I. rész. A középkori súlyrendszer.

Első fejezet: A font.^[1]

Római font. A Karoling-font súlya és eredete. Új római font. Kelta (gall) font.

A római pénzverés alapsúlya az attikai kereskedelmi minából (654.9 g) származó 327.45 g súlyú római font (libra) volt.

A font súlyrészeit következő táblázat adja:

A római birodalom területén alakult germán államokban, így a frank birodalomban is ezt a 327.45 g-os római fontot fogadták el pénzverési alapsúlyul.

A Meroving uralkodók arany solidusainak és ezüst denárainak pénzlábát ezek súlyának a római fonthoz való viszonya határozza meg. Az utolsó Merovingok idején züllésnek indult frank pénzrendszer reformátorai, Pipin és – uralkodása első felében – maga Nagy Károly is a római fontot használták mint pénzverési alapsúlyt.

Nagy Károly, a ki egyébként is nagy gondot fordított a pénz- és mértékrendszer egységes, birodalmi rendezésére, 781 táján új, nehezebb pénzlábat léptetett életbe. E műveletet nem a római fontból vert denárok számának csökkentésével, hanem egy új – a római fontnál nehezebb – súlymérték, az ú. n. Karoling-font (pondus Caroli) alkalmazásával oldotta meg.^[3]

Az egykorú irott források semmi positiv értesítést sem adnak az új súlymérték súlyát illetőleg. Mindössze annyi tünik ki azokból kétségtelenül, hogy a Karoling-font nehezebb volt a római fontnál és hogy Nagy Károly és közvetlen utódai alatt egy Karoling-font ezüstből 240 denárt vertek.^[4]

A szűkszavú értesítések tág teret nyitottak a legellentétesebb feltevéseknek és a Karoling-font nagyságának kérdése a szakirodalom egyik legvitatottabb kérdésévé lett.

Le Blanc^[5] s utána Seebohm,^[6] Soetbeer,^[7] Blancard^[8] és legújabban Luschin von Ebengreuth^[9] is a 244.7529 g-os párisi 8 unciás márkából, ennek „Pile de Charlemagne” néven nevezett – ma is meglévő – normalsúlyából és a Karoling-denárok állítólagos 1.5–1.55 g átlagsúlyából kiindulva, a Karoling-fontot 12 párisi uncia, vagyis 367 g súlyúnak veszik fel.^[10]

Rocca,^[11] Prou,^[12]Guilhiermoz^[13] és legújabban Decourdemanche^[14] ugyancsak a párisi „poids de marc” súlyt, a „Pile de Charlemagne”-t és a Karoling-pénzek maximalis 2.039, 2.045 g-os súlyát véve alapul – egy homályos forráshelyre támaszkodva, a mely szerintük a római és a Karoling-font viszonyát 2:3-ra teszi – 16 párisi unciával, vagyis a késő középkori és újkori 2 márkás párisi „poids de marc” fonttal, tehát 489.5058 (491) g-mal azonosítják a Karoling-fontot.

Guilhiermoz és Decourdemanche többféle súlymérték – a 327 g-os római font mellett 15 és 18 római uncia (408 és 489 g) és 12 párisi uncia (367 g) súlyú fontok – egymásmellett és egyidőben való használatát bizonyítják a Frankbirodalomban. Eredményeik – a Karoling pénzverési fontra vont végső következtetést nem tekintve – az összehasonlító metrologia és a súlyrendszerek fejlődése szempontjából rendkívül értékesek.^[15]

Carli–Rubbi és Desimoni^[16] a későbbi 467 g-os kölni fonttal azonosítják a Karoling-fontot. E felfogásuk azonban nem talált követőkre.

Fossati,^[17] Capobianchi^[18] és legújabban Blanchet^[19] egy „pondus Caroli” jelzéssel ellátott 108.35 g-os középkori súlymérték és a Karoling-denárok állítólagos 1.8 g-os átlagsúlya alapján 433–436 g-ra, vagyis 16 római unciára teszik a Karoling-font súlyát.

Guérard,^[20] Papadopoli,^[21] Hilliger^[22] és Inama–Sternegg,^[23] a Karoling-denárok 1.7 g-ra tett átlagsúlyából kiindulva és számos más – alább részletezett – érvet felhozva, 408–409 g-ban, vagyis 15 római unciában állapítják meg a Karoling-font súlyát. E nézet felé hajlott korábban Luschin von Ebengreuth is, bár szerinte csak az bizonyos, hogy a késő középkorban „Károly fontjának” egy kb. 409.32 g-os súlymértéket neveztek.^[24] Guilhiermoz és Decourdemanche is, a kik Prou-val a 489 g-os pénzverési font mellett foglaltak állást, elismerik, hogy a frank és angolszász források szerint a Frankbirodalomban és Angliában egy 15 római unciás font használatos volt.^[25]

A két legújabb mű szerzője, Friedensburg^[26] és Dopsch,^[27] a ki egyébként a 436 g-os font felé hajlik, arra a kényelmes álláspontra helyezkednek, hogy az adatok csekély száma miatt a Karoling-font pontos meghatározását megkísérelni meddő fáradság lenne.^[28] A dolog azonban nem így áll. Ma már éppen elegendő adattal rendelkezünk arra, hogy a különböző feltevéseket bírálat tárgyává téve, a Karoling-font helyes súlyát megállapíthassuk.

