Tizenharmadik fejezet: A pénzverés és pénzváltás administratiója.[1]

Pénzverőhelyek. Az esztergomi kamara és a kamarák decentralisatiója. A pénzverők szervezete a XI–XII. században. A XIII. századi szabad községi szervezet. A bérletrendszer. Izmaelita és zsidó kamaraispánok. A kamarák szervezete a bérletrendszer idején. Állami ellenőrzés. A pisetum. A pénzverőmunkások létszáma. A hamispénzverés.

Szent István és XI. századi utódainak „Regia Civitas” és „Pannonia” feliratú érmei alapján Esztergomban, Székes-Fehérvárott vagy éppen Pannonhalmán keresik a XI. századi pénzverő székhelyét. E megállapítások azonban nem egyebek meddő kísérleteknél. A Regia Civitas – a bajor Regina Civitas (Regensburg) felirat utánzata – királyi várost jelent. Fehérvárra és Esztergomra egyaránt alkalmazható volt. Pannoniának pedig, a Salamon egyik éremfaján előforduló Pannonia Terra változat bizonyítéka szerint, Magyarország az értelme. Így nevezik hazánkat XI. századi okleveleink is. Megerősítik ezt a herczegek – Béla és Géza – hasonló feliratú pénzei, a melyek semmi esetre sem verethettek a király országrészéhez tartozó Pannonhalmán.

Annyi bizonyos, hogy – a herczegi pénz verésének XI. és XIII. századi rövid korszakát[2] nem számítva – egyidőben csak egy pénzverőház működött az országban. Az esztergomi és kalocsai érsek 1211-ben kötött egyessége még csak mint lehetőséget említi az „általános (egységes) magyar pénz” (generalis moneta totius Ungarie) verésének megszüntét.[3] Világosan kitünik ebből, de a pénzek typologiai sajátságaiból is,[4] hogy Magyarországon 1211 előtt csak egyféle királyi pénz volt, tehát csak egy királyi pénzverőház működhetett. Több pénzverőház mellett – a XII–XIII. századi visznyok mellett, ha még oly szigorú szabályok írták volna is elő a pénzek egységes pénzlábát – nem lehetne „generalis moneta”-ról beszélni.

A XIII. századi viszonyokból s abból a körülményből következtetve, hogy a pénzverési jövedelem tizede az esztergomi érseket illette, nagy valószínűséggel bír az a feltevés, hogy a magyar király pénzeit már a XII. században is Esztergomban verték. Ismétlem azonban, hogy ez csak feltevés, a mit semmi positiv forrásadat sem bizonyít.[5]

A XIII. században a főpénzverőhely Esztergom volt. Forrásaink gyakran – először 1240-ben – emlegetik az esztergomi pénzverőket (monetarii, fabri, aurifabri) és az esztergomi kamarát.[6] Maguk a kamaraispánok is gyakran esztergomi polgárok voltak. Már 1221-ben szerepel egy esztergomi oklevélben „Gathco magister monetariorum regis”,[7] a kit egy korábbi forrásunk kamaraispánnak (comes camere)[8] nevez. Szemény kamaraispán[9] esztergomi polgár volt,[10] hasonlóképen esztergomi gazdag polgárok voltak velenczei Archinus és Walter kamaraispánok is.[11]

A XIII. század első negyedében – 1211 és 1221 közt – történt meg az első lépés a királyi pénzverés decentralisatiója, a későbbi kamarák felállítása felé. 1211-ben még az egységesen vert magyar pénzről szólnak forrásaink s 1221-ben már egy a csnádi egyházmegye területén működő pénzverőházról beszél III. Honorius pápa.[12] 1253-ban említik forrásaink először a szerémi pénzverőkamarát,[13] 1255 óta Budavárott is vertek pénzt, budai denárokat,[14] a király ott levő pénzverőházában (fabrica).[15] 1255 táján kezdte meg működését a báni kamara, melyet a XIII. századi források pekreczi (pakráczi) kamarának,[16] majd drávántúli és zágrábi kamarának[17] neveznek. Egy 1262-iki oklevél többesszámban szól „a pénzverő kamarákról.”[18]

A pénzverés decentralisatiója Esztergomból indult ki. A budai pénzverőházban például, a mely egyébként a XIV. században is szoros kapcsolatban maradt az esztergomival,[19] esztergomi pénzverők dolgoztak, a kik erre az időre egész családjukkal Budavárába költöztek.[20]

Teljesen önálló fejlődésnek indult a szlavóniai báni kamara, a mely a horvát-szlavón bán fennhatósága alá tartozott s a magyar királyi pénztől eltérő pénzláb alapján vert pénzt, zágrábi vagy báni denárokat hozott forgalomba. A szlavón kamara önállóságát a pénzverés gyökeres reformját végrehajtó Károly Róbert sem korlátozta, a miben persze nagy része volt a bánok erélyes és becsületes gazdálkodásának, mintaszerű pénzverésének.[21]

Az egyes kamarák hatáskörének elosztására nézve az Árpád-korból nincs adatunk, legfeljebb a báni kamara hatáskörének területe állapítható meg Szlavóniában. A bécsi denárokat említő árpádkori források és a leletek származási helye alapján[22] feltehető, hogy a kis bécsi denárokat verő kamara hatásköre a Dunántúl északi megyéire s talán a dunáninneni északmagyarországi megyékre terjedt ki.

A XIV. században már pontosan meg volt minden egyes kamara hatásköre jelölve. Károly Róbert pénzszerződései minden kamaránál felsorolják a vármegyéket, a melyekre az illető kamara hatásköre kiterjedt. E korban egyébként teljesen befejeződött a pénzverés decentralisatiója s 1335–1345 táján 11 vagy 12 pénzverőkamara működött hazánk területén.[23]

A XI–XII. századi magyar pénzverés és pénzváltás administratiójának történetét sűrű homály fedi. Forrásaink már e korban – először 1111-ben – említik a pénzverőket és pénzváltókat (monetarii, nummularii),[24] szervezetükről azonban mit sem mondanak.

