A megelőző fejtegetések során rámutattam már azokra a feltünő egyezésekre, melyek ANONYMUS Gesta Hungarorum-ának a XI. századi Gesta Ungarorum leszármazóiként megismert Somogyvári, régi Zágrábi és Váradi krónikák-hoz s az abból merítő XII–XIII. századi forrásokhoz való közeli rokonságát bizonyítják. Mielőtt azonban ez alapon a későbbi krónikavariánsokhoz és az ősforráshoz való viszonyát véglegesen megállapítanók, néhány szót kell szólnunk ANONYMUS történetírói egyéniségéről és módszeréről, aminek ismerete nélkül feladatunkat sikeresen meg nem oldhatjuk.
A középkori történeti irodalomban alig találhatunk még egy művet, amelyről a szaktudósok oly ellentétes és végletekben mozgó ítéleteket alkottak volna, mint III. Béla király névtelen jegyzőjének Gesta Hungarorum című művéről. A szerző kora és személye körül folyt százados vitáról nem is szólva, művének forrásértéke sem részesült egységes megítélésben. Volt idő, mikor történetíróink szentírásként esküdtek „a magyar történetírás atyjá”-ul tisztelt ANONYMUS minden sorára. A legutóbbi félszázadban ezt a rajongó tiszteletet a legtulzóbb szkepszis váltotta fel. Külföldi és hazai tudósok szinte versengve igyekeztek a derék jegyző minden érdemét elvitatni. Művét tudákos fércműnek, költői fantazmagóriának, komoly tanulmányra alig érdemes mesének, őt magát tudatos fordítónak és történethamisítónak, meseköltőnek, naív etimológia gyártónak tüntetik fel. Az egyoldalú és tulzó kritikával szemben hosszú időn át senki sem mert határozottan szót emelni, sőt annak hatása alatt ANONYMUS művének részletes forráskritikai elemzésére, a szerző módszerének és történetírói kvalitásainak összefoglaló vizsgálatára sem akadt vállalkozó. MARCZALI s utána többen rámutattak a XII–XIII. századi regényes Gesta-irodalomnak ANONYMUS-on felismerhető hatására, de írói egyéniségének és művének az egykorú külföldi irodalommal összefüggő, egyetemes irodalomtörténeti keretben való méltatására komoly kísérlet nem történt. Pedig a királyi jegyző művéről sem alkothatunk helyes ítéletet, ha az értékelésnél figyelmen kívül hagyjuk a kort, melyen élt s e kor irodalmi törekvéseit és szellemi áramlatait.
III. Béla király névtelen jegyzője[1] több forrást használt művéhez. REGINO prümi apát, világkrónikáját, amit ANONYMUS forrásaként leggyakrabban szoktak emlegetni, nem használta közvetlenül, csak a későbbi krónikákkal közös ősforrása, a XI. századi Gesta útján. ANONYMUS-nak és a XIII–XIV. századi krónikáknak REGINO-ból származó összes átvételei erre a XI. századi ősforrásra vezethetők vissza.[2] Felhasználta azonban műve első fejezetéhez az Exordia Scythica néven ismert JUSTINUS-kivonatot,[3] mégpedig – mint FÓTI megállapította – ennek Vatikán-urbinói variánsát,[4] melyből lényegesen kibővítette a XI. századi krónikának REGINO-ra s végeredményben szintén JUSTINUS-ra, mint REGINO forrására visszavezethető Scíthia-leírását. A XIII. századi krónikás – a KÉZAI kivonat és a bővebb krónikák forrása – viszont OROSIUS és ISIDORUS alapján dolgozta át a XI. századi Gesta bevezető részét. Ez átdolgozások következménye volt, hogy az ősforrásnak némely, REGINO-ból átvett részletét egyik is, másik is elhagyta, amiből KAINDL, ki az urbinói kéziratot még nem ismerte, – helytelen okoskodással – arra következtetett, mintha ANONYMUS a JUSTINUS-kivonat mellett újra elővette volna REGINO-t is, a forrásul használt XI. századi Gesta forrását.
