokban a másik fél ellenében. Ilyen tárgyalások eddig folyton folytak, miután az 1867 : XII. t.-c. az osztrák államadósságot és a vám és kereskedelmi ügyeket, utóbb Széll Kálmán 1878:XXV. t.-cikke a bankügyet is a „közös egyetértéssel elintézendő ügyek” közé sorolta, s ezekről időnként tárgyalások útján megegyezéseket kellett létesíteni. A vám és kereskedelmi szerződést tíz-tíz évre kötötték 1867-ben, 1878-ban és 1887-ben. Az önálló jegybankot Tisza Kálmán az Osztrák Nemzeti Bankkal szemben nem tudta megvalósítani, annak dacára, hogy ennek politikája a magyar gazdasági élettel szemben szűkkeblű volt, a Magyarországon eszközölt váltóleszámitolás, jelzálogkölcsönüzlet bankfiókok felállítása dolgában az Osztrák Nemzeti Bank még a kvótaarányt sem akarta elérni. Önálló bank helyett Tisza és Széll 1878-ban a bank dualizálását, Osztrák-Magyar Bankká átalakítását vitték keresztül tíz évre szóló egyességgel, minek hatálya utóbb tíz-tízévenkint meghosszabbíttatott. Bár mindez a kiegyezési törvényből következett, s bár Ausztria gazdasági túlsúlyával szemben utóbb más kormányok sem értek el jobb kiegyezéseket, a közjogi hangulat folytán minden ily tárgyalás országos felindulás és elkeseredés forrása lőn.

A közhangulat ez egyoldalúsága azonban idő haladtával mind nagyobb károkat okozott a gazdasági érdekek terén, melyek elhanyagolásával a történetírás nem annyira Tisza kormányát, mint a nemzeti gazdasági közvéleményt kénytelen megvádolni. A kereskedelmi és vámszerződések uralma alatt, a közös vámterületen mezőgazdaságunk és állattenyésztésünk kétségtelenül piaccal bírt a vámbelföldön, azaz Ausztriában is, másrészt fokozott kivitelt nyert a vámkülföldre, aminőt Ausztriától való különállás esetén a kis magyar gazdasági élet nem könnyen ért volna el. De az érem másik oldalaként: iparunk fejlesztését megnehezítette a közös vámterületen az erős osztrák ipar versenye, sőt a vámkülfölddel való kapcsolat dolgában is a hatalmasabb osztrák szempontok érvényesültek. A 70-es évek közepén Bismarck szakít a két évtizeden át egész Európában otthonos szabadkereskedelmi iránnyal, ő illeszti be véglegesen a modern nemzetállam fegyverzetébe a hadsereg, közoktatás, államigazgatás, államvasutak mellé a védvámot, s ezzel kezdődik az imperializmus korában a népek marakodása a termelés és kereskedés terein. Az osztrák ipar emberei már korábban is gondoskodtak a vámszerződésekben termékeik elhelyezéséről, s még az 1875-i román szerződésben is Magyarország mezőgazdasága szolgáltatja, a román bor és gabona beengedésével, azon ellenértéket, melynek fejében az osztrák ipar megtarthatja pozícióját a romániai piacon. A magyar mezőgazdaság tartózkodik erélyesebb tiltakozástól., aminthogy Poroszországban is a mezőgazdák csatlakoztak legutoljára a védvámos felfogáshoz, csak akkor, mikor a Nyugatról kiszorított, főként az amerikai versenyben legyőzött keleteurópai termények nagyobb mértékben kezdtek nekik magában Németországban konkurrenciát csinálni. Az első magyar kiáltást a védvám ellenében nálunk az Iparegyesület embere, Mudrony Soma hallatta 1873-ban; ezzel megkezdődött nem tárgyilagos küzdelem, hanem közjogi viharok sorozata az önálló vámterület mellett, az újabb vámszövetség megkötése ellen. Meg kell említenünk, hogy Ausztriában hasonló viharokat korbácsolt fel a kérdés, miután ott természetesnek tartották, a rendi és abszolutisztikus korszak koloniális tarifakezelésére emlékezve, hogy a vámszövetség célja kizárólag az osztrák gazdaság ápolása. Aminthogy a cukor-, szesz- és söradónak közös elvek szerint kezeléséből is az osztrák gyárak fellendülése és az következett, hogy a magyar piac súlyos adót fizetett Ausztriának az osztrák termékek fogyasztása következtében, amivel szemben hasonlómérvű magyar fogyasztás Ausztriában nem létezett. A közvélemény e téren is cserbenhagyta a kormányt, még akkor is a szabadkereskedelem – és az elvi önálló vámterület – alapján állva, amikor már kiderült, hogy Bismarckkal szabadkereskedelmi alapon lehetetlen megegyezni. A kormány e külső hatások alatt kénytelen volt az 1878-i szerződésben az autonóm vámtarifára áttérni, s miután Bismarck nemzetállama ugyanez időben teljes belső vámegységgé alakulva mind brutálisabban folytatta az elzárkózást, az újabb osztrák-magyar vámtarifák, 1882-ben és 87-ben hasonlóképen emelték a védvámokat elsősorban ipari, de már mezőgazdasági termékekre is. A Tisza-korszak alatt az osztrák politika és gazdaság még tartózkodott agresszívebb lépésektől, s a kvóta is a régi maradt.

