11. ELLENSÉGEK.

A Kárpátmedence természettől egységes és mind gazdasági, mind pedig katonai szempontból önálló és zárt egészet alkotó területe ősidők óta vándorló népek és hódító nemzetek harcának volt a színtere. A föld méhéből előkerült régészeti leletek és írott történeti emlékek tanúsága szerint Ázsia és Európa sok-sok népe és fajtája – kelta és trák, illyr és dák, szkíta és szarmata, gót és herul, gepida és longobárd, hún és avar, bolgár és szláv – talált hosszabb, avagy rövidebb időn át hazára. Kelet és Nyugat, Észak és Dél kultúrái itt adtak egymásnak találkozót. Költöző népek és terjeszkedő hatalmak itt vívták meg népeket pusztító és nemzeteket felemelő élet-halálharcukat. A Kárpátmedencét és annak népeit politikai és művelődési egységbe foglalniuk azonban nem sikerült. Róma és a frank-római birodalom csak a Duna vonaláig, a bolgár hatalom délkelet felől ugyancsak a Dunáig, a Törökbirodalom csak a sík területre tudta hatóságát kiterjeszteni. A többiek az országnak csupán egy-egy részét szállották meg. A hunok és avarok birtokukba vették ugyan az egész területet, de a hatóságuk alatt itt élő népeket – azok a germánokat, ezek a szlávokat – nem tudták szervesen beilleszteni a maguk politikai rendszerébe és művelődési közösségébe. Az avar katonai hatalom az egység látszatát erőhatalommal két századon át biztosítani tudta, de a belső összefogás megvalósítására nem volt meg a képessége és az ereje. A kétfelől ellene irányuló első komoly támadás alatt összeomlott, mert a hatalmi viszonyokat félreismerve elszigetelte magát a szomszédos kultúráktól és ellenségként állt nála hatalmasabb nyugati és délkeleti erők útjába. Ugyanezen az úton járt a magyarság is, mikor a lechmezei vereség után magát szomszédaitól elszigetelte s a hatalom csúcspontjára érkezett német imperializmus és az új emelkedésnek indult görög hatalom terjeszkedését tétlenül tűrte.

Géza és István az önemésztő elszigeteltségnek ebből az állapotából emelték ki a magyar nemzetet s ezzel biztosították a Kárpátmedence egész területére kiterjedő uralmát. A Kárpátok erős védőövezete és a Duna folyamrendszerének centripetális ereje ezt az országot zárt földrajzi és természeti, gazdasági és stratégiai egységgé avatja. A politikai és művelődési egységet azonban csak az a nép teremthette meg rajta, amelyik nem kívülről, avagy e terület valamelyik határvidékéről, hanem a középdunai központból tört annak megvalósítására. Állandó uralmát csak az a nép biztosíthatta ezen a természettől egységes területen, amelyik ösztönösen felismerte annak a Nyugathoz tartozását és az egység fenntartásában hivatását látta: a magyar. Uralmának alapját a honfoglalók vetették meg, teljes kifejtése Szent László és Kálmán műve volt, biztosítása és állandósítása Szent István történeti érdeme. István király az egység megteremtésével, az európai életre felvértezett magyar nemzetállam megalapításával és hatalmi rendszerének kiépítésével századokra kijelölte a magyar nemzetpolitika útját s ezt az eredményt a belső erőgyarapítás és külső béke politikájával érte el.

Történetünknek Taksony fejedelem halálától Szent László király trónraléptéig lefolyt százada a külpolitikában a békés törekvések és defenzív háborúk korszaka volt. A magyarság ebben a korban is következetesen kitartott keleti irányban már a honfoglaláskor, nyugat felé a lechmezei vereség, déli irányban pedig az árkádiopoliszi kudarc után elfoglalt védelmi állása mellett, de szakított az elszigeteltségnek öngyilkos politikájával. Politikai élete a belső gyepűvonalon belül, a magyar nemzetségeknek foglaláskori és X. századi szállásterületén folyt. Visszautasított minden külső támadást, de támadó hadjáratra vagy éppen hódításra maga nem gondolt. Még az egykori gyepűelvén kialakuló új állapotok sem tudták fegyveres fellépésre ingerelni. Békén tűrték az új osztrák és morva őrgrófságoknak kiterjesztését a Lajtáig és a Morváig s a horvát királyoknak a dráva-szávaközi vízválasztó hegység felé irányuló térfoglalását.

