II. Királyi magángazdaságok.

A magyar királyok egykor hatalmas terjedelmű váruradalmai és magánbirtokai a XIII. század társadalmi és gazdasági mozgalmaiban túlnyomórészben idegen kézre kerültek. A visszaszerzésükre indított és a század végéig következetesen megismételt akciók kevés pozitív eredménnyel jártak. Az uralkodók, bár elvi álláspontjukat sohasem adták fel, nem tudtak ellenállni a rendek földéhségének és nem tudtak véget vetni a birtokadományozás rendszerré fejlődött szokásának. Híveik jutalmazására, maguk a várbirtok reorganizációjára legtöbb gondot fordító uralkodók is hatalmas földterületeket hasítottak ki a váruradalmakból és királyi magángazdaságokból s ezek állaga az ököljog korában szokássá vált önhatalmú foglalások révén teljesen összezsugorodott. A XIV. század első negyedében már csak romjai, csekély maradványai voltak a király birtokában.

Károly Róbert nem sokkal az ország teljes pacifikálása után, 1327-ben elődei példájára erélyes kézzel fogott a jogtalanul elidegenített javak visszafoglalásához, a királyi gazdaság reorganizációjához. Országszerte elrendelte a királyi, királynéi és várjavak – úgy a föld, mint a rajta élő nép – visszaszerzését^[1]. A vármegyékbe kiküldött megbízottai alapos revizió alá vették a birtokviszonyokat, visszakövetelve a király földesúri hatósága alól elvont személyeket, minden kétes adományt és önhatalmúlag elfoglalt birtoktestet^[2]. A visszaszerzési és revizionális akció, mely Károly Róbert haláláig szakadatlanul tartott, méreteiben megfelelt IV. Béla hatalmas visszaszerző akciójának s a király családi (magán)-gazdaságait illető részben teljes sikerrel járt.

A XIV. század első felében ismét a király és királyné kezén találjuk az Árpádház nemzetségi szállásbirtokának nagyterjedelmű maradványait – a csepeli, pilisi és bakonyi uradalmakat, a hozzájuk tartozó solti, fehér megyei és veszprémi községekkel –, továbbá a csallóköz-komáromi, segösdi (Somogy), pozsegai, besztercei, vizsolyi (Újvármegye), munkácsi és máramarosi uradalmakat, melyek élén most is – mint az Árpád korban – külön mező-, vagy erdőgazdasági ispánok álltak, kik a hatóságuk alá rendelt terület közigazgatását is vezették, s nem tartoztak a szomszédos vármegyék ispánjainak joghatósága alá.^[3]

A várjavak visszaszerzésében már korántsem sikerült ily eredményeket elérni, de Károly Róbert nem is törekedett IV. Bélaként az egykori váruradalmak reorganizálására, sőt inkább teljesen leszámolt a királyi vármegyeszervezet felbomlása nyomán megváltozott viszonyokkal.

Az egykori várbirtok túlnyomórésze magánurak kezére került s Károly korában a hozzá hű arisztokrácia és nemesség vagyonát gyarapította. Visszaszerzésére nem igen lehetett gondolni, mert minden ilyen törekvés megtört volna a rendi birtokosság ellenállásán^[4] s könnyen a végre helyreállt közbéke megbontására vezethetett volna. A váruradalmak – legalább is némely vidéken – reorganizálhatók lettek volna az oligarchák fölött aratott győzelem után, ezek elkobzott vagyonának felhasználásával. De Károly Róbert a hatalmaskodó főuraktól és a jogtalanul foglalóktól visszaszerzett és háramlás (magszakadás és vagyonkobzás) útján kezére jutott birtokokat sem tarthatta meg. Királyi hatalmának támaszait, az oligarchiáktól sokat szenvedett híveit, a kialakulóban lévő új arisztokrácia tagjait és kisbirtokos nemeseket kellett jutalmaznia a kezére került magánvagyonból^[5]. Ha ezt nem teszi, ellentétbe kerül a korszellemmel, az őt támogató rendi birtokosság földszerző törekvéseivel.

A történeti fejlődés útja erőszakos eszközökkel nem volt megmásítható. A patrimoniális királyság hatalmi túlsúlyának gazdasági és katonai alapja: a királyi vármegyeszervezet megbukott. A várbirok magánkézre jutásának és a várhoz tartozó népelemek megnemesítésének, illetőleg magánföldesúri jobbágyokká süllyedésének természetes következménye volt a vármegye-intézmény teljes átalakulása. A vármegye a XIII. század folyamán a központi hatalom gazdasági, katonai és közigazgatási szervéből a helyi önkormányzat közigazgatási és politikai szervévé alakult át. Ez átalakuláshoz képest az Anjou-korban már a megyés ispán (főispán) sem a királyi váruradalmak igazgatásával, a várhoz tartozó magángazdasági népek közigazgatási és katonai vezetésével megbízott királyi tisztviselő, hanem az autonóm megyei hatóság élén a király személyét, a centrális közhatalmat reprezentáló közjogi méltóság.

A váruradalmak reorganizációja tehát nemcsak azért volt lehetetlen, mert a király már nem rendelkezett az ahhoz szükséges birtokmennyiséggel, hanem azért sem, mert az uradalmak igazgatására rendelt szervezet – a királyi vármegye – is felbomlott.

Maga a várbirtok azonban nem veszett el teljes egészében. Bár túlnyomórészben magánurak kezére jutott, maradványai még a király birtokában voltak. Nagyobb kiterjedésű várbirtokkal az Anjou-korban már csak a régi Zólyommegye területén – Liptókban, Turóczban és Árvában – találkozunk.^[6] E mellett azonban az egykori váruradalmaknak eladományozásra nem került részei is a király kezén maradtak.

