A MAGYAR KIRÁLYSÁG PÉNZÜGYEI
ÉS GAZDASÁGPOLITIKÁJA
KÁROLY RÓBERT KORÁBAN

BEVEZETÉS.
A középkori államháztartás.

A legutóbbi évtizedekben világszerte nagy lendületet vett gazdaságtörténeti kutatás eredményeit kritikailag mérlegelve, nem kerülheti el figyelmünket a gazdaságtörténeti terminológia terén uralkodó zavar és ingadozás. E sajátságos jelenség okát kétségtelenül abban kell keresnünk, hogy a gazdaságtörténet – mint aránylag fiatal tudományág – még nem találta meg helyét a tudományrendszer keretében. Míg más történeti résztudományok – a jogtörténet, irodalomtörténet, művészettörténet stb. – hosszú fejlődés eredményeképen teljesen kidolgozott sajátos módszerrel és szabatos terminológiával rendelkeznek, a gazdaságtörténet módszere és terminológiája ma még szubjektív természetű; a kutatók speciális – történeti vagy gazdaságtani – képzettségétől irányított ingadozásoknak van alávetve. A történettudósok fogalommeghatározásaikban kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonítanak az egykorú források sokszor zavaros és rendszertelen gazdasági terminológiájának. Viszont a közgazdászok modern gazdaságtani fogalmak és elméletek korlátai közt mozogva, történetellenesen uniformizálják különböző korok rokonnak látszó, de lényegben eltérő jelenségeit.

Különös élességgel jelentkezik ez az ellentét és ingadozás a középkori pénzügyi történet irodalmában, melynek művelői – kevés kivétellel – nem méltatják kellő figyelemre a középkori államháztartás speciális és a maitól lényegesen eltérő természetét. A kutatás eredményessége szempontjából tehát igen nagyfontosságú a pénzügyi fogalmak tisztázása.

A középkori államháztartás legjellemzőbb sajátsága, hogy benne szoros kapcsolatban, sőt egybeolvadva tünnek fel az államgazdaság és a királyi magángazdaság jelenségei. A királyságról (regnum) alkotott – mind a király személyes hatalmát, mind az országot, az államot magában foglaló – egységes fogalomnak megfelelően az egykorú közfelfogás nem tudott különbséget tenni a király magánjogi jogviszonyokon alapuló, földesúri és közjogi jogviszonyokon alapuló államfői bevételei és kiadásai közt. A magángazdasági és regálejövedelmek egyaránt a királyi kincstárba folytak be, együttesen kezeltettek és együttesen fordíttattak a királyi magánháztartás, valamint az államigazgatás és kormányzat szükségleteinek fedezésére.

A királyi magánháztartás és államháztartás szoros kapcsolata, illetőleg egysége, másrészt az államháztartás jelenségeinek kvalitatív megítélésében érvényesülő külsőséges felfogás okozza, hogy a középkori forrásokban eltérő természetű pénzügyi jelenségek gyakran a legszorosabb kapcsolatban, sőt azonos elnevezés alatt, máskor egymással közel rokon, sőt lényegben teljesen egyező jelenségek elkülönülve jelentkeznek. A középkor zavaros és individuális pénzügyi terminológiája legkevésbé sem alkalmas arra, hogy a jelenségek szisztematikus osztályozásához alapul vegyük.

Ez a zavarosság késztette az elméleti államháztartástan művelőit, hogy modern pénzügyi fogalmak alkalmazásával igyekezzenek a középkor jelenségei közt rendet teremteni. Különösen a mai államháztartások bevételei közt praedomináló adók fejlett fogalmát szeretik rákényszeríteni mindazokra a jövedelmi forrásokra, melyek modern fogalommeghatározások értelmében az adó ismertetőjeleit magukon viselik. Pedig a mai pénzügyi fogalmak éppen nem alkalmazhatók – minden fenntartás nélkül – a középkor intézményeire és jelenségeire. Ez az eljárás éppúgy tévedésekhez, helytelen megítélésekhez vezet, mint az egykoruak külsőségeken alapuló osztályozásának elfogadása.

Helyes eredményeket csak a középkori felfogás és a modern elméletek összhangbahozatalával érhetünk el. Sohasem szabad felfednünk, hogy az egykorúak felfogása mindig – még ha téves is – a történeti fejlődésben leli magyarázatát. S az osztályozási az elméleti államháztartástan eredményeinek felhasználásával a történeti fejlődés alapján kell végrehajtanunk.

A középkori államháztartásban nem elég magángazdasági és államgazdasági jövedelmeket megkülönböztetnünk, mert az utóbbin belül két – egymástól élesen elhatárolt – jövedelemcsoport jelentkezik. Az összes állami jövedelmek és bevételek voltaképpen három individuális csoportba sorozhatók, melyek elseje – mai fogalmak szerint – a magángazdasági, a két másik az államgazdasági jövedelmek sorába tartozik. E három csoport: a magángazdasági, regále- és adójövedelmek csoportja.

