IV. A SOMOGYVÁRI KRÓNIKA ÉS A MAGYAR KRÓNIKÁK
XI. SZÁZADI ŐSFORRÁSA.

A Somogyvári királyjegyzék szűkszavú adatai szerves folytatásképen kapcsolódnak ALBERICUS harmadik – időrendben első – magyarországi forrásához, az S krónikához, melyből ALBERICUS krónikáinkkal rokon adatait merítette.[1]

ALBERICUS első szempontunkból fontos adatát a 893 évhez feljegyezve találjuk, hol idegen forrásainak elbeszélésébe ékelve felemlíti, hogy a magyarok első fejedelme Álmos (tévesen: sub primo duce sou nomine Alino). A külföldi forrásokban teljesen ismeretlen Álmos neve és fejedelemsége csak egy ANONYMUS Gestával (de Almo primo duce) és a Zágrábi, Váradi krónikákkal rokon régi magyarországi forrásból kerülhetett ALBERICUS krónikájába. A KÉZAI utáni írók vele együtt Árpádot tartják a magyarok első fejedelmének. ANONYMUS-sal (ex insidiis…magna strage) rokonnak látszik még ALBERICUS-nak egyik 904. évi feljegyzése is (post multam stragem…positis insidiis), bár ANONYMUS e kifejezést a 913. évi In-menti csata leírásában használja.[2]

Nevezetesebb ezeknél ALBERICUS-nak az augsburgi csata menekültjeiről szóló tudósítása. Az et de illis septem Ungaris, qui remanserunt bevezető mondat után elmondja, hogy ezek a menekültek maguk közül egyet királlyá választottak és visszatérve saját földjükre ők heten szolgaságra vetették a föld egész népét, mindazokat, kik a háborúból otthon maradtak (qui non exierat cum eis ad bellum). E hét magyar ivadékai előkelő nemes urak Magyarországon, quamvis corum nobilitas magnae servituti subjaceat.

Nyilvánvaló, hogy itt a hét honfoglaló vezér és az augsburgi hét menekült gyászmagyar összetévesztésével állunk szemben, mint azt már MARCZALI kiemelte.[3] Az et de illis septem Ungaris, qui remanserunt… mondat hivatkozás FREISINGENI OTTÓ-nak ALBERICUS-nál e mondatot megelőző tudósítására, mely szerint barbari…septem tantum residuis, omnes deleti dicuntur. KAINDL,[4] ez alapon kétségbevonja, hogy az augsburgi hét menekült története, ami ANONYMUS-ból is hiányzik, benne lett volna a XI. századi magyar ősforrásban. KAINDL e feltevését elfogadva, a fentebb kiemelt három kifejezést (qui non exierat…; et de illis septem…; quamvis corum…) ALBERICUS-nak kellene tulajdonítanunk.

A tudósítást elemezve azt találjuk, hogy az et de illis…, qui remanserunt után következő rész, a kiemelt két mellékmondat (qui non exierat cum eis ad bellum és quamvis corum nobilitas magne servituti subjaceat) kivételével, szószerint egyezik ANONYMUS elbeszélésével. A különbség csak az, hogy ANONYMUS a honfoglaló hét magyarról (septem principales personae, qui Hetumoger vocantur) mondja el azt, amit ALBERICUS a menekült hét magyarról. Nála ezek választottak maguk közül vezért és mikor a sajátjuknak tekintett földre jöttek, ők vetették annak egész népét szolgaságra. Ezekről és ezek ivadékairól mondja, hogy nemes urak s a tisztségekből nem zárhatók ki. A szószerinti átvétel nyilvánvaló.

Viszont a bevezető mondat (et de illis…) és az első közvetett mellékmondat (qui non…) megfelelő, de módosult változatát a bővebb szövegezésű krónikákban találjuk meg. Ezek a krónikák (Budai, Bécsi Képes stb.) tiltakoznak azon kódexek felfogása (cum igitur codices quidam contineant, quod…) ellen, melyekben a honfoglalás és Magyarország betelepítése a hét hadnagy (capitanei) kizárólagos műveként van feltüntetve. Tiltakoznak pedig azért, mert a hét hadnagytól származó nemzetségeken kívül egész sor Scythiából jött gyökeres magyar nemzetség él a hazában (unde ergo venit generatio Akus, Bor, Aba…), melyeknek ősei szintén résztvettek a honfoglalásban.[5] E téves felfogás eredetét – az említett kódexek alapján – abban látják, hogy a nép széltében-hosszában beszél hét magyar-ról (assignant enim hunc rationem, quod vulgus dicit septem Hungaros…). Elmondják ezután krónikáink, hogy Taksony idejében a szászok leöltek hétnek kivételével, egy magyar sereget. Ezek heten (septem autem ex ipsis reservatis v. ö. ALBERICUS: Et de illis sepem Ungaris, qui remanserunt), kiknek fülét a herceg levágatta, hazatérve, a község ítéletéből minden vagyonukat vesztették, családjukból kiközösíttettek és koldulásra kényszerítve, vándorénekesekké lettek, mert a halál helyett gyalázattal – levágott füllel – tértek haza. A büntetés egyértelmű a szolgasággal és már maga a levágott fül is szolgaságot jelentett, mert ilyen büntetés szabad embert nem érhetett.[6] Tehát itt is szolgaságra vetésről van szó, mint ALBERICUS-nál csakhogy a levágott fülü hét magyar menekült a passzív fél. A büntetés okául felhozott viselkedésük (ut vivi redierunt et se occidi cum sociis non elegerunt) épúgy a gyávaság és a bajtársi érzés hiányának vétkét foglalja magában, mint az ALBERICUS-nál említett ok (qui non exierat cum eis ad bellum). A két szöveg lényegében egyértelmű, de ALBERICUS-nál a megzavart értelemnek megfelelően módosult. A polemizáló krónikás végül azt mondja, hogy a hét menekült Hetmoger sunt vocati, et de istis non de septem istis primis vulgus dicit (Budai kr. stb.).

A krónikás világos tiltakozásából kiderült, hogy voltak oly régi kódexek, melyekben a honfoglalás a hétmagyar személyes tényeként volt feltüntetve a néphagyományra való hivatkozással (assignant hanc rationem, quod vulgus dicit septem Hungaros). A korunkra jutott művek közül csal ANONÍMUS és a Zágrábi, Váradi krónikák rokonai e régi kódexeknek. Ezek – szemben a magyar communitas által már az új haza földjén választott hét kapitány s köztük a többinél gazdagabb és hatalmasabb Árpád egyenrangúságát és az egész magyar nép, az egyenrangú 108 nemzetség honfoglalását bizonyító KÉZAI, Budai és Bécsi Képes krónikákkal – a hét vezér által még az őshazában választott Álmost egyeduralkodó fejedelem-nek (dux), a honfoglalást az őt követő Árpád és hat vezértársa – a hétmagyar – személyes tényének tüntetik fel. A KNAUZ-féle rövid krónika szorosan csatlakozik ugyan a Budai krónika felfogásához, de ebben is nyomát találjuk a régi kódexek felfogásának, midőn Árpádot nemcsak gazdagabbnak és hatalmasabbnak mondja a többi kapitánynál, hanem fejedelem-nek is (quasi princeps aliorum fuisse dicitur), amiről a Budai krónika, Kézai és többi rokonaik mit sem tudnak.

