12. AZ ÖRÖKÖSÖK.

A fiatal magyar királyság a német császári hatalommal vívott küzdelemben kiállta a tűzpróbát, területben és tekintélyben meggyarapodva került ki az első nagy küzdelemből. István hatalma tetőpontján állt. Főgondja és törekvése most már az volt, hogy méltó utódot keressen, akire bízvást ráhagyhatja országa kormányát és ,,a kereszténység magyarországi zsenge palántáját.” A helyzet ugyanaz, mint Géza idejében: Árpád idősebb fiainak leszármazói ugyan elpusztultak vagy új családokat alapítva szakadtak ki a fejedelmi nemzetségből, de éltek Géza öccsének, Mihálynak ivadékai. Közülük – a többiek kiskorú gyermekek lévén – Mihály fia Vászoly tartott igényt a trónra, mint a nemzetség legidősebb férfitagja. De Vászoly époly kevéssé volt alkalmas keresztény ország kormányzására, mint Koppány. A Tátony-nemzetségből vett feleségével pogány módra kötött házasságban, keresztény felfogás szerint ágyasságban élt. Fiait pogány hitben nevelte; Andrást orosz, a fejét pogány szokás szerint beretváló „Szár” Bélát lengyel feleségeik később térítették meg, Levente – a legidősebb – holtáig hű maradt ősei hitéhez. István ezért az alkalmatosság keresztény elve értelmében apjához hasonlóan saját fiát jelölte ki utódjául, aki eredetileg – minden jel szerint – egyházi pályára készült.

Istvánnak és bajor Gizellának házasságából több gyermek született, kik 1002-ben már életben voltak. Az elsőszülött fiú a szentkeresztségben Ottó nevet kapott. Szülei nyilván a magyar egyház és királyság szervezését rokoni jóindulattal támogató III. Ottó császárt hívták meg keresztapának első gyermekükhöz. A második fiúnak akkor „lőn születése, mikoron Krisztus Urfiú születtetnék utána ezer esztendővel, mint az nagy krónikából kivehetitek.” Őt nagyapjáról – Henrik bajor hercegről – Henricus-Emericusnak, vagyis Imrének keresztelték. Imre 13–15 éves fiú volt, mikor testvérei „ártatlan,” de már serdültebb gyermekkorukban elhaltak. Ekkor fordult István – a legendaíró szavai szerint – „immár egyetlen fia” felé, „Krisztus és a Szűz Mária oltalmába ajánlva őt, hogy majdan országa felett őrködjék és hogy a nehéz kormány terhének viselésére igazhitű férfiak oktatása által alkalmatosabbá lehessen, azok tanításait vele naponként figyelmesen hallgattatá.” Ekkor iratta – a legendaíró szerint: írta – számára az uralkodói kötelességekre tanító Erkölcsi Intelmeket. „Immár itt az idő – úgymond – mikoron is Néked nem kell mindéglen lágy párnáknak közepette élned, melyek Téged puhává és kényessé tesznek s mi is a férfiasságnak eltékozlása, a vétkeknek táplálója és sok parancsolatnak megutálása. Néha vessző és keménység is adassék Néked, hogy elmédet figyelmessé tegyék azokra, amiket meghagyok. Gyermek vagy, sok nagy gazdagságoknak közötte élő kis cselédkém, ápolva és nevelve minden szép gyönyörűségekben. Nem volt részed még hadbaindulásoknak semminemű fáradalmaiban és a különb-különb nemzeteknek támadásaikban, amikben én majd egész életemet töltöttem. Illik ezért Néked szorgalmatosan figyelmezvén, az isteni bölcseségnek intelmei szerint atyádnak parancsolatait megtartanod, ki is Salamon szájának általa mondotta: hallgasd én fiam a Te atyádnak tanítását és a Te anyádnak törvényét el ne hagyjad, hogy fejedre szálljon a kegyelem és megsokasodjanak a Te életednek évei. Engedelmeskedjél hát énnekem én fiam.” Az oktatásra nagy szükség volt, mert az ifjú herceg nem készült az uralkodásra, minden jel szerint az egyházi pálya iránt vonzódott.

A források szűkszavú értesítéséből is nyilvánvaló, hogy Imre herceg szent remeték és szerzetesek szűzi életére vágyódó, a világtól teljesen elvonatkozó kontemplatív lélek, szinte már emberfeletti erényekkel ékeskedő aszkéta volt. De az égi jelenséggé finomult hitvalló-szent légies alakjának hátterében ugyane források halovány világítása mellett is felismerhetők az uralkodásra gondosan előkészített, vitézi örömökben is kedvét lelő, királyi házból nősülő és királyi trónra hivatott fejedelmi ifjú húsból és vérből való alakjának körvonalai. Egyéniségének, lelki alkatának ez a sajátos kettőssége, az életszentség és királyi erények, szüntelen zsolozsmázás és férfias vadászat, szerzetesi buzgóság és vitézi kedvtelés, az apai örökség átvételére való lelkiismeretes készülés és az apai törzs virágzását akadályozó szűzházasság, mind-mind érthetetlen és szinte áthidalhatatlan ellentmondásnak tűnnek fel a középkor életeszményétől messzire szakadt korunkban. A középkor gondolatvilágába illeszkedve, más eredményhez jutunk; az ellentmondás a szűzházasság problémájára zsugorodik össze.