Magángazdasági (domaniális) jövedelmek – legyenek bár modern szemmel nézve adók, illetékek vagy egyedárúságok – mindazok, melyeket az uralkodó földesúri joga, tehát magánjogi jogviszonyok alapján szerez meg.

Királyi felségjogban gyökerező (regále-) jövedelmek azok, melyekhez – akár adó, akár illeték, akár egyedárúság alakjában jelentkeznek – az uralkodó alattvalóinak gazdasági erejét az ő előzetes megkérdezésük nélkül, önhatalmúlag, kizárólag felségjoga, tehát közjogi jogviszonyok alapján veszi igénybe.

Önként megajánlott jövedelmek, a szó eredeti középkori értelmében vett „adók”^[2], melyekhez az uralkodó alattvalóinak gazdasági erejét közjogi jogviszonyok alapján, de az alkotmányosság akkori fogalmának megfelelő formák közt, az ő előzetes hozzájárulásukkal veszi igénybe.

E három jövedelemcsoport nemcsak kvalitatív különbségeket, hanem fejlődésbeli fokozatokat is jelöl.

A középkori államháztartások, helyesebben királyi háztartások kezdetben magángazdasági jövedelmi forrásokon, az uralkodók nagy kiterjedésű földbirtokain nyugodtak. A fejlődés első korszaka a domaniális államháztartás kora.

A magángazdasági bevételek mellett már a domaniális államháztartás korában feltűnnek némely, a királyi felségjogban gyökerező bevételek: kezdetleges fejadók, pénzverési díj, útvám, vásárpénz. Eredetükben többnyire illeték-természetű szolgáltatások, melyek fejében az alattvalók a király, illetőleg a királyi gazdaság részéről ellenszolgáltatásban – védelem, pénzverés, útfenntartás, vásári árúsítóhely – részesültek. Később – az államháztartási igények emelkedésével, majd az uralkodók magángazdaságainak megfogyatkozásával, a patrimoniális királyi hatalom bomlásával – lép előtérbe a pénzügyi regalitás. A királyi felségjogokat – a kialakulóban lévő rendi hatalom ellensúlyozására – financiális szempontból kezdik kihasználni s a felségjog alapján követelt méltányos illetékek az alattvalóktól ellenszolgáltatás örve alatt, de valóságban ellenszolgáltatás nélkül szedett regálejövedelmekké alakulnak. A fejlődés második étappeja, mikor a királyi háztartás, mely e korban kezd a szó valódi értelmében vett államháztartássá átalakulni, elsősorban regálegazdasági jövedelmekre támaszkodik.

A regálejövedelmek közé tartozik a középkor különböző címeken kivetett s a mai fogalmak szerint állami egyenes adó képében jelentkező rendkivüli jövedelmei, eredetükben mindmegannyi illeték (hadváltság, pénzváltási illeték stb.), melyeknek időnkénti szedését az uralkodó alattvalóinak megkérdezése nélkül, felségelhatározással rendelte el. A rendiség teljes kialakulásával azonban az a felfogás vált uralkodóvá, hogy a fejedelmet csupán a kizárólagos felségjognak elismert jogok (pénzverési jog, határvámtartás joga, sómonopólium stb.) gyakorlásával kapcsolatos rendes regálejövedelmek korlátlan használata illeti meg s a rendkivüli jövedelmek igénybevételéhez az országrendek előzetes hozzájárulása szükséges. A rendek adómegajánlási joga éppúgy, mint a katonaállítás és hadviselés joga illetőleg kötelessége, karakterisztikus ismertetőjelévé vált az alkotmányos rendi államnak. A rendkivüli adó kivált a regálejövedelmek sorából s – mint az alattvalók – előzetes hozzájárulásához kötött jövedelmi forrás – önkéntes szolgáltatás természetét öltötte fel, a szó szorosabb értelmében vett adóvá, segéllyé (subsidium, contributio) alakult. A rendi szellem erősbödésének természetes következménye volt az uralkodói hatalom folytonos gyöngülése, ami viszont maga után vonta az erős központi hatalmat igénylő regálegazdaság hanyatlását. A rendes bevételek – különösen a gyenge egyéniségű uralkodók korában – folytonosan csökkentek s hovatovább a rendek által megajánlott rendkivüli adó vált az államháztartás fő jövedelmi forrásává. A regálegazdaság helyét a fejlődés harmadik korszakában az adógazdaság foglalta el. Ebben a korban az államháztartás már elválik a királyi magánháztartástól s önálló irányba fejlődik^[3].

A kiadások megfelelő osztályozása nehezebb feladat, mert itt sokkal szorosabb kapcsolatban jelentkeznek az államháztartási és magángazdasági jelenségek. A király háztartásának és az udvartartásnak, a királyi magán- és középítkezéseknek, a hívek jutalmazásának és az államigazgatásnak, az uralkodóházi tagok kiházasításának, királyi vendégek fogadásának és a diplomáciának kiadásai elválaszthatatlanul összeforrva tünnek fel. Ha mégis némi rendet akarunk teremteni, a középkori államháztartás kiadásait három nagy csoportba sorozhatjuk.