A honfoglalás problémáival kapcsolatban már régebben rámutattam ANONYMUS-nak egy másik forrására, a felső-tiszavidéki, illetőleg egri egyházmegyei helyi és nemzetségi hagyományokra. Megállapíthatónak véltem, hogy a VIII–XXXII. és XXXVIII–XL. fejezetek – tehát az egész munka gerince – egri egyházmegyei hagyományokon, a XXXIII–XXXVII. fejezetek pedig a Katapán és Szemere nemzetségek hagyományain alapul.[5] melyhez csak keretül szolgál Álmos családjának és a vele törzsi kapcsolatban élő vitézeknek a többi krónika elbeszélésével rokon története. E megállapításomat megerősítik az mint elvégzett és alább következő szövegösszehasonlítások.[6] A XI. századi Gesta már leszármazóival rokon helyeket és szövegbeli egyezéseket ANONYMUS művének I–XII., XIV. és XLI-LVII. fejezeteiben találtuk. A többi (XIII., XV–XL.) fejezetben csak itt-ott találjuk az amazokban már említettek (XXVIII.: Marót, szolgaságravetés, többhelyt: lakomázás, adományozások) ismétlését s még egy-két, a régi Gesta honfoglalástörténeti elbeszélésére visszavezethető részletet (XVII.: a sóvári lengyel határ stb.) A Gesta Ungarorum elbeszélését tehát csak keretként használta fel a maga egyéni írói művéhez. Bár sokhelyt szószerint követi, lényegesen kibővítette, tartalmilag és stilárisan is módosította azt.
Forrásait – köztük a JUSTINUS-kivonatot és a Gestát – gyakran szószerint másolja, nem elégedett azonban még az ott olvasottak ismétlésével, színtelen másolásával. A száraz tényekhez, aminők pl. a fejedelemválasztás és vérszerződés, Ed és Edömén népének ruthéniai csatlakozása, az új haza területén talált különféle népek leverése és az ország meghódítása stb., személyi jellemrajzokat, csataképeket, szertartásos beszédeket és szerződésszövegeket komponált s ez egyéni kompozícióhoz más írók műveiben talált színes leírásokat is felhasznált, néha szószerint, néha csak értelmileg követve forrását. E célra DARES PHRYGIUS trójai történetét, a Gesta Alexandri magni-t és más olvasmányait használta fel.[7] Hatásuk alatt kerek formába, művészi egészbe önti, kiszínezi a honfoglalásnak többi krónikáinkban kevésbé színes és eléggé szűkszavú elbeszélését.
Forrásait általában híven követi, de mégis kritikával használja. Feltünő a mondákkal szemben követett szkeptikus eljárása. „A parasztok hazug meséit és a népénekesek csacska énekeit” kifejezetten elítélő és lenéző tudósnak gondja volt rá, hogy a forrásában olvasott mondai részleteket megbírálja. E kritikája eredményeképen a mondákat vagy mellőzte, vagy realizálta. A nőrablás szép mondája helyett külföldi forrásait követve, szárazon említi fel a Mágog-származtatást. Lél kürtjének és az innmenti csata hét menekültjének mondáját mellőzi. A csodaszervas mesés történetét egyszerű vadászkalanddá alakítja át, melyben a szarvas nem tűnik el, hanem az üldöző bors nyilainak áldozatává lesz. A fehérló mondában a mondai lóajándékot 12 lóból, 12 tevéből, 12 kún fiúból, 12 ruthén lányból, értékes prémekből és drágaságokból álló fejedelmi ajándékkal helyettesíti.
Az ősi mondákban népünk szellemi életének korunkra jutott emlékeit vizsgáló modern tudósok szemében ez az eljárása barbár tudatlanságnak tűnik fel s rendszerint nem is haboznak e vádat ráolvasni ANONYMUS-ra. Holott az ő korában, a hiszékenységre hajló, csodás és mesés dolgokat való tényként tárgyaló, kritikátlan történetírók korában valósággal üdítően hat ez az önálló főre valló, tudós racionalizmus.