E régi kódexeknek a S krónikával és ANONYMUS-szal való rokonságára más bizonyítékaink is vannak. ALBERICUS forrása és ANONYMUS megegyeznek abban, hogy a nép szolgaságra vetésének gondolata mindkettőjüknél egyik alapmotívuma a honfoglalás történetének. (V. ö. ANONYMUS cap. 21., 22., 23., 28., 32., 34., 37. stb.) Nevezetes már most, hogy ANONYMUS a Mén-Marót-ról írt részletben (Budai, KÉZAI: sic populis Pannonie inceperunt dominari), ahol a krónikás – mint a hétmagyar-kérdésben – ismét egy régi forrás-sal vitatkozik. A későbbi krónikákban ugyanis Szvatopluk a honfoglalás szenvedő hőse, kit ANONYMUS még nem ismert. Ezt a Szvatoplukot ők az említett hún-történeti részletben Marót fiának mondják s ezt a megjegyzést fűzik az elbeszéléshez: Tradunt quidam, guod Hungari Maroth non Svetibolug… in Pannonia reperissent principantem. (Dubniczi, Bécsi Képes, KÉZAI.) Ugyancsak ebben az ősforrásra visszavezethető részletben s nem a tulajdonképeni honfoglalástörténetben tartották fenn krónikáink az ország régi lakosainak ANONYMUS-ból is ismert népneveit (B, K: Sclavi, Graeci, Teutonici, Messiani et Vlachi advenis remanentibus; subjugando Bulgaris et Messianis; v. ö. ANONYMUS: subjugando totum populum.) A Teutonici és Messinai hiányoznak ANONYMUS-nál, de mindkét név az ősforrásra mutat. A XI. században még nem olvadtak be a magyarságba a Szent István korában nagy számban bevándorolt németek s királyaink közül egyedül Szent László nevezi magát Messie rex-nek.[7] Abban is megegyezik ez a polemikus krónikarészlet ANONYMUS-szal, hogy az Erdély felőli bejövetelt vitató krónikák itt tartották fenn az ANONYMUS-ból ismert északkeleti bejövetel emlékét (Hungari de Erdeel et de flumine Ungh…). Semmi kétségünk sem lehet affelől, hogy ezek az Anonymus-szal feltünő rokonságot eláruló részletek ugyanazokból a régi kódexek-ből valók, melyekkel a krónikás a hétmagyar kérdésben vitatkozik s amelyekkel a Marót-Szvatopluk-kérdésben itt is vitatkozik (tradunt quidam…).

A polemizáló krónikás hivatkozásai nem vonatkozhatnak a részletekbe nem bocsátkozó Zágrábi, Váradi és S krónikákra, de ANONYMUS-ra sem. Ennél hiába keressük a néphagyományra való hivatkozást s viszont a honfoglalók közt találjuk a kódexek felfogása ellen tiltakozó krónikás szerint azoktól mellőzött Aba- és Boor-nemzetségek őseit.

A régi kódexek, ANONYMUS, a Zágrábi, Váradi krónikák és ALBERICUS egyezéséből tehát csak annyi állapitható meg, hogy mindezeknek a későbbi krónikáktól eltérő, egyező részletei egy közös forrásra, a honfoglaló hétmagyar személyes szerepét a néphagyomány alapján kidomborító ősforrásra – nevezzük N-nek – vezethető vissza.

A polémiából az is kiderül, hogy a honfoglaló hétmagyar-ról szóló hagyomány mellett egy másik hagyomány is volt az augsburgi csata hét menekültjéről. A régi kódexek felfogása ellen tiltakozó krónikás – legkésőbb a XIII. század második felében[8] – azt állítja, hogy a nép ezt a hét menekültet nevezte hétmagyar-nak s ezzel ő is elismeri, hogy a néphagyomány tudott hétmagyar-ról. De más fontos következtetések is vonhatók a polémikus krónikarészlet és ALBERICUS egyezéséből. A krónikának épen e polémikus része őrizte meg számunkra a maga tisztaságában a kétféle hétmagyar összetévesztése miatt eltorzult mondat (qui non exierat cum eis ad bellum) értelmileg rokon, eredeti alakját (ut vivi redierunt et se occidi cum sociis non elegerunt). A hét menekült megmaradását pedig a krónikarészlet majdnem ugyanazokkal a szavakkal fejezi ki (septem ex ipsis reservetis), mint ALBERICUS (de illis septem Ungaris, qui remanserunt). Nyilvánvaló az egyezésből, hogy mindkettő közös forrásában, az N ősforrásban, mely a honfoglalást a hétmagyar személyes tényeként fogta fel, bent volt – persze a maga helyén – a hét menekültről szóló elbeszélés is. Különben is ALBERICUS, illetőleg forrásának tévedése csak úgy érthető meg, ha feltesszük, hogy az ősforrásában kéthelyütt volt hét személyről szó. Az N ősforrás leszármazói és a velük polemizáló krónikás megegyeznek abban, hogy a néphagyomány beszél hétmagyar-ról. A különbség csak az, hogy ezt az egyik a honfoglalókra, a másik a menekültekre vonatkoztatja. Ellentmondásnak látszik, hogy az N forrást átdolgozó ANONYMUS nem említi a hét menekültet. Nem szólva arról, hogy a magyar nép dicső multját külföldi barátja számára megíró ANONYMUS bizonyára nem szívesen szólt történetünk e sötét epizódjáról, a mellőzés okát ő maga adja, mikor a parasztok meséi és népénekesek dalai ellen kifakad. Az augsburgi hét menekültről szóló hagyomány pedig határozottan népies jellegű monda, melyet a polemizáló krónikás is annak tartott (vulgus dicit de istis…) s ezért le is nézett. Ő is csak a hétmagyarról vallott felfogása igazolására tartotta szükségesnek feljegyezni. A régi forrás hatása azonban ANONYMUS-nál is felismerhető a qui ex eis residui fuerunt kezdetű mondatban. ALBERICUS-nak, illetőleg a krónika tőle használt 1233. évi másolatának sajátja tehát a kétféle hétmagyar összetévesztésén kívül csak a quamvis eorum nobilitas magnae servituli subjaceat mondat és az ut vivi redierunt felcserélése a qui non exierat cum eis ad bellum-mal.

