IV. Egyházi élet.

Kegyuraság. Autonómia. Tized. Káplán. Templom. Szerzetesek. Vallásos érzület. Küzdelmek az egyházzal

A városi szabadságok elnyerésekor a polgárság egyházi tekintetben is nevezetes függetlenséget ért el. A városokban, melyek előbb már községek voltak, templomot nem kellett építeni, ez volt minden valamire való faluban; a községek magva a templom és a hozzá tartozó paplak volt. Az új telepítésű városokban maga a király emeltetett plébánia templomokat, s úgy ezek, mint a hospes és várnép, udvarnoklakta falvakból lett városok kegyura a király volt. A városi kiváltságadásakor a földeket, melyen e városok épültek, ezeknek adományozva, az ezeken épült plébániák felett való kegyúri jogát is átruházta a király a polgárságra; a plébánia továbbra is királyi egyház marad, de a felett a király kegyuraságát a város lakósai gyakorolják.^[1] A kegyúri jog megadatott csaknem valamennyi város kiváltságlevelében s megkapták e jogot a földesúri városok is uraiktól, mint Jaszó és Szebelléb.^[2] Plébánosukat, papjukat szabadon, közös akaratból, maguk választják, mondják a kiváltságlevelek. Választhattak pappá bárhová való embert, mint a liptóhibei privilégiumban olvassuk,^[3] és senki sem kényszeríthetett rájuk mást, a kit ők nem akartak.^[4] Az esztergomi egyház hűtelen szebellébi polgárainak visszatelepítésükkor azt is megengedték, hogy német papot válasszanak, a ki még a magyaroktól s tótoktól is kapta a tized egy részét.^[5] Papjuk választásában így teljesen szabad kezet kaptak, de a választást megerősítés végett fel kellett terjeszteniük a püspökhöz, vagy – legtöbb esetben – magához az esztergomi érsekhez,^[6] s csak a megerősítés után gyakorolhatta kötelességeit. Néhol – és éppen előkelőbb városokban, mint Esztergomban és Pozsonyban – nem kapták meg a polgárok a papválasztás jogát, hanem a helybeli káptalan végezte a papi funkciókat.^[7]

A papválasztás joga mellett egyszersmind megkapták a városi egyház függetlenségét a főesperesek s más közbeeső egyházi hatóságok alól, a kiknek mellőzésével vagy a megyés püspök alá tartoztak, vagy egyenesen az esztergomi érsek alá rendeltettek. Szatmár és Szatmár-Németi kivétettek a sasvári főesperes alól s az erdélyi püspök alá rendeltettek, a soproni plébánia pedig a győri püspök alá tartozott. A szepesolasziak egyháza a szepesi prépost minden beavatkozásától mentes volt s csak az esztergomi érsek alá tartozott, ugyancsak ennek közvetlen fenhatósága alá rendeltetett a beregszászi és szegedi plébánia is.^[8] Német-Lipcse privilégiumának kiadásakor IV. Béla egyházi ügyekben az esztergomi érsekkel egyetértve járt el s az érsek külön oklevelet is ad nekik ezekről ugyanakkor, melyben a főesperes biráskodása alól felmenti őket.^[9] Nem minden egyház volt azonban kivéve a főesperes hatalmi köréből, így Kassa 1290-ben külön kérésre mentetik csak fel ez alól s rendeltetik az egri püspök alá.^[10]

A városi plébánosok így függetlenítve a felettes hatóságok alól, igen tekintélyes helyzetbe jutottak s csaknem egy rangra a prépostokkal s apátokkal. Azonban nemcsak állásuk tekintélye, de vagyoni állapotuk dolgában is kiváltságos helyzetük volt, a tizedet ugyanis teljesen az ő hasznukra rendelte a király, míg másutt ebből a plébános csak csekély részt élvezett. A plébánosnak az egész tizedre való jogát majd minden kiváltságlevélben megtaláljuk, mely a papválasztásról megemlékezik.^[11]

Az oklevelek a tized szedésének módját is meg szokták határozni, a mi rendesen terményben történt. Jászón és Szőlősön a tizedet német szokás szerint a mezőn hagyták, Nagyszombaton kepében fizették, Beregszász és Kézsmárk is terményben fizettek; Karakó privilégiuma csak a szászok, Perináé és Jasztrebarszkáé pedig a hospesek szokására hivatkozik, a mi alatt a terményben fizetést kell értenünk.^[12] A terményekben való tizedfizetés – mint ezekből látszik – általános szokás volt és arra, hogy valamely város pénzben fizethetett volna, csupán két példánk van. Szatmár-Németin és Sopronban a gabona kepéje után tizenkét dénárt fizettek.^[13] A bort mustban fizették, de megválthatták sajtolás idején pénzzel.

