I. A magyar királyság háztartása és pénzügyigazgatása 1000–1322-ig.

A magyar királyság történetének első századaiban az államháztartás – az uralkodói hatalom patrimoniális természetének megfelelően – domaniális természetű jövedelmi forrásokon, a rengeteg kiterjedésű királyi birtokon nyugodott.

Birtok alatt e korban nem valami kialakult territoriális egységet értünk, hanem a birtokos úr földesúri hatósága alá tartozó szolgák, szabadosok, szegény szabadok s az általuk művelt föld összességét. A vagyon fokmérője – a gyér lakosság mellett – nem a birtokba vett földterület nagysága, hanem az igénybevehető emberi munkaerő mennyisége volt.

Árpád nemzetsége már a régi hazában a legvagyonosabb, legtöbb szolga és hódolt népség felett uralkodó magyar nemzetség volt. Vezető pozícióját az új hazában is megtartotta. A kulturáltabb Dunavidéken szállva meg, alattvalójává tette az ott elszórtan lakó régi szláv lakosságot. A Nagyszigeten – Csepelen – és körülötte a későbbi Solt, Pilis, Fejér, Veszprém és Tolna megyék területén magukkal hozott és odatelepített szolgák, ott talált és behódolt szláv földművesek és a X–XI. században beszivárgó szegény telepesek alkották a nagykiterjedésű királyi birtok magvát. Az ősi szállásbirtokhoz járultak a Szt. István korában hűtlenség bűnébe esett törzsfők – köztük Ajtony marosvidéki, Koppány somogyi – uradalmai s az első megszálláskor lakatlanul maradt területekből a királyi család által lefoglalt, többnyire erdős területek. E királyi magán- vagy nemzetségi (család) uradalmaknak nagy területen szétszórtan élő szolganépei – az udvarnokok – a király udvarispánjának a nádorispánnak főhatósága, később gazdaságonként egy-egy mező- vagy erdőgazdasági (udvarnok.) ispán alá rendelve látták el az udvar mezőgazdasági, ipari szükségleteit és a belső udvari szolgálatot. Közülük váltak ki a XII. században külön udvari főtisztek – mesterek – fenhatósága alá rendelt tárnokok vagy kamarások, asztalnokok, pohárnokok és lovászok.

A nemzetségi birtokból kialakult magánuradalmakon kívül a királyi vagyonhoz tartoztak az egész ország területén elszórtan – magánurak népei közé ékelten – élő várnépek. Szt István a királyság alapításakor a keresztény királyok felségjogára támaszkodva, birtokába vette az egész ország lakatlan, uratlan földterületét és gazdátlan népét. A szlovén és bolgár eredetű s újonnan alapított földvárakat (civitates, castra) egy-egy vidék gazdasági, hadügyi és közigazgatási központjává tette. A várak környékén élő és a szabad magyar nemzetségek, valamint az adományos egyházi és világi urak magángazdaságaihoz nem tartozó hódolt népelemeket, a szabad magyarságnak a király védelme alá húzódó szegényebb elemeivel s a keletről és nyugatról folytonosan beszivárgó telepesekkel együtt a várak szolgálatára rendelte. Ilyenformán minden vár körül egy-egy uradalom, királyi vármegye keletkezett, melyek élén a várispánok álltak.

A várbirtok lényegében szintén királyi magánbirtok volt, de azáltal, hogy szorosan meg volt határozva az egyes várnépcsoportok hovátartozása, továbbá a várispánok és várnépek hadügyi és közigazgatási funkciói révén bizonyos – bár egészen homályosan jelentkező – közjogi karaktert öltött s a váruradalmakat már a XI. században meg kell különböztetnünk a nádor, később több udvari főtiszt közvetlen hatósága alá tartozó, szorosan vett királyi magángazdaságoktól, a családi (nemzetségi) birtoktól.

A királyi magánuradalmak és várbirtokok népe alkotta az ország lakosságának zömét. Az általuk művelt föld összterülete a XI. század elején messze meghaladta az összes többi birtokosok népei által művelt föld terjedelmét. A királyi birtok állagát a XI–XII. században legfeljebb néhány egyházi és világi úr részére – főleg az elkobzott birtoktestekből – kihasított adomány csökkentette. Evvel szemben a királyi magánuradalmak és várbirtokok népe s vele a művelt föld területe is folyton gyarapodott. A népesség természetes szaporodásával az udvarnok- és várnépközségek telepes rajokat bocsátottak ki s mindig több, addig lakatlan és műveletlen terület került mezőgazdasági művelés alá. Új gazdaságok, vármegyék szervezése vált szükségessé, úgyhogy ezek száma emelkedett. Emellett a XI. század eleje óta folytonosan szivárogtak be nyugatról a telepes vendégek, kik túlnyomó részben a várak védelme alá húzódtak. A szórványos településeken kívül tömegtelepülés révén is jelentékeny mértékben szaporodott az ország lakossága.

A XI–XII. század legfontosabb gazdasági problémája a népesség szaporítása s a mezőgazdasági termelés fokozása volt. Királyaink következetesen és céltudatosan igyekeztek e problémát megoldani a bevándorlás előmozdításával. A belterületen lévő nagyobb puszta területek egy részét már a XI. században benépesítették a délnyugatoroszországi népvándorlás mozgalmaiban nyugat felé tóduló rokon népek, bessenyők, kúnok, jászok – valószínűleg szintén bessenyők – töredékeivel. Az országba befogadott bessenyőket a nyugati határszélen telepítik le, a kúnok és jászok az egész országban elszórtan s a későbbi Nagykúnság és Jászság területén nagyobb tömegben szálltak meg. A XII. században már a perifériák őserdeinek benépesítésére és irtására került a sor. II. Géza korában jöttek Flandriából s a Mosel-vidékről Erdély lakatlan területére a szászok, kiket nemsokára követtek a Szepességet művelés alá vett szepesi szászok csapatai s ekkor kezdenek beszivárogni a fogarasi és hunyadi havasokon át az oláhok pásztorkodó ősei.

Az ország mezőgazdasággal foglalkozó népének túlnyomó tömege – az udvarnokok, várnépek, telepesek – a királyt uralták mint földesurukat. Neki adóztak a legkülönbözőbb termény- és pénzadókkal és robotmunkával. Ez a földesuri jövedelem volt a XI–XII. században a magyar király főbevétele.

A domaniális jövedelmek mellett a felségjog alapján szedett regálejövedelmeknek kezdetben alig volt szerepük és jelentőségük. A királyi uradalmakban felállított közlekedési vámok, révek és vásárok jövedelme, a pénzverés fejében szedett díj s az idegen telepesek, a hódolt és királyi védelem alá húzódó szabadok adója (liberi denarii), a királyt törvénykezési felségjoga alapján megillető bírságok és a kompozicionális díjak (vérdíjak) bizonyos hányada a király által nyújtott ellenszolgáltatások – út és hídfenntartás, vizijármű használat, pénzverés, védelem, illetőleg jogbiztonság – fejében fizetett, szigorúan illeték természetű szolgáltatások.

A regálejogi illetékek eredeti rendeltetése a felségjogok gyakorlásával kapcsolatos költségek fedezése lévén, a belőlük származó bevétel csekély volt. Csak később a fényűzési igények és hadügyi szükségletek növekedésével kezdték a regálejogokat nyugati mintára financiális célokra kihasználni, pénzügyi regalitássá fejleszteni.

Először a pénzverési felségjog alakult át pénzügyi regalitássá, az évi pénzújítás rendszerének életbeléptetésével. A pénzverési jog intenzívebb pénzügyi kihasználása már a XI. század közepén megkezdődött, de rendszeressé csak e század végén lett. Az uralkodók kezdetben kétévenként, majd II. Béla óta évenként 50 %-os beváltási díjjal terhelt új pénzt bocsátottak ki. A jövedelmet ezenfelül tetemesen fokozták a pénzezüst megromlásával és a pénzsúly csökkentésével.

A XII. században a külföldi bevándorlás révén megszaporodott a telepesektől és szabad parasztoktól szedett egyenes fejadó jellegű füstpénz- vagy szabad denár-jövedelem is.

Ugyancsak a XII. században kezdik intenzívebben kihasználni a vám- és vásárregálét. Országszerte új belső vámokat állították fel s a keresztes hadjáratok és a telepítés nyomán kelt élénkebb forgalom új vásáros helyek alapítására vezetett. A királyi birtokon fennálló belső vámok mellé ebben a korban járult az árúk egynyolcvanad értékében szedett határvám. A határvám fordulópontot jelent a vámregále történetében. A belső vámok illetéktermészetű szolgáltatások voltak, ellenértékük lévén a vizijárművek, az utak és hidak fenntartása és a vásárhely. A határvám ellenértéke evvel szemben fiktív, mert a fizetők csak azt érték el vele, hogy szabadon kereskedhettek az ország területén, amit korábban vámfizetés nélkül is megtehettek. A határvám, mely már nem fix tételekben meghatározott, hanem valódi értékvám, egyértelmű volt a külföldi árúk forgalmának ellenszolgáltatás nélküli megadóztatásával.

E regálejogi illetékek mellett már a legkorábbi időszakban feltűnnek más regálejogi természetű jövedelmek. A felségjogok egyik legfontosabbika volt a király tulajdonjoga minden gazdátlan, uratlan földre, vadra, jószágra és kincsre. Kétségtelen, hogy már Szt István és XI. századi utódai érvényt szereztek e nyugatról importált joguknak. A föld- és jószágregále alapján vették birtokukba a nemzetségek birtokához nem tartozó lakatlan, uratlan földterületeket, pusztákat, erdőségeket, gazdátlan szolganépeket és bitang jószágot, a vízregále alapján a folyami és patakhalászatot, a kincsregále alapján a talált kincset, beleértve a föld méhében talált kincset: a nemesérceket és sót (bányaregále). Mindezek felségjog alapján kerültek az uralkodó birtokába s így regálejogi eredetű jövedelmi források voltak, de birtokbavételük után a királyi gazdaság részeivé lettek s a belőlük származó jövedelem már, valamint kezelésük módja is, domaniális természetű volt.

A XII. századi bevándorlások és telepítések következménye volt az erdélyi sóbányászat, valamint az erdélyi és felvidéki ércbányászat fellendülése, aminek kezdetét e század második felére kell tennünk. Ekkor alakult ki a bányaművelési monopólium rendszere, mely szerint a király bányászai szabadon kereshettek bárkinek földjén bányatermékeket s az ilyent rejtő földbirtokot tulajdonosa köteles volt a királynak megfelelő értékű más birtokért cserében átadni. Az ércbányákat még a XII. században is a királyi, illetőleg várgazdaságok részeiként kezelték, de a sóregále kezelése már önálló.

A regálejogok a XII. század folyamán pénzügyi regalitássá alakultak és e század végén már számottevő, a domíniumokkal versenyző szerepet töltöttek be az államháztartás jövedelmi forrásai közt. Ez a fejlődés jórészben II. Géza és III. Béla korában következett be. A központi hatalom gyengülése, a fényűzési igények növekedése okozta-e, avagy – mint valószínű – mindkettő? Nehéz megállapítani, de tény, hogy II. Béla kincstára – következetes pénzrontási műveleteinek tanúsága szerint – gyakran küzdött pénzzavarokkal. Utóda, a nagy telepítő II. Géza korában helyreállt az államháztartás egyensúlya[1] s a bizánci kultúra légkörében nevelkedett III. Béla utolsó éveiben jövedelme már Európa leggazdagabb királyainak, az angol és francia királyoknak jövedelmével vetekedett. III. Béla évi jövedelme uralkodása utolsó évtizedében 241.000 márkára (44990 kg. színezüst) rúgott, ami az ezüst és arany akkori (1:10) értékarányát véve alapul., 4499 kg. színaranynak felel meg s abszolút fémértéke mai pénzértékre átszámítva közel 15 millió aranykorona[2]. Ennek a kor fogalmai szerint immensis jövedelemnek 56%-a volt domaniális eredetű, míg a többi 44% a regálékból – elsősorban a pénzverésből (25%), továbbá a vámokból (12%) és sóból (7%) – származott[3]. Az államháztartás gerince, alapja még mindig a királyi magán- és várbirtok, de már vele egyenrangú tényezővé nőtt a pénzügyi regalitás.

