3. AZ ŐSÖK.

A törökfajta népek ősi vallásának lényeges eleme az ősök varázshatalmú szellemének mélységes tisztelete s a lovas-nomád népközösségekben ez az őskultusz volt a leghatalmasabb társadalomösszetartó és államformáló erő.

A nomád társadalom és állam vérségjogi felépítéséből és az őstiszteletből önként következett, hogy a nemzetségfő, törzshadnagy, törzsszövetségi fejedelem és a birodalom királya korlátlan családapai hatalommal uralkodtak a maguk népe felett. A népszervező, vagy nagy-családot alapító ős egyenes leszármazói lévén, a tőle örökölt karizma, természetfeletti mágikus erő és varázshatalom birtokosai voltak. Ezen a mágikus varázserőn alapult korlátlan hatalmuk és tekintélyük. A nemzetségeket és törzseket néppé szervező s a népeket birodalom keretében egyesítő katonafejedelmek egyéni tekintélye népük köztudatában isteni elhivatásuk hitével párosult. A kisebb istenségek felett korlátlan hatalommal uralkodó Istenben hívő pásztornép a maga korlátlan hatalmú fejedelmében a Menny Fiát látta, ivadékában az égi erők hatalmával rendelkező választott nemzetséget tisztelte. A lovas harcosok páratlan fürgesége, vezéreik szervező- és fegyelmezőképessége mellett az „istenválasztotta” személy és család égi elhivatásába és természetfeletti erejébe vetett vallásos hit magyarázza meg az ázsiai nomád királyok hatalmának – más kultúrák körében példátlan – gyors emelkedését. Ez tette lehetővé néhány esztendő alatt népek sokaságának hódoltatását és beláthatatlan kiterjedésű nomádbirodalmak alapítását. De ebben a vallásos hitben rejlett a bomlás csírája is, mert a vérségi társadalom hite szerint a család életébe beavatkozó égi hatalom a maga varázserejét nemcsak a kiválasztott személyre, hanem összes ivadékaira is átruházta. Az istenválasztotta királyok a hódoltatott népek és tartományok élére ezért állították királyul saját családjuk tagjait – rendszerint fiaikat vagy a hódolt nép előkelői közül kiszemelt vejüket – s mivel ezeknek a leszármazóiban éppúgy élt az elhivatás tudata, mint a mindenkori családfőben, a harmadik-negyedik nemzedék idejében rendszerint megindult a hirtelennőtt nomádbirodalmak bomlása. A nép ennek a felfogásnak a tükrében az istenválasztotta család alkotása. A dinasztiával él, emelkedik, bukik: szétesik, elporlad, avagy más uralkodócsalád népébe olvad be. Ha a választott, de elbukott családnak valamelyik sarja később mégis elég erőt és képességet érez magában ősei hatalmának visszaszerzésére, avagy új nép és birodalom alapítására, tekintélyét az uralma alá vetett népek körében csak újabb égi kinyilatkoztatásra támaszkodva alapíthatja meg.


Etele; Irnik; Ogurda (Hunor); Magyar; Orkán; ? Kurt; Isperich a bolgár fejedelmek őse; Bég Baján a magyar fejedelmek őse; ? Ügyek; Álmos; Árpád.

Attila hún király, a hatalmas középázsiai hún királyoknak más világtájon új birodalmat és új dinasztiát alapító ivadéka, az égből hullott „isten-kardjával” kezében vezette népét a világ meghódítására. Égi erők rendelésére hivatkozva számolt le a hatalomban vele előbb osztozó testvérbátyjával és állította helyébe a keleti népek élére saját fiát, Ellákot. A nagy romlást egyedül túlélő legkisebbik fia, Irnik, ugyancsak égi jelre – az ő családfenntartó szerepét hirdető jóslatra támaszkodva – alapította meg a pontusi hun-bolgár hatalmat és a királyi gyula méltóságról Gyula-nemzetségnek nevezett bolgár-magyar uralkodóházat. E dinasztia tagjai – nyilván Irnik unokái – voltak Gurda (Ogurda) és Magyar VI. századi „hún” fejedelmek, akik a vérségi összetartozás kifejezéseképen éppúgy az uralmuk alá rendelt népekről kapták e nevüket, mint hétszázaddal később Dzsingisz-kán leszármazói: Csagatáj, Madzsar, Tatár, Nogáj és Özbég. Irnik ivadéka volt a türk és avar igát lerázó Gyula-nembeli Kurt onogur-bolgár király s a két fiától – Isperichtől és Bég Bajántól – származó bolgár és magyar fejedelmi nemzetség is. A Gyula-nemzetségből sarjadt dunai bolgár fejedelmek századok multán is a legendás alakká nőtt „háromszázesztendeig uralkodó” Avitochol-Attilában és a „százötvenesztendeig uralkodó” Irnikben tisztelték első őseiket. Az „istenkardját” egészen a XI. század derekáig családi ereklyeként őrző magyar királyi nemzetség hagyományában pedig Etele-Attila s a mondai időáttétellel ősidőkbe visszahelyezett Hunor és Magyar – a történelem Ogur-dája és Magyarja – szerepelnek az uralkodóház őseiként. Magyar és Etele véréből származott – e hagyomány szerint – Álmos vezér, a legbölcsebb, leggazdagabb és leghatalmasabb magyar hadnagy. A kazárbirodalmi hierarchiában a kagán és a sad – a főkirály és mindenható helytartója – után következő kende-kagán méltóságát is viselő fővezér mellett ő töltötte be a gyula tisztét.

