9. KÖZHATALMI SZERVEZET.

A pogány fejedelmek tekintélye és korlátlan hatalma egyfelől családjuk isteni elhivatásának tudatán, másfelől minden más nemzetség vagyonát meghaladó vagyonukon alapult. Erkölcsi alapja: az istenválasztotta fejedelemhez vallásos hittel ragaszkodó nép hűsége; anyagi alapja: a nagycsalád tagjainak, szolgáinak és állatainak sokasága volt. Közjogi hatalmuk magángazdasági erőkön nyugodott.

A közjogi és magánjogi elemek kapcsolata jellemzi a középkori keresztény királyság hatalmi szervezetét is. Az állammal egyértelmű királyság – a regnum – fogalmában a király közhatalmán felül bennefoglaltatik a patrimonium, az örökölt magángazdaság birtoklásában rejlő földesúri magánhatalom is. A felségjogok és a király földesúri jogai, az államháztartás és a királyi magángazdaság, az állami hadsereg és a királyi magánsereg szinte elválaszthatatlanul egybeforrva jelentkeznek. A közhatalom erkölcsi alapja az Isten kegyelmére hivatkozó király hivatástudata, az egyház elismerése s a nép tisztelete és hűsége, materiális alapja a király örökölt és szerzett földbirtoka s a földesúri hatósága alá tartozó szabad és szolgasorsú népeknek az összesége volt. A király a maga közjogi hatalmának azáltal tudott érvényt szerezni, hogy patrimoniális magánhatalma meghaladta összes alattvalóinak földesúri magánhatalmát, ő volt az ország leggazdagabb földesura. Ehhez képest a közhatalmi szervezetben teljesen összefolytak az állami és földesúri tevékenységek s a közigazgatás központi és vidéki szervei is azonosak voltak a király földesúri hatalmának központi és vidéki orgánumaival.

Árpád nemzetsége már az őshazában a leggazdagabb és legnépesebb magyar nemzetség volt. Vagyona a X. században még nagyobb méreteket öltött. Géza fejedelem a fehérmegyei, solti, csepeli, veszprémi, tolnai nagykiterjedésű szállásbirtokon kívül birtokába vette a pilisi és bakony-vértesi erdővidék jórészben irtásra és művelésre is alkalmas területét, Lél csallóközi uradalmát. Esztergomtól és Visegrádtól a Mecsek-hegységig, Pesttől és Soroksártól Bodrogvárig, a Bakony nyugati lejtőjétől és a Balaton nyugati partjától a későbbi Kiskunságig egymást érik a fejedelmi család földesurasága alá tartozó lakótelepek. A törzs népéből kirajzott telepesek nyomában új falvak keletkeztek a Közép-Tisza vidékén, az északi folyóvölgyeken, a nyugati és déli határvidéken, a temesi és bihari részeken s a távoli Erdélyben, amelyek mind a fejedelmet uralták földesurukként. István birtokába vette az ellene lázadó Koppány, Gyula, Ajtony, Tanuszaba és a velük együtt hűtlenségbe esett nemzetségek birtokait és népét. De birtokába vette az összes uratlan földet is. A Karolingkorban kialakult nyugati jogfelfogás értelmében minden gazdátlan, urahagyott és örökös hiányában uratlanná vált föld, kincs, jószág tulajdona a királyt illette felségjoga alapján. A nyugati keresztény királyoknak ezzel a jogával élt István, midőn országa területén a nemzetségek vagyonához nem tartozó összes földet és a nemzetségektől közvetlenül nem függő, nekik nem adózó, idegen eredetű hódolt népet a maga tulajdonába és földesúri hatósága alá vette. A király birtokába jutottak a gyepüvonalon túleső, nagykiterjedésű, de jobbára gyéren lakott erdős-hegyes határvidéken és a törzsek szállásai közt betelepítetlenül maradt területen kívül a nemzetségek szállásföldje közé ékelt míveletlen földterületek. Az ő birtokába jutottak az országszerte, főleg erdős vidéken eddig viszonylag függetlenségben élő, uratlan népségnek kis telepei is. Öröklés, hűtlen alattvalóival szemben gyakorolt birtokkobzás, háramlás és a gazdátlan föld regáléja címén birtokolt vagyonával István király rengeteg területnek, országa nagy részének és sok népnek lett földesurává.

A földnek magában még most sem volt nagy értéke, mert országszerte igen nagy földség hevert parlagon és lakatlanul, melyből évről-évre más és más területrészeket vettek mívelés és legeltetés alá. De nagy érték volt a munkaerő és az állatállomány: ez a vagyon fokmérője. Birtok alatt még most sem a földet, a körülhatárolt zárt földterületet, hanem az úr magánjogi hatósága alá tartozó földmívelő, pásztorkodó, kézműves szolgák és szabadok és az általuk gondozott lovak, marhák, juhok, disznók összeségét értették. Ezért fogadta Géza és István oly szívesen a nyugatról és keletről bevándorló földmíves és pásztorkodó telepeseket, kik a korábbi hadjáratokról idehurcolt foglyok ivadékával együtt a királyi vagyont gyarapították. Ezért részesítették az egyházakat és kolostorokat, a nyugati országokból bevándorolt vitézeket – a Hont-Pázmány-, Jak-, Hermány-, Tibold-nemzetségek őseit – és hűnek bizonyult magyar alattvalóikat – Dobokát, Csanádot, Aba Sámuelt, Szolnokot – rengeteg birtokukból gazdag adományokban, kötelességükké tevén ezáltal minél nagyobb földterület benépesítését és megmívelését.

