IX. Pénzügyigazgatás.

A magyar királyság pénzügyigazgatási szervezete az Árpád-ház kihaltát követő zavarokban a teljes züllés lejtőjére jutott. Károly Róbert tisztán látta, hogy az államháztartás stabilitásának és fináncpolitikai tervei sikerének legfontosabb előfeltétele a rendezett és kifogástalanul működő pénzügyigazgatás. A vígasztalan állapoton uralkodása első éveiben mégsem tudott segíteni. Az első évtized szakadatlan belső viszályokban és pártharcokban telt el s ilyen viszonyok közt a közigazgatás gyors reorganizációjára gondolnia sem lehetett. Mindamellett alig egy-két évvel a rozgonyi csata után teljes erővel megindult az újjászervező munka. Az országos hivatalokba új emberek kerültek s a tárnokmesteri széknek Aba-nembeli Nekcsei Demeterrel 1314-ben történt betöltése után megindult az ország gazdasági és financiális újjáépítésének nagy munkája. A részletek kidolgozására és az egész igazgatási szervezet reorganizációjára azonban csak később, a belső ellenségek teljes letörése után, 1321–1323 táján került sor.

A pénzügyigazgatás újjászervezésében a király és tanácsosai nagy óvatossággal és körültekintéssel jártak el. Az Anjouk reálpolitikai érzéke visszariadt a momentán rendetlenül működő de történetileg kialakult régi szervezet teljes lerombolásától, mert nem látták biztosítékát valamely újrendszerű közigazgatási szervezet kifogástalan működésének.

Tisztán látták a bérletrendszerű pénzügyigazgatás minden hátrányát és káros kinövéseit, de felismerték a rendszerváltoztatás szinte leküzdhetetlen nehézségeit is. A domaniális államháztartás korának királyi közigazgatásához hasonló szervezet felépítése idejét múlt dolog, meddő kisérlet lett volna. Hiányzottak az ehhez szükséges dologi és személyi feltételek. A bürokratikus adminisztráció kora pedig még nem érkezett el. Fixfizetéses, vagy a jövedelemből részesülő pénzügyigazgatási tisztviselők alkalmazása e korban a kincstár oly anyagi megterhelésével járt volna, ami az ország szomorú gazdasági helyzetében feltétlenül magába rejtette a teljes financiális csőd veszedelmét.[1] Viszont a bérletrendszerű kezelésnek – minden hátránya mellett – igen nagy financiális előnyei voltak. A bérlő, ki üzleti alapon dolgozván, a kezelési költségeket igyekezett és képes is volt redukálni, sokkal nagyobb jövedelmet tudott a kincstárnak biztosítani, mint a legszolídabban működő királyi közigazgatási szervek. S ez a jövedelem teljes összegében folyt be a kincstárba, mert az üzem- és ügykezelés minden költsége, sőt – mint látni fogjuk – a központi ellenőrzés költsége is a bérlőt terhelte. Egyébként a késő-középkorban a pénzügyigazgatás terén a bérletrendszerű kezelés, az egy Németországot kivéve, Európaszerte általános szokásos, Franciaországban, Itáliában s az Anjouk államháztartási rendszerére kimutathatóan hatást gyakorló szicíliai királyságban és Csehországban pedig a XIII. század közepe óta rendszeres és folytonos volt. Hazánkban is közel egyszázados múltra tekinthetett vissza.

Ezek a körülmények magyarázzák meg, hogy Károly Róbert nem is foglalkozott a bérletrendszerű pénzügyigazgatási szervezet elejtésének tervével, hanem felismerve annak hibáit és kinövéseit és felismerve ezek okát is a bérlők megbízhatatlanságában a fennálló külső szervezet kiépítetlen voltában és a központi ellenőrzés hiányában, ez okok megszüntetésével igyekezett a bajokat – a meglévő szervezet fenntartása mellett – orvosolni.

E belátásnak megfelelően mindenekelőtt a becsületes és lelkiismeretes közigazgatás személyi garanciáit igyekezett megszerezni. IV. Béla – okulva a lelkiismeretlen zsidó és izmaelita kamarabérlőkkel kötött szerződések szomorú tanulságain – üzleti ügyekben járatos, tekintélyes városi polgárokkal lépett összeköttetésbe, kiknek vagyona és egyénisége biztosítékául szolgált a bérlet becsületes kezelésére.[2] Károly Róbert viszont a pénzverés ügyének első rendezésekor (1323) nemesurakat állított a pénzverő kamarák élére.[3] Az összes kamarákat, valamint a pénzreform költségei címén ez évben kivetett félfertós rendkívüli adót öt nemesúrnak adta bérbe, rájuk bízva a pénzújítási rendszer eltörlésével kapcsolatos reform végrehajtását.[4] Ebben a tényben az 1222. Évi Arany-bulla rendelkezésének reminiszcenciáját és a rendi befolyás érvényesülését kell látnunk annál is inkább, mert az 1323. Évi rendeletben Károly kifejezetten a rendekre hivatkozik, mint akik maguk ajánlották fel a reform költségeire a félfertós rendkívüli adót és maguk kérték a pénzverés ügyének rendezését. Kétségtelen, hogy ők kívánták – mintegy a siker biztosítékául a kamaráknak nemesurak részére leendő bérbeadását is.[5]

Ugyanezidőtájt a bányászigazgatás élére is nemesúr került, Rikollfya Kakas mester, a Berzeviczy-család ősének fivére személyében, aki Selmecbányán tartotta székhelyét s a „Iudex montanorum” címet viselte s kinek a földesúri bányaszabadság meghonosításában fontos kezdeményező szerepe volt.[6]

Az 1323. évi pénzreform kudarccal végződött s ebben valószínűleg része volt – más egyéb okok mellett – a dilettáns kamaraispánok tehetetlenségének is. A királynak s a rendeknek hamarosan be kellett látniuk, hogy a pénzügyek vezetéséhez nem elég a születés előkelősége, az egyéni tisztesség és a megbízhatóság, hanem üzleti hozzáértés is szükséges. Ez a belátás vezette Károly Róbertet, midőn néhány évvel később városi polgárokkal lépett összeköttetésbe.

Az 1323. évi reform sikertelensége azt is megmutatta, hogy személyi biztosítékok – bár megszerzésük fontos és a pénzügyi kezelés becsületessége és lelkiismeretessége szempontjából feltétlenül szükséges – egymagukban korántsem elegendők a pénzügyigazgatás bajainak orvoslására. A tervbe vett nagyszabású pénzügyi reformok szükségessé tették a pénzügyigazgatás külső szervezetének kiépítését, a közegek hatáskörének és működésének szabályozását és központi ellenőrzés megfelelő biztosítását.

* * *

Az államháztartás súlypontja a dominiumokról a regálékra s ezek közül is elsősorban a legtöbb jövedelmet hajtó pénzverési és bányaregáléra helyeződvén át, legsürgősebb feladat ezek szervezetének kiépítése volt.

Az Árpád-kor négy pénzverő kamarája a budai, esztergomi, szerémi, csanádegyházmegyei (szegedi?) kamarák mellé[7] hat új pénzverőkamarát állítottak fel: a körmöcbányai, szomolnokbányai (előbb néhány évig kassai),[8] szatmári (később nagybányai),[9] nagyváradi, erdélyi (kolozsvári) és pécsi pénzverőkamarákat.[10] Mellettük a régi kamarák is tovább működtek. A csanádegyházmegyei – miután úgy látszik rövidebb ideig Szegeden működött[11]Lippán.[12] A szerémi kamara, bár önállósága teljesen nem szűnt meg, de facto összeolvadt az új pécsi kamarával:[13] hasonlóképpen egyesültek a korábban is közös vezetés alatt, közös személyzettel dolgozó esztergomi és budai kamarák Buda székhellyel.[14] Annak is nyoma van, hogy az újonnan alapított szatmári és váradi kamarák időnként egységes vezetés alatt álltak.[15] Az újjászervezés után tíz pénzverőkamara volt az országban, tényleg azonban a pénzverés ügyének igazgatása nyolc vidéki központban – a körmöcbányai, szomolnokbányai, erdélyi, lippai, szatmári, váradi, továbbá a pécs-szerémi és buda-esztergomi egyesített kamarákban volt decentralizálva.

E szorosan vett magyarországi pénzverőkamarákon kívül az Imre király uralkodása óta működő szlavóniai kamara is fennállt. Ez azonban nem tartozott a magyar királyi pénzügyigazgatási szervezethez s teljesen kívül állt a kincstár érdekeltségén. Közvetlenül a bán fennhatósága alá volt rendelve s 1272 óta, az esztergomi érsek tizedjogának épségben tartása mellett, teljes jövedelme is a bánt illette meg. Kezeléséről, bérbeadásáról is a bán gondoskodott.[16] Ez az autonom különállás, mely az Árpád-házi pénzromlás idején a báni pénzverés felvirágzására, a báni pénz hitelének a királyi pénz rovására bekövetkezett megszilárdulására és folytonos emelkedésére vezetett, az Anjou-korban a forgalom és a kincstár szempontjából egyaránt aggályossá vált. A magyar királyi pénz hitelének helyreállításával a báni pénz forgalmi jelentősége folytonosan csökkent s a bánok jövedelmüket biztosítandó, megtagadva az elődök hagyományait, pénzláb-könnyítéssel, pénzük értékének fokozatos csökkentésével kezdtek manipulálni, ami a báni pénz hitelének csökkenésére, a pénzverés technikai hanyatlására s végül annak teljes beszüntetésére vezetett. 1349-ben még utoljára hallunk a báni pénzverésről s két évvel utóbb Nagy Lajos már Szlavóniára is kiterjeszti a portális adó fizetésének kötelezettségét (1351: XII. tc.), ami egyértelmű az autonom báni pénzverés és szlavóniai kamara megszüntetésével, a királyi pénz érvényének Szlavóniára (a mai Kapellán inneni Horvátországra) való kiterjesztésével.[17]

Az Árpád-korban a pénzverőkamarák szervezésénél és székhelyük megválasztásánál a forgalmi szempontok voltak irányadók. A pénzverőházakat forgalmas kereskedővárosokban egy-egy vidék kereskedelmi központján állították fel, ahol a vásári és köznapi kereskedelmi forgalom a pénzbecserélés műveletének jövedelmezőségét eleve biztosította. Bár Károly Róbert, különösen kezdetben, maga is figyelmet fordított erre a körülményre, mint a kassai, szegedi, kolozsvári, szatmári és nagyváradi székhelyek megválasztása bizonyítja, irányító szempontként mégsem ezt tartotta szem előtt. Feltűnő, hogy az új kamarák egytől-egyig bányavidéken létesültek[18] s hogy székhelyül rendszerint az illető vidék leghíresebb aranytermelő bányavárosát – Körmöcbányát, Szomolnokbányát, Nagybányát – választották.

A bányavárosi elhelyezést másutt indokolttá tette volna a pénzveréshez szükséges nemesérc beszerzésének könnyítése is, de ennek Magyarországon nem volt fontossága. A királyi pénzverőházak mindig és bárhol az országban nehézség és akadály nélkül juthattak a szükséges érc birtokába. Kívánatossá tette azonban a bányavidéki kamarák szervezését a nemesércmonopólium életbeléptetése.

Az Árpád-korban – a nemesércek szabadkereskedelmi forgalmának korában – a pénzverőkamarák működése teljesen független volt a bányászat eredményétől és semmi feladatuk sem volt a bányászat körül. A nemesércmonopólium szoros kapcsolatba hozta a pénzügyigazgatás addig egymástól független két ágazatát: a pénzverő és bányakamarákat. A nemesércmonopólium végrehajtása, az egész országban termelt nemesérc beváltása és értékesítése (pénz alakjában) a pénzverőkamarák feladatává tétetvén,[19] azok nemcsak a nemesérctermelésből származó királyi jövedelem egyik, mégpedig a jelentősebb részének kezelésével bízattak meg, hanem egyszersmind kötelességükké vált a nemesérctermés magánosok által való forgalombahozatalának meggátlása.[20] Ennek a feladatnak a régi kamarák, székhelyük távol lévén a bányavidékektől, nem tudtak volna megfelelni. Ezért volt fontos és szükséges az új, bányavidéki kamarák megalapítása.

E rendelkezésekkel azonban a nemesérctermelésből származó jövedelem kezelése és magának a termelésnek ellenőrzése is megosztatott a pénzverő- és bányakamarák közt. Ez utóbbiak pénzügyi természetű funkciója kimerült az urburajövedelem beszedésében, de már a további kezelés teendői – minden nemesérc, tehát az urbura fejében befizetett hányad is a pénzverőkamarákba lévén beszolgáltatandó – a pénzverőkamarákra hárul. Ez a visszás állapot hatásköri összeütközésekre s közvetve a kincstár károsodására, a központi hatalom tekintélyének süllyedésére vezethetett volna. Ezért a nemesércmonopólium életbeléptetésének nálunk is, mint külföldön mindenütt, a pénzverőkamarák és bányakamarák összeolvadására kellett vezetnie.

A bányakamarák, helyesebben urburariatusok szervezetéről és működéséről a XIV. századot megelőző időből igen keveset tudunk. Kialakulásuk korát a XIII. század második felére kell tennünk és tudjuk, hogy Károly Róbert uralkodásának a nemesércmonopólium életbeléptetését megelőző korszakában Offenbánya, Selmecbánya és Telkibánya urburahivatali vagyis kamarai székhelyek voltak. E kamarák földrajzi kiterjedését s általában számukat megállapítani nem tudjuk.[21] Az önálló bányakamarák az új pénzverőkamarák felállításával nem szűntek meg, de szoros kapcsolatba kerültek azokkal.

Károly Róbert – minden bizonnyal a monopólium életbeléptetésével egyidőben – minden pénzverő kamaraispánságok területén feltárt új bányát kivett a bányakamarák hatásköre alól s azokat urburajövedelmükkel együtt közvetlenül és fenntartás nélkül az illetékes pénzverőkamaraispán ellenőrzése és kezelése alá bocsátotta.[22] Ugyanez az idő óta kezdik a pénzverőkamaraispánságokat területileg egybeeső bányakamaraispánságokat, urburariatusokat – a pénzverőkamaráktól függetlenül ugyan, külön bérleti szerződéssel – de a megfelelő pénzverőkamara ispánjának bérbeadni.[23]

Az új bányákat illető rendelkezés 1338-ban és a következő években kelt szerződésekből már kimaradt, nem mintha a pénzverőkamarák ispánjai elvesztették volna e jogukat, hanem mert ezidőben már rendszerré vált a pénzverőkamarák együttes bérbeadása. A korábban egymástól független két pénzügyigazgatási szerv összeolvadt. Formailag még külön említik a pénzverő- és bányakamarát a kamaraispánok címében, de facto azonban a bányakamaraispáni, a régi urburariusi félhivatal beolvadt a pénzverőkamaraispáni hivatalba. Ezidő óta a pénzverőkamarák ispánjai állnak a bányaigazgatás élén s a pénzverőkamarákba folyt be az urburajövedelem is, bár annak bérbeadása – úgy látszik – még sokáig külön szerződéssel történt.[24]

A kamarák érén a királlyal szerződés viszonyban álló bérlő a kamaraispán (comes camerare, teljes címmel: comes camerae monetarum) állt. E bérlők – az 1323. évi kisérlet után – rendszerint városi polgárok, többnyire pénzüzlettel foglalkozó budai polgárok voltak.[25]

A bérleti szerződést egy évi időtartamra – az évet néha Gyümölcsojtó Boldogasszonytól (március 25)[26], rendszerint azonban Gyertyaszentelő Boldogasszonytól (február 2) számítva[27] kötötték, de a bérlők ügybuzgóságát, valamint az üzem- és ügykezelés állandóságát biztosítandó, 1336 óta szerződésileg elismerték a tisztét becsülettel ellátó kamaraispán elővételi jogát a következő évi bérletre[28]. A bérlő kamaraispán a szerződésben megállapított s a viszonyok konszolidálódásával egyenes arányban növekedő bérösszeg[29] fejében az összes kamarai jövedelmek, ú. m. a pénzváltásból, a kényszerpénzváltási illeték (lucrum) helyébe lépő portális adóból, nemesércmonopóliumból és az urburából befolyó jövedelem élvezetébe lépett. Evvel szemben azonban őt terhelte az ügy- és üzemkezelés, sőt a központi ellenőrzésnek is minden költsége s ezenfelül a kamarai jövedelmekből – a pénzverési nyereség, később a portális adó és az urbura jövedelméből – az esztergomi érseket régi kiváltságai alapján megillető tized[30] fizetésének kötelezettsége.

A kamaraispán, mint a királlyal magánjogi szerződéses viszonyban álló bérlő, közvetlen felelősséggel tartozott az uralkodónak. A gondjára bízott kamara hivatali és üzemi szerveinek s az e szervekben működő egész személyzetnek mindennemű hivatalos ténykedéséért és esetleges visszaéléseiért is személyében viselte a teljes felelősséget. Viszont a kamarai személyzet az ő közvetlen hatósága alá tartozott. A kamarák alkalmazottai nem voltak királyi tisztviselők és munkások, hanem a kamaraispán magánalkalmazottai.

A pénzverőműhelyben és finomítóházban dolgozó pénzverők (monetarii[31], cusores denariorum[32], fabricatores denariorum)[33] éppúgy, mint a kamara központi személyzetéből a kamaraispán képében kiküldött tisztviselők (vices comitis camerae gerentes[34], procuratores comitis cam.[35],) ú. m. a pénzváltók (campsores denariorum[36]), kapuadószedők (dicatores[37], exactores lucri camerae[38]), továbbá az egyes bányavárosok urburaszedésének élén álló bányabérszedők (urburarii[39], exactores urburarum[40]) a mindenkori bérlő kamaraispán familiarisai, serviensei és officialiasai[41], vagyis vele magánjogi szerződéses viszonyban álló alkalmazottai voltak. Sem a királynak, sem a központi pénzügyi hatóságnak, sem másnak közvetlen felelősséggel nem tartoztak, csupán a kamaraispánnak, aki felettük teljes közigazgatási és bírói joghatósággal rendelkezett.

A kamaraispán familiarisai, serviensei és officialisai minden, bármily tisztséget viselő bíró, tehát még a nádor törvénykezési hatósága alól is mentesek voltak és bárkivel folytatott pereikben csupán a kamaraispán bírói hatósága alá tartoztak, fenntartva a perlekedő feleknek a tárnokmesterhez való fellebbezés jogát[42]. A közigazgatási és törvénykezési autonómia később maga után vonta a kamarai személyzet exemptióját a territoriális (megyei és városi) hatóságok adóztatási jogköre alól[43], úgy hogy egy-egy kamara pénzverői és más alkalmazottai valósággal külön exemptus közösséget alkottak a megyei és városi hatóságok hatalmi körzetének territoriális határaira való tekintet nélkül.

Ez az exemptio azonban időleges természetű volt. A kamarai alkalmazás megszűnte után ismét az illetékes megyei vagy városi hatóság jogköre alá kerültek, sőt az alkalmazás tartama alatt is odatartoztak állandó jogviszonyaikon alapuló kötelezettségeik – így városi birtokuk után járó rendes adókötelezettségük stb. – tekintetében[44].

A kamaráknak ez a magánjogi kapcsolatokon alapuló szervezete lényegében azonosnak látszik az Anjou-korban már országszerte jelentkező s a közigazgatás más ágaiban is kimutatható, hűbéri természetű familiáris szervezettel[45]. A hasonlóság azonban korántsem teljes. A kamarai familiaritás lényegesen különbözik a közigazgatás más ágaiban észlelt familiaritástól.

Az országos, tartományi és vármegyei igazgatás alárendelt közegei az időszerinti főtisztviselő – nádor, tárnokmester, vajda, bán, megyésispán – magánfamiliájából közigazgatási funkciókra rövidebb időre, legfeljebb az illető főúr tisztviselésének időtartamára, ad hoc alkalmazott tisztviselők, kik hivataloskodásuk letelte után ugyanazon úr szolgálatában maradtak, tőle bármikor más, magántermészetű (birtokkezelő stb.) szolgálatra voltak áthelyezhetők. Kétségtelen, hogy a kamaraispánoknak is, mint előkelő és vagyonos bankároknak, voltak állandó üzleti magánalkalmazottaik, kiket – mint bizalmasaikat – kamarai funkciókra, pénzváltási és adószedési műveletekre alkalmaztak. Mégis a kamarai személyzet túlnyomó része – különösen a pénzverő- és ércöntőmunkások – foglalkozásszerűen, állandóan e hivatásnak élő vagyonos és független városi polgárok voltak[46], kik senkivel szemben állandó jellegű magánjogi alárendeltségi viszonyban nem álltak. Familiárisokká, serviensekké és officialisokká lettek oly értelemben, hogy ideiglenesen az azévi kamaraispán szolgálatába álltak. E viszony ideiglenes jellegét nem érinti az, hogy e polgárok foglalkozásuk természete következtében a mindenkori kamaraispán szolgálatába kényszerültek. Egyébként nem csak ők, hanem a kamaraispán is kényszerhelyzetben volt e tekintetben, mert munkásait csakis a gyakorlott iparosok közül választhatta.