Valószínű, hogy kezdetben a királyi pénzverők (monetarii regis) a kamaraispán – vagy mint ekkor nevezték: a pénzverőmester (magister monetariorum regis)[25] – fennhatósága alatt éppoly önálló – de a központi (királyi) közigazgatási és gazdasági szervezetbe beilleszkedő – testületet alkottak, mint más királyi népek, pl. az udvarnokok az udvarnokispánok, a lovászok a lovászmester, a bakonyi erdőőrök a bakonyi ispán, az egyes várak népei a váripsánok igazgatása alatt.

A XIII. századi esztergomi pénzverők már szabad községi szervezetbe csoportosulva éltek. Okleves források a pénzverők, aranyművesek községét (villa fabrorum v. monetariorum Strigoniensium.),[26] más oklevelek a pénzverők, aranyművesek utczáját (vicus fabrorum)[27] említik.[28] Más hospes községek és a nagyobb szabadsággal felruházott várnép községek mintájára külön – nyilván választott – falusi bírájuk (villicus) volt, „az aranyművesek” vagy „pénzverők bírája.”[29] Fölöttes hatóságuk a kamaraispán vagy pénzverőmester[30] volt.

A pénzverők szabad községi szervezetében megvolt a német „Münzer-Hausgenossenschaft”-ok csirája, de a későbbi ilyirányú fejlődésnek útját állta a XIII. században divatba jött bérleti rendszer.

A királyi jövedelmek, köztük a pénzverési regale, bérbeadásának rendszere Európaszerte szokásos volt a XIII. század folyamán.[31] E rendszer a XIII. században nálunk is meghonosodott.[32]

A bérletrendszer életbeléptetésének pontos idejét – a források szűkszavúsága miatt – csak közvetett következtetésekkel állapíthatjuk meg.

Okleveles forrásaink – először 1239-ben, majd 1262–1268 közt szólnak kifejezetten a pénzverés és a királyi kamarák bérbeadásáról.[33] IX. Gergely, IV. Béla és Orbán pápa okleveleiből az tünik ki, hogy a királyi kamara jövedelmeit IV. Béla korában már rendszeresen bérbeadták. A bérletrendszer meghonosodását azonban korábbi időre, II. András korára kell tennünk. Nem csalódhatunk, ha a pénzverés decentralisatióját és a középkori pénzügyigazgatás lelkiismeretlen kufárainak, a zsidó és szerecsen (izmaelita) kamaraispánoknak visszaéléseit éppen a bérletrendszer életbeléptetésével hozzuk kapcsolatba.

A decentralisatió első nyomaival – mint említettük – 1221-ben találkozunk s ugyanez időben merülnek fel az első panaszok a zsidó és izmaelita kamaraispánok ellen.[34] A két körülmény összefüggése világos és mindkettőt a bérletrendszer életbeléptetése magyarázza meg.

Az izmaeliták vagy szerecsenek alatt mohamedánok értendők. Eredetileg a mohamedán bolgárokat, kunokat, kazárokat s más népelemeket nevezték így, a kik közé a XII–XIII. század folyamán mohamedán hitre tért tősgyökeres magyarok is számíttattak.[35] Magyarországon igen nagy számban laktak ezek a XI. században kalizok-nak nevezett[36] mohamedánok. Árpádházi királyaink – különösen Szt. László és Kálmán – minden eszközt megragadtak, hogy ezt az ethnikailag rokon népekből kikerült mohamedán lakosságot, mint értékes népelemet, kereszténynyé és magyarrá téve, teljesen beolvaszszák a magyarságba.[37] A XI–XII. században a magyarországi mohamedánok, főkép a bolgár mohamedánok képviselték nálunk a kereskedő és pénzüzlettel foglalkozó elemet. Nem csodálható tehát, hogy – pénzzel bánó emberek lévén – igen korán szerepük jutott a királyi pénzverésben. Már Kálmán királynak, az izmaeliták és magyarok összeolvadását drákói szigorral követelő bölcs uralkodónak, pénzügyi administratiójában is nevezetes szerepük volt, s úgylátszik már ekkor is volt a pénzverésben részük.[38]

A XII. században IV. István s valószínűleg III. Béla pénzverőmunkásai közt is sok volt a mohamedán, a kiknek működése a magyar pénzeknek, főkép az említett két uralkodó pénzeinek ornamentikáján maradandó nyomot hagyott. Feltehető, hogy az ezidőben már javarészt kereszténynyé lett régi mohamedán lakosság mellett új, Byzánczból hozott arab pénzverők is működtek nálunk.[39]

Későbbi keletű a zsidók szereplése a királyi pénzügy kezelésében. A pénzverés XI–XII. századi szervezete mellett a zsidók – bár egyes zsidó pénzverők lehettek[40] – semmi esetre sem juthattak vezető szerepre a pénzügyi administratióban. Nem kerülhettek oly fontos közigazgatási állásba, a minő a kamaraispán vagy pénzverőmester hivatala volt. Teljesen kizárja ezt a középkori keresztény államokban uralkodó felfogás. Egészen más helyzet állt elő a bérletrenszer életbeléptetésével. A királyi jövedelmek bérbeadása mindenütt s nálunk is a jövedelmek fokozását czélozta. A bérlő sok minden apróbb-nagyobb üzleti visszaélést megengedhetett magának, a mit a királyi tisztviselő nem tehetett meg, viszont a király a magasabb bérösszeg fejében szemet hunyt e visszaélések fölött. A pénzverést tehát a király a bérlettel üzleti alapra fektette. Mihelyest azonban üzletről s jól jövedelmező üzletről volt szó, tüstént jelentkeztek a középkori Európa pénzemberei és bankárai, a zsidók.[41] Ők, a kik – mint a következések megmutatták – nem igen csináltak lelkiismereti kérdést a bérletnek meg nem engedett módokon való kiaknázásából, természetesen hihetetlenül magasra tudták fokozni a bérösszeget is s így nem csodálható, ha a gyengébb uralkodók, zavaros pénzügyi helyzetükben, szívesen vették igénybe szolgálataikat.