A hatalmas kiterjedésű királyi uradalom nem alkotott zárt területi egységet. Át- meg átszaggatták a foglaló nemzetségek szállástelepei, az adománybirtokosok földjei és e magánbirtokos urak szabad- és szolganépének lakótelepei. Maguk az egyes királyi uradalmak sem voltak határok közé rögzített zárt birtoktestek, hanem elszórtan élő népelemeknek és ezek földjének foglalatai. Mindössze az örökölt szállásterületen és az egészben birtokbavett lakatlan vidékeken alakultak ki zárt birtoktestek: a csepeli, pilisi, bakonyi, csallóközi, segösdi, pozsegai, zólyomi uradalmak, melyek élén külön tisztek álltak, a későbbi udvarnokispánok és erdőispánok. Ezeket a birtoktesteket, valamint a családi vagyonhoz tartozó elszórt fekvésű földet és népet István király a királyi udvar vagy mint németesen mondották, a palota – palatium, németül Pfalz – ellátására rendelte. Az udvari gazdaság élén a frank és német királyok udvari gazdaságát, a Pfalzokat kormányzó palotagrófoknak comes palatii vagy palatinus comes címét viselő udvari tisztviselő állt: a nádorispán.

A szorosabb értelemben vett családi birtokon, az udvari gazdaságon felül az országban szerte a király földesúri hatósága alá tartozó birtok és nép igazgatására István király vidéki központokat létesített. Ahol alkalmas fekvésű régi föld- vagy mocsárvár, törzshadnagyi vár, erődített hely akadt, ezeket használta fel központul. Ahol nem találtak ilyenre, új fafallal kerített várakat építtetett. A negyvenöt vár – civitas, castrum – közül Zemplén, Borsova, Kraszna, Bihar, Csongrád, Bodrog, Baranya, Valkó, Kolon, Karakó, Nyitra, Komárom, Esztergom, Visegrád, Pest, Nógrád, Gömör szláv, Moson, Sopron, Pozsony német, Győr és Vasvár avar alapítású régi váraknak látszanak. Fehérvár a fejedelemnek, Veszprém István király lengyel unokaöccsének, Bars és Borsod a honfoglaló vezérként ismert Borsnak, Keve a legendás Keve vezérnek, Szabolcs a Csák-nemzetség törzshadnaggyá lett ősének, Újvár az Abáknak, az erdélyi Fehérvár a Gyuláknak, Marosvár Ajtonynak, Somogyvár pedig Koppánynak volt megerősített szállástelepe. Az új várak nagy része – Arad, Bács, Doboka, Hont, Kolos, Szatmár, Szolnok, Temes, Tolna, Torda, Torontál, Ung, Zaránd – minden valószínűség szerint első ispánjáról kapta nevét, aminthogy Marosvárat is első ispánjáról, István király unokatestvéréről és hadvezéréről nevezték el Csanádnak. A névadó ispánok közül rajta kívül hármat említenek az egykorú források István környezetében: Doboka nagybátyja volt Istvánnak, Hont ispán Géza német lovagjainak egyike, Szolnok ispán a Péter bukásakor kitört pogány lázadás alkalmával vesztette életét.

A várak élére a frank-bajor várgrófok comes castri címét viselő királyi főtisztek, várispánok kerültek. A várispán hatósága alá tartozó királyi gazdaság, a várispánság – comitatus civitatis – nem volt zárt területi egység. A veszprémi püspökség alapítólevelében a király nyugati fogalommeghatározással „a vár vidékéről” – pagus civitatis, compages civitatis – beszél. Ugyanily határozatlan fogalom volt a később divatba jött mega civitatis, azaz ,,a vár megyéje”, vagyis ,,a vár határa” kifejezés. A vármegyék a várispán gazdasági és közigazgatási, bírói és katonai hatósága alá tartozó királyi népeket s az ő használatukban lévő szétszórt királyi várföldeket egybefoglaló, de földrajzi egységet nem alkotó magángazdasági alakulatok voltak.

Az udvari gazdaságon és a vármegyéken kívül gyér adatainknak tanúsága szerint István király katonai rendeltetéssel határispánságokat – comitatus confiniorum – is szervezett a frank-német őrgrófságok – Markgrafschaft – mintájára. Okleveleinek záradékában a püspökök és ispánok mellett marchiókat is említenek, akiket a szentkirály életírója Erdélyről és a Száva-Dráva-közről szólva tribunusoknak, Szent László törvénye pedig comites confiniorum néven határispánoknak nevez s akik egyszersmind egy-egy szomszédos vármegye ispánjai. Ilyen határispán volt az a Sebös „marchio Ungariae”, aki a hazai hagyomány szerint Nyitra várában Vászolyt megvakíttatta s az egykorú altaichi bajor író szerint 1039-ben halt meg. Ilyen volt az az Erdőelvi Solt, akit Szent István Erdély kormányzójává tett. És ilyen határispán volt Vid bácsi ispán is a XI. század derekán. A határispánok fennhatósága alá egy-egy marchia tartozott, a régi gyepűvonalon kívül eső végvidék az országhatár védelmére rendelt határőrökkel, kiket custodes confiniorum néven emlegetnek s aminők a Maros és Küküllő folyók völgyében a székelyek, nyugaton a besenyők, avarok, székelyek voltak. A nyugati végeken valószínűleg két ily határispánság volt. Egy a Dunától északra, másik a Dunántúl. Előbbinek hatósága alá tartozott a Vág és Morva vonalának várvédelmi rendszere. Az utóbbira hárult a Dunától a Muráig húzódó őrségek vezetése. A délvidéken a görög uralom alatt álló Szerémséggel szomszédos területet – a pécsi püspökség maróti főesperességét – nevezik marchiának. A Szerémség elfoglalása után ez a határispánság a nyugati végvidékkel együtt vármegyei szervezethez jutott, de helyette Szent László a Dráva-Száva-köz nyugati részén új határispánságot szervezett a szlavón bán kormányzata alatt. Az erdélyi határispánság az erdélyi vármegyék kialakulása után is fennmaradt, élén az erdélyi hadnagygyal, a princeps Ultrasilvanussal, akit később szláv szóval vojvodának, vajdának neveztek. E határvédelmi rendszer várainak látszanak a később jobbára vármegyék székhelyévé lett Zólyom, Trencsén, Hainburg, Pozsega, Marót, Haram várak.




