6. A KERESZTÉNY KIRÁLY.

Az uralkodói tekintély és hatalom kialakításában a társadalmi és katonapolitikai tényezőkkel világszerte egyenrangú szerepe volt a vallási tényezőnek. A nép mindenütt és mindenkor földöntúli hatalom választottját, istennek emberfeletti képességekkel és mágikus erővel felruházott küldöttjét, az „Ég Fiát,” az „Isteni Felséget,” sőt az Istent – annak megtestesülését – látta fejedelmében, királyában, császárában. Méltóságuk szakrális, vagy – mint ma mondják – karizmatikus természetű volt s ehhez képest a politikai hatalom mellett főpapi hatalommal is járt. A regnum fogalma elválaszthatatlan a sacerdotium fogalmától.

A közhatalomnak ez a teokratikus színezete alig egyeztethető össze az emberek egyenlőségét és az apostolok örökébe lépő püspökök lelki hatalmát hirdető krisztusi tanítással. A földi hatalom birtokosa ebben az eszmekörben legfeljebb istápolója és védelmezője lehet a hitnek és a lelkek gondozására, a hívők szellemi kormányzására hivatott egyháznak. A keresztény hitre tért pogány fejedelmek mégsem mondtak le teokratikus hatalmukról; keresztény létükre is ragaszkodtak az isteni elhivatás tudatában rejlő hatalmas erőforráshoz. Ezt a törekvésüket támasztotta alá és indokolta meg Szent Ágoston hippói püspök az „isteni birodalom” szép elméletével.

Az antik világ és a keresztény középkor határmesgyéjén élő nagy gondolkodó csodálatos művészettel hozta összhangba az isteni elhivatottság hitén és tudatán alapuló pogány teokrácia rendszerét a Krisztus birodalmában csupán apostoli és prófétai elhivatottságot ismerő keresztény tanítással. A szentágostoni elmélet szerint a földi élet csak előkészület az égi birodalom békéjére. A krisztusi hitet nem ismerő, pusztán földi célokra – jólétre, hatalomra, békességre – törekvő népek és fejedelmek a bűnben fogant és bűnökkel teljes földi birodalom, a civitas terrena polgárai és tartományurai. A krisztusi igazságot ismerő, hirdető és földi eszközökkel Krisztus földi birodalmának kiépítésén munkálkodó „keresztény” királyok viszont a püspökökkel együtt a civitas Dei, Isten országa apostolai s e birodalom földi tartományaiban Jézus Krisztus helytartói, akik mint Krisztus hív szolgái az ő rendeléséből, „Isten kegyelméből” uralkodnak. Hivatásuk népüket az Úr birodalmára méltóvá tenni s e célból, ha kell, erőszakkal és saját akarata ellenére is a keresztény közösségbe bevezetni. Hatalmukat krisztusi eredete különbözteti meg az emberi jog alapján – választás, erőhatalom, puszta vérségi jog, a pogány hittételből levezetett családi elhívatás címén – uralkodó pogány fejedelmek hatalmától. Az Ég Urától kapott és a vérség jogán nemzedékről nemzedékre szállt pogány karizmát az egyházi misszióra való alkalmatosságot és fejedelmi elhivatottságot jelző keresztény karizma foglalta el. Ennek az elhivatottságnak s vele „az Isten kegyelméből való” keresztény királyi méltóságnak elismerésére csak a krisztusi birodalom látható feje lehetett hivatott. Jézus Krisztus földi helytartója a koronaküldéssel és koronázással a fejedelem alkalmatosságát és méltósága isteni eredetét ismeri el. A korona vallásos szimbólum, viselője elhivatottságának, méltóságának, hatalmának, jogainak, egyszóval a királyságnak és a vele e korban egyértelmű keresztény államnak a jelképe.

Ezért a keresztény fejedelmek mind a római pápához fordultak királyi vagy császári méltóságuk elismeréséért. Máshoz nem is fordulhattak, mert a császárok nem osztogattak ily címet és koronát. A bizánci császár hűbéreseinek és szövetségeseinek legfeljebb patriciusi vagy más magasabb birodalmi rangot és ezekhez mért diadémot avagy koronát adhatott. A nyugati császár hűbéreseinek hercegi rangot szokott adományozni; hercegség rangjára emelte a neki hódoló fejedelmek tartományait. Így emelkedtek hercegi rangra a tizedik századi morva, cseh, lengyel, pannon-szlovén, horvát fejedelmek. Később a római szentszékkel harcban álló császárok királyi címmel tüntették ugyan ki cseh hűbéreseiket, de ezt a személyre szóló kitüntetést senkisem tartotta az „Isten kegyelméből uralkodó” keresztény királyok címével egyértékűnek. Az utódok nem is használhatták és Csehország csak akkor emelkedett fel a hűbéres királyság rangjára, mikor I. Otokár címét a pápa is elismerte. Szuverén uralkodó nem is gondolhatott arra, hogy a császároktól királyi címet kérjen; hiszen ez egyértelmű lett volna politikai függetlensége feladásával. A pápától kapott korona és királyi cím nem járt ilyen következményekkel, de az apostoli kereszt sem volt valami különleges egyházjogi kiváltság jelképe.

Száz év multán a magyar királyi udvarban tudni vélték, Hartvik püspök meg is írta, hogy az apostoli kereszt adományozásával Szilveszter pápa az egyház-szervezés és főpap-nevezés jogát ruházta volna át Szent Istvánra, aki e kiváltság birtokában népének apostolává, utódai „apostoli királyokká” lettek. A pápai udvarban viszont VII. Gergely óta azt vitatták, hogy a korona adományozásával és elfogadásával hűbéri viszony keletkezett a Szentszék és a magyar király között. A német birodalmi imperializmus szellemi műhelyében végül a korona adományozásához és István királyi címének elismeréséhez kifejezetten hozzájáruló III. Ottó császár beleegyezésére, consensusára hivatkozva, az az elmélet alakult ki, mintha István a koronázással és a lándzsa elfogadásával a császár hűbéreseinek sorába lépett volna. 1000-ben azonban minderről szó sem lehetett.