A pénzverés decentralisatiója, éppúgy, mint a zsidó és szerecsen kamaraispánok alkalmazása, a pénzverési jövedelem fokozottabb kiaknázására vezetett. A míg a pénzverés királyi tisztek felügyelete és kiváltságolt királyi pénzverők munkája mellett folyt, a királyi kamarának – már a könnyebb ellenőrzés czéljából is – érdekében állt a pénzverés központi administratiója. Mihelyt azonban, nyerészkedési vágyból, a bérletrendszerre tértek át, előnyösebbnek tünt fel a decentralisatió. Több bérlő, az ország különböző részeiben felállított pénzverőházzal – különböző területek népességével lévén közvetlen érintkezésben – sokkal nagyobb forgalmat s jövedelmet producálhatott és természetesen többet is fizethetett bérösszegképen a királyi kincstárnak.

A mi mármost a szerencsétlen következményekkel járó bérletrendszer életbeléptetésének közvetlen indokait illeti, arról II. Andrásnak egy a pápához intézett, 1218. évi – tehát a decentralisatió és a zsidó és izmaelita kamaraispánok első említését közvetlenül megelőző időből való – levele tájékoztat. Keservesen panaszkodik ebben a pápának, hogy a míg ő keresztényi és fejedelmi kötelességeit teljesítve a Szentföldön harczolt, országát az itthon maradt lelkiismeretlen sáfárok a pénzügyi tönk szélére sodorták. Visszatérte után Magyarországot kizsarolva és kincstárát minden jövedelmeiből kifosztva találta, olyannyira, hogy nemcsak tartozásait nem fizetheti meg, hanem „tizenöt esztendő alatt sem lesz képes országának korábbi állapotát visszaállítani”.[42] Ilyen szomorú körülmények mellett érhető, hogy az amúgy sem erős jellemű király üzletemberekkel, izmaelitákkal és zsidókkal lépett összeköttetésbe s velük a pénzverés bérletének jól jövedelmező rendszerét léptette életbe. Nem menthető azonban, hogy – mint II. András pénzeinek ismertetése közben láttuk – szemet hunyt a pénzverési jognak legcsúnyább és meg nem engedhető módon való kiaknázása fölött, mert a bérleti rendszer – bár legjövedelmezőbb kiaknázási módja a pénzverési regalénak – nem jelenti szükségképen a visszaélések megengedését. A bérletrendszer kellő ellenőrzés és főkép a bérlő kamaraispánok kötelességeinek szigorú – és megfelelő büntető sanctióval biztosított – meghatározása mellett, a mint az pl. Károly Róbert korában történt, határozott előnyökkel rendelkezik a kezdetlegesebb középkori házi kezelés felett.

1222 és 1234 közt hangzanak fel az ország köznemessége és papsága részéről a leghangosabb panaszok a király zsidó és izmaelita kamaraispánjai ellen. A király a felzúduló alattvalók panaszaitól, majd az ország főpapjának, az esztergomi érseknek és magának a pápának fenyegetéseitől megijedve, több ízben megígérte s az aranybullákban, majd a beregi szerződésben kiváltságlevéllel, sőt királyi esküvel erősítette meg ígéretét, hogy a kamarák ispánjává, a pénzverés, só- és vámjövedelmek tisztjeivé s más tisztségekre többé zsidókat és izmaelitákat nem nevez ki.[43] Mindazonáltal továbbra is bérbeadta a királyi jövedelmeket zsidóknak és izmaelitáknak,[44] úgy hogy Róbert érsek kénytelen volt e miatt 1232-ben a királyi pénzügyek vezetőit egyházi átokkal sujtani.[45]

IV. Béla 1239-ben pápai engedélyt kért IX. Gergelytől, hogy – miként a portugall király tette – zsidóknak és szerecseneknek is bérbeadhassa királyi jövedelmeit. A pápa megengedte ezt, csak azt kötötte ki, hogy melléjük egy keresztény embert adjon, a kik ellenőrizzék, nehogy a keresztényekre sérelmes módon gyakorolják hivatalukat.[46] Később 1263-ban IV. Orbán pápa megintette Bélát a zsidó és szerecsen kamaraispánok alkalmazása miatt,[47] mindazonáltal sem ő, sem utódai nem szüntek meg zsidóknak bérbeadni a királyi pénzverést.[48] Az utolsó tilalom az 1279. évi budai zsinaton hangzott el, a mikor elrendelték, hogy semmiféle adó-, vám-, révhivatalokba s más köztisztségekbe zsidókat, szerecseneket, izmaelitákat s más hitetleneket ne alkalmazzanak. Az ez ellen vétőket – bármily rendűek és rangúak legyenek – a zsinat végzése szerint egyházi átokkal kell sujtani, a mely átok hatálya mindaddig tart, a míg zsidók és a többi hitetlenek e hivatalokból el nem távolíttatnak.[49]

A bérletrendszerrel a pénzverés régi szervezete felbomlott. A kamaraispán többé nem királyi tisztviselő, hanem a királylyal magánjogi szerződésben álló üzletember volt. A pénzverők ez idő óta már nem királyi népek, hanem a kamaraispánok magánszolgálatában álló tisztviselők, munkások (officiales,[50] servientes) voltak. XIV. századi forrásainkból kitünik, hogy a pénzverők a bérlő kamaraispánnal szemben familiarisi, tehát magánjogi viszonyban élő emberek voltak, a kik a királynak és helyetteseinek közvetlenül semmi felelősséggel sem tartoztak. Hatóságuk – úgy igazságszolgáltatás, mint közigazgatás tekintetében – uruk, a kamaraispán volt és minden tekintetben mentesek voltak a királyi tisztviselők és bírák fennhatósága alól.[51] Még oly ügyekben is, a hol egyrészről nemesek, egyháziak vagy más kiváltságolt testületek, másrészről a kamaraispán alkalmazottai állottak szemben, rendszerint mentesek voltak a kisebb helyi autonom szervek bíráskodása alól s ily esetekben közvetlenül a vármegyeispán vagy a király megbizottja ítélt.[52]

A kamaraispánok tisztjeinek és pénzverőmunkásainak exemptiója nem jelentette az állami ellenőrzés hiányát. Maga a bérlő kamaraispán felelőséggel tartozott a királynak. A pénzverőházak működése szigorú ellenőrzés, még pedig kettős – tárnokmesteri (Szlavóniában báni) és érseki – ellenőrzés alatt állt. Pénzverés idején állandóan a kamarában tartózkodott a király, illetve a tárnokmester, Szlavóniában a bán megbizott embere.[53] A másik ellenőrző közeg az esztergomi érseknek kiküldött embere volt.[54] A tárnokmester, mint a királyi pénzügyek legfőbb vezetője, a király nevében gyakorolta a felügyeletet. Az esztergomi érseket pénzverési tizedjogából következőleg nemcsak mint kötelesség, hanem quasi mint jog illette meg az ellenőrzés gyakorlása.