A várbirtokmaradványok nem voltak összefüggő, területileg kialakult nagy birtoktestek, hanem az egész ország területén elszórt falvak, puszták és erdőrészek. Ezek egy bizonyos kisebb körzeten belül egy-egy gazdaságba egyesíthetők voltak, de nagy uradalmakká kikerekíthetők nem s így igazgatásuk sem történhetett a régi váruradalmak, vagy a királyi magánbirtok módjára külön mező-, vagy erdőgazdasági ispánságok útján.

A szorosabb értelemben vett királyi magángazdasági szervezetbe azért sem voltak bekapcsolhatók, mert – bár az Anjou-kor feudális felfogása szerint a várbirtokmaradványok éppúgy a király magánbirtokául tekintettek, mint a többi királyi birtok – a tulajdonképpeni királyi magán-(családi) birtok és a várbirtok természetének századokon át kialakult jogi különbsége a vármegye átalakulásával sem enyészett el. A várbirtok e sajátos közjogi természetének és maradványai geográfiai helyzetének megfelelően egészen új gazdaságigazgatási szervezetre volt szükség

A vármegye államgazdasági jelentőségének elenyésztével egyidőben hadügyi jelentősége is módosult. A nemesi vármegye, a megyénként csoportosuló és szervezkedő nemesség összességének (universitas nobilium) autonóm kormányzati szerve, természetszerűleg a személyesen hadbavonuló nemesség katonai szervezkedésének is keretévé lett. A várkatonaság helyébe lépő állandó királyi hadsereg azonban nem talált helyet az autonóm megyei szervezetben.

Az állandó királyi hadsereg a XIV. században részben a király közvetlen udvari környezetéhez tartozó udvarnokok, udvari katonák (aulici, aulae regiae milites) vezetése alatt, ezek saját familiárisaiból alakított hadcsapatokból, részben a királyi várak katonaságából állt.

Magyarország későközépkori várrendszere a tatárjárás után alakult ki. A tatárdúlás szomorú tapasztalatai késztették IV. Bélát egy hatalmas várvédelmi rendszer kiépítésére. Az ellenség kitakarodása után a királyi és várbirtokon sietve építette egyik kővárat a másik után a birtokos urakat is ilyenek építésére ösztönözte. A XIII. század utolsó negyedében azután a vetélkedő oligarchák, sőt a módosabb földbirtokosok is minden buzdítás és királyi engedély nélkül egyre-másra építettek a várakat és megerősített kastélyokat, melyek a belső harcokban védelmül, egyúttal azonban a hatalmaskodások biztos bázisául is szolgáltak^[7]. A század végén már az egész ország területét, de különösen az erdős-hegyes felvidéket ellepték a királyi és földesúri várak. Károly Róbertnek az oligarchák ellen vívott sikeres küzdelmében e várak túlnyomórészben kezére kerültek s bár azokból sokat eladományozott híveinek, legtöbbjük és éppen a legerősebb, legfontosabb védelmi pontok a király birtokában maradtak^[8]

Az állandó katonasággal, várvédő csapatokkal megrakott várak élelmezése és fenntartása csak úgy volt megoldható, ha minden egyes várhoz a várbeli csapatok és lakosság létszámának megfelelő, annak mezőgazdasági terményekkel, erődítési közmunkával és iparcikkekkel való ellátására képes gazdaságot csatolnak. Az új hadügyi szervezet kialakulásával tehát felmerült a királyi várakban elhelyezett állandó hadsereg gazdasági ellátásának szüksége, ugyanakkor, mikor a régi váruradalmak maradványainak gazdaságigazgatási átszervezése is szükségessé vált. A két probléma megoldása külön-külön igen nagy nehézségekkel járt volna. Együttesen kezelve, egymást oldották meg.

A királyi várak a várbirtok-maradványokból és más úton a király kezére jutott birtokrészekből alakított királyi gazdaságok központjaivá lettek. A várak környékén fekvő falvak, puszták, erdőségek a várakhoz csatoltattak, mint azok gazdasági tartozékai s ilyképen a várak körül országszerte számos kisebb-nagyobb királyi gazdaság keletkezett, melyek feladata a várak fenntartása és élelmezése volt. Az egykori váruradalmak maradványai tehát honvédelmi célokra, az állandó hadsereg ellátására, a várak fenntartására rendeltettek^[9]

A várgazdaságok élén várnagyok (castellani) álltak, egyszersmind a várak katonai parancsnokai és a várcsapatoknak síkharcban is vezérei. E várnagyok magánvárakban a birtokos úr familiárisai sorából^[10], a királyi várakban a király harcokban kipróbált személyes hívei közül kerültek ki: gyakran találunk köztük vármegyés ispánokat, sőt más országos főméltóságokat is^[11], kik várnagyi tisztükkel járó kötelességeiket és jogaikat saját familiárisaik sorából kinevezett helyettes várnagyok (vicecastellani, officates) útján gyakorolták^[12]

A várnagyok, mint a gondjukra bízott királyi gazdaságok vezetői és a királyi várak, valamint a várkatonaság parancsnokai, közhatósági funkciókat gyakoroltak, s bár kisebb körzetben, a régi – XI–XII. századi – várispánokéhoz hasonló közigazgatási és törvénykezési hatáskörrel ruháztattak fel^[13] Bírói székeken, sőt a királyi tanácsban is az országnagyok közt foglaltak helyet^[14] s így nem csodálható, hogy a rendek a várnagyi tisztség betöltésénél is igyekeztek befolyásukat biztosítani^[15]

Az új várgazdaságok tehát mintegy a régi királyi vármegyék szerepét töltötték be, de mégis lényegesen különböznek azoktól. A XI–XII. századi királyi vármegye – bár hadügyi és közigazgatási funkciói is voltak – elsősorban és főképen államháztartási szerv volt. Ispánjainak főfeladata a király terményjövedelmeinek kezelése, a váruradalmak gazdasági adminisztrációja volt. A XIV–XV. Századi várgazdaságok viszont a hadügyi szervezet részei. A várnagyoknak főfeladata a katonaság szervezése, kiképzése és vezetése volt s csak mellékesen foglalkoztak a vár gazdasági tartozékainak igazgatásával.

