Hetedik fejezet: A friesachi denárok kora. 1200–1240.^[1]

Külföldi pénzek magyar leletekben. A friesachi denárok pénzlába. A friesachiak elterjedésének okai. II. András pénzeinek leírása, friesachi hatások. Metrologiai adatok, pénzláb. Visszaélések a pénzverés körül. Esztergomi érseki veretek.

Szent István és XI. századi utódainak pénzverése hosszú időre útját állta mindenféle idegen pénznem magyarországi meghonosodásának. A XII. századi pénzromlás, az értékes régi obolus helyébe lépett silány és apró pénzecskék verése és a veretlen ezüst-valutának ezzel kapcsolatos térhódítása gyökerestül megváltoztatták a viszonyokat.

A XII. századi külföldi leletekben – ellentétben a XI. századiakkal – magyar pénzekkel többé nem találkozunk. A pénzromlás első következménye az volt, hogy a magyar pénz nemzetközi forgalmi eszközből localis jelentőségű pénzzé sülyedt. Az 1189-ben nálunk járt keresztesek által a legsilányabb olasz pénzzel – a veronai denárral – azonos értékűnek tekintett apró, magyar denároknak a nemzetközi forgalomban nem volt helye. A XII. század második felében vert pénzek értéke – 0.144 g színezüsttartalommal – nem érte el a kölni denár (1.35 g színezüst) 1/9, a friesachi vagy aquilejai (1.12 g és 1.14 g) 1/8, a regensburgi (0.75 g) 1/5 értékét sem.

Magában az országban is hitelét vesztette a magyar királyok silány pénze. Az ország tulajdonképeni értékpénzévé a mérlegelt ezüstrúd lett. Az uralkodók mértéktelen nyerészkedési vágyából eredő, káros pénzújítási rendszer a terménygazdaság felé való visszafejlődés útjára terelte hazánkat. Kétségtelen, hogy e körülmények következtében az egész ország gazdasági élete szenvedett. Magyarország gazdasági színvonala azonban a XI–XII. században még jobban megfelelt a terménygazdaságnak, mint a pénzgazdaságnak. A forgalom kisebb volt annál, hogysem a veretlen ezüst-valutára való áttérés nagyobb rázkódtatást okozott volna. A veretlen ezüstöt bizonyára haladásnak is tekintették a régi terménypénzekhez viszonyítva. Írott emlékek és pénzleletek egyaránt azt bizonyítják, hogy a XII. századi Magyarország belenyugodott a pénzrontás gazdasági következményeibe.

A XIII. századdal új, a régi Magyarország gazdasági szervezetét alapjában megingató korszak köszöntött be. A III. István és III. Béla korában Byzánczczal, a nyugati telepesek bevándorlása és a kereszteshadjáratok nyomán a nyugati államokkal intensivebbé vált érintkezés következményeiben mélyreható társadalmi, közigazgatási és gazdasági átalakulás előidézőjévé lett.

A rohamosan fejlődő gazdasági élet egyik jelensége a kereskedelmi forgalom fellendülése volt. Az élénkülő forgalom pedig nem elégedhetett meg a nehézkes ezüstrúdvalutával. A magyar királyok csekélyértékű pénze sem volt alkalmas a forgalom lebonyolítására. Ilyen viszonyok közt a külföldi kereskedők és utasok révén külföldi pénzek kerültek forgalomba hazánkban. Ezek a külföldi pénzek – értékben messze meghaladván a magyar pénzt – hamarosan közkedvelt és általánosan használt fizetési eszközzé lettek.

A XII. század utolsó éveiből és a XIII. század első feléből származó magyarországi éremleletekben százszámra, sőt ezerszámra kerülnek elő a friesachi denárok.^[2] Viszont II. András pénzei a ritkábban előforduló pénzek közé tartoznak. A friesachiak a leletekben részben III. Béla bracteatáinak, III. Béla, II. András, néha IV. Béla, ritkábban az utolsó Árpádok denárainak és néhány más külföldi – kölni, bajor, cseh és többször XII. századi angol – pénznek társaságában,^[3] részben minden más éremmelléklet nélkül, tisztán fordulnak elő. Ilyen friesachi leletek az egész ország területén, még a távoli Erdélyben és Északkelet-Magyarországon is kerültek elő, a mi azt bizonyítja, hogy a friesachi pénz az egész országban általánosan használt fizetési eszköz volt. Elterjedtsége nagyobb volt, mint valaha bármely más külföldi pénzé. Irott forrásaink 1211 és 1244 közt gyakran emlegetik a friesachi denárokat „frisatici” (ritkábban frixatici és más romlott)^[4] alakban. A legkülönösebb, hogy maga a király, II. András, is előszeretettel határozza meg a fizetést friesachi pénzben,^[5] a miről alább még szólni fogunk.

*       *       *

Friesachi denárok (frisacenses) alatt a XII. és XIII. században elsősorban a salzburgi érseknek Friesach karinthiai városban vert pénzeit kell értenünk. Friesachinak nevezték még a salzburgi érsek más pénzverőhelyein, továbbá a karinthiai herczegek és más délausztriai egyházi és világi tartományurak pénzverdéiben, a friesachi pénz mintájára, friesachi pénzláb alapján vert pénzeket.^[6]

A friesachi denárok pénzlábát illetőleg tudjuk, hogy II. András kortársa – II. Eberhard salzburgi érsek (1200–1246) – idejében kétféle súlyú friesachiak forogtak. A nehezebb denárokból, az ú. n. „ötfertós” (Fünfvierdunger) friesachiakból 200 darab,^[7] a könnyebb friesachiakból 245 darab ért^[8] egy friesachi márka, vagyis 224.4917 g színezüstöt.

