2. A magyar hún-monda.

A hún-krónika mondai elemeinek részletes vizsgálatával a magyar hún-monda kérdésében negativ eredményre jutottunk. A krónikának JORDANEStől és más külföldi forrásoktól független elemei tudákos eredetűek s így mindenestől nem származhatnak a magyar hún-mondából. Fennmarad azonban annak a lehetősége, hogy a XI. századi Gestára visszavezethető részletek – bár a hún-krónikában tudákos átvétel, könyvmonda alakjában jelentkeznek is – a feltételezett ősi monda részeként éltek a nép ajkán s innét kerültek a Gestába. Fennmarad továbbá az a lehetőség is, hogy a krónikában nem említett hún-mondák – aminő pl. az Isten kardja – az ősi magyar hún-monda maradványai.

1. Csodaszarvas. Kardos ember. Csaba-magyarja. A XI. századi Gesta íróját – szemben a lovagkori költőt és racionalista tudóst személyében egyesítő ANONYMUSsal és a tudákos KÉZAIval – egyénisége és kora egyaránt hajlandóvá tették a népmondák, vallásos legendák értékelésére. A turul-monda, fehérló-monda, a Lél-Bulcsu-Botond-mondakör az augsburgi menekültek mondájával eléggé bizonyítják az írónak a népi és nemzetiségi mondákhoz való érzékét és rokonszenvét. A Béla és fia Szt. László személyéhez kapcsolt mondák, misztikus tünemények és látomások viszont a XI. század végén a keresztes hadjáratok korának előhírnökeként jelentkező s az 1083. évi szenttéavatások nyomán nálunk is fellángoló vallásos extázis természetes kísérőjeként jelentkeznek.[1]

Kétségtelen, hogy a csodaszarvas, kardos ember, Csaba-magyarja mondái sem a Gesta írójának tudákos találmányai, hanem az élő néphagyományból átvett mondai elbeszélések. Tudjuk azonban, hogy e mondák a Gestában még nem voltak hún-mondák. Csaba-magyarja ANONYMUSnál a X. században élt Zuárd (Szalárd) vezér történeti alakjához fűzve kerül elő, a csodaszarvas és kardos ember mondája a Szt. László-mondakör részei s már a Szt. László-kori Gestában a „kegyes király” nevéhez kapcsolódott. Eredetileg tehát mindezek magyar mondák voltak és a hún-krónika írója csak a külföldi források hasonló hún-mondáinak hatása alatt hozta ezeket Attilával és a húnokkal kapcsolatba.

2. Flagellum Dei. Az „Isten ostora” kifejezés nyugati, még pedig a latin népek egyházi irodalmában gyökerező eredetére már THIERRY, majd PETZ GEDEON is rámutattak, anélkül, hogy krónikáink közvetlen forrását megjelölték volna.[2] DOMANOVSZKY a hún-krónikában Attila címei közt szereplő „metus orbis, flagellum Dei” kifejezésben az író által forrásul használt VITERBÓI GOTFRID hatását véli felismerni, mert közvetlenül ez után Attila jellemzésében is GOTFRID kifejezéseivel él.[3] Ki kell azonban emelnünk, hogy nemcsak GOTFRID, hanem a XI. századi Gesta Ungarorum közvetlen hatása is felismerhető e kifejezésben, mely – mint láttuk[4]ANONYMUSnál és különösen a Gesta Ungarorumban oly időben fordul elő,[5] mikor GOTFRID (1185 k.) műve még ismeretlen volt nálunk.

E kifejezés és a hozzáfűződő gondolat forrását kutatva, meg kell állapítanunk, hogy az egykorú irodalomban s általában a középkor, de különösen a világ végét váró X. század közfelfogásában a pogány magyarok a keresztények bűneit megbosszuló Isten haragjának eszközeiként szerepelnek. Már a magyarok első nyugati kalandozásain siránkozó levélíró így tünteti fel őket s a „flagellum Dei” kifejezést is többször használja.[6] A keresztény hittel együtt hazánkba jött francia és német szerzetesek révén ez a felfogás, sőt a kifejezés is korán meghonosodott. Már Szt. István nagyobb legendájában – tehát a XI. századi Gestával egykorú forrásban – megtaláljuk e felfogás határozott nyomait,[7] HARTVIKnál már magát a kifejezést is.[8] A XIII. századi krónikás pedig – nyilván a XI. századi Gesta nyomán – bizonyos büszkeséggel nevezi így a magyarokat és skytha őseiket.[9]

A flagellum Dei tehát a X–XI. századi kereszténység közfelfogásában gyökerező jelzője a pogány magyaroknak, mely a Gesta írása idején, legalább is a papság körében, már hazánkban is ismeretes volt. A meghatározott forrásból való közvetlen átvétel feltevése eszerint felesleges, mert az író minden nyugati forrástól függetlenül is alkalmazhatta e közkeletű jelzőt Attilára, a magyar királyok harcos, pogány ősére.