Az új várgazdasági szervezet kiépítése mindazonáltal gazdasági szempontból is korszakos változás jelölője. Az Árpád-kor a királyi birtok uradalmi kezelésének korszaka. Mind a vármegyei, mind a királyi magángazdaságok nagy kiterjedésű uradalmak voltak. Vezetőiknek, a várispánoknak, udvarnok- és erdőispánoknak gazdaságkezelői funkciója kimerült a helyenként, népcsoportonként, sőt személyenként pontosan megállapított szolgáltatások behajtásában és kezelésében. Az Anjou-kor a várgazdaságokban új gazdaságigazgatási tipust teremtett meg, mely közelebb áll a középbirtokokhoz, mint az uradalomhoz. E kisebb birtokok kezelése fokozottabb feladatokat rótt a gazdaságvezető várnagyokra, kik kénytelenek voltak a gondjukra bízott gazdaság intenzívebb kihasználására törekedni, ha a vár fenntartásával és élelmezésével kapcsolatos szükségleteket fedezni akarták.

A földbirtok államháztartási jelentőségének csökkenésével az előző századok legfontosabb államgazdasági problémája – az agrikultur telepítés kérdése – is magángazdasági problémává sűllyedt. Károly gazdaságpolitikájának egyik legjellemzőbb sajátsága, hogy bár minden eszközzel előmozdította a mezőgazdasági telepítést és várnagyai útján maga is intenzív részt vett a telepítőmunkában^[16], nem tekintette azt államgazdasági feladatnak. A magánbirtokosokra igyekezett a telepítés feladatát áthárítani és maga is mint magánföldesúr vette ki részét a telepítőmunkából. Az egyházi és világi birtokosok, különösen az oligarchia letörése után kialakult új arisztokrácia tagjai – a Drugethek, Nekcsiek, Gilétfiek, Köcskiek, Kanizsaiak, Széchényiek – következetes és céltudatos telepítéssel igyekeztek uradalmaik mezőgazdasági termelését fokozni^[17] E nagyarányú telepítési akciót a király a telepesek kiváltságainak jóváhagyásával és gyarapításával mozdította elő.

* * *

Az úri hatóság alá tartozó gazdasági erejét a középkori földesúr részben pénzbeli, részben terményadózás, részben robotmunka útján vette igénybe.

A domaniális államháztartás korában e háromféle szolgáltatás különböző népelemeket terhelt. A legelőkelőbbbek, a szolgálatba állt szabadok részben katonai, gazdatiszti stb. szolgálat végzésére voltak kötelezve, részben – mint a külföldről bevándorolt idegen vagy úri védelem alá húzódó magyar telepesek (hospesek) s később a félszabadok, sőt szolgák előkelőbbjei közül is mindtöbben – csupán pénzadóval, a föld használatáért fizetett földbérrel (terragium) rótták le a földesúr iránt tartozó kötelezettségeiket. Az alsóbb rétegek – a félszabadok, szabadosok és szolgák (servi)^[18]– mentesek voltak a pénzbeli adózás alól. Tartozásaikat gazdaságonként és egyénenként a legkülönbözőbb terményadókkal vagy robotmunkával rótták le. A terményadókat néha az egész termés bizonyos hányadában, többnyire azonban az úr részére évente beszolgáltatandó, kvalitatíve is meghatározott termény- vagy állatmennyiségben állapították meg. Ugyanígy történt az úrdolgának szabályozása. Az erre kötelezett népelemek által végzendő gazdasági vagy ipari munka, esetleg a beszolgáltatandó háziipari cikkek mennyisége gazdaságonként és egyénenként különféleképen volt megállapítva

Az úrnak járó szolgáltatások természetéhez képest a szolgaosztály keretén belül egyes népcsoportok közt bizonyos különbségek keletkeztek, melyek kezdetben nem tekinthetők foglalkozásbeli vagy társadalmi különbségeknek. A különféle neveken szereplő földesúri népség alapjában egyazon társadalmi osztály tagja s azonos mezőgazdasági foglalkozást űzött. A község földjéből használatra kapott földdarabon saját hasznára gazdálkodott vagy pásztorkodott. Földművesek és pásztorok voltak, de a földesúri adót különféle alakban fizették^[19]. Később – a XII. Század folyamán – az adózás minőségének és kivált az adóteher nagyságának és súlyos voltának különfélesége, majd felszabadítások és kiváltságolások útján a szabados és szolganépség körében bizonyos társadalmi és jogi különbségek keletkeztek, melyeknek alapja éppen a szolgáltatások különféleségében keresendő.

A rendes földesúri szolgáltatásokon felül az összes magángazdasági népeket terhelte a földesúr ellátásának súlyos kötelezettsége. A földesúri beszállási jog (descensus) értelmében az utazó uralkodót, illetőleg a földesurat és kíséretüket, valamint tisztjeiket a meglátogatott vidéknek földesúri hatóságuk alá tartozó népe látta el a szükséges élelemmel. A descensus mind a pénzzel, mind a terményekkel, munkával adózó földesúri népeket terhelte s vele rokon szolgáltatás az uradalmakat igazgató főtisztek évi donuma^[20].