Kritikájának fejlettségét, rendszeres gondolkodását és alapos ismereteit bizonyítja a honfoglalás történetének geográfiai és stratégiai szempontjából tökéletes kidolgozása. Önálló kritikája sodorta tévedésekbe is, melyek közül legjellemzőbb az ethnográfiai anakronizmusra való hajlandósága. Korának ethnográfiai, politikai földrajzi, alkotmányjogi és társadalmi viszonyai minden gondolkodó középkori írót befolyásoltak a régmult idők ethnográfiai, politikai, alkotmányjogi és társadalmi viszonyainak rajzában, hacsak egykorú írott forrásokra nem támaszkodott. E tévedést ANONYMUS sem kerülhette el, aki a középkor íróit jellemző módon saját kora állapotainak visszavetítésével magyaráz régmult eseményeket és tényeket. Éd és Edömén népének a korabeli ruthéniai kúnság hatása alatt kúnokat lát. A frank fennhatóság alatt élő dunántúli pásztorokat, a XI. századi Gesta római pásztoroknak nevezett pannóniai vlachjait, kiket a XI. századi orosz krónika is dunamenti volochoknak mond, a korában Erdély délkeleti sarkán már egy emberöltő óta mindsűrűbben beszivárgó oláh pásztorokkal azonosítja. A zoborvidéki szlovének morva hercegét csehnek mondja. A vérszerződés okiratát a korabeli kancelláriai praxis hatása alatt szerkeszti meg.[8] Az előkelőket a keresztény királyság titulatúrája szerint principales persone, nobiles stb. néven említi; lovászmesterről (magister agazonum), fejedelmi tanácsról (consilium ducis), udvartartásról, lovagi tornákról stb. beszél. Előadását – a kor tudományos szokása szerint – etimológiákkal fűszerezi.
E hibáinak forrását nem kereshetjük – szigorú bírálót követve – vélt kritikátlanságában, mesélő hajlamában vagy épen tudatos irányzatosságában. Hibái közösek kora önálló tehetségű, kritikára törekvő és a művészi szempontokat is szem előtt tartó históriaíróinak hibáival. ANONYMUS a XII. századi Európa kulturális központján, Páris egyetemén szerezte meg azt a magasabb műveltséget, melyet e korban a főpapoktól, általában a műveltektől s főleg a királyi kancelláriákban működő papoktól megköveteltek.[9] Itt tanulta meg a szabályos betűvetés, az oklevélszerkesztés, a stilizálás művészetét; itt szerezte meg a praktikus ismeretek mellett az általános műveltséghez tartozó grammatikai, retorikai, történeti és más ismereteket.[10] Ez iskolából kikerülve, III. Béla bizánci és francia levegővel telített ceremóniás udvarába került, mint királyi jegyző. Az iskolai környezet, melyből kikerült, az udvar, ahol élt és hivatásának természete korának művelt nagyvilági emberei sorába emelték. Semmi esetre sem volt az a kolostorfalak közt élő „barát-krónikás”, aminek sokan nevezik. Szemben a középkor lélektelen kompilátoraival s a tények rideg felsorolásával megelégedő annalistákkal és krónikásokkal, ANONYMUS egyike volt a történeti források alapján dolgozó, de ezek nyers anyagát kerek szépirodalmi formába, művészi egészbe öntő história vagy gesta-íróknak.[11] Ennek a korai középkorban szokatlan, német földön később is ritka történetíró-tipusnak ANONYMUS egyik legjellegzetesebb képviselője. Felületes vizsgálattal hajlandók volnánk egy korai reneszánsz-hullám előjelét látni ebben a félig tudományos, félig szépirodalmi munkásságban. A klasszikus irodalom – különösen a retorikai színezés iránt hajlamos LIVIUS – hatása félreismerhetetlen. De ez a hatás csak külsőleges és közvetett. Anonymus irodalmi mintaképei a párisi egyetemen sokat olvasott DARES PHRYGIUS trójai története és más hasonló regényes színezetű történeti rajzok voltak. DARES-t és a francia regélő történetírókat FREISINGENI OTTÓ s az ő versfaragó epitomatora, VITERBÓI GOTFRID és más német írók is olvasták, de szellemi hatásuk az ő komoly és nehézkes német tollukon alig ismerhető fel. ANONYMUS ízlésén és stílusán a regényesség és könnyebb formák iránt már akkor hajlamos XII. századi Páris hatása alatt mélyebb nyomokat hagytak. Műve mindazonáltal ment sok kortársának – köztük az ú. n. Hún-krónika írójának[12] – jellemző hibájától. Későbbi korok eseményeit, személyeit tudatosan nem helyezi át a megelőző korszakokba. Írott és szóbeli forrásai elbeszéléséhez, gyakran betűszerinti szövegéhez is híven ragaszkodott. Amit hozzátett, az csak a forrásokból megismert személyek, tények és események jellemzésére, színezésére szolgáló sallang, a való események magva körül csoportosuló, azokat részleteseményekre bontó írói frazeológia. Nagy tévedés volna, ha ez irodalmi hatás alapján ANONYMUS művét a lovagkori regényes történeti művek közé sorolnók. III. Béla király jegyzője kora egész tudományos fegyverzetével és íróművészetével felkészülve fogott a magyar történet feldolgozásához. Törekvése őszinte tudós törekvés. Műve a kor színvonalán álló komoly történetírói munka. Ő maga jó tollú, komoly históriaíró e szó XII. századi értelmében.