A kegyúri jog, vagyis az egyházalapítás, főpapnevezés, a nemzeti egyház fölött való főhatóság joga ebben a korban még egyike volt a keresztény királyokat szükségképen megillető felségjogoknak. A koronaadományozás sem süllyedést, hűbéri hódolatot jelentett, hanem felemelkedést Krisztus földi birodalmának legmagasabb méltóságviselői közé. Canossa előtt a Szentszék e címen egy császárral vagy királlyal szemben sem támasztott világi értelemben vett hűbérúri igényeket. Szilveszternek sem ötlött eszébe, hogy az új magyar királytól hűbéri hódolatot kívánjon. De nem gondolt erre császári tanítványa, III. Ottó, a Róma-eszme nagy rajongója sem. Mindketten hívő lélekkel csüngöttek a római pápa és római császár szellemi vezetése alatt álló univerzális keresztény világbirodalom, az „Új Róma” eszméjén, de mindketten távolálltak Nagy Károly és Nagy Ottó egyházpolitikai imperializmusától, a szomszédos nemzetek szellemi és politikai hódoltatásának gondolatától. Mindketten az universalizmus szellemében munkálkodtak a keresztény népek békés együttműködésének megvalósításán s e béketörekvésük új, erős támogatójaként karolták fel a királyi méltósága elismeréseért Rómához folyamodó magyar fejedelem kérését, akinek tudatos és következetes béketörekvése s a keresztény királyság és a birodalmi egyháztól független magyar egyház megalapítására irányuló szándéka pontosan beleillett az ő elgondolásukba.

A frank és szász császárok hagyományos elgondolásában a keresztény világ egyházi és világi feje megosztozott a népek felett való uralmon s a lelkiekben uralkodó pápa mellett a császár minden keresztény népek és fejedelmek hűbéruraként lép föl: mint az egyház kardja teljesít térítőmissziót, de e hivatásának teljesítése közben politikai hatalmat szerez magának a keresztény hitre tért népek fölött. A dán, lengyel, cseh, magyar térítőkísérletek célja sem új nemzeti egyházak, hanem a magdeburgi, regensburgi, passaui püspökségek útján a németbirodalmi egyház szervezetébe kapcsolódó egyháztartományok s a Németbirodalom császárának hódoló új hűbéres fejedelemségek alapítása volt. „Ebből a helyi és népi megkötöttségből III. Ottó és II. Szilveszter emelték ki a birodalmat azáltal, hogy kihangsúlyozták római jellegét és népekfeletti természetét. Az új felfogás szerint a csatlakozásnak önkéntesnek, a hit elfogadásának minden megalázó mozzanattól mentesnek kell lennie s ennek megfelelően az a kiváltságos hely is, melyet a császár és a pápa a keresztény világ csúcsain elfoglalnak, nem hatalmi, hanem erkölcsi, tekintélyi alapon nyugszik. Császár és pápa a népek szellemi és erkölcsi irányítói, a világ fényforrásai. A császári és pápai tekintély azonban nem egyforma fénnyel ragyog az emberiségre: a vezetőszerep még félreérthetetlenül a császáré s a pápa valójában nem más, mint a birodalom első püspöke.” A korona és királyi cím adományozása a keresztény népek lelki összetartozását és békés együttélését kifejező eszmei birodalomban a lelki hatalmat gyakorló pápa joga volt, de „csak a császárnak, mint a keresztény világ tényleges irányítójának hozzájárulásával kerülhetett reá sor.” Istvánnak is „a császár biztatására” adta a pápa a koronát. De ez a császári biztatás nem teremtett egyházi vagy politikai függőséget, avagy éppen hűbéres viszonyt az új király és a császár között, mert ez a császár nem a Németbirodalom, hanem az Új Róma eszmei birodalmának császára volt. A szent korona, az apostoli kereszt és a szent lándzsa adományozásával a keresztény világ élén álló két hatalom éppen az önálló magyar államiságot és a független egyházi szervezetet ismerte el. A cseh és lengyel egyházszervezéssel és a Piligrim-féle magyarországi szervezőkísérlettel szemben a magyar katolikus egyházat a pápától és a császártól elismert szuverén király az önálló és független magyar királyság szervezetének keretében alapította meg és építette ki. Az új királyság kivételes helyzete jutott – úgy látszik – a karácsonyi koronázásban is kifejezésre, hiszen „Nagy Károly és Nagy Ottó fejére is Karácsony napján helyezték a császári diadémot.”

A római követküldés okát nem szabad a görög és német befolyás ellen védekező politikában, István különös éleslátásában keresnünk. A pápától kért koronát, mert ilyen kéréssel máshoz nem is fordulhatott. De „rendkívüli politikai érzékkel használta ki az akkori világ konjunktúráját,” az új spirituális világbirodalmi elgondolásban rejlő helyzeti előnyt s „ezzel biztosított oly helyzetet népének, aminővel akkor az Alpesektől keletre Európának egyetlen más nemzete sem rendelkezett, lévén a korona adományozása az önálló magyar államiság és egyházszervezet kifejezett elismerése.” István szuverén királlyá történt felavatása és apostoli missziójának elismerése az egyetemes keresztény gondolaton épült új római birodalom spirituális politikájának volt az eredménye, aminthogy népét is a nemzetek felett álló egyetemes egyház eszméjének különböző népekből sarjadt harcosai térítették meg. A térítők közt voltak németek és szlávok is, de a térítést és egyházszervezést irányító szellem minden gyökérszálával messzi nyugatra és délre – Franciaország és Itália kolostoraiba – nyúlik vissza. A keresztény magyar királyságban a francia földről egész Európát behálózó clunyi szellemű bencés kolostorokon át a francia, olasz, német udvarokba behatoló egyetemes európai mozgalom aratta egyik korai nagy diadalát. Ennek az egész keresztény világ meghódítására indult szellemi mozgalomnak lett apostolává a magyarok első királya, kinek lelkében dús gyümölcsöket teremtek korának fennkölt eszméi. Ennek az összes népeket egybefoglaló és átható egyetemes keresztény gondolatnak korunkra maradt s később a magyar nemzettest közjogi szimbólumává lett gyönyörű jelképe az első magyar királynak a görög és német vérből sarjadt császár biztatására olasz földről francia pápától német szerzetes hozta szentkorona.