A descensus gyakorlása véletlen körülményektől függött, tehát bizonytalan jövedelmi forrás s e mellett igazságtalan és aránytalan teher volt. Előfordult, hogy némely község, vagy vidék több évben egymásután, sőt egy évben többször volt kénytelen a földesurat és kiséretét ellátni, más községek és vidékek évtizedeken át mentesek voltak a tehertől. Úgy az adóztatás, mint az adózók szempontjából kívánatos volt a véletlen eshetőségektől függő bevételt, illetőleg terhet más, rendszeresebb és arányosabb adóvá helyettesíteni. Az aránytalanságok kiküszöbölése s a földesúr descensus-jogának jövedelmezőbbé tétele végett jött szokásba a rendkivüli élelmiszeradók (collecta victualium) kivetése^[21] A földesurak – s elsősorban a király – oly években, mikor beszállási jogukkal nem éltek, összes jobbágyaiktól meghatározott mennyiségű és minőségű élelmiszer beszolgáltatását követelték. Idővel ez a rendkívüli élelmiszeradó több helyütt rendszeres szolgáltatássá, egy-egy jobbágycsoportot vagy községet egyetemlegesen terhelő ünnepi terményadóvá (munera strennalia)^[22] alakult. Az ünnepi adót évente háromszor fizették az összes földesúri népek, tekintet nélkül arra, hogy a földesúr megfordult-e az illető vidéken. A descensus-jogból tehát egy újabb, minden úri hatóság alá tartozó egyént arányosan terhelő, rendes földesúri adó sarjadt^[23] de mellette, mint rendkivüli szolgáltatás, a descensus is fennmaradt.

A földesúri népek ünnepi terményadójával azonos szolgáltatás volt a vármegyék ispánjainak a király s a magángazdaságok tisztjeinek a földesúr részére adott donuma^[24], mely a földesúri tisztekkel szemben gyakorolt descensus-jogból kialakult adókötelezettség volt.

A XIII. század társadalmi és gazdasági mozgalmainak eredményeképen a földesúri hatóság – különösen a király földesúri hatósága – alá tartozó népelemek előkelőbbjei, a tiszti és katonai szolgálatot teljesítő jobbágyok, vitézek, az udvari foglalkozást űző is könnyebb munkát végző szabadok és félszabadok, a pénzzel adózó telepesek, sőt némelyek az alsóbb rétegekbe tartozó szolgák és szabadosok közül is a köznemesi és polgári osztályba emelkedtek, felszabadultak magánjogi függésükből s a királlyal szemben alattvalói, közjogi viszonyba kerültek. Az alsóbb rétegek körében pedig megindult az egységes paraszt-jobbágy osztályba való tömörülés s a XIV. század második negyedében már kialakult ez az országszerte azonos elvek szerint – bár helyenként még mindig individualiter – adózó egységes jobbágyosztály.

A földesúri hatóság alá tartozó alsóbbrendű népelemek társadalmi és jogi összeolvadásának legjellemzőbb kísérő tünete a földesúri szolgáltatások terhének egyenlősítése és arányosítása volt.

A pénzadó, a földbér már a XIII. században nagyjából egységesen volt megállapítva: az adófizető várnépeké házanként 5 pondusban, a földesúri adófizető népeké 1/2 és 1 fertóban (6, illetőleg 12 pondus), a telepeseké rendszerint 2–3 pondusban, más vidékeken 1/2 fertóban^[25].

A terményadózás és robotmunka terén még nagy a változatosság, de már itt is feltünnek az egységesítésére irányuló törekvések. A kereskedelem és ipar fellendülése következtében a jobbágyszolgáltatások egyrésze elvesztette jelentőségét. A fejlődő városi ipar és kereskedelem feleslegessé tette a földesúri népek háziipari munkálkodását. A földesurak csupán a mezőgazdasági munka kihasználására fordítottak gondot. A terményadózás és robotmunka sokfélesége mindinkább megszűnik s vele eltüntek a földesúri adó különféleségén alapuló társadalmi és jogi külömbségek és adózási aránytalanságok.

A jobbágyterhek részletes szabályozása most is a földesurak által kiadott urbariumokban^[26] történt, de ezek az urbariumok már korántsem oly változatosak, mint a megelőző korban voltak. A részletekben, vidékenként és helyenként nagy eltéréseket találunk, mindazonáltal határozottan előtérbe lép a terhek egységesítésére irányuló törekvés. A változatos és individuális adózást egységesebb jobbágyadózás váltotta fel^[27].

E fejlődés irányításában, a terhek egyenlősítésében a vezetőszerep a királyi uradalmaké volt.

A XIV. században az állandó udvartartás kialakulásával Visegrádon, Budán s más királyi kastélyokban a belső komornoki és inasi, konyhai, istállós és más udvari szolgálatok ellátására állandó és hivatásos udvari cselédséget tartottak. A szükséges iparcikkeket a hazai városok iparos és kereskedő polgáraitól és külföldi kereskedőktől szerezték be. A földesúri népek udvari szolgálata és kezdetleges háziipari cikkei nem elégíthetik ki az Anjouk fényes udvarának fokozódó igényeit. Az a sokféle háziipari szolgáltatás, udvari és házicselédi szolgálat, mely az Árpád-kor mezőgazdasági munkásosztályát oly sok rétegre tagolta, az Anjou-kor királyi uradalmaiban fölöslegessé vált. S ugyanakkor a birtokszervezetben és a gazdálkodás módjában beállt változás, a terjedelmes váruradalmak helyébe lépő kisebb várgazdaságok rendszere is kívánatossá tette a személyenként vagy csoportonként fix tételekben meghatározott változatlan szolgáltatások rendszerének egy a földesurat a fokozódó termelésével azonos arányban növekvő jövedelemben részesítő, elasztikusabb jobbágyadózási rendszerrel való felváltását.