Hibái mégis óvatosságra intenek, midőn a XI. századi ősforrásból származó adatainak megítéléséhez és kiválasztásához fogunk. Mindig számolnunk kell az író egyéni módosításaival, színező bővítéseivel, tudós változtatásaival.
ANONYMUS-nak a XI. századi Gestához való viszonyát vizsgálva, mindenekelőtt a későbbi krónikákkal és más forrásokkal értelmileg és szószerint egyező helyeit kellene felsorolnunk. A megelőző fejezetekben azonban már részletesen foglalkoztunk a XI. századi Gesta közvetlen leszármazóinak és ANONYMUS-nak felfogásbeli és szövegegyezéseivel. Másrészt pedig MÁTYÁS FLÓRIÁN,[13] PAULER,[14] DOMANOVSZKY[15] és KAINDL[16] a krónikák viszonyát tisztázó kutatásaik közben – a rokon szövegrészletek beható ismertetése és közlése mellett – rámutattak azokra a helyekre, melyek ANONYMUS-nál és a XIII–XIV. századi krónikákban (KÉZAI, Budai és Bécsi Képes krónikák) a közös forrás használatát bizonyítják. Ezekután felesleges volna az összes egyező szövegrészek felsorolásának ismétlése. Ki kell azonban emelnem, hogy ANONYMUS a forrásaiból megismert tények színezésére, az előadás élénkítésére nemcsak DARES PHRYGIUS-tól vett át személyi jellemzéseket, csataleírásokat, stiláris fordulatokat, hanem a Gesta Ungarorum-ból is. Már MARCZALI[17] és MÁTYÁS FLÓRIÁN[18] rámutattak néhány fontos részletre, ahol Anonymus a honfoglaláskori események szinezésére az ősforrás királykori részének csataleírásait, kifejezéseit vette át. Alább ANONYMUS és a Gesta viszonyát más oldalról vizsgálva, ez egyezésekkel részletesen fogok foglalkozni.[19] Itt csak annyit állapítok meg, hogy ezek közt számos Salamon, I. Géza és Szent László korának történetéből vett részlet van, amiből nyilvánvaló, hogy ANONYMUS forrásának legalább is Szent Lászlóig kellett terjednie.
A megelőző fejezetekben elvégzett szövegösszehasonlításokból az is kiderült, hogy ANONYMUS – egyéni változtatásait és a tartalmi bővítések ellenére is – általában közelebb áll az ősforráshoz, mint a későbbi krónikák közös XIII. századi forrása. Elsőbbségének legfontosabb bizonyítékát mégis alkotmányjogi felfogásában kell látnunk. ANONYMUS-nál és a XI. századi ősforrás felfogását híven visszatükröző több forrásban Álmos és Árpád korlátlan monarcha és hadvezér. Mellettük csak a tanácsadó, a főtisztviselő és alvezér szerepe jut a többi vitézeknél előkelőbb és hatalmasabb (viri nobiles genere et potentes in bello, fide stabiles) hét főúrnak (principales persone, duces), a legendás hétmagyar-nak, mint a királyi tanácsban résztvevő, ispáni tisztet viselő (ipsi et filii eorum nunquam a consilio ducis et honore regni omnino privarentur) és hadvezető uraknak a XI–XII. század patrimoniális királyságában. Ez a felfogás az integer királyi hatalom korának, Szent István, Szent László és III. Béla patrimoniális királyságának közfelfogását tükrözi vissza. Azért a korét, amikor Szent László a királyi tanácsban ülő optimates-ekkel hozza törvényeit, mikor a hatalmi funkciókat a királyi udvar és a vármegyék élén a király által kinevezett ispánok gyakorolják, mikor FREISINGENI OTTÓ szerint a magyar urak még suttogni sem mernek a király jelenlétében, mikor Imre – a hagyomány szerint – egy pálcával kezében fogja el lázadó öccsét saját serege közepén, mikor Nyugat és Kelet leghatalmasabb uralkodói, a német-római császár, az angol és francia királyok s a bizánci császár egyenrangú uralkodótársnak ismerik el, családjukba fogadják a hatalmas Magyarország dúsgazdag királyát.