KORONÁZÁSI PALÁST


SZENT ISTVÁN, SZENT IMRE ÉS GIZELLA ALAKJA A KORONÁZÁSI PALÁSTON

A koronázással István a keresztény jogfelfogás értelmében is korlátlan urává lett népének és országának, mert az Isten kegyelméből uralkodó keresztény király saját belátása szerint hoz törvényt és kormányoz, önhatalmúlag gyakorolja felségjogait. Meghallgatja a világi és egyházi főemberek közül önként választott tanácsosainak, az ország kormányzására alakított királyi tanácsnak véleményét és javaslatait, követi helyesnek ítélt tanácsaikat, részt ad nekik a törvényelőkészítésből és a kormányzásból, de a rendelkezés, törvényalkotás, kormányzás mégis legszemélyesebb elhatározásával történik. Hatalma korlátlan és mégsem azonos a pogány fejedelmek despotikus hatalmával.

A pogány világszemlélet keleten és nyugaton, Ázsia pusztáin és Róma falai között egyaránt istenséggé avatta az Ég Fiának avagy Isteni Felségnek nevezett korlátlan és felelőtlen uralkodóit. Az újkori abszolutizmus a királyi méltóság isteni eredetéből a mindenható államfelség, a királyi omnipotencia és felelőtlenség tanát vezette le. A bensőleg vallásos középkorban ezzel szemben az isteni eredet tudata határt szabott a királyi hatalom önkényes gyakorlásának. A pogány fejedelmek főpapjai, sőt istenei voltak népüknek. Az Isten kegyelmére hivatkozó újkori korlátlan királyok egyházi ügyekben is korlátlanul érvényesítik akaratukat. A középkornak keresztény királyai hatalmuk isteni eredetének tudatában még világi intézkedéseikben, kormányzatukban, egész fejedelmi magatartásukban is alá voltak vetve hitük parancsainak és egyházuk törvényeinek, mert hatalmuk jogi alapját az uralomra való erkölcsi alkalmatosságban látták. Amazok teljes felelőtlenségével szemben a keresztény királyok minden uralkodói cselekedetükért felelősek voltak az Istennek s királyi akaratuknak korlátot szabtak a vallás parancsai, az egyház törvényei és ezen felül „saját törvényei szerint kormányzott népüknek” törvényerejű jogszokásai.

Miként Szent István írta fiának az intelmekben; „mindeneknél nagyobb királyi ékesség az előttünk valóknak törvényeit követnünk és tisztes szüléinknek szerinte cselekednünk. Mert ki is megveti eleinek törvényeit, annak nincsen gondja az isteni törvényekre sem. Azért az én szokásaimat, miket királyi méltósághoz illendőknek látsz, kétségnek minden béklyója nélkül kövesd, mert nehéz neked eme tartománynak uralmát tartanod, ha nem lész az előtted uralkodó királyok szokásainak követőjévé. Melyik görög igazgatná a latinokat görög erkölcsöknek szerinte, avagy melyik latin a görögöket latin erkölcsöknek szerinte? Egyik sem.” Törvényt is azért szabott népének „a régi és mostani felségeknek példájokra, mivelhogy minden nemzet az ő tulajdon törvénye szerint igazodik.”

A szokásjognak – a consuetudonak – vagyis a középkori kifejezésmód szerint: „a régi, kipróbált, bevált jognak” törvényrontó és törvényt megelőző hatalmas erejével szemben a leghatalmasabb uralkodó is tehetetlen volt, mert középkori felfogás szerint „a szokás – Verbőczy fogalmazásában – a gyakorlat által megállapított jog, melynek háromféle ereje van, tudniillik értelmező ereje, s ezért a törvényeknek legjobb értelmezője, másodszor törvényrontó ereje, mivel lerontja a vele ellenkező törvényt, s harmadszor törvénypótló ereje, mivel pótolja a hiányzó törvényt.” Verbőczy idejében az alkotmányos úton hozott törvény hatálytalanította a korábbi jogszokást, mert „az államról, vagyis a népről feltehető, hogy ismeri a maga szokásait” és így tudatosan hozza azokkal ellenkező törvényeit. A szokásnak tehát ebben a korban már csak „pro futuro” volt törvényrontó ereje, midőn az élet a meglevő törvénnyel ellentétes jogszokást hív életre. Korábban azonban, mikor a szokást alkotó nép vagy nemzet még nem vett részt a törvényhozásban, a törvényhozó hatalmat egyedül gyakorló uralkodó nem hozhatott az általános érvényű szokásokkal ellentétes törvényeket. Ily törvényeinek nem is állott módjában érvényt szereznie.

