7. TÉRÍTÉS ÉS EGYHÁZSZERVEZÉS.

A magyar nép ősei már a Fekete-tenger partján megismerkedtek a keresztény vallással. Az új hazában több próbálkozás történt megtérítésükre is. De ezek az első térítőkísérletek csak útját egyengették a keresztény gondolatnak. Előkészítették az egyistenhívésre már régen hajlamos magyar lelkeket a krisztusi hit befogadására, de korántsem vezettek benső lelki átalakulásra.

A X. és XI. század fordulóján a nép jórésze még idegenül állt a krisztusi tanítással szemben s a rendszeres térítés csak Szent Adalbert magyarországi missziójával vette kezdetét. István fejedelem az ő buzdítása és oktatása nyomán fogott népe megtérítéséhez.

Anyai nagyapja és apja határozatlan kezdeményezését folytatva, ő vezette a magyarságot a megismert igazság ösvényére. A megtérés lelki rugóit a kereszténység és az egyház renaissanceának az ő eszmevilágát megtermékenyítő, világszemléletét kialakító, politikáját irányító szellemi áramlatában kell keresnünk. Ennek a mozgalomnak eszménye: Szent Ágoston „isteni birodalma”. Vágya: e birodalom „örökös békéje”. Törekvése: Krisztus földi birodalmának kiépítése. Eszközei: az erkölcsök javítása, a hit elmélyítése, a pogány népek térítése. Harcosai: a clunyi reformban újjászületett Szent Benedekrend buzgó tagjai voltak.

Az egyházban, a papság körében, sőt a pápai udvarban is lábrakapott visszás állapotok, tévelygések, bűnök visszahatásaként még a IX. században megindult a hitélet és az erkölcsök megtisztítására, a papi fegyelem és tekintély helyreállítására, az egyház függetlenítésére és főhatalma megalapítására irányuló nagy mozgalom. Rheims vidékén a IX. század derekán állították össze a pápai főhatalomért és a nemzetfeletti egyetemes egyház jogaiért vívott küzdelemben később kánonként idézett jogszabálygyűjteményeket: a Sevillai Izidor nevét és tekintélyét kisajátító Pseudo-Izidor-féle és a Benedictus Levita neve alatt kompilált műveket. Az egyházjognak ezek a hiteles emlékeket és hamisított forrásokat egyaránt felhasználó kodifikációi hatalmas fegyvert adtak a fejedelmek és tartományurak s a nemzeti egyházak élén álló metropoliták világias uralma ellen küzdő papság kezébe. A szoros érdekközösségbe egyesített pápa és püspökök feladatává tették az egyház függetlenségéért vívandó harc szellemi vezérletét. E jogszabálygyűjtemények csak két század multán emelkedtek törvényerőre, de ékesen szóló tanúi az egyház elvilágiasodása miatt forrongó lelkek reformtörekvésének, az egyházi univerzalizmus, az ágostoni eszme csendes térhódításának. Ez a szellem testesült meg a kor nagy pápájának, I. Miklósnak személyében is, aki a szkizmatikus Photiussal, a nemzeti egyház alapítására irányuló törekvésekkel és az egyház ellen forduló világi hatalmasságokkal szemben egyforma eréllyel és következetességgel védte meg és érvényesítette a szentszék hatalmát.