A XI–XII. századi királyság kiadásairól kevés adat jutott korunkra. Annyi bizonyos, hogy a hadsereg és közigazgatás fenntartása közvetlenül semmi terhet sem rótt a királyi kincstárra. A királyság patrimoniális hatalmi szervezetének megfelelően az ország hadügyi és közigazgatási szervezete a királyi földbirtokon, a hetvenkét királyi vármegyén nyugodott.

A hadsereg zöme a várbirtokon hadikötelezettség fejében, a királyi vármegyeszervezet védelme alatt szabadon gazdálkodó várkatonák, a későbbi várjobbágyok zászlóaljaiból állt. Ezek zsoldot nem kaptak, csak háborús ellátásra tarthattak igényt, amit azonban rendszerint maguk szereztek meg, az ország területén beszállásolás, külföldön sarc és zsákmányolás útján. A tisztek – a várispán, hadnagy, várnagy és a többi – tisztjükből kifolyólag élveztek bizonyos részt a várjövedelemből. Ingyenes volt egyénenként hadbaszálló nemesek szolgálata is, a vagyonosabb birtokosok csapatait pedig Kálmán törvénye értelmében maguk a birtokosok látták el. De természetesen mindezek részesültek a hadizsákmányból. Csupán a irályi zászlóaljakból álló udvari katonaság ellátása rótt némi terhet a kincstárra. Az uralkodó ugyanis más birtokosok módjára, magánbirtokainak terjedelméhez képest már e korban tartott fenn külön királyi zászlóaljakat. Ezeknek ellátása is jórészt természetben történt, mint a várkatonáké. Külön hadügyi kiadásokról a királyság első századaiban szó sem lehet. A zsoldos hadsereget a XIII. század teremtette meg.

Hasonlóképpen nem beszélhetünk közigazgatási kiadásokról. A közigazgatási és törvénykezési funkciókat teljesítő tisztviselők – a várispánok, nádorispán s a többiek – az őket hivatalukból kifolyólag megillető 1/3 várjövedelemből, illetőleg magángazdasági jövedelemből, a bírságokból, bírói tizedekből, díjakból, a népet terhelő beszállásból élveztek rendes jövedelmet, ami a fizetést pótolta.

Az egyedüli kiadáscsoport, mi a XI–XII. századi kincstárat terhelte, az udvartartási és evvel kapcsolatos kiadások csoportja.

A király és a királyi család háztartásának s az udvartartásnak szükségleteit túlnyomó részben fedezték a magángazdasági – királyi uradalmakból és várbirtokból befolyó – terményjövedelmek és munkaszolgáltatások. A regálékból befolyó készpénz- és nemesérc-jövedelem az udvartartás rendkívüli kiadásainak fedezésére, a háziiparral elő nem állítható iparcikkek beszerzésére, a családtagok kiházasítására, követségekre, vendégeknek és egyházaknak adott ajándékokra, vendégeskedésre (külügyi célok!), építkezésre és hadjáratok idején az udvar ellátására fordítottak.

Az udvartartás kezdetben egyszerű. Költségei főleg azon uralkodik korában emelkedtek, akik – mint Salamon, Szt László, Kálmán, III. István – hódító politikát folytattak. A nyugatról hazánkba került királynék és kíséretük magasabb igényekkel léptek fel s a pompa és fényűzés emelkedésével nőttek az udvartartás kiadásai. Éppen nem véletlen, hogy a pénzverési regále alaposabb kihasználásának első nyomai a német-római császári házzal rokoni kapcsolatba jutott I. András és fia korából, a pénzügyek rendezésére vonatkozó első adataink a Szicíliából házasodó Kálmán korából valók. Az államháztartás nagyarányú felvirágzása – láttuk – III. Béla korára esik s ez nagyon természetes, mert éppen ő volt az a királyunk, aki a bizánci udvar etiquettes légkörében nevelkedve, az állandó és fényes udvartartást megteremtette s a magyar királyi udvart a korábbi egyszerűségből kiemelte. Az állandó udvartartás, új udvari hivatalok – így az állandó kancellária, tárnokmesterség stb. – felállítása nagy kiadásokkal járt. Emellett Béla nagyobbszabású külpolitikai tervekkel s egy keresztes hadjárat gondolatával is foglalkozott. Mindezek megvalósításához szüksége volt a jövedelmek fokozására.

Az udvartartási szükségletek fedezése mellett évente nagy összeget fordítottak XI–XII. századi királyaink kincstáruk tartalékkészletének gyarapítására. A nemesérc thezaurálása folytonos volt, III. Béla különös gondot fordított külpolitikai és katonai tervei érdekében a kincskészlet növelésére. András fiára – a hagyomány szerint – nagy kincset hagyott, hogy nagyravágyó hajlamait kielégítse, módot és eszközt adva neki az ő be nem váltott fogadalma teljesítésére, a keresztes hadjárat megindítására.

* * *

A XII. század alkonyán és a XIII. század első évtizedében a legkülönbözőbb külső kultúrhatások, belső fejlődésbeli és személyes természetű okok következtében hosszantartó bomlási és erjedési folyamat indult meg, mely alapjában rendítette meg a régi gazdasági és társadalmi szervezetet és megpecsételte a régi államszervezet sorsát is. A változások gyökerét a népességi viszonyok megváltozásában kell keresnünk.

A XI–XII. századi nagyarányú betelepülések s a Szt László kora óta bekövetkezett tartós béke nyomán fellendült természetes szaporodás a föld és munkaerő értékviszonyának eltolódására vezetett. A föld értéke – a munkáskéz gyarapodásával – nőtt, a munkaerőé fogyott. A nomád-földközösségi gazdálkodásról áttérnek a zárt határok közt való megtelepedett gazdálkodásra. A vándorló, félnomád földműves szállások, tanyák állandó településű falvakká fejlődtek, határaik megrögződtek. A falusi földközösség földjéből kihasítják a nagybirtokos földesurak birtokát. Az egyházi és világi birtokosság minden eszközzel arra törekszik, hogy szétszórtan fekvő birtok részeit pontosan körülírt határok közé ékelt, zárt területi egységet alkotó birtokká kerekítse ki.

A gazdasági és társadalmi átalakulás: a nagybirtok területi kialakulása, kapcsolatban a várbirtokon élő népelemek függetlenségi törekvéseivel, az államháztartás alapját alkotó királyi birtok pusztulására vezetett. A XI–XII. század domaniális államháztartási szervezete rohamos bomlásnak indult. A gazdasági és társadalmi harcban felfelé törekvő birtokos osztályok földéhességének és vagyonszerző törekvéseinek az uralkodók nem tudtak gátat vetni. A királyi családban kitört testvérharcok, párosulva II. András természettől könnyelmű hajlamaival, rendszerré fejlesztették a királyi javak eladományozását. A XIII. század elején kezdődik meg az addig féltve őrzött várbirtok rendszeres eladományozása. Imre és különösen II. András gyakran adományozzák meg híveiket nagykiterjedésű várbirtokokkal s egyre-másra emelik nemesi sorba a várak jobbágyait, mi által azok földje is többnyire magánbirtokká lett. A várföldek tetemes rése magánkézre jutott. A föld, a domaniális államháztartás és minden ízében patrimoniális királyi hatalom gazdasági alapja kicsúszott az uralkodó kezéből.

A várfölddel együtt veszett el a regálejövedelmek jó része is. A szabad parasztok és telepesek kezdetleges fejadóját, a szabad denárokat az uralkodók eladományozzák a birtokos uraknak s e regálejövedelem lassanként magángazdasági szolgáltatássá süllyed, hogy a XIII. század végén – teljesen beolvadva a földbérbe – végleg eltűnjék a királyi és földesúri jövedelmek sorából

Hasonló sorsra jutott a királyi vámok, révek és vásárok nagy része is. A király kizárólagos vám- és vásártartási joga megszűnt. A régi vámokat és vásárokat egyházi és világi birtokosoknak adományozzák s ugyanők egész sor új vám, rév és vásárhely felállítására nyernek jogosítványt. A sóbányák jövedelmét is alaposan megdézsmálták. A hatalomban gyarapodó egyházi rend igen nagy sómennyiség rendszeres kifizetésére kötelezte a királyt (1233).

Az adományozási rendszer végzetes csapást mért az államháztartásra. A király leggyümölcsözőbb jövedelmi forrásaitól, a földtől, a só- és vámregálétól fosztotta meg magát. II. András e mellett korán hozzányúlt az apja és nagyapja korában felhalmozott kincskészlethez s az egykor gazdag királyi kincstár rövidesen üresen tátongott.

A regálejövedelmek közül csupán a pénzverési regále maradt érintetlenül s András itt akarta megszerezni azt, amit másutt elvesztett. Nem elégedett meg az évi pénzújításban rejlő hatalmas haszonnal, hanem a pénzverés decentralizációjával s a bérletrendszer életbeléptetésével igyekezett annak hasznát a végsőkig fokozni.

A pénzverőkamarák idegen erkölcsű, zsidó és izmaelita bérlői éppen nem csináltak lelkiismereti kérdést a bérletnek meg nem engedett módon való kiaknázásából, a király pedig a nagy jövedelem reményében szemet hunyt a leggaládabb visszaéléseknek is. Alig egy-két évvel a bérletrendszer életbeléptetése után országszerte felhangzanak a panaszok a zsidó és izmaelita kamaraispánok ellen, kiknek a pénz fokozatos megromlásával rövid pár év alatt sikerült a magyar pénznek II. Géza óta ismét megszilárdult hitelét teljesen tönkretenni. Mihelyt ugyanis a kizsákmányolt alattvalók és idegen kereskedők rájöttek a pénzveréssel űzött visszaélésekre, mellőzték a királyi pénz használatát s a kényszerbeváltás alól elvont veretlen ezüstöt és súly szerint mért külföldi pénzt hoztak forgalomba. Evvel a két század óta törvényes ezüstdenárvaluta helyét tényleges ezüstrúdvaluta foglalta el. A király időlegesen szép jövedelemre tett szert, de végeredményben elvesztette a pénzverési regáleben rejlő gazdag jövedelmi forrást is.

A domaniális jövedelmek mellett a regálejövedelmek is kiapadván, ezek pótlására kénytelenek voltak új, rendkívüli jövedelmi forrásokhoz folyamodni.

A XIII. század első tizedében már feltűnnek az elveszett jövedelmek pótlására szolgáló, különböző címeken, többnyire illeték – hadbaszállás alól való mentesség, pénzbeváltás nem teljesítése stb. – címén szedett s a forrásokban gyűjtőnéven collecta-nak, exactio-nak nevezett rendkívüli egyenes adók. Ez adókat azonban nyomon követték a középkori adórendszereket megbénító mentességi kiváltságok. A kialakulóban lévő rendi felfogás határozottan tiltakozott a magánurak népeinek bármi címen való magadóztatása ellen s a gyenge Andrással szemben sikerült is tiltakozásainak érvényt szerezni. A királyi háztartás András utolsó éveiben vigasztalan képet mutatott. Három évtizedes dicstelen uralkodása alatt – hála a birtokososztályok kapzsi, önző és szűkkeblű viselkedésének és saját könnyelműségének – sikerült tönkretennie az államháztartásnak apjától teljes erőben ráhagyott szilárd szervezetét. S ez annál szomorúbb volt, mert a jövedelemcsökkenéssel egyidőben a pénzügyi szükségletek folyton fokozódtak. Nem is szólva a keleti és nyugati kulturhatások következtében emelkedő fényűzési igényekről, amik az udvartartási kiadások fokozott megnövekedésére vezettek, új szükségletképpen állt elő a zsoldos királyi hadsereg tartása. A várbirtok eladományozásával nemcsak a pénzügyi, hanem a hadügyi szervezet is felbomlott. A várkatonaság, mely a patrimoniális királyság haderejének zömét alkotta, megszűnt az a hatalmas szervezet lenni, ami korábban volt. Emellett a köznemesség is érvényt szerzett jogának, mely szerint csak az ország határain belül kénytelen fegyvert fogni. Külföldön zsoldot kapott. Pedig a király nagyszabású hódító terveiben nem nélkülözhette a hadsereget.