Az egész világot felrázó keresztény megújhodás korának aszkétikus életeszménye nem állt ellentétben ugyane kornak az önmegtagadásig erkölcsös, szentéletű s mégis vitéz, uralomratermett keresztény fejedelemről alkotott ideáljával. A kor legkiválóbb fejedelmeinek lelkében teljes összhangban tűnnek elénk az uralkodói erények és az aszkétikus hajlandóság; keresztény életszentség és aktív kormányzókészség szinte egymást kiegészítő jellemvonásai a jó király egyéniségének. Szent István királynak minden gyakorlatiassága mellett is a komorságig vallásos egyénisége, a zárda békéjére vágyó Gizella királynénak és testvéreinek – Brunó augsburgi püspöknek, Brigitta apácafejedelemasszonynak és a szűzházasságban élő Szent Henrik császárnak – tiszteletreméltó alakjai s az első tanítómester, velencei Gellért szigorú életelvei szükségképen vonzották az ifjút a diadala felé közeledő keresztény renaissance aszkétikus életeszménye, sőt a trónrakészülő fejedelmi sarj természetes családalapító vágyával ellentétes szűzházasság nekünk idegen gondolata felé. Az önmegtartóztatásnak ez a formája a középkor e szakaszában és Imre családjában is elég gyakori jelenség, a realitások iránt oly nagy érzékkel bíró és családja felvirágoztatására már nagy művének sikere érdekében is igen nagy súlyt vető István királyról mégsem tehető fel, hogy trónja örökösének módot és alkalmat adott volna életfelfogásának merőben monasztikus irányú fejlesztésére. Viszont – a királyi anya és testvérei jellemét is figyelembevéve – valószínűnek látszik, hogy maga István is örömmel látta fiatalabb fiának szűzies hajlandóságát. Valószínű, hogy Gellérttel egyenesen a szerzetesi pályára neveltette és csupán bátyjának korai halála után kezdett világi neveléséről gondoskodni. Ezt a feltevést az egykorú források időrendi adatai is megerősítik, ha az Imre születési évéről és Gellért püspök magyarországi szerepléséről indokolatlanul hozzájuk fűzött feltevéseket elvetjük.


Taksony; Géza f. Sarolt; Judit f. vitéz Boleszláv; Beszprém Ottó lengyel herceg † 1032; Leány f. Gábor Radonir; † Delján Péter; Szent István f. bajor Gizella; Imre † 1031; Leány f. Orseolo Ottó; Froila Péter; Leány f. Aba Sámuel; Mihály; Vászoly f. Tatunnembeli leány; Levente, András, Béla; Szár László † 1031 előtt f. Premiszláva; Bonuszló.

Idősebb fiának halála után István trónja örökösévé tette Imrét s benne látta családja fenntartóját. Az ifjú herceg megértette apja szándékát. Nem rontotta örömét ellenszegülésével; nőül vette a számára kiválasztott leányt, de felesége beleegyezésével hű maradt Istennek korábban tett fogadalmához: nem érintette ifjú hitvesét. A gondos királyi nevelésben részesült fejedelmi férfinak – számításunk szerint harminc éves volt halálakor – tudnia kellett, hogy magtalansága esetén öröksége a pogány oldalág kezére kerül s maga a keresztény gondolat is veszedelembe juthat. Éppen ideáljai érdekében észszerű lett volna a szűzi életről lemondania, amint egykor anyja is a magyar nép térítésében való részvétel szándékával mondott le a zárda csendje után vágyakozó leányálmairól. Imre mégsem így tett s ezt csak korábbi fogadalma magyarázhatja meg. Trónörökösségének ideje előtt – úgy látszik – teljes elszánással készült a szerzetesi életre s mikor trónörökös lett, lelke mélyén akkor is szerzetes maradt. A fiatal magyar katolikus egyház jövője érdekében vállalta az uralkodást, apja utasítása szerint serényen készült a kormányzásra, de zsenge gyermekkora óta tisztelt és teljesen átérzett életeszményével házassága után sem tudott szakítani. Úgy vélte, nem is lesz rá szükség, hiszen a pogány Vászoly kisfiait majdan jó keresztényekké nevelheti és királyságát ilyképen méltó örökösökre bízhatja. Ez a remény indokolt is volt. András és Béla keresztény környezetben valóban megtértek és Béla fiai már a keresztény fejedelem példaképeivé lettek.