Az irodalomban megnyilvánuló és időnként az egyházkormányzatban is érvényesülő törekvések nagy ellentállásra találtak a maguk vélt jogait, a százados gyakorlatot féltékenyen védelmező világi és egyházi hatalmasságok körében. A császárok, a fejedelmek, tartományurak, érsekek, a világias élethez és politikai szerepléshez szokott püspökök, sőt maguk a gyenge pápák is szembefordultak az új hatalmi alakulást sejtető reformeszmékkel. A pápai és főpapi udvarokban a IX. és X. század fordulóján nyomát sem találjuk az új szellemnek. Még burjánoznak a százados elvilágiasodási folyamat nyomán kisarjadt bűnök és alantas ösztönök. A császári hatalomnak a IX. század végén bekövetkezett hanyatlásával, majd a Karoling-ház kihalta után elérkezett bukásával a pápai trón apró kényurak, hatalomvágyó asszonyok, pénzre és földre éhes családok martalékává lesz. Hatalmával és birtokaival együtt erkölcsi tekintélyét is elveszti. A főpapok nagyrésze világi urak módjára pártharcokba, udvari cselszövényekbe merül, a hatalmasok kegyét, szövetségét keresi, csupán vagyona gyarapítására fordít gondot. Rút visszaélések kapnak lábra. A jobb stallumok betöltésénél napirenden van a simonia, a javadalommal való üzérkedés. Az egyházi javakkal világi és egyházi földesurak önkényesen rendelkeznek. A birtokkal együtt a kolostorok nagy része is méltatlan kegyencek, gyakran világi urak kormányzata alá kerül. A szerzetesi élet teljesen elhanyatlik, sok kolostor elnéptelenedik, mások a IX. század vége óta napirenden lévő barbár betöréseknek, az arabok, normannok, szlávok, magyarok támadásainak esnek áldozatul. De az egyház jobbjai már bátran felemelik szavukat az általános erkölcsi süllyedés ellen s az elégedetlen alsó papság és a nép körében is felébred és mindjobban megerősödik az erkölcsi javulás vágya. Ez a vágy jutott kifejezésre a kiliazmusnak a zsidó Messiás-várással rokon, misztikus mozgalmában és a papi életet újraszabályozó reformokban.

A kiliasták a Jelenések Könyvének egyik tételét szószerint értelmezve, az 1000. évre várták Krisztus második eljövetelét s az ő tényleges földi uralmának, az örök béke korszakának közeli megvalósulását. A végítélet közeledtét hirdették s az erkölcsi megjobbulást, az igazi vallásos életre való áttérést sürgették. A földi élet eseményeiből és természeti jelenségekből a próféták jóslatainak beteljesülésére következtetnek. A keresztény világra zúduló pogány magyarokban, normannokban, arabokban Góg és Mágógnak az Antikrisztus előtt járó népét látják s erőteljes védekezés helyett jajveszékeléssel, könyörgésekkel, aszkézissel küzdenek ellene. A kiliazmus erkölcsi szempontból kétségtelenül jótékony hatású mozgalom volt. Bűnbánatra, erkölcsös életre, önmegtagadásra ösztönzött, de a jövőtől való félelem és reménység közt hánykolódó hívőket elvonta a realitások világától és misztikus érzéseket, babonás gondolatokat ébresztve, terméketlen pietizmussá fajult, hogy az alaptételét megcáfoló 1000. év után semmivé foszoljon.