Az ősi alkotmány és politikai szervezet valódi képe ANONYMUS-nál, sőt már XI. századi forrásában is elhalványodott; emlékét háttérbe szorította a Szent István korában diadalra jutott új államszervezet, de ez az emlék mégis kifejezésre jut a néppé szövetkezett hét törzs tartalmát vesztett egykori népnevével (hétmagyar) nevezett hét törzsfő fejedelemválasztó szertartásában: a vérszerződésben, a karkhász és gyula bírói méltóságoknak emlékét őrző Zsolt-kori bíróválasztásban, a nemzetségeknek a régi törzsi tagoltság szerint elkülönözött megtelepedésében (különösen a felső-tisza- és mátravidéki úgynevezett kúnok, az Árpád törzséhez tartozó nemzetségek és Tuhutum szamosvölgyi megszállásában). Gyér és nehezen kihámozható, de biztos nyomai ezek az ősi politikai szervezetnek, a törzsrendszernek.
A hún történettel kapcsolatos XIII. századi műben már alig találjuk meg ezeket a nyomokat. A szövetkező hétmagyar helyett itt már a honfoglaláskor – Erdély földjén – mesterségesen alkotott hadifelosztásról, hét hadsereg-ről és hét hadnagy-ról hallunk, melybe a katonai szükségnek megfelelően osztották be a 108 nemzetség fegyvereseit, de nem az egész népet. A gyökeres nemzetségek communitasa a katonai kényszerhelyzet nyomása alatt (irruptionem circumquaque iacentium dominorum formidantes), mintegy időleges katonai vezetőkül (KÉZAI tamquam duci) választotta a hadnagyokat (capitanei), kik egyénileg kiválóbbak és hatalmasabbak lehettek a többinél, de rangra, származásra equivalensek a többi nemesekkel (in ipsis venerari potest nomen dignitatis plus aliis et potentie, nobilitatis vero equaliter). S ez a hét hatalmas – az egész nemesi község hatalmát képviselő – hadnagy egymás közt is egyenrangú. Árpád csak első az egyenlők közt, primus inter pares, gazdagabb és hatalmasabb a többinél (ditior et potentior), de nem fejedelem, nem monarcha. Előjoga, hogy nemzetsége elől megy a harcba és utoljára hagyja el a harcteret s vele egyébként egyenrangúak hadnagytársai a Csák-ok, Kán-ok, Kaplony-ok ősei, a régi bírói méltóság emléke is elhalványodott; bár a hún történet elején még kísért, a magyar történetben nyoma sem maradt. A törzsi különállás halavány nyomai is eltűntek. A bukásra ítélt régi politikai szervezet utolsó életmegnyilvánulása, a leghatalmasabb törzsfők harca Szent István ellen, a királyi hatalom és kereszténység ellen lázadó uralkodóházi tagok (Gyula a király nagybátyja, Koppány István anyjának rokona) lázadásaként tűnnek fel a XIII. századi viszályokat átélt író szemében.
Ez a felfogás a XIII.–XIV. század rendi Magyarországának határozottan feudális ízű felfogása s egészen idegen a tatárjárás előtti kortól, sőt a királyi hatalom teljességének kiépítésére törekvő IV. Béla virágkorának felfogásával is éles ellentétben áll. Az öreg Béla király és fia közt kitört testvérharcok és az erkölcsi fertőbe sülyedt IV. László korának szülöttje ez a felfogás. Azé a koré, mikor a köznemesség a magával egyenrangúnak tartott hatalmaskodó oligarchák – a Csák-ok, Kán-ok, Kaplony-ok s a többiek – ellen nemesi communitások-ba, a nemesi vármegyébe csoportosulva igyekezett magát, vagyonát és nemesi jogait megvédeni, mikor a magyar nemesség kénytelen volt egymással harcban álló vagy pogány kúnokkal, tatárokkal cimboráló királyai ellen fegyvert fogni, mikor a királyok az alattvalók kegyeit keresték, mikor a királyi tekintély porba hanyatlott.
A belső okok mellett ANONYMUS felfogásának elsőbbségét bizonyítja a XIII. századi krónikásnak fentebb részletesen tárgyalt polémiája is,[20] melyen a krónikás kifejezetten tiltakozik a hét magyar domináló honfoglalásbeli szerepét és ivadékaik előkelőségét kiemelő régi kódexek felfogása ellen s azzal szemben az egész nemesi közösség honfoglalását és az egész nemesség egyenrangúságát vitatja.