PÉCSI OSZLOPFŐK A XI. SZÁZADBÓL


OSZLOPFŐ AZ ELSŐ ESZTERGOMI SZÉKESEGYHÁZBÓL


PÁRKÁNYRÉSZLET VESZPRÉMBŐL

Szent István koncepciója szerint a világi és egyházi igazgatás szerveinek szoros kapcsolatban kellett működniök. Az egyházi tisztségek viselői, a püspök és a főesperesek résztvettek a kormányzatban, az igazgatásban, a törvénykezésben; a világi tisztviselők – a nádorispán és várispánok – pedig a maguk hivatalos hatalmával támogatták az egyházi közigazgatást. Ehhez képest az egyházi és királyi igazgatás vidéki orgánumai is egybefolytak. Ez a kapcsolat később meglazult, mert az egyházigazgatási egységek hamarosan zárt területté alakultak, míg a vármegyék csak a XIII. században lettek földrajzi fogalommá, de eredetileg minden vármegyének egy-egy főesperesség felelt meg. A veszprémi püspökség alapításakor Szent István világosan megmondja, hogy négy várat és ezek vidékét – Visegrád, Fehérvár, Veszprém és Kolon megyéit – rendeli a püspök joghatósága alá. Ennek a négy vármegyének és a somogyi pacifikáció után ugyancsak a veszprémi püspök alá rendelt Somogy vármegyének felelnek meg a püspökség buda-visegrádi, fehérvári, veszprémi, zalai és somogyi főesperességei. Az egyházi és világi szervezetnek ily szoros összefüggése és együttműködése mellett természetes, hogy az egyházi és világi közigazgatás megszervezése egyidejűleg történt. Az esztergomi érseki tartomány püspökségeinek s a csanádi és erdélyi egyházmegyéknek területén már István király teljesen kiépítette a vármegyeszervezetet. A püspöki egyházmegyék keretében öt-hat főesperességet s ennek megfelelően öt-hat vármegyét alapított. A győri püspökség területén alakult ki Győr, Moson, Sopron, Vas és Karakó vármegye, de egyházigazgatásilag idetartozott Komárom megye dunántúli része is. A pécsi egyházmegye területén volt Tolna, Baranya, Valkó vármegye, a pozsegai uradalom és a déli határispánság maróti főesperessége. A váci püspök joghatósága Nógrád, Szolnok, Pest, Csongrád vármegyék és Fehér vármegye dunáninneni solti részének területére terjedt ki, az egri püspöké Újvár, Borsod, Zemplén, Ung, Borsova, Szabolcs megyék területére. Az esztergomi érsek egyházmegyéjéhez tartoztak Pozsony, Nyitra, Bars, a dunántúli részek kivételével Komárom, továbbá Esztergom és Hont vármegyék, Nógrád vármegye északi része és Gömör vármegye.

A kalocsai érsekség megalapítása után az érsek joghatósága alá rendelt területen, a Duna-Tisza-köz déli részén két vármegye alakult ki, Bodrog és Bács s az érsek egyházmegyéjéhez csatolták a soltiszék és Csongrád vármegye déli részét, a sárközi és szegedi főesperességeket. Ekkor szervezték meg a csanádi egyházmegyével egyidőben a főesperességeivel egybeeső Csanád, Arad, Temes, Keve, Torontál vármegyéket. Ugyancsak ekkor került sor az erdélyi püspökség és a területén alapított Fehér, Torda, Kolos, Doboka, Kraszna, Szatmár vármegyék megszervezésére. A bihari püspökség területén éppen csak alapját vetette meg István az egyházigazgatási és vármegyei szervezetnek Bihar székhellyel. Ez magyarázza meg a váci püspökséghez tartozó Szolnok vármegye keleti terjeszkedését és az egri egyházmegye pankotai főesperességének kialakulását. A szolnoki várnépből keletre telepített rajok szállták meg a későbbi Közép-Szolnok és Belső-Szolnok vármegyék területét a meszesi és erdélyi részeken. Az egri püspök pedig a gyéren lakott békési részeken túleső marosparti vidéken alapította meg a pankotai főesperességet, melynek területén még Szent István korában kialakult Zaránd vármegye. A bihari püspökség főesperesi kerületei: a bihari, szeghalmi, békési, köleséri, homorogi, kalotai kerületek csak később, Szent László korában alakultak ki, de közülük ekkor is csak Békés jutott önálló vármegyei szervezethez. Ugyanebben az időben terjeszkedett ki Újvár megyéje a hevesújvári részekről a későbbi abaújvári, tornai és sárosi területre.

Az ország egyházigazgatási és vármegyei szervezetét Szent László és Kálmán terjesztették ki a természetes határokig. Ők vették birtokukba a száva-dráva-közi Szlavóniát, Erdély keleti és déli végvidékét s az északi erdővidéket. A nyitrai és zágrábi püspökség alapításával egyidőben került sor a szlavóniai várispánságok, Haram vagy Krassó vármegye, Erdélyben a Belső-Szolnok vármegye székhelyévé lett Dézsvára, Küküllő és Hunyad vármegyék, északon Abaúj és Torna vármegyék, északnyugaton Trencsén kialakulására. Ők vonták be Zólyom mellé a királyi birtokszervezetbe a szepesi és sárosi uradalmakat, hol a vármegyék csak a XIII. században alakultak ki. Az országszervező munka alapját azonban Szent István vetette meg a tíz püspökség, negyvenöt vármegye és a határispánságok megalapításával.