Az igazi nehézségeket a kormánynak a kiegyezés hadügyi rendelkezéseinek végrehajtása okozta. A kiegyezési törvény szerint a király joga lévén a vezérleti és vezényleti nyelv megállapítása, ez annyit jelentett, hogy a közös hadsereg nyelve továbbra is a német maradt. A németnyelvű, régi osztrák hadsereg össze volt nőve Ferenc József lelkével, ezen a téren a kiegyezés paritásos szellemét annál kevésbbé volt hajlandó érvényesíteni, mert 1867 : XII. az ő elhatározására bízta az egész nyelv- és belszervezeti kérdést. Deák Ferencék, akik emlékeztek a 48 előtti hadseregre, a kiegyezési törvény rendelkezéseit nagyfokú javulásnak tartották, aminthogy a százados korábbi helyzethez képest az is volt. De nem számolhattak azzal, hogy hatvanhét visszahelyezvén a magyarságot az ő nemzeti autarkiájának formális birtokába, a szabad mederbe került nemzeti érzés meg fogja önmagát hatványozni és nem lesz hajlandó tovább tűrni az autarkiának oly nyilvánvaló sérelmeit, aminőket a tömegnek is éreznie kell. Hatvanhét vívmányai annyira növelték a nemzeti élet intenzitását, hogy ez rövid időn belül azon hatvanhetes keretek bővítésére gondolt, melyek nélkül pedig a nemzeti érzés állami viszonylatban alig jutott volna oly befolyásos helyzetbe. A nemzeti nevelés iskoláiból kikerülő egyetemi ifjúság átveszi a 48 előtti jurátusok szerepét, rezervoárként rendelkezésére áll a nemzeti szempontokat hangsúlyozó ellenzéknek, s nem hajlandó beilleszkedni a közösügyes rendszerbe, mely tőle a katonai szolgálatban a német nyelv ismeretét követeli. Deák Ferenc a kiegyzést hozó országgyűlés végén kiemelte, hogy a belügyek terén folytonos javításra lesz szükség – „de a politikának azon főelveit, melyek a jelen országgyűlésen alkotott alaptörvényeinkben vannak megállapítva, fölforgatni sem célszerűnek nem tekintem, sem a hazára következhető súlyos veszély nélkül kivihetőnek nem tartom”. Az „alaptörvényt”, a XII. törvénycikket nem tartotta örök időkre szólónak, de megváltoztatását hosszú időre kizárta a lehetőségek közül, jól tudva, hogy Ferenc Józseffel csak egy szerencsés psychologiai pillanatban lehetett elfogadtatni, s a kötelességtudás uralkodója ragaszkodni fog a törvényhez, de egyúttal meg fogja követelni annak megtartását is. Az Ausztriában befolyásos politikai körök: főhercegek, arisztokrácia, generálisok, liberális német polgárság, cseh és más szláv népek közt, egyetlenegy sem volt, mely 67-nél rosszabb, azaz magyarosabb kiegyezést elfogadott volna. A férfikorba lépett, liberális szellemű Rudolf trónörökös, kit magyar főurakkal, Jókai Mórral tartott barátsága miatt magyarbarátnak tartott a közvélemény, s aki a bécsi köröket 1886-ban megvetőleg kamarillának nevezte, a magyar ellenzék hadügyi követeléseire felhorkan, aminthogy tényleg a „császári hadsereg szellemében” Ausztria fennállása legfőbb imponderabileját látja és bár Tisza Kálmán 1882-ben felajánlja neki a magyar koronázást, s ezzel az „ifjabb király” ősi méltóságát, ezt nem fogadja el. Ha hatalmában lett volna, a kiegyezést in peius változtatta volna meg a katonai és nemzetiségi kérdésre tekintettel, s nem akart magyar koronázást, mert félt az esküszegéstől, akárcsak II. József és Ferenc Ferdinánd. Valóban, a magyar nemzetnek azon világhelyzetben, melybe a török hódítás évszázadai juttatták, 67 volt a legnagyobb lehetősége, az egyetlen sánsz: Deák azt bátran megragadta, s utóbb a bonyolult középeurópai viszonyok közt a legjobb, mit a nemzet tehetett, e lehetőség következetes megvalósítása volt. A másik félen, Ausztriában, Ferenc József volt az egyetlen ember, kire ebben minden körülmények közt számíthatott.

