A) A magyarok hún-hagyománya.
1. Kézai Simon hún-krónikája.
A XIII–XIV. századi forrásokban fenntartott hún-hagyomány kritikai értékelésének első feltétele a korunkra jutott krónikák keletkezési körülményeinek és egymáshoz való viszonyuknak tisztázása. E feladatot a legutóbbi félszázadban a forráskritikusok jórészben megoldották. MÁTYÁS FLÓRIÁN, MARCZALI, PAULER, ZEISSBERG, HEINEMANN, HUBER, KAINDL és mások beható elemzés alá vették krónikáinkat és alapvető részletkérdéseket sikerült megoldaniuk. Eredményeik felhasználásával és az összes variánsok alapos forráskritikai összehasonlításával DOMANOVSZKY tisztázta a korunkra jutott krónikák viszonyát, rámutatva azok XI. századi ősforrására.[1] Ez ősforrásnak és elvesztett XII. századi leszármazóinak pontos meghatározására az ALBERICUS világkrónikájában fenntartott legrégibb, töredékes krónikaszövegből kiindulva, magam tettem kísérletet.[2] A következőkben – minden ismétlés elkerülése végett – e tanulmányomra és DOMANOVSZKY megállapításaira hivatkozva, foglalom össze a hún-hagyomány, illetve monda és a hún-krónika viszonyának vizsgálata szempontjából fontos főeredményeket.
Valamennyi korunkra jutott hazai krónika ősforrása a Szt. László korában készült, 1091-ig terjedő, elvesztett Gesta Ungarorum.[3] Forrásai REGINO krónikája és ennek folytatása (889–985 évekre), az Altaichi Évkönyvek (1003–1063), továbbá az Árpád-ház nemzetségi hagyományai és a Vérbulcs nemzetség körül, tehát a somogy-zalai vidéken lokalizálható déldunántúli hagyományok voltak.
A Gesta Ungarorumot valószínűleg még Szt. László életében, de minden esetre Kálmán és II. István korában egykorúlag folytatták 1127-ig. Ennek a II. István-kori folytatásnak Kálmánra és fiára vonatkozó részét a Kálmán által megvakíttatott II. Béla és fia II. Géza korában Kálmán-ellenes tendenciával átdolgozták és 1152-ig, majd III. István korában 1167-ig folytatták.[4]
A teljes szövegű Gestából – az egyházak számára, helyi folytatás céljaira – még Szt. László életében készült egy, inkább a királylajstromokra emlékeztető krónikás kivonat. Ezt a kivonatot a XII–XIII. században több helyütt – így Somogyváron, Zágrábban, Váradon – helyi és országos jelentőségű feljegyzésekkel kiegészítve, egykorúlag folytatták. A XII. századi királylajstrommal kiegészített Somogyvári krónika töredékei ALBERICUS trois-fontainesi szerzetes Világkrónikájában (1233) maradtak fenn; a Zágrábi és Váradi régi krónikák részletei pedig a Zágrábi (1334), Váradi (1374) és a Knauz-féle rövid zágrábi krónikák interpolációiban.
A Szent László-kori teljes Gestát, illetőleg annak XII. századi folytatásait használták forrásul ODO DE DEOGILO (1147) szóbeli közvetítésével. VITERBOI GOTFRID (1185), a Szt. László- és Szt. Gellért-legendák s az úgynevezett Lengyel-magyar krónika XIII. századi írói és SPALATÓI TAMÁS (1260 k.). Ezt idézi RICARDUS (1237) Julián barát nagymagyarországi útjáról készült jelentésében.
Az 1192 és 1195 közt Pannonhalmán írt úgynevezett Pozsonyi Évkönyvek írója (az 1060–1127. terjedő időre) és III. Béla király jegyzője (1200 körül) a Gesta II. István-kori folytatását használták forrásul.
A Bécsi Képes Krónika írója és MÜGELN HENRIK pedig ennek II. Géza-kori átdolgozásából, illetőleg III. István-kori folytatásából interpolálták főforrásuknak a XIII. századi Gestának törzsszövegét.
