4. SZOMSZÉDOK.

A magyar nép ősei még a szibériai őshaza erdeiben vadászgatva és halászgatva, mezőségein pásztorkodva barangoltak, mikor nyugaton a Rajna és Duna, keleten a Hoang-ho vonalán megindult a Földközi-tenger és a Csendes-óceán partvidékén kialakult délszaki birodalmak – Róma és Kína – százados küzdelme az új hazát kereső fiatal északi népekkel. A két déli birodalom egyidőben, a Kr. e. I. század derekán hatalmas erővel fordult szembe a délfelé törekvő germán és hún népekkel s mint egy gigászi méretű harapófogó ölelte át az egész barbár világot. A kétoldali nyomás következtében Kelet és Nyugat felé áramló népek előőrsei – a gótok és hunok – a IV. század derekán ütköztek meg és összecsapásuk nyomán megindult az európai népek és fajok, országok és birodalmak öldöklő élethalálharca. Törzsek, népek, nemzetek, sőt egész fajok pusztultak el s új népeknek és nemzeteknek adtak helyet, melyek felszívták és magukba olvasztották a régieknek életbenmaradt töredékeit. Az életerős fiatal északi népek áradata ellepte a római világbirodalom területét s a szabad Germánia és szabad Szkítia szomszédos földjét. Mikor a magyarok ősei a Fekete-tenger partvidékén Onogoriában megszálltak, a római birodalom utolsó óráit élte; nemsokára áldozatul esett az államalapító ifjú népeknek.

Déli és nyugati tartományaiban germán népek, vandálok, vizigótok, burgundok, svévek, frankok, angolok és szászok alapítottak új katonai hatalmakat. Itáliát a herulok, majd a keleti gótok s végül a longobárdok vették birtokukba. Pannóniában és Dáciában a hunok, majd meg – a gepidák, herulok, gótok, longobárdok elköltözése után – az avarok nomád királyai uralkodtak. A keletrómai császárság túlélte a nagy veszedelmet, sőt egy időre Afrikában és Itáliában is újra megvetette lábát, de az északi tartományokba idegen népeket kényszerült befogadni. Az Alduna és Száva vonalától délre előbb hún és germán töredékek, majd északról jött szláv népcsoportok szálltak meg. Keleten, a Kaspi-tó mentén elvesztek az örmény és méd tartományok. Itt a Szaszanidák új-perzsa birodalma terjeszkedett a Kaukázusig, míg ettől északra alánok, onogurok, bolgárok, szavirok telepedtek meg a régi szkíták földjén.

Róma elbukott, de bukásában is erősebbnek bizonyult a győztes népeknél. A világbirodalom megdőlt, szervezete felbomlott, de a latin kultúra és a birodalmi eszme túlélte nemcsak a régi birodalmat, hanem a romjain kialakult új hatalmakat is. A római területen új államot alapító népek mind elpusztultak. Nyelvben, szokásban, erkölcsökben, műveltségben ellatinosodtak, erőik felőrlődtek és demoralizálódtak. Államaik egytől-egyig áldozatául estek a régi birodalom határvidékein kialakult új világhatalmak imperiális törekvéseinek. Északnyugaton a frank, délkeleten a perzsákon is győzedelmeskedő arab nép, a római és romanizált népek magasabb műveltségét elsajátítva és a római-görög hagyományokban rejlő erőket felhasználva, újra érvényt szereztek a világbirodalmi gondolatnak. Féllábukkal római, a másik féllel friss energiákat termelő hazai talajon állva, elkerülték a romanizált barbár népeknek a sorsát. Fejedelmeik a VII. században népük szűzi erőire, harckészségére, faji erényeire támaszkodva s a faji és nemzetiségi különbségeket áthidaló új vallás – itt a kereszténység, ott az iszlám – szintetizáló erejének felhasználásával új birodalmakat alapítottak. A déli tartományokat a szabad Arábiától, Mezopotámiától és Örményországtól kezdve Szírián, Egyiptomon, Afrikán át Hispániáig a kalifák hajtották uralmuk alá. A Duna-vonaltól nyugatra eső tartományok és a szabad germánok a nyugatrómai császárságot új alakban felelevenítő frank királyok hatalma alá kerültek. A Dunától keletre és délre a Don vidékéről ideköltözött bolgároknak keresztény hitre tért fejedelmei szervezték meg a bizánci fennhatóság alól a maguk uralma alá vont szlávokat s a császárság határát messzire visszaszorítva alapították meg balkáni hatalmukat. Szkítia népei a középázsiai Türkbirodalom bomlása után kialakult Kazárbirodalomban egyesültek.