Mindez azonban történetfilozófia volt és az, aki legszebben és legmeggyőzőbben fejtette ki a század végén a kiegyezés hasznát és változtathatlanságát, az ifjabb Andrássy Gyula, néhány év mulva a nemzeti érzés mindenható sodrában maga is a kiegyezés továbbfejlesztése mellett lépett fel. Kormány csak a 67-es alapon működhetett, ez a két tény adja a századforduló politikai harcainak tartalmát, melyek első megnyilvánulásaikban már Tisza korára esnek. A közös hadseregnek a polgári körökkel érintkezése folyvást alkalmat adott konfliktusokra: valamely tiszt leparancsolta a tisztikaszinó díszítései közül a magyar zászlót, kávéházban tisztek és civilek összevesztek, a hazafiasan vezércikkező vidéki szerkesztőt a hadsereg tagjai inzultálták, – 1880-ban Bartha Miklóst, a kolozsvári Ellenzék szerkesztőjét két hadnagy pláne összekaszabolta, – az ily esetek mind sajnosan éreztették a nemzeti autarkia tökéletlenségét, s kihasználtattak agitatoriusan, Kossuth utasítása szerint, az ellenzék által. A kormány ahol csak tehette, elégtételt szerzett a megsértett nemzeti önérzetnek. A legnagyobb felindulást 1886-ban Jansky Lajos vezérőrnagy okozta, Budavára visszafoglalása évfordulóján, Hentzi tábornok sírjára koszorút téve. Tisza a parlamentben elítélte eljárását, de Albrecht főherceg melléje állott, s előléptették; a király végül is Tiszához intézett megnyugtató kézirattal elintézte az ügyet, mely Pesten véres utcai tüntetésekre adott alkalmat. Ez az eset is világot vetett a közös hadsereg és bécsi befolyásos körök szellemére, melyek valóban mindent megtettek az addigi, osztrák irányú hadseregnevelés fenntartása érdekében. Úgy látszik, utóbb már Tisza Kálmán sem tudott ellenállni e körök nyomásának, s mikor 1889-ben újra esedékessé vált az újoncok létszámának tíz esztendőre való megállapítása, a Tiszától beterjesztett véderőjavaslat tíz év helyett egyszersmindenkorra akarta azt megállapítani, továbbá az egyéves önkénteseket, ha a németnyelvű tisztivizsgán megbuknak, még egy éves szolgálatra utasította. Az annyi érdekkel összekötött kormánypárt megszavazta a javaslatot, az ellenzék megmozdította az utcát, Tisza Kálmán alig tudott a tömeg elől kocsijában menekülni, rendőrség, katonaság felvonult, amikor a mayerlingi tragédia – a trónörökös, a Wittelsbach-vérrel örökölt beteges nyugtalanságában, és évek óta felbillent morális állapotban öngyilkosságot követett el – egy pillanatra szétválasztotta az egymásra törő feleket: kormányerőt és népet. De Ferenc József belátta, hogy Tisza Kálmán tizenöt év multával nem tudja többé biztosítani a kiegyezés békés fennállását, az öreg Tisza nagy taktikus multjához méltóan, a honosítási törvényjavaslat tárgyalásánál mondott le, amely szerint aki tíz éven át külföldön lakik, elveszti állampolgárságát. A közvélemény Kossuth számára kivételt kért, s Tisza ilyent nem tudván a királytól kieszközölni, látszólag nemzeti érdek védelmében bukott el.

A hosszú Tisza-korszak anyagi jólétet, nemzeti öntudatot hozott, s munkája nélkül a nemsokára következő milleniumi évek nem rendelkeztek volna a lelkesedés, önelégültség és önbecsülés tőkéjével. A közigazgatás, iskoláztatás, hadsereg és honvédség szervezésében, ipar és kereskedelem bürokratikus keretei felállításával a korszerű követelményeknek próbált eleget tenni, mint előtte a Bach-rezsim. Reformokat nem hozott, ebben Tisza valóságos függvénye volt a reformtól irtózó uralkodóosztálynak, melynek gondolkodásával alább foglalkozunk. A korszak elmúlását mégis örömmel nézte a közvélemény: a pártabszolutizmus, melyet Tisza Kálmán a fuzió után berendezett, túlsokáig tartott és túlszéles körök érdekeit sértette. A geszti földesúr vármegyei és bihari kapcsolataitól befolyásolva saját embereiből, lehetőleg tiszántúli közép- és kisnemességből válogatta össze pártját; már 1875-ben a 13 üres főispánságból 10-et személyes híveinek ad, s az első tőle vezetett választáson a 329 kormánypárti közé nem kevesebb mint 176 volt főszolgabírót választat meg. Ez a pártsereg szükséges volt a népszerűtlen kiegyezés fenntartására, de állandóságával, gazdasági elhelyezkedésével, mellyel szemben már korán felmerült az inkompatibilitás és választási bíráskodás jelszava és azzal, hogy benne a személyi kiválóság mindinkább hiányzott, döntőleg befolyásolta a közvéleményt Tisza ellenében.