A friesachiak finomsága – 15 latos ezüstből készülvén – 0.938 volt.^[9]

A kétféle pénzláb ezek szerint így alakult:

A pénzlábak chronologikus sorrendjét illetőleg az ismert leletek közül az esztergomi XII. századi és az abapusztai leletek nyujtanak felvilágosítást.

Az elsőben 261 db 298.72 g súlyú – a XII. század első feléből származó – friesachi denár volt.^[10] A 7515 db friesachit tartalmazó abapusztai éremleletben a Welzl von Wellenheim gyűjteményének catalogusában felvett friesachi éremfajoknak^[11] csaknem mindegyike szerepelt.^[12] Az esztergomi leletre nézve Luschin megállapításait, az abapusztaira a Welzl-féle chronologiai osztályozást véve alapul, az egyes fajok súlyadatait^[13] e két lelet alapján a következő lapon látható korrendi táblázatban foglalhatjuk össze.

Az időrendben első fajok kiverési átlagul – a szokásos 5%-os hozzáadással – 1.197 g-ot adnak, a mi pontosan fedi a nehéz denárok fentebb megállapított 1.197 g-os törvényes súlyát. A XIII. század első feléből származó – II. Eberhard- és Bernát-féle – érmek viszont, az öt fajnál kapott 0.94 g-os összátlagot véve fel, 0.987 g-os kiverési súlyt adnak, a mi 1 centigramm eltéréssel fedi a könnyű denárok 0.977 g-os törvényes súlyát. Megállapíthatjuk tehát, hogy az „ötfertós” denárokat a XII. században verték, míg könnyebb pénzláb a XIII. század első felében – II. Eberhard érsek és Bernát herczeg korában – volt érvényben.

A nehéz pénzláb alapján vert friesachi denárokról emlékezik meg Wolfger püspök 1203–1204. évi számadáskönyve, a melynek adatai alapján a friesachi denár színezüstértékét 1.127 g-ban állapíthatjuk meg.^[15]

Azok a XIII. századi (1207., 1212. és különösen az 1245. évi ) oklevelek, a melyek ötfertós denárokról szólnak, nem az akkor vert törvényes, hanem az annál értékesebb régi pénzben kötik ki a fizetést.^[16]

Mi volt az oka, hogy Magyarországon a XII. és XIII. század fordulóján éppen a friesachi denárok honosodtak meg s nem a hasonló jóhírű regensburgi vagy kölni denárok, holott Magyarország kereskedelmi kapcsolata a középkorban sokkal szorosabb és állandóbb volt a bajor és a rajnamenti területekkel, mint Karinthiával vagy Salzburggal? László József e kérdésre keresvén a választ – igen helyesen – II. András házasságára hívta fel a figyelmet. A meráni grófok maguk is verettek friesachi denárokat Windischgrätzben s talán Stainban (Krajna) is.^[17] A meráni Gertrud és kísérői nyilván nagyban előmozdították a friesachiak forgalmát.^[18] Maguk az okleveles források is igazolják e kapcsolatot. A friesachi denárok a XII–XIII. századi karinthiai, salzburgi s más forrásokban „frisacenses” (néha: vrisacenses)^[19] néven szerepelnek. A magyar források ezzel szemben – mint említettük – frisatici néven említik azokat. Ez az elnevezés azonban külföldön sem volt ismeretlen. 1216 és 1246 közt több oklevél említ „frisaticus”-okat^[20] és pedig elsősorban és először Ekbert babergi püspök oklevelei.^[21] Meráni Ekbert bambergi püspök (1203 decz. 22–1237 jún. 5)^[22] pedig testvére volt Gertrud magyar királynénak és Berthold kalocsai érseknek. A „frisaticus” név tehát megerősíti a feltevést, hogy a friesachiak széleskörű elterjedése a merániakkal létrejött rokoni összeköttetés eredménye volt.

71–72. Friesachi denárok.

A friesachi pénz gyors és az egész ország területére kiterjedő térhódításában^[23] természetesen a főérdem a friesachiak értékességéé volt.

A friesachi denárok általános forgalma mellett pontosan meghatározták a fizetési eszközül használt veretlen ezüsthöz való értékviszonyukat. Több oklevelünk a 0.900 finom ezüst márkával mondja azonos értékűnek a jó friesachiak márkáját.^[24] Egyik ezek közül világosan megmondja, hogy mérlegelt és nem számítási márkáról van szó.^[25] Tehát 1 márka súlyú jó friesachi denár Magyarországon 1 márka finom ezüst értékében volt forgalomban. Ugyanez az értékviszony tünik ki a XIII. század első feléből származó esztergomi vásárpénzszabályzatból is,^[26] a mely szerint:

      20 frisaticus = 4 pondus,^[27]
      1 márka = 48 pondus = 240 friesachi.

A friesachiak árfolyamértéke alacsonyabb volt fémértéküknél. A „sedecima combustio”-nak megfelelő 15 latos friesachi pénzt Magyarországon megfelelő súlyú „decima combustio”-s ezüst értékében fogadták el. A külföldi pénz tehát csak – márkánként 8.7–9.9 g ezüstre rúgó – értékveszteséggel volt forgalomba hozható. Oly jelenség ez, mely mindig és mindenütt feltünik, ahol a hazai pénz mellett külföldi pénzek vannak forgalomban.

*       *       *

A friesachiak mellett e korban más külföldi pénzek is voltak forgalomban hazánkban. A leletekben leginkább aquilejai, kölni és angol denárok kerültek elő.^[28] Az angol pénz forgalmát III. Bélának Margit franczia herczegnővel, az angol trónörökös özvegyével kötött házassága magyarázza meg, a többi pénzfaj kereskedők és utazók révén került hazánkba. Minde külföldi pénznemek forgalma szórványos volt és sohasem vált általánossá.