A legnehezebb problémát, szüzességi fogadalmának a keresztény Magyarország érdekeivel való egyeztetését ilyképen megoldván, királyi hivatását könnyen összhangba hozhatta életeszményével. A buzgólkodásra, egyházi tanulmányokra kevesebb idő jutott; apja és új tanítómesterei útmutatása nyomán készülnie kellett az uralkodásra, tanulnia kellett a kormányzás művészetét, részt kellett vennie a tanácsban, a háború előiskolájának tartott vadászatokon s ha komolyra fordult a helyzet, a fegyveres harcban is. De ez a komoly és a kor felfogása szerint is Istennek tetsző munka nem érintette szigorú életelveit. Életmódján is vajmi keveset kellett változtatnia. A XI. század udvari élete sokkal kevésbbé különbözött a kolostori élettől, mint a későbbi századok fényes udvartartását ismerve gondolhatnók. István király a szigorú életű szerzetes-főpapok tanításának szellemében egyszerű udvart tartott, mértékletesen élt, sokat imádkozott s az ünnepeket valamelyik kolostorban vagy püspöki székhelyen buzgólkodva töltötte. Ha szórakozást keresett, azt játszi örömök helyett a harcos vitézek testedző, komoly szórakozásában, a nemes nagyvadak űzésében találta meg. Gizella királyné legszívesebben apácái körében töltötte idejét s a vallásos buzgólkodás mellett a templomok díszítésében, egyházi ruhák készítésében lelte legnagyobb örömét. Mulatozás helyett a keresztény karitás gyakorlásában talált szórakozást. Pazarló jótékonysága miatt került ellentétbe férje királyi utódával is. A XII. század pompás lovagi udvarának, fényűző szórakozásainak, a lakomázásnak, dőzsölésnek, pajzán mulatozásnak nyoma sem volt még s az ifjú herceg szüleinél, avagy Solt-vidéki szállásán époly egyszerűségben élhetett, mint korábban Gellért és többi szerzetes-barátai társaságában.

Imre herceg szűzházassága ilyképen nem állt ellentétben a trónra való készülésének történetileg ismert tényével. Arról azonban, hogy az „igazhitű mesterek” figyelmes oktatása milyen eredményekkel járt, minők voltak a herceg képességei, milyen szerep jutott neki apja életében a kormányzatban, a politikában, forrásaink vajmi keveset tudnak. Nem tájékoztatnak Imre feleségéről sem.

Ez a házasság kétségkívül politikai értékű összeköttetés volt, de a legendaíró csak annyit mond, hogy Imre felesége királyi vérből származott. A Margit-legendának XIII. századi hagyományban gyökerező elbeszélésében görög császárleányról esik szó, de ez Margit kortársainak IV. Béla görög császári házasságából vont önkényes következtetése. Nincs több értéke a lengyel szentkereszti évkönyv 1270 táján feljegyzett adatának sem, mely szerint Imre I. Miciszláv lengyel király leányát vette volna nőül. Történt pedig ez az író szerint 966-ban, mintegy harmincöt évvel a herceg születése előtt, mikor más lengyel krónikák hasonló hitelű feljegyzése szerint Miciszláv leánya Géza fejedelemhez, Imre nagyapjához ment nőül! A régebbi lengyel krónikák mitsem tudnak Imre házasságáról; kétségtelen, hogy ez a hír Géza lengyel házasságának hírével együtt a XIII. századi lengyel-magyar érintkezések hatása alatt keletkezett. Géza házasságáról először a zavaros Lengyel-Magyar Krónikában esett szó, onnét került a század második felében IV. Béla Lengyelországba férjhezment két leányának – Jolánnak és Szent Kingának – környezete révén a többi krónikákba. Imre házasságáról pedig éppen csak egy író beszél az egymással szűzházasságban élő Szemérmes Boleszláv és Szent Kinga idejében. Nyilvánvaló, hogy ez a házasság a lengyel fejedelmi széken ülő ájtatos magyar királykisasszony Szent Imre-kultuszából sarjadt jámbor fikció. Szent István politikai koncepciójába legjobban beillik a XVII. századi horvát íróknak régi hagyományra hivatkozó értesítése, mely szerint Imre herceg III. Kresimir horvát király leányát vette volna nőül. Kresimir fia, István horvát király 1010 óta sógorságban volt Szent Istvánnal. Felesége, Orseolo Jocela testvére volt Ottó dogénak, aki István magyar király testvérét vette nőül s apja lett Péter magyar királynak. A magyar-horvát-velencés szövetség mindenesetre indokolta, sőt kívánatossá tette a magyar és horvát uralkodóházak szorosabb összekapcsolását. A horvát házasságot mégsem tekinthetjük bebizonyított ténynek, csupán nagy valószínűséggel bíró feltevésnek.

Későbbi német írók tudni vélik, hogy az 1030. évi német-magyar háború oka Gizella királynénak Szent Henrik halála után a bajor tartományra támasztott örökösödési igénye lett volna s mivel az egykorú német évkönyvíró Imrét a ruizok hercegének mondja, ezt némelyek osztrák hercegségére magyarázzák. Ő lett volna a békekötéssel 1030-ban újra magyar uralom alá került Lajta-Fischa-közi tartomány hercege. Ha megáll az a feltevés, hogy e népnév alatt Ausztria, az egykori Rugiland, régi lakóinak rugi neve lappang s nem a másolásban eltorzult ungri név, a következtetés is valószínűnek látszik. Mindenesetre nagy valószínűsége van annak, hogy István örökösének mind a katonai vállalkozásban, mind pedig az új tartomány kormányzatában szerepet adott. De épily valószínűsége van a horvát írók azon állításának is, mintha a horvát királyleánnyal egybekelő herceg Szlavónia hercege lett volna. Az osztrák és szlavón hercegségről szóló s egymással akár egyidejűség, akár időbeli egymásután feltevésével könnyen összeegyeztethető adatokból arra következtethetünk, hogy Imre egyik vagy másik tartomány élén valóban résztvett a kormányzatban, de az adatok homályossága – sajnos – megakadályozza ezeknek a kérdéseknek teljes tisztázását.