Míg tehát az országos és tartományi közigazgatásban állandó jellegű magánjogi alárendeltségben élő egyének alkalmazhattak ideiglenesen közfunkciókra, a pénzügyigazgatásban bizonyos közfunkciók végzéséhez szükséges szakipari képzettséggel bíró s az ipari hivatásszerűen, állandóan űző és az üzleti pénzkezelésben állandó kereskedelmi hivatásuk révén jártasságot szerzett, független városi polgárok léptek ideiglenesen – rendszerint egy évi időtartamra – magánjogi szerződés alapján, alárendeltségi viszonyba a köztisztséget viselő úrral.

A közigazgatásban észlelhető familiaritás, bár személyes jellegű és felbontható magánjogi szerződésen alapult, állandó kapcsolat és határozattan feudális természetű jelenség. A pénzügyigazgatási familiaritásban a kapcsolat ideiglenessége következtében kevésbé domborodnak ki – bár benne is kétségtelenül meg vannak – a feudális vonások. A kamarabérlő és az alkalmazottainak viszonya éppen e viszony ideiglenessége, a kamarai üzem üzleti természete, az alkalmazottak ipari és pénzüzleti tevékenysége és e tevékenységnek hivatásszerű gyakorlása következtében már az újkori munkaadó és munkás (magántisztviselő) viszonyára emlékeztet. A hűbéri természetű familiaritásnak ez a módosult alakja a fejlődésnek egy magasabb étappeja s kétségtelenül a fejlettebb városi gazdasági viszonyokban, az iparos és kereskedő városi polgárok részvételében leli magyarázatát.

Ez a gazdasági hátterű különbség a forrásokban közös terminusokkal officiales, familiares, servientes révén említett közigazgatási és kamarai alkalmazottak fizetésének módjában is kifejezésre jutott. A közigazgatási tisztviselők, nagybirtokos urak magánalkalmazottai lévén, fizetésüket, mint familiarisok terményekben, konvencióban, ellátásban kapták, mihez csak kiegészítésképen járultak a közigazgatásban teljesített szolgálat idejére a hivatalos funkciók teljesítésével kapcsolatos díjazások (részesedés a bírságokból, ispáni jövedelméből stb.)[47]. A kamarai alkalmazottak kereskedéssel és pénzüzlettel foglalkozó városi polgárok szerződéses alkalmazottai lévén, fizetésüket nem kaphatták teljesen terményekben[48], mert uraiknak nem állt módjukban nagy számú személyzetüknek természetben való ellátása, másrészt, mert maguk az alkalmazottak is többnyire jómódú, a városi lakosság legelőkelőbb rétegéhez tartozó polgárok lévén – bár a munkaidőre ellátást kívántak – konvercióra nem tartottak igényt. Kétségtelen, hogy – mint a pénzverők, pénzváltók, adószedők stb. másutt is – fizetésképpen a kamarai jövedelemből részesedtek munkájuk arányában s bizonyára szerződésileg megállapított kulcs szerint, amihez pótlékképen járult a munkaidő tartamára az élelemmel, itallal és munkásöltönnyel való ellátás[49]. A fizetésnek ez a módja magyarázza meg a kamarai alkalmazottak ellen emelt panaszokat s az ellenszenvet működésükkel szemben[50]. Ezek ugyanis – részesedvén a jövedelmekből – nagy buzgalommal igyekeztek az adókat, néha az adózó közönség méltánytalan zaklatása érén is behajtani.

A bányászok (magistri, operarii, cultores metallorum montis)[51], még pedig sem a bányavárosokban, sem a királyi bányatelepeken lakó bányászok nem tartoztak a kamaraispán hatósága alá. Vele, illetőleg alkalmazottaival szemben ugyanolyan viszonyban voltak, mint ország többi lakosai.

Az urburaszedők fel voltak jogosítva a bányászok nemesérctermeléséből a királynak járó hányad, az urbura, beszedésére evvel, valamint a monopóliummal kapcsolatban a termelés financiális ellenőrzésére, mint pl. a lucrumszedők is fel voltak jogosítva az országlakosoktól járó portális adó behajtására. Ezentúl azonban tartózkodniok kellett a bányászok – különösen a bányavárosok autonóm hatósága alá tartozó bányavárosi polgárok – mindennemű zaklatásától s különösen a városi ügyekbe való minden beavatkozástól[52].

A hatásköri összeütközések elkerülése végett azonban, aminők a pénzügyigazgatási közegek és helyi hatóságok között elég gyakoriak lehettek[53], a bányavárosokban, hol a kamarai közegek állandó működésre voltak hivatva, kívánatos volt a kamarai és városi hatóság békés együttműködésnek biztosítása. Ezért a kamaraispánok, illetőleg az urburaiusok gyakorta egyszersmind a bányavárosok rectorává neveztették ki s e minőségükben a városi magistratus élén helyhatósági funkciókat gyakoroltak[54].

* * *

II. András és tárnokmestere a pénzverés ügyének decentralizációjával csupán a pénzváltási jövedelem szaporítását akarták elérni. Ehhez képest a kamarák székhelyének megválasztásánál csak a forgalmi szempontokra voltak figyelemmel és nem sok gondot fordítottak az egyes kamarák, illetőleg a kamaraispánok hatáskörének elhatárolására. Az Árpád-kori kamaraispánságok, bár kétségtelenül elsősorban a székhelyükhöz közeleső vidék pénzszükségletének kielégítésére és adózóképességének kiaknázására voltak hivatva, nem voltak pontosan körülhatárolt territoriális alakulatok. Károly Róbert újjászervezési munkálatának egyik legfontosabb eredménye volt, hogy e szerveket egyik legfontosabb eredménye volt, hogy e szerveket territoriális szervekké alakította át, a kamaraispánokat egy-egy pontosan meghatározott terület pénzügyi hatóságává tett.

Az új kamarák felállítása után, ezek számának megfelelően az ország területe egymástól elhatárolt pénzügyigazgatási kerületekre, kamaraispánságokra (comitatus camerae) tagolódott, melyeknek határai a bérletszerződésekben pontosan meg voltak állapítva[55].

Minden kerületben (kamaraispánságban) az illetékes kamaraispán közvetlen fennhatósága alatt működött a pénzverőműhely (fabrica[56]) s több, a bányavárosokban felállított nemesércfinomító- és fémjelzőműhely[57]; az ő hatáskörébe tartoztak a pénzveréssel, nemesércmonopóliummal és urburával kapcsolatos összes pénzügyigazgatási teendők és műveletek, ú. m. a régi és idegen pénzek beváltása, illetőleg megvásárlása, a bányászat financiális ellenőrzése és az urburajövedelem behajtása[58].

A kamarai teendőket és műveleteket a kamaraispánok saját szerződéses alkalmazottaikkal hajtották végre s így a kerületben lakó összes országlakosok felett közvetlen közhatósági funkciót gyakoroltak[59].

A kamaraispánok közhatósági funkciója kezdetben – a XIII. században – tisztán közigazgatási természetű volt. Juriszdikciójuk csupán a velük magánjogi alárendeltségi viszonyban élő kamarai alkalmazottakra és pénzügyekben a király földesúri hatósága alá tartozó népelemekre – köztük a városi polgárokra – terjed ki. A kamarai személyzet, másfelől nemesek, egyházak népei vagy más kiváltságolt népelemek közt s általában pénzügyekben támadt perek a vármegyés ispánok, mint territorriális bírói hatóságok, jogkörébe tartoztak[60], s így a kamaraispánok – bár a pénzügyigazgatásnak a vármegyénél nagyobb területi hatáskörrel bíró funkcionáriusai – bizonyos tekintetben az illetékes helyi (vármegyei) hatóságoknak subordinált hatóságként tűnnek fel.

Az Anjou-korban lényegesen kibővült a kamaraispáni juriszdikcíó köre. A kamarai személyzet felett gyakorolt autonóm bírói hatóság tágabb értelmezésével a kamarai közegek ellen – tisztük gyakorlásából kifolyólag – bárki részéről megindított perek a kamaraispán bírói széke elé utaltattak[61]. A financiális kihágásokban való bíráskodás és bírságolás joga, a mi a pénzváltást megtagadó országlakosokra rótt félfertós, büntetésdíj jellegű rendkívüli adó kivetésénél jelentkezik először[62], a pénzverési és bányaregáléval, valamint a nemesércmonopóliummal kapcsolatos minden kihágásban és bűntettben való törvénykezési joggá bővült.

A kamaraispán törvénykezési jogköre egész terjedelmében az 1338. évi második valutareform idején bontakozik ki és állapodik meg. Ez a reform idején bontakozik ki és állapodik meg. Ez a reform igen nehéz feladatokat rótt a kamaraispánokra s nyilván ezért, a reform sikere érdekében vélték szükségesnek közigazgatási és törvénykezési hatáskörének kibővítését és körülírását. A bérletszerződések – mondhatjuk – texative sorolták fel a kamaraispán bírói hatáskörébe tartozó eseteket. A régi pénzek kötelező beváltását megtagadó, régi pénzzel kereskedő, a királyi pénz forgalmi értékét csökkentő, könnyebb, értéktelenebb pénzt forgalombahozó, a királyi pénzt el nem fogadó, titkosan pénzváltással foglalkozó, hamispénzt verő, a nemesércet kamarai beváltással foglalkozó, az urburafizetést megtagadó országlakosok, sőt a nemesércfinomítással és jelzéssel foglalkozó, az urburafizetést megtagadó országlakosok, sőt a nemesérctermést be nem szolgáltató bányavárosok felett is a kamaraispán ítélt a király nevében s bírói funkciói fejében élvezte a tőle kirótt büntetésdíjak és bírságok egy, sőt néha kétharmadát[63]. A szabad városok mindössze annyi kiváltsággal bírtak, hogy a bűnös polgárt a városi hatóság fogta el és szolgáltatta ki a kamaraispánnak, de ha ezt elmulasztották, maguk a városi tanács tagjai is, mint bűntársak, a kamaraispán ítélőszéke elé kerültek. A mindezek a bűnök igen súlyos megítélés alá estek, legtöbbjük főbenjáró bűnnek minősített[64].

A kamaraispáni ítélőszék tehát korántsem tekinthető valami pénzügyi kihágási bíróságnak. A hatáskörébe tartozó mindennemű peres ügyben, polgári és büntetőügyekben egyaránt, az országos és territorriális bírósághoz hasonló, teljes juruszdikcióval rendelkező bírói szék volt.

A kamaraispánok közigazgatási és bírói hatáskörét mindazonáltal átszakgatták a középkori territoriális hatóságok működését annyira bénító mentességek, exemptiók.

A bánya- és pénzregálé területén a mentességnek többféle fajával találkozunk. Némely egyházi birtokosok korlátlan bányaművelési kiváltságot élveztek[65]. Az ilyen földesúri bányák semmi tekintetben sem tatoztak a bányakamarák hatásköre alá, sőt maguk a földbirtokosok, kik éppúgy, mint a király a többi bányákban, csupán az urburát élvezték szabad telepes vagy polgár bányászaiktól, a királyhoz hasonlóan bérbe is adták az urburajövedelemet az összes kamaraispáni jogokkal egyetemben[66]. A korlátlan bányaművelés kiváltság azonban ritka kivétel volt.

Gyakrabban fordult elő a földesúri bányaszabadság életbeléptetése (1327) óta, hogy a király bányajogosítvány adományozása esetén – megkímélendő a birtokost és a kincstárba való beszolgáltatásának jogát, illetőleg kötelességét ideiglenesen vagy örökösen magára a bányabirtokosra ruházta. Az utóbbi esetben őt és utódait, mintegy a saját birtokain levő bányák örökös kamaraispánjává nevezte ki[67]. Ez a kiváltság egyértelmű volt a kiváltságolt birtok területének a kamaraispánok közigazgatási és bírói hatósága alól való mentesítésével, mert egyébként a nemesi birtokon levő bányák urburajövedelmének kezelése is a kamara hatáskörébe tartozott[68]. Arra is volt eset, hogy a király saját birtokán levő bányatelepet vont el az illetékes kamaraispán hatósága alól, más királyi tisztviselőre bízva annak és jövedelmeinek igazgatását[69].

A pénzregálé területén széleskörű mentességgel bírtak az erdélyi szászok, kiket a lucrum camerae fejében kirótt évi 500 márka adóösszeg fejében még II András mentesített a kamaraispános hatásköre és a pénzregálé összes terhei alól. E kiváltságukat Károly Róbert is megerősítette (1317)[70] s ezért földjük, mint exemptus terület körülíró pontjában.[71] Hasonló tágkörű mentességgel ruházta fel Károly Róbert uralkodása első felében Pozsony és Sopron városokat, felmentve őket a pénzváltási adó kötelezettsége, a királyi pénz kötelező forgalomba hozatala és használata alól is[72]. Ezek a feltétlen mentességek azonban ritka kivételek voltak. Az uralkodók mindig nagy óvatossággal kezelték a pénzregálét s a mentességek szaporításától lehetőleg tartózkodtak.

Legáltalánosabb volt a portális adó kötelezettsége alól való mentesség. Fizetése alól mentesek voltak az egyháziak és a nemesek saját személyükben, a lucrum camerae fejében évi taxát fizető szabad városok, a király, királyné és az egyházak cselédjei (servi) és magángazdasági népei (conditionarii), az egyházi nemes jobbágyok, a földesúri bandériumok harcosai (servientes exercituales) és mindazok, akiknek nyilvánvaló kiváltságuk volt[73]. E kiváltságok azonban feltételes természetűek voltak, mert a kiváltságolt annak ellenében köteles volt a királyi pénzt használni, azt birtokán, illetőleg területén forgalomba hozni és kizárólagos forgalmát biztosítani. Ha ezt elmulasztotta, kiváltsága érvényét vesztette s éppúgy köteles volt az adót megfizetni, mint más országlakosok[74]. Mulasztása tehát a mentességi kiváltság alapján élvezett exemptio elvesztését, a kiváltságoltnak a kamaraispán hatósága alá kerülését vonta maga után.

A portális adót megelőző időben a kötelező évi aprópénzbeváltás alól – az erdélyi szászok, Pozsony és Sopron ismert esetét kivéve – mentességnek nem volt helye[75].

Hasonlóképen mindenkire kötelezővé tétetett 1338-ban az új, állandó érvényű királyi pénz forgalombahozatala és a régi pénz beváltása. A bérletszerződés kifejezetten kiemeli, hogy a kamaraispán köteles a városi vásárokra, valamint az egyházi és nemesi földbirtokosok vásáraira is kiküldeni a pénzváltóit, a régi pénz beváltása és az új pénz forgalombahozatala végett[76]. Részletesen intézkedik az egységes és állandó királyi pénz kizárólagos forgalmáról, súlyos – a kamaraispánnak fizetendő – büntetésdíjat (hetenként 50 márka hét hétig s ennek elteltével a vásárjog és birtok elvesztése, illetőleg a kamara karának megtérítése) róva a királyi pénz forgalmát akadályozó, azt el nem fogadó városokra, nemesekre, egyháziakra, sőt a főméltóságokra is[77]. Mentességnek tehát itt sem volt helye.

A nemesércmonopólium értelmében kötelező pénzbeváltás s a nemesérckiviteli tilalom meg éppenséggel kötelező volt minden országlakosra. Mentességet e tekintetben senki sem élvezet, kivéve a kamaraispánokat, kik a kamarai üzemhez szükséges ólom és más anyagok beszerzése végett, mérsékelt mennyiségben és nagy ellenőrzés mellett, külföldre vihettek aranyat és ezüstöt[78].

A mentességeknek – középkori fogalmakhoz mérten – csekély száma, sőt a pénzregálé bizonyos ágazatiban teljes hiánya nyilvánvalóvá teszi, hogy a kamaraispán hatásköre rendkívül kiterjedt volt. Pénzügyigazgatási és törvénykezési hatósága a kamarája területén lakó minden rendű és rangú országlakosokra kiterjedt. Juriszdikciójának teljes kialakulásával nemcsak a kamarai közegek vonattak el a helyi hatóságok jogköréből, hanem az egyébként vármegyei, városi vagy földesúri joghatóság alá tartozó országlakosok is bizonyos vonatkozásokban a kamaraispánok hatósága alá kerültek.

A kamaraispán a bérletszerződésben gondjaira bízott, több vármegyére kiterjedő területnek a helyi (vármegyei, városi) hatóságoktól független, velük minden tekintetben coordinált, pénzügyigazgatási és kamaraigazgatással összefüggő ügyekben egyszersmind bírói hatósága volt.

* * *

A kamaraispánok financiális okokból ily kiterjedt közigazgatási és bírói hatáskörrel ruháztatván fel, hatalmuk könnyen aggályossá válhatott volna. A kamaraispánok üzletemberek voltak, fő céljuk saját jövedelmük gyarapítása volt. E cél érdekében – kellő ellenőrzés híján – oly visszaélésekre és túlkapásokra vetemedhettek volna, melyek az országlakosok súlyos károsodására, a közgazdasági élet megbénulására és a territoriális hatóságokkal való hatásköri összeütközések következményeképpen a belső béke felbomlására vezethetett volna, mint ahogy a XIII. századi zsidó és izmaelita kamarabérlő üzelmei nyomán mindezek be is következtek. Ennek meggátlására korántsem volt elegendő a bérlő kamaraispánok személyes felelősségének megállapítása, mert az ilyen elvi rendszabályoknak a kamarák üzleti alapon és a familiaritás feudális természetű intézményén nyugvó szervezete mellett gyakorlatilag semmi eredménye sem lehetett. Az országlakosok gazdasági és az ország közgazdasági érdekei, valamint a belső béke szempontjai megkövetelték a kamarai üzem és ügykezelés módozatainak pontos szabályozását, különösen az országlakosokat gazdasági érdekeikben közvetlenül érintő mozzanataiban, továbbá az összes kamarai funkciók intenzív és a központi hatalom állandó ingerenciáját biztosító ellenőrzését, valamint a kamaraispán büntetőjogi felelősségének intézményes biztosítását.

E hatalmi kérdések sikerült megoldásától függött a pénzügyigazgatás reorganizált szervezetének eredményes működése s vele a fináncpolitikai reformok sikere.

A bérletszerződés megkötésével a királyi kamarát bérlő kamaraispán jogot nyert a pénzverési és bányaregáléval, valamint a nemesércmonopóliummal kapcsolatos összes üzleti és közigazgatási funkciók kizárólagos gyakorlására és a velük összefüggő mindennemű jövedelem élvezetére. Azonban a közérdekre és az országlakosok érdekeire való tekintettel minden funkciókat csupán a bérletszerződében pontosan körülírt kezelési módozatok szerint, megfelelő ellenőrzés mellett gyakorolhatta.

A bérletszerződések pontosan megállapítják a kamaraispán által veretendő pénznemek pénzlábát (súlyát és finomságát) és forgalmi értékét, alakját, sőt veretét[79] is. 1342 óta meghatározták az évente veretendő pénz minimális mennyiségét[80] és kötelezik a kamaraispánt, hogy a felelősség megállapítása végett minden pénzdarabra ráveresse pénzverőjegyét[81]. Úgy látszik, a pénzverés ideje is pontosan meg volt állapítva, április és május hónapban[82].

Ugyanily részletességgel szabályozzák a pénzváltás és a kötelező nemesércváltás módozatit, megállapítva a régi pénz, valamint a veretlen érc beváltási értékét[83] és a beváltási aktus körülményeit.

Az aprópénz évi kényszerbeváltása alkalmával a kamaraispán minden egyes megyébe és városba a királynak külön – az illető helyi hatósághoz intézett – levelében[84] meghatározott mennyiségű aprópénzt volt köteles küldeni. Pénzváltói jövetelét előre jeleznie kellett a szolgabíráknak és ezek a meghatározott napra bírság terhe alatt gyűlésre hívták össze a megyei nemeseket. A gyűlésen megjelenő pénzváltók a nemesség határozatának megfelelő arányban osztották szét a királyi városok és falvak közt az illető megyében beváltandó pénzegységet úgy, hogy minden porta meghatározott minimális mennyiségű (1335-ben pl. 3. pondus-nyi) denárt köteles volt egy hét leforgása alatt a kamaraispántól beváltani[85].

1338-ban a régi pénzeknek új, állandó érvényű pénzre történt végleges és kötelező becserélése alkalmával a kamaraispán pénzváltója kiszállt a hatáskörébe tartozó terület minden városi vagy földesúri vásárjára s maga mellé véve a helyi hatóság közegét (bírót, esküdtet vagy földesúri tisztet), a vásártéren felállított asztalon váltás alá bocsátotta a magával hozott pénzmennyiséget. Beváltás alá kerülő régi pénzét a megye minden lakosa a vásári váltóasztalokhoz volt köteles bevinni[86]. Ugyanígy történt később, a portális adó életbelépése után a forgalomban előkerülő régi és idegen pénzek beváltása[87].

Mivel a váltási művelet a denárok mérlegelésével történt, de egyébként is a körülnyírt és csekélyebb értékű pénzzel való visszaélések meggátlása végett, a kamaraispán köteles volt gondoskodni, hogy minden vásáron hiteles mérleg legyen a forgalombahozott pénz megmérésére, egy falubeli ember felügyelete alatt[88].

A kényszerbeváltás alá kerülő nemesérceket a termelőknek a vásárokban a bányavárosokban felállított királyi finomító- és fémjelzőházba kellett beszállítaniok s a finomítás és fémjelzés megtörténte után az illetékes kamara székhelyére vinni, hol a kamaraispán a megállapított kényszerárfolyamon királyi pénzre váltotta be[89].

