VII. Kiadások – államkincs.

A királyi kincstár bevételeinek a pénzügyi regálék újjászervezése nyomán kelt szaporodásával egyenes arányban nőttek az államháztartás kiadásai. A patrimoniális királyság egyszerű, patriarchális udvartartását már III. Béla korában a bizánci és francia kultúra hatása alatt kialakult fényűző udvartartás váltotta fel. A XI. és a XII. század védelmi harcai után hatalmában megerősödött Magyarország Kelet-Európa vezető hatalmasságává nőtt s uralkodói következetes, a Balkán és részben északkelet felé irányuló, expanzív politikával törekedtek e hatalmi állás megóvására és fejlesztésére. Később, a tatárjárás után az ország védelmi rendszerének kiépítése rótt nagy feladatot a kincstárra. Minde szükségletek fokozott arányban nőttek meg a királyi hatalom fényének emelésére, országa és háza nagyhatalmi állásának kiépítésére és megerősítésére céltudatosan törekvő Károly Róbert uralkodása alatt. A Visegrádon emelt pazar berendezésű új királyi palota, valamint a vadászkastélyok építése és fenntartása, a királyi ház tagjainak ellátása, a szicíliai udvar mintájára megszervezett állandó udvartartás, az udvari tisztviselők és párthívek jutalmazása, a király által teljesített – különösen egyházi jellegű – középítkezések rengeteg összegbe kerültek.[1] Emellett Károly Róbert politikai okokból igen nagy gondot fordított az udvarában megforduló külföldi követek és vendégek fényes ellátására. Egy-egy ilyen diplomáciai jelentőségű vendégeskedés egész vagyonokat emésztett fel. Az 1335. évi visegrádi királytalálkozón a külföldi uralkodók kiséretének dús ellátásán felül többezer márka arany értékű ajándékkal lepte meg fejedelmi szövetségeseit.[2] Külpolitikai céljai elérése végett semmi anyagi áldozattól sem riadt vissza. László fiának a cseh király leányával, majd Lajos fiának annak unokájával kötött eljegyzésekor – 15.000–15.000 márka ezüstöt rendel az ifjú pár ellátására.[3] Sógoráért, Kázmér lengyel királyért 1335-ben 6000 márka erejéig állt jót s ez összeg nagy részét maga fizette ki a cseh királynak.[4] Endre fia nápolyi trónját biztosítandó, addig nem hallott összegű, telkenként 1 márkás rendkívüli adót vetett ki alattvalóira.[5]

Az udvartartási s az avval kapcsolatos diplomáciai és kormányzati szükségletek fedezése volt az államháztartás fő feladata.

A közigazgatás a kincstárnak semmibe sem került, hacsak a főtisztviselőknek adományozott birtokokat nem számítjuk. A vármegyék ispánjainak hivatalukból folyó jövedelme, mit az őket királyi, sőt eladományozott belső vámokból is megillető[6] egyharmad részéből, a bírságokból, bírói tized- és kilencedből, a pénzügyigazgatás funkcionáriusaitól közreműködés fejében szedett díjakból s a népet terhelő ellátási kötelezettségből kaptak – bár a várbirtok eladományozása következtében megcsappant – még mindig igen szép összegre rúgott. Ugyanez áll az összes közigazgatási és bírói funkciót teljesítő főtisztviselőkről – a nádorról, országbíróról, tárnokmesterről – továbbá a kancelláriai személyzetről, kik mind hivatalukkal kapcsolatos jövedelmüket élvezték vagy abból részesedtek. A pénzügyi igazgatás – az adóügyet kivéve – bérletrendszer alapján lévén rendezve, mivel sem terhelte a kincstárat.[7]

Az alsóbb tisztviselők ellátása egyáltalában nem tartozott a kincstár feladatai közé, mert ezek a közigazgatás hűbéres szervezetének megfelelően a főtisztviselők – nádor, vajda, s megyés ispánok, kamaraispánok – velük magánjogi jogviszonyban élő szerződéses alkalmazottai, familiárisai voltak.[8]

Az udvartartási szükségletek mellett csupán a hadügy rótt nagyobb terhet a kincstárra. Károly Róbert a banderiális hadrendszer életbeléptetésével a hadügyi terhek túlnyomó részét áthárította a nagybirtokos arisztokráciára. Az oligarcháktól visszafoglalt várak kijavítása, újak építése és ezek fenntartása az új várgazdasági szervezet kiépítése után a kincstárat leggazdagabb földesura, saját bandériumainak fenntartására – és hadjárat idején – zsoldosok fogadására mégis igen nagy összeget fordított. A – többnyire – katonai érdemek jutalmazására és hadügyi célokra tett – birtokadományok is tetemes kiadással jártak.

Az udvartartásra és vele szorosan összefüggő külügyi szükségletekre, valamint a hadügyre fordított évi kiadások összegét hozzávetőlegesen sem tudjuk megállapítani. Csak annyi bizonyos, hogy messze felülmúlták az államháztartás korábbi kiadásait. A rendes kiadások fedezésére-, bánya- és sóregálék, valamint a városi polgárság rendes adói – s mellettük a királyi magángazdaságok jövedelmei szolgáltak. A rendkívüli kiadásokat – aminők a diplomáciai természetű családi kiadások, hadiköltség, párthívek és főtisztviselők jutalmazása stb. – részben az ilyenek felmerülésekor kivetett rendkívüli adó jövedelméből, részben a háromlás útján a kincstárra szállt ingatlan magánvagyonból fedezték. Különös alkalmakkor – ha családi érdekről volt szó – a királyi és a királynéi ingatlan egy részének lekötésétől sem riadtak vissza.[9]

* * *

A rendkívüli jövedelmi források gyakori igénybevétele korántsem jelentette a rendes jövedelmi források teljes kimerültségét, mert a rendes bevételek nagy részét következetesen és rendszeresen thezaurálták.