A tized pénzben szedése általában a főpapok érdekében állt, mint ez az aranybulla 20. pontjának tiltó rendelkezéséből^[14] kitünik. A forgalmi vonalaktól távollakó nép ugyanis, ha az erre szükséges pénzt meg akarta szerezni, gyakran megkárosodott, sokkal több gabonát lévén kénytelen eladni, mint a mennyit a terményben adott tized lett volna; a püspököknek viszont kényelmetlen és költséges volt nagy területen elterülő megyéjük minden egyes falujából a terményben fizetett tizedet beszállíttatni. Ezért kellett az aranybullában egyenesen megtiltani a tized pénzben való szedését. A városokban ezzel ellentétben a pap javára szolgált a tized terménynyél fizetése. Az ellenőrzés és elszállítás itt nem ütközött nehézségekbe, lévén a tized birtokosai maguk az illető városok plébánosai; a pénzben fizetéssel azonkívül gyakran rövidséget szenvedtek, mert míg őket a minimális összegben megállapított pénzváltsággal akarták a polgárok kifizetni, maguk a forgalmas városi vásáron mindig jó áron tudták gabonájukat eladni. Többször meg is kisérelték egyes városok polgárai a tized pénzben fizetését, a miből perek keletkeztek, s ilyen per folyamán kötelezték a perinaiakat is a terményben fizetésre^[15] Különösen sok baj volt a bor tizeddel, aminek rögtön a helyszínén mustban fizetése azért is fontos volt, mert ha már bevitték a városba, gyakran silányabb borral elégítették ki az egyházat. Ezért kellett erre oly szigorú szabályt hozni Esztergomban.^[16] Arra is volt eset, hogy a tizedfizetést megtagadták, így Esztergomban, hol mintegy 200 márka tartozásuk volt a polgároknak, de az e felett folytatott per békés véget ért.^[17] Esztergomban a plébánia a káptalan kezében lévén, a tizedet is ez kapta. Érdekes, hogy noha a tized a városokban a plébánosé, mégis három szlavóniai városban azt a zágrábi püspök szedette, e városok Perina, Verőce és Lipova.^[18] Hogy ez nem bitorlás volt, mutatja az, hogy a király és királyné maguk biztosítják a püspök e jogának megvédését.

A tizedből a plébános bizonyos összegeket tartozott fizetni a királynak, egyházi főhatóságának s még a kántornak^[19] is. A király rendesen elengedte a neki tartozót, legalább csak Nagy-Szőlősről tudjuk, hogy az odavaló pap egy márkát fizetett a királynak évente.^[20] A földesúri városok közül Szebellében fizetett a pap urának, a káptalannak, másfél márkát. A főpapnak tartozott összeg úgylátszik mindenütt ugyanaz volt, több privilégium szerint az érsek minden ötven mansio után kapott egy márkát a plébánostól.^[21] Sopronból a győri püspök a tized huszadát kapta.^[22]

A plébános e nagy jövedelme mellett kötelezve volt, hogy az istentiszteletet maga végezze, erre mutat Buda későbbi privilégiuma, mely szerint a pap helyettest nem állíthat.^[23] Ez intézkedés azt mutatja, hogy szokásban lehetett a nagyobb városokban a káplánok alkalmazása, ami által a plébánosok munkájukon könnyítettek, de ez úgylátszik nem mindig nyerte meg a hívek tetszését.

Ellentétben áll a városok kegyúri jogával IV. Béla intézkedése, mellyel a budavári Boldogasszony temploma feletti kegyuraságot a nyúlszigeti apácazárdának adja, ami által azonban a templom építésének feladata is e zárdára hárult s igy a polgárságról terhet is vett le.^[24]

Ugyanez időben épült a Domokos-rend háza is Budán s általában városainkban gyakran találkozunk szerzetesekkel s ezek templomaival a plébánián kívül. A szerzetesrendeknek többször maguk a városok adtak építésre telkeket, házakat és e rendek a városi hatóság védelme alá rendelvék. Dubica város az Ágoston rendieknek jelölt ki földet építésre, Nagy-Szeben pedig a kereszteseknek adott házat.^[25] III. Endre a pozsonyi városi tanácsra bízza az oda telepített Klára-rendi apácák megóvását a tisztviselők zaklatásaitól.^[26]