Imre uralkodói kvalitásai, politikai felfogása és katonai tehetsége tekintetében mindössze annyit állapíthatunk meg, hogy apja mily irányban, mily szellemben nevelte és minő kötelességeket szabott eléje. Az Erkölcsi Intelmekben István „atyai szerelmének lángolásától serkentve az intés beszédeivel lelkéből szólott hozzá, tanítván őt, miképen kell mindeneknek előtte a katholikus hitre vigyáznia, az egyházi rendet megerősítenie, a püspökök méltóságának tisztességét megadnia, a főembereket és vitézeket szeretnie, a törvénytevésre gondot tartania, mind az ő cselekedeteiben türelmesnek lennie, a jövevényeket nyájasan befogadnia és szeretettel megsegítenie, tanács nélkül mitsem cselekednie, eleit szüntelenül szeme előtt tartania és maga elé például állítania, az imádkozás kötelességét gyakorolnia és a jámborságot, könyörületességet egyéb jóságos cselekedetekkel együtt cselekednie.” Ezek a kormányzati elvek és erkölcsi szabályok azonban nem az ifjú herceg, hanem az államszervező király szellemét és egyéniségét tükrözik vissza. A fiúról legfeljebb csak feltehetjük, hogy a szent dolgokban tanúsított páratlan kötelességtudásával bizonyára híven igyekezett követni jó apja tanácsait s hogy életbenmaradása esetén az ő nyomdokain haladó komoly és lelkiismeretes uralkodó vált volna belőle. De mindez csak feltevés. Az Erkölcsi Intelmek könyvét az utódok kegyeletesen megőrizték, a magyar törvények összegyűjtői mint István első törvénykönyvét vették fel a hivatalos törvénytárba, ma belőle rekonstruálhatjuk István munkájának szellemi hátterét, de akinek okulására írták, nem vehette hasznát. Imre herceg 1031-ben vadászaton mulatva, egy felbőszült vadkan támadásának esett áldozatul: „a jeles ifjú az örök Gondviselés intésére, melynek mindenki engedelmeskedve hódol, e múlandó életet az örök élettel cserélte fel s a mennyei lakósok társaságába iktattatott.”

Egyéniségének földi vonásai hamarosan szétfoszlottak a távoli idők homályos ködében, de életszentsége és erényei, lemondása és alázata alig két emberöltő multán megszerezték számára a hitvalló szentek égi koronáját. Halálának és felmagasztaltatásának napja, szeptember 2-ika és november 5-ike századokon át ünnepe volt és ma is ünnepe a magyar katolikus egyháznak. Székesfehérvárott és Esztergomban őrzött ereklyéi, a tiszteletére szentelt fehérvári várkápolna, a nagyváradi Imre-oltár, a solti szálláshelyén épített szentimrei templom búcsújáróhelyei lettek a vigasztalásra vágyó hívőknek. Eufrozina királyné káptalant és több templomot alapított emlékére, III. Béla pedig anyjától örökölt tiszteletének kifejezéseképen az ő nevéről kereszteltette Imrének elsőszülött fiát. A királyi család fokozódó Imre-kultuszának bizonyára része volt a szentéletű Árpád-ivadékok – Szent Erzsébet, Boldog Margit s a hitvestársukkal szűzházasságban élő Kálmán halicsi király és Kinga lengyel fejedelemasszony – lelki alkatának kialakításában. Az uralkodóház körén túlterjedő, állandó és bensőséges kultuszáról tiszteletére emelt templomok és azokról Szent Imrének nevezett községek hosszú sora, a középkori egyházi könyvekből ismert sok hymnus, sequencia, oficium és szent beszéd tanúskodnak. A magyarság köztudatában és a szomszédos Lengyelországban is Szent Imre lett a földi javakat megvető és a testi vágyakon győzedelmeskedő ártatlanságnak a szimbóluma. Emléke ily alakban élt a legutóbbi századfordulóig, mikor tisztelete új erőre kapott s a régi kép színeinek felélénkítésével a tökéletes magyar ifjú szimbólumává lett. A mi korunk szemében Szent Imre a harmadik nemzedék megszemélyesítője, amelynek – Géza nemzedékének félkereszténysége és belátásos valláspolitikája, István kortársainak már benső élményen alapuló megtérése, de mégis világi eszközökkel végrehajtott egyházépítő munkája után – már vérévé vált a küzdelmek tisztítótüzében megacélosodott keresztény gondolat. Megszemélyesítője az ifjú magyarok nemzedékének, mely korának uralkodóeszméit, törekvéseit megértve és életeszményét teljesen átérezve, tudatosan és elszánt akarattal tört azok teljes megvalósítására. Megszemélyesítője az emberi életteljesítmény értékmérőjét a megalkuvást nem ismerő kötelességtudásban, a tisztult erkölcsi felfogásban, az élethivatás teljes betöltésére és a választott életeszmény tökéletes megvalósítására irányuló törekvésben látó etikai életszemléletnek. Ebben a szimbolikus alakjában Imre herceg útmutatójává lett a nemzet fiatalságának a keresztény erkölcsön épülő korszerű magyar életeszmény megvalósítása felé vezető úton. De nem lehetett a királyok eszményképévé, mert apja koronája nem érinthette homlokát.

