A XI. századi pénzek metrológiai és finomsági adatai.[1]

C. N. H. Uralkodó Darab Összsúly
gramm
Maxi-
mális
Mini-
mális
Átlag- Maxim. Minim. Átlagos
súly grammban finomság 1/1000 részben
1 Szent István 158 121.378 0.962 0.556 0.7682 900 800 860
8 Péter 48 32.25 0.88 0.47 0.6718 890 850 872
10 Aba Sámuel 33 22.762 0.87 0.54 0.689 900 850 876
11 I. András 49 29.254 0.75 0.37 0.597 890 830 866
12 I. András 31 20.91 0.92 0.49 0.6745 910 790 865
15 Béla herczeg 171 119.00 0.89 0.52 0.6959 900 850 878
16 I. Béla 58 29.727 0.84 0.32 0.5125 910 850 886
19 Salamon 42 28528 0.83 0.54 0.6792 910 840 868
20 Salamon 35 17.337 0.65 0.31 0.4953 880 800 843
22 Salamon        
(17 mm átmérős) 32 19.48 0.75 0.54 0.6087  
22A[2] Salamon         
(16 mm átmérős) 51 20.99 0.4115 848
22B Salamon         
(14/15 mm átm.) 92 34.80 0.3782  
21 Salamon 8 4.63 0.70 0.40 0.5787 900 870 883
23 Géza herczeg 1557 1079.003 0.884 0.56 0.693 922 800 850
24 I. Géza 33 19.874 0.75 0.397 0.6023 850
25 I. Szent László 29 17.795 0.80 0.415 0.6136 880 850 863
27 I. Szent László 35 23.94 0.86 0.54 0.684 890 850 866
36 I. Szent László 55 45.49 1.00 0.55 0.827 880 825 853
31 I. Szent László 28 19.41 0.83 0.59 0.6932 900 850 873
26 I. Szent László 25 17.56 0.79 0.59 0.7024 880 820 853
34 I. Szent László 35 24.639 0.822 0.48 0.7039 880 810 850
37 I. Szent László 21 14.095 0.84 0.57 0.6711 900 830 863
28 I. Szent László 20 16.315 1.06 0.67 0.8157 900 830 865
32 I. Szent László 46 38.749 1.095 0.64 0.8423 880 850 863
33 I. Szent László 81 65.741 1.12 0.61 0.8116 880 820 855
19A Salamon kis pénze 2 0.72 - 0.360 510
Körülnyírt pénzek:
13 I. András 44 19.426 0.66 0.25 0.441 [3]
14 I. András 10 2.098 0.27 0.142 0.2098 [4]
29–30 I. Szent László 17 8.440 0.61 0.39 0.496 [5]

C. N. H. Uralkodó Maxim. Minim. Átlag-
súly grammban
I. súlycsoport
8 Péter 0.88 0.47 0.6718
10 Aba Sámuel 0.87 0.54 0.689
12 I. András 0.92 0.49 0.6745
15 Béla herczeg 0.89 0.52 0.6959
19 Salamon 0.83 0.54 0.6792
23 Géza herczeg 0.88 0.56 0.693
27 Szent László 0.86 0.54 0.684
31 Szent László 0.83 0.59 0.6932
26 Szent László 0.79 0.59 0.7024
34 Szent László 0.82 0.48 0.7039
37 Szent László 0.84 0.57 0.6711
11 éremfaj összátlaga[6] 0.692
II. súlycsoport:
11 I. András 0.75 0.37 0.597
22 Salamon 0.75 0.54 0.6087
21 Salamon 0.70 0.40 0.5787
24 I. Géza 0.75 0.397 0.6023
25 Szent László 0.80 0.415 0.6136
5 éremfaj összátlaga[7] 0.6028
III. súlycsoport:
16 I. Béla 0.84(!) 0.32 0.5125
20 Salamon 0.65 0.31 0.4953
2 éremfaj összátlaga[8] 0.506
IV. súlycsoport:
36 Szent László 1.00 0.55 0.827
28 Szent László 1.06 0.67 0.8157
32 Szent László 1.095 0.64 0.8423
33 Szent László 1.12 0.61 0.8116
4 éremfaj összátlaga[9] 0.8232
V. súlycsoport:
(Salamon kis pénzei, I. András és Szt. László körülmetélt obolusai)
13 I. András 0.66 0.25 0.441
14 I. András 0.27 0.142 0.2098
22A) Salamon 0.4115
22B) Salamon 0.3782
29–30 Szent László 0.61 0.39 0.496

A XI. századi pénzeket öt súlycsoportba foglaltam össze. Az első négy csoportnál az egyes csoportokon belül az egyes fajok súlya oly csekély eltérést mutat, hogy azokat mindenesetre azonos pénzláb alapján vert pénzeknek kell tekintenünk. Az ötödik csoportba az I. András-, Salamon- és László-kori könnyű és körülnyírt – de nem egy pénzláb alapján vert – pénzeket sorolom.

*       *       *

Szent István halálával a nehéz, 0.7682 g-os obolusokat könnyebb pénzek váltják fel. Mindazonáltal a XI. századi pénzverésben világosan felismerhető az állandó, nehéz pénzlábra való törekvés. Az éremfajok nagy részének 0.692 g az átlagsúlya. Ez a súly minden uralkodónak legalább egy éremfajánál megjelenik. Péter és Aba Sámuel, Béla és Géza herczegkori összes pénzei, Szent László 10 éremfaja közül öt s András és Salamon 1–1 éremfaja e súlyban veretett. A XI. századi magyar obolusok törvényes és szokásos pénzlába nyilván az volt, a melynek alapján ezeket az átlagban 0.692 g-os obolusokat verték.

A 0.692 g-os obolussúlynak 1.384 g-os denár felel meg, a mi alig marad II. Szent Henrik császár (IV. H. bajor herczeg) 995 és 1024 közt vert regensburgi denárainak átlagsúlya (1.398 g) alatt. Az egykorú – 1038 és 1095 közt vert – német és cseh denárok átlagos súlyát pedig meghaladja.[10]

Salamonnak félsúlyban vert (C. N. H. Pótl. 19A. sz.) pénzét nem számítva, valamennyi XI. századi magyar éremfaj finomsága a decima combustio-nak felel meg, vagyis 0.900 finom ezüstből készült. 21 faj közül 19-nek finomsága átlagban is 0.850 fölött van, pedig mint láttuk, a ma 0.850 finom ezüstöt már „decima combustios”-nak tekintették. A fennmaradó két faj is 0.843 és 0.848 finomságot mutat.[11]

A XI. századi magyar obolusok – bezárólag Szent Lászlóig – éppoly keresett fizetési eszközök voltak a külföldön, mint Szent István obolusai.[12]

*       *       *

A Nyugaton a X–XI. század folyamán áltlaánossá lett pénzromlás nálunk kezdetben csak abban éreztette hatását, hogy Szent István és utódainak jó súlyú obolusai kedvelt fizetési eszközzé váltak a szomszédos országokban. A XI. századi obolusoknak minduntalan visszatérő nehéz átlagsúlya bizonyítja, hogy az uralkodók féltve őrizték a magyar pénznek Szent Istvántól megalapított jó hírét, habár pénzeik az ő obolussúlyát többé nem érték el. Mindamellett már a XI. században találkozunk a pénzromlás határozott tüneteivel.

A pénzláb fokozatos és czéltudatos megrontásának, a forgalmi pénz értékcsökkentésének kétes dicsősége hazánkban – a német-római császárral szoros családi és politikai összeköttetésben álló – I. András nevéhez fűződik.