A polgárság vallásos érzületére mutat az egyháznak való gyakori hagyományozás és adományozás. Körmend és Vasvár privilégiumai a szabad rendelkezés jogának biztosításánál külön kiemelik, hogy az egyházra is lehet hagyni,^[27] s hogy e joggal éltek is a polgárok, arra nézve csak Péter soproni polgárnak a borsmonostori konvent javára tett hagyományát hozom fel.^[28] E korban – a keresztes hadjáratok korában – a vallás gyakorlásában nagy szerepet játszottak a zarándok-utak egyes kegyhelyekre. A nevezetesebbekhez ezrével tódultak minden országból a hívők, s a magyar városok polgárai is gyakran szánták rá magukat ily zarándoklásokra. Nem volt ritka a Rómába, San-Jago de Compostellába és Jeruzsálembe zarándoklás sem; Selmecbánya jogkönyvében külön pont szól arról, hogy a feleség meggátolhatja urának ily zarándok-útját, kivéve ha Jeruzsálembe megy az Úr sírjához.^[29] Erős vallásos érzésére mutat a kornak az a védelem, melyben az egyháznak szentelt tárgyak részesültek. Nagyon szigorúan büntették azt, aki bűnös tettével a vallás, az isteni tisztelet tárgyait szennyezte be. A templomrablót kerékbe törték vagy megégették. A kereskedőket szigorúan eltiltották a templomi tárgyak zálogba vételétől, s aki mégis ezt tette volna, annyit fizetett, amennyit az elzálogolt tárgy ért, kétszeri visszaesés után pedig kezét vették.^[30]

Kevésbbé vallásosak lehettek a nagyobb forgalmi központokon, kereskedő helyeken élő polgárok, ami természetes következménye a világ minden részéből összeverődő emberekkel való érintkezésnek. Az ország két versengő fővárosának, Esztergomnak és Budának,^[31] polgárai a XIII. század utolsó negyedében nagy küzdelmeket folytatnak az esztergomi káptalannal, s a küzdelem már-már valóságos harc képét veszi fel, a polgárok erőszakoskodással, az egyház egyházi fegyverrel, kiátkozással küzd. Kisebb városokban, így Perinán s Verőcén is előfordulnak ily küzdelmek, s itt is megtörtént a polgárok kiátkozása.^[32] Fel kell azonban tárnunk azt a körülményt, hogy e viszályok soha sem vallási jellegűek, hanem anyagi ügyek – adó- s vámkövetelések – folytán keletkeztek mindig, s általuk így az általános vallásos érzület nem igen szenvedett sérelmet.

[1] V. ö. Kollányi F. A magán kegyúri jog hazánkban a középkorban. Bp, 1906. 172 – 3 és 176 – 1.

[2] Endl. 462. és Kn. M. I. 298. l.

[3] W. VIII. 126. l.

[4] F. IV/1. 329. 332. és IV/3. 393. l.

[5] Kn. M. I. 298. l.

[6] Endl. 489. 444. 505. 535. l.

[7] Kn. M. II. 156. l. – Király J. Pozsony város joga a középkorban. Bpest, 1894. 42. l.

[8] Endl. 426. 505. 545. 535. 471. l. Varga F. Szeged története. I. Szeged. 1877. Oklevéltár. 204. l.

[9] F. IV/3. 124. és 182.

[10] W. v. 14. l.

[11] Néha még a püspökkel is viszályba keveredtek, oly tized követelése miatt, a mi a püspököt illette. Igy tett a pesti plébános a veszprémi püspök kelenföldi tizedével. Monumenta. Romana episcopatus Vesprimiensis. I. Bp. 1896. 62. l.

[12] Endl. 462. W. VIII. 31. Endl. 444. 471. 517. l. Teutsch 84. W. XI. 182. 313. és Endl. 496. l.

[13] Endl. 426. és 545. l.

[14] Corpus Juris Hungarici. I. Bpest. 1899. 138. l.

[15] Tk. Ep. I. 105. és 149. l.

[16] Kn. M. II. 57. l.

[17] Kn. M. II. 156. l.

[18] Tk. Ep. I. 105., 149., 201. és 210. l.

[19] Kn. M. I. 298. l.

[20] W. VIII. 31. l.

[21] Endl. 471. 482. F. IV/3. 9. és W. VIII. 126. l. Kassáról, Krones Fr. Zur ältesten Geschichte d. oberungar. Freistadt Kaschau. Wien, 1864. 27. l.

[22] Endl 545. l.

[23] Endl. 466. l.

[24] F. IV/2. 320. l. – Salamon F. Budapest története. II. Bp. 1885. 200. s köv. l.

[25] F. IV/1. 349. és Teutsch. 180. l.

[26] F. VI/2. 65. l.

[27] H. O. VI. 42. és Endl. 405. l.

[28] H. O. III. 24. és 25. l.

[29] Selmeci jk. 3. §.

[30] Selmeci jk. 21., 22. §.

[31] Székesfehérvár a XIII. sz. közepe óta lassan háttérbe szorul Buda s Esztergom mellől.

[32] Tk. Ep. I. 149. l.