E XIII. századi törzsszövegnek írója KÉZAI SIMON volt, ki 1282 és 1285 közt az 1091-ig terjedő Gesta Ungarorumot egy XII–XIII. századi szűkszavú királylajstrom adataival kiegészítve, átdolgozta. Ő illesztette a Gesta élére az ősforrásból, ennek XII. századi leszármazóinál és ANONYMUSnál még hiányzó hún-krónikát, a „primus introitus” részletes történetét. KÉZAInak ez a műve nem jutott korunkra. Amit ma KÉZAI műveként ismernek, e műnek egykorú rövidített kivonata.[5]
A teljes KÉZAIt III. András első éveiben (1291–1292) folytatták, IV. László-korának történetét László-ellenes tendenciával átdolgozva. Ez a III. András-kori Gesta, illetőleg ennek Nagy Lajos-kori folytatása, mely először viselte a tartalomhoz és szerkezethez nem illő Chronica címet, az összes XIV. századi és későbbi korunkra jutott krónikavariánsok közös forrása. Mellette nemcsak az ősforrás, hanem ANONYMUS és KÉZAI művei is teljes feledésbe merültek.
A Nagy Lajos-kori krónika szövegét leghívebben a Budai krónika családja, nevezetesen az ehhez tartozó, máig kiadatlan SAMBUCUS-kódex tartotta fenn, melyben KÉZAInak a ránkmaradt és KÉZAI neve alatt ismeretes kivonatos Gestából ismert előszava és bevezetése is teljes szövegében megvan.[6] A Bécsi Képes Krónika írója, mint már kiemeltem, a XI–XII. század (1051–1152) részt kibővítette, interpolálta a kezébe került II. Géza-kori Kálmán-ellenes Gesta-folytatásból. A Váradi és Zágrábi rövid krónikák írói pedig a vezérkori részben a régi kivonatos Gestához tartották magukat s ezért mellőzték a többi KÉZAI-utáni krónika élén látható hún történetet.
A hún-krónika szempontjából fontos változatok leszármazási táblája[7] így alakul;
* Gesta Ungarorum (1091–95 körül); * Kivonatos Gesta (1095. körül); * II. István-kori folytatás (1127); * Somogyvári krónika (1142); * Zágrábi–Váradi régi kr.; * II. Géza-kori folytatás (1152); ANONYMUS Gesta Hung. (1200 körül); ALBERICUS (1233); KNAUZ-féle rövid kr. interpolációi; Zágrábi Váradi krónikák interpolációi; Bécsi Képes Kr. interpolációi (1358); * KÉZAI: Gesta Hungarorum (1282–85); * III. András-kori folytatás (1291–92); KÉZAI kivonat; * Nagy Lajos-kori Chronica Hungarorum; [Budai krónika családja] SAMBUCUS-kódex XV. sz.; Budai krónika 1473; THURÓCZI 1488; Bécsi Képes Kr. (1358)
Ki kell még emelnem, hogy ANONYMUS külföldi forrásokból és a Tiszavidéki nemzetségek élő hagyományaiból, illetőleg egy ezen alapuló elveszett forrásból lényegesen kibővítette és egyéni írásművészettel stilárisan is módosította ősforrása, a XI. századi Gesta szövegét. Ragaszkodott azonban ennek gondolatmenetéhez és felfogásához. Viszont KÉZAI ki írói tehetség dolgában messze ANONYMUS mögött maradt, hívebben őrizte meg a forrás betűszerinti szövegét, de némely részeiben – nevezetesen az ősi alkotmányjogról vallott felfogásában – eltért forrásától s e mellett sokhelyt elhagyott neki lényegtelennek tetsző részleteket.
Hangsúlyoznom kell továbbá azt a forráskritikusoktól egybehangzóan megállapított tényt, hogy KÉZAI SIMON – a Somogyvári töredék és ANONYMUS kivételével valamennyi ismert krónikánk között XIII. századi ősforrásának írója – nem ismerte ANONYMUS Gestá-ját. Ebből természetszerűen következik, hogy a krónikáknak ANONYMUSsal egyező szövegrészletei mind a közös ősforrásból valók. Ezt még a Névtelen jegyzőt IV. Béla jegyzőjének feltüntető s vele szemben szkeptikus MARCZALI és KAINDL is határozottan kiemelik.[8]
*
A korunkra jutott krónikaváltozatok – az ALBERICUSnál megőrzött Somogyvári töredék, ANONYMUS és a Váradi, Zágrábi rövid krónikák kivételével – egytől-egyig a hún-történettel kezdik elbeszélésüket. Ezt a hún-történeti részt, a „primus introitus” történetét nevezik általában hún-krónikának. A hún-krónikát a kútfőkritikusok különálló, egységes írói műnek tartják, melyet a XIII. századi író csatolt a Gestához. A hún-történettel kiegészített Gesta szerkezetéből és felfogásából az is megállapítható, hogy e hún-krónika írója maga a Gestát átdolgozó XIII. századi író, vagyis KÉZAI SIMON mester volt.[9]