E lényeges és korhatározó felfogásbeli ellentét mellett, a krónikák szerkezete, a részletek és maguk a szövegek is ANONYMUS elsőbbségét bizonyítják.
A XIII. századi közös forrásra visszavezethető krónikák – KÉZAI, a Budai, Bécsi Képes krónikák és rokonaik – két részre tagolódnak: a primus és secundus introitus, vagyis a húnok és magyarok történetére. ANONYMUS-nál nyoma sincs a primus introitus részletes történetének, az ú. n. Hún-krónikának. Találunk nála egyet-mást Attiláról, amiből kiderül, hogy a hún-hagyomány már a XI–XII. században élt, de Attila és a húnok tetteivel részletesen nem foglalkozik. Álmost, Árpádot és a hétmagyart állítja elénk a nemzet honfoglaló hőseiként. Vele szemben a XIII. századi írónál Álmos és Árpád személyes nagyságának, a hétmagyar honfoglalásának emléke elhalványodott, teljesen háttérbe szorult a világverő Attila mellett. Itt már Attila a nemzet igazi hőse és a húnok honfoglalása az igazi honfoglalás. Ezzel kapcsolatban hallunk minden az eredetre, őshazára, vándorlásokra stb. vonatkozó tényről. Mivel a régi Gesta közvetlen leszármazóiként felismeri Somogyvári, Zágrábi és Váradi krónikák és az ősforrásból merítő többi források ebben is ANONYMUS-szal egyeznek, nyilvánvaló, hogy az ősi felfogást és szerkezetet ANONYMUS hívebben őrzi meg. A magyarlakta őshaza leírásában is közelebb áll az ősforráshoz ANONYMUS homályos meghatározása (versus orientem), a későbbi krónikák határozottabb helymegjelöléseinél (Persidem inhabitant regionem; in paludibus Meotidas), hiszen RICARDUS-tól tudjuk, hogy Julián és társai az ősmagyarokról per scripta antiquorum sciebant quod ad orientem essent, ubi essent penitus ignorabant. ANONYMUS megőrízte a pannóniai római pásztorok, a pascua Romanorum RICARDUS-nál és TAMÁS-nál is fenntartott hagyományát. A többi krónikában már csak egy halvány emlékezés nyomát találjuk Attila történetében (Vlachis, qui ipsorum coloni extiter ac postores, remanentibus), noha e krónikák itt közelebb állnak abban az ősforráshoz, hogy az orosz krónikából is ismert pannóniai (dunántúli) római pásztorokkal azonosnak mondják a vlachokat,[21] kiket ANONYMUS tévesen a XII. században beszivárgó erdélyi rumuny (oláh) pásztorokkal azonosít. A Dentu-Moger-dempti etimológia is a krónikák másodlagosságát bizonyítja. A ruténiai kún, azaz kabar (Ed és Edumen) és a tisztántúli székely csatlakozást külön tárgyaló ANONYMUS-szal szemben a XIII. századi írónál a két különálló népelem összekeveredik s a székelyek csatlakozásának színhelyévé lesz Ruténia. Az ősi hagyomány ANONYMUS-nál fenntartott Marótja a Hún-krónikában a külföldi forrásokból megismert Szvatopluknak ad helyet. Álmos szerepe a krónikák Árpádjával szemben s ebből következőleg Géza neve mellett az „ötödik fejedelem” jelző, szent István aktív térítői munkásságának kiemelése, mind ANONYMUS szövegének és felfogásának elsőbbségét bizonyítják.[22]
ANONYMUS Gesta Hungarorum-a szerint nemcsak egyes szövegrészletek, hanem felfogás és tartalom tekintetében is közelebb áll a XI. századi Gestá-hoz, mint a későbbi krónikák, melyek egy XIII. századi közös forrásra vezethetők vissza. Bizonyos azonban az is, hogy ez a XIII. századi író nem ismerte és nem használta forrásul ANONYMUS Gestá-ját. Maga az a tény, hogy a krónikáknak a régi Gesta Marótját pótló Szvatopluk személyét s az efölött aratott diadalt kidomborító, szűkszavú elbeszélése semmit nem tartott fenn ANONYMUS színes és változatos honfoglalástörténeti elbeszéléséből, kétségtelenül bizonyítja, hogy írója ennek művét nem ismerte. Mert ha ismerte volna, semmiesetre sem mellőzte volna az abban leírt események és személyek egy részének felsorolását. Van azonban közvetlen bizonyítékunk is