Az új miniszterelnök, gróf Szápáry Gyula, Tisza Kálmán kabinetjének állott élére, melyben már benne volt Szilágyi Dezső is, mint igazságügyminiszter, aki nem bírta ki az ellenzéken a vezetésben Apponyival osztozást, s átment a kormánypártba, követelve a reformok közül legalább a közigazgatás államosítását. Tiszát tulajdonkép az utca és közhangulat buktatta meg, tekintet nélkül nagy parlamenti többségére; ez a tény határtalan önbizalmat adott az ellenzéknek, s mikor a kormány benyujtotta a közigazgatás államosításáról szóló törvényjavaslatot, a Kossuth megyei szellemében felnőtt függetlenségi párt megobstruálta, mire a kormány a javaslatot visszavonta. Az államosítás a mérsékelt ellenzék régi követelése volt, s mégis mikor Szilágyi a kormányszékből előterjesztette, a mérsékelt ellenzék is ellene fordult Apponyival élén, aki úgy találta, hogy a „megyei határozatoknak csaknem korlátlanul fenntartott appellibilítása égő seb az önkormányzat organizmusán”, ezért a megyei határozatok föllebbezés nélküli végérvényét követelte, s egyébként ő is veszélyesnek látta az államosítást, amíg párturalom van, s nincs választói ügyekben kúriai bíráskodás, közigazgatási bíróság. Az államosítás kudarca megmutatta, hogy senki sem akar reformot, a közjogi kérdésen kívül senkit sem érdekel más. 1892 elején megalakult, csupa kitűnő emberrel, Apponyi vezetése alatt a mérsékelt ellenzék utódaként a nemzeti párt, mely programmjába felvette ugyan a szokványos általánosságokat, mint pl. „főelvünk a szabadság” – „erős magyar államhatalomnak szervezése egyfelől és az erőteljes nemzeti életnek szabadsága másfelől”, de lényegében a 67 : XII. törvénycikknek nemzeti vívmányokkal kiegészülését óhajtotta, így magyar udvari méltóságokat, a közös címerben és jelvényben a magyarság érvényesülését, magyar katonai nevelést, esetleg önálló vámterületet és jegybankot. Negyedszázaddal a kiegyezés után az egyik legműveltebb és aránylag szociális gondolkodású fő, minő Apponyi volt, még nem gondol szociális reformokra, hanem nagy tekintélyével rálép a népszerűség útjára, arra a közjogi programmra, mely őt tizenkét év mulva, 1905-ben elvezette a függetlenségi pártba.

Addig még egy kísérlet történt a közjogi harcok elaltatására, az ú. n. egyházpolitikai reformok elővételével. A katholikus egyház politikai súlyának csökkenését, a vallásosságnak a barokk-kor buzgóságához képest általános visszafejlődését alább fogom érinteni, de az egyházpolitikai harc felidézése magában véve is mutatja a katholikus színezet elhalványodását. Ott, ahol a katholicizmus nagyobb hatalmi tényező volt, például Ausztriában, nem is kerülhetett sor ezekre a reformokra. A liberális elv, mint tudjuk, állam és egyház szétválasztására törekedett, s ebből következett az is, hogy a házasságkötést, mely a születendő gyermekek miatt az államot nagymértékben érdekli, függetlenítsék az Egyház befolyásától. A magyar katholikus egyház e korban is élvezi az államvallás ezeréves díszét, de a valóságban erősen alá van rendelve az államnak, mely már tényleg vallástalan, s melynek vezetői, miként 48 előtt jozefinisták, most liberális katholikusok, protestánsok és szabadkőművesek, egyként ellenségei a katholicizmus hithű formáinak. Deák és Eötvös attitüdje e tekintetben, ha nem felelt is meg mindig az egyházi követelményeknek, barátságos volt és kerülte az Egyházzal való összeütközést, de a 70-es és 80-as években, a materializmus és második nemzedékbeli, ideális lendületet nélkülöző liberalizmus korában a szabadkőműves eszmékkel hazajött emigránsok és más liberálisok már alig várták a „fekete” „ultramontanizmus” döntő vereségét. A polgári házasság eszméje, vele a felekezetek egyenjogúsítása, amit az 1848-i törvény csak nagy általánosságban mondott ki, mindjárt 67 után felmerül a parlamentben a zsidó és keresztény közti házasságok és a vegyesházasságok kérdése kapcsán. Ez utóbbi világosan mutatja a katholicizmus háttérbe vonulását: míg korábban a katholikusok kívánták a vegyesházasságból születendő gyermekek vallásának állami megállapítását, most az állami beavatkozással ellentétben a szülők megegyezésére szeretnék hagyni. Az Egyház kezdi felismerni, hogy a lelkekre nagyobb hatalma van földöntúli feladata teljesítése céljából, semmint az államra, de most az állam az, mely semmikép nem engedi az Egyházat szabadjára – a katholikus egyháznak nincs iskolai fennhatósága, nem szabad önkormányzattal bírnia, – s ehelyett iparkodik az embereket az egyházi hatalom alól felszabadítva teljesen saját szolgáivá tenni. Irányi Dániel a függetlenségi párt élén évről-évre követeli az állami anyakönyvvezetést, polgári házasságot és a szentszékek bíráskodásának megszüntetését, pártjának tagjai, de más, kormánypárti képviselők is ma már kvalifikálhatatlan ízléstelenségekkel támadják a katholikus berendezéseket, elsősorban a cölibátust, a szekularizációt is e körök vetik fel; a szintén függetlenségi Simonyi Ernő a csalhatatlanság dogmájával kapcsolatban kijelenti, hogy most egész új vallás állott elő, mert a katholicizmus eddig nem ismert félistent; a kalocsai jezsuita zárda alapítása is nagy vihart kelt, s erről a régi magyar tanítórendről elmondják, hogy a „sötétség és papi uralom legerősebb támasza”. Viszont ugyanezek a legfanatikusabb szektákat is védelmükbe veszik: Irányi és Helfy Ignác 1877-ben beszédeket tartanak az akkor már húsz esztendő óta ittlevő nazarénusok és a most terjedő baptisták mellett. Társadalmi téren, a hírlapokat leszámítva, csöndesebb a hangulat, csak a függetlenségi körök szítják; így az aranyosmaróti 48-as kör 1874-ben javasolja „kor és alkalomszerűleg” a szekularizációt, képviselője szerint „múlhatatlanul szükséges az emberi haladásért a hierarchia hatalmának megtörése”. Mindezen változó, fel-feltűnő kívánságok közt az állami anyakönyvezés az állandó; Irányi mellett már 1871-ben követeli a zsidó származású Horn Ede és a szabadkőműves Pulszky „a naponként vakmerően fellépő papi bitorlások” orvoslásául. Tisza Kálmán vallásos református lévén, a liberalizmus vallásellenes irányát nem pártolta, s a heves vitáknak semmitmondó, halasztó kifejezésekkel vetett véget, aminthogy érdemes kultuszminisztere, Trefort Ágost is, bár erősen liberális volt, iparkodott a harc elől kitérni.