A hún-krónika írója részben külföldi forrásokra támaszkodott. KÉZAI bevezetése ISIDORUSt, JOSEPHUSt, OROSIUSt és GOTFRIDot nevezi meg forrásokként. ISIDORUS és OROSIUS használatának nyomait Scythiának ANONYMUSétól lényegesen eltérő, zavaros leírásában, JOSEPHUSét a bibliai genesisben ismerhetjük fel. VITERBÓI GOTFRID Pantheon és Memoria saeculorum c. műveit – utóbbit a bevezetéshez – már alaposabban kihasználta a krónikás. Mellette még JORDANES hatása mutatható ki, kinek művét – az előszóból kitűnőleg, hol szavait OROSIUSéként idézi – tévesen ennek tulajdonította. A hún-krónika és külföldi forrásai leglényegesebb egyezéseit már DOMANOVSZKY[10] összeállította, rámutatva SIGEBERTUS GEMBLACENSIS és PAULUS DIACONUS használatának nyomaira is. Ezekből a külföldi forrásokból vette át írónk a húnok eredetére és scythiai vándorlásaira vonatkozó elbeszélése némely részleteit és Attila harcainak történetét. Mivel azonban azok a keresztény világ kegyetlen ellenségét festik Attilában, ő pedig a nemzet honszerző hősét dicsőíti benne, forrásai elbeszélését saját felfogásának megfelelően átdolgozta, illetőleg az azokból szószerint átvett szöveget kibővítette, az elbeszélést kikerekítette.
A külföldi források szűkszavú elbeszélésétől független részletek provenienciája felett folyik tulajdonképen a hún-monda vizsgálóinak évtizedes polémiája. Ebben keresik mondaelemzőink a magyar és germán hún-monda maradványait. Ebben látnak a kételkedő kritikusok ismeretlen, meg nem határozható külföldi írott forrásokból átvett könyvmondát. Ebben kell nekünk is az eredeti hún-hagyomány nyomait kutatnunk.
A hún-kérdéssel mellékesen forráskritikai szempontból foglalkozó történettudósok közül többen rámutattak már, hogy a hún-krónika némely részleteinek forrása maga a magyar történet volt. Általában ilyennek tartják az őshaza, a genesis és a vándorlások történetét (MARCZALI, PAULER, DOMANOVSZKY), ami nyilvánvalóan bent volt a krónikák ősforrásában és csupán a hún-krónikát ezzel egyesítő XIII. századi író helyezte át a magyar történet éléről az egész mű elejére. E mellett MARCZALI a bíróválasztás és a Csaba-monda, NAGY GÉZA és PAIS a személynevek magyar eredetére mutattak rá. KARÁCSONYI a Tulln-Cezumaur-i csata leírásában III. Henrik és Aba Sámuel harcainak leírására, SEBESTYÉN Buda hercegségében a XI. századi országfelosztások gondolati hatására véltek ráismerni. BLEYER általánosságban is kiemeli ezt a tényt. A hún-krónika és a XI. századi ősforrásra visszavezethető magyar történet részletes és egységes szempontból való összehasonlítását a Szt. László-kori ősforrásról írt művemben végeztem el s az összehasonlítás meglepő eredményre vezetett.[11]
Kétségtelenül kiderült, hogy a hún-krónika írójának főforrása a hozzácsatolt magyar-krónikának és ANONYMUSnak közös ősforrása – a XI. századi Gesta Ungarorum volt. Megtaláljuk benne – ANONYMUS néhány szubjektiv természetű lényegtelen betoldását kivéve – az ennél fenntartott s a következő fejezetben tárgyalandó hún történeti részletek mindegyikét.[12] Mivel azonban a hún krónika írója ANONYMUSsal közös hazai forrásában s a szűkszavú külföldi kútfőkben kevés használható adatot talált a húnokról, azok elbeszélését egy a Gestából önkényesen konstruált keretbe illesztette.
A hún-történet nem egyéb a Gestából ismert magyar-történet megismétlésénél, parafrázisánál. Szerkezetük, felosztásuk azonos.[13]
A hún-krónika első része, Attila jellemzéséig (Budai kr. PODHRADCKY kiad. 3–18. l.) egyszerű kópiája az elveszett Gesta első részének. Írója a magyar forrásból átvett és a hún-történetbe önkényesen átültetett elbeszélést egészítette ki az idegen forrásokból, elsősorban JORDANEStől és GOTFRIDtól nyert értesüléseivel, néhol – így Scythia leírásában – alaposan összekuszálva azok értelmét. Előadása élénkítésére nemcsak a magyar honfoglalás történetének részleteit használta fel, hanem a XI. századi magyar történetből Aba Sámuel és III. Henrik császár háborúinak leírását is.
