VI. Adóregále.

A középkori államháztartások jövedelmeit magángazdasági (domaniális), felségjog alapján szedett (regále) és önként megajánlott (adó) jövedelmek csoportjába soroztuk, tekintet nélkül arra, hogy a mai forgalommeghatározások szerint az adók, illetékek, egyedárúságok vagy más jövedelmek sorába tartoznak.

Mindhárom jövedelmi csoportban találunk oly szolgáltatásokat, melyek az egyenes adó minden ismertetőjelét magukon viselik.

A földesúri jog és a felségjog alapján szedett adók középkori felfogás szerint nem voltak „adók”, mert nem bírtak önkéntes megajánlás lényeges ismertetőjével. Éppolyan magángazdasági, illetőleg regále jövedelmekül tekintettek, mint egyéb földesúri, illetőleg regálejövedelmek.[1] Az előbbiek kivetésének alapja és jogcíme a földesúri jog, az utóbbiakénak – amennyiben nem más regalejog melléktermékei[2] – az adóztatási felségjog vagy adóregale, értve ezalatt a királynak azt a jogát, hogy alattvalóira önhatalmúlag a modern egyenes adó fogalmának megfelelő terhet vethetett ki.[3]

A magángazdasági természetű egyenes adók (földesúri adók) a föld használatáért, illetőleg a mezőgazdasági munka szabad gyakorlásáért fizetett szolgáltatásokból (terményhányad, földbér, descensus stb.) fejlődtek adóvá. A földesúr részére rendszeresen követelt szolgáltatások fejében hasznát földrészek a földmíves családokban örökletesek lévén, a használati jogban rejlő ellenérték emléke elhalványult s a szolgáltatások a hatalom (ezesetben a földesúr) részére ellenszolgáltatás nélkül fizetett járulékká, tehát adóvá alakultak. Ezek a földesúri jog alapján kivetett adók a magángazdasági jövedelmek közé tartoznak, azonban a király részére szedett földesúri adók egy része – így a városi polgárok adója – a fejlődés folyamán regalejogon követelt adóvá alakult s ezeket korszakunkban már az adóregálé keretében kell tárgyalnunk.

A regálejogi eredetű egyenes adók a legkülönbözőbb címeken (védelmi vagy türelmi díj, pénzváltás elmulasztása, hadmentesség, stb. címén) szedett illetékekből alakultak adóvá. A közhatalom az alattvalóknak nyújtott csekély szolgáltatást – financiális okokból – mind nagyobb összegekkel fizetteti meg. Az ellenérték folytonosan kevesebbedik, végül oly csekéllyé, szinte észrevehetetlenné válik, hogy az illeték lényegében az alattvalóktól ellenszolgáltatás nélkül fizetett adóvá lesz.[4]

* * *

Az Árpád-kor regálejogi természetű kezdetleges egyenes adói a szabad denárok és a marturina, a külföldi telepesektől és a hódolt népek szabaddá lett ivadékaitól védelmi vagy türelmi díj fejében szedett illetékek voltak. A telepes vendégek (hospites) és a király vagy más földesurak földjén dolgozó félszabadok, szabad parasztok (liberi) fejadójának, a szabad denárnak vagy füstpénznek nevével – mentességi kiváltságok felsorolása közben – az Anjou-korban is találkozunk,[5] de ebben csak a régi kiváltságlevelek visszhangját, elavult tartalmatlanná vált, üres kifejezések lemásolását láthatjuk. Maga a szabad denár, mint önálló jövedelmi forrás már a XIII. században eltünt. A várbirtok eladományozásával s a nemesi birtok adómentességének és a városi autonómiának kialakulásával beolvadt a földesúri népek, illetőleg a városi polgárok magángazdasági eredetű földbérébe.

Szlavóniában ez a fejlődés csak később, a XIV. század közepén következett be.[6] Itt a szabad denárokkal azonos természetű, eredeti terményadózási formájának megfelelően nyestbőradónak (Colecta marturinarum) nevezett, de már több mint egy évszázad óta készpénzben szedett védelmi díj Károly Róbert korában is élő adóteher volt. Csak Nagy Lajos korában olvadt be a lucrum camerae címén szedett portális adóba, illetőleg a földbérbe.[7]

A szabad denárokkal és a nyestbőradóval lényegben azonos természetű szolgáltatás volt az oláhok állatadója, a zsidók bére, a szabad jászok és kunok díja és a székelyek ököradója.[8] Eredetében mindannyi a védelem vagy türelem fejében szedett illeték volt, a későbbi fejlődés folyamán azonban eltérő alakot öltöttek.

Az oláhok adója, mely a primitív gazdálkodási viszonyoknak megfelelően késő századokig terményadó maradt, valamint a zsidók védelmi díja, a fizetők alárendelt helyzetéhez, a királytól való magánjogi függésükhöz képest, már eredetileg is magángazdasági szolgáltatás jelegével bírt, s a zsidó-bér és a hospes-földbérrel analóg fejlődésen megy át.[9] A szabad kunok és jászok védelmi díja viszont csak később – a XIV. században – társadalmi helyzetük süllyedésével alakul a hospes földbérből fejlődött városi adóhoz hasonló szolgáltatássá.[10] A szabadságokat és kiváltságaikat érintetlenül megőrző székelyek védelmi díja, az ököradó[11] azonban eredeti alakjában maradt fenn, mint a szabad telepesektől, hódoló, de szabad népektől általánosan fizetett védelmi díj utolsó maradványa.[12]

A védelmi vagy türelmi díj címén szedett ősi adónemek jelentősége az Anjou-kor államháztartásában igen csekély volt. Sokkal fontosabb, sőt – a későbbi fejlődést figyelembe véve – pénzügytörténeti szempontból is a legnagyobb fontossággal bíró adójövedelem gyűjtőnéven exactionak és colecta-nak nevezett rendkívüli adók jövedelme volt. E rendkívüli adó kivetése az uralkodó adó felségjoga alapján történt; önhatalmi természetük az exactio (kivetés) névben is kifejezésre jut.