A II. András kizsákmányoló rendszerével szemben támadt reakció, mely az ifjú Béla személyében testesült meg az eladományozott királyi javak visszaszerzésében látta az államcsődből kivezető mindenható orvosszert. IV. Béla már apja életében, majd trónralépve, még fokozottabb eréllyel fogott az eladományozott várjavak visszaszerzéséhez, alapját vetve az erre irányuló s közel száz évig folytonosan és következetesen megismételt nagyarányú akciónak. Országszerte bizottságokat küldött ki az eladományozott és jogtalanul elfoglalt várföldek visszaszerzésére. Sikerült is azok egy részét visszaszereznie, de a siker mégis mögötte maradt a reáfordított igyekezetnek. Bélának is meg kellett alkudnia az adott viszonyokkal, a fejlődő rendi hatalommal. A kisbirtokostól vissza tudta venni a földet, de a királyi hatalomra igazán veszélyes nagyuraktól. Nem. A tatárjárás és az István királyfival kitört viszály azután végleg útját állták a váruradalmak reorganizációjának. Az erők sürgős egyesítésének, majd párthívek szerzésének szüksége a nagybirtokosok malmára hajtotta a vizet. Maga Béla kénytelen volt a körülményekkel megalkudva, hatalmas birtoktesteket eladományozni s István éppen nem maradt ebben apja mögött.

Több sikerrel biztatott a XII. században szép fejlődésnek indult, de II. András idején pusztulásra jutott pénzügyi regalitás fejlesztésére irányuló törekvés.

Béla és öccse Kálmán, Szlavónia hercege, már apjuk életében következetes gazdaságpolitikával igyekeztek a regálék révén megadóztatható iparos és kereskedő népelemek gazdasági erejét fokozni. XI–XII. századi uralkodóink a domaniális államháztartás természetének megfelelően par excellence mezőgazdasági politikát folytattak. Csak az agrikultur telepítés, helyesebben a bevándorlás előmozdítása iránt volt érzékük, az ipari termelés és kereskedelemfejlesztésére alig fordítottak gondot. Béla és öccse céltudatosan és erélyesen igyekeztek az elődök mulasztását pótolni. Szívós következetességgel – bel- és külföldi iparos, bányász és kereskedő népelemek telepítésével, hospeskiváltságok és városjogok adományozásával, szabad városok alapításával mozdították elő a polgári osztály kialakulását és gazdasági megerősödését. Kereskedelmi kiváltságok, vámtarifák szabályozása s a pénzviszonyok rendezése által igyekeztek az ipari és különösen a kereskedelmi fejlődés előfeltételeit megteremteni. S bár IV. Bélának a várföldek visszaszerzésére irányuló akciója, valamint a Felvidéken, Erdélyben és a Kiskunságon újra lendületet vett agrikultur telepítés nyilvánvalóvá teszik a mezőgazdasági szempontoknak még mindig domináló szerepét, mégis kétségtelen, hogy Béla volt első uralkodóink, ki következetes kereskedelem-politikával igyekezett a regalitás gazdasági alapjait megteremteni.

A kereskedelem céltudatos fejlesztésével, városok és telepes községek alapításával és kiváltságolásával fontosabb szerephez juttatták a városi adózást az államháztartásban s a vámregále intenzívebb kihasználását érték el. A városi lakosság évi adója az autonómia fejlődésével és tágításával elveszti magángazdasági karakterét. A kiváltságos helyzetbe jutott városi polgárság kiemelkedett a magángazdasági népelemek köréből s a király földesúri joga alapján fizetett földbére (terragium, census) és a descensus-jogból levezetett donuma felségjog alapján szedett városi adóvá alakult.

A vámregále terén – a közlekedési vámok elvesztésével leszámolva – a korábban vásári helypénz természetű vásárvámnak forgalmi értékvámmá való átalakításával igyekeztek a jövedelmet fokozni[4].

A pénzviszonyok kereskedelembénító bizonytalanságának megszüntetésére és a pénzverési regále jövedelmezőségének helyreállítására törekvő Béla ezüstből értékes pénzt veretett. Sikerült is ezáltal az egész országban elterjedt friesachi pénzt a forgalomból kiküszöbölnie, de az ezüstrúdvaluta uralmát megtörni s a bécsi denárok beözönlését megakadályozni nem tudta, mert nem ismerte fel a bajok igazi okát.

A XII. század eleje óta Európaszerte dúló pénzválság oka az évi pénzújítás rendszere volt. Az uralkodók a pénzverés felségjogát financiális célokra használták ki, figyelmen kívűl hagyva a pénz folytonos értékváltozásában, a hitelképes állandó forgalmi eszköz hiányában rejlő gazdasági veszedelmet. A XIII. század folyamán nyilvánvalóvá lett, hogy Európa országainak fejlődő gazdasági élete nem nélkülözheti az állandó értékű fizetési eszközt. Már a XII. század vége óta Európaszerte találkozunk állandó értékű, jó pénz verésére irányuló törekvésekkel, melyeknek eredményeképpen sokhelyt már a XIII. század első felében megszüntették az évi pénzújítás káros rendszerét s az uralkodók pénzújítási jövedelmét más jövedelemmel (rendes egyenes adóval stb.) igyekeztek pótolni. Az új rendszer hazánkba is utat talált. Gutkeled-nembeli István bán, a szlavóniai pénzverés reorganizálója (1255.) stájer mintára állandó értékű denárokat veretett s a pénzújítási jövedelmet a lucrum camerae fejében kivetett, házanként hétdenáros egyenes adóval pótolta. A magyar királyok azonban továbbra is ragaszkodtak az évi pénzújítás rendszeréhez s mikor az országlakosok a királyi pénz beváltásának kötelezettsége alól mind tömegesebben igyekeztek szabadulni, facultativ adórendszert léptettek életbe, melyet azután az 1298:XXXIX. t.-c. intézményessé tett. A pénzbeváltást megtagadó országlakosok hazánként félfertó ezüstöt fizettek a királyoknak, illetőleg a kamarák bérlőinek. Ez a rendszer azonban – bár a félfertós adó büntetésdíj jellegének megfelelően nagyon súlyos adóteher volt (2455 g. színezüst, abszolút értékben 8.05 arany korona) – nem emelte a királyi pénz hitelét s nem gátolta meg az idegen pénzek forgalmát. A hivatásos kereskedők, városi polgárok, a sokpénzű emberek szívesen lefizették a félfertót s tovább kereskedtek a beváltás alá nem kerülő, állandóbb értékű külföldi pénzzel vagy veretlen ezüsttel. A királyi pénz hitelének emelésére irányuló reformtörekvések mind hajótörést szenvedtek a pénzújítási rendszeren. Az áldatlan pénzviszonyokon csakis a pénzújítási rendszer teljes eltörlésével lehetett volna segíteni.

A bányaművelés e korban már kiemelkedett a magángazdaság kereteiből. A kiváltságolt királyi telepes bányászok, majd a bányavárosok lakói a bányaszabadság elve alapján maguk élvezték munkájuk gyümölcsét. Ha ércet találtak, csupán a termés egy részét (az aranyból tizedet, más ércből nyolcadot) szolgáltatták be a kincstárnak.

Sajnos, mindez csak a pénzügyi helyzet időleges javulására vezetett. Béla kihasználta ugyan a regálejogokban rejlő dús jövedelmi forrását, de főtörekvése mindig a domaniális államháztartás s vele a patrimoniális királyi hatalom visszaállítására irányult. Pedig ezeknek csődje feltartóztathatatlanul közeledett. A XIII. században a rendiség lépésről lépésre haladva diadalmasan szorította háttérbe a patrimoniális királyi hatalmat. A nemzeti vagyon túlnyomó részét kezében tartó egyházi és világi nagybirtokosság – melynek alig van közössége a XI–XII. század királytól függő hivatalnok-arisztokráciájával – és a nemzetségi közösségek bomladozásával területileg szervezkedő, az alsóbb népelemekből folyton szaporodó kisbirtokos köznemesség számottevő politikai tényezővé lettek. A patromoniális királyság helyét a rendi állam foglalta el. IV. Béla – kinek szemei előtt mint a királyi hatalom eszménye, hatalmas egyéniségű nagyapjának, III. Bélának patrimoniális királysága lebegett – ezt a változást nem értette meg s a régi módszerekkel kísérletezett. Törekvéseit ezért nem koronázta siker.

Az utolsó Árpádok korában a magyar királyi hatalom fokozatosan tovább sűlyedt. Anyagi erőforrásai jóformán teljesen kiapadtak, míg a nagybirtokos családok vagyona – részben királyi adományok, részben önkényes foglalások, részben a kisbirtokosok kényszerű behódolása következtében – folytonosan gyarapodott. A gazdasági erőforrások túlnyomórésze néhány nagybirtokos kezében volt, kik a nyugati feudális urakéhoz hasonló tartományúri hatalomra törtek. A kiváló képességű és tisztán látó III. András jóakaratú törekvései zátonyra jutottak az oligarchiává fejlődött világi nagybirtokosság ellenállásán. Két utóda – Vencel és Ottó – már csak árnyékkirályok, szánalmas paródiái a régi magyar királyoknak.

A XIV. század elején a magyar királyság háromszázados hatalmi szervezete a teljes bomlás stádiumába jutott. Az egykor hatalmas és gazdag magyar király a nagybirtokos oligarchák szeszélyének bábjává sűlyedt. Az államegység megbomlása és az ország területeinek részekre szakadása küszöbön állt. Ekkor a magyar állam egyik legnagyobb válsága idején lépett nagyanyja őseinek trónjára Károly Róbert, a nápolyi Anjou-ház fiatal sarja.

A patrimoniális királyság kora végleg lejárt; a régi államszervezet teljes csődbe került. A régi rendszer feltámasztására irányuló törekvések biztos kudarccal fenyegettek. Gyökeres reformokra, a megváltozott gazdasági és társadalmi viszonyokhoz mért, a rendiség szellemének megfelelő, új nyomokon járó, következetes, céltudatos és erélyes szervező munkára volt szükség. Károly Róbert és tanácsosai tisztán látták a helyzetet, de azt is tudták, hogy e munka sikerének előfeltétele a belső béke, a tartós nyugalom. Már pedig Károly Róbert uralkodásának első tizenöt éve szakadatlan láncolata volt az oligarchák ellen vívott szívós és kitartó küzdelmeknek. László vajda, az Abák Amadé-ága, Csák Máté, a Barsák, a Héder nemzetség Kőszegi-ágának tagjai, az Ákosok, Brebiri Mladen, a Babonicsok és Nelipicsek sok keserű- és nehéz napot szereztek az udvarát országa déli határán, Temesvárott tartó ifjú királynak. Lépésről lépésre kellett országát meghódítania s az eszközökben sem lehetett válogatós. Hol egyik, hol másik ellenfelével kellett megalkudnia, sőt szövetkeznie a többiek ellen s még a legfontosabb vezetőállások betöltésében is pártpolitikai szempontok vezették. Ilyen körülmények közt természetesen szó sem lehetett a szükséges belső reformok végrehajtásáról.

A királyi pénzügyek terén sem történt Károly uralkodásának első felében semmi újítás, bár a király már ekkor tanújelét adta gazdaságpolitikai és financiális érzékének[5]. A XIII. századot jellemző pénzügyi romlás a XIV. század első negyedében még tovább fokozódott. A királyság anyagi erőforrásai minimálisan csekélyek és bizonytalanok voltak.

A még el nem adományozott királyi uradalmak nagy része, a vámokkal, révekkel, szabad telepes községekkel és királyi vámokkal együtt az oligarchák kezén volt, kik igen jól értettek ahhoz, hogy a föld népét kedvezmények nyújtásával magukhoz láncolják. A birtokába vett uradalmakat pedig Károly a hűtlenek elkobzott javaival együtt kénytelen volt hívei jutalmazására felhasználni.

A bányaregále, mely a XIII. század második felében, a magyar bányászat első virágzása korában igen szép hasznot hajtott, minimális bevételt hozott. Az ország perifériáin lévő bányák az oligarchák kezére jutottak s a termelés is csökkent, mert az ököljog korában a bányásznép nem élvezhette zavartalanul munkája gyümölcsét és kiváltságait. A bányamonopólium elavult rendszere a magánbirtokon talált arany- és ezüsterek eltitkolására vezetett s útját állta a bányászat további fejlődésének.