A második részben (Budai kr. 18–30. l.) Attila harcait idegen források alapján írta meg, de kiegészítette a X. századi karinthiai, stiriai, dalmáciai, burgundiai, galliai, friauli, lombardiai és strassburgi magyar kalandozásoknak az V. századba áthelyezett történetével. A magyar Gestából vette át Zoárdnak a ma ismert krónikaváltozatokból már hiányzó, de történetileg ismert (V. ö. LIUDPRAND) apuliai hadjáratát és innét származnak a turulos címer, a harcközi pihenők stb. motivumai. Attila fiainak harcához szemmelláthatóan Salamon és Géza harcát vette mintaképül, a német Detre személyét és egyéniségét a jövevény, német Vid képére alkotta.
A harmadik részben (Budai kr. 31–33.) összezagyválva a székelyek és Csaba népe történetének egyes motivumait, ezek honfoglaláskori csatlakozását mondja el az ősforrás nyomán. A magyar uralom előtti rövid korszak jellemzésében is arra támaszkodik, de a Gesta legendás Marótja[14] helyébe a külföldi forrásokból megismert és Marót fiává megtett Szvatoplukot teszi. Etymológiai támaszpontul talán Salamon szövetségeseinek, a német Marchart és cseh Szvatopluknak neve szolgált.
A mondai részletekkel alább, e mű második részében fogunk foglalkozni, de már most ki kell emelnem, hogy ezek is többnyire a külföldi forrásokra és a magyar ősforrásra vezethetők vissza. A nőrablás a magyar nép eredetmondája, a csodaszarvas- és kardos-angyal-mondák pedig JORDANES elbeszélésének a Szent László-mondák motivumaival kiszínezett variánsai.
A külföldi források ellenséges felfogását átalakító és a magyar történet eseményeit a hún-korba áthelyező író nem követhette szószerint forrásait. Néhol mégis meglepő betűszerinti egyezéseket találunk s a hely- és személynevek, valamint némely kifejezések teljes egyezése kétségtelenül bizonyítják az átvételt. Egészen bizonyos, hogy ha az ANONYMUSnál és krónikáinkban eredeti alakjából már kiforgatott XI. századi ősforrást ismernők, még több szószerinti egyezést tudnánk kimutatni.[15]
A hún-krónika írója szabadon, sőt önkényesen használta forrásait. Azoknak szűkszavú elbeszélését a IX–XI. századi magyar történetből vett részletekkel, nevekkel, csataleírásokkal, mondákkal színezte ki; egész eseménysorozatokat (kapitányválasztás és exodus, bíróválasztás, királyválasztás, kalandozások stb.) ültetett át a IX–X. századból az V. századba. Mindazonáltal egyéni íróművészetéből aránylag keveset adott forrásai szövegéhez. Nyelvéből és stílusából kiérezzük ugyan egyéniségét, általában mégis híven követi forrásainak szövegét és betűit. Ez adja meg művének – mint az elveszett XI. századi Gesta egyik derivatumának – forráskritikai értékét. Mivel azonban ezt az ősforrást a legnagyobb szabadossággal, későbbi eseményeknek korábbi időbe való önkényes áthelyezésével, sőt e forrás eredeti felfogásának megváltoztatásával használta fel;[16] nemcsak a hún történet forrásaként, hanem a magyarok középkori hún-hagyományának fenntartójaként sem érdemli meg a ráfordított nagy figyelmet. Nyilvánvaló, hogy a kutatás egészen téves nyomokon jár, ha a hún-monda és hún-hagyomány kérdésének vizsgálatánál KÉZAI SIMONnak ebből a tudákos kompilációjából indul ki.
A hún-krónika a maga egészében sem a hún-hagyomány, sem a hún monda kérdésében nem lehet főforrásunk. A hagyomány szempontjából csupán azok a részletei vehetők figyelembe, amelyek már a XI. századi ősforrásban is a húnokra vonatkoztatva fordultak elő. Mondai részleteit pedig ez összefoglaló forráskritikai vizsgálat után egyenként is beható vizsgálat tárgyává kell tennünk, esetenként állapítva meg a forrást, honnét a krónikás azokat átvette. Csak ez elemzés és a proveniencia tisztázása után alkothatunk majd ítéletet a krónikában állítólag fenntartott hún-mondáról.
[1] A Dubniczi krónika. 1899., A Budai krónika. 1902., A Pozsonyi krónika és a kisebb prózai szerkesztések. 1905., Kézai Simon krónikája. 1906., Mügeln krónikája és a Rímes krónika. 1907., Kútfők (CSÁNKI: Árpád és az Árpádok. 1908.).