Már első obolusai is könnyebb pénzláb alapján verettek, mint Péter és Aba pénzei. Ezek az átlagban 0.6028 g-os obolusok – a minőknek verésével később Salamon, I. Géza és Szent László is kísérleteztek – nem voltak hosszúéletűek.[13] Sokkal nevezetesebb szerephez jutott második (C. N. H. 12. sz.) éremfaja. Ezt az obolust eredetileg a XI. századi obolusok törvényes nehézsúlyában verték, mint a fennmaradt ép és teljes példányok átlagsúlya mutatja. A forgalomban azonban nem ebben a súlyban forogtak. A leletekben talált pénzek túlynomó része körülnyírt, csonka példány, a mely csonkítás – tömeges előfordultát figyelembe véve – sem a pénzverők ügyetlenségének, sem egykori pénzhamisítóknak és csalóknak rovására nem írható. Minden jel arra mutat, hogy ezeket az obolusokat már a királyi pénzverdében a kibocsátás előtt megcsonkították. Valószínű, hogy a korábban teljes nagyságban forgalomba hozott pénzt is beváltották s azután megcsonkítva újra forgalomba hozták.[14]

Ez az eljárás lényegében könnyebb pénzlábra való áttérést jelent. Czélja a kincstár pénzverési hasznának szaporítása volt. A periodusonként való pénzkibocsátásnak első, primitiv formában történt jelentkezése volt a pénzek körülnyírása.

A rendezett pénzverés mindenkor a jó pénz és nehéz pénzláb jegyében folyik, a pénzverés czéljául a forgalom könnyebb lebonyolítását tekinti s ezzel a gazdasági fejlődést szolgálja. A X–XI. században – az egykori frank birodalom területén – mindjobban hódító és I. András idején hozzánk is utat talált rendszer viszont a pénzverési jogot, mint az uralkodói jövedelem mértéktelen gyarapításának eszközét fogja fel. A jövedelemszaporítást gyakori pénzkibocsátásokkal érik el, a mikor is a régi pénzt bizonyos, illetékképen szedett százalékos levonással váltják be.[15] A jövedelem fokozásának czéljából azután gyönge és kapzsi uralkodók az új pénzt a réginél könnyebb pénzláb alapján vagy rosszabb ezüstből is verették, a mi az alattvalók teljes kizsákmányolására vezetett.

I. András pénzcsonkítása e rendszernek kezdetleges, de egyszermind nagyon erkölcstelen formája volt, mert tág teret nyitott a magánosok nyerészkedési üzelmeinek is, mintegy királyi sanctiót adott a pénzhamisításhoz. Kétségtelen, hogy tágabb lelkiismeretű kalmároknak nem sok biztatás és nem is sok leleményesség kellett ahhoz, hogy a kezükbe került pénzdarabokat, a királyi kincstár példáján indulva, maguk is körülnyírják s így a szegény népet súlyosan megkárosítsák.[16]

A pénzláb könnyebbedésének gazdasági jelentőségét, az alattvalók szolgáltatási képességének fokozatos kihasználásában rejlő veszedelmet legélénkebben jellemzi, ha a négy egymást követő uralkodó korából való adatainkat együttes vizsgálat tárgyává teszszük. Péter, Aba Sámuel és I. András pénzeinek kiverési súlyául, az „al marco” verés hibáira felvett 5%-kal

      0.692                   0.6028                   0.441
      0.0346                 0.0301                   0.0220
      0.7266 g;             0.6329 g;              0.4630 g-ot kapunk,

a mi a 408 g-os Karoling-fontot és az 1 pensa = 60 obolus arányt véve fel,[17] következő pénzlábakat adja:

Denár- Obolus- Teljes súly Színsúly
szám grammban
Szent István
1 font ezüst [255] 510 408.00 367.20
8 pensa auri [240] 480 384.00 345.60
1 pensa auri [30] 60 48.00 43.20
1 obolus ½ 1 0.80 0.72
Péter, Sámuel, I. András
(C. N. H. 12.)
1 font ezüst [285] 570 408.00 367.20
8 pensa [240] 480 343.536 309.18
1 pensa [30] 60 42.942 38.64
1 obolus ½ 1 0.7157 0.644
I. András első pénzei
(C. N. H. 11.)
1 font ezüst [325] 650 408.00 367.20
8 pensa [240] 480 300.96 270.864
1 pensa [30] 60 37.62 33.858
1 obolus ½ 1 0.627 0.564
I. András körülnyírt pénzei
(C. N. H. 13.)
1 font ezüst [440] 880 408.00 367.20
8 pensa [240] 480 222.528 200.27
1 pensa [30] 60 27.816 25.02
1 obolus ½ 1 0.4636 0.417

Egy font ezüstből tehát Szent István 510, Péter és Aba Sámuel 570, I. Anrás előbb 650, majd 570 darabot veretett, de ez utóbbiakból körülnyirva 880 ment egy fontra. Feltéve már most, hogy a forgalomban 8 arany vagyis 480 obolus számíttatott 1 fontra, a kincstár pénzverési haszna 1 font ezüstnél:

      Szent István korában
                  (367.20–345.60 =) 21.6 g ezüst; 5.88%,
      Péter és Sámuel korában
                  (367.20–309.18 =) 58.02 g ezüst; 15.80%,
      I. András C. N. H. 11-nél
                  (367.20–270.86 =) 96.34 g ezüst; 26.23%,
      I. András C. N. H. 12-nél
                  (367.20–309.18 =) 58.02 g ezüst; 15.80%,
      I. András C. N. H. 13-nál
                  (367.20–200.27 =) 166.93 g ezüst; 45.46%

volt. A kincstár pénzverési haszna tehát Szent István óta csaknem nyolczszorosára emelkedett.

*       *       *

I. András és Salamon királyok korának pénztörténeti szempontból különös jelentőséget kölcsönöz az a körülmény, hogy a királylyal párhuzamosan más hatalom is veretett az országban pénzt. A pénzverési jognak nyugaton dívó adományozási rendszere hazánkban sohasem honosodott meg. A XI–XII. századi erős centralis királyi hatalom egyenesen lehetetlenné tette a hűbériség e fajta kinövéseinek létrejöttét. Az ország területének az uralkodócsalád tagjai közt – orosz mintára – történt megosztásának szokása azonban magával hozta, hogy a herczeg, az ország egyharmadának teljes királyi hatalmat gyakorló uralkodója (és nem mint pénzverési joggal megadományozott hűbérúr)[18] pénzt is veretett.

I. András korában Béla, Salamon korában Géza herczeg saját nevükkel ellátott pénzt verettek és pénzverésük – mint látni fogjuk – teljesen önálló, sőt az általuk alkalmazott pénzláb is lényegesen eltérő volt a királyétól.

Béla herczeg – szemben Andrásnak eléggé nem kárhoztatható pénzrontásával – az egészséges gazdasági fejlődés előfeltételéül szolgáló állandó, nehéz pénzláb és rendszeres pénzverés híve volt. A külföldi hatás alatt bekövetkezett pénzrontás idején Béla herczeg volt Szent István és közvetlen utódai szolid alapokon nyugvó pénzverésének hagyományosa és folytatója.[19]

Béla herczeg pénzei a XI. századi nehézsúlyú obolusok pénzlába alapján verettek. Kiverési súlyuk – mint Péter és Sámuel pénzeié – 0.7157 g-ra tehető. Trónralépte után azonban I. Béla már nem ragaszkodott a herczegsége idején állandó, nehéz pénzlábhoz. Egyes darabok még elérik a nehezebb herczegi obolusok 0.69–0.84 g-os súlyát, átlagsúlyuk azonban már csak 0.506 g, a mi az 5%-os hozzáadással 0.5313 g-os kiverési súlyt ad. A 408 g-os fonttal hozva kapcsolatba; a pénzláb így alakult:

Denár- Obolus- Teljes súly Színsúly
szám grammban
Béla herczeg
1 font 0.900 finom pénzezüst [285] 570 408.000 367.200
1 obolus 1/2 1 0.7157 0.644
I. Béla király
1 font 0.900 finom pénzezüst [380] 760 408.000 467.200
1 obolus ½ 1 0.5368 0.483

1 herczegi obolus:1 királyi obolus = 4:3,
3 herczegi obolus = 1.932 g; 4 királyi obolus = 1.932 g.