Ugyanebben az időben történtek az első komoly kísérletek a szerzetesség és a világi papság erkölcsének megtisztítására és életmódjának szabályozására. Anianei Szent Benedek kezdeményezésére a hivatásuktól eltért bencés monostorokban újra érvényt szereznek a rendalapító nursiai Szent Benedek szigorú reguláinak. Visszaszerzik a laikus kézre került apátsági és kolostori javakat. Itáliában a keleti szerzetesség szigorúan aszkétikus és szemlélődő szelleme hódít tért a kolostorokban. Az önálló háztartásban szabad életet élő papokat a püspöki városokban és másutt is kolostori életre kötelezték. A monachusokkal szemben kanonoknak, vagyis kánoni papnak nevezett világi papok – Szent Krodegang regulái szerint – a püspökkel és a szerzetesek apátjához hasonló jogokat gyakorló választott préposttal együtt a kanonokok kolostorában szigorúan szabályozott életet éltek. A világias, katonáskodó, gazdálkodó, nős papok mellett feltűnnek a szerzetesi szellemű kanonokok s lassanként a káptalan lesz a városlakó világi papság általános életformájává. A frank és makedón császárok politikai célzatú, de missziós erejű térítőakciója sok jámbor világi papban és szerzetesben ébresztette fel a régi hitvallók és hithirdetők önmegtagadó szellemét. A thüringieket, frankokat, frízeket, bajorokat térítő nagy angolszász apostolnak, Szent Bonifácnak († 755) példájára mindtöbben keresik hivatásukat a pogány népek térítésében. Az őskeresztény hitvallókhoz méltó papok, köztük Szent Ansgar az északi népek és Szent Cirill a szlávok apostola, szent hittel és igaz meggyőződéssel szálltak szembe a pogányok közt rájukváró bántalmakkal és nélkülözésekkel. Ezek az apostoli lelkű szegény papok térítették meg a szászokat, dánokat, svédeket, norvégeket, lengyeleket, cseheket, morvákat, szlovéneket, horvátokat, bolgárokat. Az emberszeretetet, a népek testvériségét, az örökös isteni békét s az egész emberiségnek Krisztus földi birodalmában való egyesülését hirdető mozgalom eredménye volt e népek megtérése. Ez ihlette meg a clunyi bencéseket is.

Cluny rendházát Jámbor Vilmos aquitániai herceg alapította 910-ben. Első lakói anianei Szent Benedek autuni tanítványainak szigorú iskolájából kerültek ki s a szerzetesi élet egyetemes újjászervezésének apostolaivá lettek. Szent Odo apát a pápától kapott engedéllyel a szigorú fegyelmű kolostorok s az egész reformmozgalom szellemi központjává emelte Clunyt. A közös szellem által egybefűzött rendházak között Szent Odilo – Szent István kortársa és a század egyik legkiválóbb szelleme – szoros kapcsolatot teremtett, a clunyi szabályok szerint élő összes kolostorokat kongregációvá szervezte. E kolostorok nagy része megőrizte önkormányzatát, de szellemi vezérüknek ismerték el a főmonostornak a pápa által hivatalában megerősített apátját. A megreformált házakban élő szerzetesek a rendalapító szigorú szellemében éltek szent hivatásuknak, de korántsem látták egyedüli hivatásukat a fegyelmezett, tiszta, erkölcsös életben. A reformban és a vele uralomra jutott irányzatban eszközt láttak koruk vallásos és egyházpolitikai eszményének megvalósítására. Visszatértek a regulákhoz és egy szervezetbe tömörültek, mert a legszigorúbb szerzetesi fegyelemben, az egyéniséget a köz alá rendelő engedelmességben, a kapott feladatokat válogatás nélkül vállaló alázatosságban, a vállvetett munkálkodásban látták az „egy akol és egy pásztor” keresztény ideáljának, az egyházi egyetemességnek beteljesüléséhez vezető utat.

A maguk lelki boldogságát ájtatossággal, önmegtagadással, elmélkedéssel, elzárkózással munkáló keleti szerzetesekkel szemben Szent Benedek fiai az alapító útmutatása szerint érdemes gazdasági, népsegítő, térítő, oktató, tudományos munkát végeztek. A politikában is érvényesítették befolyásukat. Előharcosai és diplomatái voltak a szentágostoni szellemben értelmezett egyházpolitikának oly időben, mikor a főpapi székeken még világi hatalmasságoktól függő s az egyetemes krisztusi egyház eszméjét, sőt a krisztusi erkölcsöket is megtagadó egyházfejedelmek ültek. Munkájukat, tehetségüket és kegyes adományokból folyton gyarapodó vagyonuk jövedelmét egy nagy és szent cél szolgálatába állították. A legbensőségesebb vallásosság és erkölcsösség, a nélkülözés és szenvedés iránt való érzéketlenség, az önmegtagadó emberszeretet és a vértanúság vágya mellett életüket és munkásságukat a rendszeres és folytonos gazdasági, kulturális és politikai alkotómunka jellemzi. Magas erkölcsiségük és gyakorlati szellemük nagy befolyást szerzett nekik a főpapi és fejedelmi udvarokban s mint az uralkodó, főurak, püspökök tanácsadói, majd mint főpapi székre jutott egyházfejedelmek is döntő erővel szóltak bele az egyházmegyék, tartományok, államok sorsának irányításába, hogy majdan a pápai udvarban az egész keresztény világ politikájának irányítói legyenek. Ez a gyakorlatias és minden realitással számoló szellem tette képessé a bencéseket a maguk eszményeinek és eszméinek eredményes hirdetésére, a züllött erkölcsök és elfajult állapotok javítására, sikeres térítő és egyházszervező munkára. Ez adott mély erkölcsi tartalmat a rendre támaszkodó keresztény királyok hatalmának s ez emelte VII. Gergely személyében megtestesülve világhatalom rangjára a pápaságot. Ez a szellem vonult be István oktatóival és munkatársaival Magyarországra is.