A várgazdaságok és az udvari gazdaság keretében élő népelemek önálló gazdálkodást folytattak s a királyi földesúrnak terményekkel, pénzzel, szolgálattal adóztak. A várgazdaságok népének legalsóbb rétegét a várszolgák vagy várnépek – civiles vel castrenses – alkották. Az udvari gazdaság szolganépét szláv szóval udvarnoknak nevezték. E szolganépség körében a királyi várnak és udvarnak tartozó szolgáltatás természete szerint megkülönböztették a termésből és állatszaporulatból bizonyos hányadot fizető földmíveseket, szőlőmíveseket, csikósokat, gulyásokat, kanászokat, juhászokat, halászokat s a különféle háziipari készítményekkel adózó, avagy udvari szolgálattal tartozó csoportokat. Így voltak sütők, vargák, szűrszabók, kovácsok, ácsok, szakácsok, favágók, tárnokok, pincések, étekhordók, lovászok s más efféle szolgálattal tartozó csoportok. Valamennyien földhöz, azaz a királyi gazdasághoz kötött szolgák voltak, de az udvarnokok más magánbirtokosok szolgáitól megkülönböztetendők, mérsékelt magánjogi kiváltságokban részesültek. A szolgák fölött álló szabad földmíves- és kézművesréteg volt a külföldről bevándorolt és királyi védelem alatt élő szabad telepes vendégnépség, a hospesek vagy colonusok csoportja, akik a várföld és a királyi föld használatáért állandó összegben meghatározott évi földbért fizettek és bizonyos mérsékeltebb szolgálatokkal, közmunkával adóztak.

A vármegyei társadalom élén a civis és miles néven emlegetett várkatonák, a későbbi várjobbágyok álltak. A király védelme alá húzódó, az ő „nagy-családjához,” familiájához tartozó szabad magyarok s a várszolgák közül felszabadítottak vitézi osztályának tagjai a királyi vár földjéből örökös használatra kapott földjükön mint közép- és kisbirtokosok gazdálkodtak s ennek fejében katonai és gazdasági tiszti szolgálatra voltak kötelezve. Békében hetenként vagy havonként egymást váltó csoportokban teljesítettek szolgálatot a várban. Az ispánt kísérték s résztvettek a gazdasági igazgatásban, a várszolgák fölött való bíráskodásban, a jövedelmek behajtásában. Háború esetén a várispán vezérlete alatt a vármegyei zászlóalj keretében szálltak hadba. Személyükre szabadok voltak, de szolgálatuk természete mégis a várgazdasághoz kötötte őket s a királytól más úrhoz nem szegődhettek.

Az udvari vitézek nem éltek az udvari gazdaság keretében. A várkatonákhoz hasonlóan királyi vitézeknek – milites – nevezett, később „királyi szolga” – minister vel serviens regis – néven szereplő szabad magyar vitézek „a királyi ház”, „a királyi familia” tagjai voltak. Kisebb adománybirtok avagy szolgálati díjazás, stipendium ellenében katonáskodtak és udvari szolgálatot teljesítettek. Jórészben a király védelme alá húzódó szegényebb szabadok voltak, akik saját örökölt vagy adományban kapott középbirtokukon gazdálkodtak. Ezek a vitézek az udvari gazdaság szolganépéhez hasonlóan a királyi udvar ispánjának, a nádorispánnak hatósága alá tartoztak. Az ő vezetése alatt az udvari zászlóaljban szálltak hadba.

A királyi vitézek és az adománybirtokos urak, a seniorok nem tartoztak ugyan a magángazdasági szervezetbe, de az udvari szervezet kötelékében éltek. Az adománybirtok az egykorú nyugati felfogáshoz képest szolgálati kötelezettségeket rótt tulajdonosára. Ha nálunk a nyugati hűbériség beneficiális adományrendszere nem is alakult ki s az adomány nem beneficium, hanem teljes tulajdonjogot alapító donatio volt is, az adományos mégis valami magánjogias függésbe került a királlyal szemben. Udvari és katonai szolgálattal s ha az adománybirtok nagy volt, katonaállítással is tartoztak. Az adománybirtok élvezete – Szent István törvényének egyik rendelkezéséből következtetve – kezdetben minden valószínűség szerint a megadományozott egyenesági férfiivadékainak ágán volt csak örökölhető s ezek halála után visszaszállt a királyra, holott a többi birtokosok szerzett vagyonukat oldalági rokonokra és az egyházra is hagyhatták. Száz évvel utóbb Kálmán a nemzetségi örökölt birtokkal egyértékűnek ismerte el Szent István adományát, de a későbbi királyok adományainak jogi megkötöttségét fenntartotta. A király főleg ezekre az adománybirtokosokra támaszkodva vívta meg döntő harcát a lázadókkal. A Koppány és Ajtony ellen induló királyi magánhadseregek vezérei az első adománybirtokosok: Vecelin, Hont, Pázmány, Csanád, Doboka, Aba Sámuel voltak. Ezek az adománybirtokosok és az ispánok alkották a főemberek és ispánok – principes et comites – osztályát. A vitézekkel együtt ők is a királyi ház, az aula, a királyi familia tagjai. Rajtuk és a királyi magángazdaságok népén nyugodott a királyság hadiszervezete, háztartása és közigazgatása.

A királyi hadsereg az udvari vitézeknek s az udvari főemberek magánföldesúri csapatainak a nádorispán, a várkatonáknak a várispánok vezetése alatt hadbaszálló zászlóaljaiból és a határispánok vezérlete alatt álló besenyő, székely, kabar és nyék-törzsbeli magyar határőrcsapatokból állt. Csak az országot fenyegető nagy veszély és nagyobb hadivállalkozások esetén került sor a királytól magánjogilag független, szabad magyarok hadbaszállására. A birtokos urak saját költségükön szerelték fel magukat és hadikíséretüket. A vitézeknek is megvolt a maguk katonai felszerelése. A hadsereg ellátása, a hadieszközök, harci paripák, hadimálha kiállítása, külső háború esetén az országon átvonuló hadseregnek az élelmezése azonban az udvari és várgazdaságokat terhelte. E célra is szolgált az udvar és a várispánok székhelyén csűrbe-tárba gyűjtött terményjövedelem. A közigazgatás nem rótt külön terhet a kincstárra, mert feladatait a gazdaságok élén álló ispánok látták el, akik ezért nem fizetést kaptak, hanem a vezetésük alatt álló gazdaság összes jövedelmének egyharmadát élvezték. E jövedelemből részesedtek az ispánok mellett működő s a különböző népelemek egyes csoportjait igazgató tisztek és elöljárók is.