A hétmagyar körül idehaza támadt zavarok okát is meg tudjuk állapítani. THURY már régebben rámutatott, hogy a hétmagyar gyűjtőnév eredetileg nem személyekre vonatkozott, hanem az egész népre. Az on-ugor (=tíz ugor), otuz-tatar (=kilenc tatár) tokuz-oguz, on-ujgur, utur-gur s más analóg népnevekhez hasonlóan a hét-magyar is a hét törzsből álló magyarság népneve volt.[9] NÉMETH GYULA újabb adatokkal gyarapítva ismereteinket, sikerülten állapítja meg e népnevek eredetét s az analógiák alapján azt is, hogy a hétmagyar eredetileg csakugyan népnév volt.[10] A hét-magyar népnév, mely a törzsek összetartozását fejezte ki, nem a törzsszervezet bukása idején, Géza és szent István korában – mint THURY és NÉMETH felteszik –, hanem már egy századdal előbb, a nyolcadik törzs, a kabarok, csatlakozásakor elvesztette jelentőségét. A tizedik századi nyolc törzs-ből álló magyar törzsszövetség népe már nem nevezhette magát hét-magyar-nak. A fogalom lassanként elhalványodott, elmosódott a köztudatban, de a hozzátartozó szó fennmaradt a nép ajkán. A nagy átalakulás után – a XI. században – már tartalomnélküli gyűjtőnévvé változott. A tudósok és a nép – az új fogalommeghatározások két szüntelenül buzgó forrása – új fogalmat, új tartalmat kerestek az ősi, de értelmetlenné vált szóhoz s ki-ki megtalálta a maga módja szerint; előbbiek – kik tudtak a hétmagyar honfoglaláskori jelentőségéről – a hét foglaló vezérben, utóbbi szabadon csapongó népképzelettel az énekesek ajkán élő nagy vereség állítólagos hét menekültjében. A régi névhez fűzött új fogalmak mindegyike elterjedt a maga világában, míg végül az N krónikában, ebben a népi mondákkal és hagyományokkal vegyes tudós alkotásban egymásra találtak.

A kétféle hétmagyar azonban egyéb zavarokat is okozott. A Pozsonyi krónika – mint már MÁTYÁS FLÓRIÁN kiemelte – az ismertetett polémikus elbeszélés keretében azt is elmondja, hogy isti iam dampnati VII cantilenus de seipsis componentes fecerunt inter se decantari ob plausum secularem et divulgacionem sui nominis. Viszont összes többi krónikáink a hét honfoglaló kapitánynak tulajdonítják az énekszerzést ugyane szavakkal, noha közvetlenül azelőtt a bűnösről szólnak.[11] Ebből mindenesetre kiderül annyi, hogy a kétféle hétmagyar-hoz fűződő hagyományokat idehaza is – mind a nép, mind a tudós krónikások – eléggé összezavarták.

A honfoglaló vezérek és a becsületvesztett menekültek oly alapos összetévesztése azonban aminővel ALBERICUS-nál találkozunk, magyar krónikásról nem tehető fel. Viszont ALBERICUS-ról is nehezen hihető el a forrás ily teljes félreértése. Láttuk, mily lelkiismeretesen másolta összes forrásait s mily híven őrizte meg pl. a Somogyvári királyjegyzéknek a királyok uralkodásának tartamára vonatkozó adatait. Ha fentebbi feltételes feltevésünk értelmében ő maga járt Magyarországon s ő másolta a krónikát, kizártnak kell tartanunk a tévedést. Bárki volt is az 1233-iki másoló, reá is áll az, amit ALBERICUS-ról mondtunk. A királyjegyzék és a Pilisi feljegyzések adatait, valamint – a szószerinti egyezésekből kitünőleg – a krónikát is híven másoló író nem igen eshetett ily hibába[12] (Ezért inkább azt kell feltennünk, hogy egy Magyarországon idegen embertől írt, illetőleg kivonatolt krónikában a kétféle hétmagyar története valamiképen összekeveredett s erre a zavaros forrásra vezethető vissza ALBERICUS romlott szövege.

Tudva mármost, hogy az 1077–1204-ig (illetőleg 1141-ig) terjedő hírek forrása a Somogyvári Királyjegyzék volt, önkéntelenül is a somogyvári francia szerzetesek felé fordul figyelmünk. E probléma tisztázásához azonban ismernünk kell a királyjegyzék és az ALBERICUS-nál töredékeiben fennmaradt S krónika viszonyát; tisztáznunk kell az 1047 és 1077 közti hírek hovatartozását s mielőtt erre rátérnénk, az 1006–1047. évi adatokat kell vizsgálat tárgyává tennünk.

* * *

Szent István uralkodási idejének meghatározása – valamennyi változat közül – a Zágrábi és Váradi krónikák eredetibb időmeghatározásához áll legközelebb. A többi változatot XLVI. uralkodási évével szemben Z és V szerint Szent István vezér volt VIII. és király XXXIII évig. Hogy ez a két szám egyszerű másolási hiba az eredeti és helye III+XXXVIII helyett, afelől nem lehet kétségünk.[13] ALBERICUS, illetőleg a S XXXV. száma akár a romlott XXXIII-ból, akár az eredeti XXXVIII-ból megmagyarázható, de inkább az utóbbira mutat. Viszont kétségtelen, hogy a XLVI szám a Z, V romlott szövegén alapszik. A XIII. századi krónikás – KÉZAI és többi krónikáink forrásának írója – a legendából tudta vagy kiszámította, hogy Szent István 38 évig uralkodott mint király és kijavította forrásának XXXIII. évét a helyes XXXVIII-ra. A koronázás előtti romlott uralkodási évet – VIII – azonban meghagyta s amahhoz hozzáadva: VIII+XXXVIII = XLVI-ot kapott a III+XXXVIII és VIII.+XXXIII-ból egyaránt kijövő, helyes XLI helyett.

ALBERICUS – noha az 1006. évnél már feljegyezte a forrás XXXV számát – másutt (1040.) XXX évet mond. Ez azonban saját kronológiai kombinációja. Forrása – SIGEBERT – 1010-nél szól a magyarok megtéréséről s mivel ő 1040-re tette Szent István halálát, ebből számított le 1010-et s kapta a magyar forrással ellentétes 30 évet.[14]

A Szent István és Péter uralkodásáról szóló rész – Aba megválasztásának kivételével, hol szószerinti egyezést is találunk a Budai krónika szövegével – csak értelmileg egyezik a bővebb szövegű krónikákkal és KÉZAI-val. Némely kifejezései rokonok a legendával, mint már MARCZALI észrevette.[15] Azonban épen a legkritikusabb helyeken, hol a legenda használatát kellene feltennünk, lényegesen el is tér a legendától, viszont szószerint egyezik az eddig elhanyagolt KNAUZ-féle rövid zágrábi krónika (Kn)[16] szövegével. Emellett közel áll a Zágrábi (Z) és Váradi (V) krónikákhoz és több ponton ANONYMUS-sal is érintkezik.

Legjellemzőbb a Szent István megkereszteléséről és Szent Imre haláláról szóló (1010 és 1041.) eredetileg összetartozó elbeszélés, mely néhány szó (Pragensis, sua predicatione, vivente) és két kifejezés (maiorem ecclesiam Strigonii in honorem sancti Adalberti instituit, a primo duce septimus) kivételével szószerint egyezik Kn-nak Géza és szent István koráról adott elbeszélésével. Viszont a többi krónikák e helyütt – utalva István és Imre legendáira – bár hosszabb, de sokkal színtelenebb, kevésbé tartalmas leírást adnak és csak értelmileg egyeznek S szövegével. Szent István nagyobb legendájában a bővebb krónikákból hiányzó részekkel rokon részleteket találunk ugyan, de az egyezés itt is csak értelmi.