„Siratá is Szent István király és egész Magyarország vigasztalhatatlanul nagy zokogással” és „az elhagyatott apa” – akin először teljesedett be nagy királyaink azóta annyiszor megismétlődött tragédiája – „keservesen sóhajtozott, mert utódok nélkül magára maradva lelkében gyászola. Nagy szomorúság és keserűség gyötörte, mert atyjafiai közül egy sem látszék alkalmasnak, hogy halála után országát a kereszténységben megtartsa.”

Árpád nemzetségének egyedüli teljeskorú férfitagja Vászoly volt, akit a király kénytelen volt „fiatalos kicsapongásai és balgasága miatt, hogy megjavítsa, elzáratni.” Benne látta mindenki a trón jogos örökösét s maga a király is – súlyos betegségbe esvén – elhatározta, hogy „kiengedi nyitrai börtönéből és halála előtt királlyá teszi.” Ekkor olyasmi történt, ami Vászolyt végleg méltatlanná tette a trónra s az ő megvakítását, három kiskorú fiának száműzetését vonta maga után.

Szent István jellemét, a külföldi kortársak által különösképen kiemelt igazságszeretetét, bocsánatra mindig hajlandó kegyességét s a méltányosság és irgalmasság fejedelmi erényéről nyíltan megvallott felfogását ismerve, nem kételkedhetünk afelől, hogy e szörnyű büntetést hasonló szörnyű bűnnek kellett megelőznie, amit a későbbi írók elhallgattak. Az Altaichi Évkönyvek írója, ki magyar hírei nagyrészét egy nemzedék multán Vászoly fia András környezetéből kapta, a vakítás okát Vászolynak Péter királlyá jelölése ellen történt fellépésében látja. Szent László udvari történetírója viszont saját királya pogány nagyapját óhajtván a szent király ítéletének terhe alól mentesíteni, a megvakítást Gizella és Péter terhére írja s hogy ezt megtehesse, Pétert, Szent István nővérének fiát, Gizella rokonának mondja. Evvel szemben Szent István kisebbik legendájának írója – a herceg nevének elhallgatásával ugyan – világosan megmondja, mi volt Vászoly bűne: „Látván négy igen előkelő udvari ember, hogy Szent István király hosszasan és súlyosan betegeskedik, minthogy még szívük hitetlenségében tévelyegtek, gonosz tervet koholának és alkalmat törekedének keresni megölésére. Midőn már sötétedett, egyikük vakmerően belopózkodott a házba s a király meggyilkolására ruhája alatt csupasz tőrt rejtegetett. Midőn azonban lábujjhegyen odalopakodott, ahol a király feküdt, a tőr kiesett kezéből s a földre dobbanva megcsendült. A király ezt hallva, kérdé: mi dolog ez? Az ember pedig megdöbbenve leborult, bősz szándékát bevallá s a király térdeit átölelve bocsánatért esedezék. A király a bocsánatért könyörgőt nem ítélte el s vétkét könnyen megbocsátotta, mire ez parancsára bűne társait kivallá. Másnap a király parancsára fölkeresték és elébevezették a cinkosokat, kik fölött ítéletet téve, szemüket kitolatta, bűnös kezüket levágatta.”