Az állam- és társadalomszervezés munkája és a külpolitikai helyzet alakulása egyaránt békére hívta a magyarokat s a két császárság imperiális törekvéseinek központjában szinte vérükké vált a hatalmas szomszédokkal megegyezést kereső őszinte békepolitika. Gézánál ez a békepolitika még az erőviszonyok helyes ismeretén alapuló reálpolitikai megfontolás eredménye volt. Szolgálatában új szövetségi rendszert dolgozott ki; a közvetlen szomszédokkal, bolgárral, lengyellel, bajorral igyekezett szoros kapcsolatot teremteni. István békeakarata már a keresztény népek egységéről és békéjéről vallott világnézeti meggyőződésében gyökerezett. Az egyetemes kereszténység nagy birodalmába kívánta népét bevezetni s ehhez képest tágabb perspektívában gondolkozott, a kis népek helyett a nagyhatalmak közt keresett barátokat: a görög és német császársággal és a velencei olasz hatalommal teremtett összeköttetést. Az ő barátságukat megszerezvén, akkor is tartózkodott a háborús politikától, mikor a belső egység és a királyi hatalom teljes kiépítése után már módjában lett volna a békét megszegnie. Békén élt hatalmas császári szomszédaival és békét keresett a magyar határ felé közeledő horvát királynál s a nyugati hódító útjában a Morva és Vág folyók völgyén már magyar területre hatoló lengyel hercegnél is. Csupán akkor fogott fegyvert, mikor a függetlenség és a magyar nép életérdekei forogtak kockán. Uralkodása mégsem volt zavartalanul békés, belső és külső ellenségei minduntalan háborúra kényszerítették.

István király méltán panaszolta, hogy sokat kellett harcolnia. „Nem volt részed – írta fiához – hadba indulásoknak semminemű fáradalmaiban és a különb-különbféle nemzeteknek támadásaikban, amikben én majd egész életemet töltöttem.” S valóban, uralkodása első lusztrumát szinte teljesen kitöltik a fejedelmi hatalomra törő vetélytársakkal – Koppánnyal, Gyulával, Ajtonnyal – vívott küzdelmei. Legyőzésük után már mint az ország egyedüluralkodó s az egész nép által elismert királyának ezeknek szövetségeseivel – a bolgár és lengyel fejedelmekkel – kellett megvívnia.

Az egykorú írók – sajnos – keveset mondanak ezekről a háborúkról. A bolgár háborúról egész mellékesen emlékezik csak meg egy belga forrás a namuri származású Leodvin bihari püspök elbeszélése alapján, de ez a szűkszavú értesítés is értékesen egészíti ki a későbbi magyar krónikásnak István és Keán bolgár fejedelem, vagyis a bolgár kán – Sámuel cár – háborújáról adott leírását. A lengyel-magyar háborúról XII–XIII. századi lengyel történetírók valóságos hőskölteményt írtak. Szerintük Vitéz Boleszláv lengyel herceg egész Felső-Magyarországot meghódította s hatalmát a Duna és Tisza vonaláig terjesztette volna ki. Mindez azonban későbbi események hatása alatt a történeti időrendet teljesen felforgató írók képzeletében megszületett mese. Alapja az a tény, hogy I. Béla két fia lengyel nagybátyjuk, II. Boleszláv király, támogatásával foglalták vissza felsőmagyarországi hercegségüket Salamontól s hogy ennek következtében Boleszláv szerette őket védenceinek, quasi hűbéreseinek nevezni. A másik Boleszláv idejében ilyesmiről szó sem volt. A hiteles forrásokból mindössze annyi állapítható meg, hogy Boleszláv, miután a cseh hercegfiak közt dúló viszályt kihasználva Csehországot és Morvaországot elfoglalta, hatalmát a Morva és Vág völgyére is kiterjesztette s állítólag a Dunáig hatolt. Tudjuk továbbá, hogy az egyik végvár – Trencsén, avagy talán Pozsony? – parancsnokává István elűzött nagybátyját, a Procuj néven említett gyulát tette.