E kettős okra vezethető vissza a jobbágyok terményadózási kötelezettségének egységes szabályozása. A királyi és váruradalmak jobbágyaitól – úgylátszik – legtöbbhelyt már Károly Róbert korában kezdik a különféle termény- és háziiparcikk-szolgáltatások helyett az összes mezőgazdasági termények után egységesen fizetett kilencedet (nona) szedni.

Nagy Lajos törvénye^[28], mellyel elrendelte, hogy földesúri adóba a király, királyné és más földesurak jobbágyaiból mindennemű mezőgazdasági termésből a papi tized levonása után fennmaradó résznek ez kilencedét (nona) tehát az egész termés második tizedét szedjék^[29], csak úgy érthető meg, ha az a királyi uradalmakban már meghonosodott terményadónak általánosítása.

A kilenced behozatalát rendszerint úgy tekintik, mint a bandériumállítási kötelezettség ellenértékeképen a földesuraknak nyújtott nagy kedvezményt^[30]. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagynunk, hogy a földesurak korántsem fogadták az új adót szívesen s a király csak szigorú büntetősanctióval tudott a törvénynek érvényt szerezni^[31]. A kisebb birtokosok ragaszkodtak az érdekeiknek jobban megfelelő, szokás áltál szentesített és urbariumok alakjában magánjogi szerződéssel biztosított vegyes szolgáltatásokhoz, a nagybirtokosok egy része pedig – különösen az egyháziak – nagyterjedelmű uradalmaik lakatlan és műveletlen területeire szívesen csalogatták a munkásnépet a kilencednél enyhébb adóteher kilátásba helyezésével.

Az új földesúri adó tehát nem annyira a földbirtokososztály, mint inkább a királyi kincstár érdekeit szolgálta s tulajdonképem célja a királyi vagyon védelme volt. Félni lehetett ugyanis, hogy a király kilencedfizetésre kötelezett jobbágyai szívesen fognak oly nagybirtokosok szolgálatába állni, kik esetleg a kilencednél enyhébb adót követelnek. A kilencednek országos földesúri adóvá tételével a királyi birtok elnéptelenedését s az ennek következtében várható jövedelemcsökkenést igyekeztek megakadályozni.

A kilencedfizetési kötelezettség kiterjesztése az összes jobbágyokra egyértelmű volt a terhek egyenlősítésére s a jobbágyok egységes társadalmi osztályba való tömörítésére irányuló fejlődés betetőzésével.

A pénz- és terményadózás egységes szabályozásával egyidejűleg megtörtént a korábban különböző földesúri szolgacsoportokat individualiter terhelő háromféle szolgáltatáscsoport – a pénzadók, terményadók és robotmunka – arányos megoszlása az egységes jobbágyosztály tagjai közt. A XIV. század óta a jobbágyszolgáltatások különféle nemei – pénzadó, terményadó (kilenced és ünnepi terményadó) és robotmunka – már nem különböző népelemeket, hanem egységesen és egyetemesen minden jobbágyot terheltek. Minden jobbágy fizette a rendes földesúri adóvá alakult földbért; minden jobbágy beszolgáltatta termésének – a papi tized levonása után – egykilencedét; minden jobbágy köteles volt mezőgazdasági robotmunkát végezni s ezenfelül volt minden jobbágyközség fizette az ünnepi terményadót és viselte a földesúr és tisztjei descensusának rendkívüli terhét.

A különféle szolgáltatásnemeknek az egész jobbágyosztályra való kiterjesztése ez osztály rendkívül súlyos megterhelésének látszik^[32]. Nem szabad azonban felednünk hogy a földesúri népeknek korábban katonai, gazdatiszti és udvari szolgálattal, valamint pénzadóval terhelt előkelőbb rétegei – szórványos és individuális eseteket nem számítva – nem süllyedtek le a parasztjobbágyosztályba, hanem a nemesi és polgári rendbe emelkedtek, vagy legrosszabb esetben, mint harcos földesúri jobbágyok, praedialisták, régi kiváltságaik élvezetében szolgálták tovább urukat. A jobbágyság tömegei a régi félszabad és szolganépség köréből kerültek ki s ezeknek további terményadójához viszonyítva az új adózási rendszer korántsem jelentett súlyos megterhelést. Maga a terményadó a XI. századi kétharmadról és egykettedről^[33] fokozatosan csökkent a termés egytizedrészére s az ünnepi adóval és robotmunkával, valamint a korábban nem fizetett földbérrel súlyosbítva sem érte el a XI–XII. századi szolgáltatások mértékét.

E mellett a földbér új terhének ellenértékeképpen a jobbágyság szabad költözési jogot nyert^[34] s nyilván ennek következményeképpen nagyrészük felszabadult a rendkívüli királyi adók fizetése alól is. A földesurak, hogy jobbágyaikat kíméljék s elköltözésüket megakadályozzák, maguk kezdik a rendkívüli adót fizetni a földbérjövedelemből^[35].

Az új földesúri adózási rendszer csupán annyiban jelentett megterhelést, amennyiben az utolsó évtizedek zavaraiban a jobbágyság egy részének sikerült korábbi terhei egy részétől önkényesen megszabadulnia. A viszonyok konszolidálásával e forradalmi természetű „szabadság” természetesen megszűnt, de vele együtt eltűnt a jobbágyság nagy tömegeit súlyosan érintő jogbizonytalanság és a belső harcokban folyton váltakozó földesurak kizsákmányoló önkényuralma. A földesurak – s elsősorban a király – szempontjából az új rendszer kialakulása a magángazdasági népek munkájának biztos és rendszeres gyümölcsöztetésével volt egyértelmű.