„A középkor királya sohasem lehetett oly értelemben abszolút uralkodó, mint ahogy e fogalmat ma értelmezzük. Vele szemben elvi követelményeket állítottak fel, magasabb normák uralmának vetették alá hatalmát, tehát mintegy belülről, az idea oldaláról korlátozták. Király volt addig, amíg az alattvalók úgy nem látták, hogy az isteni törvényt és a kipróbált, jó, ősi hagyományt megsértette, lábbal tiporta. Mihelyt összeütközésbe került ezzel a láthatatlan felsőbb világrenddel, ipso facto megszűnt királynak lenni, tirannussá vált. Ilyenkor az alattvalóknak nemcsak joguk, de kötelességük is volt a tirannusnak ellentállni, gyakorolhatták az ellenállás jogát. Preventív korlátozásokat azonban a középkor nem tett a királlyal szemben, noha bizonyos alkotmányosságot elvi követelmények alakjában meg is követelt tőle.” Ennek az alkotmányosságnak ellenőrizőjévé később az egyház lett. A római szentszék VII. Gergely óta a maga nagy lelki hatalmával rá is tudta kényszeríteni az uralkodókat a vallás parancsainak és az egyház törvényeinek tiszteletbentartására. Szent István idejében még pusztán az uralkodók lelkiismeretétől és önkéntes elhatározásától, tehát hitük bensőségétől függött azoknak a megtartása. István maga is saját akaratából, önkéntes uralkodói elhatározással vetette magát alá a hit és egyház törvényeinek. Önként választotta mintaképéül a szentágostoni rex iustus, pius et pacificus, az igazságos, kegyes és békeszerető keresztény király eszményét, mert ez az eszmény felelt meg keresztény lelkiségének.

Kortársai és a hazai szájhagyomány alapján dolgozó életírói is Szent Ágoston kegyes, de komor királyeszményének megtestesülését, a jól kormányzó, hitvédő és hitterjesztő, egyházgyámolító és egyháza parancsait megfogadó igaz keresztény király példaképét látták benne. Jó szívét, kegyességét, igazságszeretetét emelik ki, mert „a legyőzöttekkel kegyesebben és a jámborokkal szelidebben senki sem bánt vala nála.” Udvara és országa valósággal menhelye volt az új hazát kereső sorsüldözötteknek. Lengyel, olasz, bolgár unokaöccsein – Beszprémen, Péteren és Delján Péteren – kívül itt talált oltalomra a császári bátyja elől menekülő augsburgi püspök. Itt leltek új otthonra Adalbert cseh földről elűzött német és olasz tanítványai, a királynéval jött bajor vitézek, az olasz és német földről bevándorolt kézművesek és kereskedők, a bolgár és besenyő menekültek. Legyőzött nagybátyjának, a lengyel szolgálatban álló Prokuj gyulának is utánaküldte feleségét. Mindig kegyes volt az elbukottal és gyámoltalanokkal, mert „a jócselekedetek törvénye főékessége a királyok koronájának; illik ezért a királynak kegyesnek, irgalmasnak, egyéb jóságokkal teljesnek és ékesnek lennie; a kegyetlenséggel és gonoszsággal fertőzött király hasztalan is keres királynevet, mivel zsarnoknak mondatik.”

Lelkiségének ez a keresztény jellege, politikájának szilárd világnézeti megalapozása különbözteti meg Istvánt a Kelet és Nyugat, a törzsszövetség és a monarchia, a pogányság és kereszténység eszméi közt hánykolódó apjától. Ez irányította magas erkölcsi célok felé s ez határozta meg az államszervezésben követett eljárását. Gézánál a vallás még csak eszköz volt a politikai hatalom biztosítására és kiépítésére. István már a politikai hatalomban látta az égi boldogsághoz vezető eszközt. Teljesen átérezte és megértette kora eszméit s azok erejére támaszkodva törekedett eszményének megvalósítására. Ez az ideál a Boldogságos Szűz különös védelme alatt álló magyar királyság volt, melynek kötelékében a keresztény magyar nép az erkölcsi tökéletesedés és anyagi boldogulás útján haladva érheti el a földi jólét és égi boldogság jutalmát. „Magát és országát fogadással és odaadással ajánlá Isten örökké szűz anyjának, Máriának oltalmába, kinek a magyaroknál oly kitűnő tisztelete és dicsősége vagyon, hogy mennybemenetelének ünnepét nyelvükön nevének hozzáadása nélkül hívják Nagyasszony, azaz Királynő napjának.” Ennek az ideálnak szolgálatában térítette népét, szervezte meg az egyház új tartományait és tette a király első kötelességévé a hit védelmét: „a királyi méltóság rendje – írja fiához – úgy hozza magával, hogy arra egyedül katolikus hittel eltelt hívők jussanak. Ezért a mi tanításaink során az első helyet a szent vallásnak adjuk. Mindeneknek előtte parancsolom, meghagyom, javallom néked, én szerelmes fiam, ha a királyság koronáját megkívánod becsülni, nagy buzgalommal és vigyázással megtartsad a katolikus apostoli hitet. Mert akiknek hamis hitök vagyon, avagy hitüket cselekedetekkel bé nem töltik és fel nem ékesítik, sem itt nem uralkodnak tisztességgel, sem az örök birodalom koronájában nem lesz részük. Ha pedig a hitnek pajzsát megtartod, az üdvösség sisakja is a tiéd lészen. Ha pedig valamikor is találnál a te hatalmad alatt olyanokat, akik a Szent Háromság alkotmányát megbontani, abból valamit elvenni, avagy hozzátenni akarnának. . . ilyeneknek se táplálást, se oltalmat ne adj, nehogy magad is társuknak és jóakarójuknak láttassál.” Apostola lett népének, de a szent cél szolgálatában szigorú ura is tudott lenni. „Akik megbontották a Szent Háromság alkotmányát,” nem számíthattak nála kegyelemre és megbocsátásra, akár magyarok voltak, akár idegenek, akár rokonok, akár alattvalók. Viszont a keresztény jövevénynépeket jószívvel felkarolta.