A rendkívüli adók első nyomai II. András korába, abba az időbe vezetnek, mikor a várgazdaságok és királyi magángazdaságok eladományozása következtében a régi államszervezet teljes bomlásnak indult s a megfogyatkozott magángazdasági és rendes regáléjövedelmeket a királyi földbirtoktól független, regáléjogon alapuló rendkívüli jövedelmekkel kellett pótolni. A rendkívüli adót kezdetben különféle címeken, illeték vagy büntetésdíj (pénzváltás, hadkötelezettség elmulasztása, mentességek stb.) örve alatt vetették ki.

A XIII. század második felében azonban már kialakulóban volt a felfogás, hogy az uralkodó adófelségjoga alapján minden ellenszolgáltatás nélkül igénybe veheti az államháztartás részére mentességi kiváltságokkal nem bíró s így adózással megterhelhető alattvalóinak gazdasági erejét, tekintet nélkül arra, hogy azok saját vagy más földesurak magángazdaságának népei voltak. A rendek kezdettől fogva küzdöttek ez udvari felfogás ellen, azt vitatva, hogy az uralkodó csupán a vele magánjogi jogviszonyban élő népelemeket adóztathatja meg. Mikor kellő erővel tudtak fellépni, sikerült a királlyal is elismertetniök az egyházi és világi birtokosok népének mentességét a rendkívüli adózás mind súlyosabbá váló terhe alól.[13] A küzdelemnek mégsem volt sok pozitív eredménye, mert az uralkodók hatalomban megerősödve továbbra is igénybe vették a magángazdaságok népeinek adóerejét.[14]

A rendkívüli adó financiális jelentősége a magángazdasági, majd később más, regáléjogi (bánya, vám) jövedelmek fokozatos csökkenésével fordított arányban folytonosan nőtt. A XIII. és XIV. század fordulóján a pénzverési nyereség mellett már fő jövedelmi forrása volt a kincstárnak. Károly Róbert korában az adóregálé ismét vesztett a jelentőségéből, mert az államháztartás újjászervezésével a vám-, pénzverési és bányaregálé jövedelme hatalmasan növekedett. Mind amellett gyakran igénybe vették az adóregálében rejlő gazdag jövedelmi forrást.[15]

E korban vesztette el a rendkívüli adó illetékjellegét. Ekkor alakult ki teljesen a királyi adófelségjogról alkotott felfogás s vált az adóztatás joga a többi regáléjogtól elkülönült felségjoggá. E változás abban jut kifejezésre, hogy e korban már szükségtelennek tartják a collecta illetékjellegének kidomborítását. Ez idő óta egyszerűen megjelölik az adókivetésre okot adó pénzügyi célt s ez alapon követelnek az országlakosoktól adót.[16]

A rendkívüli adó – a többi regáléjövedelmekkel ellentétben – nem csupán a kereskedelmi és ipari foglalkozást űző népelemeket, hanem velük együtt a mezőgazdasági népelemeket is terhelte. Az adófelségjog alapján az uralkodó az egyházi és magánbirtokosok népeinek gazdasági erejét önhatalmúlag vette igénybe az államháztartás számára. Az adóztatás súlyosan érintette a földesurakat, mert a közhatalom maga számára aknázta ki az ők jobbágygazdaságaikban rejlő adóforrást s emiatt ők kevésbé tudták azt kihasználni. Az erélyes Anjoukkal szemben azonban nem tudtak az Arany-bullában s más XIII. századi kiváltságlevelekben és törvényekben biztosított adómentességnek érvényt szerezni. A rendkívüli adó kivetését mindazonáltal törvénytelennek tartották s – ha mást nem is tehettek – tiltakoztak annak kivetése ellen.[17] A tiltakozások bizonyítják, hogy az önhatalmúlag kivetett adót már e korban is abuzusnak minősítették. Első tünetei ezek az alkotmányos rendi közfelfogásnak, mely szerint a király a rendi birtokosság jobbágyait csak a rendek előzetes hozzájárulása esetén adóztathatja meg. A királynak és rendeknek az adófelségjogról vallott eltérő felfogása hosszú küzdelem[18] árnyékát vetette előre, mely végülis a rendi álláspont teljes diadalával és a rendkívüli adó (subsidium, contributio) megajánlási jogának intézményes biztosításával[19] ért véget.

A rendkívüli adót Károly az Árpád-korban szokásos mértékben vette igénybe. Összege portánként fél vagy egy fertóban volt megállapítva.[20] Szükség esetén nagyobb összegű adót is vetettek ki, de ezeket egészen kivételes eseteknek kell minősítenünk.[21] Az egy fertós (=1 forintos)[22] adó lett alapjává a rendkívüli adó 1 arany forintban megállapodott és századokon át szokásos összegének.