Az ellenőrzés IV. Béla kora óta nagyon szigorú volt. Az összes pénzverőszerszámokat és vésett bélyegeket az érsek e czélra kijelölt megbízott embere őrizte és csak a pénzverés idején adta át a kamarák ispánjának, a munka teljesítése végett. Károly Róbert idején, de minden valószínűség szerint már korábban is, a szerszámokat az őrizetbevétel előtt a tárnokmester embere és az érsek embere pecséttel zárták le. Azok felnyitása tehát csakis a tárnokmester és az érsek, illetve megbízottjaik jelenlétében s akaratával történhetett meg. A pénzezüst öntése és a pénz verése az ő jelenlétükben, tehát ellenőrzésük mellett történt. A szerszámok őrizete fejében az esztergomi érsek minden pénzzé vert márka után 1 pondus (későbbi nevén: pisetum) vagyis 1/48 márka összeget kapott a vert pénzből.[55] Az e czímen kapott jövedelemhez való jog volt az esztergomi érsek pisetumjoga, a mit csak a legújabb időben váltott meg az állam.[56] Hasonlóképen a tárnokmester is díjaztatott az ellenőrzésért. Károly Róbert idején minden munkanap után félferto volt a díjazása.[57]

A tárnokmester és az esztergomi érsek ellenőrzési kötelessége nem merült ki a denárok verésénél való jelenlétben és a szerszámok őrizetében. Károly Róbert pénzverési szerződéseiből kitünik, hogy mindaz, a mi Németországban a Münzmeister teendői közé tartozott, nálunk a XIV. században tárnokmester és az érsek embereinek, tehát királyi (állami) közegeknek kötelessége volt. Ők ellenőrizték próbával a pénz finomságát és súlyát, felügyeltek a pénzbeváltás törvényes lefolyására, ítélkeztek a felmerült vitás ügyekben. A kamara haszna fejében kivetett adó beszedése az ő jelenlétükben történt. Egy szóval, felügyeletük és ellenőrzésük a pénzverés és pénzbeváltás igazgatásának minden ágára kiterjedt.[58] Vajjon korszakunkban is így volt-e, azt nem tudjuk, de a pénzverés kevésbbé rendezett volta, valamint az 1335. és 1342. év közt e tekintetben történt, Károly szerződéseiből megállapítható haladás arra engednek következtetni, hogy e szigorú elenőrzési rendszert csak Károly Róbert léptette élete.

A XI–XII. században a királyi pénzverőtisztek és a pénzverőmester vagy kamaraispán szigorúan ellenőrizték a munkásokat. Mint kifejtettük, XI–XII. századi pénzeink sigla-rendszere minden bizonynyal ezzel az ellenőrzéssel van kapcsolatban.[59]

Ez az ellenőrzés a bérletrendszer életbeléptetésekor, II. András korában ellanyhult. Legalább a kamaraispánok ellen felhangzó panaszokból s a pénzláb ingadozásából ez következtethető. A szerszámok szigorú őrizete csak IV. Béla kora óta volt állandóan szokásban.

*       *       *

A pénzverési administratio ismeretére nagyon érdekes és fontos volna a pénzverő munkások számának megállapítása. Sajnos, XIII. századi forrásainkból semmi következtetés sem vonható a decentralisált kamarák munkáslétszámára. Megkisérelhetjük azonban a XII. századi királyi pénzverőmunkások (monetarii, nummularii regis) számának hozzávetőleges megállapítását.

A gyakorlati éremtan művelői – mint többek szóbeli közléséből tudom – a siglák sokfélesége alapján felteszik, hogy az évi pénzújítás rendszere mellett a XI–XIII. századi pénzverőházban több száz, sőt ezernél is több munkás dolgozott. Ez a feltevés azonban téves és a korviszonyok teljes félreismerésén alapszik. Bécsben – Európának ekkor már egyik legfontosabb kereskedő városában és forgalmi góczpontján – a XIII. században mindössze 48 pénzverő volt a „Münzer-Hausgenossenschaft” tagja.[60] Fel sem tehető, hogy a XII. századi Magyarországon a pénzverőmunkások száma ennek tízszeresére, sőt húszszorosára rúgott volna.

Az előző fejezetben a pénzverési jövedelemből hozzávetőleg megállapítottuk, hogy az évi pénzkibocsátás összege III. Béla korában 15.2 millió denár volt. Szentgáli megállapítása szerint – kéziverés mellett – egy adogató segéddel dolgozó ügyes munkás verőtőkéjéről óránként 1200 kész pénzdarab hullott le.[61] A pénzverők csak az év bizonyos időszakában dolgoztak a pénzverőműhelyben.[62] Ezt a munkaidőt önkényesen 6 hétre, helyesebben 42 munkanapra teszem. Napi 10 óra munkát véve fel

      1 munkás 1 segéddel naponta 12,000 darab,
      30 munkás 30 segéddel naponta 360,000 darab,
      30 munkás 30 segéddel 42 nap alatt 15.120,000 darab

pénzt vert. Tehát 30 munkás 6 hét alatt pénzzé verhette az évi pénzcontingenst.

A középkori kezdetleges munkarendszer mellett a pénzezüst égetését, a bélyegponczéllást s más előmunkálatokat mindenesetre ugyanezek a munkások végezték. Legfeljebb néhány külön gyakorlott munkás vezette az égetési, öntési, ponczéllási munkálatokat. Minde munkákat természetesen a pénzverésre szánt 6 hét előtt végezték el, viszont az azt követő időben – különösen pedig „új pénz idején” – az egész pénzverő munkásság pénzváltással foglalkozott, mesterségének haszna után járt.

Mindezt figyelembe véve – s azt is, hogy a segédmunkások nagy része minden bizonynyal a családtagok sorából került ki – a XII. századi magyar királyi pénzverőmunkásság létszámát 70–75 munkásnál, a pénzverők falvának lakosságát pedig 40–50 családnál többre nem tehetjük.