A hitetlenségre célzó szavakból arra következtethetünk, hogy a beteg király megöletése a pogány kazároknál és a magyaroknál is szokásos királyölés pogány ritusának felelevenítése kívánt lenni. Ez a körülmény a pogány hajlandóságú magyarok szemében mindenesetre enyhítette Vászoly bűnét, a keresztények szemében még gyűlöletesebbé tette, mert ilyképen a gyilkosság szándékával a pogányság visszaállításának gondolata párosult. A bűntársak Istvánnak a hűtelenségről szóló törvénye értelmében kezüket vesztették, mert „ha a tehetősebbek közül hitetlen, romlottszívű, eskütörő, hitszegő ember találkozik, keze vesztésével fizet hűtlenségéért.” A főbűnös, aki gyilkos szándékkal saját vére és törvényes királya ellen támadt, szeme világának és füle hallásának elvesztésével bűnhődött. Az ítéletet – a hagyomány szerint – István udvari emberének, Budának fia, Sebös határszéli ispán hajtotta végre. A vakítás és csonkítás a X–XI. században a törvényes uralkodó ellen pártot ütő, hitszegő és vértagadó fejedelmi rokonok európaszerte megszokott büntetése volt. Az uralomra magát méltatlanná tevő családtagot így tették testileg is képtelenné a kormányzatra. A kor felfogása szerint a király és az ország ellen való lázadás volt a legnagyobb bűn s elkövetőjét halálbüntetés illette meg. Az ilyennek még „a templom sem volt menedéke,” ahova menekülve még a legelvetemedettebb gyilkos is elkerülhette a büntetést. Szemével vagy más tagjával a fejedelmi bűnös így voltaképen életét váltotta meg, mert a királyi család tisztelete útját állta a királyi vér törvényes kiontásának. A törvényes ítélettel végrehajtott csonkítások s az akkori Oroszországban napirenden levő, Cseh- és Lengyelországban is elég gyakori testvérgyilkosságok korában a bűnös rokon megvakítása szinte kegyelmi ténynek tűnt fel. Boris bolgár cár saját, pogányság felé hajló Oldamur fiát, Henrik bajor herceg feleségének a magyarokkal cimboráló és királya ellen lázadó unokafivérét, Herolt salzburgi érseket, Vitéz Boleszláv lengyel herceg Odilien és Pribivoj rokonait, Ulrik cseh herceg előbb már kasztrált fivérét és uralkodótársát, az öreg Jaromirt ítélte vakításra, nem is szólva IX. Konstantin keletrómai császárról, aki 1028-ban vakítással fenyegette meg egyik rokonát, midőn ez vonakodott feleségétől elválni és a császár leányát nőül venni. Ezt az európaszerte megszokott súlyos büntetést alkalmazta István király, midőn lázadó és élete ellen esküvő rokonát megvakíttatta, de nem követte kortársait az ártatlan gyermekek megcsonkításának vétkes útján, mert saját törvénye szerint annak, „aki a király életére tör vagy országárulást követ el, vagy idegen földre szökik, a királyra szálljanak javai s őt magát ítéljék meg, de ártatlan fiainak semminő bántásuk ne legyen.” Vászolyt elítélte, megbüntette, vagyonától is megfosztotta, de három kis fia életét megkímélte s őket idegenbe száműzte.

Vászoly királygyilkos terve és borzalmas bűnhődése új helyzetet teremtett a trónöröklés kérdésében is. Száműzött fiai apjuk súlyos vétke, pogányságuk és ifjú koruk miatt nem jöhettek számításba. Rajtuk kívül az ugyancsak pogány Szár László fián, a kis Bonuszlón kívül Géza nemzetségéből nem volt más férfi életben. István tekintete ezért a leányág felé fordult, hiszen nemrégen a német fejedelmek is Nagy Ottó leányának ivadékát, a frank Konrádot emelték trónra. Három nővére közül a legidősebbnek fia, Beszprém-Ottó lengyel herceg egy évvel Imre halála után esett áldozatául féltestvére méregkeverő híveinek. Aba Sámuel nádor feleségének nem volt még felnőtt fia. Csupán a középső testvér fia jöhetett számításba: Orseolo Péter.

Péter 1026 óta István udvarában élt. Jó nevelésben részesült s nagybátyja elöregedése óta a királyi sereg vezére volt. Froila nővérének Adalbert osztrák őrgróffal kötött házassága révén értékes külpolitikai összeköttetése is volt. Az ifjú olasz herceget a magyar krónikás hagyomány elvetemedett, gonoszhajlamú, kegyetlen zsarnoknak festi, aki „az ország javait kevély szemmel és telhetetlen szívvel falta a fenevadak módjára ordító németekkel és fecskemódra csácsogó olaszokkal.” Ez a jellemzése másodszori uralkodása idejére talál, amikor a trónjától megfosztott s azt német hűbéres királyként visszaszerző Pétert a keserű tapasztalatok elfordították híveitől és elődje hagyományaitól, amikor már mindenkire gyanakodott, senkiben sem bízott és idegenből hozott tanácsosainak biztatására valósággal rémuralmat folytatott. Korábban ezek a hajlandóságai még nem ütköztek ki. Híjával volt nagyapái – Péter doge és Géza fejedelem – reálpolitikai érzékének és diplomata ravaszságának, Szent István önzetlenségének és mértéktartásának. Nem tudott uralkodni olasz lobbanékonyságán és bosszúvágyán, magyar nagyszüleitől örökölt erőszakos hajlamán. Nem tudta megérteni magyarjai lelkét, nem tudott összeforrni nemzetével. Mégis vitéz ember volt és trónralépve, jószándékkal iparkodott nagy előde nyomdokán haladni. A Szent István hívására hazánkba jött montecassinói bencéseket szívesen látta vendégül és gazdag ajándékokkal bocsátotta haza. Pécsett fényes bazilikát építtetett Szent Péter tiszteletére. Géza és István hagyományait követve, udvarába fogadta a menekülő Kázmér lengyel herceget s mikor Bretiszláv ennek kiadatását kérte, büszke felháborodással válaszolta, hogy „ha lesz törvény, mely úgy rendelkezik, hogy a magyar király a cseh herceg porkolábja legyen, majd teljesíteni fogom kívánságodat.” Udvarában István régi híveivel vette magát körül. A kormányzatban erélyes volt, a tisztüknek megfelelni nem tudó püspököket megfosztotta méltóságuktól és másokat állított helyükbe s ez ítéletét a szentszék is igazságosnak találta és helybenhagyta. Gizella királynét, ki ájtatos lelkének jótékony szenvedelmével pazar adományokat tett az özvegyi tartására rendelt királyi javakból, takarékosságra szorította, sőt e javak egy részétől is megfosztotta. Intézkedésében a magyarság István emlékének durva megsértését látta, holott ő István törvényének kívánt érvényt szerezni: „a királyi méltósághoz tartozó javak épségben maradjanak s azokból senki se merészeljen a maga számára kedvezést keresni.” A külpolitikában is Szent Istvánt követte. Osztrák sógora útján továbbfűzte a magyar-bajor barátság fonalát és fenntartotta István horvát királlyal is a szövetségi viszonyt. Csak mikor az udvarában kitört palotaforradalom megfosztotta trónjától és Aba Sámuelt ültette helyébe, akkor ütköztek ki rossz hajlamai. István ezekről még mitsem tudhatott s ezért „amidőn nem kételkedhetett többé, hogy elköltözésének napja közelget, hívatta a püspököket és udvarának Krisztus nevével dicsekvő előkelőit; tanácsot tartott velük a maga helyébe állítandó király, tudni illik huga Velencében született fia, Péter felől, akit már régebben hadai fővezérévé tett s azután inté őket, hogy az igaz hitet tartsák meg, szeressék az igazságot és különösen őrködjenek a kereszténység új ültetvénye felett.” Utódának e tanácson történt kijelölése után 1038 augusztus havának 15. napján, a Magyarok Nagyasszonyának ünnepén, élete hetvenedik, uralkodása negyvenkettedik évében meghalt.