Szent István királyi jövedelmei túlnyomórészben az udvari és várgazdaságokból származó domaniális természetű bevételek voltak. Királyi haderejének magva és zöme magánföldesúri – udvari és vármegyei – hadserege volt. Alattvalóinak többsége, a királyi udvar és a gazdaságok töméntelen népe fölött mint azok földesura bíráskodott s őket magángazdaságának főtisztjeivel igazgattatta. Királysága központi irányítás és ellenőrzés mellett önálló gazdasági egységekként vezetett királyi uradalmak gazdasági erején épült patrimoniális királyság volt. Királyi hatalma mégis közjogi hatalom és valamennyi alattvalójával szemben egyformán érvényesült. Alapjában téves az a feltevés, mintha a várispánok hatósága alá nem tartozó nemesurak a központi hatalom alól is mentesek lettek volna, de az is, mely szerint alattvalói függőségük csak a várispánok személyén keresztül juthatott volna kifejezésre. E kor intézményeinek vizsgálatánál sohasem szabad szem elől tévesztenünk azt, hogy Szent István államának egész berendezése perszonális kapcsolatokon alapult. A királyságnak ez a perszonális és nem territoriális függőségen nyugvó berendezése magyarázza meg, miért nem voltak a várispánságok István erősen központosított államának egyedüli közhatalmi szervei, miért nem terjedt ki hatóságuk a vár körzetében élő összes népelemekre. Ez magyarázza meg másfelől azt is, hogy ha valaki nem is volt a várispán alá rendelve, a központi hatalom törvénykezési, katonai és pénzügyi hatósága alól mégsem volt kivéve. És ez magyarázza meg, miért nem alakult ki nálunk „a nép adottságának és a király elképzelésének sem megfelelő” hűbériség, aminek „lényegét ennek a rendszernek dologi mozzanatai alkotják: a király hűbéresének nem örök tulajdonként ad földet, hanem csak haszonélvezetre s ezt terheli, nem a személyt a hadiszolgálat és katonaállítás kötelezettsége.”

Hadügyi felségjoga értelmében a király volt a hadsereg korlátlan hatalmú fővezére. A régi pogány világban minden szabad magyar katona volt. A katonáskodás nemcsak kötelessége, de valósággal egyik élethivatása a nomád pásztor életmód mellett gyakorta fegyverforgatásra kényszerült lovas népnek. A földmívelés meghonosodásával lassanként elkülönült egymástól a katonáskodó és földmívelő népelem. Sokan a szabadok közül is földmívelésre adják magukat s ezek egy része az idegenből jött telepesek példájára fegyveres szolgálat helyett pénz- és terményszolgáltatások fizetésével mentesíti magát a katonáskodás alól. Mások a király és magánföldesurak védelme alá húzódva, mint pásztorkodó és földet míveltető szabad vitézek továbbra is fegyveres szolgálattal teljesítették alattvalói kötelességüket s a birtokos urakkal együtt a király vezetése alatt szálltak hadba.

A királyi felségjog alapján szedett jövedelmeknek Szent István korában még alárendelt szerepük volt a magángazdasági jövedelmek mellett, de már megkezdődött kiaknázásuk. A királyi vásárhelyeken kereskedő árusokat és vevőket a vásártartás felségjoga alapján adóztatták meg. A vám, rév, hídvám szedése az útregále alapján történt, aminek értelmében a főbb közlekedési útvonalak tulajdona a királyt illette. A katonai szolgálattal nem tartozó szabad telepesek, vendégek fejadóját, „a szabadságért” fizetett dénárokat az idegenvédelmi felségjog alapján szedték s ez alapon alakult ki a zsidóadó is. A keresztény királyok legfontosabb felségjogának egyike volt a pénzverési felségjog. István e jog alapján tüstént trónralépte után pénzverő műhelyt állított fel Esztergomban s ott Regensburgból hívott bajor és olasz pénzverőmunkásokkal értéktartó, jó ezüstpénzt veretett. Pénzei a Karoling-pénzrendszer alapján készült féldenárosok voltak, egyik lapjukon „Stephanus Rex,” a másikon a regensburgi „Regina Civitas” mintájára „Regia Civitas” felirattal. A pénzverésből a királynak szép haszna volt, mert a nyers ezüst és az idegen pénz beváltása alkalmával pénzverési díj fejében tekintélyes százalékot vontak le. E szorosan vett pénzügyi regálejövedelmeken kívül a törvénykezési felségjog alapján a bírságokból és díjakból is részesült a király. A Karoling-korban kialakult pénzügyi felségjogok alapján szedett jövedelmek kezdetben nem adók, hanem ellenszolgáltatás fejében fizetett illetékek voltak. A vásárpénzt a használatra átengedett vásári árusítóhelyért, a vámokat és révpénzt az utak, hidak, átkelő alkalmatosságok fenntartási költségeire, az idegenek fejadóját a királyi védelemért, a pénzverési díjat a pénzverés költségeinek megtérítése céljából fizették. Később ezeket a jogokat pénzügyi szempontból használják ki s az ellenszolgáltatás mértékét messze meghaladó összegeket vetvén ki, az illetéket súlyos adóteherré növelik. Nyugaton ezek a felségjogok adományozás útján a hatalmasabb egyházi és világi hűbérurak által is gyakorolt joggá devalválódtak. Magyarországon a XIII. század elejéig kizárólagos királyi felségjogok maradtak s már a XI. században is a királyi háztartás fontos jövedelemforrásai közé tartoztak. III. Béla 241.000 márka, azaz kb. 50.000 kilogramm finom ezüstre, vagyis kb. 17,500.000 aranypengőre rúgó évi jövedelméből 135.000 márka ezüst származott magángazdasági és 106.000 márka ezüst regálejogi forrásból. Szent István idejéből nincsenek adataink errevonatkozólag, de bizonyos, hogy a regálejövedelmeknek ekkor még sokkal alárendeltebb szerepük volt a domaniális jövedelmek mellett.