A nélkül, hogy a különböző felfogások vitatóinak minden egyes érvét részletesen vizsgálnók, ki kell emelnünk, hogy a „pondus Caroli”, „Karl’s Loth” feliratú súlyok csak nagy óvatossággal használhatók bizonyítékul. Különböző helyekről és időből igen különböző – 155.4, 162.55, 185.273, 274.4, illetve 324.944 g-os – ily súlydarabok kerültek elő.^[29] Az a forráshely pedig, a melyből a római és a Karoling-font 2:3 aránya tünnék ki, nem a két font viszonyáról, hanem egyszerűen egy 30 solidusos fontról szól. Igaz ugyan, hogy a római fontból 240 denár = 20 solidus került ki, de az meg bizonyos, hogy a Karoling-fontból Károly és közvetlen utódai mindig 20 solidusnyi denárt verettek. A „30 solidusos font” tehát, ha a font súlyát akarja jelenteni, semmiesetre sem a 20 solidusos pénzverőfontra, hanem bármely más, a római vagy éppen a Karoling-pénzverőfonttal 3/2 arányban álló súlymértéket jelöl. Sokkal valószínűbb azonban, hogy e forrás nem súlyosabb fontról, hanem régebbi, könnyebb denárokról szól, a melyekből 360 darabnak, vagyis 30 solidusnak súlya volt egy Karoling-font.^[30]

A Karoling-font meghatározásában a denársúlyok mellett legnagyobb szerepe jutott a „Pile de Charlemagne”-nak. A „Pile de Charlemagne” a közép- és újkorban hivatalos franczia súlymértékül használt párisi márkasúly („poids de marc”) hiteles nagyságának megállapítására szolgáló és Párisban ma is meglévő anyasúly volt. A „Pile” 13 darabból álló és összesen 50 párisi márka, vagyis 25 párisi poids de marc font (= 400 párisi uncia), mai súlyban 12237.645 gramm súlyú súlycsoport. Mai alakjában – a források szerint – János franczia királynak 1350 táján készült eredeti normalsúlya alapján készítették.

Kérdés már most, vajjon ez a Nagy Károly nevét viselő s 1350-ban készült súlytömeg valóban Károly eredeti normalsúlyának utánzata volt-e vagy csak a hagyomány fűzte hozzá a súly- és pénzrendszer reformátorának, Nagy Károly császárnak nevét?

Utóbbi esetben minden alap hiányzik arra, hogy azt a Karoling-fonttal bárminő összefüggésbe hozzuk s ez esetben egyszerűen egy bizonytalan időben létrejött 50 párisi márkás anyasúlynak kell tekintenünk. Ha azonban a normalsúly nevében megnyilatkozó hagyománynak igaza van s az valóban a Karolingok anyasúlya alapján készült, úgy a „Pile de Charlemagne” összsúlyában a Karoling-font bizonyos – még pedig a dolog természeténél fogva kerekszámú – többszörösének kell rejlenie.^[31]

Ilyenformán a 367, 433–436 és 467 g-os fontok semmikép sem volnának Károly fontjául tekinthetők, mert a „Pile” egyikük kerekszámú többszörösének sem felel meg.^[32] Ezzel szemben a 408 g-os fontnak kereken 30-szorosa, a 489 g-osnak pedig 25-szöröse a Pile de Charlemagne.^[33]

A mennyiben tehát a „Pile” Nagy Károly normalsúlya alapján készült, csakis a 408 és 489 g-os fontok jöhetnek, mint Karoling-fontok, szóba.

A Karoling-font súlyának megállapításánál az egyedüli biztos kiindulópont a fennmaradt Karoling-denárok súlya lehet, mert azt bizonyosan tudjuk, hogy 781 óta Nagy Károly és közvetlen utódai 240 denárt verettek 1 fontból.

A Karoling-font súlyát meghatározó tudósok kivétel nélkül elismerik e tétel helyességét. Eltéréseik oka csupán abban rejlik, hogy a Karoling-denár kiverési súlyát – az átlagsúlyok alapján 1.5, 1.7, 1.8 vagy a maximalis súly alapján – 2.045 g-ban különféle nagyságban állapítják meg.^[34]

A denársúlyokból a törvényes kiverési súlyra vont következtetésekben – a középkori al marco vert pénzeknél – a legnagyobb óvatossággal kell eljárnunk.

Az al marco vert pénzek egy és ugyanazon pénzfajnál is igen nagy súlyeltéréseket mutatnak. A középkori pénzleletek számtalan példát nyújtanak arra nézve, hogy a pénzek a törvényes kiverési súlynál kisebb és nagyobb súlyban is verettek.^[35]

Téves és megengedhetetlen tehát minden a maximalis vagy minimalis súlyból, valamint az egyes elszigetelt pénzdarabok súlyából vont következtetés. A pénztörténész csakis az átlagsúlyokra lehet tekintettel és számításait lehetőleg nagyobb tömegű pénzek átlagsúlyára kell alapítania, de – mint már kifejtettem – figyelemmel kell lennie arra is, hogy az „al marco” verés természete következtében a súlyosabb – tehát értékesebb – denárok hamarabb vonattak ki a forgalomból és hogy a denárok a használat alatt koptak.^[36] A pénzek törvényes kiverési súlya tehát valamivel a pénzleletek átlagsúlya fölé helyezendő.