A FELDEBRŐI TEMPLOM
A IX–X. SZÁZADI ALTEMPLOM.

A FELDEBRŐI TEMPLOM
FALKÉPRÉSZLET A XI. SZÁZADBÓL

SZENT ISTVÁN SZÉKESFEHÉRVÁRI BAZILIKÁJA
LÉGI FELVÉTEL A ROMOKRÓL.

SZENT ISTVÁN SZÉKESFEHÉRVÁRI BAZILIKÁJA
SZENT ISTVÁN SÍRKÁPOLNÁJA

Szent István tanítómesterei és munkatársai egytől-egyig a Clunyben kivirágzott s onnét európaszerte szétáramló szellemi irányzat hívei és tanítványai voltak. Gizella királynét testvéreivel együtt Szent Wolfgang regensburgi püspök nevelte, aki Adalbert magdeburgi érsekkel együtt a clunyi szellemű szerzetesi reform és az egyetemes egyházi gondolat legbuzgóbb harcosa volt. István maga ez irányzat egyik legkiemelkedőbb egyéniségétől, Szent Adalbert prágai püspöktől kapta a leggyümölcsözőbb ösztönzéseket. Adalbert a magdeburgi érseki udvarban szívta magába a kor újraéledő kereszténységének purifikáló szellemét, majd mikor püspöki székét odahagyva, itáliai kolostorokba vonult vissza, Majolus clunyi apát és Szent Nilus hatása alatt merült el még mélyebben a mozgalom eszmevilágába. Ugyanebből az iskolából kerültek ki Adalbertnek a csehek és lengyelek üldözése elől magyar földre menekült tanítványai: az olasz Anasztáz pannonhalmi apát, majd esztergomi érsek, a német Ascherik pécsváradi apát, majd kalocsai érsek s a breunowi cseh és egy lengyel kolostorból velük együtt jött szerzetestársaik, köztük a cseh Radla, az olasz Bonifác és Sebestyén első esztergomi érsek. Ehhez a körhöz tartozott a század elején hazánkban térítő Querfurti Brúnó is. Szent Gellért a legszigorúbb regulák szerint élő velencei Szent György-kolostorból jött a királyi udvarba. A francia Bonipert pécsi püspök Fulbert chartresi püspöknek – Odilo apát nagy tisztelőjének – volt a barátja. Maga István levelezésben állt a reformmozgalom vezetőszellemével, az európaszerte tisztelt Odilo clunyi apáttal is, az ő áldását kérte szervező munkájára. Törvényei, fiához írt Intelmei is kora nagy szellemi mozgalmának befolyását tükrözik vissza. Egyházi természetű rendelkezésein világosan felismerhető a mozgalom szellemi műhelyében született jogszabálygyűjtemények és a szigorúan egyházias szellemű 847. évi mainzi zsinat – gyakran szószerinti ismétlésekben is megnyilvánuló – hatása. A magyar térítést és egyházszervezést vezető papok kivétel nélkül benedekrendi szerzetesek voltak, műveltségük clunyi forrásokból táplálkozott. István lelkét Adalbertnek és tanítványainak befolyása nyomán a diadalmasan előtörő egyetemes keresztény gondolat hódította meg.

