5. A magyarok történeti hún-hagyománya.

A XI. századi hún-hagyomány legfontosabb alkotórészének a hún-magyar azonosság gondolatának magyar eredete bebizonyosodván, az a kérdés merül fel, hogy ez az ősi hagyomány milyen történeti elemeket tartalmazott az azonosság tudatán kívül.

A XI. századi Gestában fenntartott hún-hagyományból a „flagellum Dei” határozottan keresztény gondolata, Attila pannóniai harcai a rómaiakkal, városalapítása, ennek Budavárra (Óbudára) lokalizálása, német Ecilburg neve – melyekre egyébként alább még visszatérünk –, sőt az új haza területén csatlakozó székelyek hún-hagyománya is kétségtelenül csak itt, Magyarország területén, még pedig a legutóbbi kivételével csupán a XI. században kapcsolódhattak az ősi történeti hagyományhoz. A XI. századi Gestában tehát az ősi hagyomány már az új haza területén megismert történeti (székelyek) s az új haza területéhez kapcsolódó mondai (városalapítás, Buda = Ecilburg) elemekkel kibővült alakban jelentkezik. Mindössze Árpádnak Attilától, mindkettejüknek Magyar (Moger)-tól való leszármazása. Attila nyugati harcainak emléke és az örökség jogcímén való honfoglalás eszméje jöhetnek számba az ősi hagyomány szempontjából. A kérdés az, valóban odatartoztak-e?^[1]

Mindenekelőtt általánosságban kell vizsgálnunk, lehetséges-e, hogy a nép vagy egy nemzetség hagyománya századokon át megőrizze valamely kiváló ősnek s ez ős tetteinek emlékét? E lehetőség kérdését már többízben felvetették a hún-kérdés irodalmában, de mindig az egész monda-komplexumra vonatkoztatva.^[2] Pro és contra sok érvet hallottunk elhangzani, de azt, hogy egy-egy kiváló hős neve évszázadok hosszú során át is fennmaradhat családja vagy népe szájhagyományában, senki sem vonta kétségbe. Sőt éppen a legszkeptikusabb felfogás hirdetőinél találunk erre példákat, amivel azt akarják bizonyítani, hogy a hős neve idők folyamán más és más mondai elbeszélés keretében tűnik fel.^[3] Mellőzve mindazokat az eseteket, ahol utólagos irodalmi hatásokban is kereshető a hagyomány felújulásának vagy fennmaradásának oka, csupán két oly példára hivatkozunk, amelyekben nyilvánvalóan az irodalmi hatásokon kívül álló szájhagyomány őrizte meg régi hősök és tetteik emlékét. A délszláv népek és az Irtis-vidéki tatárok jelenkori történeti tárgyú népénekeire gondolok. Az előbbiek megőrizték a törökkel harcoló XV. századi hősök, köztük Ozorai Pipó, Hunyadi János, Lazarevits István, Vuk despota, Kinizsi Pál;^[4] emezek a XVI. században (1570–1591) élt Közüm kán és ellenfele, az orosz Jermák^[5] nevét és a török, illetőleg orosz ellen vívott küzdelmeik emlékét. Ezen természetesen mit sem változtat az a tény, hogy a történeti névhez fűzött elbeszélés részletei idők folyamán új meg új mondai elemekkel bővültek., lényegesen módosultak, sőt teljesen átalakultak, mert maguk a nevek és a főesemények (a török háború és tatár-orosz harc) mégis azonosak maradtak.

A szájhagyomány ezek szerint igen hosszú időn át, századokig fenntartja és nemzedékről-nemzedékre átörökíti a hős nevét és a nevéhez fűződő legfontosabb esemény emlékét.

Meg kell még jegyeznem, hogy a Fekete-tenger melléki magyaroknak – kik, nem is szólva a sokféleképen magyarázott rovásírásról, honfoglaláselőtti ó-bolgár ,írni’ és ,betű’ szavaink tanusága szerint ismerték az írás mesterségét – lehettek az ismert kök-török és ó-bolgár feliratokhoz hasonló történeti tárgyú feljegyzései is. E feljegyzések – mint a bolgároké Attila (?Avitochol) és Irnik nevét – megőrizhették írásban is a nyugatot meghódító nagy király emlékét. Nem kell tehát szükségképen szájhagyományra gondolnunk.

Attila nevének és nyugati hódításainak emléke mindenesetre fennmaradhatott a X–XI. századig a magyar nép, illetőleg előkelő nemzetségeinek hagyományában.

