Negyedik fejezet: Szent István fontja és a ravennai oklevél.

A súlymértékek XI. századi forrásainkban. A ravennai oklevél hitelessége. Szent István fontja.

Történeti és numismatikai irodalmunkban általánosan elfogadott nézet, hogy hazánkban már Szent István korában a későbbi, kb. 245 g-os budai vagy magyar márka volt mint pénzverési súly használatban.[1] E feltevés annál tetszetősebbnek látszott, mert Regensburgban, a honnét – mint alább látni fogjuk – Szent István pénzveréséhez a mintát vette s a honnét minden valószínűség szerint munkásait is hozatta, a középkorban a budai márkával azonos súlymérték honosodott meg.

Szent István azonban pénzeivel és pénzverőivel együtt a márkasúlyt nem vehette át Regensburgból, mert az ő uralkodása idején a márkasúly nemcsak Regensburgban, hanem – mint láttuk – egész Németországban, sőt 1026 előtt az egész continensen ismeretlen volt, a távoli Skandináviát kivéve.

A márka 1045-ben tünik fel Németország területén, Kölnben s innét kiindulva terjedt el a XI. század végén, illetve a XII. század első felében kelet felé.

A XII. századi regensburgi oklevelekben gyakran találkozunk a font (libra és talentum) említésével, de a márkára csak 1250-ből találtam adatot.[2]

Magában Francziaországban – a honnét az összes 240–249 g-os úgynevezett troyesi súlyok származnak – először 1070 után találkozunk a márkával.

A dolgok ily állása mellett nagyon merész az az állítás, mintha Szent István pénzverési súlymértéke a márka lett volna, hacsak egykorú és teljes hitelű forrásokkal igazolni nem tudjuk.

XI. századi forrásaink közül a törvények sem a fontot, sem a márkát nem ismerik. Az oklevelekben – hamisban és valódiban egyaránt – font-ban (libra) fejezik ki a poena összegét.[3]

A márkát csak három XI. századi oklevelünk említi, Szent Istvánnak bakonybéli és ravennai, továbbá Szent Lászlónak somogyvári alapítólevele.[4]

E három oklevél egyike, a bakonybéli alapítólevél, a pannonhalmi nyomán a XIII. században készült kétségtelen hamisítvány.[5] Szent László királynak 1091. évi somogyvári alapítólevele pedig nem a magyar cancellaria terméke. A XI. század második felében nálunk dívó gyakorlatnak megfelelően maga a megadományozott szerzet iratta az oklevelet. A király csak megpecsételte. Írója egy Odilo saintgillesi apát kíséretéhez tartozó franczia szerzetes volt.[6] Ez oklevél alapján semmi következtetést sem vonhatunk a márka magyarországi használatára nézve, legfeljebb annyit, hogy a XI. század utolsó évtizedében már nem volt ismeretlen.

Az egyedüli forrás tehát, a mely hazánkban 1091 előtt márkáról szól, Szent István király ravennai adománylevele. Kérdés már most, bír-e ennek az irodalomban eddig kétségtelen hitelűnek elismert oklevélnek szövege a hitelességnek oly eclatans criteriumaival, hogy – szemben az összes európai forrásokkal – ennek alapján a márkasúlynak a continensen s különösen Magyarországon a XI. század első felében való használatára következtetést vonhassunk? E kérdésre minden habozás nélkül tagadólag kell válaszolnunk.

A ravennai adománylevél, a melyben István király évi 25 márka ezüst fizetését igéri az általa alapított és Gellért marosi püspök által felszentelt ravennai egyháznak, sem eredetiben, sem hiteles átiratban nem ismeretes.

Az oklevél kiadói, Stilting,[7] Pray,[8] Katona[9] és Fantuzzi[10] egyaránt Hieronymus Rubaeus „Historiarum Ravennatum libri X.” cz. művére hivatkoznak. Rubaeus e művének első, 1572-iki kiadásában még nem közölte az oklevelet, csak pár sorban írta le az alapítás és adomány történetét.[11] Művének bővített és hosszabb czímmel megjelent, 1603. évi kiadásában adja először az oklevél szövegét, még pedig az összes többi kiadásba átment, de Horváth Mihálytól már kifogásolt és kijavított szöveghibákkal.[12] Ugyane műből ismeretes IV. Bélának ifjabb király korából származó, 1233. évi oklevele,[13] a melyben hozzájárul apjának Szent István mondott adományát megerősítő „aranypecsétes” kiváltságleveléhez, a nélkül, hogy akár II. András, akár Szent István oklevelét átírná. II. András oklevele mindmáig ismeretlen.

A Szent István-féle adománylevelet a Béla-féle oklevéllel való összehasonlítása alapján mai formájában Szent István oklevelének el nem ismerhetjük.