3. Attila városa, Ecilburg. A XI. századi Gesta Ungarorumnak a hún-monda eddigi irodalmában legjobban megvitatott részlete az Attila városáról szóló hagyomány. A hún-krónika ezt a hagyományt a legendás Sicambriával és Buda megöletésével hozta kapcsolatba. ANONYMUS és következésképen a Gesta még mitsem tudtak erről. Az ő elbeszélésük szerint Attila a Duna mellett, a hévvizek felett talált római romokon erős kővárat épített, melyet a magyarok Budavárnak (Budavár), a németek Ecilburgnak neveznek (cap. I.). A honfoglalás leírása közben a várost rendszerint civitas Athile regis (c. XLVI., L., LII.) vagy Ecilburg (c. I., XLVII., XLIX., L.) néven említi. ANONYMUS külföldi kortársai, LÜBECKI ARNOLD[10] a XII. század végén írt krónikájában és ANSBERTUS[11] Barbarossa Frigyes szentföldi útjának (1189) közvetlen tapasztalaton alapuló leírásában urbs Adtilenek, illetőleg Ezilburgnak nevezik Budát (a későbbi Ó-Budát). Ugyanezt az urbs Atile kifejezést használja a XIII. századi hún-krónika. Ez adatokból kiderül, hogy civitas vagy urbs Atilae s vele a német Ecilburg is a XII. század végén élőnyelvbeli elnevezése volt Buda-várnak. Kétségtelen, hogy már a XI. századi Gesta írója is az élőnyelvből vette azokat. Különben nem írhatná, hogy „a magyarok Budavárnak, a németek Ecilburgnak nevezik”.[12] Ezek szerint mindkét elnevezés használatos volt hazánkban már a XI. század végén, tehát előbb, semmint e nevet a német hőseposz igen határozatlan alakban, birtokragos személynévvel (Etzelenpurc) említi.[13] Ki kell emelnem továbbá, hogy az Ecilburg – civitas (urbs) Atile elnevezés mind a XI. századi Gestában, mind a XII–XIII. század fordulójáról való forrásokban egyszerű helynévként, minden mondai keret nélkül jelentkezik. Már HEINRICH GUSZTÁV rámutatott, hogy Ó-Budának Ecilburg – civitas Atile regis neve nem származhat a német mondából, mint azt HUNFALVY hirdette és KAINDL ma is hirdeti, hanem a hazai német városi lakosság élőnyelvbeli hagyományára (HEINRICH szerint a magyar hún-mondára) vezetendő vissza.[14] Ez alapról kiindulva, BLEYER a XII–XIII. századi adatok alapján már feltette, hogy Ecilburg másodlagos képződés, fordítása a magyar élőhagyományban meggyökeresedett Attila városának (civitas Athile).[15] Feltevését majdnem bizonyossá teszi a két név XI–XII. századi parallel használatának bebizonyulása, mert egyáltalában nem tehető fel, hogy az ezidőben még korántsem nagyszámú német lakosság nevezte volna el önkényesen – minden alap nélkül[16] – Budát Ecilburgnak s ezt a magyarok is átvették volna.

A civitas Atilae regis elnevezés kétségtelenül az uralkodóházra vezetendő vissza. A hún-magyar azonosság történeti hagyományát és Attila emlékét híven őrző Árpád-nemzetség a saját nemzetségi szállásföldjén levő római romok hatása alatt itt lokalizálta Attila pannóniai székhelyét, ezáltal is megerősítve a X–XI. században kialakult hagyományt, mely szerint ő az ország birtokában Attila örököse. Az Attilát Etzel néven ismerő, királyi védelem alatt élő bevándorolt németek e nevet egyszerűen lefordították. A királyi hatalomtól kevésbbé függő magyarság ragaszkodott a város történeti nevéhez s továbbra is Budavárnak nevezte. A királyi udvarban azonban – mint LÜBECKI ARNOLD és ANSBERTUS bizonyítják – az Attila városa (urbe Attilae) név is használatos volt.

4: A nőrablás. A magyarok történeti hún-hagyományának tárgyalása közben már rámutattam a történeti hún-hagyomány és a Magyar, Dula, Bulár (Belár) neveket fenntartó eredetmonda szoros összefüggésére. Ez az eredetmonda a XIII. századi hún-krónikában jutott korunkra; ANONYMUS nem ismeri. A hún-krónikában – mint láttuk – a XI. századi Gestából és általában a magyar hún-hagyományból átvett részletek teljesen összevegyültek az idegen írott forrásokból kölcsönzött történeti elbeszéléssel és a X–XI. századi magyar történetből a hún-korba átvetített eseményekkel. Az ősi elemek kiválasztásában ezért a legnagyobb óvatossággal, sőt szkepszissel kell eljárnunk. Az eredetmonda a hún-krónikából ismert alakjában semmiesetre sem ősi monda. Hunor alakja – ha ugyan nem a Hunugur népnév emlékét őrzi – a Magor mintájára készült tudós képzés lehet. Az alán népnév és a csodaszarvas története[17] az író egyik fő külföldi forrására, JORDANES művére vezethetők vissza. Van azonban egy oly részlete, mely nem lehet kölcsönzés s ez a nőrablásnak Magyar, Dula és Bulár nevéhez fűzött mondája. Ez a monda sem a húnokkal, sem a magyarokkal kapcsolatban nem fordul elő külföldi forrásban. De tudákos kitalálás sem lehet, mert a benne szereplő nevek közül Belár vagy Bulár[18] és Dula, a bolgár nép és a bolgár dinasztia neve, történetileg összetartozó ősi hagyományra visszavezethető fogalmak, melyekről a XIII. század végén élő magyar írónak tudomása nem lehetett.

A külföldi tudákos kölcsönzés és önkényes kitalálás lehetőségének megdőlte után is fennmarad a monda népi úton való kölcsönzésének lehetősége s evvel a feltevéssel annál is inkább foglalkoznunk kell, mert a nőrablással kapcsolatos eredetmondára – ha nem is gyakran – másutt is találunk példát.[19] Tudjuk azonban, hogy valamely mondának többhelyt, sőt egyetemesen való jelentkezéséből nem szabad mindig átvételre, mondavándorlásra következtetnünk. Vannak tipikus mondák, melyek egymástól távol álló népeknél és egymástól egészen függetlenül alakulnak ki – néha még a részletmotivumokban is bámulatos egyezésekkel – a társadalmi fejlődés analóg fokán egyetemesen jelentkező szokások és események hatása alatt. Ilyen esetekben csak a mondafenntartó népek közvetlen érintkezése esetén szabad átvételre következtetnünk.[20] Már pedig a nőrablás mondája határozottan a tipikus mondák csoportjába tartozik.