A pannóniai avar hatalom bukása után Róma örökén – a görög és kisázsiai területre zsugorodott keletrómai császárság és a dunai bolgár hatalom mellett – a frank-római császár és az arab kalifa osztozott. Szabad Germánia és szabad Arábia népei is Nagy Károly és Mohammed utódait uralták. A VIII. században a birodalmi eszme új barbár fogalmazásban győzedelmeskedett a népkirályságok fölött. De ez a győzelem nem volt tartós. A római földön kelta-latin-germán elemek egyesüléséből született neolatin népek és az északi nagy néprezervoárból felbukkanó germán és szláv népcsoportok életerejének, egyre erősbbödő faji öntudatának és fejedelmeik függetlenségi törekvéseinek centrifugális ereje a IX. század második felében újra szétrobbantotta a birodalmi kereteket.

Az Arabbirodalom egymással vetélkedő dinasztiák küzdelmében bomlott részeire s északnyugati határvidékén megindult a keresztény spanyol nép politikai szervezkedése. Britanniában az angolok és szászok kis fejedelemségei a kelta őslakókat is felölelő angolszász királyságban egyesültek. A Frankbirodalom területén a császárok immár csak névleges fennhatósága alatt megkezdődött az új nemzetállamok és ezek keretében egész sor tartomány kialakulása. A magyar honfoglalás idejében már világosan kibontakoztak a francia, burgundi, lombard-olasz, német királyságoknak s a kisebb tartományuraságoknak a körvonalai. Az avarok bukása után elfoglalt keleti határvidéken a csehek, morva-szlovákok, pannon-szlovének, horvátok bennszülött keresztény hercegei a császári hatalom árnyékában építik ki a maguk független fejedelmi hatalmát. Északon a pogány norvégek, svédek, dánok, lengyelek és orosz-szlávok normann fejedelmei alapítottak államot, Európa keletén pedig a kazár hatalom alól szabadult bolgárok alapítják meg volgai mohammedán országukat. A magyarok nyugatra költözve szabadítják fel magukat a kazár fennhatóság alól. A Don és Alduna közén az Ázsiából jött besenyők lovasnomád népe talált új hazára.

Európa a vajudás állapotában volt: mindenütt harc és küzdelem, bomlás és szervezkedés, régi kötelékek szakadása és újak keletkezése, birodalmak szétesése és népkirályságok alakulása volt folyamatban, mikor a magyarok a besenyők és bolgárok támadása elől kitérve, a Kárpát-medencébe érkeztek. „A honfoglaló magyarság a teljes politikai atomizálódás és hűbéri széthullás állapotában találta Európa népeit. Feltűnése a Németbirodalom és Itália történetében is az önző partikuláris erők korlátlan felszabadulásával esett egyidőbe. A magyarság így oly hatalmat tudott alapítani, mely a X. század első felében még az avarok egykor félelmes birodalmát is felülmúlta.” A nagy keleti nomádkirályok katonai és politikai tehetségét öröklő Árpád fejedelem kemény katonauralma alatt fegyelmezetten és teljes egységben fellépő magyarság a bomladozó Európában mindent elsöprő erővel lépett fel. Szinte ellenállás nélkül vette birtokába a bolgár és frank hatalomhoz csak laza szálakkal kapcsolódó Duna-Tisza-vidéket, a morva-szlovák, pannon-szlovén, drávántúli szláv hercegségek területét, sőt a német keleti őrgrófságot is.