Az adományozási rendszer következtében a vámok, révek és vásárok jövedelmének oroszlánrésze is magánbirtokosok hasznát növelte s a belvámok szaporodása bénítólag hatott a forgalomra. E mellett a királyi vám- és vásárhelyek egy része is az oligarchák kezében volt s a zavaros viszonyok következtében a külső és belső kereskedelem egyaránt pangott.

A szabad forgalmat gátló és az utazó kereskedők biztonságát veszélyeztető örökös harcok és viszályok mellett a pénzviszonyok bizonytalansága is bénította a kereskedelmet. Káros hatását az egész ország gazdasági élete megsínylette. A XII. és XIV. század fordulóján, mikor Európaszerte a pénzrendszer javítására és új, értékesebb pénz verésére irányuló mozgalmakat látunk, a nemesérctermő Magyarország még mindig a nehézkes termény- és ezüstrúdvaluta és az értéktelen királyi pénz átkát nyögte. A XIV. századi pápai adószedők számadásai – bár egészben már az állandó értékű pénzek verésével megjavult állapotot tükrözik vissza – némi képet adnak a pénzforgalom terén uralkodó zavaros viszonyokról. A nagy pénzreform idejében. 1332 és 1337 közt itt járt adószedők számadásai szerint az országban harminchárom fajta pénznem volt forgalomban[6]. S ez már csak maradványa a korábbi – még sokkal vigasztalanabb – állapotnak. Növelte a zűrzavart az ország különböző részeiben divatos pénzszámítási módok rendkívüli változatossága és sokfélesége. A régi és új, kül- és belföldi pénzeknek a veretlen ezüst-valuta márkaezüstjéhez s a kis ezüstpénznek a garashoz egy bizonyos időpontban való értékviszonyát jelző számok a köztudatban megrögződtek s mint helyi számítási pénzek – garas- és dénármárkák – maradtak fenn. E mellett az ezüstrúdvaluta is országszerte érvényben volt s bár az értékes cseh garasok forgalmának emelkedésével mind szűkebb területre szorult, még a század negyedik évtizedében is találkozunk – különösen a távoli Erdélyben – veretlen ezüstben történt fizetésekkel.

A zavaros pénzviszonyok következtében a pénzverési regále jövedelme csekély volt. Az uralkodó nem tudott érvényt szerezni pénze kizárólagos forgalmának. Mindenki igyekezett kibújni a beváltás és beváltási adó kötelezettsége alól. A pénzváltási kötelezettséget nem teljesítő országlakosokra kivetett félfertós adó alól éppen a legforgalmasabb kereskedelmi központok szereztek mentességet. Az erdélyi szászok a XIV. század elején is a száz év előtt megállapított s a fejlettebb viszonyoknak meg nem felelő 500 márka évi pénzváltási váltságot fizették. Kassát (1321), Sopront (1323) és Pozsonyt (1323) Károly Róbert volt kénytelen politikai okokból a pénzváltás és pénzváltási adó kötelezettsége alól végleg felmenteni[7]. A viszonyok egyenesen rákényszerítették a királyt a pénzrontásra s maga Károly többször folyamodott e csúf és káros eszközhöz[8].

A pénzrontásból és a rendkívüli adóból származó jövedelem volt az anyagi erőforrás, mire Károly Róbert uralkodása első másfél évtizedében támaszkodhatott. Gazdálkodása e korban miben sem különbözik elődeinek kizsákmányoló gazdálkodásától.

* * *

A pénzügyigazgatás a királyság első századaiban – a királyi háztartás domaniális természetének megfelelően – a domíniumok gazdasági igazgatásával teljesen egybeolvadva jelentkezik. A királyi háztartás, vagyis a pénzügyi vezető funkcionárusai a királyi uradalmak főtisztjei, az ispánok voltak. A váruradalmakban a megyésispánok, a királyi magán- (családi) uradalmakban a nádorispán hatáskörébe tartozott a magángazdasági terményszolgáltatások behajtása, melyeknek – tisztjök révén – quasi fizetésképen, egyharmadrészét élvezték.

A szorosan vett magángazdasági jövedelmek kezelése mellett, a vármegyék ispánjaira hárult a királyi háztartásban ekkor még alárendelt jelentőségű, kezdetleges regálejogi eredetű jövedelmek kezelése is. Ők szedték be a vámok, révek, vásárok jövedelmét, a szabad denáradót, munkaváltságot és bitangjószágváltságot, ők gondoskodtak a királyt illető bitangjószág összegyűjtéséről és mind e jövedelmeknek egyharmadában részesültek[9]. Mint ellenőrző közegek közreműködtek az egyházi tized beszedésénél[10] s a bányakezelés is hatáskörükbe tartozott. A királyi bányaművelési monopólium értelmében a birtok, melyen bányaterméket találtak, megfelelő értékű föld csereképen való átengedésével adott kártalanítás fejében, teljes tulajdonjoggal szállt a királyra s evvel a királyi magángazdaság részévé vált. A bányajövedelem önálló kezelésének a XII. századig semmi nyoma sincs[11].

Az ispánok mellett természetesen az alájuk rendelt közegek egész sora működött, kik a várbirtokon a várnép, a királyi magángazdaságokban az udvarnokok közül kerültek ki. A mezőgazdasági terményjövedelmek beszedői, elraktározói és kezelői a tárnokok vagy kamarások (tavarnici, camerali, cubicularii)[12], vám- és vásárpénzszedők a vámosok (telonearii, tributarii, institores regii fisci)[13], adószedők, denárszedők (collectores denariorum)[14], a bitangjószág összegyűjtői, a johszedők (iocuscidarii, collectores rerum fugitivarum)[15]. A vármegyei és udvarnoksorú tárnokok tisztjeik, a tíznagyok (decuriones) és száznagyok (centuriones), a későbbi tárnokjobbágyok (jobagiones tavarnicorum), vezetése alatt egyenesen a mezőgazdasági jövedelmek kezelésére rendelt conditionariusok voltak. Az úr iránt tartozó magángazdasági kötelezettségüket evvel a munkával rótták le[16]. Ugyanilyen volt a vámosok szervezete is[17]. A királyi bányászokra és sóvágókra, valamint a sótisztekre (salinarii) vonatkozó legkorábbi adataink a XIII. századból valók, de kezdetben minden bizonnyal ők is hasonló szervezetben éltek. Viszont az adószedésre, bitangjószággyűjtésre úgylátszik ad hoc rendeltek ki arra alkalmas egyéneket a várjobbágyok és várnépek közül[18].

A pénzverők (monerarii, nummularii), kik egyszersmind pénzváltók, tehát a pénzverési illeték behajtói is voltak, a tárnokokéhoz s a többi udvarnokokéhoz hasonló szervezetben éltek. Szt István és utódai érvényt szereztek az uralkodó kizárólagos pénzverési felségjogának, szigorúan ragaszkodva Nagy Károlynak utódaitól megtagadott elvéhez, mely szerint „pénzt csak az udvarban szabad verni”[19]. A frank császár „denarii palatini”-nek nevezte pénzét, Szent István „Regia Civitas” (palatium) felirattal látta el obolusát, evvel is jelezve annak speciálisan udvari természetét.

A pénzügyigazgatás a vármegyékben és a nádorispán vezetése alatt álló udvari gazdaságban volt decentralizálva. Központosított pénzügyigazgatási szervezetnek, amiről a későbbi századokban látunk, kevés nyomát találjuk.

A központi szerv, hova a király összes jövedelmei egybefolytak, az esztergomi királyi kincstár (fiscus regius) volt. Ide szállították be a megyésispánok és a nádorispán alá tartozó udvarnokgazdaságok az összes termény- és készpénzjövedelmet. A terményeket és állatokat az esztergomi magtárakban, pincékben és a nádorispán alá tartozó udvarnokgazdaságok az összes termény- és készpénzjövedelmet. A terményeket és állatokat az esztergomi magtárakban, pincékben és istállókban raktározták el s ezek kezelése, őrzése az udvari szolganépek közül erre a szolgálatra rendelt tárnokok vagy kamarások, pincések vagy pohárnokok (pincernarii, bucharii) lovászok (agozones) s más istállós cselédek feladata volt[20].

Mindezek a pénzverőkkel együtt – bár különféle szolgálatokra voltak kötelezve – az udvarnokoknak nevezett királyi magángazdasági szolgák sorába tartoztak, fölöttes hatóságuk a királyi palota ispánja, a nádor volt[21]. A pénzügyigazgatás szálai ilyképpen a nádor kezébe futottak össze, ki mint a szoros értelemben vett királyi magángazdaság és a királyi udvar főtisztje, egyszersmind a királyi magánkincstár főnöke is volt. Külön kincstartói vagy kamarási hivatalra még nem volt szükség, mert a királyi háztartás főjövedelmének a gazdaságokból befolyó terményjövedelmeknek kezelése amúgyis a nádor hatáskörébe tartozott[22]. A nádor kincstartói funkcióját bizonyítja, bár közvetlen bizonyítékunk is van a XI. századból[23], az adó és vámügy terén később vitt szerepe.[24]

A nádor és az alája rendelt udvarnokok pénzügyigazgatási funkciója nem merült ki a beszolgáltatott jövedelmek kincstári kezelésébe. A királyi háztartás decentrializált kezelése hamarosan szükségessé tette a központi ellenőrzést. A XI. század végéről való törvényeink a központi ellenőrzés kialakulásának stádiumát, az átmenetet tükrözik vissza. Bizonyos jövedelmeket, mindenesetre azokat, melyek – évi összegük pontosan meg lévén határozva – kevés változásnak voltak alávetve s így visszaélésre módot nem adtak (pl. a szabad denárokat és munkaváltságot s valószínűleg a terményadókat is) maguk a várispánok szedték és szállították be. Esztergomba s a készpénzjövedelemből ott kapták meg az őket megillető harmadrészt[25]. Viszont a változó összegű, időleges körülményektől függő s így visszaélésekre alkalmat adó jövedelmek behajtásánál a vármegyés ispánt és közegeit a központokba ad hoc kiküldött vagy állandó alkalmazású helyi, de közvetlen udvari főhatóság alatt álló „királyi” közegek ellenőrizték. A vármegyés ispán vámosa, johszedője, a lovásza stb. mellett ott látjuk a király vámosát, johszedőjét, lovászát s magát az ispánt ellenőrzi a király pristaldusa[26], kinek funkciója a Karolingok missi dominici-jére emlékeztet. Mindezek a vármegyékben állandóan működő vagy ad hoc kiküldött „királyi emberek” az udvari szolganépség – az udvarnokok – és tisztjeik sorából kerültek ki s mint ilyen a nádorispán fennhatósága alá tartoztak.

A nádornak ebben az ellenőrző pénzügyigazgatási funkciójában kell legelső nyomát, mintegy kiinduló pontját látnunk annak a fejlődési folyamatnak, melynek során a vármegyés ispánokkal kezdetben coordinált, sőt – tekintve az uralkodótól közvetlenebb függését – azokénál bár bizalmasabb, de alárendeltebb helyzetű nádor a vármegyék legfőbb hatóságával s az ország első közjogi méltóságává emelkedett[27].

A XI. századi nádor pénzügyigazgatási szerepének megállapítása a pénzügyigazgatás további története szempontjából azért bír rendkívüli fontossággal, mert magyarázatát adja az önálló központi pénzügyi szervezet késői kialakulásának s különösen a tárnokmesteri hivatal keletkezésének és hatásköre kibővítésének. A nádor – törvénykezési jogkörének bővülésével és tisztségének udvari hivatalból országos, közjogi méltósággá alakulásával – már nem felelhetett meg eredeti hivatásának. A király családi uradalmainak gazdasági vezetését, a földesúri hatósága alá tartozó és udvartartási szolganépek apró-cseprő peres ügyeinek elintézését, a kor felfogása szerint magánjellegű királyi kincstár ügyeinek intézését fokozatosan más tisztviselőkre kellett ruházni. Többre, mert a változott állami, gazdasági és társadalmi viszonyok mellett egy a XI. századi nádoréhoz hasonló sokoldalú udvari főtiszti állás létesítése a célnak nem felelhetett meg.