Az ország nyugati határán már II. András korában megkezdődött a század második felében rendes fizetési eszközzé lett bécsi denárok lassú beszivárgása,^[29] a melyekből két darabot számítottak egy friesachira.^[30] Forgalmuk azonban e korban még nem öltött nagyobb mértéket.

*       *       *

A friesachi denárok – a mellett, hogy a magyar pénzt háttérbe szorították – a magyar érmelés fejlődésére is igen nevezetes hatással voltak. A XI–XII. századnak jobbára ornamentalis díszítésekkel ellátott és végső elemzésben nehány XI. századi ős-typusra visszavezethető éremfajai helyébe a XIII. század elején új, a friesachi denárokkal rokon rajzú pénzek léptek.

Imre és II. András első pénzei (C. N. H. 113. és 116.), a melyeket fentebb a XII. századi pénzek közt soroltunk fel, szorosan csatlakoznak II. Géza, III. István és III. Béla pénzeihez. II. András későbbi pénzei, a melyekhez az átmenetet a C. N. H. 171. sz. – előlapja szerint a C. N. H. 116. számmal rokon, de hátlapjával az új typushoz tartozó – érem képezi, a friesachi denárok mintájára verettek.^[31]

A Corpus XI., XII. és XIII. sorozatának II. András neve alatt összefoglalt éremfajai, a C. N. H. 282–283. sz. bracteaták és a XVI. sorozatban tévesen V. István érmeihez sorolt, de az újabb leletbizonyítékok és előállításuk, rajzuk szerint is feltétlenül e csoportba tartozó C. N. H. 299–309. számú éremfajok,^[32] a középkori magyar érmelésnek önálló typologiai csoportját alkotják. Az éremrajzon legjellegzetesebb a friesachi denárokról jól ismert két- vagy háromtornyos épület, a mely – egy-két későbbi fajt nem számítva – mindegyiken, néhol módosult alakban, szerepel. E mellett királyi fő, mellkép, vagy ülő alak, a magyar czímer alkatrészeiből a kettős kereszt, másutt a többszörösen vágott pajzs és más ékítmények fordulnak rajtuk elő. Egyes példányokon András nevét olvassuk, mások körirat nélkül verettek.

(C. N. H. 116.)

(C. N. H. 171.)

(C. N. H. 176.)

(C. N. H. 195.)
73–76. II. András denárai.

(C. N. H. 172.)

(C. N. H. 206.)

(C. N. H. 209.)

(C. N. H. 202.)
77–80. II. András pénzei.

Feltünő újítás, hogy az egyes éremfajok kétféle súlyban és nagyságban verettek. A kisebb példányok súlya fele a nagyobbakénak, tehát obolusok, féldenárosok a nagyobb denárok mellett.^[33] Az obolusok verése annyira általános volt, hogy minden bizonynyal annak a néhány éremfajnak is volt obolusa, a melyeké eddig nem ismeretes.

Ez éremfajok szoros chronologiai sorrendjének megállapításáról egyelőre – több okból – le kell mondanunk. Mindenekelőtt hiányzik a kellő számú leletbizonyíték, a melyek alapján az egyes éremfajok kibocsátásának pontos időrendje megállapítható volna. Ezenkívül nyoma van annak, hogy II. András korában – és speciell 1221 óta – már több pénzverőhely működött hazánkban.^[34] Egyes fajeltéréseket s talán a Réthy által megkülönböztetett három sorozatot is, különböző pénzverőházak működésére kell visszavezetnünk. Az sem bizonyos, hogy mindez éremfajok András pénzei lettek volna. Lehet, hogy egyik-másik már Imre és III. László korában veretett^[35] és valószínű, hogy a királylyá koronázott Béla – Horvátország, később Erdély uralkodója – is veretett apja életében pénzt, mint András és (V.) István is tették.

(C. N. H. 301.)

(C. N. H. 183.)

(C. N. H. 204.)
81–83. II. András denárai.

A metrologiai adatok alapján II. András pénzei négy súlycsoportba sorolhatók. András friesachi typusú pénzei közül – mint említettük – időrendben első a C. N. H. 171. sz. átmeneti typus. Mivel ez a legkönnyebb érmek sorába tartozik és vele együtt a C. N. H. XI. sorozatának fejletlenebb technikájú érmei a két könnyebb súlyú csoportba tartoznak, ezeket kell időrendben első pénzeinek tartanunk.

A nehezebb pénzláb behozatala valószínűleg az 1222. évi aranybulla rendelkezéseinek volt következménye^[36] s ezért a legnehezebb súlyú pénzeket 1222–1230 tájra kell tennünk, viszont uralkodása utolsó idejére a C. N. H. XIII. sorozatába tartozó – súlyban második helyen álló – érmek teendők. Az e korban ismét bekövetkezett súlycsökkenést igazolják az 1230–1233 tájban ismételten felhangzó panaszok.

(C. N. H. 216.)

(C. N. H. 217.)

(C. N. H. 226.)

(C. N. H. 227.)
84–87. II. András denárai a megfelelő obolussal.

(C. N. H. 282.)
88. II. András bracteatája.