A Levediában járt arab utazók szerint „a magyarok főkirályának a címe kende vagy kündü, de azt, aki felettük valóban uralkodik, gyulának nevezik; minden magyar a gyula szavára hallgat s a támadást, védelmet és más ügyeket illetőleg az ő parancsainak engedelmeskedik.” A fővezér még Leved (Eleved–Eleud–Előd) volt, a kazár kagán veje és bizalmasa, de a magyar nép már az ősi hun-bolgár királyi házból sarjadt Álmos gyulában, a Magyari-törzs hadnagyában látta a maga természetes urát. Mikor pedig a kazár hatalom közvetlen szomszédságából Etelközre költöztek, Álmos fia Árpádot kiáltották ki örökös fejedelmüknek. A gyula bírói méltósága – úgylehet – már ekkor átszállt a család egy másik ágára: a X. században Tühütüm vagy Tétény leszármazói viselték. Álmos tekintélye és hatalma besgur-magyar népének az ősi hun-bolgár királyi ház isteni elhivatásába vetett vallásos hitén alapult. Az újabban csatlakozott türk-kazár törzsek népe azonban nem tartozott az egykori attilai birodalom kötelékébe s így sohasem élt e család uralma alatt. Ezért újabb égi kinyilatkoztatásra volt szükség, hogy Álmos hatalmát fenntartás nélkül elismerjék. Ez a csodás égi jel – a magyar királyi családban nemzedékről-nemzedékre szálló hagyomány szerint – meg is érkezett Álmos születésekor. Anyja előtt álmában égi tünemény jelent meg a nemzetség szent totemállatának – a Turulmadárnak – képében s őt reászállva, teherbe ejtette. Álmos a Turulmadár közvetítésével a Mennyek Urától örökölte az uralkodásra képesítő mágikus varázshatalmat s ez égi karizma birtokában éppúgy a Menny Fia volt, mint hún ősei és a többi nagy nomádfejedelmek. Apja és anyja is nyilván e csodás esemény hatása alatt viselik a hagyományban a szimbolikus értelmű Ügyek (= Szent) és Emese (= Ősanya) nevet.

Ez a teokratikus államszemlélet, Álmos isteni elhivatásának és fejedelmi hatalma égi eredetének hite, sőt tudata és a vérségjogi legitimitás ereje térítette vissza a régi hazából kivándorolt magyarokat az ősi hitre és az ősi királyi család hűségére. Ez szabott határt egykor Gurda fejedelem keresztény térítő kísérletének, mikor népe Magyar fejedelem vezetésével az ősök ezüst- és aranybálványainak beolvasztása miatt fellázadt ellene. Ez késztette most Etelközön a törzshadnagyokat is a vérszerződés megkötésére, mikor is vérük összevegyítésével és magukhozvételével vérszerinti rokonuknak, vérségük fejének s az egész magyar népközösség természetes és törvényes urának ismerték el Árpádot és ivadékát. Ez adott erőt – a kortársak szerint: „a tanácsban és gondolkodásban bölcs, harcban kiváló, vitéz és uralomratermett” – Árpád fejedelemnek a politikai egység megteremtésére, a honfoglalás diplomáciai és katonai előkészítésére és tervszerű végrehajtására.