A magyarság Arnulf frank-német császár szövetségeseként érkezett a Duna-vidékre. A szövetség éle a birodalom keleti határvidékén német patronátus alatt kialakult, de most elszakadásra és önálló államok alakítására készülő szláv fejedelmek, a morva, pannóniai és drávántúli hercegek ellen irányult. A hadjárat teljes sikerrel járt, de a szövetség felbomlott s a magyarok ezután félszázadon át az avarok és hunok egykori szerepét töltötték be Európában. Kelettől elzárkózva, mégis idegen testként ékelődtek a nyugati világba. Négy kultúra – a keleti török, a balkáni görög-szláv, a nyugati latin-germán, az északi pogány szláv világ – határmesgyéjén négy irányból feléjük áramló ellenséges indulattal kellett megküzdeniök. A keleti és déli határon a félelmes ellenségnek bizonyult besenyő és bolgár hatalommal szemben védekező állásba helyezkedtek. Nyugaton mint támadók léptek fel s rövidesen európaszerte félelmes hírt szereztek nevüknek és fegyverüknek. A nyugati államok gyengeségét, szervezetük hibáit, a központi hatalom ellen lázadozó tartományurak önző politikáját megismerve, nem igen érezhettek kedvet Nyugat utánzására, de a birodalom belső zavarait a maguk hasznára igyekeztek gyümölcsöztetni. Szövetségeseket kerestek és találtak a birodalom viszálykodó fejedelmei közt. A lombard-olasz szövetség gyökerei még Árpád idejébe nyúltak vissza, aki már 904-ben szövetséget kötött Berengár itáliai királlyal. Berengár és utódai félszázadon át rendületlenül ki is tartottak e szövetség mellett. A bajor szövetséget a 915-ben magyar földre menekült Arnulf herceg – a hasonló nevű császár unokaöccse – újította fel s maga és utódai egészen a lechmezei csatáig fenntartották. E szövetségkötésekkel a magyar fejedelmek nemcsak az ország nyugati határait biztosították minden meglepő támadással szemben, hanem módot és alkalmat szereztek a népük életmódja és katonai szelleme mellett elkerülhetetlen hadivállalkozásokra s a nyugati államok mindenkori erőviszonyainak megfigyelésére is. Az ország határainak megállapítása után egy eset kivételével csak bajor és lombard szövetségeseik hívására fogtak fegyvert. Ezek tartományait mindig megkímélték és őket megsegítve, maguk megelégedtek a hadizsákmánnyal és az ajándék címén kapott adókkal.

A bajor szövetségnek a politikai célszerűség mellett mélyebben fekvő okai is voltak. A magyarok karakter és műveltség dolgában sokkal közelebb álltak a bajorokhoz, mint bármely más szomszédjukhoz. Bizánc a maga fényűző kultúrájával és túlfejlett állami szervezetével, az istenség ködébe burkolódzó császáraival és alattomos diplomáciájával, korhadó társadalmi és gazdasági életével a magyar szemnek elérhetetlen távolságban állt. A keleti pusztákon kikristályosodott ősi magyar katonai és politikai szervezetnél sokkal kezdetlegesebb szervezetben, sőt politikai függőségben élő szláv népeknek az övékénél alacsonyabb kultúrája, idegenszerű szokásai és erkölcsei nem vonzották a keletről jött harcosokat. A bajorban viszont magukhoz hasonló vitéz harcost, fegyelmezett katonát, a jármot nehezen tűrő, szabadságszerető, független népet, nyilt ellenséget és becsületes barátot ismertek meg. Gazdasági műveltség tekintetében sem álltak oly magasan a magyarok fölött mint a nyugati németek, olaszok, görögök s a nép nyers erején sem vett még erőt az erkölcsöknek máshol világosan felismerhető romlottsága.

Árpádnak és Bulcsúnak a keletrómai császárokkal kötött rövidéletű szövetségét az időszerű politikai érdek sugalmazta, s ezért az érdekközösség megszűnte után a szövetség is tüstént felbomlott. A bajor és lombard fejedelmekkel kötött szövetség egymásrautalt szomszédos népek fejedelmeinek kötése volt s ezért a magyar nemzet politikai és kulturális fejlődésére is kiható tartós barátsággá alakult át. Kiinduló pontja volt a magyar művelődés és a magyar politika szempontjából egyaránt történeti jelentőségű német és olasz barátságnak, aminek a lechmezei vereség után évtizedekre megszakadt fonalát hosszabb szünet után Géza és István vették fel újra. De ekkor már gyökeresen megváltoztak a hatalmi viszonyok.