István megkeresztelését Adalbert által S, Kn és a legenda ugyanazokkal a szavakkal mondják el. A dicunt Ungari megfelelőjét is megtaláljuk Kn dicitur-jában, de nem a legendában. A Pragensis episcopus megfelelőjét azonban sem Kn-nál, sem a legendában nem találjuk. A régi krónikából való származását a későbbi krónikák (K, B) bizonyítják a legenda Boemiensis ecclesie pontifex-ével szemben. Mindazonáltal itt még feltehetnők a legenda egy régebbi változatának használatát, melyben a Pragensis szó is benne volt. A következő mondatnak azonban (S: ipse rex sua praedicatione Ungaros convertit; Kn. Stephanus rex… Hungariae regionem…convertit) a többi krónikában és a nagy legendában nyoma sincs, sőt a legenda határozottan cáfolja István aktív térítői munkáját (quoniam etsi ipse evangelizandi non assumpsit officium, praedicatorum tamen dux et magister). A kis legenda és utána HARTVIK pesti kódexe szólna ugyan a tényről, de más szavakkal, virágosabban (veritatis cepit…in corde). Ha hatásról beszélünk, csak értelmi hatásra gondolhatunk s az S, Kn szöveg elsősége bizonyos. Megerősíti ezt ANONYMUS szószerint egyező szövege is (…rex Stephanus verba vitae praedicarct et Hungaros baptizaret). Az esztergomi Szent Adalbert székesegyház alapításáról szóló mondat (maiorem ecclesiam Strigonii in honorem S. Adalberti instituit) se, a legendában, sem a krónikákban, de Kn-nál sincs meg. A legenda szól az érsekség alapításáról egészen más szavakkal, de székesegyházról nem. Kn rövid szövegének cuius inter Hungaros clara est memoria megjegyzése azonban azt bizonyítja, hogy e kivonat ősforrása többet is tudott Adalbertről. Benne kellett lenni a Pragensis episcopus-nak és a székesegyház alapításának is.

A Szent Imre haláláról szóló Sanctus rex Stephanus, primus christianus, Jeche filius, filium habuit unicum virum sanctum, nomine Hemericum, qui vivente patre decessit mondattal szószerint egyezik Kn. Csak a vivente patre helyett mond ante petrem-et, de Z, V az eredetibb co vivente szavakat tartották fenn. A bővebb krónikákban Szent Imre legendájára való utalással végződő elbeszélésében és az István legendában csak távolabbi egyezést találunk. A legendában a két a S-val egyező szó (viri, unicum) van s ezek közül is az utóbbi más értelemben. Ezzel a szóval bővebben kell foglalkoznunk. S és Kn egyetlen fiúnak (filium unicum) mondják Imrét, míg a legenda több gyermekről beszél, kiknek halála után a király Imre fiának – quasi iam unicum – viselte gondját. A krónikák szintén több fiúról tudnak, sed inter alios habait unum. A filium unicum-ot a legendaszöveg téves megrövidítésének tarthatnók, ha nem ismernők a fenti eredményeket, noha még úgy is fel kellene tennünk, hogy e rövidités S és Kn közös – legkésőbb a XII. század első felében (1141 előtt) keletkezett – forrásából származik. Ismerve azonban az eredményeket, S és Kn teljes egyezését és mindkettőjük eltéréseit a legendától s a többi krónikáktól, az unicum-ot kell eredetinek tartanunk. A legenda quasi iam unicum-ja talán a régi krónika unicum-jának magyarázata akar lenni. Viszont a legendát már használó, sőt ép e résznél kifejezetten említő XIII. századi krónika a legenda hatása alatt szól több fiúról s változtatja az eredeti forrás unicum-ját inter alios unum-ra. Nevezetes, hogy a már több ízben segítségül hívott Z, V sem tudnak több gyermekről, jelző nélkül mondanak filium-ot, s hogy a krónikák ősforrása által használt Altaichi Évkönyvek is egyetlen gyermekként említik Imrét. (Stephanus rex…cum filius eius patre superstite esset mortuus, quoniam alium filium non habuit.[17]) A S Hemericus névalakja – a legenda Heinricus-ával szemben – a krónikák Emericus-ával egyezik.

A Szent István jelzőjeként használt: a primo duce Almo septimus rokon ANONYMUS Geysa quintus dux-ával és a nagy legenda Geiza quintus (Hartviknál már quartus!) ab illo, qui dux primus fuit-jával. Forrása azonban nem lehet a legenda, csak egy olyan krónika, mely lehetővé tette, hogy Szent Istvánt Álmostól hetediknek s ne hatodiknak mondják. A bővebb szövegű krónikák Szent István uralkodásáról szólva adják az ő és rokonai leszármazását Taksonytól (B, K). Ez a genealógia nem lehet a hiba forrása. A Z, V, Kn s ez utóbbival rokon rövid szövegek azonban összefüggő sorozatban szólnak Árpád (Kn), illetőleg Álmos (Z, V) leszármazásáról. A tévedés forrása oly genealógia volt, mely – mint ANONYMUSquintus-nak nevezte Gézát és – mint a Z, Vdux Michael-nek Mihályt, de amelyben a Z, V-ből hiányzó Zolthan (Zultha) is fel volt sorolva (Kn). Az egyik másoló – idegen létére – Mihályt is uralkodónak vélte, hibának tartotta Géza neve mellett a quintus-t sextus helyett s ezért mondotta Istvánt hetediknek.

A Szent István-kori résznek a legendához és krónikákhoz való viszonyát ismerve, értjük csak meg a Gizelláról (1010) és Péterről (1041) szóló részt. Kn, Z és V rövid szövegeiből – sajnos – hiányzik Gizella gonosz tetteinek elbeszélése. A bővebb krónikák részletesen foglalkoznak ezzel s elbeszélésük értelmileg pontosan fedi S erről szóló első mondatát (Gisla… fecit), sőt kifejezésbeli hasonlóságokat is találunk (S: multas maliciasB: omnium malorum, malefactores). A Gizella megöletéséről szóló tudósítás azonban hiányzik összes krónikáinkból. Mindazonáltal lehetséges, hogy az ősforrásban benne volt, még pedig ott, ahová legjobban illik, a Vazul megvakításában és a hercegek száműzetésében bűnös Buda és társai kivégzéséről szóló részben A XI. századi író szemében a királyi család uralkodó ágának ádáz ellenségeként feltüntetett Gizella megöletése természetes és helyes dolognak látszhatott, míg a XIII–XIV. századi krónikások már kétségtelenül felismerték benne a keresztény Magyarország megalapítójának hitvesét és megöletése történetének elhallgatásával igyekeztek kiengesztelni a szent király szellemét. Lehet azonban, hogy itt is az idegen krónikás félreértésével van dolgunk, ki Buda megöletését a bűnök értelmi szerzőjeként feltűntetett Gizellára is vonatkoztathatta.