A keleti világban, ahonnét a magyarság egy század előtt eljött, a nép fogalmának nem volt szükségképen faji, etnikai tartalma. A nomádbirodalmak – köztük a magyarok eleit is magukban foglaló hún, türk, kazár birodalmak – népe az uralkodó nép nevén nevezett különbözőfajta népelemeknek volt a foglalata. Maga a magyarság finn-magyar, bolgár, türk, sőt árja és kaukázusi népelemeket is egyesített magában s a legutóbb csatlakozott türkfajta töredékek alig félszázaddal István trónralépte előtt még a maguk ősi türk nyelvén beszéltek. Nyugaton pedig nemrégen jutott reálpolitikai értelemhez a nemzetiségi különbséget nem ismerő világbirodalmi eszme. Szilveszter és Ottó elgondolásában a birodalom a keresztény népek testvéri közössége lévén, ez a felfogás szükségképen hozta magával az idegenek és jövevények számára ellátást és emberséges bánást követelő bibliai tanításnak az érvényesülését. István a néphódító és népeket szervező keleti ősöktől örökölt hajlamával, másfelől az egyetemes keresztény gondolatban életrekelt római eszme hatása alatt szívesen látta az idegenből jött papokat, lovagokat, vitézeket, kézműveseket, kereskedőket, mert „nagy haszon vagyon bennük; különb-különbféle szót és szokást, fegyvert és tudományt hoznak magukkal s ez minden országnak ékességére szolgál; gyenge és törékeny – mondja fiának – az egynyelvű és egyerkölcsű ország, adj hát nekik táplálást jóakarattal és tisztességes tartást, hadd éljenek nálad örömestebb, hogysem másutt lakoznának.”

A krisztusi birodalomban egyesült keresztény népek testvériségének eszméjéből fakadt István őszinte és állandó békeakarata is. A szomszédságban és európaszerte véres háborúk és pártharcok dúltak. István kortársai – a norvég Szent Olaf és Magnus, a dán Nagy Kanut, a cseh Boleszláv és Bretiszláv, lengyel Miciszláv és Vitéz Boleszláv, orosz Szent Vladimir és Nagy Jaroszláv – hozzája hasonló kitartással, akaraterővel és meggyőződéssel munkálkodtak a keresztény hit terjesztésén és megszilárdításán, az egyház és a központi hatalom megszervezésén, de egyben mégis különböztek tőle. Mindannyian harcos, hódító fejedelmek. Odahaza véres kézzel teremtettek rendet s megerősödve, tüstént hódító utakra indultak. Sokszor irreális vállalkozásokban fecsérelve erejüket, nem fordítottak elég gondot hatalmuk állandóságának a biztosítására. Ezért birodalmukat viszálykodó ivadékok szaggatják darabokra. István is megvívta az elkerülhetetlen belső harcokat és külső háborúkat. Erős kézzel verte vissza az országra törő ellenséget, de támadó háborúba, nagyobb hadivállalatba sohasem bocsátkozott. Bár hűségeskü őt, mint amazokat, nem kötötte, híven kitartott a német-római és bizánci császárokkal kötött barátság és szövetség mellett. Politikájának alapgondolata a tartós béke volt s ez a tudatos béketörekvés emeli őt erkölcsi tekintetben, de mint államszervezőt is, harcias kortársai fölé. Ez biztosította szervezőmunkája sikerét és alkotásainak állandóságát. A harcban-háborúban kialakult gyökértelen nagyhatalmak dicsősége hamar leáldozott és nem egyszer vele veszett a hódító nemzet függetlensége is. A békében fogant magyar királyság szervezett és pihent erővel nézett az új küzdelmek elébe, melyek első szele az új császár támadásával még István életében megérintette Magyarországot. A keresztény király főhivatását István a hit védelmében és terjesztésében, a belső és külsőországbeli pogányság ellen való küzdelemben látta s ezért a keresztény népekkel és fejedelmekkel nem kívánt harcba bocsátkozni. Ha támadták, harcra kényszerítették, gyors elhatározással indult háborúba, de a legyőzött ellenséggel szemben mindig méltányos volt, nem törekedett megalázására, az igazi megbékélésen munkálkodott. Ez a békeakarat nyilvánul meg a keresztény királyság eszmei alapvetését és erkölcsi elveit a trónörökös – Imre herceg – számára összefoglaló Erkölcsi Intelmek minden sorában. „Uralkodjál békességesen, alázatosan, szeliden, haragnak, kevélységnek és gyűlölségnek nélküle. Ha békességes lész, akkor királynak mondatol,… ha haragos, kevély, gyűlölködő, békétlen lész, bizony idegeneknek adatik a Te országod,” mondja a főembereknek és vitézeknek járó megbecsülésről elmélkedve. „Örvendezzél, hogy király vagy – mondja másutt – és annak neveztetel; tartózkodjál hát a bíráskodástól s valamikor adatik Néked, hogy valamiben ítélkezzél, ami a Te méltóságodhoz illő, békességes tűréssel és irgalmatossággal, avagy szánakozással ítélj.” Az imádság gyakorlásáról adván tanácsokat, így szólt: „imádkozzál, hogy nyugodalmasan és az ellenségeknek minden támadásától mentesen és alattvalóiddal békességben és egységben végezhessed a Te életednek folyását.”

A krisztusi béke eszméjén ily rajongó hittel csüngő király a nagy célok szolgálatában mégis vaskezű fejedelme volt népének, irgalmatlan üldözője a bűnösöknek, félelmes büntetője az ellenségeknek. Saját vére – Koppány, Gyula, Vászoly – s a besenyő Tanuszaba, Ajtony és mindazok, akik útjába álltak a krisztusi birodalom kiépítésének, összetörtek kíméletlenül lesújtó kezének erős csapásai alatt. Konrád császár hatalmas serege véres fejjel menekült haza a magyar határról.