Az egyes súlycsoportokon belül – a maximalis és minimalis súlyok figyelembevételével – nagyobb eltérések nem állapíthatók meg. Ezért csoportonként egy-egy összátlagot állapítok meg, a mi a törvényes kiverési súlyt jobban meg fogja közelíteni az egyes fajok átlagánál.^[37]

Denár			Megfelelő obolus
Maximalis	Minimalis	Átlag-	C. N. H. sz.	Darab	Össz-	Átlag-
súly grammban					súly grammban
–	–	0.820	–	–	–	–
0.93	0.69	0.810	180	2	0.97	0.485
0.88	0.72	0.826	–	–	–	–
0.90	0.89	0.896	–	–	–	–
–	–	0.830	–	–	–	–
1.06	0.74	0.926	302	1	0.44	0.440
–	–	–	309	2	1.495	0.498
–	–	0.990	303A	0	0.50	0.500
1.06	0.69	0.8684		7	3.405	0.4864
1.035	0.62	0.7712	207	1	0.51	0.510
–	–	–	304	50	16.76	0.335
0.84	0.705	0.7515	208A	1	0.37	0.370
–	–	0.710	215	1	0.41	0.410
0.932	0.73	0.782	217	7	2.935	0.419
0.79	0.78	0.785	219A	4	1.41	0.352
			220	4	1.80	0.450
–	–	0.740	222	1	0.301	0.301
–	–	–	223	3	1.260	0.420
–	0.677	0.7062	213	1	0.350	0.350
1.035	0.62	0.741		73	26.106	0.3576

Finomság tekintetében az első csoport első érme (C. N. H. 171.) a „decima combustio”-nak, a két következő a „quinta combustio”-nak, a többi éremfaj pedig a „quarta combustio”-nak megfelelő ezüstből készült. A kiverési átlagsúlyt a szokásos 5%-os hozzáadással következőképen állapíthatjuk meg:

      I. csoport: 0.539 + 0.0269 g = 0.5659 g
      II. csoport: 0.5926 + 0.0296 g = 0.6222 g
      III. csoport: 0.8684 + 0.0434 g = 0.9118 g
      IV. csoport 0.7410 + 0.0370 g = 0.778 g

II. András korában tehát a pénzláb – időrendben első, C. N. H. 116. sz. érmét is bevonva – így alakult:

II. Andrásnak a friesachiak mintájára vert érmei értékben messze meghaladták a XII. századi apró pénzeket. Mindamellett egy uralkodónk korában sem találkozunk annyi a pénzváltók és pénzverők ellen emelt panaszszal, mint éppen az ő idejében. A világi és egyházi rendek által kicsikart nagy szabadságlevelek – erős viszhangjaképen az uralkodó közhangulatnak – sohasem mulasztják el a zsidók és izmaeliták kamaraispánsága és pénzverői alkalmaztatása ellen való tiltakozást.^[38] Ha e panaszok okát kutatjuk, figyelmünket a friesachi és magyar denárok értékviszonyára kell fordítanunk.

A friesachi pénzek elterjedésével az ország tulajdonképeni értékpénzévé – a veretlen ezüst mellett – ezek a friesachi denárok lettek.

A nép kereskedéssel foglalkozó rétegei az állandó értékű, jó friesachi pénzt örömmel fogadták el a fizetéseknél. Ez vezethette a királyt és pénzverőit a friesachi typusú magyar denároknak verésére, a mi azután a visszaéléseknek tág teret nyitott. A nép szívesen fogadta a friesachiak külső köntösében jelentkező új pénzt abban a hiszemben, hogy ahhoz hasonló, értékes pénzt kap. A magyar denárok a friesachival egyértékben forogtak,^[39] holott annál jóval kisebb értéket képviseltek. Az egykorú friesachiak 0.916 g színezüsttartalmával szemben a magyar denárok mindössze 0.416–0.500 g, később – nyilván az aranybulla rendelkezése következtében – 0.673, majd ismét csak 0.583 g színezüstöt tartalmaztak. A darab szerinti fizetésnél tehát 45.42–54.59%, majd később 26.53, illetve 36.36% volt az eladók és pénzt beváltók vesztesége, a kik friesachiak fejében magyar pénzt kaptak. Hasonló – bár csekélyebb – veszteséggel járt a mérlegelt denárokkal való fizetés is, mert míg 1 márka súlyú friesachi 218.768 g, addig 1 márka súlyú 0.750 finom magyar denár csak 175.015 g színezüstöt, vagyis éppen 20%-kal kevesebbet tartalmazott.

E számok mutatják, mennyire jogosak voltak a király pénzverői és kamarispánjai ellen emelt vádak, a kik a magyar pénz friesachias veretét arra használták fel, hogy annak segélyével az ország jóhiszemű lakosságát kizsarolják. A rossz pénz veréséből származó haszon nagy része a kamaraispánok zsebébe került. A gyönge és örökös pénzzavarral küzdő András – a törvényes pénzverési hasznot meghaladó – busás bérösszeg fejében szemet hunyt e visszaélések felett.^[40]

Említettük már azt a sajátságos jelenséget, hogy II. András okleveleinek egész sora maradt fenn, a melyekben a fizetések friesachi pénzben határoztattak meg. A középkori uralkodók mindig és mindenütt féltékenyen őrizték saját pénzük monopoliumát, még a jobbminőségű külföldi pénzekkel szemben is. András ez ismert és általánosan gyakorolt elvvel szemben látszólag jogosnak ismerte el a friesachiak használatát. E jelenséget csak az magyarázhatja meg, hogy – miként Karinthiában, Salzburgban és a szomszédos tartományokban 16–17 pénzverőhelyen 8–9 pénzverő úr veretett a friesachiak gyűjtőnevével nevezett denárokat^[41] – András is a maga friesachi veretű pénzeit „friesachi denároknak” nevezte.^[42] A mikor azonban ezt tette, tudva előmozdította a visszaéléseket, mert az ő denárai érték tekintetében nagyon távol álltak a friesachi denároktól, tehát azok nevén nevezve, értékükön felül hozattak forgalomba.

A „friesachi denároknak” ezt az értelmezését ismerve értjük csak meg, miért hangsúlyozzák az egyházi urak kiváltságai és oklevelei, hogy a fizetések „jó és válogatott friesachiakban” történjenek és ha ilyenek nem volnának, tizedrészig égetett ezüstben.^[43] Sohasem említik a királyi pénzt, a mint az később IV. Béla idején szokásban volt.