Az udvarnokosztály egységes szervezete már a XII. században, sőt talán már a XI. század végén megbomlott. A királyi uradalmakban elszórtan élő és szolgáltatásaik természete szerint kezdettől fogva elkülönített századokba (centuria) és tizedekbe osztott udvarnokok különféle kategóriái, a mezőgazdasági szolgáltatással tartozó tulajdonképpeni udvarnokok, erdőóvók, lovászok, vadászok, pincések vagy pohárnokok, hírnökök, tárnokok, étekhordók, stb. centuriái vidékenként egy-egy udvarnokispán, erdőispán, lovászispán, vadászispán, tárnokispán (comes udvornicorum, cormes de Bakon, de Zolom, comes agazonum, venatorum, tavarnicorum) stb. hatósága alá kerültek[28]. Az egyes kategóriák tisztjei – a centuriók (későbbi jobbágyok) – és valamennyi udvarnok legfőbb hatósága, a nádorispán közé egy újabb hierarchikus fokozat, az ispánoké ékelődött, kik – ha tekintély és hatáskör tekintetében mögötte is maradtak a vármegyei ispánoknak s a régi nádorispánoknak – a hatóságuk alá tartozó népelemek felett lényegében ugyanoly hatalmat gyakoroltak, mint a XI. században azok a várnép, illetőleg az összes udvarnokok felett[29]. A nádor kezdetben megmaradt valamennyiük udvari főhatóságának, de a közbülső ispánságok kialakulása természetszerűleg az udvarnokosztály egységének felbomlására, foglalkozásszerű differenciálódására vezetett.

A XII. század második felében – a nádori hivatal országos méltósággá fejlődésének korában – már szükségessé vált a fontosabb, különösen az udvartartási és pénzügyi szolgálatot teljesítő udvarnok-kategóriáknak és comeseiknek külön-külön udvari főtisztek hatósága alá helyezése. Az új udvari tisztségek rendszeresítésében bizonyára része volt a ceremoniális bizánci udvar hierarchikus légköréből hazakerült III. Bélának. Annyi bizonyos, hogy néhány szórványos és kezdetlegesség látszatát viselő XII. századi jelenség után a XIII. században már mint állandó és kialakult intézmény áll előttünk az egyes udvarnok-kategóriák szervezete, élén egy-egy udvari főtiszttel.

A mezőgazdasági szolgáltatással tartozó tulajdonképpeni udvarnokok élére a nádor helyettese, a XII. század közepe óta szereplő királyi udvarispán (curalis comes), került, kinek hivatalából alakult ki később az országbírói (iudex curiae) méltóság. A többi kategóriák udvari főtisztjét mesternek (magister) nevezték. Ezek a tárnokmester (m. tavarnucorum vel cubiculariorum)[30], a lovászmester (magister agazonum), a pohárnok- vagy pincemester (m. buchariorum vagy pincernarum), az étekhordómester vagy asztalnokmester (m. dapiferorum), s ilyen volt a XIII. század elején a pénzverőmester (m. monetariorum)[31].

A pénzügyigazgatás vezetésének, illetőleg központi ellenőrzésének funkciói a nádorról jórészben az új tisztségek viselőire, elsősorban a királyi terményjövedelmek kezelésével és őrizetével megbízott tárnokok mesterére hárult.

A XII. századi pénzügyi fejlődés eredményeképpen a készpénzjövedelmek folyton gyarapodtak. A század végén az ispánok, a vajda és a bán a vármegyékből befolyó terményjövedelemnek a királyt illető részét már pénzben fizették be a kincstárba, a regálejogok pénzügyi regalitássá fejlődtek, s különösen a pénzverési, só és vámregálék igen nagy készpénzbevételt produkáltak. A szó szoros értelmében vett királyi kincstár jelentősége megnövekedett, mert – bár a királyi háztartás még mindig túlnyomóan domaniális jellegű – a készpénzjövedelmek értéke már megközelíti a terményjövedelmek értékét. Az országos ügyekkel és bírói hivatalában elfoglalt nádor nem maradhatott a kincstár élén. Vagy új – kincstartói – tisztséget kellett szervezni, vagy a meglévő udvari tisztségek egyikének hatáskörét kellett a kincstár vezetésére kiterjeszteni. Legtermészetesebb megoldásul kínálkozott, hogy e feladattal az amúgy is rokon – jövedelemkezelő, tehát pénzügyi – funkciót végző tárnokmestert bízzák meg. Így is történt s ez idő óta a tárnokmester a királyi kincstár főnöke. Hatásköre a XIII. század első éveiben még korántsem terjedt ki a pénzügyigazgatása összes ágaira.

A pénzverési regále élén például – úgylátszik – a tárnokmesterhez hasonló főtiszt, a pénzverőmester állt. Ezeknek fennhatósága alá tartoztak az esztergomi királyi pénzverők, kik akkor már – kibontakozva udvarnoki helyzetüknek megfelelő korábbi függésükből – mint városi polgárok, saját választott bírájuk alatt, a hospesek módjára szabad községi szervezetben (villa fabrorum, vel monetariorum) éltek. Annak sincs semmiféle nyoma, hogy a tárnokmester hatásköre akár az érc- és sóbányászatra, akár a vámokra kiterjedt volna. A királyi városok felett gyakorolt fennhatósága is későbbi keletű, első kétes nyomai 1230–1240 táján tűnnek fel. A tárnokmester a XIII. század elején még csak kincstartó volt s hatósága alá csupán a szorosan vett kincstárba és a kincstári magtárokba befolyt jövedelem kezelésével s a magángazdasági jövedelmek beszedésével megbízott tárnokok vagy kamarások tartoztak.

A várbirtok és a vele kapcsolatos vámok, valamint a szabaddenár-jövedelem nagy részének eladományozása, a vármegyei hospes-községeknek és bányatelepeknek a megyés ispán hatósága alól kivett, autonóm szabad városokká emelkedése a vármegyés ispánok pénzügyigazgatási szerepét mind szűkebb korlátok közé szorította. Az elveszett magángazdasági jövedelmek pótlásaképpen igénybevett új regálejogi természetű jövedelmi források: a fejlődő bányaregále, a külkereskedelem fellendülése révén fontossághoz jutott határvám, a nyolcvanad, a magángazdasági földbérből állami adóvá fejlődött városi cenzus, a városi vásárjövedelem, valamint a vásárjövedelemből a királynak, illetőleg királynénak fenntartott harmincad és a rendkívüli egyenes adó adminisztrációja közvetlenül az udvar fennhatósága, illetőleg ellenőrzése alá került. A megyés ispánok, a helyi hatóságok fejei, már csak mint a központ közegeinek támogatói vesznek részt a pénzügyigazgatásban s közvetlen pénzügyigazgatási funkciójuk a királyi és eladományozott vámokból őket továbbra is megillető harmadrésznek saját hasznukra való beszedésére és az egykori várbirtok maradványiból termény- és földbérjövedelem kezelésére korlátozódott[32].

Ugyanez időtájt – 1220 táján – jött divatba a regálejövedelmek, a pénzverési, só-, vám-, harmincad-, sőt az új rendkívüli adóregále bérbeadásának szokása. II. András halicsi és szentföldi hadjáratai után, bűnösen könnyelmű gazdálkodása eredményeképpen, jövedelmeit gyarapítandó, pénzemberekkel volt kénytelen összeköttetésbe lépni. A regálékat, sőt úgylátszik a várjövedelmeket is[33] évről-évre bérbeadta többnyire zsidó és izmaelita pénzüzéreknek, kiket később pénzüzletekkel foglalkozó városi polgárok váltottak fel.

A pénzverést a XIII. század folyamán üzleti okokból fokozatosan decentralizálták, több új pénzverő-kamarát alapítva[34], melyek mindegyikét más-más bérlő kezelte.

A bérletrendszer életbeléptetésével kapcsolatos volt a pénzverő-kamarákhoz hasonló, önálló sókamra szervezése[35] s a XIII. század közepén az ércbányászat is kiemelkedik a királyi magángazdaság kereteiből. A nevezetesebb bányatelepek várossá fejlődésével az urbura, a bányabér, mely korábban más hányadszerint kirótt földesúri terményadókhoz hasonló magángazdasági szolgáltatás volt, közjogi természetű, regálejogon szedett adóvá alakult. Kezelésére külön személyzetet, bányabérszedőket (exactores urburarum) alkalmaztak[36], kik kezdetben a központból kirendelt kincstári vagy kincstári megbízottként működő helyi közegek[37] voltak. A század végén már önálló bányakamarák működtek[38], melyeknek feladata az urbura-jövedelem beszedése, kezelése és a bányászat pénzügyi ellenőrzése volt. Ezek felállítása is a bérletrendszer következményének látszik.[39]

A királyi jövedelmek bérbeadásával a régi pénzügyigazgatási szervezet teljesen felbomlott. A bérlők – bár a királyi kamaraispán címét viselik – nem tisztviselők, hanem a kincstárral szerződéses viszonyban álló üzletemberek, kik a regálejövedelmek kezelésére velük magánjogi szerződéses viszonyban álló munkásokat és tisztviselőket alkalmaznak. A királyi pénzverők, vámosok, sótisztek, urburaszedők s más pénzügyi alkalmazottak – épp úgy, mint a várjavak eladományozásával a conditiójuknak megfelelő szolgálat lehetőségétől megfosztott megyei tárnokok, vámosok stb. – részben beolvadtak a társadalmi helyzetüknek megfelelő osztályba, iparos vagy kereskedő városi polgárokká birokos kisnemesekké vagy földmívelő jobbágyokká lettek, részben, különösen a már korábban szabad polgárrá lett s a pénzverést mesterségszerűen űző pénzverők, a mindenkori bérlő kamaraispánok szolgálatába állva, mint fizetett munkások és tisztviselők korábbi hivatásukat folytatták.

A pénzügyigazgatási tisztviselők, munkások és más közegek (officiales, salinarii, monetarii etc.), ez idő óta nem királyi tisztviselők és conditionáriusok, hanem a regálejövedelmek bérlőinek familiárisai, serviensei, szegődött alkalmazottai, kik mind közigazgatás, mind igazságszolgáltatás tekintetében mentesek a királyi tisztviselők hatósága alól s egyedül uruk – a bérlő – fennhatósága alá tartoznak. Ez a feudálisirányú fejlődés nemcsak azoknál a regalitásoknál tapasztalható, hol a bérletrendszer állandóvá, vagy megszakításokkal bár, de rendszeressé lett – mint a pénzverő- és sókamaráknál –, hanem ott is, hol a bérbeadás kivételes eset volt. A vámok és rendkívüli adó kezesének közegei (tributarii, vollectores) sem királyi emberek többé, hanem az illető királyi jövedelem behajtásával ad hoc megbízott főúr – legyen az a nádor, tárnokmester vagy valamelyik ispán – avagy az időszerinti bérlő szegődéses alkalmazottjai, familiárisai.

A régi királyi pénzügyigazgatási szervezetet, melynek közegei az elsőktől az utolsókig a király földesúri hatósága alá tartozó elemek voltak, új szervezet váltotta fel, melynek csupán vezető funkcionáriusai, a bérlők vagy ad hoc megbízott főtisztek, függtek a királytól, míg az alantas közegek valamennyien a vezető funkcionáriusok szerződéses alkalmazottjai.

E hűbér irányú fejlődés természetes következménye az lett, hogy az új pénzügyigazgatási szervek már nem tudtak olya teljességgel érvényt szerezni jogaiknak, mint a centrális királyi hatalom tekintélyének fedezete alatt álló régi pénzügyigazgatási szervek. A hatalmasabb földesurak egy része, előbb egyházi birtokosok, majd világiak is, mentességi kiváltságokat szereznek a pénzügyi tisztviselők terhes beavatkozása alól. Birtokaikon kiváltságaik alapján maguk lesznek a pénzügyigazgatás végrehajtó szerveivé. A földesúri hatóságuk alá tartozó népek királyi adóját, pénzváltási illetékét, majd a földesúri bányaművelési szabadság életbeléptetése után urburájá is maguk hatják be s egy összegben szolgáltatják be az illetékes kamraispánnak vagy közvetlenül a kincstárnak. Hasonló kiváltságot élveztek a szabad telepes territriumok – így az erdélyi szászok – és a szabad városok[40]. A földesúr, illetőleg a városi hatóság ily esetekben saját hatáskörében, mint a regálek élén álló kamaraispánokkal vagy a jövedelem behajtással megbízott főtisztviselőkkel aequivalens kincstári, pénzügyigazgatási közeg működött[41]. Azok is, ő is személyileg felelősek voltak a kincstárnak, de a pénzügyigazgatási teendőket saját embereikkel végeztették.