A honfoglaláselőtti morvaországi, pannóniai, bolgáriai hadjáratok, az új hazában lakó néptöredékek és a felettük uralkodó hatalmak elszigetelésére irányuló diplomáciai kötések, a Kárpátmedence birtokbavétele, a foglalás eredményét biztosító felsőitáliai és bajorországi hadjáratok, Morvaország, az Ostmark, Karinthia hódoltatása s a magyar hatalomnak az Ober-Enns-folyóig és a salzburgi tavakig – a magyar mesevilág Óperenciás tengeréig – való kiterjesztése egy kiváló elme tudatosan felépített politikai és katonai koncepciójának láncszemei. A magyar nép első örökös fejedelme nemcsak a vérségi kapcsolat, hanem a szellemi rokonság alapján is méltán hirdethette magát világverő Etele egyenes utódjának. Népe méltán tisztelte benne az igazi honalapítót, mikor a római légiók egykori dicsőségét hirdető aquincumi romok közelében ásott sírjához zarándokolt, hol lágyékából származó keresztény királyok kegyelete emlékét Szűz Mária tiszteletére emelt templommal szentelte meg. De tekintélyének és akaratának a törzsszervezet centrifugális erőivel szemben minden kiválósága mellett is csak azért szerezhetett érvényt, mert az istenválasztotta királyok véréből sarjadt örökös fejedelem – a pogány vérségi jogfelfogás értelmében – korlátlan hatalmú vérszerinti ura volt népének. A társadalom életét és gazdálkodását törvényerejű régi jogszokások szabályozták, de a népközösség politikai életének és tevékenységének irányításában és a katonai vezetésben az istenrendelte fejedelem akarata volt irányadó. Egyéni kiválósága és égi elhivatásának a hite együttesen szerezték meg számára népe bizalmát és korlátlan hódolatát. Utódai is az ő tekintélyére támaszkodtak uralmukban, ha azt képességek híján nem is tudták valamennyien megóvni.

Árpád öt fia közül négy: Liündik, Tarhos, Üllő, Jutas korán elhalt. A legkisebbik még gyermek volt apja halálakor. A hazai hagyományok szerint Solt tizenhárom éves volt, mikor „országának fő-emberei egyértelemmel és közakarattal egyeseket országbírákul rendeltek a fejedelem alá, hogy a szokás jogával mértéket tartva, csendesítsék a viszálykodók pereit és versengéseit; másokat pedig – Tas fia Lélt, Bogát fia Bulcsút, valamint Kölpény fia Botondot – hadvezérekké tettek.” Bölcs Leó császár Árpád idejében egyeduralom alatt álló népnek ismerte meg a magyart. Bíborbanszületett Konsztantinosz, aki 948-ban vendégbarátjává fogadta és patriciussá nevezte ki Kál fia Bulcsú karhánt, leveleit már „a magyarok hadnagyaihoz” intézte, mert „az Árpád nemzetségéből sorrend szerint uralkodó fejedelmen felül még két más fejedelmük van, a gyula és karhán, akik bírói tisztet viselnek s van elöljárója mindegyik törzsnek is, melyek nem engedelmeskednek fejedelmüknek, de szövetségük van háborúra s amelyik részt megtámadják, azt teljes tanáccsal megsegítik.”