A pazarló II. András, az országos és királyi vagyon eltékozlója, a kinek nevéhez a magyar történet egyik legszomorúbb korszaka fűződik, pénzverésében sem tagadta meg magát. Mértéktelen nyerészkedési vágytól hajtva, kufárok és csalók kezére bízta a pénzverés ügyét és saját busás haszna reményében elnézte, sőt elősegítette azoknak üzelmeit. András pénzverésében az alattvalók pénzügyi kizsákmányolásának nagyon csunya és a magyar pénztörténetben példátlanul álló alakjával ismerkedtünk meg.

*       *       *

II. András pénzeinek felsorolása közben mellőztem a C. N. H. 184–188. sz. érmeket. Mellőztem pedig azért, mert ezek az érmek – bár súly- és finomsági adataik szerint teljesen beillenek II. András egyéb pénzei közé – nem tekinthetők királyi érmeknek. A korponai éremleletben III. Béla és II. András pénzei társaságában egy ismeretlen denárfaj került elő (három változatban a megfelelő obolussal). A hátlapon a háromtornyos friesachi éremrajz módosult változata, az előlapon teljes ornatusban levő püspök képe látható, jobbkezében pásztorbottal, a másikban könyvvel.^[44] Az érmeket Luschin friesachiaknak véli, technikájuk és a rajtuk látható siglák szerint azonban kétségtelenül a magyar királyi pénzekkel rokon veretek és semmiképen sem tekinthetők friesachiaknak.

Ezek az érmek, összevetve a korponai leletben szintén előforduló C. N. H. 184–188.^[45] sz. érmeken látható infulás püspöki fejekkel^[46] és a 188. sz. érem hátlapján levő M és A betűkkel, a melyek „moneta archiepiscopalis”-t jelenthetnek, nagyon valószínűvé teszik Nuber feltevését, a ki e pénzeket az esztergomi érsekek által veretett pénzeknek tartja.^[47]

Kérdés csak az, lehetséges-e, hogy hazánkban, a hol – a források és érmek tanusága szerint – a királyon kívül a XIII. század második feléig, a báni pénzverés kezdetéig, csakis az egyes országrészekben uralkodói hatalmat gyakorló királyi herczeg veretett néha pénzt, az esztergomi érsek pénzt veretett volna?

(Korponai lelet: 33.)

(C. N. H. 184.)
89–90. Esztergomi érseki (?) denárok.

A pénzverési jövedelem tizede hazánkban az esztergomi érseket illette meg. A pénzverőhely a XII. század végén s a XIII. század elején Esztergom volt s később is a pénzverés decentralisatiója idején az esztergomi kamara maradt a fő, központi kamara. A pénzverőkamarák felett – bizonyára tizedjogából következőleg – az ellenőrzés joga és kötelessége a mindenkori érseket illette meg.^[48]

A III. Béla király korából fennmaradt jövedelmi kimutatás szerint „az esztergomi érseknek van a királyi udvartól a pénzből 6000 márkája és egy monetariusa”.^[49] A királyi pénzverők közül tehát egy az érsek számára dolgozott. Bizonyára a neki járó tized egy részét verte ki teljes értékű, új királyi pénzben.

Ez a gyakorlat lehetett alapja annak, hogy a II. András korabeli zavaros viszonyok idején az esztergomi érsek, nyugati mintára, megkísérelte az önálló érseki pénzverés megalapítását. A számára dolgozó pénzverő ekkor nem királyi pénzt, hanem attól eltérő rajzú, de a királyi pénznek súlyban és finomságban tökéletesen megfelelő denárokat és obolusokat vert. Az érseki pénzek verése azonban csak kísérlet maradt. II. András utódai alatt többé sohasem találkozunk nyomaival. Az erélyes Béla nyilván ennek is végét vetette, mint minden más – a király jogait csorbító – visszaélésnek.

[1] A XIII. században hazánkba utat talált külföldi pénznemek – a friesachi és bécsi denárok – elterjedését illetőleg nagyon figyelemreméltóak László József (Nyugati pénznemek hazánkban a XIII. században. Történeti Szemle. 1915. 227–260., 353–381. l.) eredményei. László – bár dolgozatának részletei közül nem egy módosításra szorul – általában véve helyes képet ad a XIII. századi magyar pénzviszonyokról. – A friesachi denárok forgalmának korhatárát Lászlóval szemben, a ki 1250-re teszi, 1240-ben kell megállapítanunk. Az utolsó adatok 1239., 1240. és 1244-ből valók. (Smič. IV. 97., F. IX/7. 657. és H. okl. VI. 42. l.) IV. Béla – mint alább látni fogjuk – teljesen kiküszöbölte azokat a forgalomból. Egy 1256- és egy 1270-iki oklevél – a „friesachi computus”-ról, illetve a friesachival egyértékű denárról szólván – mint használatból kiment pénzfajt említik. (W. VII. 443. és F. V/1. 80. l.)