S szerint Péter Gizella fivére. A legenda viszont – helyesen – István unokaöccsének ismeri. A fiatalabb krónikák fenntartották a S-vel rokon ősforrás adatát, de a legenda hatása alatt hozzáfűzték annak értesítését is. Így jött létre Péter zavaros genealógiája, mely szerint ő német is, velencei is; Gizellának öccse, Istvánnak pedig unokaöccse. Ez a zavar felismerhető V és Kn-nél is, de a Z csak az ősforrás eredeti értesítését tartotta fenn. Ebben is egyezik S-sel. A quia non erat de semine Ungarorum-mal értelmileg egyezik a bővebb szövegek hosszadalmas elbeszélése Péter és németjei tobzódásáról. Szószerinti egyezést legfeljebb a seminc szóban ismerhetünk fel. Kn e helyütt csak Péter kegyetlenségét (homo fuit crudelissimus) említi, Z, V egészen röviden szólnak róla, de Kn-val együtt kiemelik német voltát. A S mondata jól beleillik egy idegentől írt krónikakivonatban, ki a magyarokról első személyben nem szólhat.

Az Aba megválasztásáról szóló mondat szószerint egyezik a bővebb krónikákkal. Péternél (1045.) az iterum szó csak Kn legközelebbi rokonánál, a TOLDY-kódexben található meg.

* * *

Az 1047–1077. közötti hírek hovatartozásának kérdése szorosan összefügg a magyar krónikák ősforrásának keletkezési korával s ez az oka, hogy a kútfőkritikusok, kik a késői – Bécsi képes, Budai, KÉZAI – krónikák szövegéből megállapított eredményeikből kiindulva, vizsgálták ALBERICUS adatait, eltérő eredményhez jutottak.[18]

A krónika hatásának kétségtelen bizonyossággal megállapítható korhatárként fentebb az 1041. évet vettem fel, mert bővebb szószerinti egyezéseket csak eddig tudunk kimutatni. Ki kell azonban emelnem, hogy Péterek ez évnél adott uralkodási éve: regnavit annis XII. pontosan egyezik a Váradi krónika megfelelő helyével. Láttuk már fentebb, hogy az S krónika, illetőleg ALBERICUS adatai az ismert krónikavariánsok közül épen a Váradi króniká-ban is szövegromlás, sőt könnyen lehet, hogy egymástól független szövegromlás, de nem a KAINDL-tól egészen önkényesen feltett II számból,[19] hanem a Váradi-hoz legközelebb álló Zágrábi krónika eredeti VII számából. Ez adatból azonban más is következik. Krónikáink sem Péter, sem Aba uralkodási évéről nem szólnak a maguk helyén. Ellenben I. András trónraléptéről (1047-es dátummal), illetőleg Salamon házasságáról (1059) szólva, mondják, hogy – a Zágrábi krónika szövegét idézve – mortuo rege S. Stephano regnum vacavit regimine annis undecim, mensibus quatuor et medio; infra quod tempus prefuit regno Petrus (B, K: primo et secundo)…quasi anis VII (V: XII, a rövid krónikákban VI., B, K: V. et dimidio) et ultra, Abba vero…prefuit annis III et ultra. Bizonyos, hogy a Z VII száma eredetibb a XII-nél s a többi krónika VI, V. és fél[20] számainál, mert a tizenegyévnyi és négyhavi interregnum a VII-et ultra és II et ultra összeadásából pontosan kijön, ha az ultra-t mindkettőnél kereken 8 hóra tesszük. Az is bizonyos, azonban hogy ha S a VII (XII) számot átvette, akkor forrásának legalább 1047-ig (vagy 1059-ig) kellett terjednie, noha ennek Aba és Péter másodszori uralmának évmeghatározásai látszólag ellentmondanak. Azonban Abánál a II. közönséges szövegromlás III-ból, Péter másodszori uralkodásának idejét pedig II évben maga ALBERICUS kombinálta ki. Erre forrásában adatot nem talált. Ott a kétszeri uralkodás ideje együttesen volt VII (tévesen XII) évben megállapítva.

Az 1047–1045. évi adatok vizsgálatát a kronológiai adatokkal kezdjük, megjegyezve, hogy I. András uralkodásának időtartamát csak KÉZAI, a Zágrábi, Váradi, KNAUZ-féle krónikák és ennek közelebbi rokonai említik, Salamon 11 uralkodási évét meg épen csak a KANUZ-kódex és variánsa, a TOLDY (T) kódex.

Uralkodó Az uralkodás tartama Uralkodási évek
Krónikák H. S. Pauler Pauler P.-é.
I. András (Csak K, Kn Z, V:) XV. XII. XXIV. 14 + 3 hó 1046–1060 1047–1060
I. Béla III. III. IIII. 3 – 3 hó 1060–1063 1060–?
Salamon (Csak Kn: és T:) XI. XI. XI. 11 – 6 hó 1063–1074 ?–1074
I. Géza III. III. III. 3 + 1 hó 1074–1077 1075–1076

Míg a XII. századi uralkodási adatok egy pont (II. Géza 20 éve) kivételével mindenütt eltérnek a krónikáktól s azoknál pontosabb meghatározást adnak, itt az egyezés két királynál tökéletes s a másik kettőnél is igen könnyen érthető szövegromlásra vezethető vissza. Hogy III-ból könnyen lesz IIII, ezt nem kell magyarázni. I. Andrásnál pedig mind a S XXIV-je, mind a krónikák XV-je egy régibb és helyesebb XIV-re vezethető vissza, amit megerősít a Pozsonyi Évkönyveknek krónikáinktól független adata.[21]

A krónika forrásának használatára mutat I. Géza Magnus neve is, bár ez 1075. évi oklevele és hercegkori pénzei tanusága szerint nem szükségképen származik onnét. A Béla pugil névnek a krónikák Bela Benyn-jével való rokonságára már MARCZALI rámutatott,[22] PAULER az értelmi egyezést is valószínűvé tette.[23]

A krónika használata ellen csak egy komoly érv emelhető. Feltünő, hogy I. Béla és fiainak a bővebb krónikákban, sőt KÉZAI-nál is oly változatos és szép elbeszéléséből ALBERICUS-nál semmit sem találunk. Ennek azonban, valamint az 1041–1047. közötti adatok soványságának magyarázatát találjuk a S krónika kivonatos természetében, amiről később lesz szó.[24] Határozottan megállapíthatjuk, hogy ezek az adatok a Somogyvári királyjegyzék-hez nem tartozhattak, mert Somogyvár apátságát Szent László csak 1091-ben alapította. Az ottani helyi feljegyzések tehát csak Szent László uralkodásával kezdődhettek. A korábbi adatokat máshonnét – az egyezésekből kitűnőleg a krónikák ősforrásából – kellett venniök.[25]

Az ALBERICUS által forrásul használt S krónika utolsó adata I. Géza uralkodási idejére és László trónraléptére vonatkozott. Következésképen a S, ANONYMUS és a krónikástól említett régi kódexek közös ősforrásának, N ősforrásának is Szent László uralkodásáig kellett terjednie.