A túloldali táblázatból kitünik, hogy a Karoling-font 367, 467 és 489.5 (491) g-os súlyát vitató álláspont merőben ellentétben áll a Karoling-denárok tényleges súlyadataival. Ezeknek átlagsúlya jóval meghaladja a 367 g-nak megfelelő 1.529 g-os átlagsúlyt,^[37] viszont a 489.5 g-os fontnak 1/240-részét tevő 2.039 g súlyt egy sem, a 467 g-osnak megfelelő 1.945 g-ot pedig 702 db közül csak egy, kivételes súlyú (2.03 g) denár éri el, nem említve Lothár császárnak egy gyanus 2.18 g-os veretét.

702 darab Karoling-denár átlagsúlyául 1.6035 g-ot kaptunk. Mivel azonban Lothár, Lajos és Vastag Károly császárok, valamint Német Lajos és Gyermek Lajos német királyok pénzeinek súlya már határozott csökkenést mutat az eredeti – Nagy Károly, Jámbor Lajos és Kopasz Károly korabeli – denárokhoz képest, ezeket nem használhatjuk fel a font súlyának megállapításához. A franczia ág pénzverése, a súlyadatok tanusága szerint, egészen a X. század elejéig a Nagy Károly által megjelölt úton halad, mindamellett tekintettel a II. és III. Lajos, Karlman és Együgyű Károly korabeli pénzek csekély számára, leghelyesebbnek véltem csupán Nagy Károly, Jámbor Lajos és Kopasz Károly császárok 781 és 877 közt vert 505 db denárját (1–3. és 6. sz. a táblázaton) venni fel a font súlyának kiszámításához.

A 781 után vert Karoling-denárok súlyadatai.^[38]

505 db denár = 812.26 g; 1 denár = 1.62031 g.^[40] Ezzel az átlaggal a Karoling-fontot 389 g súlyúnak kellene felvennünk, ha azonban az al marco verés hibáira és a kopásra – mint fentebb a bevezetésben kifejtettük – szükséges 5%-os hozzáadással élünk, a denárok kiverési súlyául 1.62031 + 0.081015 = 1.701325 grammot, kereken 1.7 grammot kapunk.

Ennek a kiverési átlagnak felel meg az a körülmény, hogy az összes denárok 35.445%-a meghaladja súlyban az 1.7 g-ot, 64.356%-uk az 1.6 és 81.38%-uk az 1.5 grammot. Az 1.5 g-nál könnyebb denárok tehát kivételesen könnyű veretű vagy kopott denároknak tekintendők.

Az 1.7 grammos denársúly pontosan egy (1.7 × 240 =) 408 g-os fontnak felel meg és jóval kevesebb a 436 g-os fontnak megfelelő – Fossati, Capobianchi, Blanchet és Dopsch által vitatott – 1.8 grammos átlagos denársúlynál.^[41]

A Karoling-font 408 g-os súlya mellett szólnak azok az egykorú és későbbi források is, a melyek a 12 unciás római fonttal szemben 15 unciás, illetve 20 solidusos helyett 25 solidusos fontról szólnak.^[42] A késő középkorban „pondus Caroli” néven egy 408–409 g-os súlymérték volt ismeretes^[43] és ez a súlymérték Francziaországban a legújabb időkig használatban maradt, a párisi „poids de marc” súlylyal szemben „poids de table” néven, 401–420 g-os súlyban.^[44]

A Frankbirodalomból kelet felé is elterjedt e font használata s a métermérték behozataláig fennmaradt több német városban, de különösen Szilézia, Lengyelország és Oroszország némettelepítésű városaiban.^[45]

A Karoling-font 408 g-os súlyával összhangban van az a – fentebb már említett – körülmény, hogy a „Pile de Charlemagne”, 1/30-a 407.9215 g lévén, eredetileg Nagy Károlynak 30 fontos normalsúlya lehetett.^[46]

Mindezek, de főkép és elsősorban a denársúlyok megdönthetetlen bizonyítéka alapján megállapítható, hogy Nagy Károly 781 táján egy kb. 15 római unciának megfelelő, 408 grammos fontot alkalmazott a pénzverés alapsúlyául, az addig használatban volt 327.45 g-os római 12 unciás font helyébe.

A 408 grammos Karoling-font egykorú súlyfelosztására nézve forrásainkból semmi sem derül ki,^[47] valószínű azonban, hogy nem 12, hanem 15 unciára osztották fel.^[48] Támogatja e feltevést az a körülmény, hogy Francziaországban még a XIV. században is 15 unciára osztották fel – az ekkor már jóval nehezebb – párisi fontot.^[49] A genfi font még a XVI. században is 15 unciára osztatott fel,^[50] viszont a nimesi, montpellieri, fèrei és a franczia 410.54 g-os fontot 15 ½ unciára osztották fel. Eredetileg nyilván 15 unciás volt s csak akkor keletkezett a 15 ½ unciás felosztás, a mikor Nimesben s a többi városban is a 314.35 g-os genovai font foglalta el a nehezebb római font helyét.^[51]