A király törvénykezési felségjoga értelmében minden alattvalójának legfőbb bírája volt, tekintet nélkül azok társadalmi állására és magánjogi kapcsolataira. Ehhez képest István és utódai Nagyboldogasszony napján – az ő szenttéavatása óta pedig Szent István király napján – általános törvénynapot tartottak Székesfehérvárott, amikor is az ország minden rendű és rangú lakosa megjelenhetett előttük és személyesen adhatta elő panaszát, kérését, óhajtását. A király udvarában, „a kúrián” is állandó ítélőszéket tartott s ott maga, vagy pedig királyi pecsétjének hitele alatt az ő képében eljáró nádorispán ítélkezett, aki a kúrián kívül csak az udvari gazdaság népeinek volt bírói hatósága. A királyi kúriai bíróság vidékre is kiszállt. Az országát időnként bejáró király és a kíséretében lévő nádor vidéken is ítélkeztek, különösen főemberek és előkelő birtokos urak ügyeiben. Az alattvalók nagyrésze számára azonban a kúriai bíróság csak fellebbezési fórum volt. Az ő ügyeikben a királybírák ítélkeztek. István minden királyi vár vidékére, megyéjébe két királybírót rendelt, akiket a nép az ítélkezésnél és perbehívásnál nyakukba akasztott királyi ércpecsétről, a billogról billogosoknak nevezett. Ezek „a megyei bírák” a király képviseletében ítélkeztek s hatóságuk a körzetben lakó összes szabad és nem szabad népelemekre kiterjedt a papok kivételével, akik a püspök és a főesperes ítélőszéke elé tartoztak. A várispánoktól független udvari kiküldöttek voltak, de hivatalos működésükben ezek karhatalmi támogatását élvezték. Bizonyos mértékig bírói, de általában véve mégis inkább közigazgatási működési körük volt a falusi bíráknak, a vilicusoknak. Ők intézkedtek és ítélkeztek a falvakban egyhelyt élő és a földet jobbára földközösségben mívelő, de különböző földesúri hatóság alá tartozó szolgák, telepes vendégek és kisbirtokos szabadok mindennapi ügyes-bajos dolgaiban, apró-cseprő perlekedéseiben, kihágási s más efféle ügyekben. Ilyen bírákra vagy falunagyokra csak a szabadok falvaiban és a vegyeslakosságú falvakban volt szükség. Az egy földesúr tulajdonába és hatósága alá tartozó falvak népének elöljárói földesúri tisztek voltak. A törvénynapon, kúriáján és vidéken személyesen ítélkező király s az ő képében bíráskodó nádor és királybírák törvénykezési hatásköre kiterjedt az összes alattvalókra. Az ő közjogi működésük fogta egységbe a király magángazdaságának népeit és magánjogilag független alattvalóit.

A nádorispán, mint az udvari gazdaság főtisztje, ebben a minőségében a várispánok mellé rendelt, velük egyenrangú magánhatalmi szerv volt. Királya helyetteseként azonban a kúriában közjogi funkciókat végzett s ebben a vonatkozásban már eleve predesztinálva volt az országos kormány vezetésére. Vezére volt az udvari hadseregnek, de egyszersmind a király helyettese is az országos hadsereg élén. Míg a vármegyei terményjövedelmek jórészt helyben használtattak fel, az udvari gazdaság terményjövedelme s a vármegyék készpénzjövedelme kezdettől fogva a nádorispán kezéhez folyt be. Ő volt a királyi kincstár és a termények felhalmozására Esztergomban, Fehérvárott és másutt épített tárak legfőbb őrizője. Ebből a kincstartói hatásköréből alakult ki már a XI. század folyamán pénzügyi hatásköre, majd a XIII. század elején a külön tárnokmesteri hivatal. Törvénykezési joga még a század végén is csak az udvari gazdaság népére, az udvarnokokra terjedt ki, de mint a király helyettese, az udvarban minden alattvaló ügyében ő ítélkezett. Az udvarbíró – a későbbi országbíró – hivatala csak a XII. század elején vált ki hatásköréből. A többi udvari tisztségek – a tárnokmester, lovászmester, ételhordómester, pohárnokmester tisztségei – csak a XIII. században tűnnek fel, de már István és közvetlen utódai idejében is emlegetik a király mellett különleges személyi szolgálatot teljesítő királyi lovászt, étekhordót, kardhordót.

A nádorispán ezek szerint a király magángazdasági tisztje volt, de a magánhatalmi és közhatalmi szervezet szoros kapcsolata mellett tisztsége tüstént közjogi színezetet öltött, pénzügyi, törvénykezési, hadügyi hatáskörének teljes kialakulásával pedig országos közjogi méltósággá fejlődött. Hasonló fejlődésen ment keresztül a várispáni hivatal is. Hatáskörük eredetileg csak a királyi várgazdaságok kötelékében élő népelemek igazgatására, katonai vezetésére s a felettük való bíráskodásra terjedt ki. A vármegyéjük körzetében élő szabad magyar nemesurak és királyi vitézek felett sem közigazgatási, sem bírói, sem katonai hatalmuk nem volt. Mint a királyi hatalom helyi képviselői mégis irányító és szabályozó befolyást gyakoroltak a társadalom életére. Hatáskörük korlátozottsága és minden magánjogi függőségük mellett is a közhatalom vidéki exponensei voltak. A törvények megtartása fölött őrködve s a királybírák működését támogatva, ítélőszék elé idézhették a bűnösöket. Fegyveres békebontás és más nyilvánvaló törvénysértés esetében a király képében és nevében maguk jártak el s a parancsukra mindig készenálló fegyveres erővel minden mozgalmat könnyűszerrel fojthattak el.