A királyi pénzláb tehát 25%-kal könnyebb volt a herczegi pénzlábnál.

A Béla-kori pénzlábat ekkép megállapítva, áttérhetünk XI. századi pénztörténetünk egyetlen tartalmasabb írásos emlékének, a magyar krónika I. Béla uralkodásáról szóló fejezetének kritikai vizsgálatára.

A szöveg a Bécsi Képes Krónikában és a Dubniczi Krónikában – az ide nem tartozó részek kihagyásával – szószerint így hangzik:[20] „Dux igitur Bela, vocatus Benyn, victor… est coronatus… Inter cetera siquidem peritie sue argumenta[21] fecit fabricari nummos magne monete ex purissimo argento… Non enim permittebat mercatores et nummularios per detestabilem avaricie voraginem a simplicibus et rusticis superfluum lucrum congregare. Hec est enim causa, que maxime solet populos paupertatis et inopie periculis obvolvere… bisantinosque misit currere per districtum regni sui. Argenteos etiam denarios, ut supra scriptum est, cudere fecit, quorum quadraginta Bisancius census erat. Unde et nunc denarii numero[22] quadraginta aurum appellantur, non quod sint aurei, sed quod tot denarii Bisancium valere illo tempore videbantur. Omnibus enim diebus vite sue in tota Hungaria non est mutata moneta.”

Kútfőkritikusaink a krónikának 1046–1152-ig terjedő részét jól értesült, XII. századi író művének tartják.[23] A Béla pénzveréséről szóló fejezet szavahihetőségével szemben azonban bizonyos kételyeket támasztottak, sőt újabb történeti irodalmunkban általában inkább III. Béla, mint I. Béla korába illőnek tartják.[24]

E kétségekkel szemben megállapíthatjuk, hogy a XI. századi pénzek metrologiai vizsgálata alapján nyert eredményeink teljes mértékben igazolják a krónikának I. Béla pénzveréséről szóló sorait.

Béla herczeg 0.692 g-os átlagsúlyú és 18–20 mm-es átmérőjű obolusai – mind András első, könnyebb (C. N. H. I. 11. sz.) érmeivel, körülnyírt obolusaival és Salamon pénzeivel szemben, a melyeknek 12–17 mm-es átmérő mellett súlyuk is kisebb volt, mind az egykorú külföldi pénzekhez viszonyítva – értékes és nagy pénzek voltak s a krónikás méltán nevezhette azokat „nagy pénzek”-nek.

I. András korában már az első könnyebb obolusok verése, majd a pénzcsonkítások rendszere bizonyítja, hogy ő a pénzrontásban és gyakori pénzváltásban rejlő jövedelmet nagyon is igénybevette. Evvel szemben Béla tizenkét évi herczegsége alatt mindig egy pénzláb alapján verette nehézsúlyú obolusait. Teljesen ráillik tehát a korra a krónikás megfigyelése, hogy Béla gátat vetett a pénzváltók kapzsiságának, a mivel András korában a föld népét szipolyozták.

A XII–XIII. századi latinságban a „renovatio monetae”, „mutatio monetae” alatt a periodusonként végrehajtott kényszerpénzbeváltást értik, a mi nálunk – mint láttuk – először I. András korában tünt fel. A mikor tehát a krónikás azt mondja, hogy Béla életében sohasem „változott a pénz” (non est mutata moneta), ezt úgy kell értenünk, hogy Béla nem élt a gyakori pénzújításban rejlő jövedelmi forrással, a mi egyértelmű a pénzváltók kapzsiságának megfékezéséről mondottakkal. Az a körülmény, hogy Béla trónralépte után – szakítva a herczegsége korában alkalmazott pénzlábbal – új, könnyebb pénzlábra tért át, nem tekinthető szorosabb értelemben vett „mutatio monetae”-nek. Trónváltozáskor az új uralkodó mindig új pénzt veretett s gyakorta nem a korábban vert pénzek pénzlába alapján. Béla is így tett, de új, könnyű pénzei rövid uralkodása idején változatlanul azonos pénzláb alapján verettek. A krónikás tehát igazat írt, a midőn Béláról azt állította, hogy uralkodása ideje alatt sohasem volt pénzújítás. Nem jelenti ez azt, mintha Béla csak egy ízben bocsátott volna ki pénzt uralkodása idején; csak azt, hogy a gyakori pénzkibocsátás rendszerével nem üzérkedett.

Legnevezetesebb és a Krónika hitelét leginkább emeli az az értesítés, hogy Béla oly pénzt veretett, a melyből 40 denár ért egy byzánczi aranyat. Tudjuk, hogy Bajorországban 30 ezüstdenár forgott egy arany értékben s láttuk, hogy ez a számítási mód Szent István idején hazánkba is utat talált, mert István I. 32. t.-cz.-e szerint 1 pensa auri 2.5 ezüstsolidusnak felelt meg. Fel kell tennünk, hogy ez a számítási mód István utódai alatt is érvényben maradt. A XI. századi nehéz obolusokból tehát, a milyeneket Béla is veretett herczeg korában, 60 darab ért egy byzánczi aranyat. Ez obolusok kiverési színsúlya 0.644 g lévén:

1 byzánczi arany = 60 obolus = 38.64 g színezüst, a mi 1:8.78 értékaránynak felel meg.

A könnyebb pénzláb alapján vert királyi obolusok színsúlya azonban már csak 0.483 g volt, azokból tehát 60 darab csak 28.98 g színezüstöt tartalmazott. A 30 denáros (vagy 60 obolusos) számítási mód fenntartása oly irrealis (1:6.13) értékarányra vezetett volna, a mi természetszerűleg az értékpénzül vert hazai pénznek teljes elértéktelenedését vonta volna maga után. Ezért kellett a byzánczi arany értékét az addigi 30 denár helyett 40 denárban, vagyis 80 obolusban megállapítania. Mint láttuk, pontosan három herczegi obolus ért négy királyi obolust. 80 királyi obolus = 38.64 g színezüst = 60 herczegi obolus.

Az aranypénz és a denár viszonyának új megállapítása a könnyebb pénzlábra való áttéréssel összefüggő jelenség volt. A 40 denáros pensa tehát nem valami önkényes számítási mód volt, hanem az új, könnyű pénzláb alapján vert királyi obolusok és a byzánczi arany viszonyának – az egykorú értékaránynak megfelelő – pontos meghatározása.