Tisza Kálmán után energikusabb liberalizmus jutott uralomra, melynek vezetői a protestáns Szilágyi Dezső és a katholikus eredetű kultuszminiszter, gróf Csáky Albin voltak. Ez utóbbi 1890-ben rendeletben követelte a keresztelési bizonylatok kölcsönös megküldését, amit ugyan a püspöki kar végrehajtandónak ítélt, de egyes lelkipásztorok, így Molnár János komáromi apátplébános nem hajtottak végre, a vegyesházasságból származó és a törvény szerint protestánsnak nevelendő gyermekek megkereszteléséről a bizonylatot nem küldték el a protestáns lelkésznek, azon felfogásból kiindulva, hogy a kereszteléssel az újszülöttet nemcsak az egyetemes kereszténységbe, hanem a katholikus egyházba is felvették. Az egyes esetek kapcsán, amelyek a renitens lelkészek bírságolására vezettek, a parlamentben új erőre kapott a Tisza Kálmántól eddig paralizált egyházellenes irány, fellépett újra Irányi, s a szabadkőműves nagymester, Szivák Imre, határozatilag követelte a polgári anyakönyvvezetés behozatalát. Helyeselték ezt katholikusok is, így a függetlenségi Polónyi Géza és gróf Apponyi Albert. Világos volt, hogy az egyházpolitikai kérdések megtörik a pártok szigorú közjogi elkülönzését és lehetséges, hogy a kormányt, általános egyházellenes liberalizmusán kívül, ez a meggondolás is vezette, amikor elkészítette a követelt javaslatokat, annak ellenére, hogy a hitéhez hű király beleegyezését előre nem bírta. A polgári házassághoz ezt nem is sikerült kieszközölnie, mire a lemondott Szápáry helyett 1892 novemberében a kitűnő pénzügyi szaktekintély, Wekerle Sándor alakított kormányt az egyházpolitikai javaslatok programmjával. Ezek most két esztendőn keresztül voltak országszerte heves viták tárgyai, melyek az eddigi közjogi pártkereteket legalább pillanatnyilag megosztották. Bár az agg Kossuth párthíveit liberális állásfoglalásra utasította, egy részük Ugron Gábor vezetése alatt a javaslatok ellen harcolt. Nemzeti párt és kormánypárt tagjai hasonlóképen kétfelé szavaztak, anélkül, hogy itt formális pártszakadásra került volna a dolog. A főrendiházban a nagy hazafi, az abszolutizmus alatt börtönbüntetést kiállott öreg gróf Zichy Nándor szervezte az ellenállást, ő volt egyúttal az, aki a katholikus egyházfejedelmek tartózkodó és még barokk reminiszcenciát kifejező magatartásával ellenkezőleg a tömegek elé lépett és a formátlan állapotú katholikus közvéleményt összefogni próbálta. Támogatta őt ebben gróf Esterházy Miklós Móric, valamint a székesfehérvári püspök, Steiner Fülöp, akik vele együtt a liberális közvélemény szemében sötét hatalmak emberei voltak. Zichy Nándor rendezte meg az első katholikus gyűléseket, Sopronban, Komáromban, Pozsonyban, majd az első katholikus nagygyűlést Budapesten 1894-ben. Egyes javaslatok, így a polgári házasság és a zsidó recepció többször is kisebbségben maradtak a főrendiházban, – Zichy Nándor ez utóbbinál a kereszténységről a zsidó hitre térés lehetősége ellen lépett fel, – míg végre új főrendek kinevezésével sikerült a javaslatokból törvényeket alakítani: a házassági jogról az 1894:XXXI., a gyermekek vallásáról a XXXII., az állami anyakönyvekről a XXXIII., a zsidó recepcióról, vagyis az „izraelita vallásról”, ezt „törvényesen bevett vallásnak” nyilvánítva: az 1895:XLII. és a vallás szabad gyakorlatáról az 1895:XLIII. törvénycikket. A király bizonyára érezte, hogy az országraszóló egyházpolitikai vita egyelőre levezeti azon hatalmas közjogi hullámokat, melyek az utolsó véderővita óta a békés fejlődés korlátait áttöréssel fenyegették; e szempontból tehát hajlandó volt elfogadni a Szápáry-kormány új irányát, de amint az ország katholikus erői is megmozdultak, mind nehezebb lelkiismereti konfliktus volt számára a szélsőségesen liberális Wekerle-kabinet mellett kitartani. De kitartott, a kötelességteljesítésnek egyenes derekú, soha össze nem roppanó embere lévén; a javaslatok elfogadása után azonban, 1895 elején, elbocsátotta a kormányt. Wekerle rövid kormányzása alatt különben végkép rendet hozott az állami pénzügyekbe, a költségvetésen kívüli utalványozást ezentúl az egyes minisztereknek lehetetlenné tette, az egész államadósságot 1 milliárd 62 millió koronát sikerült 4%-os aranyjáradékká konvertáltatni, s ezt a nagy műveletet többé nem egyenesen a Rothschild-csoporttal, hanem a megmagyarosodó kapitalizmus képviselőjével, a Hitelbank élén Kornfeld Zsigmonddal végezte el. Ugyanekkor tért át az ország – és Wekerle kezdeményéből Ausztria is – az aranyvalutára, a gyakran értéke egynegyedét kitevő dizázsióval küzdő osztrák forintról az aranykoronára, miután Németország is csak alig húsz évvel előbb vezette be az aranyvalutát.