Mindezeket s a bolgár-görög és lengyel-német háborúság ismert eseményeit egybevetve, megállapíthatjuk, hogy Szent István 1003 és 1018 közt, de minden valószínűség szerint ennek az időszaknak első felében keveredett háborúba két szomszédjával, kik előbb apjának szövetségesei, sőt rokonai voltak. Géza két leányát Boleszláv és Sámuel fia Gábor Radomir vették nőül, de később mindketten elűzték hitveseiket. A két hercegasszony kis fiaikkal – a lengyel Beszprém Ottóval és a bolgár Delján Péterrel – István udvarában találtak menedékre. Az ellenségeskedésnek ilyképen megvolt a családi alapja s ez magyarázza meg, miért menekült a tartományából kiűzött Gyula a lengyel herceghez. Ő is nagybátyja volt Beszprém Ottónak, akit Boleszláv ezidőtájt fogadott vissza udvarába. A politikai okot a bolgár fejedelemnek Baziliosz császárral, a lengyel hercegnek II. Szent Henrik császárral, István sógorával folytatott háborúja szolgáltatta.

Ajtony és Gyula legyőzetése s a marosvölgyi tartomány hódoltatása után István a Mórava völgyén bolgár földre nyomult és császári szövetségesével együtt résztvett egy város, minden valószínűség szerint Üszküb ostromában s onnét gazdag zsákmánnyal és Szent György ottan őrzött ereklyéivel tért haza. Az Ajtonyt és Gyulát támogató Sámuel cár ellen viselt háborúról egyebet nem tudunk. Emlékét csupán a csanádi Szent György tiszteletére szentelt székesegyházban őrzött szent ereklyék őrizték meg. Ezek kapcsán szólt a háborúról Leodvin bihari püspök is.

Lengyel Boleszlávval ennek Henrik császárral vívott küzdelme idején többször is összemérte fegyverét István. Kezdetben a szerencse a lengyel hercegnek kedvezett, de 1018 táján ki kellett vonulnia a magyar határvidékről, miután előbb már Csehországból is visszavonult. Lengyelországgal ezidőóta századokon át nem volt sem Istvánnak, sem utódainak összeütközése. Ez egy összecsapás alkalmával is voltaképen Cseh- és Morvaország ura s nem a lengyel herceg került ellenséges viszonyba a magyar királlyal.

A bolgár és lengyel háborún kívül Szent István életírói megemlékeznek a besenyőknek erdélyi becsapásáról is. „A besenyőknek – mondják – közel baromi oktalanságú és értelem nélkül való nemzetsége, távol a néki idegen hittől, hozzáfogott, hogy az ő országának végeit rontsa.” A betörést azonban az erdőelvi hadnagy visszaverte.

Mindezeknek a háborúságoknak nem sok politikai jelentősége volt. Annál nagyobb volt a súlya és fontossága a német-római birodalom császárjával 1030 táján támadt összeütközésnek. Géza és István békekoncepciója a császári hatalommal kötött barátság és szövetség gondolatán épült s ezt a barátságot nem is zavarta meg semmi a szász császárok idejében. Nagy Ottó utódai kifejezetten szakítottak elődeik hódító és központosító politikájával. Nemcsak a független magyar királyság megalapítását és megerősödését, hanem a korábban hűbéres fejedelmek államszervező munkáját s hatalmuknak megnövekedését is szívesen látták. A cseh és lengyel fejedelmek császári uruk beleegyezésével és támogatásával vetették meg alapját növekvő hatalmuknak s II. Henrik csak akkor fordult Boleszláv lengyel herceg ellen, mikor ez hűségesküjét megszegve, független királyság alapítására tört és a császár cseh tartományát uralma alá hajtotta. Rokonszenvvel nézték Ottó és Henrik a velencei hercegség élére került Orseolo család nagykoncepciójú adriai hatalmi törekvéseit is. Orseolo Péter a horvátokkal és a narentavölgyi szerb kalózokkal vívott kemény harcok árán uralmát a dalmát szigetekre és parti városokra is kiterjesztette. Az összeütközések régikeletűek voltak. Már a IX. században állandóak a panaszok Velencében a horvátok és narentánok kalózkodásai miatt s a dogek nem egyszer fegyverrel voltak kénytelenek elégtételt venni. De a helyzet csak a XI. század elején élesedett ki, mikor a független uralkodói hatalom alapítására törekvő Orseolo Péter a horvát trónviszályt kihasználva, mindkét császár – II. Baziliosz és III. Ottó – felhatalmazásával vette védelmébe a dalmát városokat és döntő erővel avatkozott be a horvát ügyekbe is. Velence és Dalmácia hercegének címét felvéve, alapját vetette Velence tengeri hatalmának. Szvetoszláv horvát királyt megfosztotta trónjától, testvéreit, III. Kresimirt és Gojszlávot segítette mint társuralkodókat trónra s előbbinek fiát leánya vőlegényeként vitte magával Velencébe. István horvát herceg 1008-ban vette nőül Orseolo Jocelát. Ottó doge – Péter fia és utóda – pedig István magyar király nővérével kelt egybe, akitől 1012 táján született Péter fia, a későbbi magyar király. Ezt a viszonyt még szorosabbra fűzte Imre magyar herceg házassága, aki – ha hihetünk a kései horvát hagyományoknak – Kresimir leányát vette nőül. Ottó a testvére, Orso grádói pátriárka útján magához ragadta a Velencét környező és tápláló szárazföldi területek, a terra ferma egyházi főhatóságát. Az Orseolók ügyes diplomáciájukkal gyorsan közeledtek az örökös hercegség megalapítása felé, mikor hatalmas pártfogóik halála egyszeriben végetvetett nagyszabású terveiknek.