A S krónika és a Somogyvári királyjegyzék összefüggését illetőleg megállapítható még, hogy ALBERICUS XI. századi adatainál nyoma sincs – sem az 1047., sem az 1077. év körül, sem másutt – két forrás párhuzamos használatának, aminek alapján a Somogyvári királyjegyzék és Pilisi feljegyzések adatait szét tudtuk választani. A magyar forrásadatok Szent Istvántól II. Istvánig, s ha az ALBERICUS okozta kronológiai zavart kiküszöböljük, II. Andrásig szorosan összefüggnek egymással. A szűkszavú királyjegyzék a krónikával rokon, bővebb adatokat tartalmazó, de amahhoz hasonlóan a királyok uralkodási éveit is magában foglaló szövegrész szerves folytatása. A S krónika már feltételezett hazai idegen szerzőjét, illetőleg másolóját tehát épúgy, mint a hozzácsatolt királyjegyzék szerzőjét, Somogyvár francia bencései közt kell keresnünk s ezért azt Somogyvári króniká-nak kell neveznünk.

* * *

Az egyezések természetét általánosságban vizsgálva, azt találjuk, hogy a Somogyvári króniká-nak a honfoglalásról – tévesen a 955-i csatával kapcsolatban – adott rövid leírása szószerint egyezik ugyan ANONYMUS-sal, de határozottan kivonat jellegével bír. ANONYMUS-nál – bár itt az ő egyéni bővítéseit is figyelembe kell vennünk – négy fejezetben elszórva találjuk azt, amit krónikásunk egy mondatba sűrített össze. Ugyanezt mondhatjuk a Péter uralkodásával és Aba megválasztásával foglalkozó mondatról, ha a bővebb szövegű krónikákkal hasonlítjuk össze, melyekkel utolsó részében szószerint egyezik. Említettem már, hogy az 1047–1077. évig terjedő részben a krónikával való rokonsága ellen egyedül az szólhatna, hogy semmit sem mond el I. Béla és fiai korának többi krónikáinkban oly bőven tárgyalt, érdekes eseményeiből. Ugyanez áll azonban a krónikáinkkal kétségtelenül rokonnak felismert 1038–1047. évek történetére. Feltehetnők, hogy – ALBERICUS krónikájában e részek utólagos betoldásáról lévén szó – maga ALBERICUS hagyta el az ő szemében kevésbé érdekes részeket, amint pl. elhagyta az et de illis…t megelőző mondatot (957.). Ismerve azonban ALBERICUS dolgozásmódját, nagy valószínűsége nincs e feltevésnek. A 957. évnél azért hagyta el a hét menekült történetének előzményeit, mert azt a Somogyvári krónikáénál bővebb kidolgozásban vette át FREISINGENI OTTÓ-tól és SIGEBERT-től. Bár forrásaiból sokszor kihagy egész mondatokat, az 1038–1077. évek bő és érdekes történetét semmi esetre sem hagyta volna kiaknázatlanul, ha forrásában azt megtalálta volna.

Ez adatok mellőzése, az 1038–1077. évek történetének szűkszavúsága olyan kivonatos krónika használatára mutat, aminők a Somogyvári króniká-val rokon Z, V és Kn. A hétmagyar értelmezése körül támadt vaskos tévedés is arra mutat, hogy itt a bővebb szöveg másolásáról nem igen lehet szó. Viszont a kivonatolás e hibát is kielégítően magyarázhatja meg. Mindezt figyelembevéve, az úgynevezett rövid krónikákkal, különösen Kn összevonás útján keletkezett szövegével megállapított szószerinti egyezést nem tekinthetjük véletlennek. A Szent István megértéséről és Imréről szóló mondatok teljes egyezése alapján pedig kétségtelenül megállapíthatjuk, hogy a Somogyvári krónika egy a Z, V, Kn és rokonaikhoz hasonló, rövid szövegezésű krónikakivonat volt. A Somogyvári, Zágrábi, Váradi és KNAUZ-féle rövid zágrábi krónikák egy közös, kivonatos krónikaszövegre vezetendők vissza. Ez a XII. század elején már ismert rövid krónika azonban a vezérkori részben bővebb volt a ma ismert XIV–XV. századi rövid krónikáknál. Az is kétségtelen, hogy ennek a rövid krónikának szövegét – nem szólva a hétmagyar körül támadt értelemzavarról – S őrizte meg a leghívebben. Ennek szövege áll legközelebb a kivonat alapjául szolgáló ősforrásból közvetlenül merítő ANONYMUS-hoz, és a XIII. század krónikástól említett és idézett régi kódexek-hez. A Z, V és Kn ezzel szemben általában a bővebb krónikák, nevezetesen a Budai krónika szövegéhez tartják magukat. Ez volt az oka, hogy a S-val egyező, ősi részleteiket eddig betoldásnak tartották.[26] Eredményeink alapján most már megállapíthatjuk, hogy a Z, V, Kn és ezzel rokon rövid krónikáknak ezek az önálló részletei betoldások ugyan a Budai krónika XIII. századi forrásából másolt szövegbe, de egyúttal a régebbi – szent László haláláig terjedő – kivonatos krónika szövegének jól megőrzött maradványai. Zágrábban, Váradon, Somogyváron megvolt az ősforrás kivonata, melyet a XII–XIII. században helyi feljegyzésekkel, a királyokra vonatkozó adatokkal bővítve, folytatták.[27] A bővebb krónikától eltérő, a Váradinál pl. többnyire helyi vonatkozású adatok, a Somogyvárinál a szűkszavú királylajstrom, a régi rövid krónika helyi folytatásaiból valók. A XIV. században a Zágrábi és Váradi régi krónikák helyébe újakat írtak az akkor már közkézen forgó bővebb szövegű krónikából s ezekbe átvették a régi krónika több adatát.

Eddigi eredményeink szerint a közös N ősforrás Szent László uralkodásáig terjedt, de haláláig már nem. Ez ősforrásból egy rövid krónikát kivonatoltak, mely már 1141 táján alapul szolgált a Somogyvári krónika ALBERICUS-tól ismert szövegének másolásához. A régi krónikarész mind a S, mind a V krónikában, az egyház alapításáról szóló s a többi krónikától független értesítéssel végződik. Mindenesetre feltünő, hogy a rokon S, V, Z, Kn krónikákat egy-egy alapítóját Szent Lászlóban tisztelő egyház tartotta fenn. Láttuk, hogy szent Istvánnak legkésőbb Kálmán király korában (1095–1116.), de minden valószínűség szerint még a XI. század végén írt nagyobb legendáján is felismerhető a régi krónika hatása (filium, quasi iam unicum).[28] Feltünő az is, hogy a somogyvári krónika – szemben az összes többi korunkra jutott krónikák Hungari alakjával – a Kálmán király idejéig kizárólag használt, ez idő óta mind ritkábban előforduló Ungari névalakot használja.[29]

Mindezt egybevetve, fel kell tennünk, hogy a keresett Szent László koráig terjedő N ősforrást még Szent László halála előtt, mindenesetre az ő uralkodása idején írták s e krónika kivonatát s ezt egészítették ki a XII–XIII. század folyamán saját, helyi feljegyzéseikkel.