[2] A Szent László-kori Gesta Ungarorum. Budapest, 1925.
[3] Erről a XI. századi ősforrásról a mondaelemző filológusok és ethnológusok sehogysem akarnak tudomást venni. Ők mindig csak KÉZAIról, ANONYMUSról és a Képes Krónikáról, az ősforrás későbbi derivatumairól beszélnek. SEBESTYÉN az egyetlen közülök, ki határozottan rámutat az ősforrás XI. századi eredetére. Ez a mulasztás annál súlyosabb, mert alkalmat adott a krónikák s velük a hún-hagyomány kérdését egész téves világításban szemlélő hyperkritikus elméletek és feltevések (pl. RIEDL, KARÁCSONYI, ERDÉLYI LÁSZLÓ, KIRÁLY) kiépítésére és annál csodálatosabb, mert a XI. századi forrás létezését már régen megállapították. Az ősforrás XII. századi keletkezését vitató MARCZALI még csak XI. századi feljegyzésekről szól, PAULER – bár tagadja egy ilyen egységes ősforrás létezését – maga mutatja ki az ősforrás I. Béla és fiai történetével foglalkozó 1091-ig terjedő részének XI. századi eredetét. TOLDY FERENC és SEBESTYÉN Salamon-kori krónikáról, KAINDL Szt. László-kori Gesta veteráról és 1100 k. írt antiqui libri de Gestis Hungarorumról szól, KÁLLAY Koppány káplánban a Szent László-kori szerző megállapítását is megkísérli. DOMANOVSZKY – bár ZEISSBERG és PAULER hatása alatt két részben, mint I. András-kori krónikát és Szent László-kori Gesta-t tárgyalja – már határozottan megállapítja XI. századi keletkezését, sőt körvonalait is.
[4] A Bécsi Képes Krónika alapján kimutatható Kálmán és II. István-kori folytatásnak és Kálmán-ellenes átdolgozásának létezését DOMANOVSZKY állapította meg. A teljes II. Géza-kori folytatás azonos MARCZALI „Nemzeti Króniká”-jával. A XII. századi részek egykorúságát PAULER és KAINDL is kiemelték.
[5] Ez a felfogásom lényegében fedi HUBER, PAULER és DOMANOVSZKY álláspontját, akik – szemben a XIII. századi forrás II. András-kori keletkezését vitató MARCZALIval – már kimutatták, hogy a kivonatos KÉZAI és a bővebb szövegű XIV. századi krónikák közös forrásának legalább V. István haláláig kellett terjednie. KÉZAI szerzőségével szemben csupán az hozható fel, hogy a bővebb krónika egészen más szellemben tárgyalja IV. László uralkodását, mint a kivonatos KÉZAI. Kimutatható azonban, hogy a krónikának ezt a részét III. András trónralépése után írták s éppen az akkori hangulat magyarázhatja csak meg az erős László-ellenes tendenciát, illetőleg KÉZAI dicsőítő elbeszélésének átdolgozását. KÉZAI szerzősége mellett döntő súllyal esik a latba a bővebb krónikaszöveg legjobb kódexében, a SAMBUCUS-kódexben meglevő, KÉZAItól származó előszó és bevezetés, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy a SAMBUCUS kódex nem egyéb a IV. László-kori részében átdolgozott KÉZAI-continuatus egy másolatánál. Lásd bővebben id. tanulmányomban. KAINDL és KARÁCSONYI – régebbi német kutatók többszörösen megcáfolt véleményét felújítva – a kivonatos KÉZAIt tekintik a szerintük ebből bővített krónikák XIII. századi ősének. E feltevésnek azonban az alapos forráskritikai elemzés (v. ö. különösen DOMANOVSZKY: Kézai krónikája) eredményei határozottan ellentmondanak.
[6] Erre nézve v. ö. DOMANOVSZKY: A Budai krónika és A Pozsonyi krónika c. alapvető tanulmányait.
[8] MARCZALI: A m. tört. kútfői. 71–72. l. KAINDL id. m. IX. A bizonyítást lásd id. művemben.
[9] V. ö. id. tanulmányomban a részletes bizonyítást.
[10] Kézai krónikája. V. ö. még KAINDL id. m. IX–XII.
[11] V. ö. alább a II. Függelékben adott párhuzamos szöveget.
[13] V. ö. III. Függelék.
[14] Marót nevében valószínűleg a morva népnév megszemélyesítését kell látnunk.
[15] V. ö. a II. Függeléket.
[16] V. ö. erről id. tanulmányom VII. fejezetét.