A főbírák és törzshadnagyok akarata – ezek szerint – Solt idejében korlátokat szabott a honfoglalás korában korlátlan hatalmú fejedelem akaratának. A pogány magyarság vérségjogi felfogása és a fejedelmi család isteni elhivatásáról vallott vallásos meggyőződése mellett ez csak úgy volt lehetséges, ha a főemberek maguk is fejedelmi vérből származtak. Árpád családjának Konsztantinosz császártól ismert hiteles genealógiáját, a Szent László-kori Gesta Ungarorumnak és III. Béla jegyzőjének elbeszéléséből ismert családi hagyományokat és az első szállásbirtokosok nevét fenntartó dunamelléki helyneveket egybevetve, meg is állapíthatjuk, hogy a honfoglaló hadnagyok helyét már a X. század első felében a fejedelmi család tagjai és a Megyeri-törzs szállásterületén birtokos rokonai foglalták el. A magyar hagyományban Kündü és Előd néven két személyként szereplő Leved kündü, Bogát, Huba és két más névről nem ismert foglaló vezér örökébe új hadnagyok – Szabolcs, Kál fia Bulcsú, Tas fia Lél, Kölpény fia Botond, Tétény unokája Gyula – léptek, Ond törzse előbb tán Tast, majd a század végén már Ajtonyt uralta. Az ősidők óta Etele és Álmos nemzetségében öröklődő gyula méltóság a nyilván ugyane családból sarjadt Tétény nemzetségében szállt apától fiúra. A karhán vagy tarhán tisztsége pedig – úgy látszik – a legidősebb Árpádfi, Tarhos vagy Tarhán, családjában volt örökletes; Kál és Bulcsú karhánok és a helyükbe lépő Koppány mindenesetre az ő rokonainak látszanak. Tas és Lél a második fiúnak, Üllőnek (Hülek) a leszármazói, Kölpény pedig Tas anyai nagybátyja volt. Szállásbirtokának helyzetéből ítélve Szabolcs is a fejedelmi család rokona. A kronológiát rendszerint összezavaró mondai hagyományban mindezek a X. századi hadnagyok honfoglaló vezérekké nőttek, de III. Béla király névtelen jegyzője a korábbi hadnagyok emlékét is fenntartotta. Szabolcsot Előd, Bulcsút Bogát fiának mondja, holott azoknak csak utódai voltak. Árpád fia Üllőt, Taksony fejedelem nagybátyját – akit tévesen Árpád nagybátyjának mond – Hubával együtt szerepelteti, akinek utóda Üllő unokája, Lél volt. Bulcsú és Lél, Botond és Gyula történeti szerepéből nyilvánvaló, hogy a királyi jegyzőnek Szabolcs, Tas, Tétény nyírségi és erdélyi hadjáratáról és a bihari részek birtokbavételéről szóló elbeszélése is későbbi, X. századi eseményekre vonatkozik.

Ezek a változások nyilván a 933. évi könnyelmű szászországi hadjáraton szenvedett nagy vereséggel függenek össze. Ez tette szükségessé az európaszerte elismert és félt, de Solt és Vál fejedelmek gyöngesége miatt elhanyatlott magyar hatalom új alapokon való átszervezését és megerősítését. A mozgalom élén a gyula és karhán állt. Bulcsú karhán a dunántúli törzseket – Lél és Botond népét – vonta a maga érdekkörébe. Zsombor gyula a tiszai törzsek – Szabolcs és Ond népe – fölé terjesztette ki a hatalmát. A külpolitika irányítása és a katonai vezetés ennek a két hatalmas törzsfőnek a kezébe került. A 937 és 955 közt nyugatra vezetett attilai méretű nagy hadivállalkozások és a két háború után megkötött bizánci szövetség hátteréből Bulcsúnak, ennek a kiváló tehetségű keleti diplomata-hadvezérnek hatalmas alakja bontakozik ki. Ő járta be hadaival a királyuk ellen lázadozó délnémet tartományurak és a lombard királyok szövetségeseként Németország, Franciaország, Itália távoli vidékeit. Ő elevenítette fel Árpádnak annak idején Bölcs Leó császárral kötött szövetségét is, amikor Konstantinápolyban megkeresztelkedett és római patriciusi rangra emelkedett. Ezt az összeköttetést fűzte tovább a Maros és Szamos völgyén uralkodó Zsombor gyula, mikor megkeresztelkedvén, népe térítésére görög papokat hozott tartományába. Az ő rokonságához és érdekköréhez tartozott – hacsak nem az ifjabb Gyulával azonos személy – Ajtony hadnagy is, aki a század végén megkeresztelkedett és bolgár támogatással a Körös-Maros-Tisza-közön alapította meg hatalmát.