Hatalmas kiterjedésű magánuradalmi és az újonnan szervezett várgazdaságok birtokában a király még mindig az ország leggazdagabb földbirtokosa volt s domaniális jövedelmei nevezetes szerepet töltöttek be a királyi magánháztartással egybeforrott államháztartás jövedelmei közt, mindazonáltal a földbirtok financiális jelentősége már közel sem volt akkora, mint a királyi váruradalmak épsége idején, mikor az államháztartási szükségletek túlnyomórészben a domaniális jövedelmekből fedezték.

A családi vagy magánuradalmak fedezhették az ország első földesurának magánháztartási és udvartartási költségeit s a várgazdaságokkal együtt az állandó hadsereg szükségleteit is, de nem voltak elegendők az Anjouk fényes udvartartásának ellátására és a nagyhatalmi szükségleteinek – köztük a zsoldos hadsereg rendkívüli kiadásainak – fedezésére. A földbirtok, mint államháztartási jövedelmei forrás háttérbe szorult más, regálejogon alapuló jövedelmi források mögé.

[1] V. ö. I. Függelék. 5. Sz. regesta.

[2] 1328: „cum nos universas terras castrorum nostrorum… ab. eisdem quomodolibet alienatas generaliter a quibuscunque recaptivari precipissemus et eisdem castri restitui….” Fejér VIII/3 271. I. 1327 pozsonyi várföld, várnép és udvarnokok: Anjou II. 319. Sárosi várföld: Fejér VIII/3 271. Borostyánkői speculatorok: u. o. VIII/3 179. Tárnokok, királyi és királynői conditionáriusok: Zalai okl. I. 248. magtalanul elhaltaknak jogtalanul elfoglalt birtokai: Történelmi Tár. 1910. 306, Zólyom, Turóc és Liptó: A liptói és turóci registrum. Közli Horváth Sándor, 1902. 26. I. 1328. Szepesi birtokvizsgálat: Fejér VIII/3 336. VII/5. 184. 1330. Veszprémi királyi, királynéi javak. Magyar Nemz. Múz. Törzsanyaga (Tagányi Károly szives közlése.) István pécsi prépost működése „ad requirendum universa iura regalia et reginalia inter terminis regni”. Anjou II. 468. 1334, zalai várnép: Zalai okl. 1. 275. 1. 1335. Soproni várnép. Hazai okm. III. 126. Karakói várnép. Anjou III. 198. Soproni okl. 1. 162. 1340. Győrmegyei kir. lovászok: Kismartoni Eszterházy-levéltár.(Tagányi Károly közlése). 1341 zalai királyi és királynéi conditionáriusok, vincellérek és udvarnokok: Zalai okl. 1. 429. 1. A királyi javak visszaszerzésével kapcsolatos intézkedés volt a „Szt István legendája” néven ismeretes legrégibb registrumnak Visegrádra való átvitele: Fejér VIII. I. 108. I. A Károly korában készült registrumról ld. Horváth Sándor id. h. 26. És 51. 1.

[3] V. ö. Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza. 1. 18. 411,458, 581, 681, III. 277, 296, 297, 376, 483, 487, 526 1.. és Pesty Frigyes: Eltünt vármegyék. 1.8. 59-67, 68-74, 75-83, 80, 170, 195, 196. 201-212, 213-218. II.108-115 1. A csallóközi udvarnokispánságról: Anjou Okm. II. 319 1. Abból a tényből, hogy ezek a vármegyeispánságtól merőben különböző erdő- és mezőgazdasági ispánságok Károly Róbert és Nagy Lajos korában még fentálltak, nyilvánvaló, hogy a nevezett uradalmak a király kezén voltak, amit egyébként e vidékek törzsökös birtokos nemzetségeinek csekély száma vagy teljes hiánya is bizonyít. (Erre nézve lásd: Karácsonyi: Magyar nemzetségek, III. 226-230 l.) A pilisi, solti, segősdi, bakonyi, csepeli, csallóközi és besztercei ispánságok csak a XIV. sz. végén, illetőleg a XV. sz. elején szünnek meg s az alájuk tartozó területek ekkor olvadtak be közigazgatásilag a szomszédos vármegyékbe, illetőleg ekkor alakultak át vármegyévé (pl Máramaros).

[4] A visszaszerzési akció korunkra jutott forrásai is többnyire a visszafoglalás ellen tiltakozó birtokosok valódi vagy vélt jogait megerősítő kiváltságlevelek.

[5] V. ö. Az okmánytárakban (Fejér, Anjou stb.) közölt számos adománylevelét és Buday Károly: A magyar művelődés a XIV. Században, Sátoraljaújhely, 1912 31–33. 1.

[6] Itt még a régi vármegyei gazdasági és közigazgatási szervezet nyomaival találkozunk, de a XIV. század második felében már e késői telepítésű és vármegyei szervezetet csak a XIV. században nyert három vármegyében is megindult a várjobbágyok megnemesítésének, a várföld elidegenítésének országszerte befejezéshez közeledő folyamata. V. ö. Horváth Sándor: A liptói registrum.(Századok. 1909, 820-826) és Pesty Frigyes: A magyarországi várispánságok története. 156. 307, 514. 1

[7] V. ö. Az 1291: XIX, XX. Tc. és 1298: X. tc.a jogtalanul épített várak lerombolásáról. Kovachich: Sylloge.