A nádorispán és a várispánok tekintélyének és hatalmi állásuknak emelkedését előmozdította az a körülmény is, hogy István király ispánjait a legtekintélyesebb birtokosurak, a régi nemzetségek tagjai és az új adományosok közül választotta. Nádorispánja nőtestvérének férje – Aba-nembeli Sámuel – volt. Várispánjai közül a magyar Csanád- és Szolnok- s a jövevény Ják- és Hont-Pázmány-nemzetségek őseit ismerjük. A szentistváni hagyományokat híven őrző András király nádora Zách volt, a hasonlónevű nemzetség őse, várispánjai közt Ákos-nembeli Ernyével, Gut-Keled-nembeli Viddel és Jak-nembeli Mártonnal találkozunk. Szent István törvénye egyhelyt „a királyi jószágok és várak élére állított szolgák” kiváltságos helyzetéről szól. Megengedi tehát, hogy a király szolgát emelhessen ily magas tisztségre. A gyakorlatban a király ezzel a jogával egészen ritka kivételképen élhetett, mert sem okleveleink, sem krónikáink nem tesznek említést ily alacsonyrendű ispánokról. Nem is volt rájuk szüksége a királynak, mert az ispáni hivatalnak és az adománybirtoknak nagy vonzóereje mellett a legelőkelőbb urak is szívesen álltak érettük a király szolgálatába. István egyébként törvénnyel tiltotta meg az ispánsághoz tartozó javak elidegenítését, örökbehagyását és szigorú büntetéseket szabott a hivatalos hatalmukkal visszaélő ispánokra. Ezeknek az előrelátó intézkedéseknek köszönhető, hogy az egykorú frank-bajor grófságok mintájára szervezett nádorispánság és várispánságok nem alakultak át hűbéres tartományokká, hanem a mintául vett intézmények későbbi alakulásától függetlenül sajátosan és jellemzően magyar közhatalmi intézményekké fejlődtek.


KŐTÖREDÉK A SZÉKESFEHÉRVÁRI BAZILIKÁBÓL


SZENTISTVÁNKORI DOMBORMŰ A GYULAFEHÉRVÁRI SZÉKESEGYHÁZBÓL

A keresztény királyság szervezetében teljes egységbe forrott közhatalmi és magánhatalmi igazgatás minden szála a központba futott össze. A kormányzat, a közigazgatás, a törvénykezés központi orgánuma azonos volt a királyi magánhatalom központi szervével: a királyi udvarral. Szent István az Erkölcsi Intelmekben „a királyi palotában a harmadik helyet a főpapoknak adta” a vallás és egyház után, akik egyházi hivatásuk mellett a királynak is „tanácsurai.” Ugyanitt „a királyság negyedik ékességének a főemberek, ispánok, vitézek hűségét, erejét, buzgalmát, emberségét és bizodalmát” mondja, mert „ezek oltalmazzák az országot, védik a gyöngéket, ezek gyűrik le az ellenségét és öregbítik a birodalmat.” A királyi törvénykezés erkölcsi normáinak megállapítása után a királyi méltóság hatodik támaszának „a vendégeket és jövevényeket mondja István, akik nagyságosabbá teszik a király udvarát.” Az Intelmeknek ezekből a szavaiból a királyi kormányzat és közigazgatás, hadvezetés és törvénykezés minden ágazatát egybefogó új hatalmi szervezetnek a csúcsán álló „királyi udvar” vagy királyi palota – curia, aula, palacium – avagy mint később nevezték: a királyi ház – domus regis – és a középkori király mellett igen nagy szerepre hivatott „királyi kíséret” képe bontakozik ki, élén a király állandó helyettesével, a nádorispánnal. Törvényhozó felségjoga alapján a király hozott törvényt és adott kiváltságokat valamennyi alattvalójának. A keresztény középkor jogrendszere azonban az egyetemes erejű egyházi törvényeken és az ország békéjét, az uralkodó tekintélyét és hatalmát védő törvényes intézkedéseken kívül nem igen ismert az összes alattvalókra kötelező egyetemes érvényű törvényeket. „Míg az újkori államot és társadalmat a jogban és jog előtt való egyenlőség, a középkorit a jogban és jog előtt való egyenlőtlenség jellemzi.” A különböző származású, különböző osztályokhoz, más-más magánhatalom alá tartozó, különböző helyen lakó népcsoportok jogait és kötelességeit individuális és partikuláris jogszabályok és kiváltságok szabályozták. A király rendszerint csak a közjogi viszonylatokat és tőle magánjogilag is függő népelemeknek a jogviszonyait szabályozta törvényeiben. Többi alattvalóinak jogviszonyait általában a szokásjog s a felettük magánhatalmat gyakorló földesúr által alkotott jogszabályok határozták meg. A középkori törvényhozó nem is törekszik az élő jog vagy valamely jogterület minden részletre kiterjeszkedő kodifikációjára, sőt inkább tudatosan tartózkodik a szokás által szentesített kétségtelen jogviszonyok érintésétől. Csupán az éppen időszerű, új vagy magyarázatra szoruló kérdések tisztázására törekszik. Szívesen élt azonban kiváltságadományozási jogával. Így hívott életre az általános szabályokkal ellentétes jogviszonyokat egyesekre vagy egyes csoportokra vonatkozóan.