A portális adó beszedésének módozatai a pénzváltáséhoz hasonlóan voltak megállapítva[90]. A kamaraispán adószedője kiszállt minden megyébe s ott egy meghatározott alkalmas helyen tartózkodott tizenöt napig, mely idő alatt – négy napi szükség okozta késedelem megengedése mellett – a megye lakossága köteles volt az adót lefizetni[91]. Az adót rendszerint a birtokos urak maguk szedték be népeiktől és szolgáltatták át a kamarai adószedőnek, ki arról – egy garas díj lefizetése ellenében – köteles volt nyugtát adni a nemesúrnak[92].

Hasonlóképen történt a városokban a lucrum camerae fejében egy összegben kivetett, s a királynak ez ügyben hozzájuk intézett külön levélben, később magában a pénzbérleti szerződésben megállapított összegű taxa befizetése avval a különbséggel, hogy a városi polgárok azt a fizetési kötelezettség nyilvános kihirdetésétől számított huszonkét napon belül voltak kötelesek a kamaraispán kezéhez megfizetni[93].

Az urburajövedelem kezelését illetőleg csupán annyit tudunk megállapítani, hogy a kamaraispánok urburaszedői állandóan a bányavárosokban tartózkodtak, ellenőrizve a termelést és behajtva az urburát[94]. Kétségtelen azonban, hogy a behajtás módozatai éppúgy meg voltak állapítva, mint a többi kamarai funkciónál.

A kamaraispánok – üzem- és ügykezelésüknek a általában hivatalos jellegű működésükben minden az ország financiális és nemzetgazdasági, valamint az országlakosok anyagi érdekeit érintő mozzanatában – a bérletszerződésben pontosan megállapított módon, a bérletátvételekor magukra vállalt szabályok korlátai közt voltak kötelesek eljárni. E kötelezettségük lelkiismeretes teljesítése, a szabályok megtartása felett az arra rendelt ellenőrző közegek voltak hivatva őrködni.

A kamaraispánságok – bár a buda-esztergomi egyesített kamarának bizonyos tekintetben vezetőszerepe volt[95] – egymásnak minden tekintetben coordinált hatóságok voltak[96] s egymás ügykörébe semminő beleszólásuk, ellenőrző joguk nem volt. Az ellenőrzés feladata valamennyivel szemben a központi hatóságra hárult.

A bérletrendszerű kamaraigazgatás ellenőrzésének első nyomai IV. Béla korára nyúlnak vissza. Az ellenőrzés funkcionáriusa az esztergomi érseknek a kamarába kiküldött megbízottja volt. A pénzverő szerszámokat és vésett bélyegzőket az érsek embere őrizte és csak a pénzverés idején adta át a kamaraispánnak a munka tartamára[97]. Nyilvánvaló, hogy az ellenőrzésnek ez a módja az esztergomi érsek tizedjogában gyökerezik s – legalább is kezdetben – nem az országlakosok, hanem az érsek érdekeinek védelmére statuált intézkedés volt. Vajon a központi királyi hatóság részéről történt-e ellenőrzés, nem tudjuk, de IV. Béla és III. András törekvéseit ismerve, valószínűnek kell tartanunk. Milyen formában történt, nem tudjuk. A szlavóniai kamarában Gútkeled nb. István bán, a báni denárok első veretője, az érsekhez hasonlóan, állandóan egy megbízott embert tartott[98]. Ebből azonban a többi kamarákra biztos következtetést vonnunk nem lehet, mert a báni kamarában a XIII. században minden tekintetben fejlettebb és egészségesebb viszonyok voltak, mint a többiben[99].

Ilyen előzmények után az 1335–1345. évi kamarabérleti szerződésekben teljesen kialakult ellenőrző szervezettel ismerkedünk meg, amelynek főfunkcionáriusai a tárnokmesternek és az esztergomi érseknek az egyes kamarákba kiküldött s állandóan ott tartózkodó emberei.

A pénzverőszerszámokat és a pénzhez való fémrudakat az ő pecsétjükkel és három kulcscsal lezárt szekrényben őrizték. A kulcsokat ők és a kamaraispán kezelték s a szekrényben őrizték. A kulcsokat ők és a kamaraispán kezelték s a szekrényt csak mindhármuk jelenlétében nyithatták fel[100]. Személyesen jelen kellett lenniük a pénzezüst öntésénél és a pénzverésnél s minden héten próbával ellenőrizniük a vert pénz finomságát és súlyát[101]. Az ő ellenőrzésük mellett volt szabad a kamaraispánnak a bányászat és kamarai üzemhez szükséges anyagok beszerzése végett külföldre aranyat és ezüstöt küldeni[102].

A kamaraispán pénzváltóival és adószedőivel a tárnokmester és érsek emberei is megjelentek a városokon és városokban. Ez alkalmakkor azonban magukkal vitték valamely hiteleshely emberét, hogy vita vagy ellenszegülés esetén a hiteles bizonyság mindjárt kéznél legyen. A kötelező, majd az önkéntes pénzbeváltás, valamint a portális adó beszedése csak e három közeg személyes jelenlétében, az ő felügyelő ellenőrzésük mellett történhetett meg[103]. 1342-ben még két közeg, az illetékes vármegyés ispán embere és egy megyei szolgabíró is résztvett a pénzváltás és portális adó beszedésének ellenőrzésében s a kamaraispán az öt hatósági közeg nélkül a kamarának semmiféle külső ügyben sem járhatott el[104]. Ez a rendelkezés azonban ideiglenes és kivételes jellegű intézkedés volt, mert három évvel később már ismét csak az érsek, tárnokmester és hiteleshely emberei szerepelnek[105].

A kamaraispán mellett működő ellenőrző közegek – 1342-ben mind az öten máskor hárman – résztvettek pénzügyi kihágások és bűnök elkövetőinek üldözéseiben és megbüntetésében s a kamaraispán az ő hiteles bizonyságtételük birtokában gyakorolhatta büntetőbírói funkcióját[106]. E működésük fejében az érsek és tárnokmester emberei élvezték a bíróságok és büntetésdíjak egyharmadrészét[107].

E bírságjövedelmen felül az érsek és tárnokmester emberei ellenőrző működésükért rendes díjazásban részesültek s e díjazás éppúgy, mint a kamaraigazgatás minden más költsége, a mindenkori bérlő kamaraispánt terhelte. A tárnokmester embere minden munkában, hivatalos elfoglaltságban töltött napon félfertó napi díjat kapott. Az érsek embere pedig régi jogon, a szerszámok őrzése címén minden márka pénzzé vert ezüst után egy pondus (=pisetum=1/48 márka) ezüstöt kapott denárokban (érseki pondus vagy pisetum). A portális adó életbe léptetése után – ezen felül – a beszedett adó összegének minden márkája után egy-egy garast vagy egy-egy pondusnyi denárt élvezett a két hatósági közeg[108].

A tárnokmester és érsek emberének ellenőrző hatásköre kiterjedt a kamaraigazgatás minden ágára. Működésükkel az üzem- és ügykezelés minden mozzanatában találkozunk. A kamarák ilyképpen – az ő személyükön keresztül – két országos főméltóság az esztergomi érsek és a pénzügyek központi igazgatásának élén álló tárnokmester, folyton ellenőrzése mellett működtek. A király és országlakosok előtt nem lehetett közömbös, hogy a főméltóság kit bíz meg a feladattal. Az ellenőrzés közvetlenségének biztosítása végett szükséges volt, hogy a funkcióra mindketten saját megbízható, személyes híveiket tőlük függő officiálisaikat alkalmazzák. Ezért a király szigorúan megtiltotta a tárnokmesteri és érseki embernek járó díjak (a félfertós napidíj pisetum) bérbeadását, nehogy az ellenőrzés üzletemberek kezére kerüljön. Az ellenőrzés lelkiismeretességének és a közegek anyagi felelősségének biztosítása végett pedig kifejezetten elrendelte, hogy az ellenőrzésre kiküldött emberek földbirtokosok legyenek[109].

A kamarai üzem- és ügykezelés, valamint az ellenőrzés módozatainak szabályozásával kapcsolatban megállapított a királyi rendelkezések és a szabályok ellen vétő kamaraispán büntetőjogi felelősége.

Kisebb kihágások, mulasztások esetén a hivatalos funkcióval járó jövedelem elvesztésével bűnhődött. Kényszerbeváltás idején, ha elmulasztotta a falvaknak és városoknak pénzváltásra kitűzött határidőt, később nem követelhette a pénz beváltását s elvesztette a pénzváltási hasznot[110]. Később az állandó érvényű pénz szorgalmas forgalombahozatalára kötelezett kamaraispán, ha a megyék pénzszükségletét nem elégítette ki, elvesztette az illető megye területén a portális adó beszedéséhez való jogát[111].

A portális adóra és a pénzváltásra vonatkozó rendelkezéseket megszegő kamaraispántól az ellenőrző közegek elváltak, ami egyértelmű volt további adószedő működése megakadályozásával[112]. Az érseki és tárnokmesteri emberek díjazását elmulasztó kamaraispánt maguk e közegek büntethették meg a pénzverő eszközök elzárásával[113]. A bérfizetési határidő elmulasztása esetén az esedékes összeg kétszeresének fizetésére köteleztetett[114].

Az ország és az országlakosok jólétét és gazdasági érdekeit érintő rendelkezéseknek elmulasztása vagy éppen bűnös megszegése azonban sokkal súlyosabb megítélés alá esett. A pénzverő szerszámos szekrényt az ellenőrző közegek távollétében felnyitó és pénzt verő[115], az évi meghatározott pénz mennyiség verését elmulasztó[116], a pénzverést elhanyagoló és csupán a portális adó beszedésére gondot fordító[117], a hamispénzverőket kamarája területén nem üldöző[118], régi pénzzel űzérkedő[119], más kamaraispánság területén pénzt váltó[120], nemesércet saját pecsétje alatt külföldre küldő[121], az urburából befolyt nemesércet saját hasznára fordító és a bányászokkal erőszakoskodó[122] kamaraispán, mint hűtlen s a király és országlakosok árulója és megkárosítója vagyonvesztéssel és személyében is bűnhődött.

Minden ily esetben – az ellenőrző közeg jelentése vagy mások feljelentése alapján – a bűnös, vagy megvádolt kamaraispán fölött a tárnokmester ítélt[123], ki minden a kamaraigazgatással összefüggő ügyben a legfőbb bírói hatóság volt[124].

A kamaraigazgatás felügyeletének összes szálai a tárnokmesternek, mint a király pénzügyigazgatás legfőbb központi hatóságának kezébe futottak össze. A tábornokmester, mint közigazgatási hatóság a kamarába kirendelt közegei útján állandó ellenőrzés alatt tartotta az összes kamarák működését. Mint bírói hatóság teljes juriszdikcióval rendelkezett azok egész személyzete felett, beleértve magukat a bérlő kamaraispánokat is.

* * *

A kamaraigazgatás kifogástalan és lelkiismeretes működésének garanciái – az üzem- és ügykezelés szabályainak megállapításával, a központi ellenőrzés és a kamarai személyzet felelősségének biztosításával – megszereztetvén, gondoskodni kellett a kamarai személyzet zavartalan hivatalos működésének biztosításáról.

A kamarákat bérlő üzletemberek sajátos helyzetük következtében képtelenek voltak a rájuk bízott felellőség teljes hatósági funkciókat saját erejükből teljesíteni. Bár előkelő és vagyonos városi polgárok voltak és teljes hatalommal rendelkeztek nagyszámú szegődött familiáris személyzetükkel, igen nagy hátrányban voltak minden más közhatalmi funkciót gyakorló hatóssággal szemben. A főméltóságok viselői és a megyés ispánok nagy birtokos urak voltak, kik egész sereg katonai szolgálatra kötelezett magán alkalmazottal, familiáris-sal rendelkeztek, magánhadcsapatokat (bandérium) tartottak fenn s közfunkciójuk gyakorlásában erre a teljesen tőlük függő karhatalomra támaszkodhattak. Közigazgatási és bírói hatalmuk megfelelő katonai hatalommal volt alátámasztva. A városi hatóságoknak viszont rendelkezésükre állt a városi polgárság karhatalmi ereje. Evvel szemben a kamaraispánok – bár némelyik közülük más tisztségükből következőleg rendelkeztek némi karhatalmi erővel[125] csupán a kamarai funkciók teljesítésére szerződött tisztviselőjüket (officailes) és más alkalmazottaikat (servientes, familiares) használhatták fel mellékesen karhatalmi funkciókra. Ily erővel azonban – ellenszegülés esetén – nem is gondolhattak hatalmasabb földesurakkal, városi hatóságokkal vagy a vármegyei nemességgel szemben erélyes és sikeres fellépésre. Közigazgatási és törvénykezési feladataik gyakorlásában nélkülözniük kellett a középkorban annyira szükséges karhatalmi erőt. Nem rendelkeztek katonai hatalommal. Pedig kötelezettségeiket csak úgy teljesíthették ha hivatalos funkcióikat zavartalanul végezhetik és a szerződésben részükre biztosított jövedelmekhez akadály nélkül hozzá juthatnak. Ilyképpen a kincstár és az ország gazdasági érdekei megkövetelték, hogy a kamaraispánok közfunkciójuk gyakorlása közben a közhatalom központi és vidéki szervei részéről megfelelő támogatásban és védelemben részesüljenek s hogy hivatalos működésük összhangba hozassék a kamarájuk területén levő helyi hatóságok működésével, a kettő hatáskörének érintetlen fenntartásával.

A tárnokmester és esztergomi érsek emberének a kamara külső funkcióiban való részvétele nem csak az ellenőrzés céljait szolgálta hanem egyszersmind a kamaraispán védelmét is. A kamarai közegek az országlakosokkal való minden érintkezésükben ezek kíséretében járván el, két hatalmas főúr, két országos főméltóság tekintélyének fedezete alatt, a központi hatalom erkölcsi támogatása mellett végezték hivatalos teendőiket.

Ez erkölcsi támogatás mellett megfelelő törvényes védelemben is részesültek a központi hatalom részéről. A tárnokmesternek – mint a kamarák legfőbb közigazgatási és bírói hatóságának – különös kötelességévé tétetett, hogy a kamaraispán és közegeit hivatalos működésük közben ért sérelmeket és jogtalanságokat üldözze és megtorolja, szigorúan meghagyva minden ilyen ügynek az első terminuson leendő befejezését[126]. Szükség esetén a központi hatalom fegyveres támogatásban is részesítette a hatalmasabb bűnösökkel szemben tehetetlen kamaraispánt[127].

A központi hatóságok támogatásánál gyakorlati szempontból nagyobb jelentőségű volt a helyi hatóságok támogatása, mert a legtöbb zavar és viszálykodás a kamarai és territoriális autonóm hatóságok torzsalkodásából és hatásköri összeütközéséből támadhatott. Épp ezért a megyei hatóságoknak kötelességévé tették a kamarai közegek hivatalos működésének hathatós támogatását. Mert míg a kényszerpénzváltás érvényben volt – mint már említettük – a beváltandó összegnek a falvak és városok közt való szétosztása a megyei szolgabírák és nemesi gyűlés közbenjöttével történt[128] s a megyésispánnak és szolgabíráknak kötelességük volt a kamarai tisztet és a velejáró ellenőrző közegeket a beváltási aktusra a megyei helységekbe, sőt a városokba is elkísérni és az ellenszegülők megbüntetésében segíteni. Ugyanez volt kötelességük később a portális adó behajtása alkalmával[129].

Az 1338. évi általános és kötelező pénzbeváltásnál csak a városi és földesúri hatóságoknak jutott szerep, mert a beváltás a városokban történt s ezért a pénzváltókkal nem a megyei hatóság, hanem a városi bíró és egy esküdt, illetőleg a vásártulajdonos földesúr tisztje járt el[130]. Nevezetes, hogy az 1338. évi szerződésben szó sincs a megyei hatóság részvételéről a pénzváltásnál, noha hasonló aktusoknál a megyei hatóságoknak rendszerint éppoly szerepe volt, mint korábban a kényszerpénzváltásnál és a portális adó behajtásánál[131]. Ennek oka az, hogy 1338-ban a második valutareform sikere érdekében a kamarispánok különleges hatalommal voltak felruházva és egy-egy protektor – így Frichko körmöczi és szomolnoki kamaraispán Drugeth Vilmos nádor – különös védelme alatt, az ő fegyveres embereinek támogatásával végezték hivatalos teendőiket[132].

Viszont 1342-ben még szorosabbá vált a kamarai és vármegyei hatóság együttműködése az az évi kivételes rendszabályok értelmében a megyésispán embere és egy szolgabíró – az érsek és tárnokmester embereihez hasonlóan – minden kamarai aktushoz elkísérték, ellenőrizték s egyben támogatták is a kamarai közegeket[133]. Ugyanekkor a megyei hatóságok felelősége is megállapítatott[134].

A megyei hatóságok e támogatás fejében, leginkább a királyi rendeleteknek ellenszegülő megyei lakosokkal szemben lévén a helyi hatóság támogatására szükség, élvezték a közbenjöttükkel kivetett bíróságok egyharmadát[135]. Ezenfelül a megyésispánnak vásárpénz címén egy-egy, később a szolgabírák is két-két márkát kaptak a kamaraispántól[136].

A megyei hatóságokhoz hasonlóan a városi hatóságok is kötelesek voltak a kamaraispánt és közegeit hivatalos eljárásuk közben támogatni. Az ő szerepük azonban – az említett 1338. évi esetet kivéve, mikor a pénzváltásnál is közreműködtek – főleg a bűnösök üldözésében merült ki. A kamaraispán juriszdikciója alá kihágások és bűnök financiális és kereskedelmi természetük következtében eminenter városi bűnök voltak. A vármegyék nemesi és paraszt lakossága legfeljebb a pénzváltás és adófizetés teljesítését mulasztotta el, viszont a városok kereskedő és bányász polgárságának selejtesebb elemei s különösen a városokban megforduló tágabb lelkiismeretű, pénzsóvár idegen kalmárok nem riadtak vissza a súlyosabb természetű kihágásoktól sem. Ezeknek a – régi tilalmas pénzekkel, megcsonkított pénzzel, veretlen érccel kereskedő, hamispénzverő stb. – félkészkalmároknak üldözésétől és a kamaraispán kezére adását súlyos büntetés terhe alatt a városi hatóság kötelességévé tették[137].

Az egyesített pénzverő és bányakamarák ispánjai a központi és autonóm helyi hatóságok védelme alatt, azok teljes hatalmi támogatásával végezték pénzügyigazgatási funkcióikat. E támogatás és védelem adta meg nekik közigazgatási és bírói hatalmuk gyakorlásához az erőt, a katonai hatalmat.

* * *

A pénzügyigazgatás más ágazatai közül a sómonopólium és vámregále igazgatása egy-egy az egész országra kiterjedő hatáskörrel bírói hivatalban – az erdélyi sókamarában, illetőleg a főharmincadhivatalban – összpontosuló centrális vezetés alatt működött.

Az erdélyi sókamara – vagy mint az egykorú források rendszerint nevezik az erdélyrészi királyi só kamarái (camarae salium regalium partium Transsilvanarum)[138] – hatáskörébe tartozott a sótermelési és sóárúsítási monopólium összes jövedelmeinek kezelése, a sótermelés, szállítás, raktározás és árusítás irányítása szóval a sómonopóliummal kapcsolatos összes pénzügyigazgatási teendők.

A kamara élén az erdélyi sókamarák ispánja (comes camerarum salium partium Transsilvanarum) állt, a pénzverőkamaraispánokhoz hasonlóan rendszerint pénzüzlettel foglalkozó városi polgár, ki a sókamarát meghatározott évi bérösszegért vette a királytól bérbe[139].

Az erdélyi sókamarának alárendelt sókamarai hivatalok (officium camerae) voltak az erdélyi sóbányavárosokban – Désaknán, Kolosaknán, Székaknán, Tordaaknán és Vízaknán –, melyek élén rendszerint egy-egy kamarai tiszt állt, kit később kamaraispánhelyettesnek (vicecomes) neveztek[140]. Sóhivatalok, sóraktárak voltak még a biharmegyei Szalacson, Szegeden, Lippán és sóárusítók működtek a határszéleken is[141]. Ezeket a sóhivatalokat – csak úgy mint az erdélyi sóbányavárosokban levő kamarai hivatalokat – gyakran sókamaráknak (camera salium) nevezik a források[142]. Kétségtelen azonban, hogy nem voltak és nem is lehettek önálló sókamarák, mert termésük nem volt csupán az erdélyi só elraktározása és árusítása olt a feladatuk[143].

Később Nagy Lajos a sómonopólium igazgatását is decentralizálta. A máramarosi sóvidék kiaknázásának megindultával felállította a máramarosszigeti sókamarát, mely az erdélyivel coordinált pénzügyigazgatási szerv volt s az ország belsejében – Szatmáron és a szolnokmegyei Várkony – külön sóraktárai, ú. n. kamarái voltak[144]. Ugyanő szervezte a tengeri só kiaknázására rendelt s észak felé a Száváig terjedő hatáskörrel felruházott dalmáciai sókamarát[145].