A rendkívüli adó jövedelmének megállapításánál pozitív adatokra nem támaszkodhatunk. Ha az adóköteles porták számát hozzávetőleges számítással kétszázezerre becsüljük,[23] az 1 fertós kulccsal 50.000 márka, vagyis 20.0000 aranyforint jövedelmet kapunk.[24] Figyelembe kell azonban vennünk, hogy a rendkívüli adó ritkán volt beszedhető valamennyi adóköteles portától.

A domaniális államháztartás alapját alkotó királyi várbirtok eladományozásának egyik, a kincstárat legsúlyosabban érintő következménye a király földesúri hatósága alá tartozó népelemeket terhelő descensus és a vármegyeispánokat terhelő donum jövedelmének elmaradása, illetőleg csökkenése volt. E jövedelmet a XIII. században aképp igyekeztek pótolni, hogy a descensus címén kivetett rendkívüli terményadók (collecta victualium)[25] fizetésének s magának a descencusnak kötelezettségét a magánföldesurak népeire, a donum kötelezettséget pedig az egyházi és világi urakra is kiterjesztették. E törekvéshez jogalapot szolgáltatott az a régi szokás, hogy a magánurak – a középkor általános szokása szerint – az uralkodókat önszántukból megajándékozták s utazásaikon kiséretükkel együtt megvendégelték. A rendkívüli terményadó, vele a descensus és a donum ezáltal elvesztették domaniális karakterüket s lényegben a rendkívüli pénzadóval (collecta dimidii fertonis, unius fertonis) azonos, adófelségjog alapján szedett adóvá alakultak.

Az egyház és a nemesurak természetesen ez ellen a megadóztatás ellen is éppoly következetességgel küzdöttek, mint a rendkívüli adók ellen.[26] Mindazonáltal a descensus és a rendkívüli élelmiszeradózás – bár az utóbbi ritkán fordul elő – csak a XIV. század elején szűntek meg, illetőleg olvadtak a rendkívüli pénzadózásba, mikor a pénzgazdaság térhódításával a terményadózás elvesztette jelentőségét.

A nemeseket és az egyházfőket személyükben terhelő donum kötelezettség – pénzbeli tartozássá alakulva továbbra is fennmaradt s éppen Károlyról tudjuk, hogy a főpapokat minden tiltakozásuk ellenére pontosan megállapított összegű pénzadományok fizetésére kötelezte.[27]

* * *

A rendkívüli pénzadó már eredetében, az élelmiszeradó és descensus pedig az imént vázolt fejlődés eredményeképpen közjogi természetű szolgáltatások lévén, egyaránt terhelték a király és a magánföldesurak joghatósága alá tartozó népelemeket. Mivel azonban a kincstár a király földesúri hatósága alá tartozó s neki rendszeresen adózó népelemek gazdasági erejéhez könnyebben hozzáférhetett, másrészt pedig a rendek mindent elkövettek, hogy a magángazdaságok népeinek rendszeres adóztatását megakadályozzák, a királyi birtokon élő szabad népelemek – elsősorban a telepesek – adózása a többi országlakosétól eltérő irányba fejlődött.

A királyi telepesek (hospites regis) az uralkodóval magánjogi jogviszonyban élő népek voltak, kik a várbirtokra vagy királyi magánbirtokra telepedve, a föld használatáért házanként, vagy telkenként pontos összegben megállapított földbért (terragium, census) fizettek, mely idők folyamán rendszeres földesúri adóvá alakult. A XIII. században, a városi és a territoriális autonómia kialakulása korában a városi polgárokká lett telepesek, mint már korábban a szabad telepes territóriumok kiváltságos lakói – az erdélyi és szepesi szászok – kiemelkedtek a magángazdasági népek sorából s földbérük is elveszítette magángazdasági karakterét, felségjog alapján szedett egyenes adóvá alakult.[28]

Az adóvá alakulás folyamatát különösen két jelenség világítja meg. Az egyik, hogy a hospesek házanként vagy telkenként fizetett földbére helyébe sokhelyt az egész városi, vagy territoriális közösség által egyösszegben fizetett s az egyes polgárok közt a helyi autonom hatóság belátása szerint megoszlott adó lépett. A másik az, hogy legtöbb város és a kiváltságos territóriumok az évi census befizetése fejében mindennemű rendkívüli adó (collecta, exactio) fizetése alól mentességet nyernek,[29] minek következtében a két szolgáltatás-nem összeolvadt. E két jelenség kétségtelenül bizonyítja a városi adózás regáléjogi irányú fejlődését. Alapjukat az adóregalitás elvének kialakulásában kell keresnünk. A polgárok mentességet nyertek az adófelségjog alapján kivetett rendkívüli adóteher alól, mert adózási kötelezettségüknek a fix összegben megállapított rendes adózás útján tettek eleget. A tendencia mindenesetre a két különböző eredetű adóteher – a földbér és a collecta – egységesítésére irányul.