A Karoling-font eredetét minden valószínűséggel Arábiában kell keresnünk.^[52] Az Arabbirodalomban Harun-al Rasid kalifa, Nagy Károly kortársa, idején az Al-Manszúr kalifa (754–775) által behozott 408 grammos bagdadi vagy Irak-font volt használatos.^[53] E súlymértéket Al-Mamun kalifa idejében (813–883), tehát Nagy Károly halála után, a 469 g-os és 375 g-os fontok kiszorították a használatból,^[54] Arábiának egyes tartományaiban azonban napjainkig fennmaradt annak használata.^[55]

Az arabok révén honosodott meg e súlymérték Spanyolországban és a Baleár-szigeteken, a hol a legújabb időkig használatban volt.^[56]

Nagy Károly barátságos összeköttetésben állt Harun-al Rasiddal s a frank pénzrendszerben is felismerhetők az arab hatások.^[57] Nagyon valószínű tehát, hogy az arabokkal összeköttetésben álló, sőt Spanyolországban velük közvetlen szomszédságban élő Karoling-birodalomba is Arábiából került a 408 g-os súlymérték.^[58]

A Karoling-font elsősorban pénzverési súlymérték volt s a kereskedelmi használatból nem szorította ki teljesen a 12 unciás római fontot. A római font több-kevesebb súlyeltéréssel használatban volt a középkorban egész Itáliában s a Frankbirodalom területén is.^[59]

Itáliában a régi római font mellett széles körzetben elterjedt a 339.5–340 g-os új attikai pénzmina, római kereskedelmi font vagy új római font néven.^[60] Eredetileg 12 ½ római unciának felelt meg, de a középkorban a római fonthoz hasonlóan 12 unciára osztottak fel.

A régi Britannia és Gallia területén a római és Karoling-fontok mellett egy valószínűleg görög-kelta eredetű, 350–373 g közt ingadozó súlyú font is volt használatban. A 350.029 g-os angol Tower-pound és a 367.95 g-ös troyesi font voltak legismertebb válfajai.^[61]

E súlymértékek mellett valószínűleg más, a 16, 18 és 20 unciás római mináknak megfelelő fontok is használatosak voltak a középkorban Európában,^[62] bár nem lehetetlen, hogy ezek a – később 436, 491, 546 g súlyban ismert – súlymértékek nem voltak ősfontok, hanem a helyi márkasúlyok kettős súlyából képzett új súlymértékek. Kora középkori használatuk forrásokból nem igazolható.

[1] Irodalom. A) A. Böckh: Metrologische Untersuchungen über Gewichte, Münzfuss und Maasse des Alterthums. Berlin, 1838. – Vasquez Queipo: Essai sur les systèmes metriques et monétaires des anciens peuples. Vol. I–III. Paris, 1859. – Th. Mommsen: Geschichte d. römischen Münzwesens. Berlin, 1860. – Fr. Hultsch: Griechische und römische Metrologie. 2. Aufl. Berlin, 1882. – Finály Henrik: Az ókori súlyokról és mértékekről. Budapest, 1883. – H. Nissen: Griechische und römische Metrologie (Iwan Müller's Handbuch. I. Bd. 2. Aufl. München, 1892). – Kovács István: Etruria pénzrendszere. (Erdélyi Múzeum. XXVI. Kolozsvár, 1909. 75–117. l.)

B.) Le Blanc: Traité historique des monnoyes de France. Amsterdam, 1692. – Noback, Chr. u. Fr.: Vollständiges Taschenbuch d. Münz-, Maass- und Gewicht-Verhältnisse. Leipzig, 1848–50. – Soetbeer, Ad.: Beiträgee zur Geschichte des Geld- und Münzwesens in Deutschland. (Forschungen z. Deutschen Geschichte I., II., IV. u. VI. Bd. Göttingen, 1862–66.). – Ereky Alfonz: Mérték-, súly- és pénzisme. Székesfehérvár, 1881. – Papadopoli: Sul valore della moneta Veneziana. Venezia, 1885. – Prou, Maurice: Les monnaies Carolingiennes. Paris, 1896. – Hilliger, Benno: Studien zu mittelalterlichen Maassen u. Gewichten. (Historische Vierteljahrschrift. III. Leipzig, 1900.) – Seebohm, H.: Tribal custom in anglo-saxon law. London, 1902. – Luschin von Ebengreuth, Arnold: Allgemeine Münzkunde u. Geldgeschichte. München–Berlin, 1904. – Guilhiermoz: Notes sur les poids du moyen âge. (Bibliothèque de l'école des chartes. XLVII.) Paris, 1906. – Inama–Sternegg, Th.: Deutsche Wirtschaftsgeschichte. I. Bd. 2. Aufl. Leipzig, 1909. – Friedensburg, F.: Deutsche Münzgeschichte. (Meister's Grundriss d. Geschichtswissenschaft. Bd. I. Abth. 4.) Leipzig, 1912. – Blanchet, A.: Manuel de numismatique française. I. T. Paris, 1912. – Decourdemanche, J. A.: Note sur les poids Carolingiens. (Revue Numismatique. IV. Ser. 16. T. Paris, 1912.) – Dopsch, Alfons. Die Wiertschaftsentwicklung der Karolinger Zeit II. Bd. Weimar, 1913. – A Karoling-font kiterjedt irodalmából a régebbi művek közül Fossati, Guérard, Blancard, Rocca, Vienne, Carli, Capobianchi műveit közvetlenül nem használtam, mivel a fenti művek érvelésük menetét részletesen ismertetik.