[2] Időrendben első a friesachiak általános elterjedése előtti időből való esztergomi lelet, a melyben II. Béla pénzei társaságában kerültek elő friesachi denárok s a melyről már az 5. fejezetben is szóltunk. A Tisza–Duna–Maros szögében a 6000 darabból álló dettai lelet nagy része friesachi volt, Szerbcsanádon 887, Kisgájon 366, Nagyőszön 110, Zsombolyán 11, Kisbéren (Komárom) 207, Kiszomboron (Torontál) 240, Szenterzsébeten (Baranya) 24, Pusztaszentlászlón (Fehér) 48, Tapolcsán (Zala) „sok”, Verőcze megye gocsistai határában 600, Nagyürögdön (Bihar) 37, Tázláron (Pest m.) 11, Szilben (Sopron) 30, Pusztafövényesen (Fehér) 300, Akasztón 260, Segesvárott (Szeben) nehány, Hajduböszörményen 5, Érszodorón 1500, egy ismeretlen lelőhelyen 486, Újkígyóson 90, Domaföldön 426, Balmazújvároson 185, Bácsalmáson 96, Balmazújvároson újabb 60, Léhen (Abaúj) 266, Nagykőrösön 22, Nagykereken (Bihar) 30, Korponán 236, Dorozsmán 122, Abapusztán 7515 db friesachi került elő. V. ö. Berkeszi: Délmagyarország éremletei. (Tört. és Rég. Értesítő Temesvár, 1907. XXIII.) 5., 13., 14., 19., 31., 49. l. – Arch. Közlemények. VI. 1866. 104., 172., VII. 1868. 189., 197. – Arch. Ért. IV. 1870. 163.; V. 1871. 45–46.; IX. 1875. 123–124.; XII. 1878. 156.; XIII. (új f.) 1893. 93., 286. l. – N. K. 1903. 106.; 1905. 46.; 1907. 125.; 1908. 119., 121., 171.; 1912. 17.; 1914. 25. l. – Raimann: Der Münzfund zu Dorozsma (N. Zschr. IX. 1877. 326–345. l.) – Harsányi: Az Aba-pusztai friesachi fillérlelet. (N. K. 1912. 48–60. l.) A szlavóniai ostrovói lelet nagy része is friesachi pénz volt. (U. o. 1906. 154. l.)

[3] Szerbcsanád: 745 db magyar (II. Andrástól III. Andrásig), 251 szlavón báni denár, 30 kölni, 10 angol, 1 cseh, 12 vegyes külföldi, 887 friesachi, 45 friesachival rokon. – Detta: II. András, II. Frigyes császár, kölni, bajor, cseh, strassburgi, trieri, metzi, aquilejai és sok friesachi. – Kisgáj: 215 III. Béla bracteata, 27 angol, 1 német, 366 friesachi. – Újkígyós: 18 III. B. bracteata, 90 friesachi. – Nagyősz: 2000 db (III. Béla–IV. Béláig terjedő) magyar s más közt 110 friesachi. – Bácsalmás: 68 kölni, 96 friesachi. – Egervár: 16 III. Béla bract., 40 II. András, 3 morva és krajnai, 298 friesachi és bécsi. – Nagykerek: 118 III. Béla bract., 30 friesachi. – Léh: 6 kölni, 266 friesachi. – Az ostrovói lelet túlnyomó része friesachi, III. Béla bract., II. András-féle és német stb. érmek mellett. – Korpona: 416 magyar (II. Andrásig), 236 friesachi és rokon. – Abapuszta: 7515 friesachi, 59 kölni, 20 aquilejai.

[4] A különböző elnevezésekről v. ö. László id. m. 237. l.

[5] Először III. Béla 1190-iki oklevelében (F. II. 254. l.) említtetnek, de ez az okl. hamis. V. ö. Karácsonyi: Hamis okl. 10. l. – „Frisaticus”, „frisatici” v. „frixatici”: I. Királyi oklevelekben: 1211: Ph. X. 506., 1211: Smič. III. 104., 1212: H. O. VI. 9., 1213: Smič. III. 116., 1224: Smič. III. 241., 1233: Ph. I. 724., 1233: Kn. M. I. 292–296., 1233: F. III/2. 354., 1233: F. III/2. 359., 1244: H. O. VI. 42. l. – II. Pápai oklevelekben: 1231: Ph. I. 707., 1232: Theiner Hung. I. 105., 1233: Tk. Ep. I. 73. l. – III. Más oklevelekben: 1222: F. VII/2. 206. és III/1. 367., 1228 k.: Ph. I. 691., 1239: Smič. IV. 97., 1240: F. IX 7. 657. l. – Ezenkívül: 1256: „pro 33 pensis ad compotum frisaticorum in argento”. W. VII. 443. l. és 1270: „unum denarium currentem pro frisatico”. F. V/1. 80. l.

[6] V. ö. Steinherz. 24–25. l. – László József id. m. 232–237. l. – Luschin (Geschichte der Stadt Wien II/2. Wien. 1905. cz. műben) 752. l. – Luschin: Friesacher Münzfunde (Jahrbuch f. Altertumskunde. V. 1911. Wien. 188–210. l.) cz. dolgozata értékes megjegyzéseket tartalmaz a friesachi pénzverés első korszakáról.

[7] 1207., 1212. és 1245: Mon. Carinth. I. 335–336., II. 36., IV. 42. l. szó szerint idézve lásd az I. rész 3. fejezetében (a 79. lapon).

[8] 1242: „marcas 14 Frisacensis monete in tali valore, quod quinque denarii uni libre superadditi numerate marcam puri argenti valeant ponderis Frisacensis.” Mon. Carinth. IV. 292., 293. l. – 1244: „300 marcis denariorum Frisacensium, quorum unum talentum et quinque denarii marcam faciant puri argenti.” Mon. Carinth. IV. 313. l.

[9] A 419 db-ból álló domaföldi lelet II. Eberhard-féle denárainak finomsága 0.920 (N. K. 1905. 46. l.), más e korbeli friesachiaké 0.903, 0.910, 0.920, 0.930, sőt 0.940-re rug (Luschin: Steierische Münzfunde. Jahrbuch f. Altertumskunde. I. Wien, 1907. 211. l.). Mindez adatok a 15 latos finomságnak felelnek meg, ha figyelembe veszszük a középkori színezüst minőségét. Luschin is újabban 15 latosnak mondja a friesachi, gráczi és tiroli próbát. (Münzwesen, Handel u. Verkehr. Geschichte d. Stadt Wien. II/2. Wien, 1905, 753. l.) A friesachiak finomságát Meinhard herczeg és Rudolf érsek 1286. évi pénzverési szabályzata 15 latosnál, valamivel finomabbra határozza meg, mondván: „addito uno lotone cupri ad purum marcam argenti.” (Schwind- u. Dopsch. 141. l.) E szerint 16/17-rész színezüst volt a pénzezüst tartalma, a mi 0.941 finomságnak felel meg.