Szent Henrik császárral 1024-ben kihalt a szász ház férfiága s a német fejedelmek Nagy Ottó leányának és a Lechmezőn elesett Vörös Konrád lotharingiai hercegnek szépunokáját választották királylyá. A frank Konrád trónraléptével egyidőben halt meg VIII. Benedek pápa, az Orseolók olaszérdekű egyházpolitikai törekvéseinek nagy pártfogója. Helyébe XIX. János lépett, aki Orsóval szemben a grádói patriarkátus felett joghatóságra igényt tartó Poppo aquilejai érsek mellett állt kettőjük küzdelmében. Nem sokkal utóbb hunyt el II. Baziliosz keletrómai császár is, akit rokoni kötelékek fűztek Ottó dogéhoz. Trónja gyenge fivérének rövid uralma után a zilálterkölcsű Zoe és Theodora császárnők martalékává lett. Poppo érsek az Orseolók uralmával elégedetlen velencei ellenzék segítségével lázadást szított Velencében, fegyverrel támadta meg ellenségeit s mikor híre jött Konrád itáliai útjának, a velencések 1026-ban elűzték Ottót.

Ottó doge Konstantinápolyba menekült. Felesége és gyermekei, Péter és Froila, Szent István udvarában találtak új otthonra. Jocela és férje, István horvát trónörökös, hazamentek apjukhoz. Az új német politika teljes diadalt aratott Velencében, de az Orseolók hívei a császárnak teljesen behódoló Barbolano Péter doge ellen szították a nép hangulatát. Orso pátriárka Gradóból készítette elő öccse visszatérésének útját. István magyar és Kresimir horvát királyok pedig sógorukért bosszút veendő, a dalmát városokra küldték seregeiket. 1027-ben vagy 1028-ban sikerült is nekik Traut és Spalatót Barbolano uralma alól felszabadítaniuk. A magyar-horvát-velencei szövetség, ha a száműzött Ottó útján a bizánci császár támogatását megnyerhette volna, nemcsak Velencében, hanem a szomszédos Karintiában is veszedelmessé válhatott s ezt Konrád nem nézhette tétlenül.


II. Orseolo Péter doge 991–1009; János doge 1002–1008 f. bizánci Mária; Baziliosz † 1008; Jocela f. I. István horvát király; Orso gradói patriárka; Ottó doge 1009–1026 f. Szent István nővére; Froila f. Adalbert osztrák őrgróf; Péter magyar király; Vitale torcellói püspök.