István az Istenben buzgón hívő, vallásuk parancsainak engedelmeskedő, szigorú erkölcsű középkori államszervező keresztény fejedelmek hitével és szeretetével, bölcseségével és biztosságával, bátorságával és erejével, határozottságával és céltudatosságával fogott az örökségképen reáhárult nagy feladatok megoldásához. Tudta, vagy ösztönösen megérezte, hogy sorsdöntő időben nincs helye kétkedésnek és habozásnak, gyávaságnak és gyengeségnek, meddő kísérletezéseknek és félmegoldásoknak. Tudta és érezte, hogy az eszmék forrongása, irányok küzdelme, lelkek forradalma idejében határozott színvallásra, bátor fellépésre, gyors cselekvésre, az elvek szilárd meggyőződésen alapuló meggyőző hirdetésére, az ellenállókkal szemben kíméletlen harcra van szükség. Jámbor, kegyes, méltányos, igazságszerető, békés keresztény fejedelem volt, de volt bátorsága a demoralizáció útján járó régi vallás, a bomladozó ősi politikai szervezet elvetésére s a hatalma ellen lázadóknak a megsemmisítésére is. Hite erőt adott neki régi szokások, erkölcsök, hagyományok, rendszerek megtagadására. Volt ereje a tanulásra is, a megismert igazság terjesztésére, helyesnek ítélt eszmék, rendszerek, intézmények befogadására és meghonosítására. Szellemében, erkölcseiben, célkitűzéseiben és politikájában, gondolatban és cselekedetekben egyaránt igaz keresztény király volt; érzelmi élete és eszmevilága nyugati keresztény forrásokból táplálkozott; királysága lényegében és formáiban is nyugati alakulás volt. Még sem szakadt el az ősi hagyományoktól és a magyar talajtól. Nagy szeretet élt benne az ősök és hagyományaik iránt s volt bölcsesége a bevált régi életformák, kipróbált jogszokások, életképes intézmények megkíméléséhez. Korlátlan király létére is vállalta a vallás parancsainak, az egyház törvényeinek, a kor keresztény királyeszményének tiszteletét, eleget is tett azoknak. De vállalta az ősi jogfejlődésben kialakult szokásjog – a consuetudo – tiszteletbentartását is.

A pogány vérségi szervezetben az egyén és a közösség, az egész társadalom életét és működését szabályozó szokásjog erejét és tekintélyét társadalmi és magánjogi vonatkozásaiban a keresztény államszervezés sem érintette. A társadalomnak évszázados, sőt évezredes vérségi szervezete és az ősi nemzetségi szokásjog sértetlenül kerültek ki a régi és új államrend, a pogányság és kereszténység politikai és világnézeti küzdelméből s továbbra is alappillérei maradtak a magyar társadalmi és gazdasági életnek. István megszüntette a törzsi önkormányzatot. Összetörte a pogány törzsszövetségi alkotmányt. Szakított a fejedelmi hatalom pogány értelmezésével. Áttörte a vérségi legitimitás elvét. Elpusztította a régi politikai szervezetet. Törvényeiben minden részletre kiterjeszkedően szabályozta az új közjogi és egyházjogi s a királyság megszervezése nyomán keletkezett új magánjogi természetű jogviszonyokat is. De a magyar nép mindennapi életét a keresztény királyságban is az ősi szokásjog szabályozta.

A vallás törvényeinek s a nép szokásjogának tisztelete és a fejedelmi hatalmat korlátozó ereje adta meg az új monarchiának nyugati és egyszersmind nemzeti, sajátosan magyar és mégis keresztény színezetét. A pogány és keresztény világszemlélet a X. század végén ellenségként állt egymással szemben. Istvánnak a vérségi társadalom jogfelfogása ellenére kellett érvényt szereznie a keresztény államjogi elveknek és szempontoknak. A régi pogány rendhez ragaszkodó magyar urak ellenére kellett életrehívnia a keresztény államrendet. Uralkodói hatalmát nem a pogány ősök hivatott utódaként, hanem Krisztus szolgájaként gyakorolta. Keresztény hitre tért és a keresztény eszmevilágtól még távolálló magyarjai mégsem a keresztény királyt látták benne. Lázadó rokonai és alattvalói – éppúgy, mint később a Vászoly-fiak pogány hívei a „bitorló” Péterrel szemben – a hagyományos államszemlélet és jogfelfogás, a pogány legitimitás és a régi alkotmány védelmében fogtak fegyvert a keresztény alkalmatosság címén tróntfoglaló és a régi rendet felborító király ellen. Népe szemében ez a harc mégis az „istenválasztotta” népszervező és népalkotó család tagjainak küzdelme volt, istenítélet a magukat egyaránt uralomra alkalmasnak s a másiknál hivatottabbnak is tartó rokonok között. A győzelem után az ősi dinasztiából való származásának s a pogány ősöktől örökölt isteni elhivatásának tudata szerezte meg a győztes számára a hatalom gyakorlásához szükséges korlátlan tekintélyt, mert a vallásos eredetű vérségi államszemlélet nagyon is mélyen gyökerezett a nép lelkében.

Erejének legszembeszökőbb bizonysága az, hogy a keresztény magyarság köztudatában Szent István alig félszázaddal halála után a dinasztiaalapító pogány ős helyét foglalta el. Életírói az ő személyével hozták kapcsolatba az ősi hagyományban Álmos elhivatását megvilágító álomlegendát. Géza fejedelmet – úgymond a legendaíró – „csodálatos éjszakai látomással vigasztalta az Úr, állatván elébe gyönyörűséges ábrázatú ifjút, ki is mondotta néki: békesség veled Krisztusnak választottja! meghagyom néked, légy búsúlásodnak felőle bátorságban, nem néked adatott véghezvinni azokat, amiken elmélkedel, mert emberi vértől megfertőzöttek a kezeid, de tőled származand a születendő fiú, kire is az isteni Gondviselés rendeléséből mindazoknak elvégzését bízta az Úr; lészen belőle az Úrnak egyik választott királya, ki a földi élet koronáját elcserélendi az örökkévaló koronával. Ezenközben megszületék a fejedelemnek az Úrtól megjövendölt fia, kit is a próféta szerint elsőbben ismert az Úr, mintsemhogy anyja méhében fogantatott volna. Adatott néki Stephanusnak neve, mert ennek jelentése görögül az, amit latinul koronázottnak mondanak.” Hasonló égi jel, a koronát küldő Szilveszter pápa álomlátása, előzi meg az isteni rendelésből nagy cselekedetekre elhivott István fejedelem keresztény királlyá avatását is.