Az egyházpolitikai küzdelem annyiban érte el célját, hogy a függetlenségi párt kettéosztásán kívül új párt is keletkezett, mely eredetileg, alkotójának, Zichy Nándornak elképzelése szerint nem állott be a közjogi küzdelembe, hanem attól távol világnézeti alapon csoportosította híveit. Az 1895 elején megalakult néppárt programmja az első, mely a katholikus követelések mellett közjogi gravámenek helyett először sorol fel szociális intézkedéseket, így kisgazdák és kisiparosok hiteligényei kielégítését, szövetkezeteket, létminimumot, a munkaadó és munkás közti viszony szabályozását, a földmíves- és munkásosztályérdekek védelmét, emellett igérte, hogy a nemzetiségek iránt is előzékenységgel fog a párt viseltetni. Leszámítva a függetlenségi pártot, mely gyökereivel tényleg benn állott az Alföld kis- és nagygazda-társadalmában, ha nem is szociális programmja miatt, – a néppárt az első, mely a választójogosultak szűk körén túl is képes szociális programmjával behatolni, s emellett a nem-magyar nemzetiségek, a felvidéki katholikus tótság és dunántúli németség körében lelkeket hódítani. Abban a sivatagban, ami akkor a politikai élet volt, s amelynek mindösszesen csak két színe volt: liberalizmus és közjogi programm, egyik sem alkalmas arra, hogy a kisemberek milliói, anyagi gondjaik és lelki kielégítetlenségük közt észrevegyék, – nagy politikai függetlenség és bátorság kellett ahhoz, hogy Zichy Nándor ez elvek félretolásával alapítsa meg pártját. Hogy azután a néppárt csakhamar eltért eredeti irányából, s menthetetlenül beleveszett a meddő közjogi küzdelembe, ez nem alapítójának hibája volt. Mint láttuk, a néppárthoz hasonlóan más alakulások is belehulltak a népszerűséggel egyedül kecsegtető közjogi harcba, mint a fényre éhes éjjeli bogarak…

A közjogi vita fellángolása várható volt az egyházpolitikai hullámok lecsillapodásával, de az új kormányfő, báró Bánffy Dezső maga is előidézte azt, amint kormányzásában mindinkább kiütközött törekvése, hogy a dolgokat a megyei közigazgatás patriarchális erőszakával kezelje. Az egyházellenes hangulatban eleinte még sok szimpátiát szerzett neki a hátralevő egyházpolitikai törvényeknek keresztülhajtása a főrendiházban, továbbá az új törvények ellen nyilatkozó Agliardi pápai nunciusnak és az ezt védő gróf Kálnoky külügyminiszternek megleckéztetése – ez utóbbi kénytelen volt lemondani és helyét a kezdődő európai krízisban a gyámoltalan gróf Goluchowski Agenor foglalta el.1896-ban a honfoglalás millenáris ünneplésekor – amely dátumot illetőleg előbb a nevesebb történészek, Pauler Gyula és Salamon Ferenc, eltérő állásponton voltak – a pártok marakodását Treuga Dei szüntette meg. Július 5-én a képviselőház elnöke, Szilágyi Dezső tartotta a kortársaktól nagyszabásúnak ítélt beszédét a parlament tagjai élén a király előtt, s ez évben nyitotta meg királyunk, a szövetséges román és szerb királytól, mint egy középkori magyar király balkáni vazallusaitól kísérve a Baross minisztertől újra munka alá fogott Vaskapu-csatornát. Az 1896 őszi választásokat azonban Bánffy, egész felesleges módon, mert a korlátolt szavazatjog mellett úgyis győzött volna pártja, a Tiszáénál is nagyobb közigazgatási befolyásolással, a korteskedés minden szerével eszközölte. 287 szabadelvűpártival szemben a nemzeti párt csak 37, a hazatért Kossuth Ferenc, a turini remete fia vezetése alatt álló függetlenségi párt 48, az Ugron-párt 7, a néppárt csak 20 tagot tudott behozni. A közigazgatási erőszak különösen a néppárt ellen dühöngött a Felvidék tót kerületeiben, mivel a liberális világ ebben a pártban idegen, kiirtandó elemet látott. A választások emléke hallatlanul megnövelte az elkeseredett ellenzék aggresszivitását. Bánffy bírt erős kézzel, de nem Tisza Kálmán taktikai érzékével, s meghagyta az elnöki székben Szilágyi Dezsőt, ki az utóbb korelnökként elnöklő öreg Madarász Jósefhez hasonlóan, némi belső megelégedéssel nézte és fedezte az ellenzék obstrukcióját. Ausztriában