István király a koronázás után tüstént hozzálátott az egyház megszervezéséhez, mert – úgymond – „a palotában bizony a hitnek utána a második hely az Egyházat illeti, melynek magvát elsőbben is a mi fejünk, a Krisztus vetette el s annakutána a szent apostoloknak és szent atyáknak általa tovább plántáltatott, erőssé építtetett és mind a földnek kerekségén elterjeszttetett.” Főpapokat nevezett ki, mert „a királyi méltóság a harmadik helyet a főpapoknak adja, kiket Isten az emberi nemzetségnek őrizőivé, a lelkeknek vizsgálóivá, az egyházi méltóságok sáfáraivá és az isteni szentségek kiszolgáltatóivá rendelt.”

Templomok már voltak az országban. Esztergomban még Géza építtette az elsőt fia védőszentjének, Szent István vértanúnak a tiszteletére. Az érseki székesegyház felépítése után ez lett az esztergomi társaskáptalan temploma. Az első veszprémi Szent Mihály-templomot – úgylehet – Taksony fia Mihály alapította. Családja birtoka mindenesetre ezen a vidéken volt; ezt bizonyítja a fiáról elnevezett Vászoly falu és unokájának, I. András királynak tihanyi monostoralapítása. Ugyanezidőtájt épült fel Szent Ipoly zoborhegyi monostora Nyitra mellett. Ennek lakói remeteéletet élő szerzeteseknek látszanak; közéjük tartozott a Trencsén vidékén remetéskedő Hitvalló Szent Zoerárd András és Vértanú Szent Benedek, akiknek életrajzát Mór pécsi püspök írta meg. Marosvárra, a későbbi Csanád-várba Ajtony hozott görög szerzeteseket, Keresztelő Szent János kolostorába. Szent Márton pannonhalmi monostorának Géza fejedelem vetette alapját. Építkezése 1002-ben jutott befejezéshez, mikor István a császári oklevelek mintájára készült kiváltságlevelében biztosította részére Montecassino kiváltságait, a somogyi tartomány tizedeit és némely püspöki jelvények használatát. Pannonhalma a római szentszék közvetlen hatósága alá rendelt apátság volt. Apátja minden érsek, püspök, egyházmegyei zsinat hatósága alól mentes, püspöki jogokat gyakorló „nullius abbas.” Ez a mentesség veleszületett kiváltsága a monostornak, mert alapításakor Magyarországon még sem püspök, sem érsek nem volt. A kiváltságlevél kibocsátásakor már Anasztáz az apát, aki 1001 tavaszán még mint a „szláv tartományok Szűz Mária egyházának,” vagyis a breunowi kolostornak apátja udvarolt Ottó császárnál. István 1001 végén vagy 1002 elején hívta meg a kolostor élére s 1006-ban már az esztergomi érseki székre emelte. Utána Razin – talán a gneseni érseki székből elűzött Radim, keresztény néven Gaudentius – lett az apát, ezt pedig Boldog Mór váltotta fel. A Mecsek tövében Szent Benedek tiszteletére szentelt pécsváradi monostort már István alapította fejedelem korában Szent Adalbert lengyel földről menekült tanítványai számára s apátjukká Ascherik apátot tette, kit 1009-ben érseki kinevezése után Bonifác váltott fel. Ezeken az egyházakon kívül más dunántúli falvakban is voltak már egyszerű fatemplomok s a keleti országrészben is épültek itt-ott ilyenek a Gyula és Ajtony hívására téríteni jött görög papok számára. De a rendszeres építkezés csak a koronázás után, az egyházmegyék megszervezésével egyidőben indult meg országszerte.