ANONYMUS használata ellen azokban a helyekben, ahol a krónikák közelebb állnak az ősforráshoz Anonymusnál. Így pl. – hogy csak nehány jellemző helyet soroljak fel – Anonymus tudja ugyan, hogy az őshazában maradt magyarokat nevezik Dentu-Moger-eknek, mégis az őshazát tévesen Dentu-Moger-nek mondja a többi krónikában SPALATÓI TAMÁS-sal egyezően fenntartott eredetibb Mogeria (Mageria) helyett. E krónikák tartották fenn a hún történetben a X. századi Zoárd történetileg igazolt (LIUDPRAND: Antopodosis. III. 2.) itáliai hadjárata emlékét, míg ANONYMUS csak a görögországi kivándorlás (Soba-Mogera) hőseként említi Zoárdot. A hét vezért ANONYMUS septem principales personae néven említi, míg a krónikák a capitanei mellett RICARDUS-hoz hasonlóan duces-nek (K. 57.: capitanei seu duces, 72. 1.: capitanei, tamquam duci; B. 39. 1.: Árpád cum septem ducibus) nevezi őket. A csodaszarvas- és fehérló-mondák, melyekkel ANONYMUS-nál realizálva, eredeti formájukból kiforgatva találkozunk, a krónikákban a mondahűség szempontjából eredetibb alakban tűnnek fel.
Mindent egybefoglalva megállapíthatjuk, hogy:
ANONYMUS Gesta Hungarorum című művének főforrása a Somogyvári krónika, a Zágrábi, Váradi és KNAUZ-féle rövid krónikák önálló részleteinek, a László- és Gellért-legenda, SPALATÓI TAMÁS, RICARUDS, ODO DE DEOGILO, VITERBÓI GOTFRID és a Lengyel-magyar krónika közös forrásaként felismert XI. századi Gesta Ungarorum volt.
ANONYMUS és a későbbi krónikák XIII. századi forrásának írója egymás műveit nem ismerték és nem használták fel; egyező részleteik a közös ősforrásból, a XI. századi Gesta Ungarorum-ból származnak; ANONYMUS felfogás, részletek, sőt ott ahol a krónikával érintkezik szöveg tekintetében is közelebb áll ehhez az ősforráshoz, mint a hún-történettel kapcsolatos XIII. századi forrás leszármazói,[23] mivel azonban ő más forrásokat is használt s ezek alapján kibővítette, stiláris szempontból átdolgozta és egyéni íróművészettel kerek egészbe öntötte a régi Gesta színtelenebb honfoglalástörténeti elbeszélését, távolabb áll az ősforrástól, mint annak többi fentemlített s az előzőkben ismertetett közvetlen leszármazói.
[1] ANONYMUS korát illetőleg v. ö. MÁTYÁS FLÓRIÁN: Anonymus időkora I–VI. (Akad. Ért. 1866–71. Az utolsót a szerző kéziratában használtam BARANYAY BÉLA barátom szívességéből.); M. FLORIANUS: Fontes domestici II. 258–302 l., FEJÉRPATAKY: Irodalmunk az Árpádok korában. Budapest, 1878. 67–71. l., PAULER: Anonymus külföldi vonatkozásai. (Századok, 1883.) és A magyar nemzet története I.2 359–361., 516–517. l., SEBESTYÉN: Ki volt Anonymus? II. 1–58 l., MELICH: Bolgárok és szlávok. (Magyar Nyelv, 1921.) III. Béla kora mellett döntő jelentőségű bizonyítékkal rendelkezünk az ANONYMUS-tól érintett társadalmi és politikai intézményekben és a magyar szavakban. A XIII. század közepe óta divatjukat mult kihangzós névalakok (Edu, Borsu, almu stb. Ed, Bors, álom helyett), a cs jelölésére használt s (Sunad = Csanád stb.) és más nyelvi sajátságok egyáltalában nem hagynak fenn kétséget a keletkezési kor tekintetében. KAINDL újabb érvei a IV. Béla-kori származás mellett (Studien. IX. 30–31. l.) egészen értéktelen valószínűségi érvek. Nem tartja valószínűnek, hogy III. Béla jegyzője elpuhultnak, asszonyosnak írta volna a görögöket, holott tudjuk, épen III. Béla korában utolsó óráit élte a Manuel korában oly hatalmasnak látszó görög császárság és a magyar király mint döntő tényező avatkozott be a marakodó görögök belső ügyeibe. Kétségbevonja, hogy III. Béla-kori író lovagi tornáról beszélhetne, holott LÜBECKI ARNOld-ban hitelt érdemlő tanunk van arra, hogy Béla Frigyes császár tiszteletére ilyet rendezett. Többi érve még semmitmondóbb.