Béla 1233-ban nemcsak hogy nem írja át Szent István oklevelét, a mit ilyennek ismeretében nem igen mulasztott volna el, de még czélzást sem tesz arra, mintha ily oklevél létezéséről tudomása volna. Mindössze azt mondja, hogy „atyánk, András Úr, Magyarország dicső királya, Szent Istvánnak, Magyarország királyának adományát és kegyes alapítványát, a melyet a ravennai földön levő vasas Szent Péter egyháza részére tett …érvényesnek és igaznak talált (ratum et firmum habuerit) és kiváltságlevelét (privilegium suum, tehát Andrásét) aranypecséttel (bulla) megerősítette”. Ehhez a dicséretes alapítványhoz apja kértére Béla is hozzájárult. Szent István oklevelét tehát sem András, sem Béla nem említik, csak az adomány és alapítvány érvényességét ismerték el oklevelükben.

Nem ismerhette Béla a Rubaeusnál közölt Szent Istvánféle oklevelet azért sem, mert annak egyik leglényegesebb pontját mellőzi. Az állítólagos Szent István-féle oklevél az egyházalapítás és alapítvány egyik főczéljául a Rómába utazó magyarok és királyi követek ellátását jelöli meg. Béla viszont erről mit sem mond. Mindenesetre feltünő, hogy a megerősítő oklevél éppen az egyik főczél megemlítését mellőzze.

A Szent István-féle oklevél iránt táplált gyanunkat fokozza az egyház alapításáról szóló rész. Béla oklevele szerint „Szent István … a Gellért marosi püspök tanácsára, Vasas Szent Péter tiszteletére, ugyanannak a Szentnek segítségével, Ravenna földén alapított egyház” javára teszi alapítványát. Viszont az állítólagos István-féle oklevél szerint „István… a monostort, saját segítségével (per adjutorium nostrum), Gellért marosi püspök tanácsára Romanus, ravennai herczeggel együtt alapította”.

A két szövegrész egymásmellé állítva így hangzik:

(Béla oklevele) (István oklevele)
„statutum S. Stephani, regis Hungarie, quod fecerat ecclesie S. Petri ad vincula… per adiutorium eiusdem sancti… constructe” „prefatum monasterium vestrum, per adiutorium nostrum… construi fecimus”

Rendkívül különös, hogy valaki, legyen az bár király és később szent, saját magát hívja segítségül egy monostor alapításához.

Nem lehet kétségünk abban, hogy az István-féle oklevélnek e különösen hangzó része Béla oklevelének félreértésén alapul, tehát az egész oklevél ez utóbbinak mintául vételével készült hamisítvány. A hamisító – két szentről lévén szó – Szent Istvánra vonatkoztatta az „adiutorium eiusdem sancti” kifejezést és felépíttette a ravennai monostort Szent Istvánnal, „saját magának” segítségül hívása mellett. A mi a hamisítás korát illeti, ha ugyan nem maga Rubaeus compilálta a Béla-féle oklevélből és a ravennai egyház hagyományaiból, legkorábban a XIV. századra tehető. Egyes kifejezései, mint „motu proprio”, „caritative tractare” és záradékában a Magyarországon ismeretlen „camerarius” említése, XIV. és XV. századi pápai oklevelek stílusára emlékeztetnek.[14]

Adott-e ki Szent István egyáltalában oklevelet a ravennai egyháznak tett adományáról, nyílt kérdés marad. Valószínűnek tartom azonban, hogy nem és hogy a ravennai monostor II. Andrásig „sola traditio” alapján élvezett a magyar királytól évi javadalmat.

A ravennai oklevél tehát semmiesetre sem tekinthető egykorú, hiteles forrásnak a márka XI. századi használatát illetőleg. Egyébként már maga a márkasúlynak – Európa összes forrásaitól elszigetelten való – említése is megrendítené ez oklevél hitelét, ha más okunk nem is volna a hitelesség kétségbevonására.

Mindezeket figyelembe véve, megállapíthatjuk, hogy a font (libra) – habár csak az oklevelek és sajnos, túlnyomó részben hamis oklevelek formuláris részében említtetik – ismeretes volt hazánkban a XI. században. Viszont a márkát először 1091-ben, akkor is idegen, francziaországi ember által írt oklevélben, említik.

Szent István korában hazánkban is, mint Német-, Francziaországban és Itáliában, a font volt használatban, mint súlymérték. Arra nézve, hogy melyik font volt a magyar pénzverés alapsúlya, positiv forrásadattal nem rendelkezünk.

Tekintettel arra, hogy Szent István pénzveréséhez – mint alább látni fogjuk – a regensburgi pénzverést vette mintául, a legnagyobb valószínűséggel az a feltevés bír, hogy pénzverési alapsúlyul is az ott használt pénzverési súlymértéket alkalmazta.[15] Teljes bizonyossággal azonban az sem állapítható meg, hogy Regensburgban minő súlymérték volt a X. század végén a pénzverés alapsúlya.