A XIII. században bekövetkezett változásokkal, a régi jövedelmi források kiapadásával és újak keletkezésévek, a tárnokmestertől független pénzügyigazgatási szervezetek – a vármegyei pénzügyigazgatás, a királyi pénzverőközség stb. – felbomlásával és a bérletrendszer térhódításával párhuzamosan változott meg a tárnokmester hivatalának természete és bővült ki hatásköre. A királyi háztartás súlypontja a domíniumokról fokozatosan a regálékra, a terményjövedelmekről a készpénzjövedelmekre helyeződvén át, a tárnokmesteri hivatal egy kizárólag pénzügyi természetű főhivatal jellegét ölti fel, mely hatáskörét fokozatosan terjeszti ki a pénzügyigazgatás egész területére.

II. András korában halljuk először(1232), hogy a király kamarája minden ügyében tárnokmestere tanácsával él, tehát ő a király legfőbb pénzügyi tanácsosa[42].

A tárnokmesteri hatáskör-bővülés közvetlen indítóokát a királyi pénzügyek kezelésének üzleti alapra helyezésében kell keresnünk. II. András 1218-ban – kincstára és jövedelmi forrásai teljes kiapadása után – elejtette a kevés hasznot produkáló királyi pénzügyigazgatást és a bérletrendszert léptette életbe[43]. A vámokat, só- és pénzverőkamarákat zsidó és izmaelita (szaraczén) kalmároknak adta bérbe[44]. Ez a nagyszabású transactió egységes irányítást követelt. Szükségessé tette az összes jövedelmi ágak igazgatásának, helyesebben az azok bérbeadásával kapcsolatos üzleti ügyeknek egykézben – a tárnokmester kezében – való összpontosítását. E következtetésünk helyességét bizonyítja, amit az akkori tárnokmester személyéről tudunk. A kamarai bérletrendszer ellen elsőízben felhangzott tiltakozások idejében, 1216 és 1222 közt Apol fia Dénes viselte e tisztet, kit többi tisztviselőtársaival, köztük Szák-nembeli Barcz fia Miklós nádorral együtt 1222-ben a rendek felháborodása elűzött ugyan székéből, de később 1231 és 1235 közt, mikor újra felhangzanak az idegen kamaraispánok elleni panaszok a nádori méltóságot viselte. Ugyanaz az Ápol fia Dénes nádor ez, kit Róbert érsek 1232-ben mint a király rossz szellemét és különösen „quia sarracenos et falsos christianos in sua malicia protegit et tuetur”, a visszaélésekben részes akkori tárnokmesterrel, Miklós fia Miklóssal és Sámuel izmaelita kamaraispánnal együtt személy szerint is szükségesnek tartott kiközösíteni[45], kit a Beregi egyezményre külön megesketnek[46] s kit IV. Béla trónralépte után elfogatott és mint az ország megrontóját[47] törvényes ítélettel megvakíttatott. Dénesnek 1227–1228. évi első nádorsága idején valószínűleg az akkori tárnokmester (1224–1231), a Béla ifjabb király s a rendek bizalmát bíró Tomaj-nembeli Dénes fia Dénes – később (1235–1241) IV. Béla első nádora – gátolta meg a pénzügyi üzelmeket. Nyilván ezért kellett őt, kinek Moys nádorral (1228–1231) együtt része volt a második aranybulla kicsikarásában, Apod fia Dénesnek a nádori méltóságba való visszatértekor (1231) a tárnokmesteri székből eltávolítani és Béla ifjabb király udvarába üldözni, ki azután erdélyi vajdává, majd nádorává tette[48]. Kétségtelen, hogy mind a regálejövedelmek bérbeadásának rendszeresítése, mind a tárnokmesteri hivatal hatáskörének kibővítése Apod fia Dénes tárnokmester (1216–1222) tanácsaira és kezdeményezésére vezetendő vissza.

IV. Béla trónralépve befejezett tények előtt állt. Sem a tárnokmester hatáskörét nem szoríthatta meg, sem a bérletrendszerrel nem szakíthatott, sőt szorult anyagi helyzetében nem egyszer kényszerült maga is zsidó és izmaelita pénzemberekkel összeköttetésbe lépni[49]. A visszaélések meggátlására azonban személyi garanciákat keresett. A tárnokmesteri méltóságra legmegbízhatóbb híveit emelte[50]. Ilyképen biztosítva a pénzügyigazgatás tisztaságát, a tárnokmester hatáskörét inkább bővítette, semminthogy korlátozta volna. Bár már II. András korában némi kétes nyomait találjuk a tárnokmester egyes városok felett gyakorolt fenhatósági jogának, hatáskörének ily irányú kibővítését és megszilárdítását mégis elsősorban a nagy városalapítónak – IV. Bélának – kell tulajdonítanunk. A vármegyékből kiemelt, koronajavakul tekintett szabad városok, valamint az 1251 óta kamaraszolgáknak tekintett zsidók a tárnokmester közvetlen pénzügyi, majd bírói hatósága alá kerülnek[51], ki így átveszi a vármegyei ispánok korábbi pénzügyigazgatási funkciói egy részét. A bérlet-rendszer szükségessé tette a külső pénzügyigazgatási szervek, a bérlő kamaraispánok működésének központi ellenőrzését. A XIII. század második felében a tárnokmester már nem csak kincstartó és a király pénzügyi tanácsosa, hanem az összes pénzverő-, só- és bánya-kamarák központi hatósága, a király legfőbb kamarása (summus camerarius aulae regiae), mint e karban gyakran nevezik[52]. Vannak jelek, hogy – legalább bérbeadás esetén – a rendkívüli adó adminisztrációjára is befolyása volt”, de itt és a vámügy terén még a nádor is megtartott valamit régi pénzügyigazgatási hatásköréből[53].

A szigorú központi ellenőrzés és tudatos purifikáció első eredménye az idegen bérlők eltávolítása volt. A pénzverő s nyilván más kamarák élére is városi – többnyire pénzüzlettel foglalkozó esztergomi-polgárok (1244–1249)[54] kerültek, kik szigorú ellenőrzés alatt dolgoztak[55] s így nem csodálható, hogy a királyi pénz hitelét rövidesen helyreállították és véget vetettek a nép kizsarolásának. A többi regalitás terén sem maradt el az eredmény. IV. Béla kora a magyarországi bányászat első fellendülésének, a városi élet és intenzívebb külkereskedelmi forgalom kialakulásának s velük a bánya- és vámregále felvirágzásának korszaka volt s ebben mindenesetre része volt a tárnokmestereknek.

A pénzügyi szervezet IV. Béla korában az erős központi hatalom és a tárnokmesterek intakt egyéniségének fedezete alatt kifogástalanul működött. IV László korában azonban a központi hatalom gyengülése természetszerűleg az intézmény csődjére vezetett. A hűbéri természetű familiaris szervezetre üzleti alapon felépített „pénzügyigazgatás rendes menetének biztosítása, szerveinek a királytól való függése tisztán hatalmi kérdés megoldásán nyugodott”[56] s ezt a hatalmi kérdést a gyermeki László gyenge kormánya nem tudta megoldani, sőt még a vezetés időleges állandóságát sem tudta biztosítani. A tárnokmesteri tisztség más főhivatalokkal együtt a tülekedő és viszálykodó főurak zsákmányává lett. László uralkodásának első hét esztendejében tizenháromszor cserélt gazdát[57]. Ilyen körülmények közt természetesen szó sem lehetett a külső pénzügyigazgatási szervek működésének ellenőrzéséről. A mindenkori tárnokmesterek – éppúgy, mint többi tiszttársaik – csupán hivataluk anyagi hasznának gyors lefölözésére törekedtek, mintsem törődve a pénzügyigazgatás teljes elzüllésével. Ezen a vigasztalan állapoton akart segíteni mindjárt trónlalépte után III. András, midőn a rendek kívánságára 1291-iki törvényében elrendelte, hogy a király a nádorispánt, tárnokmestert, alkancellárt és királyi udvarbírói (országbírót) „ex consilio nobilium regni” nevezi ki.[58] A tárnokmester, mint a központi pénzügyigazgatás feje, az 1291:IX. tc.-kel a tisztség betöltése az országrendek tanácsoló hozzájárulásától tétetvén függővé, országos, még pedig a felsorolás rendjéből kitűnőleg a nádort rangban és tekintélyben közvetlenül követő országos főméltóság rangjára emelkedett.

III. András nem sokkal e törvény hozatala után a népszerű Rátót nb. Domokost[59] nevezte ki tárnokmesterévé, ki közel egy évtizedig viselte az akkori súlyos viszonyok közt többszörösen fontos tisztet. Domokos konszolidáló működésének eredménye volt a pénzverési regále terén uralkodó zavarok megszüntetése vagy legalább is csökkentése: a pénzek finomságának fokozása, a magyar királyi pénzek, úgymint a királyi denár és a magyarországi kis bécsi, valamint a báni denárok pénzlábának egységesítése és az addig szokásjog alapján szedett félfertós pénzváltási adó intézményes rendezése[60].

A nagyfontosságú elvi intézkedés tehát üdvös gyakorlati eredményre vezetett. Sajnos, ez az eredmény nem volt tartós. III. András halála után a főtisztségek ismert a viszálykodó főurak, sőt ekkor már a királyi hatalomra veszélyes oligarchák martalékává lettek. Az anarchisztikus állapotnak Károly Róbert sem tudta mindjárt trónraléptekor végét vetni.

Az állami ügyek rendezésére s vele a pénzügyigazgatás újjászervezésére csak később, uralkodása második, békésebb korszakában kerülhetett sor[61].


[1] Ezt bizonyítja a félszázad óta folyamatosan süllyedő pénzérték stabilitásának helyreállása.

[2] 1892. Évi valutatörvényünk értelmében 1 korona színaranytartalma 0˘30487 g. A normális vásárlóképességet hozzávetőleges becsléssel és minimális számítással is négyszeresre, a jövedelmet tehát mai aranyértékben 60 millió aranykoronára kell tennünk. Csak kuriózumképpen említem meg, hogy ez összeg mai leromlott valutáinkban az 1921. Év október havi 295.000 K-ás aranyárfolyammal számítva 5,396.140,000 K-nak s a négyszeres vásárlóképességei is figyelembe véve, 21.5 milliárdnak felel meg.

[3] A magánuradalmakból 75.000, a várbirtokból, Erdélyből és Szlavóniából 60.000, a vámok, révek, vásárokból 30.000, a sóból 16.000 márka évi jövedelmet mutat ki a III. Béla korából való jövedelmi kimutatás. Minderre a különösen a kimutatás értelmezésére v. ö. Magyar pénztörténet című művem 424–434. l.

[4] A fejlődést pontosan feltüntetik az esztergomi vámtarifának II. András-kori, 1255, 1284 és 1288. Évi vámtarifákból átvett egyes rétegei. (V. ö. Knauz: Mon. Strig. II. 238–240. l. és Magyar pénztörténet–531–534. l.) II. András korában az összes tételek a közlekedési vámtételekhez hasonló fix tételek, viszont az 1255. 1284 és 1288. Évi tarifákban már 1%-os értékvámtételekkel is találkozunk s ugyanezt látjuk az 1255. Budai és 1278. Gölnici tarifáknál. U. ott 530. l.