*       *       *

A pénzverés administratiójával kapcsolatban kell még a hamispénzverőkről megemlékeznünk. A Nemzeti Múzeum éremtárában, a valódi árpádkori ezüstpénzek mellett, igen sok rézből készült, többnyire a mintául használt ezüstpénznél primitivebb kivitelű példányt őriznek.[63] Ezek a rézpénzek – II. Béla és II. Géza néhány (C. N. H. 83., 56., 69., 88., 90., 63. és 269. sz.) éremfaját nem számítva, a mikor maga a király veretett rossz ezüstből és rézből pénzt – egykorú hamisítványok. Kitünik ebből, de írásos emlékeinkből is, hogy a pénzhamisítás elég gyakori bűncselekmény volt.[64]

A pénzhamisításnak más formája volt, a mikor a törvényes finomságú pénzezüstből egyes lelkiismeretlen pénzverők saját hasznukra vertek pénzt. A XII. századi hatalmas pénzváltási nyereség különösen csábítóvá tette a hamispénzverésnek ezt a kevésbbé megállapítható alakját. A XII. századi pénzek közt nagy számban találhatók a jó pénztől alig megkülönböztethető hybrid veretek, a mikor valamely éremfaj nem a megfelelő hátlappal, hanem más, korábbi vagy későbbi hátlappal veretett.[65] E hybrid veretek egy része valószínűleg oly pénzverőmunkások visszaéléseire vezethető vissza, a kik a régi ponczéllott vagy vésett bélyegzőket – egyiknek elő-, másiknak hátlapi bélyegzőjét – elsikkasztva, azokkal pénzt vertek.

A hamispénzverést szigorúan büntették királyaink. A pénzhamisító a XIII. század második felében a szokásjog értelmében s 1298 óta törvény szerint is minden vagyonát elvesztette.[66]

*       *       *

Nagyon kevés, néhány mozaikszerű adat az, a mit XIII. századi forrásaink a pénzverési administratióról nyujtanak, mindazonáltal elegendők arra, hogy némi halvány képet nyerjünk általuk a királyi pénzverőházak és a pénzverőkamarák működéséről.[67]


[1] Irodalom: Luczenbacher János: Az esztergomi érsekség pénzmestere. (Tudománytár. Értekezések. V. Buda, 1839. 89–109. l.) – Thallóczy Lajos: A kamara haszna története. Budapest, 1879. – Réthy László: Magyar pénzverő izmaeliták és Besszarábia. Arad, 1880. – Kohn Sámuel: A zsidók története Magyarországon. I. Budapest, 1884. – Kollányi Ferencz: Az esztergomi érsek pisetumjoga. Budapest, 1889. – Truhelka, Ćiro: Die slavonischen Banaldenare. I. Münzgeschichte. (Wissenschaftl. Mittheilungen aus Bosnien u. der Herzegovina. VI. Wien, 1899. 328–346. l.) – Gálócsy Zoltán: Esztergom-e vagy Székesfehérvár? Regia Civitas. (N. K. 1906.). – Szekfű Gyula: Oklevelek I. Károly pénzverési reformjához. T. T. 1911. – Szekfű Gyula: Serviensek és familiarisok. Budapest, 1912. 103–110. l. – Karácsonyi János: Kik voltak s mikor jöttek hazánkba a böszörmények vagy izmaeliták? Budapest, 1913. – Csinos Albin: Az izmaeliták Magyarországon. Esztergom, 1913. – A német pénzverő „Hausgenossenschaft”-ok szervezetéről és működéséről lásd Luschin: Das Münzwesen in Österreich z. Zeit Rudolfs v. Habsburg (Festschrift zur 600-jährig. Gedenkfeier… Wien, 1882. 49–55. l.). – Muffat: Beiträge zur Geschichte d. Bayerischen Münzwesens. (Abhandlungen d. königl. Bayer. Akad. Hist-Ph. KI. XI. 1870. 218–226. l.) – Eheberg, Karl Theod.: Ueber das ältere deutsche Münzwesen und die Hausgenossenschaften. Leipzig, 1879. (Schmoller's Staats- u. Socialwissenschaftl. Forschungen. II. Bd. 5. Heft.) – Inama–Sternegg: Deutsche Wirtschaftsgeschichte. II. 420–424. l. és III/2. 446–455. l.

[2] Imre korában András herczeg Szlavóniában veretett pénzt.

[3] „Quod si cudi desierit generalis moneta totius Ungarie, quid-quid loco generali monete successerit.” Kn. M. I. 198. és 199. lapon.

[4] V. ö. a 242–247. lapon mondottakat. Csupán III. Béla lemezpénzei mutatnak más pénzverőhelyre, nem említve IV. István rövidéltű byzánczi typusú arany- és rézpénzeit.

[5] Legújabban Gálócsy Zoltán kísérelte meg az esztergomi pénzverő XI. századi létezésének bizonyítását (id. h. 92. s öv. l.) XIII. századi – tehát nem egykorú – források alapján.

[6] 1240: „de camera nostra apud Strigonium”. Zimm.–Werner. I. 69. l. – „Monetarii” (esztergomi vonatkozású oklevelekben). 1245: Kn. M. I. 361., 1270: Kn. M. I. 576. l. – „Rabri, aurifabri.” 1248: Kn. M. I. 372., 1259: Kn. M. i. 456., 1264: Kn. M. I. 510., 1272: Kn. M. I. 593–594., 1289: Kn. M. II. 349. l. Hogy a faber és aurifaber alatt pénzverőmunkásokat értettek, bizonyítja az 1255. évi pesti vásárvámszabály következő kifejezése: „Excipimus… fabros nostros de Strigonio illos, qui tempore nove monete donec in fabrica laborabunt…” Orsz. Levéltár. Dipl. o. 398. sz.

[7] Kn. M. I. 231. l.

[8] Ph. I. 621. l.

[9] 1244: „Scemeyn comes camere domini regis.” W. VII. 178. l.

[10] 1245: „Scemeyno comiti civi Strigoniensi.” Kn. M. I. 360. l.

[11] 1249: „Archinus comes camere nostre, nacione Venetus, nunc civis Strigoniensis”. Kn. M. I. 379. l. – Walterről v. ö. Kn. M. I. 521., 551., II. 25. l., a mely oklevelekből világosan kitünik, hogy Komárom ura, Walter kamaraispán, azonos az esztergomi polgárral.