Az esztergomi hegyen királyi kastélya tőszomszédságában István a nemrégen vértanúhalált halt Adalbert emlékére és a Boldogságos Szűz tiszteletére építtetett pompás székesegyházat s a magyarok első érsekévé Sebestyén pannonhalmi öreg szerzetest nevezte ki. A királyi család birtokán ugyanekkor alapította Szűz Mária tiszteletére a veszprémvölgyi apácakolostort. A királyné számára kihasított veszprémi uradalom központjában épült zárda közvetlenül az esztergomi érsek joghatósága alá rendelt „érseki monostor” volt. Hasonló kiváltságot kapott az Árpádház ősi szállásbirtokán és várában családi szentélyül és koronázó templomul építtetett székesfehérvári Szűz Mária-egyház. A társaskáptalan prépostja közvetlenül az érsek hatósága alá tartozott és csak az érseki zsinatokon volt köteles megjelenni. Nem sokkal utóbb vetette alapját István a Péter király korában felépült budai – később óbudai – Péter Pál-egyháznak és társaskáptalannak s külön emléktemplomot építtetett Árpád sírja fölé is.

A pannonhalmi monostor kiváltságlevelének kibocsátásával egyidőben, 1002-ben szervezte meg a király Szent Mihály veszprémi egyházmegyéjét. Az alapítólevél szerint négy vár – Veszprém, Fejér, Visegrád, Kolon – vidékét és népét, vagyis a fejedelmi nemzetség szállásbirtokát, a pilisi királyi uradalmat s a későbbi Zala megyét rendelte az új püspök joghatósága alá. Somogy megyét, Koppány tartományát, csak később csatolta a veszprémi egyházmegyéhez; joghatósága kezdetben a tizedekkel együtt Pannonhalmát illette meg. A veszprémi püspök a legkorábban keresztény hitre tért és hitükben már megerősödött dunántúli magyaroknak, a fejedelem népének lelki gondozásán osztozott az esztergomi érsekkel. A többieknek egyelőre nem püspökre, hanem térítőpapokra volt szüksége. Térítésük és oktatásuk Pannonhalma és Pécsvárad szerzeteseire hárult. Pannonhalma feladata volt Koppány népének a térítése, a pécsváradi szerzetesek az alsó Duna-szakasz és a Dráva vidékén megtelepedett magyarok között hirdették Isten igéjét. Élükön a király legbuzgóbb munkatársai, Anasztáz és Ascherik apátok álltak. Az ő művük volt a Dunántúl népének teljes megtérítése. Ennek befejezése után szervezte meg István az esztergomi érsek főhatósága alá rendelt pécsi és győri püspökségeket. A pápa követének, Azo püspöknek, jelenlétében adta ki 1009 augusztusának 23. napján Győr várában a pécsi püspökség és a győri püspökség elveszett alapítólevelét is. A Szűz Mária tiszteletére rendelt győri egyházmegye első püspökének nevét nem ismerjük. Szent Péter pécsi egyházmegyéjének élére a francia Bonipert került. Az érseki széken ekkor már Anasztáz ült. 1007-ben a frankfurti zsinaton már mint „a magyarok érseke” képviselte a magyar egyházat s még 1026-ban is ő látta vendégül Esztergomban Arnoldot, Szent Emmerám életíróját, akinek tiszteletére Nyitrán a régi püspöki egyház mellett társaskáptalant szervezett a király. A püspökség megszervezését nyilván Boleszláv lengyel herceg támadásai miatt kellett elhalasztani. Anasztáz szervezte meg Szűz Mária váci és Szent János egri egyházmegyéjét. Előbbinek joghatósága a Duna-Tisza-közére terjedt ki. Az egri püspök a Felsőtisza vidékének egyházi hatósága lett. A bencés papok és püspökök buzgó munkája hamar meghozta gyümölcsét. Dunántúl, a Duna-Tisza-közén, északnyugaton és északkeleten már István uralkodásának első felében befejezéshez jutott a térítés és szervezés nagy műve. Sokkal nehezebb feladat volt a keleti részek egyházi megszervezése, Békés, Bihar, Erdély nyakas pogány magyarjainak és a görög térítés nyomán már a kereszténység külső mázával bevont, de lélekben még pogány marosvidéki népnek a megtérítése.