[5] V. ö. A külkereskedelmet érintő rendeleteit, illetőleg egyezményeit (Anjou Dipl. Eml. I. 207. 214. l.) László vajda hódolásának feltételeit (Fejér VIII/1. 390 l.). bányakiváltságait (u. o. VIII/2 49. 248. 452. VIII. 5, 79. I.; Anjou I. 619. l.). a szepesi szászok cenzusának emelését (Schmauk. 39. l.) és Sopron, Kassa, Bártfa, Rózsahegy, Dés, Kolozsvár városok, valamint az erdélyi szászok részére kiadott kiváltságleveleit. (Fejér VIII/1. 496. VIII/2 73. 167. 213. 253; Zimmermann–Werner. 319. 323. 331. 346. l.)

[6] Az általánosan használt grossi (grossi regales), denari (den. novi, den. de Ungaira). Banales [Strigonienses] banales antiqui és novi, denarii Zagrabienses (moneta Misbani) Wiennenses lati (lati cardinati, denarii lati, den. caedinati). Wiennenses parvi, parvi denarii, moneta parva. Pecunia minuta) mellett a következő pénznemekkel találkozunk a számadáskönyvekben; floreni (aurei), aurei imperiales (nyilván a bajor Lajostól Flandriában 1337. Veretett aranyak, külföldön den. aureus cum scuto caesaria Alemanniae néven is előkerül). Grossi parvi, grossi mali, grosi molles, banales Verocenes (Vereucenses), denarii montani (de monte, de montania). Chulaquei (Shulaquii, Chulaci, Thulaquii), banales cruciti (denarii cruciti, cruciati), obuli lyliati (denarii lyliati). Denarii Grecenses (Grecenses, Grecienses), denarii cum aquilis, banales Henriciani (Herenitiani), banales de Clusvar, banales Gurhes dicti, moneta [parva] Chegediensis (Chogediensis), cirri, Wiennenses valde parvi (parvi cardinati), moneta Syrimiensis), cirri, Wiennenses valde parvi (parvi cardinati), moneta Syrimiensis, moneta debilis, exiles, mali, grossi Venetenses, Monum. Vaticana. I/1. 41–409. l.

[7] Thallóczy: A kamara haszna. 148. l. Magyar Történelmi Tár. IX. 113. l. És Fejér VIII 2. 475. l.

[8] V. ö. Az 1323. Évi pénzverési rendelet bevezetését, melyben beismeri, hogy kamarájának rossz pénze súlyosan megkárosította alattvalóit. Anjou-okm. II. 59. l.

[9] Szt István II. 8, Szt László III. 13, 14, 20, Kálmán 1. 25. 45, 78, 79, 82 tc. (Závodszky kiadása 154, 177, 178, 186, 189, 193, 194, l.) II. András 1222: 29 §. Knauz: Monumenta Strig. I. 235. l.

[10] Szt László I. 40 tc. V. ö. 1240: hazai okm. III. 5. l.

[11] II. András még 1217-ben is egészen határozatlan formában szól a selmecbányai bányajövedelemről; „de redditibus, qui nobis in: Bana solent provenire.” A bányajövedelem, mint kifejezetten különálló királyi jövedelem először 1256-ban említtetik. Knauz I. 437. l.

[12] V. ö. Boreczky Elemér: A királyi tárnokmester hivatala Bpest, 1904. 3–15. l.

[13] Szt László II. 7. Kálmán l. 82. Tc. Echart: A királyi adózás. 89–90. l. Fejérpataky: Kálmán kir. oklev. 42. l.

[14] Eckhart id. m. 25–56. l. V. ö. Még Kálmán 1. 45. 79–81. Tc.

[15] Szt László III. 13, 14, 20. Tc. Kálmán I. 44. Tc.

[16] V. ö. Boreczky id. m. 8–15. l. És 1276: „centurio tavanicorum” Hazai okm. 1. 66. l.

[17] 1111: „Institores regii fisci,” köztük egy „centurio” és „comites eorundem.” Fejérpataky: Kálmán oklevelei. 43. l. V. ö. Eckhart 89–90. l.

[18] Szt László III. 13- tc. a bitangjószág kezelését a lovászokra (agazo) bizza. Az adószedők (collectores) állandó conditionárius szervezetének sem korai, sem későbbi forrásainkban nincs nyoma, ami ennél feltűnőbb, mert az egyházi tizedszedők(decimatores) ilyen szervezete kitűnik forrásainkból. V. ö. pl. Hazai okm. V. 70. l. Valószínű, hogy adószedésre – mint később is – szivesen alkalmaztak tárnokokat, kiknek az efféle munkában gyakorlatuk volt.

[19] Capitulare 808. „in nullo loco moneta percutiatur, nisi ad curtem, et illi denarii mercentur et per omnia discurrant”.

[20] Szt István I. 14. t.-cikk szerint a vérdíjnak a királyt illető része „ad fiscum regium deferatur”. Kálmán I. 79. t.-cikk szerint a megyésispánok évente Esztergomba voltak kötelesek szállítani a centruriánként összegyűjtött szabad denár- és munkaváltságjövedelmet. Egyébként már Sz István II. 8. t.-cikkéből is kitűnik, hogy az ispánok a király részét kötelesek voltak beszolgáltatni. Az esztergomi magtárakat illetőleg v. ö. a. harmadik keresztes hadjáratról fennmaradt egykori tudósítások, melyek szerint III. Béla két tiszta búzával és zabbal telt házat ajándékozott császári vendégének Barbarossa Frigyesnek, melyek egyikébe három szegény ember bele is fulladt. Ansberti Ystoria. Fontes rer. Austr. Scr. V. 19. És Arnold Chron. Slavorum. MG. SS. XXI. 171. l. A királyi lovászok szerepét illetőleg v. ö. Szt László III. 13. T.-cikk.

[21] Az udvari tárnokok, lovászok, pincések, pénzverők stb. egyaránt udvarnokok (v. ö. Sz István II. 21. tc. Závodszky 156. 1.) voltak, mint ahogy a vármegyei hasonló vagy más szolgálatú szolgák is a várnép (civiles, castrenes) gyűjtőneve alatt említetteknek. Az udvarnok névnek speciálisan az udvart mezőgazdasági szolgáltatásokkal ellátó népelemre korlátozott használta éppúgy, mint a tárnokok, lovászok stb. külön szervezetének kiépítése és külön udvari főtisztek alá rendelése későbbi fejlődés. Tárnok-, lovász-, pohárnok-, pénzverőmestert stb. a XII. század második fele előtt forrásaink nem említenek. A nádor jurisdictióját illetőleg lásd. Szt László III. 3. tc.

[22] Ez a magyarázata annak, hogy XI–XII. századi kútfőink önálló pénzügyigazgatási szervezetről és kincstartóról mit sem tudnak.

[23] Kálmán 1. 36. tc. szerint a határszélekről küldött követek útiköltségét a nádor fizette ki: „precium viatici sui a palatino comite exigant."

[24] V. ö. Boreczky id. m. 32. Eckhart id. m. 27. 59–60– 89 1. Érdekes világot vet erre a pécsi püspökség hamis, de egyes részleteinek és kifejezéseinek (pl. marca frisaticorum) tanúsága szerint kétségtelenül. II. András-kori hiteles forrás felhasználásával készült oklevele. E szerint a püspökség népeinek vámmentességét megsértő hatósági személyek 20 márka bírságot fizetnek, melyet a nádor hajt be, a püspök tizedszedőivel a nádor vagy a megyés ispán embere jár el a tizedszedésnél. E funkciók fejében a nádor élvezte az említett bírság felét és korábban egyházi tized huszadát is – úgylátszik – ő élvezte, mint az ennek szedését tiltó rendelkezésből következik. Fejér II. 253, 255, 256. 1.(tévesen III. Bélának tulajdonítva).

[25] Kálmán I. 79. tc.

[26] Szt László I. 40. II. 18. III. 13, 14, Kálmán I. 82. V. ö. Még az 1111-ben a monetariusokkal együtt szereplő institores regii fisci néven nevezett muzulmán (kaliz) vámosokat. Fejérpataky, id. h. 42. l.

[27] A nádor országos bírói hatáskörének kialakulása későbbi keletű. Pénzügyigazgatási funkciója már a XI. században kialakult, viszont Szt László III. 3. tc.-éből világosan kiderül, hogy ugyanakkor személyes törvénykezési jogköre még a királyi curia szűkebb körén belül álló s az ő gazdasági vezetése alá tartozó udvarnoknépekre volt korlátozva, szóval egyértékű volt a vármegyés ispánok törvénykezési jogkörével, kik szintén bíráskodtak a gazdasági vezetésük alá tartozó népelemek felett. A XI. században a nádor más, mint udvarnok felett, tehát vármegyei népek felett is csak a curiában, tehát a király személye helyett ítélkezett. A vármegyékben való bíráskodásra vonatkozó egyetlen kútfőnk, Kálmán I. 37. tc. szerint is a király személyes jelenlétében, az ő személyében, tehát a vidékre költözött curiában ítélkezett, mint a vármegyei bírák fellebbezési hatósága.

[28] Első adatunk egy bizonyos udvarnoki kategória külön comeséről 1111-ből való, mikor a királyi vámosok (institores regii fisci) comesét említik. Fejérpataky id. h. 42 l.

[29] Első adatunk egy bizonyos udvarnoki kategória külön comeséről 1111-ből való, mikor a királyi vámosok (institores regii fisci) comesét említik. Fejérpataky id. h. 42 l.

[30] 1148: Bogislaus regiae camerae praesidens, Fejér II. 130 (az u. o. 86. 120. 1. Között és tárnokmestert említő oklevelek későbbi hamisítások.) de már 1198. Comes et cubiculariorum magister. U. o. II. 346. 1. És Wenceslaus camerarius ducis. U. o. 319. 1213: Salamon magister tavarnicorum Wenzel VI. 368. 1. 1216-tól kezdve pedig már pontosan megállapítható a tárnokmesterek sorozata.

[31] 1211: Gaathk comes camerae. Pannonh. Rendt. 1. 621. l. De 1221. Már: Gathco monetariorum regis quondam magister. Knauz: Monum 1. 231. l.

[32] V. ö. Echart id. m. 59–61, 87–88 l. Adatait.

[33] Az 1222. Évi aranybulla szerint: „comites jure sui comitatus tantum fruantur, cetera ad regem pertinenada, scilicet cibriones, tributa boves et duas partes castrorum, rex obtineat” (Knauz Mon. I. 235. 1.) de már 1231-ben: „…cetera ad regis pertinenentia, scilicet cibriones, tributa, boves et duae partes castrorum ad regis voluntatem, cui vult. Distribuantur.” (Kovachich: Sylloge 10. l.)

[34] A XIII. századból az esztergomi, budai, csanádegyházmegyei, szerémi és szlavon báni kamarák működéséről van tudomásunk.

[35] A zsidó és izmaelita sótiszteket (salinarii) már az Aranybulla (1222) és a Beregi egyezmény (1233) is említik (Knauz: Monum. Strig. 1. 235, 292, 293. l.), amiből biztos következtetés vonható a sóregále bérleti kezelésére. 1289 óta (IV. Béla 1236. Évi oklevele u. is a désvári kiváltságokról hamis. V. ö. Szentpétery Imre: V. István ifjabb királysága. Századok, 1921) a sóbányászatot érintő oklevelek többször említik a kamaraispánokat (comites camerae nostrae v. regia) és tisztjeiket (officiates), mint a sóügy vezetőit. Zimmermann-Werner. 1. 166, 169, 194, 298 403 l. 1310: Vilmos Dees, Clus et Zeek cum officio camerae, quod in eisdem vilis haberi consuevit. U. o. 296. l.

[36] Feltűnő, hogy sem az Aranybulla, sem a Beregi egyezmény nem szólnak még az urburariusokról, mikor a pénzügyi tisztségeknek idegen űzérek kezére adása ellen tiltakoznak. Az urburaszedőket először 1256-ban említik s ugyanakkor hallunk először a királyi bányabérjövedelemről, mint önálló, a többi jövedelemtől elkülönített jövedelmi ágról. Knauz: Mon. Strig. I. 437.1. 1262. U. o. 1. 474, I. Ismételten hangsúlyozom, hogy a bányászat korábban a magángazdaságok s nem, mint némelyek hiszik, a pénzverőkamarák hatáskörébe tartozott. Néhány bánya házikezeléséről fennmaradt későbbi értékesítések (v. ö. Pl. N. Lajos rendeletét a makovicai várnagyhoz. 1356: Anjou VI. 363. 1.) valamint a kisebb aranymosó- és bányatelepeken fizetett arany-földbér (auridatum v. ö. alább), sőt maga az urbura is – a földesúrnak fizetett terméshányad – a régi magángazdasági kezelés maradványai. A pénzverőkamarák és a bányaregále kapcsolata sokkal későbbi keletű s kialakulása – mint látni fogjuk – a nemesércmonopólium behozatalával függ össze.