A honfoglalás előtt oly félelmes erővel támadó, de a belső egység megteremtésére képtelen besenyők hatalma leáldozott. Vérük elfolyt, erejük felmorzsolódott az úzok, oroszok, bolgárok, görögök ellen vívott félszázados meddő küzdelemben. Szomszédságukban a Rurik családjából sarjadt kievi normann-orosz fejedelmek megdöntik a Kazárbirodalmat. A Kaukázusig minden népet meghódoltatnak, gyors hajóikon Konstantinápolyig hatolnak s a keresztény hitre tért Vladimir nagyfejedelmi rangra emeli és Keleteurópa vezető hatalmává növeli kievi fejedelemségét.

A besenyő hatalom elhanyatlásával egyidőben a honfoglaláskor veszedelmes ellenfélnek bizonyult bolgár hatalom is összeomlott, de helyét még félelmesebb szomszéd foglalta el: az újraéledő bizánci császárság. A birodalom előbb három századon át folytonosan hanyatlott. A belső viszályok, külső háborúk s a betelepedett szlávok és bolgárok térfoglalása miatt a császári hatalom és tekintély fokozatosan alásüllyedt. A magát külső pompában, formaságokban kiélő udvar képmutató szertartásaival és romlott erkölcseivel melegágya lett az aljas cselszövéseknek, intrikáknak. Túlfinomodott, dekadens kultúrája belső rothadás szennyes foltjait takarta. Ha akadtak is kiváló, uralomratermett fejedelmek, csak ideig-óráig hátráltathatták a bomlást és hanyatlást. A IX. század végén trónrakerült Makedón-ház végre sikerrel szállt szembe a dekadenciával. Zimiszkész János a gyenge uralkodók alatt bomlásnak indult Bulgáriát előbb hűbéresévé tette, majd 972-ben bekebelezte birodalmába. Az új dinasztiát alapító Sámuel cár sikerrel vette fel ugyan a harcot a görögökkel és sikerült délen a Peloponnézoszig, nyugaton az összes szerbeket hódoltatva az Adriáig, északon az Aldunáig és a Fruskagóráig, keleten Szaloniki és Drinápoly vidékéig kitolnia országa határait, de a Peloponnézosz meghódítása végett indított hadjáratának balsikere után megbukott. Baziliosz császár 999 és 1005 közt a Dunáig, Drináig, Adriáig hatolt, végleg meghódította Bolgáriát és nemsokára a délvidéken is véget vetett a rövidéletű dinasztia uralmának. A bizánci császár ismét ura volt a Balkánnak. Birodalma határai északon Magyarország kapujáig, az Aldunáig és Száváig terjedtek s neki hódoltak a bolgárok nyugati szomszédságában lakó szerb törzsek és a dalmát városok felett is uralkodó horvát fejedelmek, bár ez a hódolat inkább csak névleges volt.

Az utolsó Karolingok uralma alatt pártharcokba merült Keleti-Frankbirodalom széthúzó tartományuraival és pártos alattvalókkal küszködő királyainak örökébe is új dinasztia lépett: a szász hercegek családja. Madarász Henrik és Nagy Ottó a frankoknál kevésbbé művelt, de faragatlanságukban erősebb keleti német törzsekre támaszkodva helyre állították a központi hatalom tekintélyét. Ottó király uralkodása első lustrumában vaskézzel fojtotta el az elégedetlen tartományurak lázadását és saját híveit állította a hercegségek élére. Szászországot, Thüringiát, Frankóniát a korona közvetlen hatósága alá rendelte. A szász végvidék őrgrófjaivá hűséges híveit, Billung Hermannt és Gerót nevezte ki. Lotharingiát leányának kezével együtt a frank Vörös Konrád kapta. Svábország hercegévé saját fiát, Ludolfot tette, a bajor hercegséget pedig Henrik testvérére bízta, aki már előbb Arnolf herceg Judit leányát vette nőül. Hódolásra kényszerítette hűtlen vazalusát, Boleszláv cseh herceget, valamint az Elba- és Odera-vidéki szlávokat. 952-ben már Burgundiára és Lombardiára is kiterjesztette hatalmát. Magát Itália királyává koronáztatta, a veronai és aquilejai hercegségeket pedig testvére bajor hercegségével egyesítette. A nyugati magyar határral szomszédos terület a Dunától a Száváig a magyarokat engesztelhetetlenül gyűlölő Henrik uralma alá került.