Az érmek vizsgálatából levonható tanulságok azt bizonyítják, hogy a Krónika e részének írója nagyon jól ismerte I. Béla pénzverési reformját, tehát mindenesetre közelkorú és jól értesült embernek kellett lennie.[25]

Mi volt az oka I. Béla pénzláb-könnyebbítésének? Az bizonyos, hogy Béla pénzverésének egész charaktere lehetetlenné teszi, hogy az ő súlycsökkentését azonos jelenségnek tekintsük I. András és Salamon nyerészkedésre alapított súlycsökkentéseivel.[26] Béla a pénzlábkönnyebbítéssel kapcsolatban a byzánczi arany és az obolus értékviszonyát is újra szabályozta s éppen ez a tény mutatja leginkább, hogy őt nyerészkedési czélok nem vezették. I. András – szemben a Szent István-kori 43.20 g-mal – 38.64, 33.85, sőt 25.02 g színezüstöt hozott 1 byzánczi értékében forgalomba, viszont Béla úgy nehezebb herczegi, mint könnyebb királyi obolusaiból egyaránt 38.64 g színezüstöt számított 1 aranyra.

I. Bélát a pénzlábkönnyebbítésnél czélszerűségi szempontok vezették. A királyság területén élő lakosság András idején hozzászokott az új, könnyű pénzhez. Az árakat ehhez szabta, ezzel számított és a nyugati részeken – a külföldi forgalomban is – ennek a könnyű obolusnak megfelelő denárokkal találkozott. Természetes tehát, hogy Béla – ez országrész birtokába jutva – jónak látta a könnyebb pénzlábra való áttérést, a nélkül, hogy előde gazdasági csapásszámba menő pénzrontását folytatta volna. Hozzájárulhatott az ezüsthiány is, valamint az a körülmény, hogy a kezdetleges gazdasági viszonyok közt a királynak jóval több pénzt kellett veretnie, mint a herczegnek. Ne feledjük, hogy az ország culturáltabb része – a Dunántúl és a nyugati megyék – a király országrészéhez tartoztak.[27]

A byzánczi arany értékének 40 denárban (= 80 obolusban) történt megállapítása pénztörténetünknek igen nevezetes mozzanata volt. Alapját képezi ez egy századokon át gyakorlatban volt és az összes szomszédos országokban dívó számítási módoktól független, specialis magyar számítási módnak.

A byzánczi arany forgalma – bár a XI–XII. században állandóan van némi nyoma – sohasem volt oly kiterjedt, hogy a kereskedelmi ügyletek lebonyolításánál nevezetes szerepet játszhatott volna, ezért a pensa igen korán számítási pénzzé alakult. Pensa alatt későbbi forrásaink – kivétel nélkül – 40 denár összegét értik. E számítási pénz eredete az ezüstpénz és a byzánczi arany I. Béla-kori értékarányára vezethető vissza, mint azt már a XII. századi krónikás is észrevette, mondván, hogy „40 denár összegét ma is aranynak nevezik, nem mintha aranyból volnának, hanem mert abban az időben ennyi denárt tartottak a byzánczival egyértékűnek”.

A pensának 40 denáros számítási módja már a XI. században általánossá vált.[28] A 40 denáros pensa épp oly jellemző és állandó számítási pénz volt a XII–XIV. században hazánkban,[29] mint a 12 denáros solidus az egykori frank birodalom területén és a 30 denáros hosszú solidus Bajorországban. A pensának számítási pénzzé alakulása az önálló magyar pénztörténeti fejlődés szempontjából igen nagy jelentőségű, mert meggátolta a frank 12 denáros, a bajor 30 denáros solidus és ezekkel a 240 denáros számítási font meghonosodását.

*       *       *

I. Béla halálával a trón András fiára, Salamonra szállt. Salamon pénzverése, apjáéhoz hasonlóan, a czéltudatos pénzrontás képét mutatja. Uralkodása kezdetén vert (C. N. H. I. 19. sz.) obolusai a jó XI. századi obolusok 0.7157 g-os súlyában verettek. Ugyanekkor kísérletet tett – bár, mint a kevés számban ismert példányból kitünik, nem nagy sikerrel – félobolusok verésére is. E félobolusokat (C. N. H. Pótl. 19A. sz.) rossz ezüstből – kb. 0.500 finomságban – verette. Időrendben második (C. N. H. 20. sz.) obolusa I. Béla királyi obolusaival azonos pénzláb alapján veretett. Az ezt követő éremfaj keretén belül több nagyságbeli változatot különböztethetünk meg, a melyek nem tekinthetők egyazon éremfaj bélyegváltozatainak, hanem különböző kibocsátású pénzeknek.[30] A kisebb fajokon a csonkításnak semmi nyoma sem látszik. Ellenkezőleg, úgy az elő- mint a hátlap rajza (keret, ábrák, betűk stb.) bizonyítják, hogy különböző nagyságú bélyegzőkkel vert, különböző kibocsátású pénzekkel állunk szemben. A C. N. H. 22. sz. fajon belül, három alfajt (nevezzük C. N. H. 22, 22A. és 22B.-nek) különböztethetünk meg.

A C. N. H. 22. sz. érmek I. András „Regia Civitas” obolusainak 0.627 g-os súlyában verettek és átmérőjük 17–18 mm. A 22A. sz. érmek átlagsúlya 0.4115 g, kiverési súlyuk 5%-kal 0.432 g-ra tehető; átmérőjük 16 mm. A C. N. H. 22B. sz. érmek átlagsúlya 0.3782 g, kiverési súlyuk 0.3971 g, átmérőjük 14–15 mm.[31]

Salamonnak korrendben utolsó – valószínűleg már Géza vagy Szent László idején vert – (C. N. H. I. 21. sz.) pénzei ismét a C. N. H. 22. sz. érem súlyában verettek.

Salamon uralkodása alatt tehát hat éremkibocsátás állapítható meg. A 408 g-os font használatát illető feltevésünket továbbfűzve, Salamon korában a pénzláb változása következőképen állapítható meg:

Denár- Obolus- Teljes súly Színsúly
szám grammban
1. C. N. H. 19. sz.
1 font pénzezüst [285] 570 408.00 367.20
1 obolus ½ 1 0.7157 0.644
2. C. N. H. 20. sz.
1 font pénzezüst [380] 760 408.00 367.20
1 obolus ½ 1 0.536 0.483
3. C. N. H. 22. sz.
1 font pénzezüst [325] 650 408.00 367.20
1 obolus ½ 1 0.627 0.564
4. C. N. H. 22A) sz.
1 font pénzezüst [470] 940 408.00 367.20
1 obolus ½ 1 0.434 0.3906
5. C. N. H. 22B) sz.
1 font pénzezüst [510] 1020 408.00 367.20
1 obolus ½ 1 0.400 0.360
6. C. N. H. 21. sz.
1 font pénzezüst [325] 650 408.00 367.20
1 obolus ½ 1 0.627 0.564

A pénzlábak súly tekintetében – az utolsó, különálló éremfajt nem számítva – határozottan csökkenést mutatnak. A harmadik kibocsátásnál jelentkező látszólagos emelkedést a 60 és 80 obolusos pensaszámítás magyarázhatja meg. Fel kell ugyanis tennünk, hogy míg a hagyományos pénzlábak alapján vert 1., 3. és 6. éremfaj obolusaiból hatvanat, addig az I. Béla királyi pénzverését mintául vett obolusokból nyolczvanat számítottak 1 pensára. A pénz értékének fokozatos csökkenését tehát legvilágosabban a pensa színezüstértékének megállapításával tüntethetjük fel:

      60 darab C. N. H. 19. sz. obolus = 38.64 g színezüst
      80 darab C. N. H. 20. sz. obolus = 38.64 g színezüst
      60 darab C. N. H. 22. sz. obolus = 33.85 g színezüst
      80 darab C. N. H. 22A) sz. obolus = 31.24 g színezüst
      80 darab C. N. H. 22B) sz. obolus = 28.80 g színezüst

Salamon uralkodása alatt tehát az ezüstpénz értéke kb. 25%-kal csökkent a következetes és fokozatos pénzlábkönnyítés által.