Elsőbe tartoznak a magánháztartási és udvartartási kiadások beleértve a velük szoros kapcsolatban jelentkező kormányzati és külügyi természetű kiadásokat. A második csoportba sorozzuk a hadügyi s végül a harmadikba a közigazgatási kiadásokat.

Felosztásunk kétségkívül külső szempontokon alapul, de a királyi magángazdaság és az állam szükségleteinek szoros kapcsolata helyesebb és rendszeresebb osztályozást nem enged meg. Az állami bevételek természete alapján megállapított pénzügytörténeti fejlődési fokozatoknak is ez a felosztás felel meg leginkább s a fejlődés a hadügyi és közigazgatási szükségletek fedezésének módjában jut kifejezésre.

A domaniális államháztartás korában csupán az első csoportbeli kiadások terhelik a kincstárat. A hadügyi és közigazgatási funkciókat a királyi dominiumokon élő népelemek hivatásszerűen látták el s a kincstárat közvetlenül sem hadügyi, sem közigazgatási kiadások nem terhelték.

A regálegazdaság korában a hadügyi és közigazgatási szükségletek ellátása a hűbéri irányú fejlődésnek megfelelően az alattvalókra, elsősorban a nagybirtokos osztályra hárult. Ezek kötelezettségüknek birtokuk terjedelmének megfelelő földesúri csapatok (bandériumok) állításával és mint a közigazgatás főtisztviselői, velük magánjogi szerződéses(familiáris)viszonyban álló közigazgatási tisztviselők alkalmazásával feleltek meg. Azonban már az uralkodó is kénytelen volt háború idején készpénzjövedelme egy részét zsoldos hadsereg tartására fordítani s a közigazgatás vezető tisztviselőit díjazni. E díjazás, illetőleg jutalmazás még rendszerint természetben, jövedelmi részesedéssel és birtokadományozással történt, de már a regálegazdaság későbbi korszakában feltűnik és mindinkább előtérbe lép a tisztviselők készpénzben való fizetésének, illetőleg jutalmazásának szokása.

A harmadik, adógazdasági korszakban – mikor a hatalomban megerősödött rendek mindinkább szabadulni igyekszenek közkötelességeik teljesítésétől – mind a hadügyi, mind közigazgatási szükségletek fedezése közvetlenül a kincstárra hárul s túlnyomó részben az adójövedelemből történik.

A középkori államháztartás funkciói nem merültek ki a jövedelemszerzésben és a szükségletek fedezésében. Az államháztartás mindenkori egyensúlyának fenntartásában fontos szerepe volt az államkincsnek s az államháztartási funkciók egyik legfontosabbika a kincsgyűjtés, a bevételezett jövedelem egyrészének thezaurálása volt.

Minden középkori uralkodó, ki pénzügyei rendezett voltát szívén viselte, igyekezett kincstárában mennél nagyobb mennyiségű nemesérc- és drágaságkészletet felhalmozni, hogy nagy és fontos szükség esetén, előre nem látható s az igénybevehető rendes jövedelmek összegét meghaladó rendkívüli kiadásokra, különösen hadiköltségekre, diplomáciai természetű és családi kiadásokra mindig megfelelő tartalék álljon rendelkezésre. A telt királyi kincstár volt a pénzügy rendezettségének, az államhatalom szilárdságának legbiztosabb fokmérője. A kincshalmozásnak – közgazdasági szempontból nézve – kétségtelenül nagy hátrányai vannak, de a középkor fejletlen hitelviszonyai mellett minden uralkodó rákényszerült, ha nem akarta országát pénzügyi katasztrófába sodorni. Az államkincs pótolta az újkor államhitelét. A újkori állam rendkivüli szükség esetén kölcsönhöz folyamodik, a középkori állam a királyi kincstár készletét dézsmálta meg.

[2] „Adó” a. m. az alattvalók által „adott”, tehát az önkéntes megajánlás ismertetőjelével bíró szolgáltatás. Az önkéntes megajánlás domborodik ki az adó idegennyelvű elnevezéseiben is (adiutorium contributio, subsidium, auxilia, aides aid. Steuer, Gabelle, dazio stb.)

[3] A középkori államháztartás jövedelmeinek ez a történeti osztályozása legkevésbbé sem érinti azt a helyes megfigyelést, hogy a középkor magángazdasági és regálejövedelmei közt olyanok is vannak, melyek az adóról ma vallott felfogásunk szerint az adó fogalma alá tartoznak. Az adótörténet, különösen az adózás történetének kutatója nem mellőzheti ezeket a jelenségeket. Az általános pénzügytörténet szempontjából azonban e szolgáltatásokat mégsem tekinthetjük adóknak. Jogi természetükhöz képest a magángazdasági, illetőleg regálejövedelmek közt kell őket tárgyalnunk, habár jobb műszó híjján megjelölésükre a modern fülnek és értelemnek megszokott adó nevet használjuk is. (V. ö. Alább az Adóregále c. fejezetben.)