A fejlődésnek ez az iránya Károly Róbert korában is felismerhető,[30] sőt annak is van nyoma, hogy a földbér teljesen beolvadt a rendkívüli adóba.[31] Az összeolvadás Nagy Lajos korában vált teljessé, mikor az adóösszegek már rendszeresen egyösszegben rovattak ki[32] és a rendes városi és territoriális adót collecta néven emlegetik,[33] evvel is kifejezve a két adónem azonosságát. Az összeolvadás természetesen együtt járt az évi adóösszeg tetemes felemelésével.[34]

A városi adózásnak ez a különleges fejlődése okozta, hogy a városi polgárságot az adóregalitás szempontjából a többi országlakosoktól eltérő módon kezelték. Az adóregálé – a mezőgazdasági népelemeket illetően – szükség esetén igénybe vett, rendkívüli jövedelmi forrás maradt, a városi polgársággal szemben azonban rendes kincstári jövedelemforrássá alakult.[35]

A censussal egybeolvadt collecta rendes kincstári bevétellé alakulván, mi sem természetesebb, minthogy az uralkodó rendkívüli szükség esetén ezen felül is igénybe vette a jólétben folytonosan emelkedő városi polgárság gazdasági erejét. A rendes adó (census, collecta) mellett időnként, különösen hadi kiadások címén súlyos rendkívüli adókat (taxa, subsidium) vetettek ki a városokra. E rendkívüli város adózás első nyomait Nagy Lajos uralkodásának első éveiben találjuk,[36] de minden valószínűség amellett szól, hogy már apja is élt ezzel a jövedelemszerző eszközzel.

A pénzadózáshoz hasonlóan a descensus is az általánostól eltérő irányban fejlődött a városokban és a telepes territoriumokon. A telepeseket kezdetben éppúgy terhelte a földesúr és tisztjeinek beszállási joga, mint más földesúri hatóság alá tartozó népeket. Az autonómia kialakulása korában e terhet lényegesen könnyítették. A városok és szabad territóriumok mentességet nyertek a tisztviselői descensus, a nádor, vajda, ispánok ellátása alól s a király személyes descensusának terhét is korlátozták, pontosan megszabva az udvar ellátására beszolgáltatandó élelem mennyiségét.[37]

A descensus címén kivetett rendkívüli terményadó (collecta victualium) is lényeges átalakuláson ment keresztül. Az átalakulás folyamata azonos avval, amit a rendkívüli pénzadónál láttunk. Az általános collecta-mentességek révén a polgárok és telepesek a rendkívüli terményadó kötelezettségétől is megszabadultak s ehelyett ők is, mint a király földesúri hatósága alá tartozó többi népek, háromszor évente (újévkor és a sátoros ünnepeken) ünnepi terményadót (munera strenalia) fizettek. A descensus-jogból, mint általában a földesúri birtokon, a városokban és szabad territóriumokon is rendes adó fejlődött, mely kezdetben domaniális természetű, de a collecta és földbér összeolvadásával és közjogi irányú fejlődésével egyidőben a királyi felségjog alapján szedett adó jellegét ölti fel.[38]

A városi adózáshoz hasonló fejlődésen ment keresztül a zsidók adózása. A zsidók, mint kamaraszolgák, az uralkodó magánvagyonhoz tartoztak s a királyi védelem fejében díjat fizettek, mely – neve (census) bizonyítja – a földbérhez hasonló magángazdasági szolgáltatás volt. A zsidóbér (census judaeorum) magángazdasági jellege a középkor folyamán sohasem szűnt meg, mégis 1251 óta, mikor a zsidók a tárnokmester (főkamarás) közvetlen hatósága alá rendeltettek, a városi rendes adóhoz hasonló szolgáltatássá, rendes adóvá alakult. E rendes adó mellett valószínűleg már az Anjou korban vetettek ki a zsidókra a városi rendkívüli adókhoz hasonló rendkívüli adókat (taxa).[39]

A városi és zsidó-adózás financiális jelentősége Károly Róbert idejében kezd kibontakozni, de csak Zsigmond korában jutott tetőpontjára. Korszakunkban még alárendelt szerepe volt a vám-, bánya- és pénzverési regálé mellett. Az örökös pénzzavarokkal küzdő s elzálogosított rendes jövedelmeitől megfosztott Zsigmond már elsősorban – az Anjouk következetes és céltudatos gazdaságpolitikája nyomán felvirágzott – városok és zsidók adózására támaszkodott kétes szolídságú fináncműveletei végrehajtásában.

A városi és territoriális adózással analóg a szepesi tízlándzsásszék nemeseinek és más – szepesi, erdélyi, zólyomi, kassai – arannyal adózó nemeseknek és polgároknak adózása is.[40] Az aranyadók (auridatores) adója eredetében a föld és a rajta művelt kis bányák és aranymosók használata fejében együttesen fizetett magángazdasági földbér volt.[41] A bányászattal, aranymosással is foglalkozó aranyadók nem fizettek urburát, hanem évente meghatározott összegű – ekeföldenként rendesen 3 pondus aranyban megállapított – földbért (census).[42] E földbér fejében mentességet nyertek a rendkívüli adók alól s az auridatumban föld- és bányabérük a collectával egybeolvadva, a királyi felségjog alapján szedett rendes adóvá alakult.