István király valószínűleg a dunántúli és északi egyházmegyék szervezésével egyidőben külön térítőérsekséget alapított a nagy feladat megoldására. Érsekké hűséges barátját és munkatársát, egykor koronázó papját, Ascherik pécsváradi apátot nevezte ki, akinek munkássága Dunántúl a pécsi egyházmegye megszervezésével betelt. 1012-ben a bambergi székesegyház felszentelésén Ascherik már mint „a magyarok érseke” vett részt. Székhelyéül a dunabalparti Kalocsát választotta, ahonnét állandó kapcsolatot tarthatott fenn egykori monostorával, dunántúli püspöktársaival és királyával. Ascherik joghatósága alatt a keleti részeken három újabb püspökség keletkezett. Szent György marosvári egyháza lett a marosvári vagy csanádi püspökség székesegyházává. Főpapjául István és Ascherik a tudós velencei bencés apátot, Szent Gellértet szemelték ki, aki előzőleg a király udvarában töltött néhány évet Imre herceg oktatásával, majd a bakonyi erdő sűrűjében remetéskedett két esztendeig. A később Váradon és Gyulafehérvárott megtelepedett bihari és erdélyi püspökök kezdetben, úgylehet, vándorló térítőpüspökök voltak.

Szent István az augustinusi elv értelmében tizenkét egyházmegye alapítását vette tervbe, de élte végére csak a tizedikig juthatott el s ezek szervezését sem tudta teljesen befejezni. A kalocsai csanádi, bihari egyházmegyék területe még nem volt elhatárolva a váci és egri megyéktől. Így történt, hogy a váci és egri püspökök a lakatlan és gyér lakosságú tiszántúli vidéken keresztülhatolva, keleten a három Körös összefolyásáig, délen a Maros vonaláig terjesztették joghatóságukat. Az egyházmegyék területétől távol így kialakult csongrádi és pankotai főesperességek még századok multán is idegen testként ékelődtek a váradi és csanádi egyházmegyékbe. István halálakor az ország két érseki és nyolc püspöki, összesen tíz egyházmegyére s ezek mindegyike négy-öt főesperesi kerületre tagolódott.

A püspökök és a székesegyházi káptalanok tagjai közül kijelölt főesperesek irányítása mellett indult meg a plébániák megszervezése. A király minden tíz falut egy-egy plébániatemplom építésére kötelezett. A kolostorok száma is meggyarapodott. Pannonhalma, Pécsvárad, Zobor és Veszprémvölgy után 1019-ben Zalavárott, a szlovén Pribina herceg egykori székhelyén fennállt templom romjain kelt új életre Szent Adorján egyháza és monostora. A bakonyi rengetegben, ahol Gellért és több társa korábban remeteéletet élt, altaichi bajor szerzetesek számára építtette István király Bakonybél Szent Móric tiszteletére szentelt monostorát. Gellért püspök Marosvárott, Aba Sámuel nádor a hevesmegyei Sáron, Csanád ispán a torontáli Oroszlánoson, Sanseverinói Deodát lovag Tatán, Wasserburgi Vecelin pedig Jákon alapítottak bencésmonostort.