Az I. Andrástól primitiv formában megkezdett – pénzrontással kapcsolatos – pénzújítás Salamon idején rendszeressé lett. Tízévi uralkodása alatt öt ízben bocsátott ki új pénzt[32] – a mi kétévenkénti rendszeres pénzújításra mutat – s a pénz minden kibocsátással értéktelenebbé lett.

*       *       *

I. Béla egészséges gazdasági érzékének köszönhető, hogy a magyar pénzverés, habár nagy küzdelem közepett, mégis félszázadig ellen tudott állni a nyugat felől tért hódító pénzrontó tendentiáknak. Béla két fia, Géza és László, e téren is méltó utódai voltak apjuknak.

Géza (Magnus)[33] herczeg, apja halála után a herczegség birtokába jutván, nem követte őt a királykori könnyebb pénzlábon alapuló pénzverésben. Csak az imént igen nagy számban előkerült obolusai bizonyítják, hogy herczegségének tartama alatt állandóan azonos typusú és 0.7157 g-os kiverési súlyú obolusokat hozott forgalomba. Pénzei nemcsak külső előállítás, hanem súly, finomság és érték tekintetében is teljesen Béla herczegi obolusainak képére verettek. Miként apja I. Andrással, úgy ő Salamonnal szemben a hagyományos nehéz és állandó pénzláb rendszerének híve s fenntartója volt.

Trónrakerülvén – apjához hasonlóan és valószínűleg ugyanabból az okból – ő sem ragaszkodott tovább a herczegsége korában állandóan alkalmazott nehéz pénzlábhoz, de nem követte apját a 0.536 g-os könnyű obolusok verésében. Királykori pénzei I. András C. N. H. 11. sz. és Salamon C. N. H. 22. sz. pénzeinek súlyában verettek. Ugyane súlyban verettek Salamonnak utolsó és valószínűleg már Géza uralkodása idején vert (C. N. H. 21. sz.) obolusai is.[34]

A pénzláb ezek szerint Géza idejében így alakult:

Denár- Obolus- Teljes súly Színsúly
szám grammban
Géza herczeg
1 font pénzezüst [285] 570 408.000 367.200
1 obolus ½ 1 0.7157 0.644
I. Géza király
1 font pénzezüst [325] 650 408.000 367.200
1 obolus ½ 1 0.627 0.564[35]

Szent László – a nehéz pénzlábra való törekvésben és a pénz jósága tekintetében – teljesen apja és bátyja nyomdokain haladt. A pénztypusok változatossága azonban azt mutatja, hogy ő már számolt a periodusonként való kényszerpénzújításnak a külföldön meggyökeresedett és András idején hazánkba is utat talált rendszerével. Tizenkilenczévi uralkodása alatt tíz éremfajt bocsátott forgalomba, tehát – mint Salamon – kétévenként élt a pénzújításban rejlő jövedelmi forrás kihasználásával. A pénzújításból húzható váltási jövedelmet élvezte, de nem használta azt fel – legalább is rendszeresen nem – alacsony nyerészkedési czélokra. Pénzeinek súlya és finomsága mutatja, hogy nemcsak megelégedett a kor felfogása szerint jogos pénzverési illetékkel, hanem a kétévi pénzkibocsátás rendszerét a pénzláb megjavítására is felhasználta.

Időrendben első obolusai (C. N. H. 25.) nemcsak külső előállítás, hanem a pénzláb tekintetében is szorosan I. Géza királyi obolusaihoz csatlakoznak. Az ezt követő (C. N. H. I. 27.) éremfaj visszatérést jelent a régi, nehéz – 0.7157 g-os kiverési súlyú – XI. századi obolushoz. Harmadik pénzkibocsátásánál (C. N. H. 36.) nehezebb – 0.805 g átlagsúlyú – pénzekkel találkozunk, a miről alább, utolsó pénzfajainál szólunk bővebben. A következő négy kibocsátás (C. N. H. 31., 26., 34. és 37. sz.) ismét a 0.7157 g-os nehéz pénzláb alapján történt. A magyar pénz még egyszer és utoljára régi hírének megfelelő tekintélynek örvendett, hogy azután rohamos sülyedésnek induljon.

Szent László uralkodása utolsó éveiben kénytelen volt letérni az apja, bátyja és ő maga által addig következetesen járt útról. Utolsó pénzeivel eltért a nehéz pénzláb rendszerétől és megalkudott a pénzérték csökkentésének Európaszerte dívó szokásával. Már második éremfajánál (C. N. H. 27.) találkozunk azzal a sajnálatos jelenséggel, a mit I. András második éremfajánál constatáltunk. Előfordul szórványosan a következő éremfajoknál és tetőpontra jut a C. N. H. 28. sz. éremben. Az éremleletekben e pénzfajok igen gyakran nem eredeti formájukban, hanem körülnyírt, csonka alakban kerülnek elő. A csonkítás eredetét – tekintettel a körülnyírt példányok nagy számára – ezeknél is, mint I. András pénzeinél, a királyi pénzverőben kell keresnünk. Ha már most annak indokait kutatjuk, mi vezethette Szent Lászlót arra, hogy a pénzszerzésnek ily lelkiismeretlen és az ő pénzverésének általános irányával ellentétes módjához folyamodjék, mindenesetre oly a pénzveréstől távol álló külső körülményekre kell gondolnunk, a melyek következtében a királynak hirtelenében és bármi úton-módon nagyobb pénzösszeghez kellett jutnia.

László pénzeit osztályozva, azt a megfigyelést tettük, hogy ő kétévenként élt a pénzújítással. Egykorú és később, külföldi és hazai példák egész sora bizonyítja, hogy a pénzújítás sohasem történt rendszertelenül, hanem mindig bizonyos időpontban. Nálunk a XIII. században – mint alább látni fogjuk – minden évben husvét táján hozták az új pénzt forgalomba. Szent László tíz pénzkibocsátását uralkodásának minden második évére, 1077., 1079., 1081., 1083., 1085., 1087., 1089., 1091., 1093. és 1095. évre kell tennünk. Chronologiai osztályozásunk értelmében a C. N. H. 27. sz. érem kibocsátását az 1079-ik, a C. N. H. 28. sz. éremét pedig 1091-re kell tennünk. Ezzel azután a rejtélyt is egyszeriben megoldhatjuk. Egy pillantás Szent László uralkodásának történetére mindenkit meggyőzhet, hogy éppen az 1079. év és az 1091–1092. évek fordulója lehetett az az időpont, a mikor Lászlónak – a szükségtől kényszerítve – a pénzcsonkítás jövedelmi forrását igénybe kellett vennie. 1079-ben Rudolf német ellenkirály érdekében rántott kardot Henrik császárral szemben, az 1091–1092-iki éveket pedig az 1091 tavaszán befejezett horvát hódítás, a kúnok 1091-iki pusztító betörésére ellenük indított had és az 1092-iki orosz hadjárat uralkodásának legmozgalmasabb és mindenesetre legköltségesebb éveivé tették. E hadjáratok – azt hiszem – eléggé megmagyarázzák, miért fordult László ezidőben a szükségpénzújítás csúf és káros jövedelmi forrásához.