A városi adózással analóg jelenségeket találunk a szabad kunoknál és jászoknál is. A kunok és a jászok IV. László 1279. évi kiváltságlevele értelmében ugyanaz ország nemeseinek kiváltságait élvezték s így adómentesek voltak, de mindenesetre fizettek valami védelmidíjat. Ez a díj az Anjou-korban – társadalmi helyzetük süllyedésével – a városi adóhoz hasonlóan évi rendes adóvá (census regius) alakult. Mellette rendkívüli adókat (taxa) is fizetnek.[43]

A városi adózással némely vonásaiban rokon, de mégis egészen speciális irányú fejlődést látunk a szlavóniai és erdélyi nemesség adózásában. A XI–XII. században Szlavónia és Erdély – a székelyföld kivételével – teljes egészükben királyi birtokok voltak. Ősfoglaló nemessége ez országrészeknek nem volt. A XIII–XIV. században kialakuló arisztokráciájuk királyi birtokadományban részesült anyaországi nemesekből, köznemességük a királyi vármegyéhez tartozó népelemekből – Szlavóniában jórészben az ott talált behódolt szlovénektől származó, Erdélyben s részben amott is a vármegyeszervezet kiépítésekor odatelepülő magyar várjobbágyoktól és várnépektől – került ki. Az anyaország társadalmában vezető szerepet játszó független köznemesi osztály hiányában a királyi vármegyeszervezet népének felsőbb rétege, a várjobbágyság alkotta ez országrészek kisbirtokos középosztályát s már a XII. században előkelőbb társadalmi szerephez jutott az anyaország várjobbágyainál. Viszont ugyanez okból később, megnemesítése után is szorosabb függésben maradt a királlyal s ennek tartományúri hatalommal bíró képviselőjével – bánnal és vajdával – szemben, mint az anyaország köznemesei. Míg itt az új nemes kiváltságolása és adománybirtoka révén ipso jure tagjává lett a királyi vármegyétől független foglaló nemesség társadalmi osztályának részesévé ez osztály összes jogainak, Erdélyben és Szlavóniában a vár népéből kiemelkedő köznemesség nem szakadt el teljesen a királyi vármegyétől s egy, a köznemesség és várjobbágyság határán mozgó különleges társadalmi osztállyá alakult.[44] E sajátos társadalmi és jogi helyzetéhez képest a közterhek viselése tekintetében sem osztott az anyaország nemességének minden kiváltságaiban. A magyar nemes a XIII. században – akár ősfoglaló nemzetségből származott, akár kiváltságolással jutott nemesi rangra – feltétlen személyes adómentességet élvezett. Már az 1222-iki Arany-bulla is csak a nemesek népeinek adómentességét tartja szükségesnek biztosítani. Maguknak a nemeseknek mentessége kétségen fölül állt. Az erdélyi és szlavóniai nemesek viszont a XIV. század elején is fizették mindazokat a domaniális és regáléjogi eredetű adókat, melyek a király földesúri hatósága alá tartozó népelemek legfelsőbb rétegeit, a várjobbágyokat és a telepeseket terhelték. Fizették a rendkívüli adót, a rendkívüli élelmiszeradót, a descensust – úgy a királynak, mint a vajdának, illetőleg a bánnak – s ezen felül Szlavónia szlovén eredetű köznemesei a védelmi díjból fejlődött marturinát is.[45] Csupán a XIV. században jut előbb az erdélyi, majd a szlavóniai nemesség is a magyar nemesség összes kiváltságainak birtokába s emelkedik a tulajdonképpeni magyar köznemesi osztályba. Ez átalakulás kezdete Károly korára esik, ki 1324-ben az erdélyi nemeseket felmentette a félfertós, egyfertós és mindennemű rendkívüli adók, a vajdának addig járó élelmiszeradók és descensus terhe alól, mindössze a király személyes descensus-jogát tartva fenn, de ezt sem a nemesek személyét, hanem csak jobbágyaikat terhelően.[46] A szlavon nemesek csak 1351-ben részesültek az anyaország nemeseihez hasonló teljes adómentességben. Ekkor mentette fel őket Nagy Lajos a marturina és mindennemű rendkívüli adó fizetése alól.[47]

* * *

Az adóregálé kihasználásában akkor ment legmesszebb Károly Róbert, mikor a pápai tized kivetése kapcsán az egyházi jövedelmet adóztatta meg. A szentszék a hitetlenek ellen folytatandó hadviselés címén a XIII. század vége óta rendszeresen jogot formált az Európaszerte szedett papi tized egytized részére. Hazánkban is érvényesítette e jogát már IV. László, majd Károly Róbert korában is. Adószedői három ízben – 1281–1286. 1308–1311 és 1317–1320 – működtek Magyarországon. 1331-ben új adószedőket küldött a magyarországi egyházi jövedelmek pápai tizedének behajtására. Az egyházfőket és alsópapságot kellemetlenül érintette az újabb megterhelés s rá akarták venni a királyt az adószedés betiltására, Károly azonban, kit nem a papság, hanem saját kincstárának érdekei vezettek, tiltakozott ugyan az adószedés ellen, de hosszas alkudozás után engedélyt adott a pápai tizedszedők működésének megkezdésére avval a föltétellel, hogy a beszedett összeg egyharmad részét a kincstárba szolgáltassák be. A pápai tizedszedők tíz esztendeig egyhuzamban működtek hazánkban s működésük a királyi kincstárra nézve igen gyümölcsöző volt,[48] mert a kezelés költségeit is a pápai kamara viselte s a király csupán az adószedők mellé rendelt ellenőrző közeget díjazta.[49] A pápai tized megadóztatása felségjog alapján történt s egyértelmű volt a magyarországi egyházak jövedelmének közvetett megadóztatásával.[50] Az adóregálé elvének kialakulása és a regáléjog következetes gyakorlása lehetővé tette, hogy az adóztató hatalom oly vagyonokat és jövedelmeket is igénybe vegyen, melyek egyébként a kor felfogása szerint teljesen adómentesek voltak[51].