ekkor a népfajok harcában minden parlamentáris kormányzás lehetetlenné vált, s így az esedékes pénzügyi kiegyezéseket sem lehetett vele megkötni; a vámszövetség 1897-ben lejárt, miután azonban az új megkötéséhez az osztrák parlament munkaképtelensége folytán hiányzott a másik fél, 1898-tól Magyarország elvileg önálló vámterületet képezett, a valóságban azonban az addigi közösség, minden szervezetével, tovább működött. Ez annál természetesebb volt, mert az önállóságra átmenni nemcsak sok időt és külföldi államokkal gyöngült helyzetben lefolytatandó tárgyalásokat kívánt, hanem a magyar agrárgazdaságra valószínűleg katasztrofális lett volna. Ezen politikai kérdések mellett érzelmi dolgok is hevítették a hírlapoktól vezetett közhangulatot, így 1898-ban a Hentzi-szobor újabb ügye, melyet ekkor várbeli helyéről a király a hadapródiskola udvarára távolított el. Bár Bánffynak sikerült az ellenzék egyik régi követelését megvalósítani: báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter a honvédelmii oktatás fejlesztéséről és a Ludovika Akadémia valóságos főiskolai rangra emeléséről 1897-ben törvényjavaslatot hozott: az ellenzéktől felkorbácsolt izgatottság mind nagyobb fokra hágott, s ennek védelme alatt az ellenzék már előbb is megkezdett obstrukciós hadjáratát késhegyig folytatta. 1898-ban az obstrukció, melyet egészen elavult, barokk udvariasságu pártélet számára készített házszabályok tettek lehetővé, az ú. n. ischli klauzula ellen folyt, mely azt célozta, hogy amig az ausztriai és magyar törvényhozás máskép nem intézkedik, a vámközösség tényleg fennmaradjon. Az obstrukcióhoz elég volt az előző ülés jegyzőkönyvéhez formális módosításokat benyujtani, s azokra névszerint szavaztatni; ez a játék annyira népszerű volt, hogy a függetlenségi és nemzeti párt egykép résztvett benne, bár vezérei, Kossuth és Apponyi, nem helyeselték ezt, legnagyobb szenvedéllyel pedig az Ugron-párt és a Rakovszky István vezetése alatt álló néppárt folytatta. Zichy Nándor fárdozása hiába volt: a szociális térről megint minden visszaesett a közjogi küzdelembe.

Az „erőskezű” Bánffy kormányát, melyben különben kiváló szakemberek voltak, mint Lukács László pénzügy-, Wlassics Gyula kultuszminiszter, megőrölte az obstrukció, 1899 elején a régi parlamenti routinier, Széll Kálmán vette át a kormányt olyképen, hogy az obstrukció alatt letöredezett pártelemek, a „disszidensek”, köztük Szilágyi Dezső, valamint a nemzetipártiak is Horánszky Nándor vezetésével egyesültek a kormánypárttal, s ezzel a néppártot kivéve valamennyi 67-es pártot magába foglalta a 362 tagból álló kormánypárt. Persze ezzel a közjogi helyzet nem javult, mert a 67-es ellenzék szerepét a néppárt a nemzeti pártnál is hevesebben és kíméletlenebbül töltötte be. Széll Kálmán valóságos békét kötött a pártokkal, melyben ezek „megengedték” elnök és alelnök választását, a sürgős törvényjavaslatok letárgyalását, megígérték, hogy ha egy képviselőt a házszabályok szerint kizárnak, az ebbe belenyugszik, viszont Széll megígérte a választási visszaélések akadályozására a kúriai bíráskodást és egy egész szelíd házszabályrevíziót. Széll kiegyezési formulája az ischli klauzula tartalmát időhöz kötötte, olykép, hogy ha 1904-ig Ausztria nem egyez meg újabb vám- és kereskedelmi szerződésben, önálló vámterületet állítunk fel. Ez és a Szélltől programm gyanánt hirdetett „jog, törvény, igazság” ígérete aránylag nyugodtabb légkört teremtett, s úgy látszott, hogy több mint három évtized meddő közjogi harcai után rákerülhet a sor az ország elavult társadalmi és kulturális struktúrájának átalakítására. Erre mutatott, hogy a kezdődő agrármozgalmak hatására Darányi Ignác földmívelésügyi miniszter komolyan foglalkozott a mezőgazdasági népesség helyzetével, s hogy előbb a néppárt, utána a Kossuth-féle függetlenségi párt is felvette programmjába az általános szavazatjogot, aminek megvalósítása a pártéletet döntőleg más síkra tolta volna.