[12] „decima monete, que cuditur in Cenadiensi Dioecesi.” W. I. 178. l.

[13] 1253: „per camerarios nostros Simienses.” F. IV/2. 171. l.

[14] 1294: W. X. 164., 1301: Anjou. I. 7. l.

[15] 1255: „qui tempore nove monete in fabrica laborabunt.” Orsz. Levéltár. D. o. 398. sz. (Fejér IV/2. 311–313. több hibával.) – Így nevezik külföldön is a pénzverőházat. V. ö. II. Ottokár 1275. évi oklevelét: „fabricam monete nostri.” (Cod. d. Morav. IV. 163. l.).

[16] 1256: „in camera de Pucruch.” Kn. M. I. 438.

[17] 1270: W. VIII. 327. l. 1272: Kn. M. I. 595–596. l. (V. ö. az 1256-iki hamis oklevelet: Kn. M. I. 439. l.) 1294: Truhelka id. m. 460. l.

[18] „ac camerarum monetas cudencium.” Kn. M. I. 474. l.

[19] V. ö. Szekfű T. T. 1911. 35. l. közölt oklevelet és Thallóczy id. m. 57. és 63. l. az egyesített budai és esztergomi kamarákról.

[20] 1255: „fabros nostros de Strigonio illos, qui tempore nove monete, donec in fabrica laborabunt, si cum uxore et familia in castro superius morabantur.” Orsz. Levéltár. D. o. 398.

[21] A báni kamaráról v. ö. a 9. fejezetet s az ott idézett műveket.

[22] V. ö. a 10. fejezet jegyzeteit.

[23] XIV. századi forrásaink esztergomi, budai, körmöczbányai, szomolnoki, szatmári, váradi, erdélyi, pécsi, szerémi (1335–1347 közt: Szekfű. T. T. 5. l.), lippai (Kovachich: Formulae. XV. l.) és szlavóniai (1344: Smič. XI. 166. l.) kamarákat említenek. Ezenkívül valószínűleg Szegeden is volt pénzverőkamara, mert 1332–1340 közt szegedi kis denárok (parva moneta Chogediensis és Czegediensis) említtetnek (Mon. Vat. I/1. 174. és 415. l.).

[24] 1111: Fejérpataky: Kálmán okl. 43. l. – Bécsi képes krónika 52. caput. – A pécsi püspökség 1190. évi hamis (v. ö. Karácsonyi: Hamis okl. 10. l.) oklevelében: „nuimmularios seu monetarios”. F. II/254. l.

[25] 1221: Kn. M. I. 231. l.

[26] 1264: „per medium ville fabrorum”, 1270: „de villa monetariorum Strigon.” Kn. M. I. 512., 576. l.

[27] „In vico fabrorum”: 1264 és 1272: Kn. M. I. 511., 593–594. l. V. ö. még 1245: „tenet metas cum monetariis” U. ott. I. 361. l.

[28] 1245: Kn. M. I. 361. l. a monetariusoknak Boján faluban Esztergom mellett volt földjét említi.

[29] 1259: „Petrus villicus fabrorum.” Kn. M. I. 456. l.

[30] Ph. I. 621. l.: „Gathk comes camerae.” – Kn. M. i. 231. l.: „Gatkone monetariorum regis magistro.”

[31] V. ö. Szekfű. T. T. 1911. 5. l. – Inama–Sternegg: Deutsche Wirtschaftsgeschichte. III/2. 447–448. l. – Luschin von Ebengreuth: Allg. Münzkunde. 230–231. l. – Lamprecht: Deutsches Wirtschaftsleben im M.-A. II. Leipzig, 1885. 373–374. l. – Venczel és Ottokár cseh királyok pénzbérleti szerződéseit közli Emler. Reg. II. 1010–1018. l.

[32] A rendkívüli adó (collecta) jövedelmének bérbeadására Eckhart (A királyi adózás története Magyarországon. Arad, 1908. 59–60. l.) 1279–1281-ből hoz példát – angol analogiára hivatkozva.

[33] IX. Gergely 1294-ben IV. Bélához: „cum nobis duxeris supplicandum, ut sicut olim clare memorie regi Portugallie, quod redditus suos Iudeis vel Paganis possit vendere, indulsimus… sic serenitati tue idem concedere curaremus; tuis precibus inclinati… concedimus postulata.” F. IV/1. 175. l. – 1262. IV. Béla: „Item similiter decimam partem percipiet idem archiepiscopus ante omnia de fructibus camerarum, pro quantacunque pecunia poterunt locari.” Kn. M. I. 474. l. – 1263. IV. Orbán pápa: „eos… ad colligendum redditus et proventus tuos, postquam illos Iudeis et Sarracenis vendideris, preficis.” Kn. M. I. 487. l. – 1268. IV. Béla: „Eorum, qui Regiam conducunt cameram, vel pocius pro redditibus camere Regie certam pecunie quantitatem se soliturus constituunt, obligant, et promittunt, necnon conductores tricesime, seu emptores reddituum tricesime pro tempore, si non attenderint, quod promiserunt, vel non exsolverint, quod debuerunt, sive nobis racione Camere…” Kn. M. I. 551. V. ö. U. ott I. 520. l. A „locatio(loquatio) monetae” és „venditio” alatt mindig a bérbeadás értendő. V. ö. I. Károly 1323: „cameras nostras… vendidimus et loquavimus.” Anjou. II. 59. l. – I. Károly 1335: „cameram nostram… dedimus et locavimus” Szekfű. T. T. 1911. 7. l. U. így 1336., 1338., 1342. U. ott 12., 16., 24. l. – Venczel és Ottokár cseh királyok okleveleiben: Emler. Reg. II. 1010., 1011., 1014., 1015. l.

[34] 1222: Aranybulla: „Comites camere, monetarii, salinarii et tributarii, novbiles regni nostri sint; ismaelite et iudei fieri non possint.” Kn. M. I. 235. l.

[35] 1232: „omnes sarracenos… sive sint Ungari, sive Bulgari, sive Cumani, vel cuiuscunque nationis homines.” Kn. M. I. 282. l. V. ö. Réthy id. ért. és jelentése (Jelentés a M. Nemz. Muzeum 1906. évi állapotáról. Budapest, 1907. 141–149. l.) Pauler: A magyar nemzet története. 2. kiad. I. 165. s köv. l., Karácsonyi id. m. stb.