[10] Luschin von Ebengreuth: Friesacher Münzfunde. (Jahrbuch für Altertumskunde. V. Bd. Wien, 1911. 200–203. l.; az érmek koráról: 210. l.)

[11] Verzeichniss der Münz u. Medaillen Sammlung des H. Leopold Welzl von Wellenheim. II. Bd. 1. Abth. Wien, 1844. 488–503. l.

[12] Harsányi Pál: Az abapusztai friesachi fillérlelet. (N. K. 1912.)

[13] Harsányi az egyes fajokon belül 3–3 súlycsoportot különböztet meg, de ezt az átlagban csupán nehány tizedgrammra tehető eltérés nem teszi indokolttá.

[14] Luschin és Harsányi id. m. szerint.

[15] V. ö. a III. függeléket.

[16] A szóbanforgó oklevelek egyike sem származik a friesachi pénzeket kibocsátó salzburgi érsektől vagy karinthiai herczegtől. Egyiket Fülöp német király, a másikat IV. Lipót osztrák herczeg, a harmadikat Ulrich gurki püspök állította ki.

[17] Luschin: Das Münzwesen in Österreich… (Festschrift zur 600 Jähr. Gedenkfeier des Belehnung d. Hauses Habsburg mit Österreich. Wien, 1882. 40. l.)

[18] László id. h. 229. l.

[19] „Frisacenses” 1149 és 1264 közt: Mon. Carinth. I. 147., 178., 200., 240., 303., 347., 362., 363., 370., 382.; II. 29., 109.; III. 423., 474., 478., 496., 515., 567., 593.; IV. 53., 192., 269., 384. l. Zahn. Steier. Ub. I. 343., 477.; II. 306., 309., 386., 392. l. stb. „Vrisacenses” 1187: Mon. Carinth. I. 254. l., 1249: U. o. II. 47. l.

[20] 1223: „Marca frisaticorum.” Mon. Carinth. I. 380. l. 1230: „XXX. marcas denariorum frisaticorum.” U. o. I. 407. l. V. ö. még: Mon. Carinth. I. 408., IV. 181., 250., Zahn. Steier. Ub. III. 61. l. László-nak (id. h. 238. l.) az a feltevése, mintha ez specialis magyar elnevezés lett volna, téves.

[21] 1216: Mon. Carinth. IV. 82.; 1230–1236 k.: U. o. IV. 179. l. stb.

[22] Eubel: Hierarchia catholica medii aevi. Monasterii, 1898. 129. l.

[23] László József – Boleszló püspök 1214. évi oklevelének (F. VII/5. 208. l.) helytelen értelmezéséből kiindulva – az ország minden részéből előkerült friesachi leletekkel szemben is kétségbevonja, hogy azok forgalma mélyebben elterjedt volna az országban. „Pro 83 marcis, 17 ponderibus et 2 frisaticis” azonban nem azt jelenti, mint Lászó hiszi (id. h. 231. l.), hogy 83 márkában csak 2 friesachi találtatott(!?), hanem azt, hogy a vételár 83 denármárka, 17 pondusnyi denár és 2 (friesachi) denár volt. A „2 friesachi”-ból tehát – ellenkezőleg – éppen azt következtethetjük, még pedig teljes bizonyossággal, hogy az egész 83 márka, 17 pondus összeget friesachi denármárkában fizették. A leleszi oklevél egyébként hamis. V. ö. Erdélyi László: Az első állam iegyenesadó elmélete. Kolozsvár, 1912. 11–12. l. és Hóman Bálint: Adó vagy földbér? Budapest, 1913. 4. l.

[24] 1233: „Argentum vero… erit in bonis frisaticis vel in argento cuius decima pars comburetur.” Kn. M. I. 292., F. III/2. 354., 359., Ph. I. 724. l.

[25] 1240: „10 marcas bonorum frisaticorum ad pondus vel si frisatici difuerint, solvent in argento decime combustionis ad pondus.” F. IX/7. 657. l.

[26] Kn. M. II. 238–240. l. Koráról a 14. fejezetben (Táblázatok: XVI.) szólunk.

[27] „viginti frisatici dantur sive quatuor pondera.”

[28] V. ö. fentebb a leletek összetételéről mondottakat.

[29] Az árpási bessenyők 1224-iki oklevelében (F. III/1. 364. l. téves évszámmal) Fejér szerint „sex pensas denariorum de mantua” áll. Mivel az – e korban a felső-itáliai forgalomban sem igen elterjedt – mantovai denár magyarországi forgalmát illetőleg erős kételyeim voltak, Sörös Pongrácz pannonhalmi levéltáros urat megkértem az eredeti szöveg pontos megvizsgálására. Ő azután lekötelező szivességgel megállapította, hogy a szó olvasása kétes ugyan, de az egész oklevélszöveg egybevetése alapján inkább „viannia”-nak olvasandó, mint „mantua”-nak. Magamnak is ez a nézetem a Söröstől pontosan lemásolt és rendelkezésemre bocsátott írás alapján. – Fejér (III/1. 367. l.) közli a borsmonostori apátságnak egy (általa 1222-ről datált) keltezetlen oklevelét. Az 1222 körüli időből való oklevél (v. ö. Szentpétery Imre: A borsmonostori apátság árpádkori oklevelei. Budapest, 1916. 60. és 112. l.) „denarii australes”-t említ. Az „osztrák denár” elnevezést illetőleg v. ö. a reichersbergi kolostor 1220 jan. 19-iki oklevelét: „15 libras australis monete”. Zahn. Steier. Ub. III. 31. l.