II. Konrád lelkétől távol álltak III. Ottó emelkedett világbirodalmi ábrándjai és II. Henrik megalkuvásra hajló keresztény kegyessége. Annál nagyobb bámulattal csüngött Nagy Ottó és Nagy Károly hagyományain, a német világhatalom gondolatán. Ottó és Henrik német létükre is vérbeli római császárok, az univerzális keresztény világbirodalom világi fejei voltak. A frank Konrád római császár létére is minden ízében német király, aki mindent egyedül a német hatalom szempontjából ítélt meg. Hűbéreseinek függetlenségi törekvéseit minden erővel elfojtani igyekezett. Miciszláv lengyel király ellen két büntetőhadjáratot vezetett s 1031-ben a kétes szerepet játszó Ulrik cseh herceggel együtt megfosztotta tartományától. Egy évvel előbb ugyanezt a sorsot szánta a Karolingok egykori pannóniai tartományán uralkodó magyar királynak is. A háború előzményei a dalmáciai magyar-horvát hadjárat idejébe nyúlnak vissza. Ezzel egyidőben vette tervbe Konrád a német-görög szövetség megvalósítását. A megüresedett bajor hercegi székre már 1026-ban saját tízéves fiát, a későbbi III. Henrik császárt ültette, akit már előbb német trónja örökösévé tett. Ugyanekkor Verner strassburgi püspököt követségbe küldte IX. Konstantinosz császárhoz, hogy kisfia számára nőül kérje a nála közel negyven esztendővel idősebb Zoe hercegnőt. A tervbevett szövetség éle Magyarország és Velence ellen irányult. Ez magyarázza meg az idegeneket s különösen a konstantinápolyi és szentföldi utasokat mindig szívesen fogadó István királynak e követséggel szemben tanúsított meglepően barátságtalan eljárását. A magyar király nem engedte át országán a zarándok hamis köntösében jelentkező Verner püspököt. A követség ezért csak 1028 elején ért kerülőúton céljához, de útja ekkor már nem járhatott sikerrel. Zoe a követek ottidőzése alatt ment férjhez a korán elhunyt Orseolo János sógorához, III. Romanosz császárhoz, aki feleségével együtt apósa trónját is megkapta s a német követeket hosszú halogatás után szép igéretekkel és gazdag ajándékokkal bocsátotta útjukra.

Nem igen lehet semmi kétségünk a felől, hogy a Konstantinápolyban időző volt dogénak és a magyar királynak része volt a németek bizánci kudarcának előkészítésében. Verner késedelmével éppen elég időt nyertek arra, hogy az amúgyis barátságos császári udvart végleg megnyerjék a maguk részére s a keleti birodalom szempontjából egyébként sem nagyértékű német szövetség tervét meghiúsítsák. István, ha egyebet nem is tett volna, a császári követ átutazásának megtiltásával, mindenesetre elősegítette a diplomáciai vereséget. Ezt Konrád nem bocsáthatta meg. A belviszályok és a lengyel ügyek miatt nem került sor tüstént ellenségeskedésre, de a barátságos érintkezés teljesen megszakadt a két udvar között.

Orso pátriárka ezalatt serényen dolgozott Velencében családja hatalmának mielőbbi helyreállításán. Hívei 1029-ben vagy a rákövetkező évben elűzték Konrád védencét. Orso magáhozragadta a hatalmat és követeket küldött öccséért Bizáncba. De Ottó doge már a végét járta. Egy évvel utóbb meg is halt. Konrád követeitől értesült volt Ottó betegségéről s – úgylátszik – megijedt, hogy helyette az ifjú Pétert viszik haza, kit nagybátyja, a magyar király sikerrel támogathatott. Nyilván ezt a vereséget megakadályozandó, határozta el magát a már régebben tervezett magyarországi hadjáratra. Német írók azonban azt is tudni vélik, hogy István sógorának halála után Gizella királyné örökösödési joga címén Imre herceg számára igényelte volna az osztrák tartományt.