[1] A földesúri adót, városi adót terragium és census, a portális adót lucrum camerae néven emlegetik akkor is, mikor már régen egyenes adóvá alakultak.

[2] Mint pl. a pénzverési regáléval kapcsolatos portális adó.

[3] Az „adó” szót itt jobb kifejezés híján, csupán célszerűségi okokból használjuk az „adó” középkori fogalmának meg nem felelő regalejogi természetű jövedelmek jelölésére.

[4] Minderre nézve v. ö. Az első állami egyenes adó. Bpest, 1912. és Adó vagy földbér U. o. 1913. C. tanulmányaimat s az ott idézett műveket. Ezeken kívül Tagányi Károly: Válasz Dr. Erdélyi megjegyzéseire. (Történeti Szemle, 1914. 441–442. l.) és Felelet Dr. Erdélyi Lászlónak. (U. o. 1916. 558–559. l.)

[5] Illés: Anjou-kori társadalom és adózás. 72. l.

[6] E késői fejlődés okairól ld.: Tagányi Károly: Megyei önkormányzatunk keletkezése. Bpest, 1899. 14–15. l.

[7] V. ö. Illés id. m. 44., 48., 62., 70. l. Eckhardt., A királyi adózás. 74–78 l. És alább 174. l.

[8] Az oláhok és székelyek adójáról először 1256: Knauz: Mon. Strigon. I. 437. l.

[9] V. ö. alább a 171. l. Erről mondandókat.

[10] V. ö. a 172. l.

[11] Illés id. m. 43. l.

[12] A székelyek és kunok különleges jogállására v. ö. A székelyek eredete. Bpest. 1921. c. dolgozatomat.

[13] 1222: III. tc. Knauz: Mon. Strigon. I. 233, 1231: VI. Kovachich: Silloge I. 3., 1233: Knauz I. 295., 1267: Kovachich I. 11., 1291: XIII. tc. U. o. 19., 1298: XXX. És XLIII. Tc. U. o. 41. l.

[14] A rendkívüli adók különböző fajaira és XIII–XIV. sz.-i történetére nézve lásd Eckhart Ferenc: A királyi adózás története Magyarországon 1323-ig. Arad 1908. 33–73. l. És Illés: Az Anjou-kori társad. És adózás. 47–48 61–62., 70–81. l. V. ö. még Sindelár József: Adatok a marturina történeti fejlődéséhez. Esztergom. 1900.

[15] Kitűnik ez a korunkra maradt számos teljes és részleges mentességet adó (1312: Anjou 1. 278., 1317: U. o. 1. 441. Fejér VIII/2. 54., 58., 1318: U. o. VIII/2. 158., 1319: Anjou. 1. 507., 1320: Fejér VIII/2. 253., 1322: Zimmerman-Werner. 1. 362., Anjou II. 1., 1323: Fejér VIII/2. 446., 1324: Békefi: Pilisi apáts. Tört. 1. 328., Anjou. 1327: II. 271., 276., 1328: U. o. II. 348., Fejér VIII/3. 307., VIII/7. 158., 1330: U. o. VIII/3. 409., 1337: Fejér VIII/4. 294., 1339: Anjou III. 533. 1. Stb.) és fizetési kötelezettséget megállapító (1328: Fejér VIII/3. 282.) oklevelekből. V. ö. még Illés id. m. számos más forrásadatát.

[16] 1323-ban a kamarák és pénzverés reform költségeire, 1332-ben a hadviselés kiadásaira vetettek ki rendkívüli adót. Zimmermann-Werner. 1. 370., Anjou II. 593. 1. V. ö. még Nagy Lajos adókivetéseit. Kovachich: Formulae solennes. 44., 45., Fejér IX /5., 258. IX /7. 416. l. stb.

[17] V. ö. az ország főpapjainak 1318. évi véd- és dacszövetségének megfelelő pontját (Knauz: Mon. Strigon. II. 475. l.) az 1351. és 1384. Évi törvényekben az Arany-bulla megfelelő pontjának megerősítését.

[18] V. ö. erre nézve az 1439: XIX. 1453: X. 1458: V. tc. (Corpus Juris) és 1458: XXII., LVIII. Tc.-ben (Kovachich: Silloge. 1. 142., 148. l.) foglalt intézkedéseket az önkényes adókivetések ellen. Érdekes e tekintetben a Dubnici Krónika Mátyás-kori írójának elbeszélése, melyben az egykorú rendi közfelfogás tükröződik vissza: „Sic itaque crebris vicibus Hungaria ipsa per Turcos vastata, tam de predis, quam de fuga crebrara, quia populi ob meltum turcorum seminare et victuum suorum necesaria expuirere non potuerunt, in cassus in felices cepit recti et rusticani, putisimum vero depopulari propter continaus contribularias unius floreni exaciones, per gubernatorem condam Johanem de Hunyad … inordinate et inconsuete apositas, quas singulis annis incessanter ab incolis regni et eciam nobilibus unius sesionis pluribus iteratisque vicibus idem rex absque ulla compassione exigi facit; de quibus nullum ipsi regno comodum vidimus reportase, ac quibus nonquam bravium triumphi victoriarum speramus … quin pocius maximam quius regni desolacionem” Florianus. III. 200. l.