[2] Hultsch id. m. 151–4, 715. l. Nissen 846. l. Finály 71. l. Guilhiermoz-nak 326.337 g-os súlya Böckh és Hultsch pontos számításokon alapuló eredményével szemben nem állhat meg. Az újabb kutatások szerint e 327.45 g-os font előtt más súlymérték szolgált Rómában a pénzverés alapsúlyául (v. ö. Seebohm id. m. 14. l. Kovács István id. ért. stb.), e régi fonttal azonban, éppúgy mint a római birodalomban használatos egyéb súlymértékekkel, a 339 (341) g-os italiai és ptolomaiosi miná-val, a 16, 18 és 20 unciás miná-val, a 218.3 g-os siciliai litrával (V. ö. Hultsch id. m.) e helyen nem foglalkozhatunk, mert semmi kapcsolatuk sincs a frank pénzrendszer alapjául szolgált késő-római pénzrendszerrel.

[3] Az a feltevés, mintha Károly nem hozott volna be új súlyfontot, csak a pénzlábat tette volna nehezebbé (Vienne: De la prétendue livre de Charlemagne. 1896. idézi Hilliger és Guilhiermoz, továbbá Hilliger: Der Schilling d. Volksrechte. Histor. Vierteljschr. 1903, 458 s köv. l.), a forrásokkal – irottakkal és pénzemlékekkel egyaránt – ellentétben áll. V. ö. e felfogással szemben Inama–Sternegg (id. m. I2. 635. l.) sikerült érvelését.

[4] V. ö. Soetbeer id. m. IV. 256–388. l. – Inama–Sternegg: I2. 623–41. l. – Hilliger: Studien. 1900. 200–209, 214–5. l. – Seebohm id. m. 10–11, 179–194. l. – Prou. id. m. XXV–XLV. l. – Blanchet id m. I. 359–365. l. a Karoling-reformokról mondottakat s az alább említett forráshelyek idézeteit.

[5] Le Blanc id. m. 96–7. l.

[6] Seebohm id. m. 11–12., 187–191. l.

[7] Soetbeer id. h. IV. 299–315. l.

[8] Idézi Guilhiermoz (id. h. 215. l.).

[9] Reallexikon der germanischen Altertumskunde. Hgg. von Joh. Hoops. III. Bd. Strassburg, 1915. 15–17. l.

[10] E felfogás többi hívei, mint Grote, Dannenberg, Lamprecht, Engel–Serrure s nálunk Kováts Ferencz nem hoznak fel új érveket, csak csatlakoznak Le Blanc, illetve Soetbeer feltevéséhez.

[11] Idézi Guilhiermoz 214. és 223–9. l.

[12] Prou XXXV–XLV. l.

[13] Guilhiermoz id. h.

[14] Decourdemanche id. h.

[15] Guilhiermoz szellemes számjátéka, a melyben az összes ismert súlyokat 12, 15 és 18 uncia súlynak egymáshoz való viszonyára igyekszik visszavezetni, túlságosan complicálja a súlyrendszerek összefüggésének kérdését. Számításaival egyébként sem igen boldogul, mert kénytelen a 12, 15 és 18 uncia mellé – más súlyok igazolására – 12 ½, 16 és „csökkent súlyú” 12 unciát is felvenni számításaiba. Sokkal sikerültebb Decourdemanche értekezése, a melynek a Frankbirodalom fontjait illető megállapításai igen figyelemreméltóak (id. h. 372–89., 530–555. l.). Guilhiermoz-zal szemben v. ö. Inama–Sternegg. I. 636. l.

[16] Mindkettőt idézi Guilhiermoz. 217. l.

[17] Mindkettőt idézi Guilhiermoz 217–223. l.

[18] Mindkettőt idézi Guilhiermoz 217–223. l.

[19] Blanchet id. m. 360–2. l.

[20] Idézi Guilhiermoz 215. l. és Hilliger: Studien. 1900. 204. lap.

[21] Id. művében.

[22] Hilliger: Studien. 1900. 200–215. l.

[23] Inama–Sternegg. I2. 633–5. l.

[24] Allgem. Münzkunde. 157. l.

[25] A 408 g-os Karoling-fontot fogadja el minden indokolás nélkül Ereky Alfonz id. m. 38–39. l.

[26] Friedensburg id. h. 105–106. l.

[27] Dopsch id. m. II. 295–300. l.

[28] Balogh Albin: A magyar pénz története az Árpádok korában. Budapest, 1912. cz. szorgalmas kis tanulmányában a külföldi irodalom kellő ismerete nélkül szól a római és frank súly- és pénzrendszerről. Így azután nem csodálható, hogy egyik lapon 367, a másikon 408, ismét másikon 433 g-os pénzverési Karoling-fontról szól. Legsajátságosabb, hogy Inama–Sternegg egy jegyzetét félreértve („Karolingsiche Pfund von Fossati”) a „Fossatiban talált” Karoling-fontról szól. Az olasz tudóst tehát hely-nek nézte!