A zavarok elmultával a király vissza akart térni a korábbi rendszerhez. A nehéz obolusok átmenetnélküli verése azonban súlyos pénzügyi akadályokba ütközött. Szent László második pénzkibocsátása idején – a 0.627 g-os obolusról a 0.7157 g-os obolusra való áttérésnél – a különbözet a pénzújításkor szedett illetékből fedezhető volt. Most azonban, a mikor az előző évek 0.7157 g-os obolusa helyében átlagban csak 0.4964 g-os csonkított pénzek forogtak, a régi pénzláb visszaállítása a kincstárnak nagy károsodásával járt volna. A kényes kérdést László – helyes gyakorlati érzékkel – a kincstár károsodása nélkül és a magyar pénz jó hírének megóvásával könnyebb pénzlábra való áttéréssel oldotta meg.

A C. N. H. 27. után közvetlenül vert C. N. H. 36. sz. és az uralkodása utolsó éveiben kibocsátott pénzei (C. N. H. 28., 32. és 33.) súlyosabbak nemcsak az ő összes addig vert obolusainál, hanem Szent István obolusainál, sőt a legjobb Karoling-denárok félsúlyánál is. Ezek a pénzek azonban – 1.00–1.12 g-os maximalis, 0.61–0.67 g-os minimalis és 0.811–0.842, középszámmal 0.8232 g-os átlagsúlyukkal – nem obolusok voltak, mint a XI. századi magyar királyok összes eddig ismertetett pénzei, hanem denárok. Átlagsúlyuk semmivel sem marad az egykorú német és cseh denárok átlagsúlya alatt.[36]

Szent László – a szükségtől kényszerítve – szakított a nehéz pénzláb rendszerével, de hogy pénzét a teljes elértéktelenedéstől megóvja, többé nem obolusokat, hanem denárokat veretett. Nehézsúlyú pénzei voltak az első magyar denárok. Érdekes és véletlennek nem igen nevezhető találkozás, hogy törvényeink – s általában írott forrásaink – először Szent László korában említenek denárokat – denarii és nummi néven[37] Szent László I. 42. t.-cz.-éből tünik ki először, hogy 40 nummust 1 pensa értékben számítottak.[38] Ez a számítás csak akkor lehetséges, ha a nummus alatt denárt értettek s László I. törvénykönyvét az 1092-iki szabolcsi zsinat határozatai alkotják, a mikor már nem obolusokat, hanem denárokat veretett.

A denárok pénzlába, kiverési átlagul 5%-os hozzáadással 0.8643 g-ot véve fel, így alakul:

Denár- Obolus- Teljes súly Színsúly
szám grammban
1 font pénzezüst 470 [940] 408.000 367.200
1 denár 1 [2] 0.868 0.7812
[1 obolus ½ 1 0.434 0.3906]

Ez a pénzláb pedig már nem ismeretlen előttünk, ugyanez alapon verettek Salamonnak C. N. H. 22A. sz. kis obolusai is.

*       *       *

Kissé hosszasan időztünk talán a XI. század pénzeinél, de a magyar pénztörténet classikus korszaka – még ha nem tekintenők is az általános történetre vonható tanulságokat – megérdemli, sőt megköveteli a részletesebb tárgyalást.

A magyar történetíró előtt alig lebeghet csábítóbb feladat a XI. századi történet problemáinak sikeres megoldásánál. A pénztörténeti kutatás positiv tényeken és kézzelfogható valóságokon felépített eredményei új szempontokat tárnak fel előttünk s megfelelőbb világításba helyezik a kor vezető alakjainak működését.

Szent István az önálló magyar pénzverés megalapításával az egészséges gazdasági fejlődés egyik alapfeltételét valósította meg. Működésének nagy jelentőségét leginkább az jellemzi, hogy a XI. században – oly korban, a midőn a magyarság még alig nőtt ki a tiszta terménygazdaság korából s a gazdasági viszonyok még nem értek meg a pénzgazdaságra – a magyar pénz érték és állandóság tekintetében felülmulta a nyugateurópai pénzverőhelyek termelését. István akkor alkalmazta az állandó, nehéz pénzláb rendszerét egy kezdetleges gazdasági fokon álló országban, a mikor Európa magasabb culturájú államaiban már rendszerré lett a pénzrontás, az uralkodónak a pénzverés jogával űzött visszaélése és üzérkedése.

Szent István halála után a pénzrontás hazánkba is utat talált. A gyenge és rövidlátó uralkodók – I. András és Salamon – kapva-kaptak a királyi jövedelmet növelő káros gazdasági rendszeren. Gyakori pénzkibocsátással s a pénz értékének fokozatos csökkentésével gyarapították jövedelmüket, de egyúttal teljesen aláásták a magyar királyi pénz hitelét. A pénzrontásban rejlő veszedelmet velük szemben éles szemmel ismerték fel Béla herczeg és fiai, a kik czéltudatos gazdasági politikával igyekeztek annak gátat vetni.

XI. századi pénztörténetünk hatalmas gazdasági küzdelem képét tárja elénk. A nehéz pénzláb rendszerének fenntartásával az egészséges gazdasági fejlődés előmozdítására törekvő Béla-ágnak küzdelmét a nyugat felől tért hódító és András ágának pénzverésében időlegesen diadalhoz jutott pénzrontó tendentiákkal.

A „herczegi ág”, Béla, Géza és László pénzverésében világosan felismerhető az állandó, rendezett gazdasági és pénzügyi viszonyok teremtésére s fenntartására irányuló törekvés. Mindhármuknak első teendője volt a nehéz pénzlábnak és ezzel a két nemesfém realis értékarányának helyreállítása. Mindhármuk pénzét az érték stabilitása jellemzi. Sajnos, mindhárman kénytelenek voltak uralkodásuk utolsó éveiben a viszonyokkal megalkudni és könnyebb pénzlábra áttérve, gazdasági és pénzügyi elveiken rést ütni.

Kétségtelen, hogy Szent István és a herczegi ág pénzverésének tendentiája – akárcsak a X. században a regensburgi, a XII-ben a kölni s a XIII. századtól a bécsi pénzverésé – az állandó, nehéz pénzláb meggyökereztetésére s ezzel egy a nemzetközi forgalomban is számottevő fizetési eszköz teremtésére és fenntartására irányult. Szívós és kitartó kísérleteik – bár szép eredményeket értek el – nem vezettek tartós sikerre. Szent László denárverésével a nehéz magyar pénzláb, a mely – a XI. századi jó súlyú obolusok külföldi elterjedtségéből ítélve – hivatva lett volna a magyar pénzt a szomszédos országok és Északkelet-Európa uralkodó forgalmi eszközévé tenni, végleg a multé lett. A törekvések sikertelenségét az ország culturalis és gazdasági színvonalában kereshetjük. A XI. század végén hazánkban a kereskedelem még bölcsőjében ringott. Az ország legnagyobb részének általános gazdasági színvonala még a terménygazdaságnak felelt meg. A pénzgazdaság inkább az uralkodótól tervbe vett, mint tényleg létező állapot volt. Ilyen körülmények közt csak természetes, hogy a kiváló gazdasági érzékkel bíró magyar uralkodók törekvései végeredményben meddők maradtak.