[19] 1471: XI. tc. A gyakorlatban már néhány évvel ezelőtt érvényesült az önkéntes megajánlás joga. (V. ö. 1468: XIV. 1470: exordium 3. §. Kovachich: Silloge. 200., 202. l.), amit a rendek kivételesen már korábban is, így 1394-ben gyakoroltak. Fejér X/2. 256. l. V. ö. Thallóczy cikkét (Magy. Gazdaságtört. Szemle. 1895. 111. l.) az 1439. Évi adómegajánlás – akárcsak az 1323. évi – nem országgyűlésen, hanem a 60 főúrból álló királyi tanács ülésén történt. (Teleki: Hunyadiak kora. X. 70. l.)

[20] V. ö. Eckhart és Illés id. m. s az ott idézett forrásadatokat.

[21] 1332-ben pl. minden porta 1 márkát fizetett. Anjou II. 593. l. E súlyos adó kivetését Károly az ország védelmével indokolta, 1331–1332-ben tényleg hadban állt a cseh királlyal, de az adó kivetésére nyilván nem ez a kisebb jelentőségű hadjárat, hanem a király olaszországi útjának és Endre herceg kiházasításának nagy költségei adtak okot. V. ö. Anjou Dipl, Eml. 1. 284., 285., 288., 290., 293., 296–319. l.

[22] V. ö. az 1325–1336 közti értékarányról mondottakat 91. s köv. l.

[23] V. ö. IV. Függeléket.

[24] Zsigmond korában 400000, Mátyás korában 200–300000 porta fizette az 1 forintos adót. Birk: Zur Finanzgesch. d. Kgrts Ungern. 5. l. Csánky: Mátyás udvara. 15–16. l.

[25] V. ö. Eckhart id. m. 46–49. 70, Illés id. m. 46–47, 70. l.

[26] A descensusra 1222: III., 1231: VII. 1267: I. 1291: XIII., 1298: XXXI. Tc., a collecta victualiumra a különböző mentességadó oklevelek. V. ö. Eckhart és Illés id. h.

[27] Illés id. m. 56. l.

[28] A magángazdasági földbérnek regáléjogi adóvá alakulását előmozdította az is, hogy abba a hospesek régi védelmidíja, tehát regáléjogi természetű szolgáltatásai már korábban beolvadtak.

[29] V. ö. Hóman Magyar városok az Árpádok korában.

[30] V. ö. a fentebb id. városi kiváltságleveleket, különösen Fejér VIII/2. 58., 253., 446, VIII/4. 377, Zimmermann-Werner. 1. 320, 332 és 362. l.

[31] Kőszeg kiváltságlevele (1328) nem említi a censust, ellenben szól a civisekre „pro tempore imposita collecta” egyösszegben való fizetési kötelezettségéről, melyet 3 évig nem kell fizetniök s akkor úgy fizessék, mint a soproniak fizetik. (Fejér VIII/2. 282–283. l.) itt collecta alatt csak a census néven ismert városi adót érthetjük. Ugyanez tűnik ki Bártfa kiváltságleveléből (Fejér VIII/2. 253: 1320). Mely 10 éve adómentességet ad minden collecta, exactio, census, terragium alól s a 10 év eltelte után curiánként évi 1.1/2 fertó terraggiumot állapít meg. V. ö. Illés id. m. 63. l. És Kovachich: Formulae Solennes 43. l.

[32] Fejér IX/1. 50, 282, 490, 494, IX/2. 69, IX/5. 97, 258. l. Magyar tört. Tár. IX. 121. l. stb.

[33] Így Lublo (1342), Bábaszék, Dobronya és Német-Pelsőc (1351). Kőszeg (1343: „Censum regalis collectae domine”, Nagybánya és Felsőbánya (1376), a brassói és Brassó vidéki szászok (1353) kiváltságleveleiben. Fejér IX/1. 50, 490, 494. XI/2. 69, IX/5. 97, Zimmermann-Werner II. 95. l.

[34] Legeklatánsabb példa erre a szepesi szászok 300 márkás terraggiumának (1271: Fejér V/1. 132. l.) 1200 márkára történt felemelése. (1317: Fejér VIII/2. 58. l.) V. ö. még a városoknak Nagy Lajos korában fizetett 30, 43, 50, 52, 100, 150 márkás évi adóját a fent idézett oklevelekben.

[35] A földbérnek és a rendkívüli adónak összeolvadására és rendes adóvá alakulására irányuló tendencia másutt is észlelhető. Így a pannonhalmi apát 1336-ban az apátság jobbágyainak rendes census kötelezettségét megállapítva, mindennemű rendkívüli földesúri adó kivetéséről lemond. (Anjou. III. 316.) V. ö. még Anjou II. 238., II. 361. Nagy Lajos 1355-ben ugocsai jobbágyainak kötelezettségeit felsorolva, az évi 1 fertós rendes adót collecta-nak nevezik. (U. o. VI. 408. l.) Legérdekesebb azonban az, hogy némely földesurak, kik a királyi collectát népeiktől maguk szedték és szolgáltatták be, szintén egyösszegben kezdik követelni a földbért és a királynak járó collectát, illetőleg a földbér fizetése ellenében egészben vagy részben mentesítik a jobbágyaikat a királyi collecta fizetése alól, annak terhét magukra vállalva. V. ö. Knauz: Mon. Strigon. II. 708., Anjou. II. 593., Fejér VIII/4. 294. l. Eckhart id. m. 63. l. És fentebb 62–63. l.