[36] Fejérpataky: Kálmán okl. 44. l. és Pauler id. h. 166. l.

[37] Pauler id. m. 165–166., 184–185. l. – Marczali (Szilágyi-féle Magy. Nemzet Története. II.) 225–226. l.

[38] „Institores autem regii fisci, quos hungarice caliz vocant… cum istis vero laborabant… monetarii.” Fejérpataky: Kálmán okl. 42–43. l.

[39] A korábban IV. Béla pénzeinek tartott, mohamedán írással és keleti motivumokkal ékes pénzekről v. ö. Réthy id. ért. 12–16. l. – Karabaček: Der unmittelbare Einfluss d. mongolischen Invasion… (Num. Zeitschr. VI/VII. 1876.) Réthy Corpus N. H. I. 17–20., 22–23. l. a megfelelő képekkel és Réthy László jelentése spanyolországi tanulmányútjáról. (Jelentés a Magyar Nemzeti Muzeum 1906. évi állapotáról. Budapest, 1907. 141–149. l.)

[40] V. ö. Kohn Sámuel (id. m. 100. és 141. l.) és Réthy (id. jelentése) megjegyzéseit néhány árpádkori pénzünk héber feliratairól.

[41] A zsidók pénzüzleti tevékenységét már XI. századbeli forrásaink kiemelik. V. ö. Kálmán kir. zsidó törvényét, Závodszky. 195–196. l. és Kohn id. m. 69. s köv. l., Pauler id. m. 165. s köv., 183–184. l.

[42] „Novit etiam vestra Sanctitas, quod cum in Hungariam pervenimus, modo Hungariam, sed tantum angariatam atque dissipatam et cunctis fisci proventibus spolitam reperimus; ita videlicet, quod nec debita… persolvere, nec usque ad quindecim annorum spatium regnum nostrum pristino statu poterimus reformare.” F. III/1. 251. l.

[43] 1222-iki aranybulla (24. §.): „comites camere, monetarii, salinarii et tributarii, nobiles regni nostri sint. Ismaelite et iudei fieri non possint”. Kn. M. I. 235. l. – 1230-iki aranybulla (31. §.): „Monete et salibus ac aliis publicis officiis judei et saraceni non preficientur”. Kovachich: Sylloge 9. l. – 1232. Róbert érsek kiátkozza az országot, mert kimondatott a királyi levélben „ne iudei vel sarraceni camere vel aliis publicis officiis preferentur” s mindennek daczára már nemcsak a hivatalokat bírják, de még javult is helyzetük. Kn. M. I. 281. l. – 1233-iki beregi egyezmény (7. §.): „Iudeos, sarracenos sive ismaelitas de cetero non preficimus nostre camere, monete, salibus…” etc. U. o. I. 292. l. – A pápák tiltakozásait lásd: 1225. II. Honorius: F. III/2. 49., 1231. IX. Gergely: F. III/2. 241., 1233: F. III/2. 367. l.

[44] 1232 előtt Sámuel izmaelita, 1232-ben Teka zsidó kamaraispánokról van említés téve forrásainkban. Kn. M. I. 281., F. III/2. 271. l.

[45] Kn. M. I. 281. l.

[46] F. IV/1. 175. l.

[47] Kn. M. I. 487. l.

[48] 1265 előtt: Henul, 1265-ben pedig fiai, Wluelmus, Oltmann és Neklinus, 1280–1282-ben Fredmann zsidók voltak kamaraispánok. K. M. I. 521; 551; H. o. VIII. 205; 221. l.

[49] 125. caput. Hube, Romualdus: Antiquissimae constitutiones Synodales provinciae Gneznensis. Petropoli, 1856. 161. l. A budai zsinat e végzésére elsőnek Kohn Sámuel hívta fel a figyelmet irodalmunkban. (Az 1279-iki budai zsinat végzései. Történeti Tár. 1881. 543–550. l.) Kohn a zsidók történetéről írt művében (70. s köv. és különösen 80–95. l.) mindenáron tisztázni szeretné a zsidó kamaraispánokat a zsarolás és hűtlen kezelés vádja alól. Buzgóságában nemcsak a forrásokkal helyezkedik ellentétbe, a mikor ezek világos értesítései ellenére azt állítja, hogy a vádak csakis az izmaelitákra vonatkoztak, hanem Hunfalvynak egy megjegyzésére támaszkodva – megvádolja az ország nagyjait –, hogy a zsidókat csak azért zárták ki a hivatalokból, mert „ingyen szerették a zsíros hivatalokat és az izmaeliták és zsidók kizárásával olcsóbban akartak szert tenni a bérbeadott állami jövedelmekre”. (88. l.) Kohn okoskodása azonban a viszonyok teljes félreismerésén alapul. Az 1222., 1231. és 1233. évi intézkedések, valamint a pápák intelmei szerint nem az ország elszegényedésében bizonyára részes országnagyok, hanem az említett kiváltságokat kicsikaró köznemesek és az egyházi rend kivánták a zsidók eltávolítását. Ezek a nemesek és papok nem, a Kohn által említett „országnagyok” pedig még kevésbbé foglalkoztak e korban királyi jövedelmek bérletével vagy bármely más pénzügylettel, azon egyszerű ok következtében, mert nem értettek ahhoz s a korfelfogás szerint magukra nézve lealázónak tartották e foglalkozást. A zsidók és izmaeliták kizárása után a bérletek ahhoz értő kereskedő városi polgárok (v. ö. fentebb az esztergomi kamaraispánokról mondottakat és Truhelka id. m. 343. és 344. l.), később kereszténynyé lett izmaelita családok kezébe kerültek. A nemkeresztény elemek kizárását nem szabad zsidóüldözésnek felfognunk. A középkori keresztény világfelfogás természetes következménye volt, hogy – a sajnálatos példákon okulva – nem láttak garantiát a hivatalok, különösen a pénzügyek tisztességes kezelésére nézve, ha azok idegen erkölcsű és idegen származású kalmárok kezére jutottak. Ezért követelték, hogy a pénzügyi s más tisztségek is keresztény, magyar emberekkel töltessenek be. A zsidó kamaraispánok lelkiismeretlenségét eléggé megvilágítja az a körülmény, hogy II. András IV. Béla zsidó kamaraispánjai még a királynak járó bérösszeget sem fizették pontosan. V. ö. F. III/2. 271. és Kn. M. I. 521., 551. l.