Az Árpád-ház két ága – az idősebb András-ág és az ifjabb Béla-ág – közt folyt küzdelem valódi képének ismeretét a pénztörténet eredményei új szempontokkal bővítik. Történetírásunk Bélát és fiait mint jeles és népszerű hadvezéreket, a nemzeti iránynak és az ország függetlenségének előharczosait mutatja be, szemben a hadban szerencsétlen, idegen érzelmű és az ország függetlenségét aláásó, ingatag jellemű Andrással és Salamonnal. Ez ítélet alapján némileg hamis képet nyerünk a viszonyokról. A nemzeti és idegen, pogány és keresztény közti gyűlölet – a mely rejtve bár, de ott lappangott Szent István korának mellőzött magyar urai és udvarának magas rangba jutott külföldi lovagjai, papjai szívében – kétségkívül a főszerepet játszotta Péter és Aba Sámuel, majd Péter és az Andrást trónra juttató forradalmi párt közt folyt küzdelmekben. Az egyrészről András és Salamon, másrészről Béla, Géza és László közt folyt küzdelmet és Béla ágának népszerűségét azonban a nemzetiségi ellentéttel motiválni nem lehet. Igazságtalanság volna ez Andrással szemben. Hiszen éppen ő volt az, a ki személyében szerencsésen egyesítette a magyar nemzeti irányzatot, a legalis örökösödés elvét és – mindjárt első intézkedéseivel a pogány reactióval minden közösséget megtagadván – a keresztény udvari irányt. Ugyanez volt Béla helyzete. Mindkettő magyar volt, de mindkettő ellentétbe került a reactiós pogány magyarság fractiójával, a melyet mindketten fegyveresen voltak kénytelenek megfékezni. Nem változtat ezen az sem, hogy András és Salamon rokoni és szövetségi összeköttetésben álltak a német-római császárokkal. Béla és fiai is idegen – lengyel és morva – segítségre támaszkodtak küzdelmükben. És ha Salamon bukásában hűbérül ajánlotta is fel elvesztett országát a császárnak, ezt már a bukott és önérzetében sértett fejedelem végső kétségbeesése magyarázza meg.

András és Béla ágának küzdelme elsősorban személyi természetű volt. A herczegi ág népszerűségének oka korántsem abban rejlik, mintha Bélát és fiait a kortársak jobb magyarnak tekintették volna, mint Andrást és Salamont, hanem egyrészt jeles személyi tulajdonságaikban, másrészt magában a sikerben, és végül, de nem utolsó sorban, a herczegi ág helyes gazdasági politikájában. A népre kétségkívül nyomasztó hatást gyakorolt András és Salamon kizsákmányoló gazdasági rendszere, a mivel szemben állt Béla és Géza herczegek realis gazdasági érzéke. Hogy a herczegi ág népszerűsége nem kis részben az ő czéltudatos és a nép javára szolgáló gazdasági intézkedéseiknek, állandó és rendezett pénzverésüknek eredménye volt, azt élénken illusztrálja a Krónika XII. századi írójának felfogása. A krónikás I. Béla uralkodásának jellemzésében éppen a nép javát előmozdító, üdvös gazdasági és pénzügyi intézkedéseket emeli ki, bizonyságot szolgáltatva arról, hogy Béla működésében a kortársak éppen ezt tartották a legfontosabbnak és legdicsérendőbbnek.


[1] Az egyes adatokat lásd a II. függelékben.

[2] A 22A és 22B-vel jelölt változatokról alább bővebben szólunk.

[3] Lásd C. N. H. 12.

[4] Lásd C. N. H. 12.

[5] Lásd C. N. H. 28.

[6] 2026 db = 1402.097 g; 1 db = 0.692 g.

[7] 151 db = 91.033 g; 1 db = 0.6028 g.

[8] 93 db = 47.064 g; 1 db = 0.5060 g.

[9] 202 db = 166.295 g; 1 db = 0.8232 g.

[10] VI. és VII. Henrik bajor herczegek (1026–1047) regensburgi denárátlaga 1.09, 1.17 g; III. Henrik (1039–1056) és IV. Henrik (1056–1106) császárok frank denárainak 1.09, 0.89; a sváboknak 1.23, a szászoknak 1.17, 1.06 g, a kölnieknek 1.38 g az átlagsúlya. Az egykorú szász herczegek denárainak 0.86, 0.79, 0.52 g; a püspöki pénzeknek 1.23, 1.33 (Köln), 1.14, 0.87 (frank), 1.06 (sváb), 1.07, 0.87 g (szász) az átlaguk. A cseh I. Bretiszláv pénzei (1037–1055) 0.93, 1.00, 0.93, 0.91; II. Spythinewé (1055–1061) 0.91 és II. Vratiszlavé (1055–1092) 0.86, 0.77, 0.63, 0.52 g súlyosak. V. ö. Inama–Sternegg id. m. II. 499–502. l., Fiala id. m. 107–108. l.

[11] Érdekes, hogy a cseh uralkodók pénzei e korban már nem oly finomak, mint a X. század végén s a XI. század elején voltak. I. Bretiszláv pénzei 0.883, 0.831 II. Spythinewé 0.836, II. Vratiszlavé 0.620, 0.595, 0.583 átlagos finomságúak. V. ö. Fiala id. m. 113–114. l.

[12] Az előző fejezetben ismertetett külföldi leletekben igen nagy számban fordulnak elő e pénzek Szent István denárai mellett. Érthetetlen ezért, mikép állíthatja László József – egyébként igen jeles dolgozatában (Történeti Szemle. 1915. 378. l.) –, hogy „előállt már a XI. században az a helyzet, hogy az országban rossz, a szomszéd német tartományokban pedig jó pénz volt forgalomban s ennek következtében a nyugati, német éremfajok az ország szomszédos részein mind nagyobb és nasgyobb teret hódítottak … a magyar ezüstpénz rovására…, a német pénzek keresettsége a XII. és XIII. században sem szünt meg”. Ellenkezőleg, a XI. században a magyar pénz hódított – Lengyel-, Csehországban, Sziléziában és a Balti-tenger vidékén – mind nagyobb teret a német pénz rovására. Keresettségük csak a XII. században szünt meg, viszont külföldi pénzek hazánkban csak a XII. század legvégén jelentkeznek.

[13] A C. N. H. 11. sz. éremfaj aránylag kis számban ismeretes.

[14] A nyitraludányi leletben például 3 db ép (C. N. H. 12. sz.) érem mellett 11 db csonkított (C. N. H. 13. sz.) érem került elő. (N. K. 1908. 102. l.)

[15] A pénzváltási rendszerről v. ö. a II. rész 12. fejezetét és Thallóczy Lajos alapvető művét (A kamara haszna története. Budapest, 1879). E rednszer kialakulását nem kis mértékben segítette elő a középkor népeinek naiv közfelfogása a pénz értékéről, mely szerint azt nem a pénz fémtartalma, hanem a fejedelem rajta levő neve vagy képe, szóval az állami akarat határozza meg. V. ö. Földes Béla: Társadalmi gazdaságtan. I. 5. kiadás. 241. l.

[16] A leletekben tömegesen előforduló csonka példányok s az a körülmény, hogy – néhány még említendő pénzfajt kivéve – más pénzek ily csonka alakban ritkán szerepelnek a leletekben, bizonyítja, hogy az éremcsonkítások rendszere a kincstártól indult ki. A magánosok üzérkedését viszont az egyes leletekben talált ezüstforgácsok bizonyítják, a melyeken a pénzek lemetszett vonalkörös szegélyei láthatók. A C. N. H. I. 14. sz. alá sorozható túlságosan körülvágott – átlagban 0.2098 g súlyú – pénzek minden bizonynyal az üzérkedő kalmárokra vezethetők vissza. Ezért azokat András pénzrontásánál nem veszem figyelembe.

[17] V. ö. az előző fejezet végén e feltevés indokolását.

[18] Ez magyarázza meg a pénzláb különbözőségét is, a mit „némelyek államjogi szemponból vonnak kétségbe”. (Jeszenszky id. m. N. K. 1914. 66. l.)

[19] A „herczegek” pénzveréséről értékes megfigyeléseket és számításokat tartalmaz Jeszenszky Géza: Az alsóhelbényi éremlelet töredékéről. (N. K. 1914.) cz. dolgozata. Eredményei közül legnevezetesebb annak a – fentebb súlyadatokkal bebizonyított – ténynek első felismerése, hogy a herczegségben a királyinál nehezebb pénzláb volt a XI. században érvényben.