[29] Hilliger: Schilling. 1903. 212. l. – Prou id. m. XXVIII–XL. l. Hilliger 4, 6, 10 és 12 római unciát lát e súlyokban.

[30] A Merovingok rossz, 1.1–1.2 g átlagsúlyú denáraiból körülbelül 360 darab megy egy Karoling-fontra.

[31] Magából a tényből, hogy a párisi márka normalsúlyát Nagy Károlyról nevezik s hogy Károly Párisban pénzt veretett, semmi következtetés sem vonható a párisi – 244.7529 g-os – márka és a Karoling-font összefüggésére. Figyelembe veendő, hogy Nagy Károly más pénzverőhelyein, mint Kölnben, Avignonban, Limogesban, Marseilleben, Mainzban stb. a párisitól eltérő márkák és fontok voltak a középkorban használatosak, továbbá, hogy Páris Károly korában nem volt a birodalom fővárosa.

[32] A „Pile” kereken 450 római uncia s így a 13 ½ unciás 367 g-os font 33 ½-szer, a 16 unciás 436.6 g-os 28 1/8-szor, a 17 unciás 463.89 g-os pedig 26.47-szer foglaltatik benne.

[33] 12237.645:30 = 407.9215 g; 12237.645:25 = 489.505 g.

[34] Soetbeer 1.53 g-os átlagát egy lelet, a wyk te duerstedi lelet, kopott példányai alapján állapítja meg. Viszont Rocca és Prou a Kopasz Károly denárai közt egyetlenegyszer előforduló, kivételesen nagy 2.03 g-os súlyt is keveselve, 2.037, illetve 2.045 g-ra teszik a kiverési súlyt.

[35] Elég lesz itt egy kézzelfogható hazai példára hivatkoznunk. Az 1335. és 1336. évi pénzszerződések (Szekfű T. T. 1911. 7. és 12. l.) értelmében 1 budai márka (245.53779 g) ezüstből 72 garast vertek. 1 garas törvényes kiverési súlya tehát 3.410247 g volt. I. Károly reánk maradt garasai ezzel szemben 3.85, 3.77, 3.70, 3.66, 3.62, 3.53, 3.49, 3.43, 3.40, 3.17, 3.12, 3.02, 3.01, 2.94, 2.90, 2.87, 2.86, 2.82 és 2.45 g súlyúak. (V. ö. a II. függelék súlyadatait.)

[36] Luschin: „Der Denar der Lex Salica” cz. művében alapelvül állítja fel, hogy „bei kleinen Silbermünzchen Gewichtsuntersuchungen nur dann einen Erfolg versprechen, wenn man ihnen das mittlere Gewicht zu Grunde legen kann, das sie in grösseren Funden erreicht haben. Dabei muss man sich aber gegenwärtig halten, dass das mittlere Gewicht durch den Umlauf abgenommen hat und dass es daher zur Zeit der Münzemission etwas höher gewesen ist”. Ugyanezt az alapelvet fejtegetik Soetbeer (id. h. IV. 277. l.), Dannenberg (Die deutsche Münzen d… Kaiserzeit, I. Berlin, 1876, 12. .), Schalk (N. Zschr. XXIII. 1891, 326. s köv. l.), Dopsch (id. m. II. 299. l.) és Blanchet (id. m. I. 360–1. l.), a ki Prou és Guilhiermoz érvelésével szemben igen határozottan mutat rá a maximalis súlyokból vont következtetések téves voltára. Az újabb magyar numismatikai irodalomban Jeszenszky Géza hangsúlyozza leghatározottabban ez elvet „Az alsóhelbényi éremlelet töredékéről” írt dolgozatában. „Al marco vert pénzeknél egyes példányok csak typologiailag értékesíthetők, elfogadható metrologiai adatokat csak nagyszámú darabnak mérlegelése nyujthat”. (N. K. 1914. 53. l.)

[37] Maga Soetbeer, a ki Károly denárjainak 1.53 g-os átlagsúlyát vitatja, kénytelen elismerni, hogy Jámbor Lajos és Kopasz Károly denárai 1.68, 1.70 g-os átlagot adnak. Mindamellett azt állítja, hogy 1 font = 367 g = 240 denár volt és hogy nehezebb font behozatala nem bizonyítható (id. h. VI. 9–52. l.).

[38] A táblázatot Prou (Catalogue des monnaies françaises de la Bibliothèque Nationale: Les monnaies Carolingiennes. Paris, 1896) elszórt adataiból állítottam össze, minden más kisebb súlypublicatiót mellőzve. A berlini királyi múzeum és a bécsi császári múzeum éremtárában lévő Karoling-denárok nincsenek megmérve s így azok súlyadatait az igazgatóságok nem bocsáthatták rendelkezésemre, mikor eziránt kérést intéztem hozzájuk. Kénytelen voltam így a párisi nemzeti könyvtár 702 drb Karoling-érmének súlyadatával beérni. – V. ö. a II. függelék 1. táblázatát.

[39] A „Karolus”-monogrammos pénzeket némelyek – így legújabban Dopsch is – Nagy Károly pénzei közé sorolják, pedig lehetnek Kopasz Károly korából valók is.

