Katonáskodás.

Katonaküldés. Mentesség ez alól. Várak. Védelem.

Az adózásnál sokkal jelentékenyebb volt a városoknak honvédelmi kötelezettsége, különösen a várvédelem – a mi ugyan csak a tatárvész után lép előtérbe – s a mivel a város elnevezés is kapcsolatban van. A várvédelem kötelezettsége mellett s már ennek behozatala előtt is kötelezve voltak a városok polgárai a hadba fegyvereseket küldeni. A népelemek, melyekből a polgárság alakult – várnépek és hospesek nem voltak személyes hadiszolgálattal tartozó népek, legfeljebb bizonyos számú fegyverest küldtek harcba. Hasonlóképen teljesítették azután a városok is e kötelességet, még pedig vagy az egész városra vettetett ki bizonyos számú harcos kiállítása – kiknek száma egy és tizenkettő közt változott,[1] vagy azt mondták ki, hogy hány telek küldjön egy katonát; a telkek száma ismét hat és száz közt ingadozott.[2] E nagy ingadozást megokolta az, hogy a városok kiállította harcosok nehéz fegyverzetűek voltak s teljes fegyverzettel, lovakkal és sátrakkal ellátásuk igen költséges dolog volt; ezért, tekintetbe kellett venni a kötelezettség megállapításánál a polgárság számán kivül vagyoni helyzetüket s egyéb kötelezettségeik nagyságát is. Több privilégium ez okból nem is határozza meg a harcosok számát, csak általában mond annyit, hogy tehetségük s vagyonuk szerint küldenek harcosokat.[3] Némelyik város polgárai teljesen felmentettek a hadiszolgálat alól, így a felszásziak, körösiek és győriek, ez utóbbiak nagy szegénységük miatt.[4] Nincs említés téve e kötelezettségről Pozsony, Sopron és Sátoralja-Ujhely városoknál sem, a hol súlyosabb várszolgálat lévén, talán a miatt fel is mentettek a katonaállítás terhe alól.[5] A városok küldte harcosok, mint királyi városok polgárai, a királyi zászló alatt s nem az országbárók soraiban harcoltak,[6] s csakis a király személyes vezetése alatt indult hadban tartoztak részt venni.[7]

A tatárjárás után jutott a városoknak jelentősebb szerep a honvédelemben, a városi polgárság várakba telepítése és új városoknak várral, illetve várban építése által. A cél kettős volt, egyrészt a városi lakósságnak biztos védelmet nyujtott a vár az ellenség ellen, másrészt az újonnan alapított váraknak – úgy építésénél, javításánál, mint vélelménél – fontos szerepük jutott a polgároknak. Mindazonáltal, hogy királyaink IV. Béla óta e célra törekedtek, mégsem érték azt el minden városnál, és még a XIII. század második felében is találunk városokat, hol habár vár van a közelben, annak védelmében részt nem vesznek. Túlnyomó részben azonban sikerült a városokat a honvédelmi rendszerbe bevonni.

Az azelőtt várak aljában lakott polgárságnak várba telepítésével találkozunk Győrött és Fehérváron is;[8] előbbiről a kiváltságlevél, utóbbiról pedig IV. Ince pápa egy 1250-i oklevele értesít. Hasonló áttelepítés ment végbe Esztergomban is, de örökös civódások keletkezvén a káptalan s a polgárok közt, ezeket visszaköltöztették a régi lakóhelyre.[9] Új telepítéssel kapcsolatos átköltöztetés volt Pest lakóinak Pestujvárba, – a későbbi Budavárba – telepítése, a mi közvetlenül a tatárjárás után ment végbe. Teljesen új telepítés volt Zágráb városa, hol az odatelepedő polgárok saját költségükön építették a várat,[10] hasonló volt Körős és Komár alapítása is.[11] Várban laktak még Nyitra és Vasvár, s talán Trencsén polgárai.[12]