[8] Csak találomra – az Anjou-kori Okmánytár lapján végighaladva sorolok itt fel néhány királyi várat Károly Róbert korából: Sebesvár, Csehvár, Pazsega, Pankota, Dezne, Hasznos, Solymos, László, Kőszeg, Kórogy, Rohoncz, Nevicske, Salgó, Regécz, Dédös, Fülek, Hrussó, Korlátkő, Trencsén, Beszterce, Nyaláb, Göncz, Valkó, Adorján. Ugod, Sempte, Gyimes, Somogyvár, Csókakő, Gesztes, Árva, Strigó, Csáktornya, Komárom, Tapolcsány, Visegrád, Bajnócz, Sáros, Galambok, Sirok, Legnicze stb. Anjou. I. 196, 289, 474, 521, 522, 529,574, 598, II. 38, 39, 53, 54, 84, 97, 102, 116, 142, 196, 215, 264, 306, 330, 377, 404, 463, 497, 499, 533, 551, 583, 623, III. 1. 6, 27, 31, 155, 211, 254, 296, 339, 402, 529, 544, 569, IV. 95, 143, 232, 239, 1.

[9] 1302. Castrum Baymoch cum omnibus vitis, oppidis… etc et pertinencia universis. Anjou. 1. 28. 1322: Castrum Salgo cum novem villa ad ídem castrum pertinentibus Anjou. II. 39. 1327: possessio Garadna castro nostro Gunch applicata. U. o. II. 330. 1333: Castrum Árva cum toto districtu eiusdem: castra Strigow et Chaktornia cum, suis districtibus, castrum Kamarum cum omnibus pertinenciis, villis et juribus ad ipsum castrum pertinentibus. U. o. III. 31. 1. Stb. Magánváraknál: 1314: terra castri Lindvae U. o. I. 369. 1321: terram seu posessionem ad Muran pertinentem. U. o. 1664. 1327: terra Nagyrimolch ad castrum Hollokeu pertinens U. o. II. 287, 1329: possessiones ad castrum Lublo pertinentes U. o. II. 423, 1329: castra Berzethe et Krasnahorka cum quibusdam possessionibus II. 426, 430, III. 10: 1329: villae ad castrum Porostyán pertinentes U. o. II. 453: possessio Aghaguspothoka….ad castrum, de Lypolch pertinens, III. 42, 1. stb.

[10] Pl. 1306: Mgr Paulus castellanus, serviens :Kopoz palatini Anjou, 1. 107, 1331: Lukachius castellanus, famulus Philippi palatini II. 572.

[11] Így Kacsics nb. Széchényi Tamás 1313, Lubló várnagya. 1319-20. Arad. Bécs, Szerémmegyék ispánja, Hasznos és Solymos vármegye, Anjou 1. 289, 529, 1. 1320: Pál macsói bán, Valkó és Bodrog ispánja, Kőszeg várnagya. U. o. I. 574, 1321: Aba nb. Nekcsei Sándor, Körösszeg várnagya. U. o. I. 598, 1321-1334: Osl fia Miklós, később macsói bán, Kórogy várnagya, U. o. 1.. 598 stb, 1325-1339: Kőcski Sándor országbíró, Beszterce várnagya U. o. II. 215, III. 599. 1327: Demeter tárnokmester, Bécsl, Trencsén ispánja és körösszeg várnagya. U. o. II. 306, 377, 1330: Debreczeni Dózsa nádor fiai, Szabolcsmegye ispánjai és Adorján vár várnagyai U. o. II. 463, 623, 1330-1341: Tót Lőrincz, a királyi zászlótartók mestere, Nyitramegye ispánja és Sempte várnagya. U. o. II. 499, 553, III. 529, IV. 95, 1333-1341: Péter fia Tamás Liptó ispánja, Csókakő és Gesztes várnagya. U. o. III. 1. 6, 296, IV- 951. Stb. V. ö. Az Anjou-kori várnagyok sorozatát: Wertner Mór: Adalékok a XIV. századbeli magyar világi archontológiához. Tört. Tár. 1907. 181-198. És 327-341. 1.

[12] 1318: Gregorius serviens seu iudex megri Ivanka castellani de Pankonta. U. o. I. 474., 1324: Magister Dominicus vicecomes et castellanus de Trinchinio. U. o. II. 142. 1331: Mgr. Dominicus vicecastellanus de Sempte. U. o. II. 553. 1333: Comes Iván viceiudex Stephani auctoritate regia castellani de Wysegrad. U. o. III. 27. 1339: Magistri Gogan et Aman vices castellani comitis Pauli iudicis curie regis in Bistricia. U. o. III. 569, 1342: Mgr. Thomas vicecomes et castellanus Trinchiniensis. U. o. IV. 239. 1. Stb.

[13] Így pl. Anjou. III. 132, 155, IV. 95 1. Stb. 1336: Venerabilium patrum dominorum Chanadini Strigoniensis, Ladislai Colocensis sedis archiepiscoporum…. Episcoporum, necnon magnificorum virorum Demetrii magistri tawarnicorum, Mick bani… Pauli dicti Magyar castellani de Gymes et Thomae filii Petri castellani de Chokaku magistrorum ac aliorum regni nobilium nobiscum in iudicio consedencium. Anjou. III. 296. 1.

[14] E széles hatáskörök következménye, hogy a bíráskodási, vám s egyéb mentességek ügyében kibocsátott királyi levelek Anjou-kori formulájában a várnagyok a megyés ispánokkal együtt említtetnek: „universis comitibus, iudicibus, castellanis, nobilibus” Anjou. II. 80.III. 53, 154, 584, 587, 1. Stb.

[15] V. ö. Az 1291: III. tc. rendelkezését: „dignitates, seu comitatus regni, seu castra advenis vel hospitibus….nullatenus conferemus” Kovachich: Slloge decretorum 1.