[40] A franczia királyok denárait hozzávéve 579 denár átlagául csekélylyel többet, 1.622 g-ot kapunk.

[41] Az 505 denár közül csak 42, tehát 8.316 %, Nagy Károly kétségtelen pénzei közül éppen csak 1 db, tehát 2.325 % éri el az 1.8 g-ot. Kopasz Károly denárainak 1.618 g-os átlaga – 350 denár súlyából levonva – megdönti Hilliger (Schilling. 1903, 458–60. l) feltevését, mintha Kopasz Károly a Nagy Károlyénál nehezebb pénzláb alapján verette volna denárait.

[42] Guilhiermoz és Hilliger-nél idézve.

[43] Luschin: Allgem. Münzkunde. 157. l.

[44] Pegolotti franczia font („libbre 1. grossa, a chè si vende feta in Nimissi e in Monpolieri colle Fiere di Campagna e di Francia.” Id. m. 144. l.) néven egy 410.548 g-os fontról szól. Ugyanez a font volt Nimesben, Montpellierben és a champagnei Fèreben használatos. V. ö. az I. függeléket. – Schoapp adatai szerint a XVIII. században az avignoni, montpellieri, toulousei és löweni font 413.72–417.20 g, a bordeauxi, provencei, palermoi font 407.3557 g, a marseillei font 397.80 g volt. Guilhiermoz (id. m. 402–411. l.) részletesen szól a helyenként 405 és 420 g közt változó súlyú francziaországi „poids de table” súlyokról. V. ö. még Noback id. művét.

[45] Schoapp adatai szerint a XVIII. században a rigai és stockholmi font 417.20–424.16 g, a lembergi és moszkvai 407.35 g, a boroszlói és a salzburgi kis font 403.77 g, a krakói 400.79 g, a varsói és lublini 397.8 g volt. (V. ö. I. függelék.) – A XIX. századi súlyokról Noback (id. m.) tájékoztat, a ki az említetteken kívül a poseni 417.81, a libaui 417.86, a mitaui 418.619 és a rigai 418.83 g-os fontokról szól. A XIX. század második feléig használt bécsi gyógyszerfont 420.009 g volt.

[46] Erre, valamint a 408 g-os fontnak későbbi francziaországi, valamint lengyel- és oroszországi elterjedésére elsőknek Hilliger és Guilhiermoz hívták fel a figyelmet.

[47] Inama–Sternegg: I2. 636. l.

[48] V. ö. Hilliger idevágó érvelését (Studien, 1900. 200–215. l.), a mely az egykorú forráshelyeken alapszik. A 15 unciás felosztás mellett magyarázhatók meg legkönnyebben a „pondus Caroli”, „Karls Loth” jelzésű súlydarabok is. Ezek súlya, mint láttuk, 155.40, 162.55, 185.273, 274.4, 324.94 g, a mi megközelítőleg fedi a 15 unciás 408 g-os font 6, 7, 10, illetve 12 unciájának (163.2, 190.4, 272, 326.4 g-os) súlyát. A néhány grammra rúgó eltéréseket a középkori súlyviszonyok kellőképen megmagyarázzák, hiszen tudjuk, hogy pl. a 233.3533 g-os angol márka is más és más városokban más és más – 228–238 gramm közt ingadozó súlyú – súlymértékké alakult.

[49] „e la libbra si è once 15 di Parigi.” Pegolotti. 206., 240., 224. és 144. l. V. ö. az I. függeléket.

[50] Meder: Handelbuch. Nürnberg, 1562. LVIv. l.

[51] „La libbre sottile si è once 12 e la libbra grossa si è once 15 e mezzo”. Pegolotti. 228. l. V. ö. az I. függeléket.

[52] Hilliger (Studien id. h. 1900. 214–15. l.) feltevése, mintha a 15 római unciás alexandriai fatalentum lett volna a Karoling-font őse, nem állhat meg. Az alexandriai fatalentum térben és időben egyaránt oly távol áll Nagy Károlytól, hogy a két súlymérték közt közvetlen kapcsolatot nem tételezhetünk fel.

[53] A 408 g-os Irak-font eredetében valószínűleg az – újabb kutatások szerint 409.3 g-ra tett – ős-babyloni könnyű aranyminára vezethető vissza. V. ö. Kovács István: Etruria pénzrendszere. (Erdélyi Múzeum. 1909. 78. l.)

[54] Az arab súlyokról: Queipo id. m. I. 186–191., 231. s köv. l., II. 445–46. l.

[55] A loheiai font 403.7 g, a betelfakii font 412.449 g, a dzseddai 415.229 g. Noback id. m. 130., 225. és 523. l.

[56] Pegolotti szerint a barcelonai és mallorcai font 405.77 g. (V. ö. az I. függeléket.) A XIX. században a 12 unciás barcelonai és minorcai font 401, a mallorcai 408 g volt. Noback id. m. 86., 637., 674. l. – Nem lehetetlen, hogy Dél-Francziaországban, különösen az arabok kiüzetése után – Mallorca- és Minorca-szigetekkel együtt az önálló Baleari királysághoz tartozó – Rousillon grófságban és Montpellierben szintén közvetlen arab hatásra vezethető vissza a 408 g-os font használata.