[36] 1348: Kovachich: Formulae solennes styli. 44–55. l. V. ö. Magyar gazdaságtörténeti szemle XI. 192–193. l. és Ortvay Tivadar: Pozsony város története. II/3. 305–306. l. 1380: Fejér IX/7. 416. l. stb. A későbbi fejlődésre v. ö. Thallóczy: A kamara haszna. 69–76. l. U. o. (76. l.) az analóg angol fejlődésről.

[37] Hóman: Magyar városok. 111–112. l., Illés id. m. 65. l.

[38] Illés id. m. 64–65. l. Thallóczy. A kamara haszna. 70–71. 77. l. Tagányi: Jelentés. (Akadémiai Értesítő, 1914. 339. l.) V. ö. a magángazdasági népek ünnepi adózásáról mondottakat fentebb 57–58. l.

[39] V. ö. Illés id. m. 68. l. Balogh Szidonia: a magyarországi zsidó kamara szolgasága. Bpest, 1907. 25. l.

[40] A szepesi adatokat ld. Magyar pénztörténet 536., továbbá Fejér VIII/3. 439., VIII/4. 169. l. Anjou IV. 501. l. Kassai aranyadó hospesek: Fejér IV/3. 50., Erdélyi szász vitézek: Wenzel XI. 236., Liptó-Hibe és Német-Lipcse aranyadó polgárai: Wenzel VIII. 127., Fejér V/1. 27. l. V. ö. még: Hradszky József: A szepesi „tiz-lándzsások széke” vagy a „Kisvármegye” története. Lőcse, 1895. 96–97. l. Eckhart id. m. 68–69., Illés id. m. 41–42. l.

[41] Az auridatum természetét és eredetét illetőleg eltérő nézetek vannak irodalmunkban, pedig a csütörtökhelyi (szentlászlói) hospesek kiváltságából kitűnik, hogy az aranyadók saját birtokuk aranyterméséből fizették az aranyban megállapított censust. (Fejér VIII/4. 169. l.). Ez a körülmény magyarázza meg a szepesi arannyal adózó földeknek az egykorú szántóföldárakat messze meghaladó magas árát (v. ö. Magy. Pénztört. 509., 511., l.) és azt, hogy az auridatorok súlyos adókötelezettségük dacára nemesi rangra emelkedtek s mint nemesek is fizették az addigi adót. (V. ö. Anjou IV. 501., Fejér VIII/3. 439., VIII/4., 169. l. stb.) A szegényebb aranytermő vidékek bányabirtokosainak az urbura alól való mentesítését és ehhez mérten aránylag csekély rendes adóval való megterhelését nyilván az tette szükségessé, hogy a birtokosokat nagyobb haszon nyújtásával az egyébként parlagon hevertetett kisebb aranytelepek és aranytermő folyók nemesérctartalmának kiaknázására buzdítsák. Semmi egyéb magyarázat nem indokolhatja meg a rendes földbérnél sokkalta súlyosabb adóterhet s az evvel terhelt birtokok magas forgalmi értékét.

[42] V. ö. Magy. Pénztört. 536. l.

[43] Illés id. m. 42. l.

[44] E fejlődésről Tagányi: Megyei önkormányzatunk. 14–19. l. V. ö. még Illés id. m. 11., 12. l.

[45] V. ö. Illés id. m. 43. 44. l.

[46] I. Függelék. 4. Sz. V. ö. Illés. id. m. 43.

[47] 1351: XI., XII. tc. V. ö. Illés id. m. 44. l.

[48] 1332–1337 közt 2399 budai márka, 1338–1342 közt 1046 márka (800 márka +740 forint) átvételéről van biztos tudomásunk, de az utóbbi években még néhány száz márkára rúgott a király harmada. V. ö. Monumenta Vatic. I/1. 402–403, 417, 421. l.

[49] Minderre v. ö. Fejérpataky László: Pápai adószedők Magyarországon. (Századok. 1887. 510–511. 592–596. l.) és Illés id. m. 40–41. l.

[50] Az egyházi tized huszadát, mely a tized beszedésénél közreműködő királyi közegek munkájáért fizetett illeték volt, nem a tizedből, hanem azon felül fizették a tizedfizetésre kötelezettek. 1333: Fejér VIII/3. 729. l. Illés: id. m. 46. l. A huszadot – úgy látszik – a királyi kincstár közege, kezdetben a nádor élvezte (v. ö. Fejér II. 255. 256. l.) mint a tized századát (centesima) a vármegyés ispán.

[51] Az egyházi jövedelem bizonyos hányadát a király – fenyegető országos veszedelem vagy nagy szükség esetén – korábban is igénybe vehette, de ez az egészen rendkívüli eset volt, míg a pápai tized megadóztatását Károly egy évtizeden át rendszeresen gyakorolta.