A magyar királyi kincstár egykor dús készlete II. András korában, majd az Árpád-ház kihaltát követő zavarokban teljesen kiapadt. Károly Róbertnek teljesen előlről kellett kezdenie a kincsgyűjtés munkáját, mit hatalmi törekvései feltétlenül kívánatossá és szükségessé tettek.

Tapasztalásból tudhatta, mily súlyos teher a kor szokása szerint csupán magas uzsorakamatra kapható kölcsönpénz,[10] s mint rendezett pénzügyekre törekvő uralkodónak, tudnia kellett, hogy ha nagyszabású imperialisztikus terveit meg akarja valósítani, szüksége van biztos tartalékra. Gazdag ország uralkodója lévén, kedvező helyzetben volt. A regálék, elsősorban a pénzverési és bányaregálé jövedelméből imensis nagyságú kincset – ezüst és aranyrudakat, ezüstből és aranyból készült edényeket és díszműveket, drágaköveket, ékszereket – halmozott fel kincstárában. Halála után (1343) özvegye, mikor Endre fia nápolyi trónját biztosítandó Itáliába utazott, 21.000 márka színaranyat, félköböl aranyforintot és 27000 márka színezüstöt költött el, ami kb. 160.0000 aranyforintnak, mai abszolút fémértékben 18 1/2 millió aranykoronának felel meg. Ezt az összeget Magyarországon semmiféle adópréssel sem lehetett rövidesen előteremteni. Nyilvánvaló, hogy Lajos a magyar királyi kincstárnak apja által gyűjtött tartalékaranyát és ezüstjét áldozta fel öccse nápolyi trónjának biztosítására.[11]

Károly Róbert pénzügyi reformjainak jelentőségét, pénzügypolitikájának céltudatosságát mindennél ékesebben bizonyítja ez a hatalmas kincsmennyiség, melyet alig 20 év leforgása alatt az üresen átvett királyi kincstárban felhalmozott.


[1] Az Anjouk udvartartásáról – bár részleteiben téves, regényes színezéssel, erős túlzásokkal és kritikátlan kijelentésekkel teli, de vonzó és meg nem nevezett eredetű források felhasználásával készült – képet ad Kerékgyártó Béla: A magyar királyi udvar a királyság fénykorában. Budapest, 1884. – V. ö. Horváth Mihály: Magyarország történelme. II. Pest, 1871. 204. l. és Pór Antal: Nagy Lajos. Budapest. 1892. 589–617. l. Az építkezéseket illetőleg elég lesz az esztergomi Adalbert-kápolna, a fehérvári bazilika újjáépítésére, a kassai dómra és a lippai minorita templomra hivatkoznunk. Dubnici Krón. (Florianus III. 119, 120) Katona: Hist. Crit. IX. 161–163. V. ö. még Henszlman Imre: Magyarország műemlékeinek rövid ismertetése. Bpest, 1876. 21. l. És Kassa városának ó-német-stílű templomai. Pest, 1846. 10–15. l.

[2] V. ö. erre Druggos elbeszélését (Katona: Hist. Critica. IX. 80. l.) és különösen: Dubnici Krónika c. 143. (Florianus: Fontes Domestici. III. 128. l.) Thuróczy Pas II. c. 97. (Schwandtner I. 165. l.) Innét vette át az adatokat Dobravius história bohemica-jába. János cseh király 1323-ban 1130 márka értékű szövetet, drágaságot s más egyebet adott ajándékba Károly Róbertnek. Emler. III. 357. l.

[3] Emler: Regesta Bohemiae. III. 496. l. IV. 209. l.

[4] U. o. IV. 88. 1. Fejér VIII/4. 74. 1. A magyar krónika szerint 500 márka aranyat, ami kb. megfelel 6.000 m. ezüstnek. Florianus és Schwandtner id. h.

[5] V. ö. fentebb 166. l.

[6] V. ö. pl. Anjou VI. 580. l.

[7] V. ö. 1298: LXXVIII. – LXXX. Tc. Kovachich: Silloge. I. 52–53. l. Kovachich: Formulae solennes styli 2–3. l. Hajnik Imre: Magyar bírósági szervezet és perjog. Bpest, 1899. 442–450. l. Eckhart: A királyi adózás. 87, 88., Gábor Gyula: A megyei intézmény alakulása és működése Nagy Lajos alatt. Bpest, 1908. 72–75., 176. l. Szegfű: T. tár. 1911. 5. l. És alább a IX. fejezetet.

[8] Gábor id. m. 76–79. l. Szegfű id. ért. T. tár. 1911. 5–6. l. és Serviensek és familiárisok. Bpest, 1912 46–110. l. Holub József: A főispán és alispán viszonyának jogi természete. Bpest. 1917. És alább a IX. fejezetben.

[9] V. ö. Emler: Regesta Bohemiae. III. 496. IV. 209. l.

[10] Károlynak, a firenzei Bonnacursi, Peruzzi házakkal, nagynénjének, IV. László özvegyének a Bardó-házzal kötött kölcsönügyleteire v. ö. Anjou Dipl. Eml. I. 121., 132., 150., 174., 175. l.

[11] V. ö. erről részletesen feljebb 134–136. l., továbbá Anjou Dipl. Eml. II. 10. l. Az Anjouk kincsgyűjtő törekvéseire érdekes világot vet Károly Róbert nagyanyjának, Árpád-házi Mária szicíliai királynénak 1323. Évi végrendelete is. U. o. l. 229–261. l.