Ezekben a legendákban minden keresztény színezetük ellenére is felismerhetjük „az istenválasztotta király” pogány alakjának hatását, aminthogy a magyar középkor „szentkirályának” mithikus arculatán is csodálatos összhangban tűnnek elénk a varázshatalmú pogány hős és az Isten kegyelméből uralkodó keresztény király vonásai. Az álomlegenda új keresztény változatának és a szentkirály legendás alakjának kikristályosodásával egyidőben aratott végső győzelmet a vérségi legitimitás – a törvényes öröklés – pogány eszméje az egyházi idoneitás – az uralkodásra való alkalmatosság – keresztény elve felett. Az egyház szempontjából mérlegelt alkalmatosság címén trónraemelt István, Péter és Sámuel után András és Béla, majd Salamon is a vérségi legitimitás elve alapján, szentistváni vérségükre hivatkozva foglalták el a trónt. Géza és László az uralkodásra „alkalmatlannak” bizonyult Salamonnal szemben ismét alkalmatosságuk címén, de egyszersmind az uralomratermett idősebb családtagot megillető öröklés jogára is hivatkozva, vették át a hatalmat. Kálmán királlyal már az elsőszülöttségi örökösödés rendjén uralkodó királyok sorozata indul meg s az ő uralkodásával – helyesebben már István 1083. évi szenttéavatásával – kezdődik a pogány magyar hagyományokat a keresztény szemlélettel harmonikusan összeegyeztető keresztény tradicionalizmusnak a korszaka, amely korszak a maga eszményi hősét „a szentkirály” legendás alakjában eszménnyé finomult Szent Istvánban látta.


A KIRÁLYI JOGAR KRISTÁLYGÖMBJE


AZ Ú. N. NAGY KÁROLY-KARDJA.


SZENT ISTVÁN KARDJA

Szent István szenttéavatása s a családalapító és nemzetszervező, törvényhozó és törvényosztó szentkirály eszmei alakjának kikristályosodása befejező mozzanata volt a nagy király történeti egyéniségének és a keresztény királyságnak megítélésében bekövetkezett változásnak. Az István trónralépésekor kitört lázadások elfojtása óta már csak lappangva bujkáló, de utolsó éveiben újra nyiltan kiütköző elégedetlenség halála után véres mozgalmakban robbant ki s – bár az ellenzék segítségével trónrakerült utódai mindannyian visszatértek az ő politikájának útjára – az ország közel négy évtizeden át pusztító testvérharcok és pártküzdelmek, zsarnoki tobzódások és idegen hatalmi beavatkozások színhelye volt. E háborúságban voltakép az új szentistváni államrend vívta harcait a magyar múlttal. A köztudatban azonban ez a jellege lassankint teljesen elhalványult s az új nemzedékek szemében István neve már egyértelmű az ősi hagyománnyal.

A középkor „szentkirályának” a „szentkorona” misztériumában mindmáig továbbélő mithikus személyisége híven tükrözi vissza Szent István történeti egyéniségének hatalmas méreteit, történeti szerepének, építő és szervező munkásságának alapvető jelentőségét és hű kifejezője annak is, hogy ez a hatalmas magyar elme mily bölcseséggel és mily csodálatos intencióval tudta összhangba hozni a maga idegen nyomon járó reformtörekvéseit az ősi hagyományokkal.

„A régi és mostani uralkodók példájának követése,” a nyugati államrendszer átvétele korántsem jelentette a magyar lélektől idegen s az ősi jogrenddel össze nem egyeztethető nyugati rendszer szolgai követését és kritikátlan átültetését. Szent István királyságát éppúgy, mint az egykorú nyugati királyságokat a közhatalmi és magánhatalmi elemek egybeolvadása jellemzi, de ennek a királyságnak nem volt hűbéri színezete, aminthogy példaképe sem hűbéri állam, hanem Henrik bajor herceg és az Ottók monarchiája volt. Ez a Karoling-hagyományokat híven őrző monarchia a maga Isten kegyelmére hivatkozó uralkodójával és ennek korlátot alig ismerő erős közjogi hatalmával, központosított kormányzatával és az udvarból irányított igazgatásával, fegyelmezett hadseregével és rendezett gazdasági viszonyaival – magyar szemmel nézve – nem sokban különbözött az istenválasztotta pogány fejedelemnek Géza idejében új életre kelt korlátlan keleti monarchiájától. Meghonosítása esetén nem kellett félni a fejedelmi tekintély elhalványodásától, a fejedelmi akarat korlátozásától, a központi hatalom elhanyatlásától, a felségjogok megfogyatkozásától. Sőt ellenkezőleg, a pogány fejedelem teljes hatalmának, minden jogainak és uraságának megóvásával volt meghonosítható. Az uralkodó az új rendszerben is leggazdagabb és legerősebb magánhatalma maradt az országnak. Alattvalóinak összeségével szemben pedig a koronázás után is az örökös fejedelmek és a törzshadnagyok utóda, az ő jogaiknak gyakorlója volt: fejedelmi hatalma közjogi tartalmából semmisem enyészett el. Vallásos tekintélye és hatalma az államegyház élén gyakorolt hitvédő, egyházvédő és egyházalapító jogában és kötelességében élt tovább. Törvénykezési és hadügyi felségjogai sem szenvedtek semmi csorbát; legfőbb bírája és hadvezére maradt egész népének.