A sókamarai alkalmazottak, beleértve a viceispánokat is, a sókamarák ispánjának magánalkalmazottai, familiárisai, officiálisai voltak[146] a jogviszonyaik tekintetében a pénzverő és bányakamarai személyzettel azonos helyzetben éltek; a sókamaraispán közigazgatási hatósága és juriszdikciója alá tartoztak[147]. A sóbányászok vagy sóvágók (salicidae, excisores salium)[148] és sószállítók (delatores salium)[149] – az erdélyi szabad sóbányavárosok polgárai – éppúgy nem tartoztak a sókamaraispán hatósága alá[150], mint az ércbányászok a bányakamara ispánja alá.

Viszonyuk mégis szorosabb volt mert a só, mint kereskedelmi cikk is monopólium, a sóvágók nem saját hasznukra termeltek, hanem a kamaraispántól fizetett meghatározott munkabérért, mint bérmunkások dolgoztak. A désaknai sóvágók díjazása 100 só után 4 pondusnyi denárban, a szállítóké 2 pondusnyi denárban volt megállapítva[151]. Mindazonáltal a bányavárosok polgárainak megvolt az a kiváltságuk, hogy évente bizonyos meghatározott rövid időtartalmon át saját hasznukra vághattak sót és azt szabadon árusíthatták[152].

A sókamara jövedelmeire és évi bérére vonatkozó adataink nincsenek, tudjuk azonban, hogy a sómonopólium mindenkor a kincstár leggazdagabb jövedelmi forrásai közé tartozott[153]. A sójövedelem tizede korszakukban az erdélyi püspököt illette meg[154].

Az Árpád-kor belső vámrendszerének a várbirtok eladományozásával kapcsolatos felbomlása után az út-, rév- és vásárvámok magángazdasági haszonvételeké süllyedtek le s ennek megfelelően a király kezén maradt vámokat is – beleértve a forgalmi vámmá átalakult régi nyolcvanad határvámot – a királyi magángazdaság helyi közegei, ispánok és várnagyok kezelték[155].

Az új külkereskedelmi értékvám – a harmincad – kezelése azonban új feladatot rótt a kincstárra. A harmincadigazgatás szervezetére és kezelésére vonatkozó adatainak Károly Róbert korából nem maradtak. A Nagy Lajos-kori viszonyokból azonban következtethetünk a korábbi viszonyokra, mert kétségtelen, hogy a harmincad igazgatásnak a pénzverési, bánya- és sóregálék igazgatásához hasonló alapokon való megszervezését a harmincadot külkereskedelmi értékvámmá fejlesztő Károly Róbertnek kell tulajdonítanunk.

A harmincadügy, illetőleg harmincadispánság (comitatus tricesimarum)[156] élén a többi kamaraispánhoz hasonló társadalmi állású, sőt – mivel a harmincadot rendszerint valamely pénzverőkamarával vagy a sókamarával együtt adták bérbe – velük gyakran személyben is azonos bérlő[157], a harmincados (tricesimator), később főharmincados (summus tricesimator) vagy harmincadispán (comes tricesimarum) állt[158], ki a kamarát saját magánalkalmazottaival, officiálisaival és familiárisaival igazgatta[159]. Ezek sorából helyettes harmincadosokat (vicetricesimator)[160] állított az egyes harmincadhivatalok élére, kik a melléjük rendelt familiáris helyzettel látták el a vámhivatali funkciókat.

A harmincados vámkihágásokat elkövető országlakosokkal szemben éppoly törvénykezési joghatóssággal rendelkezett, mint a pénzverőkamarák ispánjai a maguk hatáskörében s e funkciójában a közhatalmi szervek részéről éppoly támogatásában részesült, mint azok[161].

Bár a só- és vámregále igazgatásának szervezetéről – részletes források híján – koránt sem tudunk oly teljes képet alkotni, mint a pénzverő- és bányakamarákéról, megállapíthatjuk, hogy szervezetük emezekével lényegben azonos volt.

Mind a sómonopólium, mind a harmincadügy élén a királynak évi bért fizető s neki közvetlenül és személyükben felelős üzletemberek, bérlők álltak, ki az összhatáskörükbe tartozó pénzügyigazgatási funkciókat saját közigazgatási és bírói hatóságuk alá rendelt, szerződéses magánalkalmazottaikkal végezték, a közhatalom helyi szerveinek támogatása és a központi pénzügyigazgatási hatóság, a tárnokmester ellenőrzése mellett[162].

* * *

A pénzverési, bánya-, só- és vámregále – egyszóval a rendes regálejövedelmek – kezelése terén tapasztalható üzleti jelenségekkel szemben, az adóregále kezelését amennyire forrásainkból megállapítható – a királyi közegei s nem üzletemberek végezték. A rendkívüli adó beszedésével vagy egy erre különös megbízatással, ad hoc kiküldött királyi közeg volt megbízva[163], vagy maga a központi pénzügyi hatóság. Az utóbbi esetben az adót egyes vármegyékbe vagy városokba a központból kiküldött adószedők szerint a királyi família tagjai, udvari katonák (milites, aulici) stb.[164], vagy a királyi közigazgatás helyi funkcionáriusai (ispánok) esetleg a királyi magángazdaságok vezetői (várnagyok) szedték be és szállították a kincstárba[165] vagy adták át a kincstár kiküldötteinek[166], vagy pedig maguk az adófizetésre kötelezett lakosok hatóságai – városi hatóság és földesúr – szedték és szolgáltatták be a kincstárba[167].

Az adószedéssel az egész ország vagy bizonyos vidék területére megbízott királyi közegek, az egykori közigazgatás terén általános szokás szerint természetesen saját magánalkalmazottaikkal, familiárisaikkal, servienseikkel végeztették az adószedést[168]. A központi hatóságnak csak ők maguk tartoztak felelősséggel és számadással, közegeik nem.

Az adóregále kezelésének különös és a többi regálejövedelem bérletrendszerű kezelésétől elütő módja az adójövedelem rendkívüli természetében és az adószedés funkciójának mobilitásában leli magyarázatát. A kivetések bár gyakran mégis rendkívüli alkalmakkor történtek s így rendes adó igazgatási szervezet kiépítéséről nem lehetett szó, csak az ad hoc megbízatásról. Az adószedés azonban mobilis és sürgős financiális akció lévén, bérletrendszerű kezelés esetén rendkívül nehéz lett volna az ellenőrzés. A pénzverő-, bánya-, só- és vámregále igazgatásának funkciói túlnyomórészben helyhez – a pénzverőműhely, finomítóház, bányatelepek, sóraktárak, sótelepek és városi harmincadhivatalok székhelyéhez – voltak kötve s így az ellenőrzés nagyobb nehézségek nélkül volt megoldható egy-egy központi (tárnokmesteri) közeg állandó kirendelésével. Viszont az adóregále bérletrendszerű kezelése esetén – a jövedelem sürgősen lévén beszolgáltatandó – a bérlőnek az egész országban szerteküldött adószedői mellé külön-külön kellett volna egy-egy ellenőrző közeget állítani, ami a költségeket is rendkívül megnövelte volna. Ennél sokkal célszerűbb és gazdaságosabb volt a királytól közvetlenül függő udvari s még inkább gazdasági funkcióban, amúgy is állandó ellenőrzés alatt álló helyi közegeknek, különösen a várakhoz tartozó királyi uradalmakat kezelő várnagyoknak ad hoc megbízása. Az adóügyi igazgatás ilyképen a központi pénzügyihatóság közvetlen ellenőrzése mellett működött.

Más rendkívüli természetű királyi jövedelmek behajtásával természetszerűleg mindig ad hoc kirendelt megbízottak foglalkoztak. Így 1338-ban, illetőleg 1340-ben a pápai tizedszedők ellenőrzésével és a királyt e tizedből megillető harmadrész befizetésével Károly Róbert káplánját, István domonkosrendi szerzetest, illetőleg Tamás ágostonrendi lectort bízta meg[169].

* * *

A pénzügyigazgatás külső szervezetének kiépítésével szoros kapcsolatban vele egyidejűleg alakult ki és szilárdult meg a központi pénzügyigazgatási szervezet.

Láttuk, hogy a tárnokmester, ki hivatala kialakulásakor – a XII. század utolsó negyedében – a királyi magángazdasági magtárak személyzetének főtisztje volt, már a XIII. század elején vagy még előbb átvette a nádorispán kincstartói funkcióit, majd II. András korában a király pénzügyi tanácsosává és a pénzügyek üzleti részének központi irányítójává, IV. Béla korában a pénzügyigazgatás legfőbb központi hatóságává lett és III. András korában a nádort közvetlenül követő országos főméltóság rangját nyerte el[170]. Az Árpád-ház kihaltát követő zavaros időkben azonban a tárnokmesteri tisztség – más országos és udvari tisztségekhez hasonlóan a viszálykodó főurak martalékává lett s ilyképpen a tárnokmester alkalmatlanná vált az államháztartás tényleges vezetésére, a pénzügyigazgatás központi irányításának és ellenőrzésének teljesítésére. Ez az állapot nem változott Károly Róbert uralkodása éveiben sem. A legfontosabb tisztségek, köztük a tárnokmesteri hivatal betöltésénél is politikai szempontok érvényesültek. Károly Róbert első kinevezéseiben nem az egyéni rátermettség, hanem a politikai hasznosság volt irányadó. A vezető állásokba a legexponáltabb pártvezérek, hatalmaskodó oligarchák, vagy – legjobb esetben – nagytekintélyű, de teljesen indiferens főurak kerültek[171]. Károly Róbert a vetélkedő nagyurakat dicsvágyuk kielégítésével és a főtisztségekkel járó nagy jövedelem átengedésével igyekezett pártjára hódítani. E gőgös urak csak névleges tisztviselők voltak s rájuk a király sohasem számíthatott teljes biztossággal. El kellett készülnie arra, ami többnyire be is következett, hogy a legelső alkalommal, amikor érdekeik a királyéval és országéval ellentétbe jönnek, cserben fogják hagyni.

Ezt a beteges állapotot Károly Róbert mindig ideiglenesnek tekintette s mikor hatalma megszilárdult, a főtisztségekbe új embereket emelt, a tőle megteremtett új arisztokrácia soraiból. Nem sokkal a Csák Máté és Amadéra véresen lesújtó rozgonyi csata után az országbírói (királyi udvarbírói) és tárnokmesteri, majd Kopasz nádor lázadásának elfojtása után a nádori hivatalt is régi megbízható híveivel, kipróbált hadvezéreivel töltötte be. Csák Máté halála, Aba nb. Amadé ivadékainak, László vajda családjának és a Brebirieknek teljes letörése után sorkerült a vajdai és báni méltóságokra[172].

Károly Róbert ritka szerencsével, vagy inkább kitűnő emberismerettel válogatta meg tanácsosait. Bizalmas hívei közül minden főtisztségre a legalkalmasabb embert szemelte ki. Debreczeni Dózsa erdélyi vajda, majd nádor Druget Fülöp és János nádorok és szepesi ispánok, Széchényi Tamás erdélyi vajda, Ákos nembeli Miczk bán, Hermány nembeli Lampért, Köcski Sándor és Nagymartoni Pál országbírák voltak a nagy szervező és rendező munkában főtámaszai. Az ő érdemük volt a pártviszályoktól feldúlt országrészek pacifikálása, a csaknem félszázad óta tartó ököljog korszakában eldurvult erkölcsök, az elvadult közbiztonsági állapotok megjavítása és a zilált gazdasági viszonyok rendezése. A gazdasági és pénzügyi rendezés munkájából, mint egyes vármegyék vagy egész országrészek kormányzói s úgy is mint nagybirtokosok mindannyian kivették részüket, de az érdem oroszlánrésze az Aba nemzetség szlavóniai ágából származó Nekcsei Demeter tárnokmestert[173] illeti.

A nádori, tárnokmesteri és országbírói tiszt betöltésénél a rendek befolyását biztosító 1291: IX. tc. rendelkezését az ízig-vérig autokrata Anjou sohasem vette figyelembe s alatta a tárnokmester mégis tényleges hatalommal rendelkező igazi országos főméltósággá lett. Hogy ez így történt abban Demeter tárnokmesternek volt legtöbb része.

A XIV. század első másfél évtizedének „nagyúri” tárnokmesterei, a Csákok és Héderek, a tárnokmesteri méltóságot üres címmé süllyesztették, hivatalos tekintélyét saját főúri tekintélyük alá rendelve, teljesen aláásták. Hatalmának pártolóktól szétszaggatott országban érvényt szerezni nem tudtak. Demeter újra tartalommal töltötte meg a címet, visszaszerezte a tárnokmesteri méltóság tekintélyét s érvényt szerzett közigazgatási és bírói hatalmának.

Az ő tárnokmesteri kinevezése volt – 1314-ben – az első komoly lépés az államháztartás rendezése és a pénzügyigazgatás újjászervezése felé. Az ő egyéniségében látta Károly Róbert a személyi garanciát a pénzügyek terén uralkodó zavaros és vigasztalan állapotok megszüntetésére. Reményében nem is csatlakozott. Demeter tárnokmester volt a középkori Magyarország legkiválóbb és legönzetlenebb államférfiainak. Közel negyedszázados tárnokmesterkedése korszakos jelentőségű fejezete a magyar pénzügy történetének. Nevéhez fűződik az Anjouk nagykoncepciójú gazdaságpolitikájának realizálása s bizonyára jórészben is, az államháztartásnak regalegazdasági alapon való teljes újjászervezése s ennek keretében a pénzügyigazgatás reorganizációja. Munkásságának mintegy betetőzése volt az 1336. évi magyar–cseh–lengyel kereskedelmi és vámegyezmény és az 1338. évi második valutareform s evvel kapcsolatban kamaraispáni juriszdikció és a központi ellenőrzés teljes kiépítése. Tárnokmesteri működésének utolsó emléke a halála előtt két hónappal kötött 1338. évi pénzverőkamarai bérletszerződés, a középkor egyik legkiválóbb pénzügyi jogszabály- alkotása[174].

Károly Róbert korában a tárnokmester tényleges vezetője az államháztartásnak, irányítója az ország pénzügyi és gazdaságpolitikájának, pozitív hatalommal rendelkező s e hatalmát érvényesítő feje és hatósága a pénzügyigazgatásnak.

A külső pénzügyigazgatási szervek ellenőrzésének és felügyeletének összes szálai a tárnokmester kezében futottak össze. A pénzverési, bánya-, só- és vámregáleigazgatás egész személyzetének ő volt a legfőbb közigazgatási és bírói hatósága. Ügyeikben a király nevében teljes hatalommal és végérvényesen döntött és ítélkezett. De hatásköre korántsem merült ki a szorosan vett pénzügyigazgatási szervezet felett gyakorolt hatósági jogokban.

Általában hatáskörébe tartoztak az összes koronajavak. A tulajdonképpeni királyi magángazdaságokhoz – a vármegyei szervezet bomlása után az Anjou-korban kialakult, várnagyoktól igazgatott új várgazdaságokhoz és a régi családi birtok mező- és erdőgazdasági ispánjaihoz – való viszonya a forrásokból nem derül ki. Kétségtelen azonban, hogy mint a kincstár főnöke, ha nem is gyakorolt felettük hatósági jogokkal közvetlen érintkezésben állt velük, annál is inkább, mert az udvarba beszállított magángazdasági terményjövedelmek kezelésével úgy látszik még e korban is a közvetlen hatósága alá rendelt királyi tárnokok voltak megbízva.

A magángazdasági korlátok közül kiemelkedett koronajavak – a szabad királyi városok és a zsidók felett – teljes juriszdikációval rendelkezett. A városok nagyrésze már a XIII. század második felében kimutathatólag a tárnokmester törvénykezési joghatósága alá tartozott, a zsidókat pedig, mint kamaraszolgákat, már IV. Béla kifejezetten a főkamarás (summus camerarius), vagyis a kor hazai terminológiája értelmében a tárnokmester bírói hatósága alá rendelte. Károly Róbert korában már teljesen kialakult a tárnokmesternek a városok – köztük az érc és sóbányavárosok – felett való juriszdikciója[175]. Törvénykezési hatásköre mellett a tárnokmester bizonyos – bár körvonalaiban homályos – közigazgatási ellenőrző hatáskörrel is bírt a városok felett[176].

A tárnokmester hatáskörének ily nagymértékű kibővülése után – éppúgy, mint százötven évvel korábban a nádor – nem felelhetett meg továbbra is a hivatalával járó eredeti, de alárendeltebb jelentőségű, udvari feladatainak. A terményjövedelmek és a központi kincstár kezelésére, a tárnokok vagy kamarások apró-cseprő ügyeinek intézésére országos teendői mellett nem jutott ideje. Ezeket más, neki alárendelt tisztviselőre kellett bízni. E faladatok azonban kényes természetűek voltak s arra feltétlenül megbízható embert kellett keresni. Ilyen ember volt Magyar Pál gyimesi várnagy. Károly Róbertnek Magyarországra jövetele óta hűséges és bizalmas embere. Ő élt, mint a tárnokmester alá rendelt tárnoknagy (maior tavarnicorum nostrorum) már 1324-ben a királyi tárnokok és kamarások s így természetesen a királyi tárnokok és kamarások s így természetesen a királyi terményjövedelmek kezelésének is élén[177]. Tizenhat évvel később, Demeter halála után, kincstartójának (thesaurarius) nevezi Magyar Pált a király[178], amiből nyilvánvaló, hogy a központi kamara, a királyi kincstár kezelése és igazgatása is reá bízatott. A közvetlen okot az új tisztség szervezésére valószínűleg a szolgáltatta, hogy a tábornokmesteri méltóság Demeter halála óta betöltetlen volt, illetőleg 1339-től Károly haláláig az udvartól gyakran távollevő erdélyi vajda töltötte be, mint helyettes tárnokmester. Ez lehetett a közvetlen ok, de a viszonyok változásában, a tárnokmester politikai, közigazgatási és bírói hatáskörének bővülésében már adva volt a kincstartói hivatal felállításának szüksége.

A kincstartó kezdetben egész bizonyosan alá volt rendelve a tárnokmesternek, de hivatalának bizalmas udvari természete következtében tekintélye folyton gyarapodott s alig félszázaddal a hivatal megszervezése után már a tárnokmesteri méltósággal coordinált hivatalként tűnik fel. Nagy Lajos utolsó éveiben Zámbó Miklós kincstartó (1379–1385) a tárnokmesteri székbe emeltetvén (1382–1385) még egyszer egyesítette a két tisztségét, hogy alig néhány évvel később végleg szétváljanak. A XV. században a tárnokmester az 1405. évi I. törvény rendelkezése értelmében már csak a szabad városok, az országos renddé emelt polgárság főbírája s mint ilyen országos főméltóság volt, pénzügyi hatásköre azonban teljes egészben átszállt a királyi kincstartóra, ki ekkor már a pénzügyek legfőbb vezetőjévé és a pénzügyigazgatás központi hatóságává lett[179].


[1] Az adminisztratív kezelés költségeiről tájékoztatást nyerünk a pápai adószedők számadásaiból. Mutinai Gellért (1275–1281.) magyarországi gyűjtésének (kb. 3000 márka) 20 %-át (620 m.) Rufinus (1317–1320) gyűjtésének (2967 frt) majdnem 60 %-át (1774 frt), Jakubus Berengarii és követtársai (1332–1342.) gyűjtésének (9.385 ˝ márka) 43%-át (4037 ˝ frt) emésztették fel a kezelési költségek, fizetések. V. ö. Fejérpataky László: Pápai adószedők Magyarországon (Századok, 187., 501., 508., 593. l.) még a XVI. században is (1549) a szlavóniai adóból befolyt jövedelem (2496 +962 forint) 28%-a ment a behajtás költségeire. Acsády Magyarország pénzügyei. 1526–1564. 103. l. Pedig mindez esetekben a legegyszerűbb pénzügyigazgatási feladatról adóbehajtásról van szó!

[2] V. ö. Magyar pénztörténet 458. l. id. adatokat, továbbá a városi előkelő polgároknak a XIII. században gyakori comes címét, ami kétségtelenül legtöbbször kamaraispáni tisztviselésre vezethető vissza. V. ö. Hóman: A magyar városok az Árpádok korában. 73. l. a comes címére id. forrásadatokat.

[3] Korábban ő is valószínűleg városi polgárokkal állt összeköttetésben. Zsidók és izmaeliták szereplésének az Anjou-korban nincs semmi nyoma.

[4] A pénzverés új rendjét statuáló rendelet (Zimmermann-Werner I. 370. l.) kifejezetten nem szól erről, de az öt bérlő – comes Heys, Ladislaus dictus Gurhes, Emericus frater domini episcopi Varadiensis, Petrus dictus Peuldre, és Josre – közül kettőről kétségtelenül megállapítható nemesi származásuk. Imréről maga az oklevél mondja meg, hogy Ivánka váradi püspök testvére volt, ki némelyek szerint Demeter tárnokmester közeli rokona volt (Bunyitay: A váradi püspökség története. 1. 166–168, l.), Gurhes László pedig bizonnyal a Zoárd nb. László (1283–1301 közt szerepel) fiának, Gurhes Jánosnak (v. ö. u. o. II. 426. És Karácsonyi id. m. III. 154–155) fia volt. A többi három személye közelebbről nem határozható meg. Peuldre Péternek fia lehet az 1369 körül szereplő Beuldre Mihály harmincad- és sókamarabérlő Zichy III. 371. l.