A király törvényhozó és kiváltságosztó működésében a királyi „senatus” tanácsával élt. A királyi tanács volt a királyi kormányzat legfőbb központi szerve. Az Intelmek szavai szerint a vallás, az egyház, a főpapok, a főemberek és vitézek, a jövevények s a törvénykezés után „a hetedik helyet igazsággal foglalja el a tanács, mert a tanács által tétetnek királyok, intéztetnek országok, védelmeztetik a haza és indíttatnak a háborúk, vétetik a győzelem, űzetnek el az ellenségek, hívatnak a barátok, rakatnak városok és rontatnak el az ellenségeknek táborai.” Ezért Szent István arra intette fiát, hogy a királyi tanácsot bölcs és alkalmas személyekből állítsa össze. „Mikor vagyon haszon – kérdezi – a tanácskozásban? Miképen én látom, a balgáknak és kérkedőknek és a középszerint valóknak általa nem egyesíthetők az erők, hanem kell, hogy a nagyobbak és jobbak, a bölcsebb és tisztesebb vének szólaljanak meg. Azért én fiam ifjakkal és kevésbbé bölcsekkel ne tanácskozzál, avagy tőlük tanácsot ne kérj, hanemha a tanácsbéliektől, kiket eme dolog illet koruknak és bölcseségüknek miatta. Ha bölcsekkel jársz, bölccsé leendesz, ha balgatagokkal tartassz, az ő társuk lész és ezenfelül ki-ki abban gyakorolja magát, mely dolog korához illő, tudniillik az ifjak a fegyverforgatásban s a tanácsbéliek a tanácsokban. Mindazáltal az ifjakat nem kell teljességgel kirekesztened a tanácsból, de valahányszor tanácsot tartandassz velük, ha alkalmas is lenne tanácsuk, vidd mégis mindiglen a tanácsbéliek elé, hogy minden cselekedeteidet a bölcseségnek mértékével mérlegelhesd.” A főemberek, vagyis a püspökök, ispánok, birtokosurak közül ily megfontolások alapján kiválasztott tanácsurak – seniores – a király mellett véleményadó és törvényelőkészítő szerepkörben működtek. A királyi tanács határozatainak, helyesebben javaslatainak a király hozzájárulása nélkül semmi ereje sem volt. Azokat a király korlátlan elhatározással utasíthatta el, vagy emelte törvényerőre. A tanács tagjait a király saját belátása és akarata szerint választotta meg, mikor püspökeit és ispánjait kinevezte s a birtokosurak közül egyeseket a tanácsba meghívott. „Országát Isten akaratából kormányozván, a régi és mostani uralkodók példájára, elmélkedve,” vagyis saját belátása szerint „szabott törvényt népének.” De „a tanácskozás hasznos lévén, hajolt az egész királyi tanács egyakaró kérelmére,” meghallgatta tanácsadóit, követte jónak vélt tanácsaikat. A törvényhozás, kiváltságosztás és a kormányzás minden ténye korlátlan királyi hatalmából következő személyes elhatározásának eredménye volt, de annak kialakításában részes volt a vallás és egyház parancsainak s a magyar nép törvényerejű jogszokásainak megtartásán buzgón őrködő királyi tanács. „Az a Freisingi Ottó, aki bámulva állt a XII. századi magyar király zsarnokinak látszó hatalma és tekintélye előtt, szükségesnek tartotta azt is feljegyezni, hogy a magyarok egyetlen fontos ügyben sem határoznak gyakori és hosszas tanácskozás nélkül és semmiképen sem mulasztják el, hogy az ország dolgát meg ne tárgyalják és vitassák.” A királyi tanács csupán az uralkodónak felelős országos kormányszerv volt s nem alkotmányos törvényhozó testület. Jogértelmező s ezáltal a király akaratát korlátozó működésében mégis ott rejlik már az alkotmányosság első csírája. „Ezeréves alkotmányunk gyökerei a korai magyar kereszténység világnézeti talajába nyúlnak vissza s fejlettebb formájuk az alattvalói consensus koraközépkori értelmezéséből sarjadtak ki.”

István király nyugati mintára építette ki állama közhatalmi szervezetét s ez mégsem volt merő utánzata, még kevésbbé szolgai másolata a mintaképül vett nyugati szervezetnek. István a magyarokat „saját szokásaik” szerint kívánta kormányozni. Nyugatról új intézményeket és szervezeteket ültetett át magyar talajba, de már eleve módot adott az új és régi intézmények, az új és régi szervezet összeolvadásának. Nem rombolta le a régi intézményeket: a királyi uradalmak láncolatára felépített kormányzati rendszer és királyi magángazdasági szervezet mellett továbbélt az évszázados hagyományban gyökerező vérségi szervezet is. A magyar társadalom alapintézménye, a nemzetség, sértetlenül került ki a régi és új államrend küzdelméből s még két századon át alappillére maradt a társadalmi szervezetnek. A két különböző eredetű és természetű gazdasági és társadalmi rendszer egymás mellett állt fenn. A foglaló magyarok ivadékai közül sokan még az ősi nemzetségi szervezet keretében, ősi jogszokások szerint éltek. Mások a királyi adományban részesült jövevényurakkal és a király földesúri hatósága alatt élő népelemekkel együtt az udvari és vármegyei szervezet kötelékébe tartoztak és a Szent István törvényeiben lefektetett királyi jog szerint éltek. Ezt az egymás mellett élő két szervezetet kezdetben csupán a király személye, továbbá az egyházi és a törvénykezési szervezet kapcsolta egybe. A szabad magyar nemzetségek sok tagját a király szolgálatába állító adományozási rendszer és a nemesség területi szervezkedésének majdan keretül szolgáló vármegye megalapításával mégis maga Szent István valósította meg az egybeolvadásnak s az új egységes társadalmi és gazdasági szervezet kialakulásának előfeltételeit. Szent István újító volt, de nem forradalmár. Működésével a hagyományok és korszerű újítások összeegyeztetésén alapuló egészséges történeti evolúció útját egyengette. Keresztény királyságának magángazdasági alapokon nyugvó közhatalmi szervezete lett alapjává az immár kilencszázesztendős magyar államszervezetnek.