A nőrablás egyetemes szokása a pogány magyaroknál sem volt ismeretlen, bár azt jóval a honfoglalás előtt kiszorította a gyakorlatból a nővétel szokása. A monda kialakulása tehát természetes következménye az egykorú társadalmi viszonyoknak.[21] A mondakölcsönzés feltevése ez esetben, mikor hasonló mondának sem a szomszédos népeknél, sem a KÉZAI használta írott forrásokban nem találjuk nyomát, nem volna egyéb az összehasonlító módszer kritikátlan túlhajtásánál. E mellett azt sem szabad felednünk, hogy e mondának megvan a maga történeti magva is a magyar nép finnugor és hún elemeinek keveredésében. A monda idegen fejedelmek és idegen nép lányainak elrablásáról szól. Feltehetjük, hogy ősi formájában – az uralkodó ogur-török (bolgár) nemzetségek hagyománya lévén – a meghódított finnugor nép nőinek elrablását tartalmazta. Idők folyamán azonban a mondatörténet egyetemes törvényei szerint ez a régi monda új elemekkel bővült, módosult. A régi események új hősök nevével kerültek kapcsolatba. A kétféle népelemből ethnikailag és nyelvileg teljesen egységes néppé alakult magyarság tudatából kiveszett a régi összeolvadás emléke. Az V–IV. század folyamán a Pontus- és Volga-vidéki bolgár (bulár, belár) érintkezések, a bolgár fejedelmi házzal – a Dulákkal – kötött házasságok és az Árpád-nem ősének, Magyarnak, emléke foglalta el helyét.[22] E mondaátalakulás eredménye, hogy a korunkra jutott eredetmondában a nép, illetőleg uralkodóház mindkét nemű ősei (egyik oldalon Magyar, a másikon Belár és Dula lányai) húnok, noha a keveredés emléke világosan fennmaradt. E monda fejlődésének ez újabb étappeján került bele Attila neve is, ki a bolgár királylajstrom szerint a Dulók őse volt. A magyarok és bolgárok történeti kapcsolatát figyelembevéve, a Bulár és Dula nevek szereplése az eredetmondában önmagában megcáfolja a népi kölcsönzés lehetőségét, mert ezek a nevek a XIII. századi keresztény magyarok előtt már egyáltalában nem lehettek ismeretesek.

Ezek szerint (az Árpád-ház Attilától való leszármazásával együtt) a bolgár Duló-házzal való kapcsolatának hagyománya (is) ősi hagyománynak, a nőrablás mondája pedig a genealógiai hagyomány körül kikristályosodott ősi mondának tekintendő. A monda történeti magva az uralkodóház, később az egész nemzet névadó ősének, Magyarnak vagy valamelyik leszármazójának az Attilától származó Dula-nemzetség egy tagjával kötött házassága lehetett.

A monda forrását ily körülmények közt a XI. századi Gesta Ungarorumban kell keresnünk. Sajnos, e kérdés eldöntéséhez ANONYMUSt nem hívhatjuk segítségül. Ő – mint ezt sokszor idézett és magyarázott szavaiból[23] már többízben megállapították – ösztönszerű tudós ellenszenvvel viseltetett minden népi énekkel és mondával szemben. A Lél nevéhez kapcsolódó kürtmonda hallgatag. Botond konstantinápolyi kalandjának kifejezett mellőzése[24] a csodaszarvas- és fehérló-mondák és Botond mondai alakjának realizálása[25] – kapcsolatban kijelentéseivel – eléggé megvilágítják tudós racionalizmusát és ettől irányított kritikai módszerét. Ez a racionális kritikája teszi lehetetlenné, hogy az ő művéből biztos következtetéseket vonjunk a magyar nép egykorú mondakincsére. Abból, hogy valamely monda nála nincs meg, nem következik, hogy forrásában, a XI. századi Gestában se lett volna meg. E mellett az eredetmonda kérdésében elfogadható tárgyi okát is tudjuk adni a mellőzésnek. Tudvalevő, hogy ANONYMUS a XI. századi Gestának REGINO elbeszélésén – közvetve tehát JUSTINUS – alapuló leírását Scythiáról és a magyarok eredetéről átdolgozta és kibővítette az Exordia Scythica néven ismert középkori JUSTINUS-kivonat alapján.[26] Ebből tudta meg, hogy a skythák őse Japhet fia Mágóg volt, kit azután a Gesta Magor-jával azonosított, az eltérés (Magor – Magog) mindössze egy betű lévén. Ez a forrása semmit sem tudott Duláról, Belárról és a nőrablásról, ami éppen elegendő ok volt arra, hogy a tudós tekintélyeket tisztelő s a mondákat amugy is lenéző ANONYMUS a magyar Gesta mondai elbeszélését mellőzze. S hogy ez csakugyan így történt, arra bizonyítékokkal rendelkezünk.

KÉZAI műve előszavában a leghatározottabban szembeszáll JORDANESsel (illetőleg, mint ő tévesen írja: OROSIUSsal[27]), cáfolva annak a húnokat fajtalan szellemektől származtató eredetmondáját. Ismerve KÉZAI kompilációs módszerét, kétségtelen, hogy ha nem lett volna más forrása a magyarok eredetére vonatkozóan, megelégedett volna az elbeszélés mellőzésével, de nem bocsátkoznék vitába.

E valószínűségi érv mellett azonban biztos nyoma is van a nőrablás ősi mondájának a XI. századi Gestát forrásul használó úgynevezett Lengyel-magyar krónikában. E zavaros, de forráskritikai szempontból igen becses műnek ANONYMUSsal egykorú írója a magyarok pannóniai (nála sclavóniai) megtelepedésének és keresztény hitre térésének történetét írta meg a HARTVIK-legenda, a XI. századi Gesta Ungarorum és lengyel források alapján. Forrásait a legnagyobb szabadossággal, értesitéseiket, a személyeket és kronológiát sajátságosan összekuszálva használta fel.[28] Ebben a zavaros, Attila személyét Árpáddal, Szt. Lászlóval, tetteit későbbi eseményekkel összekeverő, de a Gesta más leszármazóival számos részletben szószerint egyező műben azt olvassuk, hogy Attila győzelmei után Sclavoniába (Magyarország) visszatérve, gondolkodóba esett, visszatérjen-e keleti Magyarországba vagy itt maradjon? Végül is úgy határozott, hogy marad és katonáival együtt szláv és horvát lányokat vett nőül, ő maga a szláv hercegét.[29] E zavaros történet alapja kétségtelenül a XI. századi Gestában hagyományozott magyar eredetmonda volt, melyben nemcsak az idegen nők nőülvételének, hanem az őshazától való elszakadásnak motivuma is megvan. A történet azonban a Lengyel-magyar krónika írója – módszeréhez híven – Attila korába és Magyarország területére helyezte át s az előtte érthetetlen Dula, Belár neveket mellőzve a szláv fejedelmet tette helyükbe.