Az 1233. évi másolat alapjául szolgáló 1141 után leírt vagy másolt Somogyvári króniká-nak keletkezési körülményeit kutatva, két eshetőséggel kell számolnunk:

Az 1095–1141. évi uralkodási adatok pontossága s az imént említett körülmények valószínűvé teszik, hogy az 1141 után leírt krónika alapjául egy Szent László korában írt kivonatos krónika szoltál, melyhez Somogyváron 1095 óta egykorúlag jegyezték fel az uralkodási éveket, s ezt a krónikát 1141 után lemásolták.[30]

Tudjuk hogy a Somogyvári krónika Pilisen át jutott ALBERICUS-hoz. Semmi lehetetlenség nincs abban, sőt valószínűnek látszik, hogy 1233-ban Magyarország 1184 előtti történetének forrását kereső, Pilisen tartózkodó francia szerzetes, a pilisi rendtársak figyelmeztetésére a másik nagy szerzetesrend száz évvel idősebb magyarországi rendházának francia lakóihoz fordult s ezektől kapta meg a krónikát lemásolásra. Még sokkal valószínűbb azonban, hogy a pilisi ciszterciek saját rendjük valamelyik régebbi házától kértek adatokat. Ily cisztercita rendház pedig csak egy volt Magyarországon, a cikádori.

Szent Lipót osztrák őrgróf Ottó fiának, a későbbi freisingeni püspöknek és történetírónak, ekkor még morimundi ciszterci szerzetesnek, biztatására 1136-ban alapította az osztrák Heiligen Kreuz ciszterci rendi apátságát. Ebből a champagnei Morimundból telepített osztrák rendházból jöttek Cikádorra 1142-ben a II. Géza alapította új apátság francia és talán részben már osztrák-német lakói.[31] Ha az alapítás 1142. évi dátumát egybevetjük a Somogyvári krónika 1141 után történt másolásával, nem zárkózhatunk el az elől a feltevés elől, hogy a krónikának ALBERICUS által használt 1233 évi másolata a Somogyvári krónikáról 1142 táján másolt és Cikádoron az 1142–1204. évi adatokkal kiegészített krónikamásolaton alapult. Erre mutat az 1194. évi lapszéli feljegyzés is a dráva-szávaközi sáskajárásról. A cikádori apátság alapítója adományából bírta a Dráván túl Kuni valkómegyei falut, élvezte az eszéki vásárvám és rév jövedelmét s többi birtokai – Lota, Feket (Baranya) – sem messze voltak a Drávától. Megjegyzem, hogy a hétmagyar kérdésben tapasztalt zavar is megfelelőbb magyarázathoz jut ily kettős, idegenek által történt másolás feltevésével. Mindazonáltal ezt a megállapítást – egyelőre legalább – hipotétikus értékűnek tekintem.

* * *

Mivel azt tapasztaltuk, hogy néhány ponton KÉZAI kivonatos Gestája is közelebb áll a S, Kn, Z, V csoporthoz, mint a bővebb krónikák, az ő és ANONYMUS egyezéseire is ki kell terjesztenünk figyelmünket. A legfontosabbakat – minők Scythia leírásában a zona torrida, a Hung-Hungari etimológia, az északkeleti irányból való bejövetel, a kalandozások leírásának némely részletei – már DOMANOVSZKY kimutatta.[32] Figyelmet érdemel az is, hogy a KÉZAI-kivonat címe – ANONYMUS-szal egyezően s a későbbi krónikáktól eltérően – Gesta Hungarorum. Feltünő még, hogy KÉZAI Lél haláláról szólva, mellőzi a többi krónikákban fenntartott kürtjelenetet, amiről, mint mondja, némelyek mesélnek (quidam…fabulose asseverant). Igaznak tartja azonban, amit libri continent Chronicarum, hogy káromkodtak és fenyegetődztek. Tudva már most, hogy a kalandozások leírásában KÉZAI sok helyen közelebb áll ANONYMUS-hoz, mint a bővebb krónikák, hogy ANONYMUS nem ismeri a kürtjelenetet s hogy épen a KÉZAI-nál és rokonainál az augsburgi csatával összekevert – innmenti csata leírásában is feltünően egyeznek,[33] nem lehet kétségünk, hogy KÉZAI-nak e helye is, mint a többi ANONYMUS-szal egyező hely az ősforrásra vagy annak valamelyik leszármazójára vezethető vissza. Ez a leszármazó azonban nem lehetett ANONYMUS, ki néhol, így az augsburgi csatánál is – a Budai krónika tanúsága szerint – közelebb áll az ősforráshoz, viszont a Hung (folyó)-Hungari etimológiáját már Hungvár-Hungvári-Hungari-ra módosította.

* * *

Az eddigi fejtegetéseket összefoglalva, következő eredményeket állapíthatjuk meg:

A XII. századi (1077–1204.) Somogyvári királyjegyzék nem önálló forrásként, hanem mint egy Szent László uralkodásáig terjedő Somogyváron létrejött krónika kiegészítő része, folytatása jutott ALBERICUS-hoz az 1233. évi másolat útján.

A korunkra jutott magyar krónikáktól független királyjegyzékkel kiegészített Somogyvári krónikát – az ALBERICUS-nál fenntartott töredékekből ma ismert alakjában – valószínüleg még Szent László korában írták, 1141 után (talán Cikádoron?) lemásolták és 1205-ig egykorú feljegyzésekkel egészítették ki. A töredékes Somogyvári krónikában a legrégibb magyar krónikaszöveg jutott korunkra.

A Somogyvári krónika szövegén az 1233. évi másolat készítője nem változtatott, csupán László neve mellé toldotta be a Sanctus jelzőt, vagy a pilisi szerzetesek bemondása alapján, vagy saját tudásából.

A Somogyvári krónika nem lehet azonos a többi krónikák közös ősforrásával, mert annak más forrásokban hívebben megőrzött szövegét több pontban (hétmagyar, Péter uralkodási ideje) megrontotta, megváltoztatta (Bela pugil) és kiegészítette (quamvis eorum…subjaceat).[34]

A Somogyvári krónika forrása Szent László koráig terjedt, de László halála évét és uralkodása egész történetét már nem foglalta magában.

A Somogyvári krónika legközelebbi rokona az elveszett régi Zágrábi és Váradi krónikák, melyeknek a Somogyvárival rokon töredékei a Knauz-féle rövid zágrábi, a Zágrábi és Váradi krónikák-nak a bővebb szövegű (elsősorban a Budai) krónikától eltérő s a vezérkori részben ANONYMUS-sal egyező adataiban, interpolációiban maradtak fenn. A régi Zágrábi és Váradi krónikát említi a bővebb krónikából átdolgozott XIV. századi Zágrábi és Váradi krónikák bevezetése (Relatio Hungarorum in scriptis ab olim redacta.)

A Somogyvári, régi Zágrábi és Váradi rövid krónikák közös ősét, az elveszett kivonatos krónikát minden valószínűség szerint még Szent László korában kivonatolták a Szent László uralkodása idején írt bővebb szövegű ősforrásból (N).

Ugyanennek a bőszövegű Szent László-kori ősforrás-nak közvetlen leszármazói azok az elveszett kódexek, melyekkel a bővebb krónikák XIII. századi közös forrásuk nyomán a hétmagyar és Marót kérdésben vitatkoznak és ezt az ősforrást használta forrásul Anonymus is.