[30] „triginta frisatici sive denarii australes, ex quibus commutantur duo denarii pro uno frisatico.” F. III/1 367. l.

[31] Réthy: C. N. H. I. 26–29. l. – László József id. h. 259–260. l.

[32] Harsányi Pál barátom figyelmeztetett először arra, hogy több újabb éremlelet összetétele alapján ez érmeket okvetlenül II. András pénzeihez kell sorolnunk. Bizonyítják ezt egyébként az egervári és korponai leletek, a melyekben II. András más érmeinek és nehány korábbi (III. István és III. Bélakori) pénznek társaságában kerültek elő a C. N. H. 300., 302., 303., 304., 306., 307., 308. és 309. sz. érmek. (N. K. 1906. 19. l. és 1907. 125. l.)

[33] Így a

C. N. H. 173. sz. denár obolusa                   a 174.,
C. N. H. 181. sz. denár obolusa                   a 182.,
C. N. H. 191. sz. denár obolusa                   a Pótl. 191. A),
C. N. H. 282. sz. denár obolusa                   a 283.,
C. N. H. 179. sz. denár obolusa                   a 180.,
C. N. H. 189. sz. denár obolusa                   a Pótl. 189.A),
C. N. H. 301. sz. denár obolusa                   a 302.,
C. N. H. Pótl. 51. sz. denár obolusa             a 309.,
C. N. H. 209. sz. denár obolusa                   a 210.,
C. N. H. 214. sz. denár obolusa                   a 215.,
C. N. H. 219. sz. denár obolusa                   a 219. A) és 220.,
C. N. H. 176. sz. denár obolusa                   a 177.,
C. N. H. 186. sz. denár obolusa                   a 187.,
C. N. H. 226. sz. denár obolusa                   a 227.,
C. N. H. 305. sz. denár obolusa                   a 306.,
C. N. H. 184. sz. denár obolusa                   a 185.,
C. N. H. 195. sz. denár obolusa                   a 196.,
C. N. H. 206. sz. denár obolusa                   a 207. és 307.,
C. N. H. 201. sz. denár obolusa                   a 202.,
C. N. H. 212. sz. denár obolusa                   a 213.,
C. N. H. 216. sz. denár obolusa                   a 217.,
C. N. H. 221. sz. denár obolusa                   a 222.,
C. N. H. 224. sz. denár obolusa                   a 225. sz. érem.

A XI–XII. században csak Salamon C. N. H. 19. és Kálmán C. N. H. 49. sz. érme veretett félsúlyban is (C. N. H. 19A. és 50.).

[34] V. ö. erről a 12. és 13. fejezetet.

[35] A C. N. H. 197., 198. 203. és más érmek az újabb kutatások szerint (II.) András herczegkori szlavóniai pénzei. V. ö. a 9. fejezetet és Brunšmid czikkét: N. K. 1905. 3–4. l.

[36] „Et denarii tales sint, quales fuerunt tempore regis Belae.” Kn. M. I. 235. l. Nyilván I. Bélára czéloztak, a ki mint a jó pénzverés szervezője élt a XII–XIII. sz. magyarok emlékében. II. András e csoportbeli denárainak 0.673 g színezüsttartalma kb. fedi Béla herczeg obolusainak 0.644 g színezüsttartalmát.

[37] Az egyes adatokat lásd a II. függelékben.

[38] V. ö. a 12. és 13. fejezetben erről mondottakat s a megfelelő forrásidézeteket.

[39] 1228 k.: „duos obulos vel unum frisaticum.” Ph. I. 691. l. – Tehát két obolus 1 friesachi értékében forgott, vagyis 2 magyar obolus = 1 magyar denár = 1 friesachi denár. Friesachi obolusról nem lehet szó, mert ilyent ez időben még nem vertek.

[40] A bérleti rendszerről a 12–13. fejezetben szólunk.

[41] V. ö. Luschin (Festschrift zur 600jähr. Gedenkfeier d. Belehnung des Hauses Habsburg mit Österreich. Wien, 1882. 40. l.) – Luschin: Friesacher Münzfunde. (Jahrb. f. Altertumskunde. V. 191–192. l.)

[42] V. ö. a 10. fejezetben a magyarországi veretű „bécsi denárokról” mondandókat is. Friesachiak közt említi András pénzeit Luschin is (id. h. 192. l.).

[43] 1232: „… marcas argenti ad pondus Ungarie bonorum et electorum frisaticorum”; 1233: „argentum erit in bonis frisaticis vel in argento cuius decima pars comburetur”; 1240: „… marcas bonorum frisaticorum ad pondus, vel si difuerint, solvent in argento decime combustionis”. Theiner. Hung. I. 105., Tk. Ep. I. 73., F. III/2. 354., 359., Ph. I. 724., W. XI. 259., Kn. M. I. 292., és F. IX/7. 657. l.

[44] Gohl Ödön: A korponai középkori éremlelet. N. K. 1907. 127–128. l. 33–36. sz. pénzek.

[45] Gohl szerint a leletben az új faj változtatai 6., obolusa 1, a C. N. H. 185: 1, a C. N. H. 186: 7, a C. N. H. 187: 1, a C. N. H. 188: 2 darabbal voltak képviselve.

[46] A C. N. H. 188. sz érem helyes rajzát lásd Gohl id. czikkében. N. K. 1907. 126. l. A C. N. H. rajza téves.

[47] Szóbeli közlése.

[48] V. ö. minderről e mű 12. és 13. fejezetét.

[49] A kimutatásról a 13. fejezetben szólunk. „Strigoniensis habet de curia regis de moneta sex mille marcas et unum monetarium”.