Ezek után még azt kell tisztáznunk: általában véve feltehető-e, hogy a pogány magyaroknál ily mondai elbeszélés századokon át fennmaradt? Tekintet nélkül arra a némelyek által még ma is vitatott kérdésre, vajjon a pogány magyaroknál a hivatásos énekmondók, vagy maga a nép volt-e az énekek és mondák fenntartója,[30] hősdalaik, történeti tárgyú mondáik mindenesetre voltak. Nemcsak a honfoglaló magyar néphez hasonló, sőt nála alacsonyabb kultúrfokon álló más népeknek – köztük a húnoknak PRISKOStól említett és más török népeknek ma is élő – hasonló népénekei,[31] hanem közvetlen forrásadatok és a régi énekeknek a krónikában átstilizált maradványai is ezt bizonyítják.[32] E hősi énekek a X–XI. században természetesen főleg a honfoglalás és kalandozások korából vették tárgyukat. Hőseik Álmos és Árpád mellett, sőt azokat is elhomályosítva, Lél, Vérbulcs és Botond, a X. századi hadjáratok diadalmas, később szerencsétlen véget ért hősei voltak.[33] Ezek az új dalok szorították ki mindinkább az őshazában énekelt hősdalokat, köztük a Magyar és Attila személyéhez és kortársaihoz kapcsolódó, őket és tetteiket mondai elbeszélés keretében megéneklő hősi énekeket.

Az utóbbi évtizedekben fellendült összehasonlító folklore-kutatások legnevezetesebb eredménye az a megállapítás, hogy a történeti hősök nevéhez és az események emlékéhez az élő hagyományban rendszerint, sőt – mondhatjuk – törvényszerűen kapcsolódnak a mondai elemek. S éppen ezek a száraz tényeket kiszínező mondai részletek bizonyítják a történeti nevek és hagyományok fennmaradását. Puszta nevek és események emléke hamar kivész az írástudatlan nép tudatából, költői elbeszélés keretében azonban századokon át fennmaradhat emlékük.

Fentebb kiemeltem már, hogy a mondák életkora tekintetében legszkeptikusabb kutatók sem vonták és nem is vonhatják kétségbe azt, hogy egy-egy történeti név és fontos esemény emléke századokon át fennmarad a néphagyományban.[34] Kétségbevonják azonban, hogy századokon át változatlanul fennmaradhat az ily történeti nevekhez és eseményekhez fűződő mondai elbeszélés. Bár ennek ellenkezőjére sok más, a mondák többszázados életkorát bizonyító példákat lehet felhozni,[35] mindenesetre gondolkodóba eshetnénk, ha csakugyan e mondának hét évszázadon át (453-tól a XIII. század végéig) való változatlan fennmaradását kellene bizonyítanunk. Láttuk azonban, hogy a nőrablás ősi mondája, mely talán már a Kr. előtti századokban, de mindenesetre az V. század közepe előtt kialakult, nem volt, nem is lehetett azonos a korunkra jutott eredetmondával. E monda szereplői közül Attila (†453), Magyar (?528 körül), Belár-Bulár, a bolgár népnek az V. század vége előtt ismeretlen neve és Dula, az V–IX. századi bolgár uralkodóház neve, a VI. század előtt nem kerülhetett a magyar eredetmondába. Ennek kialakulását, illetőleg a nőrablás ősi mondájának új történeti személyek nevével való felfrissítését és átalakulását tehát legkorábban a VI. századra tehetjük. Magyarnak és Dula, Belár lányainak kalandjában a Magyar-törzs vezetőnemzetsége és a bolgár Dula-dinasztia közt az V–IX. század folyamán kötött házasság emlékét kell látnunk s mivel e házasság emléke a mondában már az őskorba visszavetítve, az ősi nőrablás mondájába illesztve maradt fenn, nagy a valószínűsége annak, hogy ez a monda ma ismert alakjában csak a VI–VIII. században alakult ki. Feltéve, hogy feljegyzése a XI. század végén a Gesta írója által történt, mindössze három-, usque ötszázados, ha a VI. századi legkorábbi időpontot vesszük fel, maximálisan is csak ötszázados életkorról van szó. A szkeptikus KIRÁLY GYÖRGY szavait idézve – „a nagy történeti események emlékét őrző népies mondák, vagyis a népköltészet történeti nemeinek életkorára vonatkozó kutatások azt bizonyítják, hogy a nép történeti emlékezete rendkívül fogyatékos; primitiv népeknél alig halad meg öt-hat generációt, félig civilizált népeknél, amelyeknek a régi magyarok tekintendők, alig félezer évet”.[36] Eszerint még a mondák életkoráról legszkeptikusabban ítélő álláspontról sem lehet kétségbevonni, hogy a nőrablással kapcsolatos magyar eredetmonda a magyarok honfoglaláselőtti mondakincséhez tartozott.

Mindezt összefoglalva, eredményképen megállapíthatjuk, hogy a nőrablás mondája a magyar nép, illetőleg az Árpád-nemzetség honfoglaláselőtti eredetmondája s hogy a hún-magyar azonosság az Attilától való leszármazás és a bolgár Dulo-házzal való rokoni kapcsolat történeti hagyománya ez eredetmonda keretében, naiv elbeszélés vagy hősi ének alakjában öröklődött át a keresztény magyarokra. A XI. századi Gesta írójának, aki a mondát először feljegyezte, ez a mondai elbeszélés keretébe foglalt ősi történeti hagyomány volt a forrása. Lényegében a nőrablás mondája sem hún-monda, hanem a magyar népnek, illetőleg az Árpád-nemzetségnek ősi eredetmondája. Ez a monda tartotta azonban fenn a hún-származás ősi történeti hagyományát s az evvel összefüggő Magyar, Dula, Belár és Attila neveket s ezért jogosan nevezhetjük a magyarok ősi hún-mondájának.

5. Isten kardja. A nőrabláson kívül az ősi magyar eredetmonda részének látszik még Isten kardjának középkori hazai forrásainkból hiányzó mondája. Attila kardjának történetét a XI. század kiváló német krónikása, HERSFELDI LAMBERT, mondja el az 1071. év eseményei során. Szerinte I. András özvegye ajándékozta Attila kardját hálából Nordheimi Ottó bajor hercegnek, aki 1063-ban segítségére volt Salamonnak a magyar trón visszaszerzésében. A kard Ottótól Merseburgi Lipóthoz került, ki 1071-ben e kardjába bukva halt meg.[37] E szerencsétlenséggel kapcsolatban LAMBERTJORDANES nyomán – elbeszéli az Isten kardja korábbi történetét.