Ez a hatalmi szervezet a 955. évi lechmezei vereség után is továbbélt, de „az új vezetőkbe vetett mágikus hit, az a meggyőződés, hogy Lél és Bulcsú vezérsége biztosítja a hétmagyar népnek a külföldi harchoz és zsákmányhoz fűzött érdekeit, semmivé foszlott.” Vál fejedelem és a németföldön kivégzett Bulcsú és Lél hadnagyok halála után Taksony fejedelem minden nehézség nélkül vonta a maga hatalmi körébe az egész dunántúli területet. A Balatontól délre és nyugatra eső részeket Tevel fia Tormás, majd Szórend fia Koppány – Árpád legidősebb fiának az ivadéka – vette át az uralmat. Az északi részeken Taksony fia Géza került a fejedelem és Lél törzse élére. Ekkortájt költözött át a solti részekről a hevesi vidékre az Etele nemzetségéből sarjadt, tehát a fejedelmi családdal rokon Pata is, a tiszavidéki kabarok új hadnagya. A keleti törzseket Taksony ügyes házasságpolitikával kapcsolta be a maga érdekkörébe. Géza fiát Zsombor gyula Sarolt leányával házasította össze; a Géza lengyel házasságáról szóló kései értesítésnek semmi alapja sincs. Az így életrehívott szorosabb szövetséget erősítette meg a fejedelmi törzshöz tartozó Dobokának – minden jel szerint – a gyula másik leányával Karolttal kötött házassága. Doboka fia volt Csanád, később István egyik legbizalmasabb munkatársa. Pata unokája, Aba pedig Géza leányát vette nőül és István királynak lett a nádorispánja. Géza idejében tűnt fel a Körös-Maros-Tisza-közén, Ond törzsének egykori területén a gyulák családjával rokonnak látszó Ajtony marosvári hadnagy. A Solt uralkodása alatt kialakult rendszer Taksony idejében sem változott, de a házassági összeköttetések révén a fejedelmi hatalom mégis megerősödött, „Taksony vezér – így mondja Béla király jegyzője – Magyarország főembereivel együtt hatalommal és szépszerével élete valamennyi napján át megtartotta országának minden jussát.”

A fejedelmi nemzetségből kiszemelt és új nemzetségeket alapító törzshadnagyoknak a kinevezése, a hatalomnak köztük való megosztása és a központi hatalom rovására történt előtérbe nyomulásuk a keleti lovas-nomád népek történetéből jól ismert folyamat. A hármas fejedelemség rendszere is keleti örökség volt. A középázsiai nomádbirodalmak világtájak szerint tájékozódó, kozmikus értelmű hatalmi konstrukciójához képest középen áll – mint a napisten az égbolton – az Ég Fia: a fejedelem. Jobbra tőle, a keleti világtájon uralkodik a második főméltóság: a gyula. Balra pedig, a nyugati világtájon, a harmadik fejedelem: a karhán. Mindhármuk hatalmi körzetén belül ugyanez a hármas tagoltság figyelhető meg. Bulcsú karhán törzsét Lél és Botond, Zsombor gyula törzsét Ond (?Tas) és Szabolcs törzsei fogták közre. Ugyanígy helyezkedett el a Duna mentén Árpád három fiának ivadéka: Vál, Taksony, Tormás nemzetsége is, miután a negyedik fiú leszármazói – Tas és Lél – a nemzetség szállásbirtokáról elköltözve, más törzsek vezetését vették át. Három törzsre tagolódott a kabarok külön egységet alkotó népe is: élükön Őrs-úr, tőle keletre Bors, nyugatra Pata hadnagyok nemzetségével. Később a központi hatalom erősbödésével és a törzsi kötelékek bomlásával a fejedelem, a gyula és a karhán hatalma mindinkább a tartományi fejedelem hatalmának képét ölti fel. A törzsek határai elhalványulnak. Mindegyik törzs kebeléből települő rajok szálltak az addig lakatlan vidékekre s a X. század végére a régi törzsi tagoltságnak alig maradt nyoma. A törzshadnagyok hatalma elenyészett, utódaik már csak egy-egy előkelő nemzetség fejei. A fejedelmi törzs kettészakadt. Északi része – egykor Vál és Taksony népe – Lél törzsével együtt Géza fejedelem közvetlen hatósága alá került s harmadikul a fejedelem vejének – Aba Sámuelnek – kabar törzse csatlakozott e körzethez. A déli részen Tormás népe Bulcsú és Botond egykori törzsével együtt Koppányt uralta. A három keleti törzs az ifjabb gyulának – Géza sógorának – uralma alatt állt.

A három fejedelem három politikai irányzatnak volt a képviselője. Géza nyugati politikát folytatott. A gyula a görög kereszténység felé orientálódott. Koppány az ősi pogány hit és államrend híve volt. A rokoni kötelékek és Géza ügyes politikája útját vágták az összeütközéseknek. A gyula és a karhán elismerték fejedelmi rokonuk elsőbbségét és főhatalmát. De a békés felszín alatt már adva voltak az összeütközés összes feltételei. Csak idő kérdése volt, mikor tör ki az ellentétes irányzatok küzdelme.