Valószínűvé teszi ezt Attila rendkívüli egyénisége is. Az Uraltól az Alpesekig terjedő, Európa nagy részét magában foglaló Hún-birodalom megteremtőjének, az egész világot rettegésben tartó, hatalmas uralkodónak markáns alakja késő századok multán is foglalkoztatta a nyugati népek, különösen a németek fantáziáját. Hogyne maradt volna fenn az ő nevének világos, legnagyobb tetteinek elmosódott emléke a birodalmához tartozó népek, a népéből származó nemzetségek hagyományában.

A magyar nép eredetmondája, az ANONYMUSnál és a hún-krónikában hozzátapadt tudákos elemektől (Magor = Mágog; Hunor, bibliai leszármazás) megtisztított, eredeti alakjában,^[6] Attilán kívül három nevet tartalmazott, a névadó ős: Magyar, továbbá a nőrablásban szenvedő szerepet betöltő Dula és Belár (Bulár) nevét.^[7] Két név határozottan bolgár (ogur-török) eredetű, sőt a hún-bolgár uralkodóházzal függ össze. Belár (Bulár) nevében a bolgár, vagy mint a középkorban sokszor nevezik, bulár népnév, Duláéban, a volgai bolgárok Dulo- (Dula-) dinasztiájának neve maradt fenn.^[8] Ez utóbbi azonban eredetében – éppúgy, mint a Magyar nemzetségnév – kétségtelenül személynév volt, mely a török népeknél általánosan használatos és a magyar főbíró gyula (dsila – gulaV) méltóságnevében, a bessenyő jula vagy gyula (gula) törzsnévben, a magyar és kún (Képes Kr. LV. c.) Gyula személynevekben is fennmaradt.^[9]

A Magyar (Moger) személynév azonos a népnévvel, de nem valami képzelt, mondai ősnek a népnévből kikövetkeztetett neve, mint sokáig hirdették, hanem az Árpád-nemzetség történeti ősének neve. Közismert dolog, hogy a magyar nemzetségnevek, mint pl. Aba, Kaplony, Szemere, Vérbulcs, Ajtony, Kalán, sőt a XI–XII. században bevándorolt nyugati jövevénynemzetségek nevei: Gut-Keled, Hermány, Héder, Buzád stb. is egytől-egyig személynevek, a nemzetség közös ősének nevei. Azt is tudjuk, hogy a nemzetségek ágakra szakadása, vagy valamely nemzetségtag kiválósága gyakran névváltoztatásra vezetett s ilyenkor az új nemzetség a régiből kivált nemzetségtag nevéről nevezte magát. Így lett a Bór-nemből a XII. század végén Kalán-nem, a Katapán-nem egyik ágából az Ekli-nem, a Kán-nemből Gyula bán-nemzetség. Tudjuk azt is, hogy a török népeknél szokás volt, hogy a törzsfő személy- vagy méltóságnevét vagy pedig az ő nemzetségének nevét egyszerűen átvitték az egész törzsre, az egész népet pedig a törzsszövetségben hatalomhoz jutott vezetőtörzsről nevezték el.^[10] A személynévből fejlődött nemzetség-, törzs-, majd népnévre legkézzelfoghatóbb példa az oszmánok neve, mely a mai törökök történetileg ismert első uralkodójának személynevéből lett népnévvé s mint ilyen máig használatos. Ilyen népnév volt a magyar is, melyet – bár már a IX. század végén az egész népre használatos volt – KONSTANTINUS még mint törzsnevet is ismer. Hogy e törzsnév eredetileg valóban személynév, még pedig onogur személynév volt, arra bizonyítékot találunk egy Onogoria földjén szereplő VI. századi hún király (528-ban) nevében. THEOPHANES Mouager-hV alakban írja s ez a névalak görögösen írva sem különbözik sokat a magyar népnévnek arab átírásban korunkra jutott első, IX. századi történeti alakjától (mogyzsgher) és a korai krónikások mogyerjétől.^[11] Mivel ez a Mogyer hún király a Kaukázustól északra, a Kubán-folyó vidékén lakó s a magyarok őseként ismert onogurok fejedelme volt, semmi sem áll útjába a feltevésnek, hogy magát ezt a Mogyert tartsuk az Árpád-nemzetség vérbeli és az egész nép névadó ősének.^[12] De ha e hipotézistől tartózkodunk is, egész biztossággal állapíthatjuk meg, hogy a Magyar név első ízben mint a húnnak nevezett onogurok fejedelmének személyneve tűnik fel a történetben s hogy a magyar nép névadó ősének neve semmiesetre sem volt a népnév analogiájára képzett tudákos alkotás, ami a Hunor névről feltehető.^[13]

A magyar eredetmonda nyilvánvalóan hún és ó-bolgár hagyományokon alapszik s a húnok legkiválóbb uralkodójának, az ó-bolgár Dulo-dinasztia legendássá vált ősének, Attilának neve történetileg pontosan beleillik ebbe a magyarok eredetéről fennmaradt és minden idegen forrástól független hagyományba.