Mind-e felsorolt helyeken csupán arról tudunk, hogy a polgárok a várban laktak, de hogy a védelemben milyen részük volt, szó sincs. Zágrábban – láttuk – a polgárok építették a várfalat, de a védelemről itt sincs említés. A védelmi kötelezettség azért nincs meghatározva, mert természetes és magától értetődő dolog volt, hogy mindazok, kik egy várban laktak s tetterős emberek, veszedelem idején kötelezve voltak a vár védelmére, s ezért általános következtetést vonhatunk az összes városok polgárainak várvédelmi kötelezettségeire a Sopron és Sátoralja-Ujhelyről fennmaradt nehány adatból, utóbbi azt is bizonyítja, hogy még oly helyeken is, hol a polgárok nem a várban, csak annak közelében laktak, kötelezve voltak a védelemre. Sopron – az ország ezidőben legtöbbet háborgatott részének nevezetes vára, – sokat szenvedett a csehektől és németektől, ezért a rongált falak javítására, a tornyok épségben tartására kapják a fertői vám felét, majd e mellé a püspöknek fizetett huszadot is megtéríti a király a kincstárból; e javítás költségeit tehát maguk a polgárok viselték.[13] A várjavítások terhe és az állandó várőrségi szolgálat, éjjeli őrködés súlyossá tette a polgárok helyzetét, ezek nagy része a szomszéd falvakba költözött s a király intő levelére sem költöztek vissza a várba úgy, hogy III. Endre kénytelen volt meginteni őket, hogy a ki nem megy vissza a várba lakni, elveszti a polgári jogot s büntetést is kap.[14] Sátoralja-Ujhely kiváltságlevele kivételes intézkedéseket tartalmaz veszedelem idejére.[15] A polgárok ilyenkor felköltöznek a hegyre, még pedig állandó tartózkodásra házakat is építve ottan, tehát nem futólagos veszedelemről, hanem esetleg évekig húzódó háboruskodásról van szó. Kimondták, hogy ezidőre az autonomiát felfüggesztve a várnagy alá tartoznak, kötelesek résztvenni mindenféle szolgálatban, követségekben, még a ciszternákba való vízhordásban is. E két város példája mutatja, hogy a polgárságnak a várak védelmében mily nagy szerep jutott; s hogy többi városainkból ily adatok fenn nem maradtak, csak azt mutatja, hogy az illető városokat ezidőben, – értjük a XIII. század második felét, – semmiféle külső ellenség nem háborgatta és nem voltak könnyen meglephető határszéli városok.

A polgárságra a honvédelemben való részvételüknek e fordulata, mely által mint várvédők használtattak fel, újabb terheket rótt, a melyek néha, – mint láttuk, – az elviselhetetlenségig súlyosodtak, de egyúttal biztosította a városok nyugodt gazdasági fejlődését védelmül szolgálván a külső támadások ellen.


[1] Nyitra 12, Zágráb s Buda 10, Szatmár 6, Szatmár-Németi 4, Vasvár 2 és Szőlős 1 fegyverest küldött. Endl. 426. 447. 451. 498. 551 W. VIII. 31. l.

[2] N.-Szombaton s Barson 100, Kolozsvárott 60, Körmenden 15 és Trencsénben 6 telek állított ki egy vitézt. Endl. 444. W. VII. 103. H. O. VI. 39. 42. Jakab. I. 3I. l.

[3] Endl. 489. F. IV/l. 329. l.

[4] F. V/1. 176. Endl. 479. 526. l.

[5] Endl. 545. 623. És W. VIII. 5. l.

[6] Endl. 498. 505. 506. 551. F. IV/2. 213. és H. O. VI. 42. l.

[7] Endl. 403. 444. 489. 551. l.

[8] Endl. 526. l. és Theiner A. Vetera monumenta historica Hungariam sacram illustrantia. Romae, 1859. I. 208. l.

[9] Kn. M. I. 375. l.

[10] Endl. 451. l.

[11] Endl. 479., 503. l.

[12] Endl. 498., 551. H. O. VI. 39. és 175. l.

[13] Endl. 545. W. IV. 381. és V. 171. l.

[14] H. O. II. 25. l.

[15] W. VIII. 5. l.