II. Henrik bajor herczegnek, István apósának és a mintául vett regensburgi pénzek verőjének pénzverése a Karoling-pénzrendszer hajtása volt. Pénzeinek súlya megközelíti a jó Karoling-denárok súlyát s ezért több mint valószínű, hogy pénzverésének alapsúlya is a 408 g-os Karoling-font volt.[16] Ha e feltevés helyes, úgy – bár hangsúlyozom, hogy ez csak feltevés – valószínűnek kell tartanunk, hogy a XI. századi magyar pénzverés alapsúlya is a 408 g-os Karoling-font volt.


[1] Schoenvisner: Notitia Hung. rei Numariae. Budae, 1801. 155–156. l. – Végh Ödön: A nyugati és keleti érmészet befolyása Magyarország érmészetére. Pest, 1867. 13–16. l. – Finály Henrik: A régi magyar súlymérték. (Erd. Múz. Egyl. Évk. IV.) Kolozsvár, 1868. 62–71. l. – Ereky Alfonz: Mérték-, pénz- és súlyisme. 1881. 158–159. l. – Salamon Ferencz: Budapest története. III. 132–145. l. – Belházy János: A régi magyar pénzverési súlymérték. Selmeczbánya, 1889. 1–55. l. – Pauler Gyula: A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt. 2. kiad. Budapest, 1899. 406–407. l. Kováts Ferencz: Pénztörténet. (Magyar Közgazd. Lexikon. III. 204. l.) – Balogh Albin: A magyar pénz története az Árpádok idején. Budapest, 1912. 10., 22. l. stb.

[2] Regensburger Urkundenbuch. I. München, 1912. (Monumenta Boica. LIII. Bd.) 38. l.

[3] Szent István, veszprémi okl: „8000 librarum auri”; pécsi: „100 libras auri”; pécsváradi: „100 libras auri”; pannonhalmi: „100 libras auri”; zalavári 1019: „50 libras auri”; zalavári 1024: „50 libras auri”. I. András, tihanyi 1055: „XII libras auri”; I. Géza, garamszentbenedeki 1075: „auri libras mille”. – Karácsonyi János: Szent István oklevelei. Budapest, 1891. – Erdélyi László: A tihanyi apátság kritikus oklevelei. Budapest, 1906. 30. l. és Kn. M. I. 60. l.

[4] 1037. bakonybéli: „20 marcas auri”; ravennai: „25 marchas puri argenti”; 1091. somogyvári: „quinquaginta marchas cocti auri”. – Karácsonyi id. m. és Századok, 1906. 405. l.

[5] Fejérpataky László: A királyi kanczellária az Árpádok korában. Budapest, 1892. 16. l. – Karácsonyi id. m. 134–145. l. – Pauler id. m. II. 587. l. – Erdélyi László: A bakonybéli apátság árpádkori oklevelei. (M. G. T. Sz. X. 1903–209. l.)

[6] Baumgarten Ferencz: A saint-gillesi apátság összeköttetései Magyarországgal. (Századok, 1906.) 395–399. l.

[7] Vita S. Stephani. Jaurini, 1747. 123–124. l.

[8] Annales regum Hungariae. I. Vindobonae, 1763. 41. l.

[9] Historia Critica. I. 432. l. Fejér Pray nyomán, Karácsonyi pedig Fejér nyomán tették közzé.

[10] Conte Marco Fantuzzi: Monumenti Ravennati de' secoli di mezzo. V. Venezia, 1803. 245. l. 996. évszám alatt közli.

[11] Hieronymi Rubaei Historiarum Ravennatum libri decem. Venetiis, 1572. A 935. és 981. évek eseményei közt így írja le az alapítást: „In agro Ravennati hoc tempore D. Petri ad Vincula templum ac domus a D. Stephano Ungarorum Rege extruitur, consecratur a Gerardo Morisiensi episcopo ac martyre; adiecit Rex sanctus proventus, quibus non solum monachi, ibidem ab se constituti, alerentur, sed suppeditaretur etiam victus Ungaris omnibus, religionis causa Romam proficiscentibus”. (226–217. l.)

[12] Italicarum et Ravennatum historiarum libri XI. Venetiis, 1603. (újra kiadva: Thesaurus antiquitatum et historiarum Italiae. Opera et studio Jo. G. Graevii. Cum praef. P. Burmanni. Tom. VII. pars. l. Lugduni Batavorum, 1722. 249. hasáb).

[13] U. o. 389. hasáb és Fejér Cod. d. III/2. 364. l.

[14] Erre a körülményre Eckhart Ferencz barátom volt szíves figyelmeztetni.

[15] Ez a helyes feltevés volt alapja a régebbi tudósok álláspontjának is, a mikor a regensburgi márka átvételéről szóltak.

[16] II. Henrik pénzveréséről a II. rész I. fejezetében szólunk.