HUNFALVY[38] s utána jóegynéhányan[39] ebből arra következtettek, hogy itt tulajdonképen LAMBERT tudákos meséjével állunk szemben, ki a húnnal azonosnak tartott magyar nép királyának kardját önkényesen azonosította Attilának JORDANESnél leírt égi kardjával. E felfogással szemben történetíróink határozottan kétségbevonják annak lehetőségét, hogy LAMBERT alaptalanul ily imaginarius becset tulajdonított volna a magyar királyné ajándékának. Kétségtelennek tartják, hogy a kard eredetéről szóló monda a magyar királyi család környezetéből került LAMBERT-hez, ki – olvasott ember létére – hozzáfűzte JORDANESnek azt bizonyító elbeszélését.[40]

A hún-hagyomány történeti értékét tagadó MARCZALI éppen LAMBERT alapján állapítja meg, hogy a hún-hagyomány a XI. század második felében már „hivatalosan el volt ismerve” hazánkban.[41] GREXA helyesen állapítja meg, hogy a kard feltalálásának történetét ugyan JORDANEStől vette LAMBERT, de amit e kard XI. századi történetéről – Salamon anyjáról, Nordheimi Ottóról stb. – mond, az vagy „közszájon forgó történet volt, vagy maga LAMBERT költötte”. Ez utóbbi feltevés sikerült cáfolata után sorraveszi a kardmondának a skytha, hún, kaukázusi és más keleti népek körében való elterjedségét bizonyító forrásadatokat és meggyőző érveléssel fejtegeti a monda keleti eredetét, amire nézve egyébként a koronatanu PRISKOS rhetor, aki – saját bevallása szerint – Attila udvarában értesült Isten kardjának feltalálásáról.[42]

LAMBERT elbeszélésének magyar eredete ellen rendszerint avval szoktak érvelni, hogy a XIII–XIV. századi krónikások nem említik és csak századokkal később kerül újra elő oly íróknál, (THURÓCZI, BONFINI, OLÁH), kiknél a külföldi forrás használata nyilvánvalónak látszik.[43] Ez a mellőzés azonban mitsem bizonyít. A XI. századi Gesta írójának, az Árpád-házi Béla-ág krónikása lévén, még ha tudott is róla, megvolt az oka, hogy mellőzze a kardmonda leírását, hiszen a legendás kard az Árpád-ház idősebb ága kezéről, András özvegyének jóvoltából idegen kézre került. A magyar királyi házat és krónikását tehát ez idő óta nem érdekelte a Gestában dicsőített Bélával és Szt. Lászlóval kapcsolatba nem hozható, az ő kezükre nem került ősi fegyver, minek jelentőségét éppen az adja meg, ha a király birtokában van. Azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy LAMBERT szentföldi útja alkalmával, 1058-ban személyesen is járt Magyarországon,[44] tehát közvetlenül is érintkezett magyarokkal. Nem szükséges tehát az 1063-ban megajándékozott Nordheimi Ottóban keresnünk[45] a magyar hagyomány közvetítőjét, mert arról az író már korábban közvetlenül is értesülhetett.

A LAMBERTnél említett kard[46] hún eredetének XI. századi mondáját – ezek szerint – az Árpád-ház hagyományának kell tekintenünk. Kérdés azonban, honnét került ez a hagyomány az Árpád-nemzetséghez, mert e korban már feltehető volna a tudós kölcsönzés is. A XI. században azonban nálunk az Attila csodás kardjáról megemlékező PRISKOS, PROKOPIUS és valószínűleg JORDANES művét sem ismerték. Nyoma legalább nincsen. Előbbi kettő később sem került hozzánk, utóbbi csak a XIII. század végén, mikor KÉZAI alaposan ki is aknázta, de éppen a kardmondát mellőzte, mert az Árpád-ház 1063-ban elajándékozott kardjának emléke teljesen elveszvén, annak magyar szempontból nem tulajdonított fontosságot.

PRISKOS rhetor elbeszélése, ki közvetlen hallomásból értesült Attila udvarában Isten kardjának feltalálásáról,[47] a magyarok Kaukázus-vidéki őshazájának szomszédságában HERODOTOStól egészen a XII. századig, a székely földön a XIII. századig kimutatható kardkultusszal és a keleti kardmondákkal[48] egybevetve, valószínűvé teszi, hogy Isten kardjának a mondája keleti, hún örökség volt az Árpád-nemzetség XI. századi hagyományában.

Mindazonáltal számolnunk kell azzal a feltevéssel is, hogy a kard-monda csak az új hazában, a X–XI. század folyamán kapcsolódott az Árpád-nem Attila-hagyományához. GREXÁnak a XIII–XIV. századi székely kardkultuszra támaszkodó fejtegetései alapján feltehető ugyanis, hogy Isten-kardjának emléke a székelyek hún-hagyományában is élt[49] s hogy azt a magyarok a székelyektől kölcsönözték, kiknek ajkán a kései középkorban is élt e monda. Az Árpád-ház XI. századi és a székelyek kardmondájának összefüggése azonban nem egészen világos. Míg amott a kard lényeges ismertetőjele, hogy az uralkodó király birtokában van, a kardmondát felelevenítő XV–XVI. századi írók, THURÓCZI, BONFINI és OLÁH MIKLÓS, kik GREXA szerint az élő székely hagyomány nyomán indultak, mitsem tudnak erről, sőt e motivumot hasonlóval sem pótolják. Mindannyian csak Attila történetében szólnak a JORDANEStől is ismert kardról, melynek feltalálását álomlátás előzi meg. Itt tehát az irodalmi kölcsönzés gondolata sem valószínűtlen, mely esetben nem függ össze sem a XI. századi mondával, sem a székelyekkel. Ez a kérdés mindenesetre még tisztázásra vár.