A X. század német, olasz, francia annalistái – mint egykor a népvándorlás mozgalmas légkörében élő római írók a birodalmat nyugtalanító és annak határvidékére telepedő fiatal germán népekben – csak a romboló és pusztító ellenséget látták meg a magyarban. Művelődésre képtelen s minden művelődési értéket elpusztító barbárokat véltek bennük felismerni, a kultúra és a kulturátlanság harcát az ellenük viselt háborúkban. Ez a háborús kortörténetírásra jellemző, elfogult értékítélet útat talált az európai történetirodalomban is. Itt-ott még ma is kísért, pedig a tudomány régen megcáfolta azt a tetszetős, de merőben hamis elméletet, mintha a népvándorlás nemzetformáló kohójából ifjonti erővel kilépő „barbár” népek az itt talált régi kultúrák teljes lerombolásával alapították volna meg hatalmukat s a maguk nemzeti kultúráját merőben idegen alapon, idegen művelődés átvételével s annak függvényeképen alakították volna ki. Ma már igen jól tudjuk, hogy a népvándorlásban korántsem a kultúra és a kulturátlanság, hanem egymástól addig elszigetelt faji művelődések kerültek egymással közvetlen érintkezésbe. Tudjuk, hogy a kezdetben ellenséges, majd békésre fordult érintkezések nyomán indult meg a művelődési javak kölcsönös cseréje s ennek következményeképen alakult ki az új Európa térképét megrajzoló ifjú népek őseredeti faji és idegenből kölcsönzött kultúrelemeket összeolvasztó sajátos keresztény nemzeti művelődése. De a kortársak másképen gondolkodtak.

A Karolingok hagyományait, erős központi hatalmát és imperális törekvéseit felelevenítő szász dinasztia tagjai – I. Henrik, Nagy Ottó és Henrik herceg – is szent kötelességüknek tartották a Moraviát, Ostmarkot, Pannóniát, Nagy Károly keleti tartományait elragadó s a belső konszolidációt akadályozó magyarok megfékezését és leigázását. Henrik új méltóságát elfoglalva, tüstént szakított felesége családjának óvatos politikájával s mikor a magyarok 949-ben hirtelen rajtaütéssel megverték határvédő csapatait, támadó hadjáratra határozta magát. A magyarokat uraló régi Ostmarkon keresztül 950-ben magyar földre tört s a Rába-menti szállásokig hatolva sok zsákmánnyal, fogollyal tért haza. Németországban Nagy Károly avar háborújához hasonlították a német seregek első magyar földön vívott győzelmes harcát, s a merész ellenség leigázásáról, Pannónia visszavételéről ábrándoztak. De az itáliai hadjárat, majd a német tartományurak újabb felkelése útját vágta a siker kihasználásának. A lázadó német hercegek hívására hadbaszállt Bulcsúnak 954-ben mégegyszer alkalma nyilt hadvezéri tehetségeinek ragyogtatására. Serege élén a tizenhét év előtt egyszer már megjárt úton, bajor és sváb földön át, a frank hercegségbe, majd a Rajnán átkelve Lotharingiába, végül Brabantba tört. Innét délkeletnek fordult, s Észak-Franciaországon át Burgundiába, majd Itáliába nyomult, hogy Henrik herceg új tartományán végigszáguldva térjen haza. Bulcsúnak Attila hadműveleteire emlékeztető hadjárata zsákmányban, fogolyban, dicsőségben meghozta a maga gyümölcsét, de a német szövetségesekre nem hozott szerencsét. A legyőzöttnek vélt félelmetes ellenség feltámadása és hirtelen megjelenése rémületbe ejtette a birodalom népét. Sokan haraggal fordultak el a pogány ellenséggel cimboráló hercegektől. A hadiszerencse Ottó mellé szegődött, s mire Bulcsú és Lél 955 nyarán nagy sereg élén újra megérkeztek, már az egész ország neki hódolt. A Lechmezőn, Augsburg közelében megvívott döntő csatában Ottó király megsemmisítő csapást mért a X. század legnagyobb magyar seregére. Bulcsú és Lél maguk is fogságba estek és Henrik herceg parancsára mindketten bitófán végezték életüket.