Szent István nem jött előzmények nélkül. Újító és átalakító munkásságának előfeltételei adva voltak a X. századi fejlődésben. Politikája szerves folytatása volt az elődökének. A nyugati tájékozódás voltaképen Árpáddal kezdődik s már Géza idejében tudatossá és állandó jellegűvé lett. A keresztséget elsőnek Bulcsú és Gyula vették fel Bizáncban s a latin kereszténység első prozelitája sem István, hanem apja volt. A központi hatalom kiépítésében Árpád és Géza jártak István előtt. És mégis István volt a keresztény nyugati politika és a királyi hatalom igazi megalapítója, mert az ő eszmevilágában már meggyőződéssé, világnézetté érlelődött mindaz, ami elődeinél még csak politikai útkeresés volt.

Szent István lelke a magyar öntudat, a krisztusi hit, a nyugati szellem felbonthatatlan szintézise; kultúrája a magyar hagyomány, a katolikus vallás, a keresztény erkölcsön és klasszikus szellemen épült európai műveltség elemeit harmonikus egységbe foglaló keresztény magyar műveltség volt. Az egykorú hazai és külföldi források értesítéseiből és maradandó alkotásaiból az emberi történet legnagyobbjaihoz hasonlatos fejedelmi alak, egy minden ízében konstruktív és mindig reális magyar reformpolitikus, egész lelkével keresztény, szíve-vére-érzése szerint magyar, de európai műveltségű uralkodó képe bontakozik ki, akinél a kereszténység már mélyen átélt lelki élmény, az európai gondolkodás benső szükséglet, a nyugati tájékozódású politika nemzetpolitikai hitvallás volt. Működését a Krisztusi igazságba és a magyar jövőbe vetett rendületlen hit és bizalom, a keresztény erkölcsi eszmények és szellemi értékek meggyőződéses tisztelete hatották át. A nemzetpolitikai problémák világos felismerésére és helyes mérlegelésére tiszta kortudatán és helyes valóságérzékén alapuló biztos ítélete és merész intuiciója, szellemének rugalmassága és átfogó érdeklődése képesítették. A problémák megoldásában szigorú önkritikával párosult szilárd önbizalma és komoly hivatástudata, ebben gyökerező sugalmazó ereje és szuggesztív hatása, a könnyed tájékozódás és világos áttekintés képessége segítették. Kormányzó tevékenységét határozott akarat és bátor cselekvőkészség, kivételes alkotótehetség és páratlan szervezőképesség jellemzik. Lelkének ez az összetétele, egyéniségének ez a sokoldalúsága tette lehetővé számára a válaszútra került magyarság korszerű problémáinak, a nemzeti élet sorsdöntő kérdéseinek megoldását. A történelem legnagyobb uralkodóegyéniségeivel közös nagyszerű emberi és fejedelmi jellemvonásai tették alkalmassá a magyar élet új európai formáinak megalapozására és a magyar nemzetpolitika évszázadokig járt útjának kijelölésére. Ezek a képességek avatták nemcsak saját kora, hanem minden idők legnagyobb magyar államférfiává.

Kegyessége és bátorsága, igazságszeretete és szigorúsága, vendégszeretete és pogánygyűlölete, harcias missziós tudata és keresztény békeakarata mind egyaránt meggyőződéses hitéből és vallásos felelősségérzetéből fakadtak. Származása, korlátlan hivatástudata, a pogány ősöktől örökölt cselekvőképessége, megingathatatlan akarata, népszervező képessége és az ősi szokásjog önként vállalt tisztelete mégis a pogány ősök egyenes örökösévé avatta.

Személyében teljes harmóniában forrott össze a keleti pogány fejedelem és a nyugati keresztény király alakja; „államszervező munkásságát keresztény értékeszmék irányították, de ugyanakkor ősi hagyományok szelleme hatotta át.” Királysága közhatalmi szervezetének kiépítésében nyugati nyomokon járt; „az antik és modern császárokat utánozva szabott törvényt népének;” az egyházi szervezetet az egyetemes egyház alapelvei szerint építette fel; a kormányzat és igazgatás szervezésekor a Karolingok nyomdokába lépő szász császári ház erős magánhatalmon alapuló, de mégis kifejezetten közjogi színezetű monarchiája, II. Henrik bajor hercegsége lebegett szeme előtt. De nem hanyagolta el a hagyományokban rejlő államépítő erőt sem. Törvényeinek szelleme és gondolatmenete, szerkezete és stílusa, tartalmi és szószerinti egyezéseknek a hosszú sora világosan elárulja az egykorú egyházi jogszabálygyűjtemények és a bajor törvények közvetlen hatását. De felismerhető rajtuk az ősi magyar szokásjog hatása s az idegen és hazai jog összhangbahozatalával megindult önálló jogfejlődés folyamata is. Keresztény királyságot alapított, nyugati keresztény királyként kívánt uralkodni. Hatalmát mégsem hűbéri kötelékekre építette; mint a teljes katonai és bírói hatalommal rendelkező magyar fejedelmek utóda gyakorolt közjogi hatalmat alattvalói felett; mint a népszervező fejedelmek és törzshadnagyok örököse vonta közvetlen hatósága alá az egész népet s rendelt föléjük a régi bírákat és hadnagyokat helyettesítő törvénytevőket és katonai vezetőket: király-bírákat és ispánokat.

Szent István keresztény királysága minden ízében magyar alakulás, ő maga keresztény monarcha létére is Etele és Árpád méltó utóda volt. Nyugati eszméket és intézményeket, idegen hatalmi szervezeteket ültetett át magyar talajba, de a régiből csak azt pusztította el, ami korhadt volt és már-már összeomlással fenyegetett. A magyar élet ősi formáit bölcsen megkímélte és magyar szellemet vitt az új intézményekbe is. Sajátosan magyar fejlődésnek vetette alapját, amelynek legjellemzőbb és legmagyarabb terméke a szentkirály magángazdaságából a magyar nemesség önkormányzatának erős várává lett vármegye, legnagyobb alkotása a keresztény királysággal testet öltött és változó formák közt mindmáig élő magyar nemzetállam, legszebb és legkifejezőbb szimbóluma István királynak az egész magyar nemzettestet jelképező szentkoronája.