[5] A rendi felfogás és törekvések konzervativizmusára rendkívül jellemző, hogy az 1222. évi Arany-bulla rendelkezése: „Comites camerae monetarii, salinarii et tributarii nobiles regni (sint); hysmahelitae, et judaei fieri non possint” (Knauz Mon. 1. 235. l.), olykorban nyer alkalmazást, mikor maga a törvény nem volt érvényben. (V. ö. Ferdinándi Géza: Az Aranybula Bpest, 1899. 100–16. l.) Ferdinándi feleletet keresve a kérdésre, hogy Károly Róbert korában „Hol volt az Aranybulla érvénye, hol volt a demokratikus közjogi felfogás?” válaszul azt mondja: „Ott honolt a köznemesség szívében, lelkében, gondolkozásmódjában, hogy alkalom adtán előtörjön s ismét kifejezésre jusson” (U. o. 108. V. ö. még 114. l.) Ilyen alkalom kínálkozott 1323-ban, mikor a főpapok, bárók és nemesek a félfertós rendkívüli adó felajánlásával jogot szereztek, hogy beleszóljanak a pénzügyigazgatás irányításába. Az alkalmat mindjárt fel is használták arra, hogy a rendi közfelfogásban száz év óta gyökeret vert, de megvalósulásához nem jutott egyik kívánságuknak érvényt szerezzenek.

[6] Fejér VIII/3. 238. l. V. ö. u. ott 198–199. l.

[7] V. ö. Magyar pénztörténet. 458–459. l. Az ötödik volt a szlavon báni (zágrábi) kamara, melyről alább szólunk.

[8] A kassai kamarát már 1321-ben említi Károly egy oklevele: „Lucri camerae nostre in eadem civitale (t. i. Kassa) et provincia existentis” „denarii dicte camerae nostre”. Thallóczy: A kamara haszna története. 148. 1. V. ö. Balogh Albin: Adalékok. (Pannonhalmi évkönyv 1914/15. 115. l.) és Egy kis hozzászólás a magyar pénztörténethez (Numizmatikai Közlöny 1917. 78. l) Vele szemben korábban ez oklevél más értelmezését vitattam (Numizm. Közlöny. 1917. 82. l.). mert a kassai kamara későbbi működésére nincs adatunk s a szomolnoki kamara, melynek hatásköre Kassára is kiterjedt, már 1330-ban is fennállt. V. ö. Orsz. Ltár. D. O. 31216. Sz. Azóta azonban sikerült megtalálnom a dolog helyes magyarázatát Kovachichnál (Formulae Solennes styli. 50–51. l.) a város megnevezése nélkül közölt oklevelekben. Nagy Lajos értesíti ott egy város hatóságát, hogy pénzverő kamarát fog a városban felállítani s a bányavárosokban székelő kamaraispán náluk fogja székét tartani. A város kéri, hogy ne tegye ezt, mert Károly idejében, mikor náluk kamara volt, nagy bajok és folytonos viszályok keletkeztek, melyek során a város bírságképpen 2000 márkát is fizetett. A király avval a feltétellel enged kérésüknek, ha a mondott kamaraispánnak évenként 100 márkát fizetnek lucrum fejében. A város – mint kisebb rosszat – elfogadja a feltételt. Hogy itt Kassáról van szó, azt az említett 1321. évi oklevél bizonyítja, mert éppen azon alapult a kassaiak mentessége a lucrum camerae fizetése alól. A király – lehet – ekkor nem is gondolt a kamara áthelyezésére, de így akarta elérni, hogy Kassa lemondjon jogosan élvezett mentességéről. Később Lajos mégis áthelyezte a kamarát Kassára s az 1367-ben már itt működik. Zichy III. 340. l.

[9] Még 1347-ben Szatmár a székhely, V. ö. Thallóczy: A kamara haszna tört. 157. l. És Fejér IX/1. 497. l. Úgy látszik, a század közepe táján helyezték át Nagybányára, hol a XV. században is működött.

[10] Ezekre ld.: Szegfű 5., 12., 16., 24. l. Corpus Juris l. 1342. Tc. Anjou II. 329, III. 595. l. Az erdélyi kamara kolozsvári székhelyét bizonyítják az 1332–1337 közt szereplő „banates de Clusvar”. Monum. Vaticana. 1. 113., 185. l.

[11] Ezt bizonyítják az 1332–1337 közt előforduló „Monetae v. denarii Cegedienses”. Mon. Vatic. 1. 174. 415. l.

[12] 1357: magister Michael … comes camerarum nostrarum salium parcium Transilvanarum et monetarum de Lyppa. Anjou VI. 535. V. ö. még u. o. VI. 581., Kovachich: Formulae. XV. Század: 1362: Fejér IX/3. 310. l., de már 1344: 20 marca compoti Lyppuensis. Anjou IV. 412. l. Az áthelyezés okát megtalálhatjuk abban, hogy Károly és felesége gyakran tartották Lippán az udvarukat.

[13] Rendszeresen egy bérlő bérli a két kamarát. V. ö. 1341–1344: Szegfű, 24. l. Anjou IV. 116. 349. l. Fejér IX/1. 197., Thallóczy id. m. 159. l. és Országos Ltár. D. o. 3405., 3496., 3596. sz.

[14] Anjou III. 282., és Magy. Tört. Tár. IX. 116., IV. 349., Szegfű 35., 36., Thallóczy id. m. 159. l. Orsz. Ltár. D. O. 3495., 3496., 3596., 3713., 6866. Sz. A régebbi közösségre v. ö. Magy. Pénztörténet. 459. l., a budai kamarai székhelyre v. ö. Szegfű 7., 12., 16., 24. l. A Budán vert forintokról szóló forráshelyeket.

[15] Anjou III. 595. l.

[16] V. ö. Miklós bán 1344. Évi bérletszerződését Smičiklas: Codex Dipl. Croatiae. XI. köt.

[17] A szlavóniai kamaráról, melynek székhelyét Károly Róbert korában legalább egy időre Zágrábból Verőczére (Banales Vereucenses. Mon. Vatic. I. 103., 107., 111., 119., 139–140., 240., 268. l.) helyezték át és báni pénzverésről v. ö. Magyar pénztörténet. 329–352., 452–455. l., Truhelka: Die slavonischen Banaldenare (Wischenschaft mittheilungen aus bosnien und der Hercegovina. VI. Wien, 1899. 467. s köv. l.) Brunsmid: A legrégibb horvát pénzek (numizm. Közlöny. 1905. 1–5. l.) és Hóman II. András és IV. Béla-kori szlavon denárok (Numizm. Közlöny. 1919–1920. 33–42. l.).

[18] Alsómagyarországi (Körmöc), felsőmagyarországi (Szomolnok), szatmári (Nagybánya), Bihar-zarándi (Várad), Erdély és baranyai (Pécs) bányavidékek. V. ö. Wenzel: A bányászat története.

[19] V. ö. fentebb 127, 138, 154. l.

[20] A pénzverőkamarák bérbeadáskor kikötik, hogy minden bányavárosban legyen egy királyi ház, ahova minden ott kiaknázott aranyat és ezüstöt finomítás végett be kell adni s azokat máshová, mint a kir. kamarába vinni nem szabad és különösen kiemelik, hogy a bányavárosokból nemesérceket kivinni nem szabad. A szankció – a szigorú büntetések – végrehajtása a kamaraispánok feladatává tétetett. V. ö. az 1335, 1336, 1338 és 1342. évi szerződéseknek fentebb a 127–128. lapon idézett rendelkezéseit.

[21] 1325: „Gotfredus, Hermannus et Johannes … de civitate Ovoumberg sen Aranyosbánya … urburarii seu magistri dictae aurae foedinae.” Zimmermann-Werner l. 395. l. – 1327: „Magister Kokos Filius Rycolfi … in officio iudacitus montanorum in Schemnicbánya in quo nos eum constituimus.” Fejér VIII/3. 238. l. Telkibányát. Mint az urburarius, illetőleg kamara székhelyét csak későbbi (1341, 1344, 1347: Wenzel: A magyarországi bányászat története, 346, 349. l. Anjou. IV. 121., Fejér IX/1. 494. l.) források említik, de éppen abból, hogy a székhely még akkor is itt volt és nem a pénzverőkamara székhelyén, Szomolnokon, következtethetünk a korábbi állapotra.

[22] 1335 (Körmöcz) és 1336 (Erdély): „Ubicunque in territorio dictorum comitatuum sive montanorum nova deinceps fodina auri vel argenti aut cupri reperta fuerit, eandem sive eas per ipsius anni spacium (t. i. a bérlet tartamára) idem comes camerae nostrae cum suis urburis teneat et conservet.” Szegfű, 8. 13. l.

[23] 1335. Évi körmöczi szerződésben az előbbi intézkedést követőleg: „exceptis urburis montanorum ad cameram de Cremnuc Pertinentem, quas eidem magistro Ipolito per se pro alia sumpma speciali per alias litteras nostras locavimus procurandas.” U. ott 8. l. Ezért nevezik Hypolit (másnéven Leopoldus) mestert már 1331-ben „Leopoldus magister machinarum domini regis per Ungariam, comes camerarum in Kremnicia anno in praesenti comesque de eadem, necnon de Arva”-nak, vagyis többesben a körmöczi kamarák ispánjának. Kriskó: A körmöczi régi kamara grófjai. Bpest. 1880. 4. l. A Hipolitus és Leopoldus nevek azonosságára v. ö. Anjou. II. 54. Frickó mester, ki 1330., 1336. És 1338-ban is bérelte a szomolnoki pénzverőkamarát, Druget Vilmos 1330. Kelt végrendeletében „de monte Szomolnokbánya” 50 márka ezüst kifizetésével bízza meg, ami azt bizonyítja, hogy ő volt a bányakamara főnöke is Fejér VIII/3, 508. l.

[24] Leopold (Hypolit) 1339-ben, mint urburabérlő szerepel: Anjou III. 571. l., 1346: „Magister Leopoldus machinator, comes camerarum nostrum”. 1347: Nos magister Lipoldus comes de Cremnicia (tévesen: Trench!) … ex proventibus nostrae gazae vulgariter chott (Schacht) vocatae in Kunigsberg (Ujbánya) existentis. Fejér IX/1. 356., 554., 620. l. 1343 (1344. Január!) Marinus (Frycko utóda) comes camerae nostrae Smolnyciensis et urburarius noster ac rector civitatis nostre Teluky vocatae” Wenzel: Bányászat tört. 349. l. 1347: „Nikolaus dictus Chartk comes camerarum nostrarum de Smulnic et Telki.” Fejér IX/1. 194. l. 1385: Johelrinus comes et urburarius civitatus Chrempniniciae. Kriskó id. m. 13. l. 1391: „Hengmannus de Sebnicia pronunc comes et urburarius regius de Crempnicia, de Könifberg et de dicta Sebnicia.” Fejér X/3, 117. l. Az 1342. Pénzverő szerződések beszélnek legvilágosabban, midőn az arany és ezüst kiviteli tilalmáról intézkedve, a kivitelre jogtalanul engedélyt adó pénzverőkamaraispánok súlyos büntetéséről szólnak s a következő kivételt állapítják meg: „Comites camerarum nostrarum, sub quorum iurisdictione montana habentur et existunt pro comparando prumbo et aliis evidentibus necesariis camerarum et montanarum, … de auro vel argento tantum ad comparacionem premissorum, habebund transmittendi facultatem.” Szegfű. 27. l. Corpus Juris l. 154. l. A bányaügy tehát ekkor a pénzverőkamaraispánok hatáskörébe tartozott. A végleges összeolvadás tűnik ki a XV. századi forrásokból, melyek csak egyféle kamarát ismernek. Birk Ernő: Zur financgeschichte des Kgr. Ungern unter K. Ladislaus posthumus. 1853. Közli Eicinger Ulrik javaslatát a magyar pénzügyek rendezésére ebben: „Item dy Kammer auf der Krempnic, mit iren czuege horunden Kamerem und mit der urbar und mit dem vechsr, und silbreiner und guldeiner muncz”: „Item dy Kamer in der Hermanstadt mit iren cuge horunden pergkwercken” stb. V. ö. még: Csánki: Mátyás udvara. 12–13. l. Arra nézve, hogy az urburajövedelem bérbeadása még az összeolvadás után is külön szerződéssel történt. v. ö. az ismert pénzbérleti szerződéseket, melyek arról egy szóval sem emlékeznek meg.

[25] 1330., 1336., 1338,: Magister Fryckho comes camerae, civis Budensis orsz. L.-tár D. O. 31216. Sz. Fejér VIII/3. 508, Anjou III. 282. IV. 4. V. 198. l. Monumenta Vaticana. I/1. 417. l. Szegfű, 16. l. 1336., 1342., 1343: Nikolaus dictus Zothmar civis Budensis, comes camerarum. Anjou III. 282., IV. 4. V. 198. l. Orsz. L.-tár D. O. 3492., 3714. Sz. Fejér IX/1. 197. l. 1337., 1338., 1344: Magister Lorandus civis Budensis, comes camerarum. Fejér, VIII/4. 293. Tört. Tár. 1911. 16. l. Orsz. L.-tár. D. O. 3713. Sz. 1345: Mag. Lorandus civis juratus de Buda, tunc (t. i. 1344-ben) comes camerarum nostrarum per totum regnum, nunc vero comes camerarum Budensis et Strigoniensis. I. Függ. 16. Sz. 1350: Mgr. Stephanus et Craterius cives Budenses, comites camerarum. Orsz. L.-tár D. O. 4165. Sz. 1357: Michael civis Budensis, comes camerarum salium parcium Transilvanarum et monetarum de Lyppa. Anjou VI. 535. l. 1359: Mgr. Stephanus filius Gehan iudicis civitatis Albensis et comes camerarum nostrarum. Orsz. L.-tár. D. O. 6659. sz. stb. Frychko, Nicolaus de Zothmár és Johannes de Agria budai polgárok banküzletéről s a firenzei Bardo-házzal és velenczei bankokkal való összeköttetéseikről v. ö. Monumenta Vatic. I/1 402–404., 417., 419. l., Magyar Tört. Tár. IV. 123. l. és Fejérpataky: Pápai adószedők. Századok, 1887., 593., 607. l.

[26] V. ö. Szekfű 7., 12., 16. l. (1335., 1336., 1338.)

[27] V. ö. Szekfű. 24. l., Corp. Juris I. 152. l. és I. Függ. 16. sz. (1342., 1345) 1330-ban már március 21-én intézkednek az új pénz beváltásáról, ami bizonyossá teszi, hogy a bérlet korábban kezdődött. Orsz. Levéltár D. O, 31216. sz.

[28] V. ö. Szekfű. 15., 23., 33–34. Corp Juris I. 162. l. I. Függ. 16. A körmöczi kamarát 1331–1348-ig, tehát évtizedeken át – tán csak egy évi (1338) megszakítással – Hypolit vagy Leopold mester árvái várnagy, a szomolnokit 1330 és 1338 közt Frychko mester, 1341–1344 közt Marinus mester, a buda-esztergomi több éven át (1337., 1338., 1343.) és 1344. az összes kamarákat Lóránd mester, a pécs-szerémit 1341–1342-ben Chempelyni Endre (ki 1336. az erdélyi. 1339. a szatmári és váradi kamarák ispánja volt), 1343 és 1345-ben Szatmári Miklós (ki 1336. és 1342. a buda-esztergomi kamara ispánja) bérelték.

[29] A körmöczi pénzverőkamarát 1335 és 1338-ban 600, 1342-ben 800, a pécs-szerémit 1342-ben 1500, 1345-ben már 3300 márkáért adták bérbe. Az erdélyi kamara bére 1336-ban 1000 márka, a szomolnokié 1338-ban 925 márka volt. Sajnos, az urburajövedelem bérösszegéről nem maradt fenn adatunk.

[30] A kamaraispánok a bérösszeget meghatározott pénznemekben – részben arany-, részben ezüstpénzben – az érseki tizeddel egyidőben, több részletben fizették. 1335: pro sexingentis marcis partim in grossis, partim vero in florenis per ipsum fabricandis, in terminis infrascriptis nobis persolvendis … a data presencium … infra eiusdem termini revolucionem, dedimus et locavimus simul cum decimis archiepiscopalibus exercendam, procurandam et tenendam eo modo … – Solvet autem nobis idem comes camere nostre dictam sumpmam pecunie in tribus terminis infrascriptis … simulcum decimis archiepiscopalibus, nobis solvere tenebitur. Decimas autem archiepiscopales in eisdem terminis solucionum eidem domino archiepiscopo solvere tenebitur. Lényegben ugyanaz: 1336., 1338., 1342. és 1345. Szekfű 7., 11., 12., 14., 16., 22., 23., 24., 34., l. Corp. Jur. I. 162. l. és I. Függelék. 16. sz.

[31] 1338, 1342, 1343: Szekfű. 19., 20., 31., 32., 36. l.

[32] 1336, 1338, 1342: U. o. 13., 19., 20., 31., 32. l.

[33] 1336, 1338, 1342: U. o. 13., 20., 32., l.

[34] 1341, 1342: Thallóczy: A kamara haszna története. 150., 154. l.

[35] 1341., 1342., 13471353 közt: U. o. 150, 151, 154, l. Kovachich: Formulae. 20. l. – .

[36] 1342: Szekfű. 25, 26. l.

[37] 13441359 közt: Thallóczy id. m. 156., 157., 158. Fejér IX/7. 177, l..

[38] 1349., 1353., 1357: Thallóczy 162, Fejér IX/2. 224, Soproni okl. I. 264.

[39] Az urburarius cím, mely korábban bányakamara vagy helyi bányabérszedő-hatóság főtisztviselőjét illette meg, a két kamara összeolvadása óta – bár a régi értelemben is használatos (id. fentebb 203. l. – általában az urburaszedők címévé lett. V. ö. 1345: Fejér IX/1. 345. l., 1347: U. o. 497. l. és a Krizskó id. m. 13. l. említett adatokat.

[40] Erre csak egy XIII. századi adatok ismerek, 1256: Knauz: Mon. Strigon. I. 437. l.

[41] 1327: „famuli comitis camerae.” Anjou II. 329. l. Szekfű 19. l. 1322: „serviens comitis camerae.” Fejér, VIII/5. 123. 1335., 1336., 1338., 1342., 1343: „servientes et officiales comitis camerae” Szekfű, 10., 14., 20., 32., 36., l. 1335., 1336., 1338., 1342., 1359., 1362: „officiales comitis camerae.” U. ott 8., 9., 10., 11., 11., 14., 17., 18., 25., 26., 33. Fejér, IX/3. 310. IX/7. 177. X/1. 208–209. l. stb.

[42] 1335., 1336: Ceterum quia antiqua libertas camerarum nostrarum id requirit, statuimus, quod nullus omnimo hominum, cuislibet dignitatis existat, officiales et servientes comitis camere nostre suo judicio astare compellere presumpmat, sed per eundem comitem camere nostre judicentur, qui si dare justiciam ex parte ipsorum neglexerit, tunc magister Tawarnicorum nostrorum judicabit eosdem. 1336: Item cusores et fabricatores … sub potastate comitis camere nostre residebunt. V. ö. Az 1338., 1342. megfelelő pontokat. Szekfű, 10., 13., 14., 20., 32. Corp. Jur. I. 160. l. és 1343: antiqua libertate camere nostre requirente statumus, ut omnes servientes, officiales et monetarios comitis camerarum nostrarum (comes camerarum) et non alter debeat iudicare. Szekfű, 36. l.

[43] Az exemptio terjedelmét illetőleg fontos Zsigmond 1401. évi rendelete az összes hatóságokhoz s „különösen azon városok hatóságához, melyekben királyi pénzt vernek:” „licet fideles monetarii nostri a solutionibus taxarum et quarumlibet solutionum, demptis solummodo collectis et censibus de hereditabus ipsorum, more et ad instar hereditatum aliorum concivium administrandis, exempli sint, liberi et absoluti, insuper quod nullus regni nostrorum, pro tempore constituti, ipsos iudicare debeat, neque possit, prout superinde literas demonstrarunt se habere efficaces.” … etc. Fejér X/4. 799. l.

[44] V. ö. Megelőző jegyzetet.

[45] Ld. erről Szekfű. 5–6. l. Szekfű Gyula: Serviensek és familiárisok Bpest, 1912; Századok 1903: 540–545. l. és Holub József: A főispán és alispán viszonyának jogi természete. Bpest, 1917.

[46] 1335, 1336: ad modum grossorum … per cives Budenses fabricatorum Szekfű. 7.., 12. 1., 1322: Johannes civis Castri novi montis Pestiensis, serviens magistri Andreae comitis camerarum, domini regis. Fejér VIII/5. 123. l. A budai előkelő aranyműves és pénzverő polgárokról v. ö. Magyar pénztörténet 460 – 461. l., Salamon: Budapest története. II. 442., 448., 475. III. 168. l. Relkovic Néda: Buda város jogkönyve. 124., 247. l.

[47] V. ö. Szekfű: Serviensek és familiarisok. 61., 74., 84., 94. l. Holub id. m. (Fejérpataky-emlékkönyv. 199–200. l.)

[48] Ezt hangsúlyoznunk kell Szekfűvel szemben, aki közigazgatási analógiák alapján a kamarai közegeket is természetesen ellátottnak véli. (Tört. Tár. 1911. 6. l.)