[50] 1271: „comes camere vel sui officiales”. Wagner. 191. l.

[51] V. ö. mindezekről Szekfű (T. T. 1911. 5–6. l. és Serviensek és familiarisok. 103–110. l.) fejtegetéseit. A forráshelyek idézetei ugyanott.

[52] A pénzverésnek e szervezete magyarázza meg, hogy a teljes exemptióval bíró nemesek, egyházak s más kiváltságos néprétegek autonom bíráskodási joga a pénzváltás ügyében korlátozva volt. A pénzváltók cselekedeteiért a kamaraispán volt felelős, ezért azokat a helyi bíráskodási szervek hatásköre alól ki kellett vonni. A nemesek, egyházak, szászok, városok ügyeiben a megyei ispánok ítéltek (1222: Corpus Juris. I. 132. l. – 1231: Kovachich. Sylloge. 5. l. – 1274: H. o. VI. 196. l. – 1291: Kovachich. Sylloge. 25. l.), vagy a királynak e végből kiküldött birája. (1269: H. o. VI. 157. l.)

[53] IV. Béla 1256-iki oklevele szerint Benedek mester zágrábi kanonok „tamquam homo bani Stephani, per ipsum banum ad hoc specialiter deputatus… resedit in camera de Pucruch”. Kn. M. I. 438. l. I. Károly pénzverési szerződései szerint a királyi pénzügyek vezetőjének, a tárnokmesternek embere állandó felügyelet alatt tartotta a pénzverőkamara működését. Szekfű. T. T. 1911. 8–34. l.

[54] Ugyanott.

[55] 1256. IV. Béla: „de qualibet marca in camera, ubi denarii cuduntur, unum pondus argenti fini sibi persolvi deberet nomine sue ecclesie et quod ferramenta cudencia et sculpta non alias servari deberent, nisi sub hominis ipsius custodia, ad hoc per eum deputati”. Kn. M. I. 437. l. 1262: „ponderibus, qui officialibus archiepiscopi pro ferramenti custodia sunt deputata”. Kn. M. I. 474. l. 1335: „Ferramenta autem formalia sub inclusione sigillorum ipsorum hominum domini archiepiscopi et magistri Tawarnicorum nostrorum in locis consuetis conserventur et eisdem presentibus ipsi denarii nostri triformes cudantur et formentur”… „Preterea de qualibet marca unum pondus racione conservacionis ferramentorum homini eiusdem domini archiepiscopi assignetur”. Szekfű. T. T. 1911. 11. l. – V. ö. még az 1336. és 1338. évi szerződések megfelelő intézkedéseit. U. o. 13., 21. l.

[56] Az esztergomi érsek pisetumjogát régebbi íróink rendszerint összetévesztették az érsek tizedjogával. A pisetum kérdését és történetét a teljes okleveles és irodalmi apparatus felhasználásával Kollányi Ferencz (Az esztergomi érsek pizetumjoga. Budapest, 1889.) tisztázta.

[57] 1335: „Quolibet vero die operis camere nostre singulos dimidios fertones similiter eidem magistro Tawarnicorum nostrorum vel homini suo… persolvat (t. i. comes camere nostre). Szekfű. T. T. 1911. 11. l. V. ö. az 1336., 1338. és 1342-iki szerződések hasonló intézkedését. U. o. 13., 21., 33. l.

[58] V. ö. az id. szerződéseket. Szekfű. T. T. 1911. 7–35. l.

[59] V. ö. a 200–202. lapon erről mondottakat. Hasonló eredményre jutott Szentgáli Károly (A sziglák megfejtése felé. N. Közl. 1916.) imént megjelent dolgozatában.

[60] V. ö. a 201–202. lapon mondottakat.

[61] Szentgáli Károly: A sziglák megfejtése felé. Num. Közl. 1916. 50. l.

[62] Kitünik ez a budai vásárvámkiváltságban a pénzverőkről mondottakból. (Orsz. Lt. D. o. 388. sz.) Az év többi részében a pénzváltással voltak elfoglalva.

[63] Túlnyomó részük mint „hamisítvány” van elkönyvelve, több példányról azonban magam állapítottam meg finomsági méréseim közben, hogy rézből készült hamis pénzek. Így a C. N. H. 62. sz. II. Gézának tulajdonított érem II. Béla C. N. H. 59. sz. érmének rézhamisítványa, találtam továbbá hamis példányokat a C. N. H. 42., 44., 50., 61., 79., 94., 108A., 119., 129., 162., 163., 166., 167., 173., 174. sz. érmekből stb.

[64] 1219. Honorius pápa (F. III/1. 285. és 314. l.) a csanádmegyei fekete barátok, 1253-ban IV. Béla a szerémi kamarai tisztviselőktől leleplezett Lőrincz bessenyői bíró és fiai, 1263-ban ugyanő óvári Konrád pénzhamisításáról emlékezik meg. (Smič. IV. 539–540., W. VIII. 51. l.)

[65] V. ö. az 5. fejezetben (248–249. l.) ezekről mondottakat.

[66] 1253: Smič. IV. 539., 1263: W. VIII. 51. l. – 1298: XL. t.-cz.: „Et si que persona ausu temerario monetam in sua possessione vel domo cudi fecerit, illa possessione vel domo privetur poenam legis susceptura”. Kovachich. Sylloge. I. 40. l. – V. ö. az 1335., 1336., 1338. évi intézkedéseket. Szekfű. T. T. 1911. 11., 14., 21. l., melyek az ország régi szokásainak megtartását rendelik el a hamisítókra nézve.

[67] A pénzverés technikai kivitelének ismertetése a szorosan vett leíró éremtan keretébe tartozik s ezért arra e helyen nem is tértem ki. V. ö. erre nézve Kovács Ede: „Árpádkori királyaink pénzeinek technikája” cz. értekezését (Num. K. 1903.) és Szentgáli Károly id. m. (Num. K. 1916.)