[16] Fejér VIII/7. 225, 320, Anjou III. 569. 1. V. ö. Továbbá Nagy Lajos korára: Anjou V. 24, 218, VI. 250. Pesty: Krassó vármegye oklevéltára, 28, 1.

[17] V. ö. Pl. Zichy okm. I. 303. Anjou I. 643, II. 214, 237, 517, 578, III. 42. Hazai okm. II. 35. Sztáray okl. 1.167. Fejér VIII/2, 141, 391, VIII/3, 130, 141, 388, 438, VIII/5, 124, VIII/6 112. 1. Stb. Horváth Mihály: Kisebb történeti munkái II. 95-96. 1. Wenzel Gusztáv: Magyarország mezőgazdaságának története. 276-278, 292-295, 1. Illés id.m. 13. 1. Bruckner Győző: A soltészság intézménye a Szepességen, (Békefi Emlékkönyv, 1912 109-110. 1.), Tagányi Károly: Jelentés „A soltészságok története” c. pályaműről, (Akad. Értesítő 1914, 327, köv. I. Buday Károly: A magyar művelődés a XIV. század első felében, 39-43. 1. Pór Antal (Századok, 1890. 37-40. 1.)

[18] Tudatosan mellőzöm az irodalmunkban szokásos, de a középkor servi fogalmának meg nem felelő rabszolga szót.

[19] Ily értelemben kell felfognunk a XI-XIII. századi forrásokban feltűnő s különféleképen nevezett – szántóvető, szőlőműves halász, kanász, pecér, lovász, márcadó, szállásadó, harangozó, kamarás, szekeres, lovas, sütő, tímár, ács, ötvös, kovács stb. – szolgák megkülönböztetését.

[20] Az irodalmunkban elfogadott „ajándék” szót tudatosan mellőzöm, mert a donum nélkülözi az ajándékra jellemző kritériumát. Helyes fordítása inkább „adomány” volna, de ez félreértésekre vezethet. A középkori donum fogalmát illetőleg v. ö. Dopsch (Die Wirtschaftsentwickelung der Karolingerzeit. II. Weimar, 1913. 252-253, 333.1.) helyes megállapításait.

[21] Eckhart id. m. 70. I. Illés id. m. 70. 1. Az élelmiszeradó és denscensus-jogi összefüggésére nézve v. ö. Még Magy. Gazdaságtört. Szemle. 1898. 602. 1.

[22] Irodalmunkban ezt is – mint a donumot – rendszerint „ajándék”-nak nevezik.

[23] V. ö. Alább a városok ünnepi adójáról mondandókat.

[24] Már III. Béla korában említik a király jövedelmei közt az ispánok donumát.

[25] V. ö. Magyar pénztörténet. 535-536, 539. 1.

[26] V. ö. Pl. Anjou. Okm. III. 316 IV. 169, VI. 407. Knauz: Monum Strigon. II. 707. 1. Tkalčic: Monum. Hist. Episcop. Zagrab II. 22-27, 43-62, 72-73. 1. Bunyitay Vince: A váradi káptalan legrégibb statutumai, Nagyvárad. 1886. 42-56, 57-58, 84, 1.

[27] V. ö. mindezekre nézve Wenzel Gusztáv: Magyarország mezőgazdaságának története. Budapest, 1887, 287-291, I., Nagy Benjamin: A magyarországi jobbágy állapota Róbert Károlytól 1514-ig. Budapest, 1896, 34-43, 1. Acsády Ignác: A magyar jobbágyság története, Budapest, 1908, 112-144 1., Illés József: Anjoukori társadalom és adózás, Budapest, 1900. 12-17, 69-74, 1., Buday Károly: A magyar művelődés a XIV. század első felében. S-Újhely, 1912. 8-18. 1. Tagányi Károly: Jelentés (Akadémiai Értesítő. 1914. 339. l.) stb.

[28] 1351: VI. tc.

[29] A kilenced (nona) vagyis a papi tized után szedett földesúr-tized – különösen egyházi birtokon – külföldön sem volt ismeretlen. V. ö. Vocke: Geschichte d. Steuern des britischen Reichs. Leipzig, 1866.136 1. Dovelt, Stephen: A history of taxation and taxes in England. I. London, 1844, 43–46, 249. I. Inoma-Sternegg: Deutsche Wirtschaftsgeschichte. 1*. 1909, 202. 343, 421: II. 40: 40. I.

[30] Ezt a feltevést a törvény sablonos indokolására alapítják, mely szerint a rendelkezés azért történt, „ut per hoc regnicolae nostri nobis fidelius possint famulari”.

[31] 1351: VI. tc. és Illés id. m. 73. 1., továbbá A váradi káptalan legrégibb statutumai. Közrebocsátja Bunyitay Vincze. 1886. 50. 1. V. ö. még Erdélyi László: Egyházi földesúr és szolgái. Bpest, 1907.

[32] A kilenced behozatalát rendszerint így is értelmezik.

[33] V. ö. az I. esztergomi zsinat végzését: „Servi ecclesiastici si boves proprios habuerint … dimidiam pertem de his, que araverint, sin autem cum bubus magistrorum suorum aracerint, duas partes inde magistri ecclesiarum habent” Závodszky 205. l.

[34] V. ö. 1351: XVIII. Tc. és Illés id. m. 73-74 l. A földbér új teher volt, mert azt szolga nem fizette, csak személyileg szabad ember, ezért mentesek fizetése alól az Árpád-kor szolga és félszabad elemei.

[35] V. ö. Knauz: Mon. Strigon. II. 708. Anjou III. 593. Fejér VIII/4. 294. Eckhart id. m. 63. i.