A Szent László-kori ősforrás közvetlen leszármazói Szent István nagyobb legendájának szövegéből nem merítettek. Viszont a KÉZAI-kivonat és a bővebb krónikák XIII. századi forrása már ismerte és felhasználta Szent István és Imre legendáit s ép ezekre hivatkozva hagyta el az ősforrásnak a megtérésről és Imréről szóló bővebb elbeszélését, inkább oly dolgokkal óhajtván foglalkozni, melyek az akkor már közkézen forgó legendákban nem voltak meg.

A bővebb krónikák és a KÉZAI-kivonat közös, XIII. századi forrása említi és fel is használta a Szent László-kori forrás egyik változatát. A KÉZAI-kivonat szövege néhány helyen közelebb áll az ősforráshoz, mint a bővebb krónikáké.


[1] Az e fejezetben tárgyalt párhuzamos szövegrészleteket lásd az I. fejezetben a 7–9. lapon.

[2] V. ö. XI. fejezet.

[3] Id. m. 83. l.

[4] Id. m. VIII. 51. l.

[5] PAULER (id. m. II. 605.) téved, mikor e tiltakozást ALBERICUS szövege ellen irányulónak mondja.

[6] V. ö. Szent István II. 6., 7. Szent László II. 2., 14., III. 6., 8. t.-c. Ezek értelmében a lopásba vagy más bűnbe visszaeső szabad embert előbb szolgaságra vetették s csak azután csonkították meg.

[7] FRAKNÓI: Szent László levele a Monte-cassinói apáthoz. 1901. 3. l.

[8] A bővebb szövegű krónikák és KÉZAI közös forrását PAULER IV. László, DOMANOVSZKY V. István korára teszi, tévesen KÉZAI elsőségét vitató, KAINDL pedig 1300 körüli időre; v. ö. alább a VIII. fejezetet.

[9] Irodalomtört. Közlem. VII. 1897. 420–421. l. V. ö. SEBESTYÉN: A magyar honfoglalás mondái. 1905. I. 124–128. II. 12., 47. l.

[10] Körösi Csoma Archivum. I. 1921. 148–153. l. – Magyar Nyelv. 1921. 205–206. l.

[11] FLORIANUS: Fontes. IV. 25–27. l. Utána SEBESTYÉN id. m. I. 124–130. l.

[12] Egyetlen kimutatható változtatása a Sanctus jelző László neve mellett.

[13] Ugyanennyi időre a 998–1000. és 1000–1038. évekre teszik István uralkodását a Pozsonyi évkönyvek és a Kis legenda: Anno imperii XXXVIII.

[14] Meg kell jegyeznünk, hogy – mint azt már KAINDL kiemelte (id. m. 22. l.) – az uralkodási tartamra vonatkozó időmeghatározások a krónikából származnak, de az epochális éveket ez adatokból maga ALBERICUS következtette ki. Legfeljebb Szent László halálának és I. András trónraléptének éve lehetett meg forrásban.

[15] Id. m. 84. l.

[16] Századok, 1875. 684. s köv. l. FLORIANUS IV. 94–103. l.

[17] MG.SS. XX. 794. l.

[18] MARCZALI I. Gézáig, KAINDL Szent Lászlóig, DOMANOVSZKY I. Andrásig ismeri fel a krónika hatását.

[19] Id. m. VII. 14. l. KAINDL itt önkéntelenül is ALBERICUS-t követi, ki az eredeti szöveget megtartotta, de Péter uralkodását más források alapján 1041–1043-ra tette.

[20] Ez nyilvánvalóan utólagos helyesbítés egy Péter kétszeri uralkodásának idejét pontosan ismerő krónikástól.

[21] ALBERICUS is 1047–1061 közé teszi az uralkodás idejét, noha XIV helyett tévesen XXIV-et ír.

[22] Id. m. 84. l.

[23] Id. m. I. 430. l.

[24] Ld alább és a 30. l.

[25] Megerősíti ezt az a feltünő körülmény is, hogy Szent László uralkodási évével kezdődik a S és a többi krónika eltérése.

[26] DOMANOVSZKY (Pozsonyi krónika 35–51. l.), aki először méltatta alapos figyelemre e rövid krónikákat, már kiemelte Kn vélt betoldásainak értékét, de a végső következtetést nem vonta le. MARCZALI id. m. 54., PAULER id. m. II. 604., KAINDL id. m. IX–XII. 1900. 69–72. l., még csak színtelen kivonatoknak tartják e krónikákat.

[27] Kiderül ez a Z és V bevezetéséből is: …utile est et expediens propter multa, ut omnium ducum tempore ingressionis eorum in Pannonia et omnium regum Hungariae nomina et tempora regiminum in quantum occurrit, describantur. Relatio enim Hungarorum in scriptis ab olim redacta inter cetera habet… ezt követi a magyarok bejövetelének és Álmos megválasztásának rövid leírása, mely nem a bővebb szövegű krónikából, hanem az itt tárgyalt N ősforrásból való. Nyilvánvaló, hogy a Scripta alatt a régi kivonatos krónika értendő. Később ugyane Z, V krónikák a bővebb szövegű krónikára is hivatkoznak: … ut habet Cronica Hungarorum… FLORIANUS III. 250., 253. l. A bevezetésre már KAINDL is figyelmeztetett. Id. m. IX–XII. 72. l.

[28] V. ö. 27. l.

[29] V. ö. HÓMAN: A magyar nép neve. 15–20., 56–60. l. ALBERICUS e tekintetben is híven ragaszkodik forrásaihoz. OTTÓ-tól és SIGEBERT-től vett szövegében Ungari-t, LIUDPRAND után Hungarii-t, a Pilisi feljegyzésekből vett adatoknál (1151 óta) mindig Hungari-t használ.

[30] Nem zárkózhatunk azonban el attól a feltevéstől sem, hogy az 1095 óta Somogyváron önállóan feljegyzett adatokat a somogyvári barátok csak 1141 után csatolták az akkor lemásolt krónikához.

[31] BÉKEFI: A cikádori apátság. 4–5., 28–30. l.

[32] DOMANOVSZKY: Kézai krónikája 39., 77., 82., 87., 91. l. V. ö. még MARCZALI id. m. 45., 72. l.

[33]

ANONYMUS LV.:

Regnante Conrado… Lelu, Bulsu, Botond… milites Zulte ducis Hungarie missi a domino suo partes Alemannie irrupuerunt… Sed tandem Lelu et Bulsun capti sunt et iuxta fluvium Hin in patibulo suspensi occiduntur. Botondu…

KÉZAI 57. l.

…Lel et Bulchu per communitatem Hungarorum in Teutoniam destinantur… imperator irruit super eos… Qui quidem in transitu Ratispone captivati… Caesar judicio suspendii condemnando Ratispone facit occidi in patibulo.

Budai krónika.

Regnante… Conrado… Hungari egressi, quibusdam partibus Teutonie devastatis… exercitus illos invasit… Lel et Bulchu… captivati sunt… Detentique sunt sine mora et Ratispone patibulo suffocati.


[34] Ezzel megdől a BÜDINGER-STEINACKER-féle szellemes, de magában is valószínűtlen feltevés, mintha a magyar krónikák ősforrásának szerzője a somogyvári francia szerzetesek közt volna keresendő.