Az egyházszervezés alkalmával István király bőven gondoskodott a papság ellátásához s az egyházak, káptalanok, kolostorok fenntartásához szükséges eszközökről. Törvényes intézkedéssel buzdította alattvalóit az egyházak megadományozására s ő maga járt elől jó példával, mert „mindenkinél többet dolgoznak a papok, mivel ki-ki közületek csak a saját terhét hordja, ők pedig a magukét és mindenekét külön-külön. Ennek okáért, miképen ők tiértetek mindannyiatokért, ti is azonképen tartoztok ő érettük munkálkodni minden erővel, ugyannyira, hogy ha kell, lelketeket is rátegyétek értük.” A székesegyházak, káptalanok, kolostorok bőséges föld- és népadományban részesültek. A veszprémi püspök a joghatósága alá rendelt négy vár körzetében hét falut kapott minden népével és tartozékával együtt. Pannonhalmának kilenc falut és a somogyi tized jövedelmét adományozta István. A veszprémvölgyi apácakolostor is kilenc falut kapott több mint kétszáz szolgacsaláddal, a szántói vásár és a dunai rév jövedelmével. A falusi plébániák felszereléséről a király és a püspök gondoskodtak, a plébános ellátásáról maguk a falvak. A templomépítéskor végzett közmunkán felül két szolgacsaládot házával és földjével, egy mént, egy kancát, két tehenet, hat ökröt és harminc aprómarhát adtak papjuk szolgálatára. Mindezen felül elrendelte István a dézsma, vagyis a termények után járó egyházi tized fizetését. A dézsma egyetemes adókötelezettség volt, mint István törvénye mondja: „akinek Isten tizet ad egy évben, a tizediket adja Istennek.” A gabona és egyéb termék mellett az állatszaporulat és mindennemű jövedelem s még a királyi jövedelmek – vámok, révek, pénzverés – tizede is az egyházat illette meg, sőt sokhelyt a falvak népének minden tizedik gyermekét is egyházi szolgálatra ajánlották fel. A dézsmajövedelem negyede a püspököt, más negyede a plébánost illette meg, fele a plébániatemplom felszerelésére és a szegények segélyezésére fordíttatott. A javadalmazás mellett az egyházi vagyon védelmére s a papság kulturális és vallásos munkájának biztosítására is kiterjedt a király figyelme. Nyugati példára saját közvetlen védelme alá vette a templomokat, az egyházi vagyont és szigorú büntetést rótt e rendelkezés megszegőire, „mert illik, hogy érezze a királyúr haragját, aki az ő jóakaratát megveti és rendelését általhágja; és ha valaki elrejti a tizedet, adjon érette kilenc részt.” Elrendelte, hogy a világi hatóságok a püspököket mindenben támogassák, velük egyetértésben működjenek és egyházigazgatási rendeleteiket ellentmondás nélkül teljesítsék. Szigorú büntetéseket szabott a vallási törvények, a vasárnapi munkaszünet, a böjtök megszegőire, a misemulasztókra és a templomi ájtatosságot zavarókra. A világiakat eltiltotta a papok elleni tanuságtételtől, viszont a papokat mentesítette minden világi bíró törvénykezési hatósága alól, kihallgatásukat saját egyházi hatóságuknak tartva fenn.

Ezeket a törvényeket szószerint vették át a német és olasz egyházi törvényhozásból. Átvételükkel – a magyar királyság törvényeivé válván – a római katolikus hit és egyház állami védelem alá került; az egyház államegyházzá, a vallás államvallássá lett. Ezidő óta a közigazgatás és törvénykezés terén is fontos szerepet töltöttek be a püspökök és főesperesek. A házassági ügyek, a rontás és boszorkányság, a zsidók ügyei a főesperes, a püspök, illetőleg az egyházmegyei zsinat bírói hatáskörébe kerültek. Más ügyekben a főpapok együtt bíráskodtak a világi bírákkal. Mint a királyi tanács tagjai, résztvettek a törvények előkészítésében és a törvényhozásban. Legfőbb támaszai voltak királyuknak a régi törzsszervezet helyét elfoglaló új politikai szervezet kiépítésében s nagy részük volt a fiatal magyar királyság gazdasági és szellemi műveltségének fellendítésében is.