SZENT ISTVÁN


SIDLÓ FERENC SZOBORMŰVE

Magyarország népe egy esztendőn által jubileumot ült, hódolt és ünnepelt. Emlékét idéztük Szent István királynak, az apostolnak és egyházszervezőnek, a népművelőnek és nemzetnevelőnek, az egységteremtőnek és nemzetformálónak, a törvényszerzőnek és államrendezőnek, az országépítőnek és honvédelmezőnek, az igaz bírónak és győzelmes hadvezérnek, vármegyék és városok alapítójának, új magyar életformák bevezetőjének és nagy nemzeti célok kijelölőjének, nemzetpolitikánk megalapozójának s a magyar gondolat és a haladáseszme megtestesítőjének.

Nevét és érdemét törvénybe iktattuk. Napját az egész nemzet ünnepévé avattuk. Elzarándokoltunk szentkoronájához. Szentjobbját az országban körülhordoztuk. Királykoronázó és királytemető székesfehérvári bazilikáját felásattuk; koporsóját a romok közé visszahelyeztük. Esztergomi fejedelmi házát megkerestük, véreinek ráépített pompás palotáját helyreállítottuk. Hitet és buzdítást lehelő képmását, erőt akaratot sugárzó alakját ihletett művészek kőbe faragták és ércbe öntötték, falra festették és vászonra vetették, éremre vésték és bélyegre rajzolták. Lelke érzéseit, vére hullámzását dalba, költeménybe, zenébe foglalták. Szorgalmas kutatók új fényt derítettek élete és működése sok kis részletére. Hivatott tudósok újramérlegelték egyéniségének történeti súlyát, eszméi tartalmát, a szentistváni gondolat igazi értelmét és jelentőségét. Költők és művészek, írók és szónokok, tudósok és államférfiak, bölcselők és történetvizsgálók, papok és katonák, jogászok és gazdák versengve méltatták nagyságát, szerepét, történeti hivatását. Az egyház és állam, törvényhozás és kormány, vármegyék és városok, hatóságok és testületek, társadalmi egyesületek és tudományos társulatok vetélkedtek, melyik tudná szebben kifejezni nemzetünk háláját s egyre csak növekvő mélységes hódolatát.

Az ünnepi évben sok beszéd hangzott el, sok írás jelent meg, sok művészi meglátás jutott kifejezésre és nyomukban új virágzásnak indul, új lendületet vesz István király tisztelete. Újra valósággá elevenedett lelkünkben a középkor hatalmas szentkirálya. Előttünk áll teste és lelke igazi mivoltában a maga és népe elhivatásában komoly öntudattal hivő és bizakodó, a sorsdöntő kérdések útvesztőjében biztos ítélettel és ösztönös megérzéssel tájékozódó, meggyőződését bátran megvalló és elszántan hirdető, akaratának megalkuvás nélkül érvénytszerző, középkori keresztény magyar király márványkeménységű és mégis jóságos alakja. Újra közöttünk van, példát ad és buzdít, tanít és ösztönöz nemzedékek hosszú sorának útat mutató szelleme. És mégis… Mintha alakját még mindig köd takarná!

A sok szó között, amely ez évben elhangzott, selejtes is akadt: tájékozatlanságnak és elfogultságnak a szava. Az ünnepi lázban Szent Istvánt mindenki a magáénak vallja, reá hivatkozik, nevével kérkedik, eszméiben saját eszméit keresi, politikájában nem az igazságot, önigazolását szeretné fellelni, légyen bár ő maga merő ellentéte Szent István királynak, légyen bár erkölcse, politikája és világszemlélete merev tagadása etikájának és eszmevilágának.

Mint a múltban minden időszak magyarja, ma is korunk valamennyi irányzata példaképét látja és eszményét keresi Szent István királyban s hogy ezt megtalálja, gyakorta a maga képére formálja, új életre hívja a múltból már ismert egyik avagy másik eltorzult képmását: az ármánykodásokon siránkozó öreg, a Kelet és Nyugat közt tétován hányódó tragikus magyar, a szabadságosztó és hagyományvédő alkotmányos király, a fajtájától idegen és hagyománytagadó koronás reformer, a radikális forradalmár, a nemzetiségi népkirály merőben kigondolt vérszegény alakját. Ezeket a ködös fantomokat mind szét kell kergetnünk. A maga korából korunkba ragadott s mai problémáink szemszögéből nézett nagy király reá nem formázó árnyékalakjai elől a történet István királyához kell menekülnünk, hogy útmutatásából hitet és bizalmat, erőt és ösztönzést, tanulságot meríthessünk.

A tudákos elmék dús képzeletében életre kelt hamis képmásait a képzelet világába utasítva, az igazi Szent Istvánt kell mosthalála kilencszázadik évfordulójánfelidéznünk és megismernünk.

Ki volt Szent István? Honnét jött? Mit akart? Milyen szerepe volt a nemzet életében és az emberi nagy közösségben? Milyen volt a magyar nép műveltsége, gazdasági és politikai szervezete mikor jött és mikor művét befejezte? Mit cselekedett és mi lett maradandó alkotásaiból? Mily eszmékért és mily eszményekért harcolt? Mi volt politikájának a jelentősége, s a manapság oly sokat emlegetett és sokféleképen értelmezett szentistváni gondolatnak igazi értelme, reális tartalma? Ezekre a kérdésekre keressük a választ; érettük igen nagy útat kell bejárnunk: vissza kell térnünk az előidőkbe és át kell lépnünk a magyar határokon.

Az emberi történet különféle természeti és erkölcsi törvények, anyagi és szellemi elvek, tárgyi adottságok és emberi akarások egymásrahatásának, küzdelmüknek és együttműködésüknek az eredője. A fejlődés irányát, menetét, ütemét, s a dolgok mindenkori rendjét ezek a tényezők – személytelen erők, tömegcselekvések, egyéni kezdeményezések – együttesen szabályozzák. A népek és nemzetek sorsának alakulását földrajzi és történeti adottságok, kollektív törekvések és nagy egyéniségek együtt irányítják. A történeti személyeket ezért mindig a maguk környezetében és korában kell szemlélnünk. Működésüket a megelőző korban és az általános helyzetben gyökerező időszerű problémákhoz való viszonyában kell mérlegelnünk. Minél nagyobb a személy történeti jelentősége, mennél mélyebbreható irányító szerep jutott osztályrészéül, mennél alaposabban merült el a nemzeti élet alapvető kérdéseinek tisztázásában, annál messzebbre kell szempontokért és értékmérőkért a múltba visszatekintenünk és a nagy világban szétnéznünk. Ez magyarázza meg, ha e könyvben néha messze kalandozom múltba, idegenbe. Mentségem Szent István időtlen nagysága, történeti szerepének sorsfordító jelentősége.

Célom egy volt: az igazság szolgálata. Ha sikerült nagy királyunkról hű képet rajzolnom, célomat elértem.

Budapesten, 1938 Karácsonyán