Láttuk, hogy ANONYMUSnál és a XI. századi Gestában is a hún-magyar azonosság gondolata más alakban jelentkezett, mint a XIII. századi hún-krónikában. Míg itt – nyilván a külföldi források s elsősorban GOTFRID hatása alatt – a hún és magyar nép közös őstől származó testvérnépekként tűnnek fel, amazok még nem ismerik ezt a megkülönböztetést. Azonosnak tartják a két népet s ez az azonosság nem a magyar nép hún leszármazásában, hanem éppen az uralkodóház Attilától való leszármazásában jut kifejezésre. Ők nem is ismerik a hún népnevet, csak a magyart. Attila az ő felfogásukban magyar király, mert a magyar királyok őse nem is lehetett más, mint magyar. Az azonosság gondolata tehát a XI. században, sőt még ANONYMUSnál sem önállóan, hanem az Árpád-nemzetség Attilától való leszármazásával szoros kapcsolatban, abba mintegy belefoglalva tűnik fel. A hún-hagyomány elsősorban az Árpád-ház, vagyis a Magyar-nemzetség genealógiai hagyományaként jelentkezik.^[14] Ez pontosan megfelel annak a történeti ténynek, hogy a magyar népnek éppen az előkelői s elsősorban az Árpád-nemzetség tagjai voltak bolgár-török származásúak.

Az eredeti hún-hagyomány nemzetségi jellegét bizonyítja, hogy az avval kapcsolatban – még a XI. század végén történt első írásbafoglalás előtt – elsőnek jelentkező magyar monda is, Attila kardjának mondája határozottan nemzetségi, családi hagyomány alakjában jelentkezik.^[15]

A hún-hagyománynak ez a túlnyomóan genealógikus vonása később is felismerhető. A XII–XIII. század fordulóján írt ú. n. Lengyel-magyar Krónikában, melynek főforrása – a HARTVIK-legenda mellett – éppen a XI. századi Gesta volt,^[16] Attila alakja teljesen egybeolvadt Árpádéval. Az ott adott koholt genealógia szerint Géza fejedelem Attila szépunokája. De még később, a XIII. század utolsó negyedében is magyar forrásból merítő osztrák írók úgy említik Attilát, mint a magyar királyi ház egyenes ősét.^[17]

A nyugati (pannóniai) haza és az öröklés jogcíme tekintetében már puszta hozzávetésekre vagyunk utalva. Az bizonyos, hogy Attila nyugati hódításainak és fiai keletre való visszavándorlásának emléke élhetett a IX. századi magyaroknál. E feltevés ellen semmi komoly érv nem emelhető, de egyelőre bizonyítani sem lehet. Meg kell tehát elégednünk a valószínűség megállapításával. Viszont az öröklés jogcímének hagyománya minden valószínűség szerint csak az új hazában alakult ki. Nem igen tehető fel, hogy a magyarok azzal a tudattal jöttek volna az ellenséges nyomás elől Pannóniába, hogy Attila örökségét foglalják vissza. Ez a hagyomány – úgy lehet – a székely hagyománnyal együtt még a X–XI. század folyamán kapcsolódott az őshazából hozott hún-hagyományhoz.^[18]

Ennyi az, ami a magyar történeti hún-hagyományáról mai eszközeinkkel biztosan megállapítható.

A magyarok, illetőleg a Magyar-törzs és az Árpád-nemzetség ősi hagyománya magában foglalta a hún-magyar azonosság történeti tudatát, az Árpád-ház Magyartól és Attilától^[19] való egyenesági leszármazásának és a hún eredetű bolgár Dula-nemzetséggel való rokoni kapcsolatának hagyományát. Valószínűleg élt e hagyományban Attila nyugati hazájának, fiai keletre-vándorlásának emléke is. Az öröklés jogcímén való honfoglalás gondolata azonban csak az új hazában fogamzott meg, midőn megtudták, hogy Attila birodalmának nyugati központja a Duna-Tisza vidéke volt.

[1] Evvel természetesen nem azt akarom mondani, hogy az ősi hagyománynak más tartalma nem lehetett; csupán azt, hogy ennyi az, amit a korunkra jutott forrásokból odatartozónak tekinthetünk.