„Egész Magyarország kobza siralomra fordult – mondja Szent László udvari történetírója – s az ország egész népe, nemesek és nemhez nem tartozók, gazdagok és szegények együtt és egyaránt sűrű könnyhullatással és jajgatással siránkozának a szent király, az árvák legkegyesebb atyja halálán, s vala nagy és vigasztalhatatlan szomorúság.” A nagy temetésre „Pannónia minden részéből Fehérvárra sereglett a nép,” hol a Boldogságos Szűz székesfehérvári temploma éppen befejezés és felszentelés előtt állt, mikor alapítójának földi maradványai megérkeztek. A főpapság sietve szentelte föl a nagyszerű bazilikát s a szent épületben búcsúzott el a magyarok első és legnagyobb királyától. Tetemét később a szentegyház mellett épített sírkápolnába vitték át, melynek romjai a székesegyház romjaival együtt éppen most, halálának kilencszázadik évfordulóján kerültek elő és adattak át újra a magyar nemzetnek.

Szent István halálával véget ért a közel hét évtizedes béke korszaka. Véres bonyodalmak, fegyveres trónviszályok, pusztító háborúk minden nyomorúsága szakadt az országra és a népre. Újra felmerültek a Szent István trónraléptekor végleg megoldottnak látszó nagy belső és külső problémák. Egymással küszködő politikai irányzatok és hatalmi törekvések küzdelme majdnem végső veszedelembe sodorta Szent István alkotását: a keresztény magyar államot.

Még le sem hunyta szemét, mikor két oldalról is megindult ellene a támadás. Idehaza magában a királyi családban ütötte fel fejét a keleti hagyományokhoz ragaszkodó pogány reakció. Túl a határon a maguk hatalmi érdekét mindenek fölé helyező frank császárok imperiális politikája készült szárnyát szegni az első magyar király magasan szárnyaló politikai elgondolásának. Vászoly egy kardcsapással akarta szétvágni, Konrád császár rablánccal kívánta helyettesíteni a magyarságot immár félszázad óta a nyugathoz fűző erős kötelékeket.

István vaskézzel vágta útját e merényletek sikerének, de nem tudta megakadályozni megismétlődésüket. Halála után alig néhány évvel mindkét oldalról megindult a támadás. A pogány reakció keletre akarta visszavinni a nemzetet. A császári hatalom Nagy Károly dunai hatalmának helyreállítására tett kísérletet. Amannak a támadása önmagában omlott össze, emez a magyar királyság belső ellenálló erején tört meg. István király ugyan rosszul választotta meg Péter személyében utódát és egykori nádorispánja, Aba Sámuel, sem bizonyult annál különb uralkodónak, de a pogány Vászoly jó keresztény ivadéka diadalra vitte a szentistváni gondolatot. András és Béla a szent király vérszerinti örököseként léptek trónra és gondolkodás nélkül szegődtek a szentistváni politika szolgálatába. Szent László pedig már nem is harcosa, avagy vezére, hanem legendás hőse és szimbóluma lett a szentistváni Magyarországért vívott százados harcoknak és Kálmán királlyal együtt betetézője István államszervező művének.