A valóságban Széll kormánya sem tudta a meddő viszonyokat megváltoztatni. Az Apponyi-féle csoport bevonulása a szabadelvű pártba ennek összetételét alig változtatta meg, továbbra is a középbitokos, most már „gentry” társadalom exponense volt ez, egyesülve a liberális kapitalizmus érdekeivel, viszont Apponyi évtizedes küzdelme a kiegyezés „lépcsőzetes” kiépítéséért, az alvó nemzeti jogok felélesztéséért, a katonai téren, tehát az öregedő király személyes érzelmeitől kiharcolandó nemzeti „vívmányokért” a 67-es politikusok tömegeit is hajlamossá tette a közjogi szempontok kizárólagos érvényesítésére. A kormánypártban mind nagyobb szerepet játszott az új generáció: egyrészt a Tisza-„gárda” élén az erősen liberális, hajthatatlan akaratú gróf Tisza István, a volt miniszterelnök fia, másrészt Andrássy Gyula hasonnevű fia, mindkettő nagyműveltségű, talpig becsületes államférfiu. Tisza István mélyen érezte a szégyent, mit az oknélküli, léha obstrukció folytonos réme jelentett, s ami már a monarchia hadi felszerelésének elavulását is kezdte magával hozni, épp abban az időben, amikor egész Európa fegyverkezett, s egymással szemben kezdtek kialakulni a hadviselő frontok. Viszont az obstrukció hőseire rábeszéléssel, jószóval és tanáccsal lehetetlen volt hatni, hiszen sokak számára a népszerűség egyetlen, de olcsó útja az obstrukció botránycsiánálása volt. Tisza első miniszterelnöksége alatt a legnagyobb elkeseredés arra az egyszerű javaslatra támadt, hogy délután is legyen ülés és hogy erről egyszerű, nem névszerinti szavazással döntsön a ház. A parlamenti mechanizmus túlbecsülése kellett ahhoz, hogy ily dolgok miatt Apponyi 26 hívével kilépjen a kormánypártból. Egyébként felelősségteljes politikusok nem helyeselték az obstrukciót, de pártjuk nem hallgatott rájuk, így gróf Zichy Jánosra a néppárt; Kossuthot is többször cserbenhagyta pártja, mikor leszerelést rendelt el.

Ezen „lengyel” állapotok magyarázzák Széll, utána gróf Khuen-Héderváry Károly, majd Tisza István bukását. Széll 1899-ben oly szabad és tiszta választást rendezett, aminő 1875 óta nem volt, megalkotta a parlament erkölcsi védelmére az összeférhetetlenségi törvényt, s ha korábban az obstrukciót az ellenzék jogos fegyverének mondották a kormány erőszakos választásaival és korrupciójával szemben, most ez a fegyver jogtalanná vált. De tovább használtatott. Újabb Hentzi-szoborügy, a tartalékos katonák „hier”-rel való jelentkezése nagy vitákra adott okot. Az 1901-i új választás még mindig 263 kormánypártit hozott be, de 1902 végén Fejérváry honvédelmi miniszter 25%-os katonai létszámemelést kért, Apponyi és Kossuth ezzel szemben nemzeti követeléseket jelentettek be, a néhány függetlenségi képviselőtől hamis hírekkel felizgatott diákság véres tüntetésbe keveredett, az obstrukció pedig, mely éppen Obrenovics Sándor szerb király meggyilkolásakor akadályozta meg a monarchia hadereje kiépítését, megbuktatta Széllt. 1903 júniusától novemberéig az eddig Horvátországot ügyesen kormányzó bán, Khuen-Hédervárí kísérletezett; egy függetlenségi képviselőt a fiumei kormányzó, a miniszterelnök tudta nélkül pénzért akart rávenni az obstrukció megszakítására, mely zavartalanul folyt; a katonai követelésekkel szemben a király 1903 őszén a chlopy-i hadiparancsban kijelentette, hogy legfőbb hadúri jogait nem adja fel, de az 1903 november elején kormányalakítással megbízott Tisza István mégis elérte nála, hogy a szabadelvű párt „kilences bizottságának” a közös sereg jelvényeire, a magyar tisztképzésre és a magyar tisztek alkalmazására vonatkozó katonai vívmányait elfogadta. Tisza Ausztriával szemben is érvényesíté a magyar álláspontot, ahol a munkaképessé tett Reichsratban Körber miniszterelnök, az „előkelő idegen” erélyesen fellépett a kiegyezés minden tágítása ellen. De a katonai követelések újraszülettek az újbóli ellenzéki Apponyi programmjában, aki egyebek közt magyar vezérlet- és vezényletnyelvet követelt, szintúgy a szélső függetlenségivé változott Bánffy Dezső is „új pártja” élén. Az obstrukciót Tisza házszabályrevízióval akarta letörni, de pártja nem követte egészében; 1904 november 18-án az ellenzéki zajban a házelnök, Perczel Dezső zsebkendőjelzésére mégis szavaz a többség, Andrássy Gyula kilép a kormánypártból, az ellenzék december 13-án szétrombolja az ülésterem bútorzatát, Tisza az új választást 1905 januárban tiszta kézzel folytatja le, s belőle az immár harmincesztendős szabadelvű párt bukottan, kisebbségben kerül ki.

A koalícióval jön a kiegyezés kora politikai rendszerének feloszlása, melyet csak a világháborútól a közvéleményre kényszerített fegyelem tartóztatott fel.