[37] Az Iglauból importált selmeci jogkönyv szerint a bányamestert (Bergmeister) a tanács választja, de fizetést a kincstártól kap, tehát királyi közeg volt, Wenzel. III. 220. l.

[38] 1290: a jászói prépost és konvent korlátlan vas-, réz-, ólom-, és cinkbányaművelési kiváltságának adományozásakor említi III. András, hogy „nulla impetitione occasione ipsorum metallorum remanente comitibus camerae nostrae”. Fejér VI/1 59. 1. Hogy itt a pénzverőkamarától független bányakamaráról van szó, az kiderül a későbbi Anjoukori adatokból, melyek az önálló bányakamarák és pénzverőkamarák összeolvasztása felé haladó fejlődést tükrözik vissza .(l. alább.)

[39] Arra nézve, hogy a bányajövedelmek bérbeadása is szokásban volt, jellemző adatot találunk a jászói konvent említett 1290. Évi kiváltságlevelében, mely szerint, omne genus metallorum…., quod intra metas….monasterii inveniri contingat, locandi conductoribus liberam habent facultatem. Fejér VI/1. 59. l.

[40] Az adóra v. ö. Eckhart id. m. 25, 62–64. 1, továbbá az 1231: 33. tc., mely szerint a marturinából „tertia pars domino fundi, duae partes domino terrae persolvantur”, Kovachich: 9. 1., ami, tekintve, hogy a királyi jövedelem harmada mindig a beszedőt illeti meg, nyilvánvalóvá teszi, hogy a marturimát maguk a földesurak szedték; a városi adóra v. ő. Hóman: A magyar városok 113. 1. Ez adó egy összegben fizetéséről alább a VI. fejezetben mondottakat, továbbá H. O. VI. 94; az urbura földesúri kezelésre nézve: Anjou III. 178. Fejér VIII/5 277. 1. ; a lucrum cameraere: Magyar pénztörténet c. művem 444–445. 1., továbbá az 1298: tc, mely a pénzváltási nyereségnek kivetett összegét be nem fizető nemesek végrehajtásáról intézkedik. Kovachich: Syiloge. 46–47. 1.

[41] Kifejezetten megmondja ezt több urburaszedési jogot adó Anjoukori oklevél. 1338: „tamquam perpetui comites earundem urburarum nostrarum.) Anjou. III. 178. I. 1340: „constituentes ipsum…ac heredes eiusdem, in verum dominium et rectorem ipsarum montariarum. U. o. IV. 9. V. ö. Fejér VIII/5 277. 1.

[42] Róbert érsek, mikor interdictum alá veti András tanácsosait, ezt mondja: „…Nicolao camerario, magistro tavarnicorum, dum sit domini regis consiliarius et eius consilio omnia regis et camere negocia disponantur.” Knauz: Mon, Strig. I. 282 1. A Beregi egyezmény alkalmával(1233) is nagy súlyt helyeztek Miklós fia Miklós tárnokmester esküvőjére. U. o. 1. 296. l. Rogeriusnál: „Thavernicus, qui et camerarius dicitur.”

[43] V. ö. Magyar pénztörténet 464. És köv. l.

[44] 1222: 24. §. Knauz I. 235. l.

[45] Knauz: Mon. Strigon. 1. 282. l.

[46] Knauz : 1. 296 1.

[47] 1237: „villam,... que fuit Dyonisii comitis palatini qui de regni dilapidacione et infidelitate evidenter est convictus” Wenzel VII. 30.

[48] A két Dénes és II. András más tisztviselőinek dátumaira és szerepükre nézve v. ö. Pauler: A magyar nemzet története II.2 megfelelő helyeit, helyesbítve Karácsonyi megállapításaival (Az aranybulla keletkezése, Bpest, 1899. 21 l. és Magyar Nemzetségek III. 105 stb, I.)

[49] Id. művem 466 l. v. ö. még Béla 1251. évi zsidó-privilégiumát. Nevezetes, hogy ez 1239. és 1263–1265 közt történt, mikor Rátót nb. Domokos, illetőleg veje Pók nb. Móricz a tárnokmesterek.

[50] Poust, ki már ifjabb király korában (1227 óta) tárnokmestere volt, Rátót nb. Domokost (1238–1240), Csák nb. Mátét (1242–1246), Osli nb. Oslit (1246), a kiváló Türje nb. Dénest (1246–1247), aki már korábban a báni és nádori méltóságokat viselte, Hont–Pázmány nb. Andrást (1249, 1255–1256), Buzád nb. Csák bánt (1249–1254, 1256–1260) és Pok nb. Móricot (1263–1270). V. ö. Pauler és Karácsonyi id. műveit és Wertner: Tárnokmesterek (Tör. Tár 1899) 661–664 1.

[51] A zsidók feletti főhatóságára nézve v. ö. Balog Szidónia: A magyarországi zsidók kamaraszolgasága. Budapest, 1907. 73. 1. szemben a főkancellár hatóságát vitató régebbi felfogással.

[52] 1250 után az oklevelekben. V. ö. Fejér IV/2 138, Wenzel III. 35, 247, Vlt. 503 1. stb. A tárnokmesteri tisztség szorosan véve pénzügyi karakterét és a pénzügyigazgatás minden ágára kiterjedő hatáskörét jellemzik a tárnokoknak pénzügyigazgatási – adószedési, tizedellenőrzési – funkciójára való alkalmazását bizonyító adatok. Fejér VII/2 98, VIII/3 219 1.

[53] Eckhart id. m. 60, 79–80 1.

[54] U. o. 60. 80. I. Legvilágosabban kitűnik ez Máté nádor 1279. Évi okleveléből, mely szerint a király a collectaszedést Csépán comesre bízta, de ez a jövedelem harmadát a nádor részére szedi. Hazai okl. 66. 1.

[55] Id. művem. 458 1. – * U. o. 469. 1.

[56] Szekfű: Serviensek és familiarisok, 102. 1.

[57] 1270–72. Monoszló nb. Egyed. 1272. Aug.-nov.: Ákos nb. Erne. 1272 nov.–1273. Ápr. Gutkeled nb. Joachim. 1274 dec.–1275 június: újra Egyed, 1275 június–nov.: újra Joachim.1275 dec.–1276 febr.: Csák nb. Máté 1276 aug.: Héder nb. Iván, 1277 aug.–1278 okt. Csák nb. Ugron. 1278 nov. Hontpázmány nb. Tamás. 1279 márciusig: újra Ugron. 1279: Lőrinc. 1280 május: újra Ugron, Karácsonyi: Magyar Nemzetségek II. 380. I. 96. II. 62. I. 319. II. 148. I. 339. II. 206. I. és Wertner Mór: Tárnokmesterek.(Tört. Tár. 1899)664–667. 1.

[58] 1291: 9 t.-c. Kovachich: Sylloge 18. 1.

[59] Karácsonyi id. m. III. 13. I.

[60] V. ö. Id. művem 385. 446. 1. És 1298: 37–40. Tc. Kovachich 39–40. 1.

[61] A XI–XIII. századi fejlődésnek e vázlatához korábbi tanulmányaimon (A magyar városok az Árpádok korában, Pest, 1908. Az első állami egyenes adó 1912. Adó vagy földbér? 1913. A honfoglaló törzsek megtelepedése. Turul. 1912. Magyar pénztörténet 1000–1355. 1916. A XIV. századi aranyválság. Fejérpataky-Emlékkönyv 1917. II. András és IV. Béla-kori szlavon denárok. Numizm. Közlöny 1919/1920. és A magyarság megtelepülése. Magyar Gazdák Szemléje. 1920. kívűl Tagányi Károly társadalom- és gazdaságtörténeti dolgozatait (különösen: A honfoglalás és a királyi vármegyék, A nemesi önkormányzatú vármegyék megalakulása, Szolnok-Doboka vm. Története. I. Dés, 1901, Vármegyéink eredetének kérdése. Történ. Szemle. 1913. és Felelet dr. Erdélyi Lászlónak U. o. 1916.) Boreczky Elemér: A királyi tárnokmester hivatala. Bpest, 1904. Eckhart Ferenc: A királyi adózás története 1323-ig. Arad, 1908. Szekfű Gyula: Oklevelek I. Károly király pénzverési reformjához. Történ. Tár, 1911. 1-6. l. Serviensek és familiarisok, Bpest, 1916 c. műveket használtam fel. Forrásadatokat csak ott idézek – főleg a pénzügyigazgatási részben –, ahol ezt új vagy az eddigi felfogástól eltérő megállapítások feltétlenül szükségessé tették. Értékesítettem a frank és német pénzügy- és gazdaságtörténetből meríthető becses analógiákat is. Hangsúlyozom azonban, hogy a XI-XII. századi magyar fejlődéshez analógiákat a Meroving- s nem a sokkal fejlettebb Karoling-kori fejlődés jelenségeiből igyekeztem szerezni, ragaszkodva korábban kifejlett (Békefi-Emlékkönyv, 1912. 68. I. v. ö. Századok, 1913. 201. I.) felfogásomhoz és megszívlelve Szekfű-nek a korai nyugati hatások értékelése és analógiák felhasználása tekintetében e felfogásomat támogató alapvető jelentőségű megjegyzését (Serviensek és familiárisok. 9. 1.). A XIII. századi fejlődést illetőleg a Dopsh korszakos jelentőségű művéből (Die Wirtschaftsentwicklung der Karolingerzeit. Weimar, 1912–1913.) meríthető analógiákra voltam különös figyelemmel(V. ö. I. 107-181, II. 278-341. I. stb.) Dopsch kutatásai – ha eddig kétségek merülhettek fel – nyilvánvalóvá tették, hogy a hanyatló Meroving-kor és a Karolin-kor gazdasági és társadalmi fejlődése szinte a részletekig analóg a nálunk Imre és II. András korában megindult s az Anjou-korban befejezéshez jutott fejlődéssel. Nagy Károly egyénisége összehasonlítható Szent Istvánéval, de kormányzati tények s korának társadalmi és gazdasági viszonyai csak IV. Béla tényeivel és korának viszonyaival vethetők egybe. Szervező, rekonstruáló és alkotó tevékenységüknek rokonvonásai oly számosak, hogy csupán Béla uralkodása szerencsétlen külső körülményeinek tulajdoníthatjuk, hogy történetírásunk azokat eddig nem ismerte fel. A felhasznált műveken kívűl még egészben vagy részben e tárgyra vonatkoznak: Thallóczy Lajos: A kamara haszna története, Bpest. 1879. Salamon Ferenc: Budapest története. III. U. o. 1885. 85-245. I. Acsády Ignác: Magyarország pénzügyei I. Ferdinánd korában. U. o. 1888. 7-27. I. és Adótörténete. Magyar Közgazdasági Lexikon. I. Hegedűs Lóránt: A magyar egyenesadózás kifejlődése Közgazdasági Szemle. 1990. Illés József: Anjoukori társadalom és adózás. Bpest, 1900. Sindelár József: Adatok a marturina történeti fejlődéséhez. Esztergom. 1900. Kropf. Lajos: Magyarországi pápai adószedők számadásai a XIII. és XIV. században.(Magy. Gazdaság- tört. Szemle. 1901.). Kováts Ferenc: Pénztörténet, (Magy. Közgazd. Lexikon. III.). Takács Sándor: A magyar vámrendszer az Árpádok és Anjouk alatt.(Székesfehérvári felsőbb leányiskola értesítője 1906/7 évre). Balog Albin: A magyar pénz története az Árpádok idején, Bpest. 1912. Adalékok a magyar pénztörténethez I. Károly idején.(A pannonhalmi főiskola évkönyve 1914/15. Évre). Erdélyi László. Az első állami egyenesadó. Kolozsvár. 1912.