Az író személyét illetőleg v. ö. Turul, 1912. 107. l., hol személyét III. Béla és Imre híres kancellárjának, KATAPÁN későbbi egri püspöknek környezetében keresem. JAKUBOVICH EMIL legújabban nyomós érvekkel felfegyverkezve foglal újra állást a Pdictus magister régebbi P. dictus magister vagyis magisternek nevezett P. értelmezése mellett. (Magyar Nyelv, 1925. 27–31. lap.) Tekintettel arra, hogy ANONYMUS a XII.–XIII. század fordulóján élt, azt hiszem minden eddigi hipotézissel szemben helytállóbb hozzávetés, ha abban a Petrus magister-ben keressük személyét, akit 1183-ban a később III. Béla, illetve fiai kancelláriájában működő Adriánnal, Kalánnal (? „Alano magistro”), Róberttel és az 1183–92. közt Adriánnal együtt Párisban járt s ott meghalt Bethlem-mel együtt II. Géza egykori kancellárjának, az első „comes capellae”-nak, Miklós esztergomi érseknek környezetében látunk, mint kanonokot s aki sem kancellár, sem püspök nem volt, természetszerűen nevezte magát Béla király notáriusának, ha szolgálatát a kancelláriában Katapán kancellár idejében kezdte meg.
[2] Lásd a XI. fejezetet.
[3] MG. Auct. antiquiss. XI. 318–321. l. V. ö. RÜHL: Zu den Quellen des Anonymen Notars d. Königs Béla. (Forschungen z. deutsch Gesch. XXIII. 601. l.) KAINDL: Studien IX. 16–22. l.
[4] FÓTI J. LAJOS: Góg és Mágóg, (Irodalomtört. Közl. 1913.) és A német történeti kutatás és az Anonymus probléma. (HEINRICH Emlékkönyv. 1912. 25–29. l.) V. ö. még GOMBOCZ részletes ismertetését (Nyelvtud. Közlemények. XLV. 1918. 141–146. l.) Ld. XI. fejezet.
[5] Ez alapon kerestem a Névtelen jegyzőt KATAPÁN egri püspöknek környezetében. Turul, 1912. 105–107. l.
[6] Ld. az I., IV., V., VII., X. fejezetben.
[7] FLORIANUS: Fontes. II. 246–251. l., MARCZALI: id. m. 65–66. l.
[8] MADZSAR IMRE barátom figyelmeztetett a vérszerződés és a XII–XIII. századi kancellária okleveleinek feltünő rokonságára.
[9] V. ö. SEBESTYÉN: Ki volt Anonymus? 86–98. l.
[10] V. ö. HAJNAL: Írástörténet. 1921. 84–101. l.
[11] V. ö. XIII. fejezet. III. rész.
[12] V. ö. köv. fejezet.
[13] Fontes. II. 249., 251–253. l.
[14] A magyar nemzet története Szent Istvánig 197–236. l.
[15] Kézai krónikája 74–94. l.
[16] Studien, VII–IX.
[17] Id. m. 71. l. a kunok nyerstökhöz hasonló beretvált fejéről és a besenyő telepítésről.
[18] Fontes. II. 252–253. l. Erdély leírása és a király tekintetének tüze alatt elolvadó besenyő sereg.
[19] Lásd 72–75. l.
[20] Lásd 23–24. l.
[21] Az ország lakóinak felsorolásában is csak vlach-okat említenek s a velük azonos pastores-ekről nem szólnak. V. ö. 54. l.
[22] V. ö. a megelőző fejezetekben a részletes összehasonlításokat.
[23] Az eredményeket megállapítva, ki kell emelnem, hogy van ANONYMUS-nak egy adata, mely ezeknek az eredményeknek látszólag ellentmond. I. András leszármazásának kérdésében (Andreas rex filius calvi Ladislai) – szemben a XI. századi Gesta más leszármazóival – a XIII–XV. századi krónikákkal egyezik. Ezzel az adattal alább az első Árpádok genealógiájával kapcsolatban külön fogok foglalkozni. Ld. a XII. fejezetet.