[49] V. ö. IV. Függeléket.

[50] V. ö. Anjou. II. 329, Kovachich: Formulae 20. l. stb.

[51] Zimmermann-Werner. I. 395, Wenzel X. 332, Wenzel: A bányászat Tört. 323. l.

[52] Nagy Lajos 1347. évi kiváltságlevélben Nagybánya részére: Omnibus cultoribus is foveis et montibus data et soluta seu expedita iusta urbura de mineris, nullus urburariom praesentium ac futurorum ab eis aliquas partes auffere praesumat. Item urburarius maniloquiis, consiliis iudiciis, collectis ac aliis civitatum negociis nullatenus se immiscere praesumpmat, sed lucro urburarum et iuri regali se diligenter immiscent et intendat secundum iurisdictionem sibi debitum et de ea satisfaciat ut tenetur. Fejér IX/1. 497. l.

[53] V. ö. Az egervölgyi comes és a kassai hatóságok összeütközését a pénzverőkamarai személyzettel Kovachich: Formulae, 20 és 50–51. l.

[54] Így 1341. Leopold (Hypolit) körmöczi kamaraispán a körmöcz-bányai, 1345. Kadoldus urburarius a bakabányai városi tanáccsal közösen oklevelet adnak ki. Krizskó id. m. 11. l., Fejér IX/1, 345. 1341 és 1344: Marinus comes camarae Smolnichyensis et urburarius ac rector civitatis nostre Telkybánya vocatae. Wenzel: Bányászat tört. 146., 349. l. Hogy ez a szokás általános volt, az kiderül a bányabirtokos földesurak egynémelyikének adott kiváltságból, mely szerint ők a birtokukon feltárt bányák igazgatásával és jövedelmeinek kezelésével bízatván meg, „tamquam perpetui comites earundem urburarum”, egyszersmind a birtokaikon alapítandó bányavárosok rectoratusát is megkapták „iuxta libertatem aliarum civitatum montanarum”. V. ö. A 216. l. idézett forrásokat.

[55] V. ö. Szekfű 7., 12., 16., 24., l. Corp Juris l. 150. l. közölt szerződéseket és az 1345. évit: I. Függelék, 16. sz. Ezek alapján megállapítható az egyes kamaraispánságok hatásköre, illetőleg területe. V. ö. az V. Függelékben adott térképet.

Körmöczbánya. Pozsony, Trencsén, Nyitra, Zólyom (beleértendő Túrócz, Liptó és Árva), Bars, Hont, Nógrád vármegyék, Pest és Komárom Duna-balparti része.

Szomolnokbánya (előbb Kassa): Ung, Zemplén, Sáros, (Aba-) Újvár, Szepes, Borsod, Hevesújvár megyék. Bár az 1338. évi szerződés nem említi, kétségtelenül idetartozott Gömör és Torna is, melyeket a körmöczi kamara tartozékai közt nem sorolnak fel 1335, 1338 és 1442-ben s melyek bányaközigazgatásilag is mindig az u. n. felső-magyarországi (szepesi) kerületekhez tartoztak.

Pécs: Baranya, Tolna, Somogy, Zala vármegyék.

Szerém: Valkó, Szerém, Bodrog és Bács vármegyék.

Buda – esztergomi egyesült kamara: Esztergom, Győr, Moson, Sopron, Vas, Veszprém, Fejér vármegyék, Pest és Komárom dunántúli részei és Pilis. Területe pontosan megállapítható a körmöczi és pécsi kamaraispánságok ismert határaiból. 1344: Loránd buda-esztergomi kamaraispán szedeti a portális adót (lucrum cameraet) Fejér, Esztergom, Komárom és Pestmegyékben, 1359-ben István budai kamaraispán Sopronmegyében, Országos L. tár D. O. 3713. sz. és Fejér IX/7 177. l.

Lippa (Szeged): Krassó, Temes, Keve, Torontál, Csongrád, Csanád, Arad vármegyék és talán Zaránd. A marosontúli megyék idetartozása a geográfiai helyzetből, Arad és Csongrádé a kamara székhelyéből következik. Pozitív adatunk sem ennek, sem a szatmári és váradi kamaráknak területi kiterjedéséről nincs.

Szatmári és váradi kamarák: Bereg, Ugocsa (Máramaros még nem volt megye), Szatmár, Szabolcs, Szolnok (a későbbi Külső- és Közép-Szolnok), Kraszna, Bihar, Békés és talán Zaránd, valamint a Kúnság. Szabolcs megyének a szatmári kamarához tartozásáról Thallóczy id. m. 156–159.l. és Magyar Gazdaságtört. Szemle 1895. 110–111. l. közölt nyugták. V. ö. még Anjou II. 329. és III. 595. l.

Erdélyi kamara: Belső-Szolnok, Doboka, Kolos, Torda, Hunyad, Fehér és két Kürküllő vármegyék.

Zágrábi (báni) kamara: Szlavónia a Kapella-hegységig.

[56] 1255: qui tempore nove monete in fabrica laborabunt. V. ö. Magyar pénztörténet. 458. l. Az 1335, 1342. évi szerződések a pénzelőállítás műveletét nevezik fabricatio monetae-nek: „in civitatibus, ubi monete nostre fabricantur”, „faciet fabricari denarios”, „fabricabunt, cudent et facient denarios”, „in denariis fabricandis”. Szekfű. 7., 12., 17., 21. 24., 31. l. Corp. Jur. I. 152.., 160. l. Másutt: cusio monetarum, Szekfű. 25. l. Corp. Jur. I. 152. l.

[57] 1335: fieri volumus in quibuslibet montanis unam domum regalem, in qua totum aurum et argentum ibi repetum ad finandum portetur et abinde ad nostram cameram et non alias defertur et pro nova moneta nostra cambiatur. V. ö. 1338., 1342., 1345. megfelelő pontjait, továbbá: nullus alias, preterquam in domo regia, aurum, quotquot karatorum fiat, probare presumpmat, sed camerarius debeat exeminare in domo regia et ponere karatos et signo nostro regio imprimi faciat et consignari. Szekfű 8., 17–18., 31 Corp. Jur. I. 158. l.

[58] Minderre nézve v. ö. az 1335- 1345. évi szerződések megfelelő pontjait. Szekfű 7–35. l., Szekfű (Serviensek 104. l.) a kamaraispánok adó- és vámkezelési funkciójáról is szól. Adókezelési funkcióról csupán a pénzverési regále kiegészítő részét alkotó portális adóval kapcsolatban lehet szó. A tulajdonképpeni adóregále (rendkívüli adó) s a vám- és harmincadkezelés éppúgy, mint a sóregále kezelésére sohasem terjed ki a pénzverő- és bányakamaraispánok hatásköre. Előfordult azonban, különösen a XIV. század második felében, hogy a pénzverő- és harmincad- vagy vámkamarát is bérelték. Ez azonban tisztára perszonális és temporális természetű kapcsolat volt, mint maga Szekfű is kiemeli. (U. o. 105. l.)

[59] A kamaraispáni hivatal hatósági természetéből következett, hogy a tisztjei által szállított kamarai javak teljes vámmentességet élveztek. 1335., 1336., 1338., 1342., 1345: Hoc eciam duximus statuendum, ut de rebus et bonis quibuslibet ipsius camere nostre per officiales eiusdem ubicunque deferendis, in terra et in aquis nullum tributum exigatur. Szekfű. 11., 14., 21., 33. l.

[60] V. ö. Magyar pénztörténet. 468. l.

[61] Kitűnik ez a fentebb idézett (206. l.) rendelkezésből, mely imperative kimondja, hogy a kamarai alkalmazottak más bíró széke elé nem idézhetők.

[62] A féltartós adó büntetésdíj jellegét illetőleg Id. Magyar pénztörténet. 449. l., de legvilágosabban szólnak erről az 1335 és 1336. évi bérletszerződések, melyek a pénzváltást megtagadókra rótt, portánként félfertós díjat éppúgy, mint a váltási díj fejében a városokra kivetett taxát nem fizető városokra minden 10 márka után kirótt 3 márkát kifejezetten bírságnak (birsagium, iudicium) és büntetésdíjnak (poena) nevezik. Szekfű 9., 10., 14. l. Idézve a 95., 115. l. jegyzeteiben.

[63] 1335. a kényszerpénzbeváltást elmulasztók félfertós díjáról, 1336. a portális adó fizetését elmulasztók bírságáról, 1335. a városi taxával kapcsolatos és 1338. a pénzt el nem fogadó városiak bírságáról és elkobzott vagyonáról, 1342: Exprimentes eciam, quod quecunque res et bone, racione non observacionis aliquorum articulorum premissorum et transgressionis mandati nostri regalis seu violacionis statuti camere, a quisbuscunque personis hominum et in quibuscunque locis auferentur, in tres pertes debeant dividi couquales, quibuscunque locis auferentur, in tres partes debeant dividi coequales, quarum due partes ipsi comiti camerarum, tercia vero pars in manus predictorum hominum domini archiepiscopi et magistri Tawarnicorum debeant provenire. 1345: ú. így, de: una pars ipsi comiti camerarum, secunda autem comiti parochalis et judicibus nobilium, tercia vero pars … etc. Szekfű. 10., 14., 19., 34. Corp. Jur. I. 162. l. és Függelék 16. sz.

[64] 1338: Szekfű 17., 18., 19., 20., 23. l. 1342: U. ott 25., 26., 27., 31., l., Corp. Juris I. 152., 154., 159., 160. l. 1345: l. Függ. 16. A rendelkezések teljes szövegét ld. fentebb a 105–108, 112, 114–115, 127–128. lapokon. A bérletszerződésekben erről nincs szó, de így intézkedik a nagybányai kiváltságlevél (1347) az urburafizetést megtagadó bányászokról is: …si cultores seu montani fraudulenter et dolose iustam urbarum in omnibus fovies eorum inventis et inveniendis subtraherent et pro lucro urburae laborari non facerent florenum et si etiam singula metalla inventa similiter fradulenter auffere et occulte educere praesumserint, et de hoc per urburarium taliter reperti et convieti fuerint, tamquam inflideles regiae maestati, omni remedio postposito, in rebus et personis per ipsum urburarium publice puniantur ceteris quibuslibet in exemplum. Fejér IX/1. 497. Az 1338. évi szerződés minden esetben s az 1342. és 1345. évi szerződések is többször kifejezetten kiemelik, hogy a büntetést a kamaraispán rójja ki s az ítéletet ő hajtja végre (per eundem comilen camerarum nostrarum puniantur, ipse comes camerarum puniat eum in persona stb.), néhányszor a királyi auctoritást is hangsúlyozva (nostra auctoritate). A súlyos megítélést illetőleg v. ö. az ut infideles puniantur kifejezést és a büntetések nagyságát. Büntetések. Vagyonvesztés s ezenfelül személyben való büntetés, a városokkal szemben élelembevitel elzárás, sőt halál, mire konkrét esetet ismerünk 1336-ból, mikor Frichkó és Miklós kamaraispánok tűzhalálra ítélték és kivégeztették a hamispénzverő Simai Lászlót. Anjou III. 282. IV. 4. V. 198. l. A hamispénzverés büntetése tekintetében a szerződések csupán az ország régi szokásaira hivatkoznak. 1335., 1336., 1338., 1342: De falsariis autem et eorum fautoribus antiquam regni consuetudisem volumes observari. Szekfű 11., 14., 21., 33. l. Corp. Jur. I. 162. Az 1298: XI. tc. vagyonvesztést állapít meg büntetésül s u. az derül ki más forrásainkból is. Magyar pénztört. 473. l. Zsigmond 1405: XVIII. tc. szerint azonban a hamisítók az ország rési szokása szerint személyükben is büntetettnek.

[65] Így az esztergomi érsek Rozsnyóbányán és vidékén. Fejér VIII/1, 493, VIII/2. 248, 452) és 1358 óta a jászói prépost egész birtokán. (Wagner: Analecta Scepus. I. 210. l.)

[66] Telegdi Csanád érsek 1332-ben 120 márka ezüstért adja bérbe rozsnyóbányai „urboram auri et argentifodinarum” az összes jogokkal, más jövedelmekkel és a bányabíráskodással együtt Drugeth Vilmosnak. (Magyar Gazdaságtört. Szemle. 1899. 434. l.)

[67] 1337: inventis fodinis et examinacione facta de eisdem infra revolucionem anni proventus (t. i. urburas) regales … ipsi soli nobis acient amministrare, in aliis autem annis subsequentibus ultrum ipsis vel aliis easdem urburas nostras ad amministrandum committemus nec ne, habebimus facultatem. Et si etiam ibi civitates congregarentur, rectoratus eiusdem seu earundem ipsi tenebunt iuxta libertatem aliarum civitatum montanarum. Anjou. III. 328. l.; 1338: urboras nostras singulis annis ex eisdem nobis modo consueto provenire debentes ispi et heredes ipsorum, tamquam perpetui comites earundem urburarum nostrarum, nobis amministrare teneantur, U. o. III. 478. l.;1340: constituentes ipsum … ac heredes eiusdem in verum dominum et rectorem ipsarum montanarum … ita, quod port invencionem et apericionem fodinarum et congregacione civitatis eciam comes dictus seu rector ipsarum montanarum idem … existat heredum per heredes, insuper eciam annunimus, quod urburas nostras regales … idem teneatur administrare. U. o. IV. 9. l. V. ö. még Fejér VIII/5 277. l.

[68] Legvilágosabban kitűnik ez Bazin és Szentgyörgy urainak bányaművelési kiváltságából (1339), mely szerint ha birtokaikon aranyat, ezüstöt vagy más ércet találnak, „aperire et laborari facere, domino terre pro se observato, liberam habeant facultatem, exceptis nostris urburis, quas urburarii nostri preter comitem Lipoldum, quibus easdem locaverimus, annis singulis amministrabunt, more et modo regni nostri requirente. Anjou III. 571. l.

[69] I. Lajos 1356. Miklós makoviczai várnagyot bízza mag a vár tartozékain levő bányák gondozásával: rector earundem existat more et consuetudine aliarum montanurum regni nostri, universosque reditus et proventus nostros, qui nobis de eisdem secundum libertatem ceterarum montanarum nostrarum debet provenire, dictus Nicolaus fideliter amministret nostre maiestati.” Anjou VI. 363.

[70] Zimmermann-Werner. I. 123. l. V. ö. Magyar pénztörténet. 445. l.

[71] Szekfű. 12. l.

[72] Fejér VIII/2. 475. l., Magyar Történ. Tár. IX. 113., 116. l. Úgy látszik a székelyek is hasonló mentességet élveztek; legalább semmi nyoma nincs, hogy bárminő pénzváltási adó fizetésére vagy pénzváltásra lettek volna kötelezve.

[73] 1336., 1342., 1345. Szekfű. 13., 28. l. Corp. Jur. I. 156. l. l. Függelék. 16. sz. Szószerint idézve fentebb 109–100. l. V. ö. Még Kassa, Kőszeg, a borsmonostori apátság, a nyulszigeti apácák és a szentgothárdi apátság népeinek mentességéről szóló okleveleket. Thallóczy: A kamara haszna. 148. Anjou. IV. 116., 234., 349. l., Fejér VIII/4. 436. IX/2. 224., IX/7. 177. l. A mentesség kialakulását illetőleg: Magyar pénztörténet 445. l. Kassa később önként lemondott e kiváltságáról v. ö. fentebb 197. l.

[74] 1342. Szekfű. 28. Corp. Jur. I. 156. l. és 0340 a szentgothárdi apátság kiváltsága. Szószerint idézve a 110. l.-on. V. ö. még Kassa kiváltságát. Thallóczy id. l. 148. l.

[75] V. ö. az 1335-iki szerződés vonatkozó pontját 8–9. l. mely mentességről mit sem tud: Magyar pénztörténet. 444. l. és a megelőző jegyzetbe idézett forrásokat.

[76] 1338: ipse comes camerarum vel sui officiales in singulis foris civitatuum et liberarum villarum nostrarum regalium ac aliarum quarumcunque … in foris aut ecclesiarum aut nobilium quarumcum que … publice in loco fori eosdem denarios nostros super tabula exponere debeat … ect. Szekfű. 17. l.

[77] 1338: Szekfű. 21., 22. l. Idézve fentebb a 107–108. lapon.

[78] 1342: Szekfű 27. l. Corp. Jur. I. 154. l. Idézve fentebb 203. l. V. ö. egyébként a nemesérc kivitelét és forgalombahozatalát tiltó idézett rendelkezéseket: 127–128. l.

[79] Így 1335 és 1336-ban: … et faciet fabricari … florenos bonos et puros ad modum florenorum Florencie, de fino auro, sed aliquantulum eis preponderaciores … grossos ad modum grossorum nostrorum anno iam elapso per cives Budenses fabricatorum et parvos denarios ad modum infrascriptum … grossos faciet sedecime combustionis incidendo de una marca quatuordecim pensas. Quas quidem triformes monetas nostras … per totum regnum nostrum in una et eadem forma, pondere, combustione et valore decrevimus cudendas et pariter fabricandas. Szekfű. 7, 13. l. V. ö. az 1338. évi szerződés megfelelő pontjait. U. ott 16–17, l. 1342: „ad modum et formam ac valetudinem denariorum nostrorum annorum preteriti, tercii et quarti.” U. o. 24. l. 1345: „in forma, combustione et valetudine ac pondere denariorum anni preteriti Bude per Lorandum cusorum.” I. Függelék. 16. sz. 1347. a megyékhez intézett beváltási rendeletben „nova moneta nostra regiae maiestatis imaginem in se habens-ről van szó. Kovachich: Formulae solennes styli. 19. l.

[80] 1000 márkában. Szekfű. 25. Corp. Jur. I. 152. l.

[81] 1338, 1342: Et ut camerariorum nostrorum justicia appareat in denariis fabricandis, statuimus, ut quilibet eorum in ipsorum monetis signum habeat, per quod monate per ipsum fabricata cognoscatur. U. o. 18., 31. l.

[82] 1336, 1338: mensibus Aprilis et May in anno presenti deductis, quos comiti camere pro aquirendis pecuniis et monetis cudendis (pro monetarum fabricatione) relaxavimus graciose. Szekfű. 14. l. A tavaszi időpont megfelelt a régi hazai gyakorlatnak, mely szerint a március 15-től vagy Virágvasárnapjától Szent Györgyig terjedő idő volt az új pénz ideje. V. ö. Magyar pénztört. 415. l.

[83] V. ö. az 1323., 1330. évi rendeleteknek és az 1335., 1336., 1338., 1342. évi szerződéseknek fentebb az IV. fejezetben részletesen ismertetett pontjait. Zimmermann-Werner I. 270., l. Függelék 9. sz. Szekfű 7., 9., 12., 17., 24–25. l. Corp. Jur. I. 152. l.

[84] Ilyen az Ungvármegyéhez 1330-ban intézett levél. I. Függelék 9. sz.

[85] Ad singulos comitatus de nova moneta nostra parvorum denariorum, necnon ad civitates nostras regales et reginales ac aliorum, comes camere nostre mittet vel portabit certam sumpmam pecunie, prout in litteris nostris ad singolus comitates vel civitates dirigendis videbunt continer et significabunt adventum eorum judicibus nobilium, qui statim congregacionem provincialem nobilium universitati promulgare teneantur declarantes, ut ed acceptandum monetam nostram singuli sub birsagio trium marcarum sine subterfugio ad ipsam congregacionem conveniant. In qua quidem congregacione comes camere nostre vel sui officiales … exhibebunt ipsis nobilibus dictam monetam nostrammodo infrascripto, absencia comitis parochialis eorum vel vicecomitis non obstante, ad cambiendum hoc ordine, videlicet quod ipsam monetam nostram juxta ordinacionem communitatis nobilium provincie cum aliis secum per eosdem nobiles deputatos divident per singilas villas, villis nostris regalibus non exclusis cuiuslibet comitatus, prout viderint exepedire. Szekfű. 8–9. l.

[86] „comes camerarum vel sui officiales in singulis foris civitatum et liberarum villarum … ecclesiarum et nobilium … publice in loco fori eosdem denarios nostros super tabula una cambio exponere debeat”. U. ott 17. l. Ilyen pénzváltóasztalt (trapezata seu mensa nummularia) borítottak fel az egervölgyi comes és emberei, szétzúzva a rajta levő pénzt, midőn 1347–1353 táján fegyveresen támadtak a szomolnoki kamaraispán tisztjére és kísérőire. Kovachich: Formulae 20. l.

[87] 1342: U. o. 25. Corp. Jur. I. 152. l. 1345: I. Függ. 16. sz.

[88] 1342: volumus et committimus, ut in cunctis civitatibus et locis publicis statera cum suis ponderibus semper habeatur et servetur, ad evitandum, quod mercatores vel alli forenses aut eciam quicunque ex civibus et hospitibus iuxta abusivam eorum consuetudinem et fraudem graviores denarios ipsius monete camerarum nostrarum presentis, preteriti, tercii et quarti anni, non possint eligere vel diminuere per incisiones. V. ö. 1336. Szekfű 15., 25. Corp. Jur. I. 152. l.