A lechmezei csatával végetértek a magyarok nyugati hadivállalatai. A véres vereség után elkerülték Németországot. Mocsárral, erdővel, mesterséges gyepükkel védett, belső határaik mögé húzódva némán tűrték a bajor telepesek lassú térfoglalását, fokozatos benyomulását az egykori Ostmark ennseninneni területére. A Duna völgyén Ostarrichi néven új életre kelt a keleti őrgrófság s lassanként a bécsi erdőig, majd a Lajtáig tolta ki határát. Az északi szomszédságban a császár hűségére és keresztény hitre tért cseh hercegek erősítik meg fejedelmi hatalmukat. A cseh tartománytól keletre a független lengyel törzsek között a normann eredetű Piaszt utódai ragadják magukhoz a hegemóniát, s a szász császárok hűbéruraságát elismerve, megalapítják a keresztény lengyel fejedelemséget és a magdeburgi érsek joghatósága alá rendelt lengyel egyházat. Sziléziát elfoglalván, a középkor legnagyobb terjedelmű szláv államának vetették alapját.

A keletrómai császárság hatalmának új felvirágzásával egyidőben nyugaton is újraéledt a birodalmi gondolat, ezúttal német fogalmazásban. Ottó király 962-ben római császárrá koronáztatta magát; – ha szűkebb keretben is – feltámasztotta Nagy Károly nyugati császárságát. Franciaország – a frank-római birodalom magva – kívülmaradt az új hatalom körén, de a korábbi években sok gondot okozó szláv szomszédok – a csehek, a lengyelek, s a kisebb szláv törzsek fejedelmei – mind hódolva járultak az első németrómai császár elé, kinek a római pápától és a bizánci császártól a dánok, a svédek, az oroszok, a bolgárok fejedelméig minden hatalmasság barátságát és szövetségét kereste. Ez a hódolat nemcsak a császárnak szólt, hanem Európa leghatalmasabb monarchájának is, akinek közjogi hatalma messze meghaladta a többi európai uralkodóét. Nyugaton és Délen már virágjában állt a feudalizmus. Az uralkodók magánjogi hatalmukat gyarapítandó, egyre több alattvalójukat láncolták magukhoz magánjogi kötelékekkel. A királyi uradalmakból s a gazdátlan föld felségjoga címén rájuk szállt javakból kisebb-nagyobb birtoktesteket hasítottak ki és azokat magánjogi szolgálati kötelezettségekkel terhelve, alattvalóiknak mintegy haszonélvezetre adományozták. Az allodiummal, vagyis a családban ágról-ágra öröklődő szállásbirtokkal és a szerzett birtokkal szemben beneficiumnak nevezett adománybirtokot élvező hűbéres a hűbérföld élvezete ellenében feltétlen hűséggel, katonai szolgálattal s néha egyéb kötelezettségekkel is tartozott urának. A kisebb beneficiális földeken gazdálkodó kishűbéresek, az úgynevezett censuálisok és tributáriusok viszont pénzbeli vagy terményszolgáltatással adóztak uruknak. Az uralkodók példájára az egyházi és világi nagybirtokosok, maguk a királyi hűbéresek is hűbérbirtokokat adományoztak nekik hűséget fogadó és velük szemben szolgálati kötelezettséget vállaló személyeknek, ezek pedig maguknál szegényebb és alacsonyabb sorsú embereknek. A magánhatalmi szervezet keretében kiépült láncolatos hűbériségnek a kialakulása után a szabad kisbirtokosok nagy része is kénytelen volt ily hűbéri szolgálatot vállalni, mert a magánhatalmi rendszer mellett napirenden levő magánháborúságok miatt hatalmas urak védelmére szorultak. Ezért nem egyszer még örökölt birtokukat is ily hatalmas földesuraknak ajándékozták, hogy azt tőlük hűbérként visszakapva, védelmét élvezhessék.