[2] Legutóbb KIRÁLY id. m. 73–76. l. és GREXA id. m. 54–55. l.

[3] V. ö. KIRÁLY id. m. 75, 76. l.

[4] V. ö. SZEGEDY REZSŐ tanulmányait. Ethnographia. XXIII. 1–8, XXVIII. 35–42, XXX. 1–8. l. stb.

[5] RADLOFF: Aus Sibirien I. 1884. 153–161. l. V. ö. u. ott más hasonló történeti énekek ismertetését.

[6] V. ö. fentebb 30–31. l.

[7] Az alán népnév GOTFRID hatása alatt került Dula neve mellé.

[8] NAGY GÉZA: Monda és hagyomány. Ethnographia. V. 1894. 29. l. THÚRY id. ért. (Irodalomtört. Közl. VII. 1897. 405–407. l.) MARCZALI: Magyarország története. I. 1895. 21. l. SEBESTYÉN: A m. honf. mondái. I. 318–320. l. MARQUART: Osteurop. u. ostasiat. Streifzüge. 154–155, 172. l. GREXA id. m. 15–18. l. HÓMAN: A magyar honfoglalás. (A M. Nyelvtud. Kkönyve.) V. ö. még BLEYER szkeptikus véleményét, id. ért. Századok, 1905. 16–17. l.

[9] NÉMETH: Zur Kentniss der Petschenegen. Kőrösi Csoma Arch. I. 1922. 221–222. l. V. ö. M. Nyelv. 1922. 4. l.

[10] V. ö. NAGY GÉZA: Honfoglaló őseink. Ethnographia. V. 1894. 82. l. THÚRY: A magyarok eredete. Századok. 1896. 911–913. l., MARQUART: Über das Volkstum der Komanen. 1914., HÓMAN: A magyar nép neve. 1917. 3–40. l., NÉMETH: id. h.

[11] V. ö. NAGY G. id. h. 82. l. THÚRY id. h. 913–915. l. és Irodalomtört. Közl. VII. 408. l. HÓMAN id. m. 34–37. l. és A magyarok honfoglalása.

[12] V. ö. THÚRY: Krónikáink és a nemzeti hagyomány. Irodalomtört. Közl. 1897. 408. l.

[13] A hun népnévre nem vezethető vissza; KUUN GÉZA a Hunugor > Hunor származtatást vitatja (Relationum ... II. 126. l.)

[14] KIRÁLY világosan látta a kérdésnek ezt az oldalát, csak abban tévedett, hogy e genealógiai hagyományt fikciónak tartotta s ezért ellentmondást látott abban, amit GOMBOCZ és én erről mondottunk. Id. m. 84–85. l.

[15] V. ö. LAMBERT elbeszéléséről alább, 88–90. l.

[16] HÓMAN: A Szt. László-kori Gesta 37–41.

[17] A Continuatio Vindobonensis 1276–1280 közt írt részében 1276-ról mondja, hogy: Rex Ungarie Ladislaus, regi Boemie est reconciliatus... promittens rex Boemie memorato regi Ungarie omnes thesauros reddere, quos aliquando amita ipsius regis Ladislavi, Anna regina de Mazowe asportaverat eique tradi orat, videlicet duas coronas etc... et alia quamplura clenodia aurea, que a tempore regis Ungarie Attile et ab aliis successoribus suis usque in Ungaria fureant conservata. MG. SS. IX. 708. l. Ugyanígy a Coutinuatio Praedicatorum Vindobonensium. MG. SS. IX. 730. l.

[18] V. ö. a köv. fejezetet.

[19] Arra, hogy Attila nevét az ősi hagyomány mily alakban ismerte – sajnos – nincs biztos támaszpontunk. ANONYMUS Athilája (v. ö. 1138: Atila helynév. KNAUZ: Monum. Eccl. Strigon. I. 90. l.) és a KÉZAIféle Ethela, később Etele – úgy lehet – már új hazában kialakult névalakok. V. ö. BLEYER id. h. 622–626. l. Attila nevének bolgár alakja a bolgár királylajstrom szerint Avitochol lehetett, bár e nevet ABULDHASI Jafet-oghlanijával (Jáfet fia) is azonosítják. V. ö. MARQUART: Die chronologie der alttürkischen Inschriften. 1898. 77. l., BURY: The chronological cycle of the Bulgarians. Byzantia. Zschrift XIX. 1910. 135. l., MIKKOLA: Die Chronologie der türkischen Donaubulgaren. Journal de la S. F.-Ougrienne. XXX/33. 1918.