[89] 1335., 1338., 1342., 1345. :Szekfű. 8., 17., 31. Corp. Jur. I. 158. l. I. Függ. 16. sz. 1347 Nagybánya kiváltságlevelében: Omnes mercatores inter montem et Zathmar negociando precedentes per comites camerarum donec ad cameram Zathmariensem veniendo et cum denariis ad montem redeundo non impediantur. Fejér IX/1. 497. l.

[90] V. ö. a szerém-, valkó- és bácsmegyei nemeseknek a portális adó felől a kamaraispánnal 1351-ben kötött megállapodását. Anjou V. 517–519. l.

[91] V. ö. az 1336, 1342. és 1345. évi szerződésnek a portális adóról szóló pontjait. Szekfű. 13., 28. Corp. Jur. I. 154., 156. l. I. Függ. 16. sz. 1342: solventibus autem in quolibet comitatu unus locus communis et convenies pro dicte solucione deputetur et si qui presentes pro multitudine solvencium aut aliquo impedimento alio prepediti, die assignato solvere non possent, absque aliquo gravamine quatuor diebus continuis expectentur, nec infra ipsos quatuor dies integros si solucionem fecerint, possint aggravari. U. o. 31, ill. I. 156. l.

[92] 1342: Hoc declarato, quod quilibet nobilis super solucione lucri camere, litteras expeditorias a comit camerarum pro uno grosso redimere, licet plures habeat possessionnes, tenetur. U. o. 31, ill. I. 158. l. Ilyen nyugtákat közöl az 1344–1354. évekből Thallóczy: A kamara haszna tört. 156–159. l. és Anjou. VI. 152 l. – 1339-ben a szatmári kamaraispán tisztje vallja a szatmári városi hatóság előtt, hogy Semlyéni László a faluja után járó adót megfizette. Anjou. III. 595. l.

[93] 1335: Szekfű. 10. l. 1342: U. o. 30. Corp. Jur. I. 158. l. Az 1336. évi szerződésnek megfelelő pontja töredékesen jutott korunkra (U. o. 15. l.), 1338-ban pedig a városok is pénzváltásra voltak kötelezve s így a taxa fizetése elmaradt.

[94] V. ö. Nagybánya 1347. évi kiváltságlevelét. Fejér IX/1. 497 l.

[95] A többi kamarák a budai polgároktól vert garast és denárt vettek mintául (Szekfű 7., 12. I Függ. 16. sz.) s a budai kamara az aranyforint verésben – úgy látszik – speciális kiváltságot élvezett. 1335. és 1342. Körmöczbányán és 1336. Erdélyben is vertek ugyan aranypénzt (u. o. 7., 12. Corp. Jur. I. 150. l.), de pl. 1338-ban a körmöczbányai és szomolnoki, 1342, és 1345-ben a pécsi és szerémi kamarák bérlői nem kaptak forintverésre engedélyt, sőt a tőlük járó bérösszeget is Budán vert aranyforintokban fizetik. U.o. 16., 24. l. és Függ. 16. sz. Ez előkelő, sőt kiváltságos helyzet magyarázatát a budai aranyműves- és pénzverőipar fejlettségében és régi jó hírében kell keresnünk.

[96] Különösen hangsúlyoznunk kell ezt azokkal szemben, kik – mint pl. Krizskó id. m. – már az Anjou-korban körmöczbányai főkamaráról beszélnek.

[97] Magyar pénztörténet. 469. l.

[98] 1256: Knauz: Mon. Strigon. I. 438. l.

[99] A tárnokmesteri ellenőrzés késői kialakulására vall, hogy sem az 1323, sem az 1330. évi pénzváltási rendeletek nem említik a tárnokmesternek a kamaraispán közegei mellett működő emberét.

[100] 1338, 1342: in civitatibus nostris, ubi monete nostre fabricantur, debet habere duo scrinia, in quorum uno ferramenta formulia sub sigillis hominum dominorum archiepiscopi et magistri fuse, absque monetis novis, sub sigillis tribus et clavibus tribus eorundem frium hominum … debent conservari et semper in presencia hominum ipsorum archiepiscopi et magistri Tawarnicorum aperiantur, nec possint aliquo ipsorum absente aperiri vel opera monetarum exerceri. V. ö. 1335, 1336. U. o. 11., 15., 20., 31. l. Corp. Jur. I. 160. l.

[101] 1335, 1336: Votumus eciam, quod quandocunque funditur argentum, homines domini archiepiscopi et magistri Tawarnicorum nostrorum personaliter adesse debeant, et singulis septimanis tam grosos, quam minores denarios nostros et eciam florenos modo decenti iidem homines domini archiepiscopi et magistri Tawarnicorum in combustione trium ponderum probare debeant et sic cambio exponantur (1336:) voluntarie cambiendi. U. így 1338. és 1342, de: in combustionare et sic iidem novi denarii cambio exponentur. Szekfű. 8, 13, 20, 32, i., Corp Jur. I. 100. l.

[102] 1342: „ad noticiam eorundem hominum domini archiepiscopi et aliorum.” Szekfű 27. Corp. Jur. I. 154. l.

[103] 1335. az évi kényszerpénzváltásnál az e célra összehívott megyei congregáción „comes nostre vel sui officiales coram hominibus domini archiepiscopi et magistri Tavarnicorum, presente testimonio alicuius capituli vel conventus credibilis, exhibebunt ipsis nobilibus dictam monetam”. Ugyanígy megjelentek a városokban a kamaraispán emberével. Szekfű. 9., 10., l. 1338: a régi pénzek kötelező végleges beváltása s az új állandó királyi pénz forgalombahozatala alkalmával a városok, egyházi és világi földesurak vásárain a kamaraispán officialisa „presentibus hominibus d. archiepiscopi Strigoniensis et magistri Tavarnicorum nostrorum” végzi a váltást. U. ott 17. l. 1336. a portális adó fizetése „comiti camere nostre in presencia hominum domini archiepiscopi et mag. Tavarnicorum, necnon alicuus capituli vel conventus credilis testimonii presencia” történt. U. ott 13, l. 1341-ben, mikor Chempelini Endre kamaraispán nyúlszigeti apácák mentességi kiváltságát megsértve, portális adót követelt jobbágyaiktól, Csanád esztergomi érsek és a tárnokmesteri tisztet ideiglenesen viselő Tamás vajda külön levélben intik meg a kamaraispánt, s mindketten kölcsönösen meghagyják saját, a kamarához kirendelt emberüknek (homini nostro cum eodem comite camere prodenti), hogy ne merjenek a kamaraispánnal adószedés végett az apácák falvaira kiszállni. Thallóczy: A kamara haszna története. 150. és 152. l. 1343-ban pedig a király a kamaraispánhoz, az esztergomi érsek és tárnokmester emberéhez intézi rendeletét ugyanez apácák portális adómentességének tiszteletbentartásáról. Orsz. Levéltár D. O. 6866. sz.

[104] 1342. a pénzváltás „in foris civitatum et liberarum villarum ac aliorum quorumlibet, presentibus hominibus archiepiscopi, mag. Tavarnicorum et comitis parochialis ac uno iudice nobilium, sub testimonio alicuius capituli” történt. Szekfű. 25., 28. Corp. Jur. I. 152, 156. l. A portális adó beszedésénél rájuk volt bízva a kötelezettség hivatalos magállapítása is. U. o. 28., ill. 156. l. Item volumus, quod dicti comites camere nostre absque predictis quique hominibus in negociis camere exterioribus seu exterioribus seu extraneis, videlicet in comitatibus fiendis et peragendis, utpote in dicacionibus et exaccionibus lucri camere nichil possint exercere. Si vero ausu temerario contra hoc procenderent et in hoc malum aliquid paterentur, merito pacientur et sustinebunt. U. ott 30, ill. 158. l.

[105] V. ö. az 1345. évi szerződést I. Függelék. 16. sz.

[106] 1335. a pénzváltást megtagadókra rótt félfertós büntetésdíj kirovására akkor volt joga a kamarispánnak, „si hoc per testimonium capituli vel conventus credibilis … et homines archiepiscopi et magistri Tavarnicorum nostrorum relatum extiterit, atque manifestum.” Szekfű. 9. l. Ugyanígy a városoknál a taxa és 1336. a portális adó nem fizetése esetén u. ott 10., 14. l. 1338. a végleges beváltásnak ellenszegülő városok akkor büntethetők „si hoc ipse comes camerarum per homines archiepiscopi et magistri Tavarnicorum poterit declarare”, a királyi pénzt el nem fogadó országlakosok „ad testimonia hominum domini archiepiscopi et magistri Tavernicorum, quibus in hoc commisimus fidem adhiberi” büntetettek, hasonlóképpen a pénz kizárólagos forgalma ellen vétők tettüknek az ő jelentésük alapján történt megállapítása után büntettettek. U. ott. 17., 19., 21., 22. l. 1342. csak a fentemlített öt hatósági közeg személyes jelentében tettenért, illetőleg az ő közbenjöttükkel elfogott hamispénzváltók, nemesérccel kereskedők felett ítélhettek a kamaraispánok, az ő jelentésükre büntettetek a kamarai rendelkezéseket megszegő városok s más országlakosok, s a portális adót nem fizetők az öt ellenőrző közeg (itt: executores negociorum camere) beszállásolásával szenvedtek végrehajtást. U. o. 26., 28., 29., Corp. Jur. I. 154., 157. l. Lényegében azonos rendelkezések vannak az 1345. évi szerződésben.

[107] V. ö. fentebb a 214. l.

[108] 1335., 1336., 1338., 1342., 1345: Preterea de qualibet marca unum pondus ad racionem denariorum, racione conservacionis ferramentorum, homini eiusdem domini archiepiscopi omni die operis assignetur. Item quolibet die operis singulos dimidios fertones homini ipsius magistri Tavarnicorum nostrorum vel homini suo preter sumpmam convencionis nostre regalis, persolvant. 1342: Item de quibuslibet marcis pro lucro camere in quibuslibet comitibus dicatis et exactis unum grossum seu unum pondus homini domini archiepiscopi, alium vero grossum seu pondus homini magistri Tavarnicorum dare et solvere tenebitur comes camerrarum predictarum Szekfű 11., 14. 21., 23., 33., 34. l. Corp. Jur. I. 160., l.. V ö. 1347: Fejér IX/7. 66. l.

[109] 1338, 1342: Volumus eciam, quod tam magister (tavarnicorum) Demetrius suos dimidios fertones, quam dominus archiepiscopus sua pondera quibuspiam vendere non possint et locare, quod si fecerint. His iuribus eorum priventur. Preterea … tales homines in prosequendis negociis camerarum transmittant, qui possesiones habeant et si demerita eorum requirerent, perdere habeant. Szekfű. 23, 33. l. Érdekes, hogy 1256-ban, mikor először hallunk kamarában küldött ellenőrző közegről, a bán egy zágrábi kanonokot küldött e minőségben a pakráci (báni) kamara. Monum. Strigon, I. 438. l. Egyébként az érseki és tárnoki ember rendszerint az érsek, illetőleg tárnokmester magánfamíliájának valamelyik előkelőbb tagja volt. Így 1430. Széchy Dénes érsek: homo seu officialis nostre circa ex actionem ponderis nostri archiepiscopalis in camera Cassoviensi consititutus, Iványi: Bártfa levéltára. 39. l. Hypolit érsek pisetariusa 1488-ban Nagybányán György diák, Körmöczön Sarlai János „servitor et officialis castri nostri Strigoiensis” volt, kit ekkor állásától felmentve, helyébe Zorba Ferencet a királyné körmöczi „curalis officialis piseti”-jét nevezi ki. Hypolit egyébként a többi kamarából befolyó pisetum-jövedelmét bérbeadta, amiből kiderül, hogy Károly Róbertnek eziránti tilalma nagyon is helyénvaló volt. Hatvani: Brüsseli Okmánytár. I. 7. l. és Nyáry Albert: A modenai Híypolit codexek. Századok, 1870. 287. l.

[110] 1335: Et si idem comes camere nostre infra terminium populis vel villis assignatum, ipsam pecuniam singulorum trium ponderum non curarent assignare vel non possent, elapso termino lucrum camere nostre super ipsos non valeant extorquere, nec iidem populi ad ipsum cambium ulterius teneantur. Szekfű 9. l.

[111] 1342: qui si non facerent, aut ipsos nostros denarios in tam larga copia cambio exponere non curarent, illic et in illis comitatibus iura sua perdendo, nec dicam feciendi, nec lucrum camere exigendi habeant facultatem. U. o. 28. l. Corp. J. 156. l.

[112] 1342. Quia si qui contra hoc facere ex ipsis comitibus camerarum attemptarent, dictos quique homines, sive quorum iuvamine lucrum camere exigendi volumus eos haberre facultatem, a societate ipsorum auctoritate presencium iubemus separari. I. o. 29–30. Corp. Jur. I. 158. l.

[113] 1338, 1342: Si vero ipse comes … modo premisso persolvere recusaverit vel di acionem facere vellet, homines ipsius domini archiepiscopi et magistri Tavarnicorum nostrorum ferramenta formalia includendi plenam habebunt facultatem. Szekfű. 21., 33. Corp. Jur. I. 160. l.

[114] 1335, 1338, 1342: Duppli penam incurret, si aliquem terminorum, obmiserit in solvendo. U.o. 11., 22., 35.l. Corp. Jur. I. 162. l.

[115] 1335, 1342: si idem comes camerarum nostrarum ipsis duobus testibus absentibus vel aliquo ipsorum absente fractis clavibus et siglillis monetas faceret fabricari, per ipsum magistrum Tavarnicorum tamquam falsarius puniatur 32., Szekfű. 20., Corp. Jur. I. 160.

[116] 1342: se id facere neglexerint, taquam nos seducens et regnicolas decipiens remanebit. U. o. 25. Corp. Jur. I. 152. l.

[117] 1342: si monetam habundanter fabricari non fecerit et solum ad dicam se dissimulando commiserit, extunc ipse talis tamquam nos seducens et renni nostri deceptor seu mendax contra nostram maiestatem convincatur. U. o. 34, ill., 162. l.

[118] 1342, 1345: Item sub cuiuscunque comitis camerarum comitatu vel in provinciis presens nostra moneta ex mala procuracione falsificata fuerit et discurrere ac habindare ceperit, ipseque comes camerarum eandem falsa monetam captivare et anichilare non procuraverit, ipsi comiti camererum sic imputabitur, ac si in locis camerarum suarum ipsa falsa moneta fuisset fabricata. U. o. 27., ill.154. l.

[119] 1335: nullus hominum cum comite camere noire aliquod pactum cum allis monetis vel denariis antiquis, preterquam cum ipsis nostris novis facere presumpmat. Si comes camere nostre contra hanc ordinacionem processerit, extunc eundem vindicta capitalis sententie puniri faciemus. Szekfű 11. l.

[120] 1338: si camerarius, in cuius comitatu famulum alterius camerarii cum pecunia ultra duarum marcarum invenerit, ipsa pecunia ab eodem auferatur et ipse camerarius omnium bonorum suorum amissione puniatur. U. o. 19. l.

[121] 1342. 1345: comites camerarum, quorum signa vel sigilla in ipso auro vel argento apposita inveniuntur, tamquam falsarii et transgressores regalium mandatorum puniantur. U. o. 27. l. I. Függ. 16.

[122] 1347: Nagybánya kiváltságlevele az urburariusról mondja, de nyilván a kamaraispánra is vonatkozik, hogy „si vim vel violentiam cultoribus montis in eorum partibus fecerit, iuris ordine non observato, aut mineras seu metalla inventa celare, occultare et pro se et suis usibus fraudulenter sibi in detrimentum urburae usurpare, vel in cultura impedire praesumpserit, in rebus et vindicta regis puniatur. Fejér IX/1. 497. l.

[123] 1335., 1336., 1338., 1342., 1345: Quicunque comitem camere nostre predictum ordine iudiciario in causam attraxerit, prelibatus magister Tavarnicorum nostrorum ex parte ipsius querulantibus justiciam faciet nostra auctoritate mediante. Szekfű. 11, 14, 20, 33, Corp. Jur. I. 160. l. I. Függ. 16.

[124] A kamarai közegek ügyeiben, mint fellebbezési hatóság ítélt. Ld. fentebb a 206. l. V. ö. 1335., 1336., 1338., 1342., 1345: iniurias et dampna officialibus camerarum per quoscunque irrogata prefatus magister Tavarnicorum prosequatur et emendet. Item si qui contra ipsum comitem camerarum nostrum racione iniuriarum seu dampnorum aut nocumentorum, personis camerarum nostrarum in officio camerarum procedentibus, illatarum ad nostram vel magistri Tavarnicorum nostrorum aut alicuius iudicis ordinarii presenciam citati fuerint, in primo termino absque ulteriori dilacione, dante iusticia ipsa causa finaliter debeat terminari. U. o. 10., 11., 14., 21., 21. 32., 33., l.

[125] Így a többször említett Hypolit (Leopold) körmöczi kameraispán egyszersmind Árvavárának királyi várnagy volt.

[126] 1335., 1336., 1338., 1342., 1345: si qui contra comitem camere racione iniuriarum seu dampnorum et nocumentorum, camerarum nostrarum personis, in officio camere nostre procedentibus, illatarum, ad nostre sive magistri Tavarnicorum nostrorum aut alicuius judicis ordinarii presenciam citati fuerint, in primo termino absque omni dulteriori ipse cause, dante justicia, finaliter debeat terminari et nullatenus ulterius debeat prorogari. Hoc eciam adiecto, quod iniurias et dampna officialibus camerarum nostrarum per quoscunque irrogata prefatus magister Tavarnicorum nostrum persequatur et emendet, továbbá 1342: Item si comitibus camere et suis sequacibus ac cum eo procedentibus violenciam quipiam inferrent manifeste, tales secundum qualitatem et quantitatem dilecti puniantur. Szekfű. 10., 11., 14., 20., 21., 30., 32., 33., Corp. Jur. I. 158., 160., 162. l. I. Függ. 16. sz. 1342, 1345: Si ipse comes camerarum ad compescendum falsarios de eorum maliciosis operibus propriam aliubi (sic) non habuerit facultatem, extunc idem camerarius eosdem falsarios nobis et nostris baronibus ac regno nominatim debedit declarare et nos pro extirpacione eorundem sollicite tenebitur incitare. U. o. 27. Corp. Jur. 154. l.

[127] I. Függ. 9. sz. és Szekfű. 8–9. l.

[128] 1335: omnibus comitibus provincialibus eorumque vicesgerentibus et judicibus nobilium firmo damus in mandato, quatenus dum per comitem camere nostre … accedant cum eisdem et pecuniam seu lucrum camere nostre, prout data fuerat ad cambiendum ipsa moneta nostre, super tales contumaces et penam, superius contumacibus inflictam, si necesse fuerit, exigere teneantur. U. o. 9. l.

[129] 1336: omnibus comitibus provincialibus eorumque vicesgerentibus et judicibus nobilium firmiter damus in mandatis, quatenus dum per comitem camere … requisiti fuerint, personaliter accedant cum eisdem, vel homines ipsorum dent et lucrum camerae nostrae super quoslibet contumaces cum pena trium marcarum debeant extorqueri. U. o. 13–14. l.

[130] 1338: Comes camerarum vel sui officiales … in foris civitatum … judice et duobus aut uno jurato, in foris autem ecclesiarum et nobilium officiale domini terre in testimonium assumptis … U. o. 17. l.

[131] Így mikor Nagy Lajos 1347. és 1353 közt (Rátót nb Olivér tárnokmester idején) új, a király képével ellátott állandó érvényű pénzt hozott forgalomba, a megyei hatóságnak meghagyja, hogy quandocunque per nuncios et procuratorem … comitis camerarum … verbo nostro fueritis requisiti ad videndum et faciandum proclamationes cambitiones moneterum nostrarum et cursum earundem in dicto comitatu perficiendum, cum eodem procuratore et hominibus domini Chanadini archiepiscopi et Oliverii magistri tauarnicorum, semper duos val unum ex vobis in prescripto comitatu ad omnia loca forensia destinare, ac in ipsis locis dictam nostram ordinationem proclamari, ipsamque monetam nostram ubique patenter cambire ecurrere faciatis iuxta continentiam aliarum literarum nostrarum generalium exinde confectarum et per eundem procuratorem vobis cumpresentibus exhibendarum. Kovachich: Formulae solennes 19. l.

[132] 1338: a nemesércek beszolgáltatását megtagadó városok büntetéséről: et in hoc magnificum virum Villermum Drugeth palatinum eidem comiti camererum nostrarum dedimus protectorem et adiutorem, ita ut ipse gentem suam semper ad requisicionem ipsius comitis camerarum cum eodem vel officicialibus suis contra predictos rebelles transmittat, qui facere debeant, quicquid ipsis idem comes camerarum nostrarum legitime jusserit faciendum. Szekfű 18. l. A megyei hatóság szerepe ez évben csak annyi volt, hogy a királyi pénz elfogadását és forgalombahozatalát megtagadó köztisztséget viselő országnagyok ellen a büntetőeljárás csupán az ő tanúsító közreműködésük esetén volt megindítható: volumus, ut ipse comes camerarum iuxta testimonia eorundem hominum domini archepiscopi et magistri Tavarnicorum nostrorum eciam testimonia comitis parochialis et iudicum nobilium secum habeat et sic per ista quatuor testimonia unusquisque rebellis pro sua contumacia puniatur. U. o. 22. l.

[133] V. ö. a fentebb 226–227. l. idézett rendelkezéseket.