A hűbéri viszony kezdetben hűségeskün alapuló, személyes természetű kapcsolat volt. A birtok a hűbéres halála után visszaszállt a hűbérúrra. A kötelességét híven teljesítő hűbéres birtokát azonban a hűbérurak rendszerint fiának adományozták s így lassankint jogszokássá lett a hűbér-birtok öröklése. A Karoling államszervezet királyi tisztviselőinek – a grófoknak, őrgrófoknak, palotagrófoknak – és a tartományi hercegeknek hivatala is örökös méltósággá alakult át s ezzel elvesztették korábbi közjogi tartalmukat és szinezetüket. A grófságok és hercegségek a feudális korszakban az uralkodóhoz magánjogi kötelékkel kapcsolt hűbéres tartományok. A közjogi kapcsolatok meglazultak s a Karoling-birodalom központosított hatalmi szervezete egymásmellé és egymásalá rendelt magánhatalmi szervezetek láncolatának, a hűbéri államnak adott helyet.

A hűbéri államban az elgyengült közhatalom szabályozó és mérsékelő működése híján napirenden voltak a belviszályok, a hűbérurak és hűbéresek egymással vívott küzdelmei, a magánhatalmak rendszeres háborúvá fajult harcai.

Ezekből még az uralkodó sem tudta magát kivonni, kénytelen volt alattvalóival szövetkezve biztosítani a maga tekintélyét. Méltósága közjogi színezetétől és örökös hűbérként mások tulajdonába adott birtokaitól megfosztva, már nem lehetett az a korlátlan úr, aminő régebben volt. Hűbéri felfogás szerint első volt az egyenlők között, primus inter pares, akivel hűbéresei – maguk is hatalmas hűbérurak – ha érdekük úgy kívánta, éppoly könnyű szívvel szálltak harcba, mint más hűbér-urakkal. Ezekben a harcokban az uralkodó hozzá híven ragaszkodó hűbéreseire támaszkodott s ezért a későbbi fejlődés során kénytelen volt azoknak politikai jogokat adni. A hűbérurak alkotmányos jogainak elismerésével a fejedelem saját hatalmát korlátozta, s a hűbéri államot majdan felváltó rendi állam kialakulását segítette elő.

Németország még nem jutott el idáig. A birodalomban egyre-másra fellobbanó lázadások még nem a hűbériség korának jellegzetes magánharcai. Inkább családi háborúskodások ezek, a trónért és hatalomért vívott testvérharcok, avagy a korábban független német törzsek – szászok, bajorok, svábok, thüringiek – hercegeinek felkelései az „idegen” frank és szász királyok és híveik uralma ellen. A szász császárok és hercegségre emelt rokonaik ezért tudtak hamarosan erőt venni rajtuk. Nem kellett megalkudniuk hatalmas hűbéreseikkel; egyszerűen kicserélték az elégedetlen és lázadó tartományurakat. A hercegségek és grófságok ebben a rendszerben még királyi hivatalok, még megvolt a közjogi szinezetük, habár a tisztségek örökössé tételére irányuló törekvések már itt is jelentkeztek. A király és a tartományi hercegek magánhatalma még messze meghaladta alattvalóiknak hatalmát s a központi hatalom erős egyéniségű uralkodók idejében még korlátozni tudta a hűbérurak küzdelmeit és túlkapásait. Géza és István, mikor a nyugati államrendszerrel megismerkedtek, a szász császári háznak és különösképen Henrik bajor hercegnek ezt az erős magánhatalmon alapuló, de még kifejezetten közjogi szinezetű monarchiáját ismerték meg s nem a hűbéri rendszert. Evvel az erős hatalommal kellett vagy megküzdeniük vagy megegyezniük. A magyar határokon hatalmas lendülettel feltörekvő két császárság imperiális törekvéseinek célpontjában kellett a magyar fejedelmi hatalmat újjászervezniük.