6. A székely Csaba-monda. A hún-krónikában fenntartott Csaba-monda elemzése során szó volt a Csaba nevét fenntartó XIII. századi székely közmondásról. A vizsgálat eredményeképpen megállapítottam, hogy e közmondás alapján egyáltalában nincs jogunk arra a föltevésre, mintha a XIII. századi székelyek közt a hún származás hagyománya egy ma még ismeretlen tartalmú Csaba-monda keretében maradt volna fenn. A székely közmondás felemlítése mégis gondolkodóba ejthet, vajjon nem egy ily élő monda adott-e okot Csaba-magyarjainak, Ed és Edömén népének és a székelyeknek, illetőleg e három különböző népelem hagyományainak összevegyítésére? Alaposabban meg kell vizsgálnunk, vajjon KÉZAI nem tudott-e egy a székely nép ajkán élő s a hún eredet hagyományával kapcsolatos Csaba-mondáról s a közmondást nem azért idézi-e, mintegy okát adva, miért kapcsolja össze a székelyek hún-hagyományát Ed és Edömén csatlakozásának történeti hagyományával s mindkettőt Attila nevével. E feltevésre bizonyára jogot ad a székely nép ajkán századokkal később még élő Csaba-monda. De megengedi ezt a feltevést a székelyek XI. századi történeti hún-hagyományának ismerete is, mivel a népek eredetére vonatkozó hagyományok rendszerint valami monda keretében szoktak fennmaradni. Ezek alapján vitatható, hogy Csaba – mint a székely eredetmonda hőse – már a XIII. században élt a nép tudatában s a KÉZAI idézte közmondás éppen e mondára céloz.

Az bizonyos, hogy századokkal később a Csaba-monda csakugyan élt a székely nép ajkán, de ennek létezését csupán kései, ujkori adatok bizonyítják s a Csaba-mondakör összes elmei – a Csaba-íre, Hadak útja stb. – sokkal korábban jelentkeznek a magyar-mondában, még pedig – mint GREXA kimutatta – a hún-krónika fentebb tárgyalt más mondáihoz hasonlóan Szent László alakjához kapcsolódva.[50] Az újkori székely Csaba-monda ezek szerint eredetiben magyar mondának látszik. Ugyanezt tudjuk a székely közmondásban említett, de a XI. században még Zoárd magyar vezér népeként szereplő görögországi „Csaba-magyarjai”-ról. A rendelkezésünkre álló forrásokból tehát teljes bizonyossággal csak az állapítható meg, hogy a székely nép egy a XIII. században nála már közmondásban emlegetett Csaba nevű hős nevéhez a magyar nép mondáiból is ismert tipikus mondai történeteket fűzött s hogy a XV–XVI. században ez a székely mondahős már hún hősként szerepelt a köztudatban.

Arra nézve, hogy a hún-székely azonosság hagyománya a XIII. században vagy korábban csakugyan egy ismeretlen tartalmú Csaba-monda keretében élt a székelyek emlékezetében, forrásainkban semminő pozitiv bizonyítékot nem találunk. E feltevés főbizonyítéka, a KÉZAItól említett közmondás, tekintettel KÉZAI SIMON már ismert módszerére, csupán arról tanúskodik, hogy a székely néphagyomány megőrizte egy Csaba nevű hős emlékét, de hogy ezt Attila fiának tartotta volna, arra semmi bizonyítékunk nincs. Az a tény, hogy a székely nép egy régi Csaba nevű hőséről beszél, bár e Csaba hún voltáról semmit sem tud, éppen elegendő volt KÉZAInak arra, hogy a forrásából húnnak ismert székely nép közmondásában szereplő Csabát megtegye Attila fiává. A X. századi Zoárdot, Kadochát stb. ugyanily könnyű szívvel tette meg hún hősöknek s a német mondában Aldrian néven szereplő Ardarik gepida királyt Attila fiának.

Mindezt összefoglalva megállapíthatjuk, hogy habár Csaba személye már a XIII. században foglalkoztatta a székelyek képzeletét s később mint hún hős élt a székely mondában, a székelyek ősi Csaba-mondájának kérdését mai eszközeinkkel eldönteni nem tudjuk. Az ősi székely Csaba-monda első történeti jelentkezését s egy X. századi magyar történeti eseménnyel való összevegyülését, vagy pedig csupán a magyar hagyományból székely hún-mondává alakuló Csaba-monda első csiráját kell-e látnunk a KÉZAI idézte közmondásban? Erre ma biztos választ nem adhatunk. Az azonban kétségtelen, hogy XI–XIII. századi forrásainkban e közmondásnak s az újkori Csaba-mondának ismert elemei egytől-egyig, sőt maga a Csaba név is magyar mondákként tűnnek fel, még pedig sokkal korábban a székely néphagyományban való jelentkezésüknél.

*

Fejtegetéseink végső eredményeképpen megállapíthatjuk, hogy a középkori forrásaink nem jogosítanak fel arra a feltevésre, mintha a XI–XIII. századi magyarok ajkán – akár egységes költői kompozició, akár egymástól független népénekek alakjában – Attila és húnjai nevéhez fűződő ősi hún-mondák vagy éppen egész mondakör élt volna. Ily terjedelmű magyar hún-monda létezését semmi sem bizonyítja. A hún-krónika írójának az az eljárása, hogy a hún-történet egyhangúságát külföldi forrásokból és a magyar mondakincsből átvett mondai részletekkel színezte ki, ennek éppen az ellenkezőjét bizonyítja. Ha, mint valószínű s mint a XI., respective a XIII. századig élő hagyományként megőrzött eredetmonda bizonyítja – a korábbi századokban éltek is a magyar nép ajkán Attila alakja körül kikristályosodó mondák, ezek a honfoglalás, kalandozások és királyság korabeli események és hősök körül kialakult újabb mondák – a fehérló-monda, Lél–Bulcsu–Botond-mondakör, Szt. László-mondakör – mellett már a IX–XI. században teljesen háttérbe szorultak. Az újabbkori történeti személyek neve és tetteik emléke a mondatörténet egyetemes szabályai szerint mindinkább kiszorította a néptudatból a régi hősök – köztük Attila – emlékét. Valószínű azonban, hogy az új hősök nevéhez kapcsolódó új mondákban nem egy ősi, keleti mondai motivum maradt fenn és valószínű, hogy a történeti hún-hagyomány a nép ajkán időnként új meg új költői és mondai elemekkel bővült, illetőleg a nép ajkán korábban más személyekkel kapcsolatban élő mondákkal társult. A jelek – mint láttuk – arra mutatnak, hogy a székely Csaba-mondának kialakulása is ilyen későbbi fejlemény és hogy a kelenföldi csatából eltorzult krimhildi csata hagyománya is így alakult ki.