[134] 1342. 1345: Comites parochiales et iudices nobilium favore vel precio corruptos iuticiam camere celantes et homines de dicta solucione defendentes vel quoquo modo contra nostram ordinacionem procendentes, dummodo contra ipso hoc evidenter possit comprobari, panis non solvencium decrevimus puniendos. Szekfű 29. Corp. Jur. I. 158. l. I. Függ. 16. sz.

[135] 1335, 1336, 1338: comes camerarum in uno comitatu comiti parochiali unam marcam, (1342., 1345: tres marcas) et nichil plus, solvere tenetur, nec aliquis ultra in aliquo ipsum presumpmat molestare. Szekfű 10., 14., 23., 33. l. I Függelék 16. sz. Az 1345. évi szerződésből kitűnik, hogy a három márkából kettőt a szolgabírák kapták.

[136] Ld. fentebb a 234. l. V. ö. még 1342. prefati quinque homines executores negociorum camere super civitates huic nostre ordinacioni rebellantes, lucrum camere, in expensa moderata commorando, cum subsidio iudicum et iuratorum earumdem civitatum plene exigere … teneantur. Ideo volumus, ut si ipsi judex, jurati ac tota communitas civitatis id non facerent, eadem pena infidelitatis puniantur. Szekfű. 17. Ugyanígy 1338. a régi pénzzel kereskedőkről 1338 és 1342. a hamispénzverőkről. U. o. 19–20., 22–23., 31. l. Corp. Jur. I. 160. l.

[137] 1338: In civitatibus et montanis huiusmodi nostri infideles (t. i. cambiatores aurum vel argentum cum pecunia numerata) judex et jurati ac tota communitas captos ipsi comiti camerarum nostrarum puniendos cum omnibus eorum bonis dare teneantur. Si autem ipsi judex, jurati ac tota communitas civitatis id non facerent, eadem pena infidelitatis puniantur. Szekfű. 17. Ugyanígy 1338. a régi pénzzel kereskedőkről 1338 és 1342. a hamispénzverőkről. U. o. 19–20., 22–23., 31. l. Corp. Jur. l. 160. l.

[138] Anjou. VI. 535., 580, Kovachich: Formulae. XV. l. Fejér IX/3. 310. l.

[139] 1326: comes camerae. Zimm.-Werner. I. 403. l.; 1357: Michael filius Georgii, civis Budensis, comes camerarum salium parcium Transsilvanarum et monetarum de Lyppa. Anjou. VI. 535., 580. Kovachich: Formulae XV. l. Ugyanő már 1354: Magister Michael camerarius regis. Zimm.-Werner. II. 103. l.; 1365: magister Sarachenus comes camerarum (salium) partis Transsilvanae ac tricesimator. Fejér, IX/3, 489. l.; 1366: Mgr. Sarachenus comes camerarum et salifodinarum regalium. Zimm.-Werner. II. 247. l. (Fejér IX/3. 310. l.: tévesen „Barathonus” néven) Ugyanez a Szerecsen Jakab mester már 1353, 1362 és 1371. mint pécs-szerémi pénzverő kamaraispán, 1362, 1365 mint főharmincados is szerepel. Fejér IX/2. 145., IX/3 314., 489., IX/4. 337. l. 1369: Magister Michael dictus Beildre tricesimator et comes camerarum nostrarum salium. Zichy. Okm. III. 371. l.; Andreas Parvus Gallicus comes camerarum salium. Fejér IX/7. 433. l.

[140] 1310: Villas Dees, Clus et Zeek cum officio camerae, quod in eisdem villis haberi consuevit. Zimm.-Werner. I. 296. l.; 1366: Magister Andreas vicecomes salifodinarum de Deesakna. U. o. II. 247. l.; 1407. Magister Pero comes camerarum salium de Torda (vices gerens Piponis comites camerarum sal. P. Transsilvanarum) U. o. III. 425.; 1410. comites camerarum salium in Zeek Antonius, Jacobus et Simon … Johannis Siculi comitits camerarum salium vices gerentes. U. o. III. 493. l.

[141] Szalacsot és Szegedet már az Aranybulla említi. 1222: Sales in medio regni non teneantur, nisi in Zoloch et in Scegued et in confiniis. Knauz: Mon. Strig. I, 235.l. 1215: mercatores salis de provincia Zala. Váradi Regestrum. 277. sz. Lippát Zsigmond említi 1397. a Lajos király korában fennállt kamarák közt, de valószínű, hogy már korábban is fontos sókamarai hely volt s ez magyarázza meg, hogy az erdélyi sókamaraispán többször a lippai pénzverőkamarát is bérelte.

[142] V. ö. Zsigmond 1397. évi oklevelét, melyben ezeket mind felsorolja. Wenzel. Bányászat tört. 438. l. 1407: Zimm.-Werner III. 425. l. 1410. comites camerarum in Zeek U. o. III. 493. l. Ezért nevezik a sókamaraispánt többesben a sókamarák ispánjának.

[143] V. ö. Zsigmond említett 1397. évi rendeletét. Wenzel id. m. 437–438. l.

[144] U. ott Zsigmond 1397-ben ezeken felül csaknem valamennyi fontosabb kereskedővárosban állított fel ilyen sóraktárakat (kamarákat). Ugyanekkor az erdélyi és máramarosi kamarák vezetését összes sóraktáraikkal együtt Verebi Péter mesterre, mint az összes sókamarák ispánjára bízta. U. ott 436–439. l.

[145] 1387: officium camerarum universarum salis et tricesimae in Dalmatia. Fejér. X/1. 575. l.

[146] 1290: officiales comitus camerae. Zimm.-Werner. I. 166. l.: 1326: comitibus camerae nostrae et officialibus eorumdem. U. o. I. 403,; 1336: Mg. Andres vicecomes salifodinarum de Deesakna ac officialis mgri Saracheni comitis camerarum et salifodinarum U. o. II. 247; 1397: officialis et familiares eiusdem (t. i. comitis camerarum universarum salium) Wenzel id. m. 438. l.; 1410 comites camerarum in Zeek … cum aliis comitis camerarum salium. Zimm.-Werner III. 493.l.

[147] Zsigmond id. 1397. rendeletéből az is kitűnik, hogy ellátást is kaptak fizetésükön felül: Victualia et alia res cuiuscunque generis existant ad loca camerarum nostrarum … sine tributorum solucione pro agendis factis et negociis camerarum, ipsarumque comitis nostri et officialium ipsius sustentacione portantur et conducantur.

[148] Zimm.-Werner. I. 170. l.

[149] U. ott.

[150] 1290: Désvári hospesek: ab omni iurisdictione et potestate vaivode Transsilvani et comitis de Zonuk aut officialium comitum camerae nostre … liberi sint et exempti. U. o. I. 166. l. 1291: Désaknai hospesek; nullus possit ipsos iudicare preter villicum eorum ab eisdem electum … ipsumque villicum non alius sed vel nos personaliter vel magister tavarnicorum nostrorum vice nostra debeat iudicare. U. o. I. 170. l. Ugyanígy Tordaakna 1291. évi kiváltságlevelében. U. o. 182.

[151] 1291; III. András: comites camere nostre salicidis seu excisoribus salium de Desakna pro singulis centum salibus solvere debeant 4 pondera in denariis et delatoribus salium sub predicto centenario numero dua pondera solvere teneantur denariis currentibus. U. o. 177. l. Megerősítette Károly 1310 dec. 8. (U. o. 299. l.) miután a bányavárosokat László vajdától visszavette. (U. o. 296. l.)

[152] A désváriak egész télen át vághattak azt Szt. György octavájáig árusíthatták, a désaknaiak Sz. Márton előtt és után 3–3 napig, a tordaiak Sz. Márton után 8 napig vághattak sót. U. ott. 166., 169., 182. l.

[153] Ld. fentebb 157. l.

[154] 1326: Zimm.-Werner. I. 403. l.

[155] V. ö. Anjou II. 80., 86. l. Anjou Dipl. Eml. I. 344–345 és Kovachich: Formulae 52. l.

[156] 1382: comitatus tricesimarum nostrarum. Fejér IX/7. 452. l.

[157] Nagy Lajos 1362. oklevélben: Magistro Jacobo Saracheno comiti camererum Sirmiensis et Quinqueeclesiensis … tricesimas nostras ubique in regno nostro existentes et dictas tricesimas spectantibus … anno in presenti iterato duximus committendas et universos reditus earundem tricesimarum fideliter, ut sibi confidimus plene administrandos nostre Maiestati. U. o. IX/3. 314. l. 1382: comitatum tricesimarum nostrarum intra climata regnorum nostrorum Hungarie et Sclavonie ubilet habitarum anno in presenti eisdem (t. i. Johanni Saracheno et Francisco Bernardi) duximus conferendum et committendum, universos redditus et proventus dictarum tricesimarum nostrarum per ipsos nobis effective et fideliter administrandos. U. o. IX/7. 451–452. l. Ez oklevelek némely kifejezései kétségeket ketltenek afelől, vajon bérbeadásról vagy adminisztratív kezeléssel egy évre történt megbízásról van-e szó? Tény, hogy bérletről kifejezetten (locatio, venditio) nem történik említés. Az oklevelek azonban nem a harmincadkezelés átruházását bizonyító, a bérletszerződéssel aquivalens-okiratok, hanem – mint a szöveg további folyamán (v. ö. a köv, lapon a 2. jegyezet) kiderül – a helyi hatóságok támogatását bíztató, sőt ezekhez intézett királyi parancs jellegével bírnak s ezekre egyáltalában nem tartozott, hogy a harmincados bérlő-e vagy ad hoc megbízott királyi tisztviselő; velük szemben a királyi pénzügyigazgatásnak a harmincadkezelés élén álló funkcionáriusa volt. Az átruházás bérlet-természetét a harmincadosok személye bizonyítja, kik állandóan szerepelnek más királyi jövedelmek bérlői sorában.

[158] 1362: Mgr. Jacobus Saracenus comes camerarum Sirmiensis et Quinqueeclesiensis, tricesimator noster. Fejér IX/3. 314. l.; 1364: tricesimator noster. U. o. X/6. 128.; 1365: Mgr. Saracenus tricesimator regni. U. o. IX/3 489.; 1369: Mgr. Michael dictus Beuldre tricesimator et comes camerarum salium. Zichy. III. 371.; 1369: Mgr. Henricus civis Bensis, tricesimator regis. Fejér IX/4. 177.; 1371: summus tricesimator regis. U. o. IX/4. 341. l. Különálló hivatal volt nagy Lajos korábban a dalmácziai harmincadhivatal: 1381: tricesimarum officium. U. o. IX/1. 575. l. 1382: Magister Johannes Sarachenus et Franciscus Berardi cives Budenses, comites tricesimarum. U. o. IX/7. 452. l. Ugyanezt a Bernardi Ferenczet 1375 még mint Budán tartózkodó firenzei bankárt említik. Monumenta Vatic. I/1. 459. l.

[159] 1362: tricesimator noster vel sui officiales. U. o. IX/3. 314. l. 1365: officiales seu famuli in tricesimis constituti. U. o. IX/3. 489. l.; 1364: homo tricesimatoris. U. o. IX/6. 128.; 1369: tricesimator eiusque officiales in Posonio constituti. U. o. IX/4. 177. l. 1382: comites tricesimarum aut officiales ipsorum. U. o. IX/7. 452. l.

[160] 1365: Simon vicetricesimator in Jaurino existens. U. o. IX/3. 489.; 1371: summus tricesimator vel eius vicetricesimatores in Posonio constituti. U. o. X/4. 341. l.

[161] 1362: Aki a harmincadfizetést kijátssza, per dictum Jacobum tricesimatorem nostrum vel suos officiales – adiutorio et iuvamine universorum baronum, comitum, castellanorum, nobilium et aliorum statuum hominum … necnon judicum, juratorum et civium quarumcunque civitatum et liberarum villarum … ablatione rerum et dehonestatione personarum commisimus puniendos. U. o. IX/3. 315. l. 1382: fidelibus nostris judici, juratis ac civibus nostris de Posonio … Fidelitati vestra firmo regio sub precepto commitimus et mandamus, quatenus … prefatos magistros … aut officiales ipsos ad id deputatos, harum scilicet latores, in medium vestri reverenter suscipere et eis tanquam comitibus dictarum tricesimarum nostrarum in suscipere et eis tanquam comitibus dictarum tricesimarum nostrarum in facto eorundem in omnibus licitis obedire, et de omnibus rebus vestris mercimonialibus veram et iusam tricesimam dare et solvere debeatis … dum et ubi necesse fuerit in negociis huiusmodi tricesimarum per ipso comites aut officiales horum fueritis requisti, ipsis vestris auxiriis, consiliis, iuvaminibus et subsidiis assistatis opportunis. Alioquin scituri constanter, quod si in premissis non parueritis cum effectu, et nobis damnum evenerit, extunc id omnino per vos fore factum nostre reputabimus. U. o. IX/452. l.

[162] A tárnokmesteri ellenőrzésre pozitív adatunk nincs, de arra sincs, hogy akár a só-, akár a harmincadkamara más központi hatóság alá lettek volna rendelve. A dolog természetéből következik, hogy amint a pénzverő- és bányakamaráknál, itt is a tárnokmester gyakorolta az ellenőrző és fellebbezési hatóság funkcióit. Breczky Elemér: (A királyi tárnokmester hivatala. Bp. 1904. 37. l.) ugyanígy vélekedik, de a harmincadról – korábbi viszonyokkal való téves összehasonlítás alapján – tartózkodóan nyilatkozik.

[163] Így 1319: Georgius notarius domini regis, Nicolaus filius Péter dictus Weres et Thomas notarius domini regis az adószedők. Őket szólítja fel a királyné a margitszigeti apácák adómentességi kiváltságainak tiszteletbentartására. Anjou I. 507. l. A XIII. századi adatokat Id. Echart: A király adózás története. 59.60. l.

[164] Nagy Lajos 1348. meghagyja Esztergomnak, hogy a városra kivetett 400 márka rendkívüli adót „per iuvenem nobilem N. aule nostre militem … nobis destinare debeatis”, majd mikor a város az adó leszállítását kérte, a leszállított 200 márkáról írja, hogy „per nuncium nostrum presencium ostensorem transmittatis sine mora”. Kovachich: Formulae 44. és 46. Ugyanígy Brassó kiváltságlevelében 1353-ban. Fejér. IX/2. 237. l. Az udvari katonák pénzügyigazgatási tevékenységét bizonyítja Olivér „miles et procurator regis Ungariae” szereplése, ki 1379-ben a pápai adószedőknek több ízben fizetett ki nagyobb összegeket. Monumenta Vaticana I/1. 421. l.

[165] Károly Róbert 1317-ben „universis castellanis, comitibus, judicibus” 1322-ben Tamás, erdélyi vajdához intézi figyelmeztetését a nyúlszigeti apácák, illetőleg a kolozsváriak adómentességének tiszteletben tartása iránt. Anjou. I. 440. Zimmermann-Werner I. 362. l. 1387–1388-ban Perényi Péter diósgyőri várnagy és Tarkövi László szedik a rendkívüli adót (septima pars rerum et bonorum populorum nostrorum) Borsod, Abauj és más vármegyékben: „racione septimae nuper in regno nostro impositae eidem eciam in quibusdem partibus ad dicandum et exigendum, prout in literis nostris de super confectis plenius continetur, commissae ad cameram nostram regiam 1050 florenos realiter assignavit.” Zichy okm. IV. 344., 348. l. V. ö. még Boreczky id. m. 30. l. A korábbi adatok Eckhart id. m. 61. l.

[166] 1388. u. ez a Perényi Péter „fideli aule nostre iuveni magistro Johanni Olacho tradidit et assignavit 300 florenos. U. ott 353. l.

[167] A városok a terragium és collecta összeolvadása után rendszerint így fizetik az egy összegben kirótt évi rendes collectát vagy censust. V. ö. Echart id. m. 64. l. Boreczky id. m. 28–29. l. Kolozsvár 1378. oklevélben: „ad cameram nostram apportare debeant”. U. o. IX/7. 416. l. – A földesurak adószedéséről v. ö. a fentebb (169–170. l.) mondottakat és Anjou III. 593. VI. 408. Knauz: Monum. Strigon. III. 708. Fejér. VIII/4. 294. l. továbbá Eckhart id. m. 62–63. l.

[168] Így Károly 1317: „castellenis, comitibus et eorum vices gerentibus”, Beatrix királyné 1319: servientibus mgri Thome notarii, Zsigmond 1387: Perényi Péter és Tarkői Lászlóhoz „vel hominibus et familiaribus eorundem” intézi rendeletét. Anjou. I. 440., 507. Zichy okm. IV. 344. l.

[169] Monum. Vatic. I/1. 410.–411., 416. l.

[170] V. ö. 34–35. l.

[171] Nádor 1308–1315: Barsa nb. Kopasz. Országbíró 1311–1313: Csák nb. János. Tárnokmester 1307–1309: Csák nb. Ugron; 1309–1310 Csák nb. (Trencséni) Máté; 1311–1314: Héder nb. Kőszegi (Gergely fia) Miklós. Erdélyi vajda 1308–1315: Kán nb. László; 1315–1318: a vén Pók nb. Miklós. Szlavón bán 1308–1309: Kőszegi Henrik; 1310–1316: Babonics István; 1317–1322: Babonics János. Horvát bán 1308–1312: Brebiri Subics Pál; 1312–1322: Brebiri Subics Mladen. Mindezekről v. ö. Karácsonyi János: Magyar nemzetségek: I. 209., 324., 337., 341. II. 146., 149.., 154., 287–289., 439. l, Wertner Mór: Adalékok a XIV. századi magyar világi archontologiához. (Tört. Tár: 1906. 590., 592. 1907. 26., 33., 161., 176. l.) Pór Antal: László vajda (Erdélyi Múzeum, 1891. és Turul 1889, 1891.) és Trencséni Csák Máté. Bp. 1888., Bunyitay Vince. Kopasz nádor. (Századok, 1888.); Wertner Mór: A Güssingiek. (U. ott 1895) és Újabb nemzetségi kutatások. (Turul, 1908. 122–129. l.) Thallóczy Lajos: Blagay Oklevéltár. CV–CXII. L.

[172] Nádor 1315–1320: Rátót nb. Hasznosi Domokos; 1321–1322 Debreczeni Dózsa; 1322–1327: Druget Fülöp; 1328–1333: Druget János; 1333–1342: Druget Vilmos. Tárnokmester 1314–1333: Aba nb. Nekcsei Demeter; 1339–1342: Kacsics nb. Széchényi Tamás erdélyi vajda. – Országbíró 1313–1342: Hermány nb. Lampért; 1324–1328: Héder nb. Köcski Sándor; 1328–1348: Nagymartoni Pál. Erdélyi vajda 1319–1321: Debreczeni Dózsa; 1321–1342: Széchenyi Tamás; Horvát-Szlavón és Dalmátországok bánja 1322–1325: Gútkeled nb. (Amadé fia) Miklós; 1325–1343: Ákos nb. Moczk. V. ö. Karácsonyi id. m. I. 12., 35–36., 47., 105., 106; II. 163., 164., 173., 181., 268. III. 13–14. l. Wertner id. ért. (Tört. Tár. 1906. 590., 592. 1907. 27., 33., 161., 176. l.) Komáromy András: Dózsa nádor és a Debreczeni család. (Turul, 1891.), Hampel József. A Drugetek őseiről. (Századok. 1881.), Pór Antal: Lipóczi és Nekcsei Demeter és Sándor (u. ott 1889.) és A Nagymartoniak (Turul 1889.)

[173] Életéről vajmi keveset tudunk, inkább csak alkotásaiból ismerjük. Testvére volt Nekcsei Sándornak, a rozgonyi csata hősének, kivel együtt kezdettől fogva lelkes híve Károly királynak, ellentétben rokonaival, az Abák hatalmas nemzetségével. Ő volt az egyetlen éltes ember Károly szűkebb környezetében. Két öccsével már 1282-ben felnőtt emberként említik. Koros voltát bizonyítja, hogy forrásainak harci érdemeiről mit sem tudnak s hogy Druget Fülöp, kinek öccse János már 1291-ben követségben járt hazánkban, tehát 1314-ben legalább is 42–45 éves lehetett, apjává fogadta. Ötvenedik évén mindenesetre már túl volt, mikor 1314-ben minden közbeeső fokozat nélkül elérte az Anjouk korában a nádorinál is előkelőbbnek tartott tárnokmesteri máltóságot. V. ö. Pór Antal: Lipóczi és Nekcsei Demeter és Sándor. (Századok, 1891. 24–41. l.)

[174] Az 1338. március 29. között szerződés még névszerint említi, de május 25-én (Fejér VIII/4. 304. l.) már a tárnokmesteri szék.

[175] V. ö. erről Boreczky id. m. 67–75. l.

[176] U. o. 100–102., 105–106. l.

[177] Zichy Okm. I. 262–267. l.

[178] 1340: Paulus dictus Magyar castellanus de Gymus thesaurarius noster. Zichy. I. 593. l.

[179] V. ö. Boreczky id. m. 49–52. l. Ő azonban a kincstartó pénzügyi hatáskörének kialakulását és a tárnokmesterének elenyészését már Nagy Lajos korára teszi, ami az Anjou-kori viszonyok félreismerésén alapul.