A hadüzenetre a közvetlen okot ezek az események szolgáltatták, de a császár végső célja a magyar király hódoltatása volt. Konrád az összes Karoling-tartományok urának vallotta magát. Udvarában az egész régi Frankbirodalom – Itália, Németország, Franciaország – egyesítésének gondolatával is komolyan foglalkoztak. Kétségtelen, hogy mint később a fia Pétert és Andrást, ő is hűbéresének tartotta a frank tartományt „bitorló” magyar királyt. Miként a cseh és lengyel hercegekkel tette, hűségesküre akarta kényszeríteni. István békepolitikájában a gyengeség jelét vélte felismerni s két erős sereget vezetett ellene. Az ellenségeskedést Henrik herceg bajor csapatai kezdték meg s a császárhoz közelálló Wipo szerint is „a bajorok hibájából” kitört határvillongások után szállt hadba maga Konrád 1030 nyarán. A hadjáraton hűbéresei sorában Ulrik cseh herceg harcias fia is résztvett. Bretiszláv nemrégen foglalta el a lengyelektől Morvaországot, mely ezidő óta része a Németbirodalom cseh tartományának. Most a Vág völgyén tört Magyarországba s ellenállásra nem találván, a Komárommal és Esztergommal szemközt eső dunabalparti vidékig portyázott. Ekkor jártak először csehek Felsőmagyarországon. Maga Konrád a fősereggel Hainburg felől a jobbparton közeledett, de István nem bocsátkozott nyilt ütközetbe. Az ősi magyar harcmodornak megfelelően visszavonult a rábamenti gyepűvonal mögé s a természetes akadályokat mesterségesekkel tetézve, mindent elpusztított és felégetett az ellenség előtt. A Fertő-tónak s a Rába és Rábca mocsarainak nehezen járható, ezer veszedelemmel fenyegető vidékére csalogatott német nehéz lovasság nagyrésze a mocsarakban és erdőkben pusztult el. Mások az élelem teljes hiánya miatt éhenvesztek s mialatt a császár egyre pusztuló hadával megkezdte a csúfos visszavonulást, a magyarok Kapuvárnál kitörtek, hátába kerültek és Ausztriát kezdték pusztítani. István seregei a Traisen-folyóig vagy még azon is túl hatoltak s közben elfoglalták a történet lapjain ez alkalommal először feltűnő Bécs városát.

Konrád császár – az altaichi kolostor bajor szerzetese szerint – „hadsereg és minden eredmény nélkül tért vissza Magyarországból.” A magyar hadak előtt újra nyitva állt Bajorország. Más e sikertől elkábulva, bosszuló hadjáratra és az Ennsig terjedő, korábban magyar hatóság alatt álló vidék visszafoglalására gondolt volna. István igaza és ereje tudatában békejobbot nyújtott legyőzött ellenségének. A császár a szégyenletes kudarc után maga nem akart tárgyalásba bocsátkozni. A békekötést tizenhároméves fiára bízta. Henrik bajor herceg hosszas előzetes tárgyalások után 1031 tavaszán jött el Esztergomba – az egykorú német író szavát idézem – „az igazságtalanul megbántott magyar királyhoz,” aki nagy mérsékletet tanúsított. Csupán a Lajta és Fischa közének s a Morvamező csatlakozó vidékének átengedését követelte. A békét ez alapon meg is kötötték.

Szóbakerültek-e vajjon az esztergomi béketárgyaláson a velencei és lengyel ügyek? nem tudjuk, de a következményekből ítélve bizonyosnak kell tartanunk. Orseolo Péter, akinek István a magyar hadsereg vezetésében már ekkor előkelő vezérszerepet adott s utóbb trónjának is örökösévé tett, ezidő óta nem támasztott igényt apja velencei hercegségére. Ezért Orso pátriárka még 1032-ben kénytelen volt a hatalmat az ellenpárt élén álló Flabenigo Domokosnak átengedni. Viszont a lengyel hercegi székbe Konrád császár támogatásával ugyanebben az évben Vitéz Boleszlávnak a magyar király Judit nővérétől született elsőszülött fia, Beszprém-Ottó került, aki gyermekkorát Magyarországon töltötte, de később visszakerült apja udvarába. Nyilván az ő kíséretéhez tartozott a lengyel seregben már 1018-ban orosz földön hadakozó ötszáz magyar lovas. Mikor helyzete az ő mellőzésével trónrakerült öccsének, II. Miciszlávnak udvarában tarthatatlanná vált, Kievbe menekült Nagy Jaroszlávhoz s ennek seregeivel vonult be 1031-ben Lengyelországba, hol az uralmat a császár támogatásával mint hűbéres herceg vette át és gyakorolta egy esztendeig, amikor öccse hívei megmérgezték. A császári kegy Beszprémmel szemben éppen a magyar-német békekötés után nyilvánult meg s ezért feltehetjük, hogy a velencei és lengyel ügyek, valamint a két herceg sorsának alakulására döntő befolyással volt magyar nagybátyjuknak a császár követeivel folytatott tárgyalása. A fiatal magyar királyság sértetlenül, sőt területben és tekintélyben meggyarapodva került ki a német világhatalommal vívott első küzdelemből. A megalázott császár uralkodása hátralevő idejében messze elkerülte a magyar határt. Másutt vaskövetkezetességgel szerzett érvényt akaratának. Sorra hódolásra kényszerítette belső ellenségeit, vele merészen szembeszálló olasz, lengyel, cseh hűbéreseit. De óvakodott harcbaszállni a veszedelmes magyar szomszéddal, ki a hosszú béke idején sem feledte régi harcos erényeit.