Ennyi az, ami a korunkra maradt írott források alapján történettudományi módszerrel a magyar hún-mondáról megállapítható. A hún-krónika és a többi kútfők forráskritikai vizsgálata egy szép illuziótól fosztja meg a magyar tudományt. Az eredményt nehezemre esik kimondani, mert a vizsgálattól ennek éppen az ellenkezőjét vártam.

Hún-monda abban az értelemben s oly terjedelemben, mint folkloristáink és filológusaink nagy része hirdeti, nem élt, illetőleg bebizonyíthatatlan, hogy élt volna a magyar nép ajkán. A hún-krónikában fenntartott mondák vagy tudákos eredetűek, vagy pedig a húnokat önkényesen kapcsolatba hozott magyar mondák. E veszteségért azonban kárpótol bennünket az ősi történeti hún-hagyomány, a hún nemzetiségi tudat létezésének és a hagyományt fenntartó gyönyörű eredetmonda hitelességének bebizonyulása.

Minden törekvés, mely akár az összehasonlító folklore módszerével, akár más úton, többet akar kiolvasni a hún-krónikából, csak tetszetős hypothesisekre vezethet, de helytálló tudományos eredményre nem. Kívánatos volna, hogy folkloristáink a mondatörténeti szempontból értéktelen, tudákos hún-krónika energiafogyasztó, pozitiv eredményekkel nem kecsegtető s ezért meddő hypothesiseket szülő, ismételt vizsgálata helyett erejüket és tudásukat a krónikában fenntartott középkori magyar mondakincs alapos és módszeres vizsgálatára fordítsák. E téren nagy és szép feladatok várnak megoldásra. Az egyes mondák provenienciájának, népi vagy tudákos, pogány vagy keresztény eredetének, speciálisan magyar, kölcsönzött vagy tipikus jellegének megállapítása kultúrtörténeti szempontból is igen nagyfontosságú volna. Ezt a feladatot azonban történészek nem oldhatják meg a folklore-kutatók támogatása és alapvető munkássága nélkül.


[1] V. ö. THIERRY: Attila-mondák. 31–34. l. PETZ id. m. 52–53. l. Legutóbb MORAVCSIK: A csodaszarvas mondája a byzánci íróknál 1914. 17. l. e nyugati kifejezés görög forrására is rámutatott.

[2] KÉZAI krónikája. 51–52. l.

[3] Ld. 96. l. és A Szt. László-kori Gesta 52. l.

[4] A Gestát forrásul használó Lengyel-magyar krónika „plaga Dei”-nek nevezi Attilát.

[5] M. Honf. Kútfői. 330. l.

[6] Ungaros... de celo prospiceret, ut quos ad ulciscendas prevaricationes christianorum de sedibus naturalibus... prius exciverat... etc. FLORIANUS. I. 12. l.

[7] Hungaros, quos christianorum flagellum quondam fuisse diffusum est. U. ott. I. 34. l.

[8] Unde Romanos eos (t. i. Scitas) vocabant flagellum Dei, majd Lélről: Nos sumus ultio summi Dei, vobis in flagellum destinati. Bécsi Képes kr. cap. II. és XXXIII., u. így Budai kr.

[9] Inde (t. i. Gran) domnus imperator a rege deductus est is urbem Adtile dictam, ubi... quatuor diebus venationi operam dedit. MG. SS. XXI. 171. l.

[10] ... qui nuntii prospero itinere circa nativitatem Domini apud civitatem Ungarie, que teutonice Ezilnburg dicitur, ad regem Ungarie pervenerunt. Fontes rerum Austriacarum. Scriptores. V. 40. l.

[11] ANONYMUS és a hún-krónika szószerinti egyezése kétségtelenné teszi, hogy ez a passzus már a XI. sz. ősforrásban is bent volt. L. fentebb –. l. Nem állhat meg e szerint KAINDL feltevése, hogy Ecilburg nevét s általában a városalapítás történetét Anonymus toldotta volna be az ősforrás szövegébe (Studien z. ungar. Geschichtsquellen. IX. 5. l.), amit ő azért tart valószínűnek, mert az Ecilburg nevet a Nibelungenliedből származtatja, noha HEINRICH régen kimutatta e származtatás tarthatatlanságát.

[12] HEINRICH: Etzelburg és a magyar hún-monda.

[13] HEINRICH: id. m., PETZ: id. m. 48–49. l.

[14] Századok, 1905. 750–752. l.

[15] A német mondában a XII–XIII. század fordulóján írt Nibelungenlied előtt nyoma sincs Ecilburgnak.

[16] L. fentebb 64–65. l.

[17] V. ö. ANONYMUS LVII. cap.: terra Bular.

[18] Így pl. a latin-szabin keveredés emlékét nőrablás alakjában fenntartó római eredetmondában.

[19] V. ö. erről GREXA helyes megjegyzéseit; id. m. 19–20. l.

[20] TAGÁNYI: a hazai élő jogszokások gyűjtéséről. 1919. 21–23. l. V. ö. egyébként PETZ id. m. 28–30. l., SEBESTYÉN id. m. 347–358. l.

[21] E kettős, egymást követő magyar-bolgár érintkezés és hatás egyik fontos bizonyítékát látja ZICHY a honfoglaláselőtti hún-bolgár kölcsönszavak két – idősebb és fiatalabb – rétegében. A fent vázolt mondafejlődési folyamat folytatódott tudákos úton a Lengyel-magyar krónikában, midőn a bolgárok helyébe az újhaza területén lakó szlávok léptek. L. alább 86. l.

[22] Et si tam nobilissima gens Hungarie primordia sue generationis et fortia queque facta sua ex falsis fabulis, rusticorum vel a garrulo cantu ioculatorum quasi sompniando audiret, valde indecorum et satis indecens esset. Ergo potins amodo de certa scripturarum explanatione et aperta hystoriarum interpretatione rerum veritatem nobiliter percipiat. Prologus. V. ö. még cap. XLII.