A X. és XI. század fordulóján bekövetkezett nagy változás alapfeltételei adva voltak a X. századi fejlődésben. Az ellentétes irányok és felfogások – Kelet és Nyugat, pogányság és kereszténység, görög és latin egyház, központi hatalom és törzsi partikularizmus – fejlődésirányító küzdelmét mégis Géza okos belátása és erős akarata, Szent István erélyes harckészséggel párosult békeszándéka és bámulatos szervezőtehetsége döntötte el. A fejlődést az ő személyes elhatározásuk terelte a nép nagy tömegeitől, sőt akkor még a vezetők egyrészétől is idegen irányba. Alapvető és irányító munkásságuk nélkül a nemzet könnyen más irányba fordulhatott volna s ez esetben aligha tud megküzdeni az ősi szervezetben rejlő centrifugális erővel és az ellene támadt idegen hatalmakkal. Hozzájuk hasonló gondviselésszerű egyéniségek Szent László és Kálmán. Négy évtized véres küzdelmei és pusztító harcai után az ő bölcs és körültekintő uralmuk hozta meg a békét, a rendet, a közbiztonságot, a királyi hatalom tekintélyét és a szentistváni koncepció végső diadalát. Mindketten egyaránt kiváló uralkodók, egy szellem képviselői, egy műveltség hordozói voltak s mindketten át voltak hatva koruk eszmei törekvéseitől. Mindketten örökölték az Árpádokat jellemző kormányzókészséget, politikai és katonai tehetséget, legkiválóbb elődeik uralkodóképességeit. László többet örökölt a harcos ősök katonai erényeiből és anyja családjának benső hitéből. Kálmánnak nagyobb osztályrész jutott a békefejedelmek alkotóerejéből és diplomáciai érzékéből. Lászlóban több a konzerváló, Kálmánban az újító hajlam. László kiegészítette István törvényhozását, pótolta a gyakorlatban nehézségeket okozó hiányait, érvényt szerzett a törvényes rend követelményeinek, befejezte István egyház- és államszervező munkáját. Kálmán továbbépített és tudatosan újított. Alapul vette elődei rendelkezéseit, de azokat saját kora felfogásának és szükségletének megfelelően módosította, újakkal helyettesítette. László a Szent István hagyományait híven őrző apjára, Bélára s a régi harcok legendás vezéreire emlékeztet, Kálmán szinte mása Istvánnak. László tán egy árnyalattal magyarabb, Kálmán jobban megértette a nyugati eszmét. László a szív és érzelmek, a hősi fellobbanások embere, Kálmán csupa ész és számítás. Lászlót nemes lelki tulajdonságai és benső vallásossága, Kálmánt magas műveltsége és egyházias gondolkodása emelte a kortársak színvonalát messze meghaladó magaslatra. A nép Lászlót szerette és csodálta, Kálmánt tisztelte és félte. Lászlót kegyessége és lovagi erényei a keresztény magyarság eszményi hősévé avatták, Kálmánban a magyar tudás testesült meg. Kettejük sokban különböző egyénisége és munkássága szerencsésen egészítette ki egymást és a legszerencsésebb időpontban lett a nemzet történeti fejlődésének irányító tényezőjévé, mikor az ő tehetségükre, energiájukra és szervezőképességükre volt szükség az egészséges fejlődés biztosítékának megszerzéséhez. Rendkívüli képességeiknek köszönhető, hogy az ország politikai és területi egységének kiépítésével és bölcs törvényhozásukkal európai értelemben is számottevő hatalmi tényezővé avatták s – egy kiváló osztrák tudós megállapítása szerint – ,,a kornak tán legrendezettebb államává” fejlesztették Szent István magyar királyságát.

A pogányság ideje betelt. A nyugati veszedelem réme szétfoszlott. A keresztény magyar állam sértetlenül került ki a mult és jövő küszködő erőinek küzdelméből s a harcok tüzében megacélosodott akarattal készülhetett új küzdelmekre. Éppen jókor dőlt el a harc, mert a keleti láthatáron új felhők tűntek fel. A jövő századok történetének sorsdöntő problémája, a nemzet létét alapjában támadó keleti veszedelem vetette előre árnyékát. Az ázsiai törökség úz és kún előhadának első támadásait Szent László verte vissza s azóta a magyar nemzet folytonosan őrt áll a keleti világgal szemben nyugat határán. A maga életét és a nyugati műveltséget védelmezve, vérével számtalanszor megpecsételte első nagy királyunknak a keresztény nyugati világgal kötött örökös szövetségét. Küzdelme mindig eredményes és dicsőséges volt, amikor Szent István és Szent László hagyományaihoz igazodott s amikor a nyugati hatalmak is tiszteletben tartották Szilveszter pápa és Ottó császár hagyományait. Elbukott, mikor Koppány és Vászoly keletre néző ivadékai, Péter megalkuvó utódai tettek szert hatalomra s mikor a nyugati hatalmak a magyarok megigázására törekedtek vagy pillanatnyi érdekekért a keleti ellenségekkel léptek természetellenes szövetségre.

A XI. század küzdelmeiben kialakult irányok és törekvések összeütközése nyomán kelt nagy nemzeti katasztrófák – Mohi, Mohács, Budavár, Majtény, Világos, Trianon – parancsoló erővel intik és buzdítják a magyar nemzetet Szent István hagyományainak tiszteletére, politikájának folytatására.