A szentistváni királyság nyugati mintára életrehívott, de minden ízükben magyarrá átalakult intézményei s a magyar és nyugati művelődési elemeket szerves egységbe olvasztó történeti fejlődés ragyogó bizonyítékai annak, hogy István király, ez a hatalmas magyar elme mily nagy bölcseséggel és mily csodálatos intuicióval tudta összehangolni a maga idegen nyomokon járó korszerű reformtörekvéseit az ősi hagyományokkal. Ez a bölcseség jellemzi Szent István nyugati tájékozódású, de mindig csak magyarérdekű külpolitikáját is. Senki határozottabban nem foglalhatott állást a nyugati politika s ennek univerzális keretében a németbarátság és olaszbarátság gondolata mellett, de senki világosabban nem nyilatkozhatott meg nála a magyar nemzeti szuverenitás és állami függetlenség eszméje mellett sem. Kereste és megbecsülte a császárok barátságát és szövetségét, de mikor egyikük hűbérúri igénnyel lépett fel vele szemben s a nagykárolyi hagyományokra hivatkozva megtámadta, fegyverrel kezében tanította meg királysága jogainak tiszteletére.

Szent István a magyar népben rejlő fajfenntartó és nemzetépítő erőt, államalkotó és művelődő készségét teljesen kiaknázva, a magyarság és kereszténység szintézisének életrehívásával, a belső egység és külső béke princípiuma alapján megoldotta a honfoglalás óta időszerű s a történet folyamán később is sokszor felmerült alapvető nemzetpolitikai kérdéseket. Békés célkitűzéssel, de ha kellett, harcos eszközökkel megoldotta a belső egység, a nyugati tájékozódás, a függetlenség nagy problémáit és megoldotta a magyar nemzet biztonságos elhelyezkedésének és európai tekintélyének sorsdöntő kérdését. Eszményeket adott népének és célokat tűzött ki a magyar nemzetpolitika elé s ezzel a Kárpátmedence magyar népének világtörténeti hivatását is meghatározta. A magyar nemzetnek ez az immár közel ezeresztendős világtörténeti hivatása: a Kárpátmedence földrajzi, gazdasági, stratégiai egységének megfelelő politikai és művelődési egységnek a fenntartása s a magyar határon találkozó külső erők folytonos egyensúlyozása, kapcsolatban a keresztény kultúra és a nyugati civilizáció állandó védelmével és terjesztésével. Ez a hivatás egyértelmű az európai béke és egyensúly harcos és munkás szolgálatával. A Kárpát-medence területének és népének a középdunai központból irányított és megszervezett egysége s az egység eszméjét hordozó magyar nemzet biztonsága évszázadokon át biztosítéka volt és mindenkor biztosítéka lesz a környező népek békés együttélésének s a nyugati kultúra zavartalan fejlődésének. Ez egységnek a megbontása, a magyar nemzet biztonságának veszélyeztetése, függetlenségének korlátozása – bármely világtáj felől induljon is ki – végeszakadatlan súrlódások, harcok, küzdelmek forrása volt a múltban és lesz a jövőben is Kelet és Nyugat művelődése és hatalmi erői között. A szent-istváni politikát ez a világtörténeti vonatkozása teszi örökké időszerűvé nemcsak a mi számunkra, nyugati szomszédaink és minden európai nemzet számára is.