[23] Sed quidam dicunt eos ivisse usque ad Constantinopolim et portam auream Constantinopolis Botondium cum dolabro suo incidisse. Sed ego, quia in nullo codice hystoriogtraphorum inveni, nisi ex falsis fabulis rusticorum audivi ideo ad presons opus scribere non proposui. Cap .XLII.

[24] A csodaszarvas lényeges ismertetőjele nyomtalan eltűnése helymegjelölő szerepének betöltése után. Ily értelemben Hunor és Magyar, Géza és László szarvasai igazi csodaszarvasok. (Bécsi k. kr. II. és LIX. cap.) Viszont ANONYMUSnál ugyanez a szarvas a hely megjelölése után elesik Bors vezér nyilától találva (ANONYMUS XXXIV. cap.). Nála tehát megszűnt csodaszarvas lenni s a csodaszarvas monda egyszerű vadászkalanddá realizálódott. V. ö. HORVÁTH SÁNDOR: A csodaszarvas. M. Nyelvőr, 1921. évf. 69–75. l. – A fehér lovon vett ország jellegzetes népies mondáját ANONYMUSnál a fejedelmi ajándékon (12 fehér, ló, 12 teve, 12 kún rabszolga, 12 ruthén lány, 12 hermelinprém, 12 coboly, 12 aranyos palást) vett ország története váltja fel (XIV. cap.). A Botond-monda realizálásáról MARCZALI: A m. tört. kútfői, 68. l. V. ö. még u. ott, 52. l. ANONYMUSnak ezt a racionális kritikáját és a néphagyománnyal és népénekekkel szemben megnyilvánuló ellenszenvét, amiben egyébként legtöbb tudós kortársával találkozik, természetesen nem szabad oly szempontból bírálni, mint azt HUNFALVY, SEBERSTYÉN és mások is tették, szinte borzalmas képet festve a középkori „barát”-ról (?), aki megdöbbentő tudatlanságában és elbizakodottságában céltudatosan írtja ki és ferdíti el a történeti értékű hagyományokat és tudatosan hamisítja meg a történetet. ANONYMUS sem barát, sem tudatlan, sem elbizakodott, sem hamisító, sem hagyományírtó nem volt. Kora tudományos színvonalán álló, önálló ítéletre és kritikára törekvő, de egyszersmind határozott szépírói tehetséggel megáldott s a szépirodalmi szempontokra is figyelmet fordító történetíró volt, még pedig a legjobbak közül való. Irodalmi szempontjai követelték meg az események kiszínezését, részletezését, s bár forrásainak elbeszélését stiláris okokból módosította, lényeges ténybeli megállapításaikon és felfogásukon nem változtatott, kivéve, hogy – kortársai általános szokása szerint – saját korának viszonyaitól megtévesztve, néha anakronismusokba esett. Mindenesetre sokkal magasabban áll – mind megbízhatóság, mind írói tehetség dolgában – a hún-krónikát író KÉZAI SIMONnál, ki nem riadt vissza forrása felfogásának megváltoztatásától és fontos történeti események más korba való ültetésétől sem. V. ö. HÓMAN: A Szt. László-kori Gesta 44–59. l.

[25] MG. Auctores antiquissimi XI., GOMBOCZ: A magyar őshaza és a nemzeti hagyomány. Nyelvtud. Közlem. XLV. 142–144. l., HÓMAN: A Szt. László-kori Gesta 45. l.

[26] Tévedésének oka az, hogy JORDANES többhelyt hivatkozik művében OROSIUSra (ut refert Orosius).

[27] Módszeréről és a XI. századi Gestához való viszonyáról HÓMAN: A Szt. László-kori Gesta 37–41. l.

[28] Cum autem... post 25 annorum curriculum ab egressu terre sue orientalis Ungarie computasset... quid agere deberet, cogitare cepit... hoc ei bonum visum est consilium, si uxores Sclavas ac Chruatas-copularet... missis nunciis accepit a principe Sclavorum filiam... et copulavit sibi eam in uxorem similiter et exercitus eius de eadem tribu uxoribus copulatus est. ENDLICHER 64. l.

[29] A két ellentétes álláspont kifejtését lásd SEBESTYÉN: A m. honfoglalás mondái. I. 105–154. l. KIRÁLY id. m. 28–34, 46–53. l.

[30] Ld. fentebb 51–52. l.

[31] Még az énekmondók kérdésében túlzottan szkeptikus állásponton álló KIRÁLY is határozottan elismeri ezt (id. m. 105–106, 112, 114. l.) noha a történeti adatok nagyrészét szkeptikus kételkedéssel utasítja vissza.

[32] A bizonyító adatokat ld. SEBESTYÉN: II. 57–218. l., KIRÁLY id. m. 86–105, 114. l.

[33] KIRÁLY id. m. 74–77. l. maga hozza fel Márkó királyfi és a X. századi Digenis Akritas példáját, kiknek neve máig is él a néphagyományban. A délszláv és tatár dalok XV–XVI. századi hőseiről ld. fentebb 51–52. l.

[34] V. ö. GREXA id. m. 55. l. a germán –és breton-mondák életkoráról.

[35] Id. m. 73. l.

[36] Mon. Germ. SS. V. 135–136. l.

[37] Magyarország ethnographiája. 298–299. l.

[38] PETZ id. m. 50–52. l., BLEYER id. h. 609–610. l. HELLER BERNÁT Isten kardja. Ethnographia. XXIII. 1912. 324–325. l.

[39] PAULER: A m. nemz. története. 2. kiad. I. 112, 431–432. l. MARCZALI Kútfők. 51. l., Magyarország története II. 74. l.

[40] U. így KAINDL: Studien. IX–XII. 50. l.

[41] GREXA id. m. 18–27. l.

[42] PETZ és BLEYER id. h.

[43] MG. SS. V. 160. l.

[44] GREXA id. m. 23. l.

[45] Ld. fentebb 31. l.

[46] SZABÓ KÁROLY: Kisebb tört. munkái. I. 46. l.

[47] HELLER id. h. 336–340, GREXA id. m. 18–22, 26. l.

[48] Id. m. 18–26. l.

[49] GREXA id. m. 27–37. l.

[50] A hún-krónikát a Budai Krónika szövegével Podhradczky kiadásából (Chronicon Budense, 1838.) idézem.