[20] Képes Krónika. 52. caput. (Marci Chronica de gestis Hungarorum. Ed. Toldy. Pest, 1867.) – Dubniczi Krónika 52. cap. (M. Florianus: Fontes domestici. III.)

[21] Dubniczi: „argumenta ostendens”.

[22] Dubnicziból e szó hiányik.

[23] Pauler: A magyar nemzet története. II. 606–609; Marczali Henrik: A magyar történet kútfői az Árpádok korában. Bp., 1880. 58–60. l.; Domanovszky Sándor: A budai krónika. Budapest, 1902., 46–47., 56. l. stb.; Kaindl, Raimund Friedr. (Studien zu den Ungarischen Geschichtsquellen. VII., VIII. Wien, 1898–1899) is azt tartja, hogy a krónika törzse, a „Gesta Hungarorum Vetera” a XII. század elején, talán még Kálmán idején keletkezett s ebbe beletartozik a Béla uralkodásáról szóló rész is. Szerinte azonban – helytelenül – Kézai rövidebb krónikája az eredetibb szerkesztés. Kézainál a pénzügyről szóló rész így hangzik: „Post hunc regnavit Benyn Bela. Quo regnante… Iste enim omnia fora die Sabbati esse voluit pro emendo et vendendo, byzanciosque currere fecit per districtum regni sui, cui denariis argenteis multum parvis, scilicet XL cambi debuit. Unde usque hodie denarii XL numero aurum appellantur; non quod sint aurei, sed quia XL denarii argentei valebant byzantium unum.” (CIV. sap. M. Florianus: Fontes domestici. II. 86. l.)

[24] Pauler (id. m. I. 431., 508. l.) – bár elismeri, hogy a krónika szavai I. Bélára vonatkoznak – I. Béla „állítólagos pénzügyi intézkedéseiről” szól, hangsúlyozottan kiemeli, hogy „Béla pénzei nem különböznek elődeinek vagy utódainak pénzeitől” s a pénzváltók kapzsiságáról szóló részben „a XIII. század derekának felfogását” látja. Marczali Henrik (Magyar Nemzet Tört. II. 71. l.) szerint „az utolsó észrevételből (non est mutata moneta) kitünik, hogy III. Béla uralkodásának sok vonását olvasztották be a gazdasági képbe”. Békefi Remig is e felfogást vallja (III. Béla magy. kir. emlékezete. Szerk. Forster Gyula. Bpest, 1900. 141. l.) Maga Domanovszky Sándor (Kézai Simon mester krónikája. Budapest, 1906. 131. l.) is – noha éppen az ő tanulmányai tisztázták végleg a krónika e részének jólértesültségét – hajlandó a pénzverésről mondottakat interpolatiónak tartani. A történettudósok e felfogásának alapja az a – magyar numismatikai irodalomban elfogadott vagy legalábbis sejtetett – feltevés volt, hogy I. Béla pénzei nem különböztek elődei és utódai pénzeitől. Hozzájárult ehhez az is, hogy az évi pénzújítás rendszerének első írott nyomai III. Béla idejéből valók. Mivel azonban e két feltevés téves, a reájuk alapított következtetés sem állhat meg.

[25] Különös fontossággal bír e megállapítás az újabb időben ismét oly méltatlanul lekicsinyelt Krónika forrásértékének helyes megállapítása szempontjából is.

[26] V. ö. erről Jeszenszky Géza helyes megjegyzését. (N. K. 1914. 65. l.)

[27] A herczegség topographiájáról: Pauler id. m. I. 97. l. Jeszenszky-nek az a feltevése, mintha Béla és Géza király korukban is egyidőben két különböző – királyi és herczegi – pénzláb alapján vert pénzt hoztak volna forgalomba, tarthatatlan. (N. K. 1914. 63–66. l.) Az ezzel kapcsolatban I. Géza pénzeiről mondottakkal alább foglalkozunk.

[28] Szent László I. 42. t.-cz.-e a királyi pecsétet megvetőre „5 pensa”, a bírói pecsétet megvetőre „100 nummi” büntetést ró. E törvényczikk forrását Závodszky Levente a „Lex Alamannorum Karolina c. XXVIII.”-ban találta meg (Závodszky, 81. l.), a melyben a herczeg pecsétjének nem engedelmeskedőre 12 solidus, a comes pecsétjének nem engedelmeskedőre 6 solidus rovatott ki. Mivel a forrásul szolgáló törvény büntetésdíjainak aránya 2:1, fel kell tennünk, hogy a magyar törvényben is 5 pensa: 100 nummi = 2:1, vagyis 200 nummi = 5 pensa és 40 nummi (denár) = 1 pensa. Ezt egyébként a pensa későbbi 40 denáros értékéből kiindulva – a forrás ismerete nélkül is – feltette Schoenvisner (id. m. 161. l.).

[29] A XII. században (1041–1061 k.) egy oklevél egymás mellett említ „XXX pensis”-t és „LXX bisancios Romanaticos”-t. Magyar Könyvszemle 1892/3. 19. l. Tehát e korban a pensa már nem fedte a byzánczi arany fogalmát, hanem számítási pénz volt.

[30] Elsőnek Gohl Ödön (Salamon-korabeli éremlelet Nyitraludányban. N. K. 1908. 102. s köv. l.) állapította meg, hogy a C. N. H. I. 22. sz. éremfaj változatai különböző kibocsátású pénzek voltak. Igazolták ezt a Nemzeti Múzeum éremtárának e fajból igen gazdag anyagán végzett vizsgálataim.

[31] Gohl (id. h.) négy csoportot különböztet meg, a 15 mm-es 0.378 g-os és 14 mm-es 0.370 g-os pénzeket különválasztva. Ezek azonban nem tekinthetők külön pénzláb alapján vert pénzeknek s egyébként is a 14 mm-es példányok nagyon ritkák.

[32] A hatodik kibocsátás már Géza korára esik.

[33] A herczegi pénzeken Magnusnak (Muonas), a királyiakon Gézának (Geuca) nevezi magát.

[34] E fajból oly csekélyszámú (8 db) példány súlyadatát ismerem, hogy végleges ítéletet ma még nem tudok róla alkotni.

[35] Jeszenszky Géza, a ki többször idézett dolgozatában elsőnek ismerte fel a XI. századi herczegi pénzverés sajátságait és elsőnek hívta fel a figyelmet a királyi és herczegi pénzláb különbözőségére, I. Géza királyi obolusai közt egy nagyobb – vonalkörös – és egy kisebb – gyöngykörös – typust különböztet meg. Én e különbségnek nagyobb fontosságot nem tulajdonítok, mint egyéb bélyegváltozatoknak. Az meg éppenséggel elfogadhatatlan feltevés, hogy Géza király korában, egyidőben két pénzláb alapján verette volna pénzeit. Ha volna is súlyeltérés a két typus közt, a mit vizsgálataim eddig éppen nem igazoltak, két egymást követő kibocsátásra kellene következtetnünk.

[36] A IV. Henrik császár korabeli német denároknak átlagsúlya 0.89, 1.06, 0.87, 0.87, 0.79, 0.52 g (Inama–Sternegg id. m. II. 499–502. l.), II. Vratiszláv denárfajaié 0.86, 0.77, 0.63, 0.52 g. (Fiala: Česke denáry. 108. l.)

[37] László. I. 42., II. 14., III. 8. és 20. t.-cz.

[38] V. ö. fentebb a 224. l. jegyzetében.