[57] Az arab és frank pénzrendszerek egymásra hatását először Soetbeer (id. h. IV. 317–329. l.) ismerte fel. Mivel azonban ő 367 g-osnak tartja a Karoling-fontot, a 408 g-os Irak-fontot érvül hozza fel a Karoling-font arab származása ellen.

[58] A 408 g-os Irak-font lengyel- és oroszországi elterjedéséről azt állítom, hogy a német telepesek útján került oda a Frankbirodalomból. Ezt annál valószínűbbnek tartom, mert Krakó, Posen, Breslau, Riga, Libau, Mitau stb., a hol e font használatos volt, német telepek és német joggal élő községek voltak. Nem szabad azonban elzárkóznunk az elől a feltevés elől sem, hogy az Irak-font Oroszországba közvetlenül Arábiából, illetve Perzsiából került s innen terjedt nyugat felé, Lengyelország, Szilézia, Kurland és Skandinávia felé annak használata. Az Irak-font-ról, mint Oroszország és Svédország ősi súlymértékéről, figyelemreméltó észrevételeket tartalmaz T. J. Arne műve (La Suède et l'Orient. Upsala, 1914. 176–196. l.) Ha az ő feltevését elfogadjuk, nem lehetetlen, hogy Nagy Károly épp azért tette pénzverése alapsúlyául e 408 g-os fontot, mert úgy déli, mint északi szomszédainál e súly volt használatban.

[59] Pegolotti és Schoapp adatai szerint (I. függelék) a sienai font 333.38, illetve 326.20, a milanói 326.20–327.15, a pisai 327.15, a calabriai, piemonti, turini font és a genovai kis font 324.21–326.20 g, a velenczei aranyfont 324.93, a ragusai és cattaroi ezüstfont 324.04, illetve 324.67, a nápolyi 322.22, a kölni kis font 322.22, a bergamoi és apuliai 317.86–320.23, a nápolyi arany-ezüstfont és siciliai aranyfont 317.86–319.87, a cataloniai font 318.24, a luccai ezüstfont 318.47, a genovai ezüstfont, avignoni, konstantinápolyi, perai fontos, a nimesi, marseillei, montpellieri és fèrei kis fontok 314.35–318.47, a cremonai és saragossai fontok 316.25 g súlyúak voltak a XIV–XVIII. században. V. ö. ugyanezeknek XIX. századi súlyára nézve Noback id. művét.

[60] Pegolotti és Noback adatai alapján a castiliai és lissaboni fontot 344.78, a padovait, a ferrarait és anconait 344.10–345.9, a rómait és veronait 339.13, a firenzeit 339.008–339.38, a perugiait 335.40 g-ra tehetjük. (V. ö. az I. függeléket.) Az új római font eredetéről v. ö. Hultsch id. m. 250–252., 646., 715. l., Queipo id. m. I. 192–200., II. 360., 437., 446. l. Grote: Münzstudien. II. 1862. 977. l. Guilhiermoz id. m. 412–414 l.

[61] Blanchet (id. m. 5–9.) a kelta pénzek görög-makedón eredetéről s a massaliai gall drachma 3.73–3.85 g-os súlyáról szól. Nissen (id. m. 883. l.) szerint a gall drachma 3.64 g volt. A drachma a mina 1/100 része, tehát a gall mina 364–385 g volt, a mi megfelel a 371–375 g-os karthagói vagy bosporosi (cyzikosi) minának. (V. ö. Queipo id. m. I. 187–190., 422–423.; II. 435–436. l.) – A britt (kelta) pénzek görög eredetéről: Monumenta historica Britannica. I. London, 1848. CLII. l. A Tower-poundról: Grote: Die numismatische Metrologie. (Münzstudien. III. Leipzig, 1863. ll. l.) Engel & Serrure: Traité de numismatique du moyen âge. I. Paris, 1891. XXXVII. l., Soetbeer id. h. I. 239., IV. 335. l., Queipo id. m. I. 187–190. l. – A 367 g-os gall vagy troyesi fontról: Guilhiermoz id. h. 217–223. l., Decourdemanche id. h. 374–377. és 553–554. l. A troyesi vagy párisi font IX. századi használatát illetőleg v. ö. a Luschin von Ebengreuth-től ismertetett 126 és 184–185 g-os ólomsúlyokat. (Reallexikon der germanischen Altertumskunde. Hgg. von Joh. Hoops. III. Strassburg, 1915. 17. és 250–251. l.) Soetbeer a Tower-poundot ó-germán súlynak tartja, de feltevésének semmi alapja sincs. Pegolotti és Schoapp adatai szerint (I. függelék) a troyesi font 367.95, a bolognai, zárai és a római nagy font 363.49, a firenzei és luccai nagy font 358.524, a königsbergi font 356.03–358.524, a tiroli 356.03, a nürnbergi gyógyszerfont és a velenczei ezüstfont 356.808, az arragoniai és livornoi 353.552, a chiarenzai, nápolyi és barlettai font 350.029 g volt. A német városokban e súlymérték a XIX. századig mint gyógyszerfont volt használatos 350–360 g súlyban. Így többek közt Berlinben, Darmastadtban, Hamburgban, Kasselben, Münchenben és Trierben. V. ö. Noback id. m.

[62] V. ö. különösen Nissen, Guilhiermoz és Decourdemanche id. műveit.