XII. AZ ÁRPÁD-HÁZ NEMZEDÉKRENDJE A GESTA UNGARORUMBAN.

Az első Árpád-házi királyok genealógiájának krónikáink viszonyára is világot vető kérdése középkori történetünk legtöbbször megvitatott problémái közé tartozik. Mellőzve a kérdés kötetekre rugó gazdag irodalmát, csak NAGY GÉZA és KARÁCSONYI JÁNOS hosszú polémiájára utalok, melynek során a forrásadatok és az összes irodalmi vélemények – pro és contra – beható, bár mindkét oldalon kissé elfogult vizsgálatban és megvitatásban részesültek.^[1] Ez a tartalmas vita, a maga irodalmi és forrásidézeteivel felment a bővebb tárgyalás kötelezettsége alól.

ANONYMUS-nak és a KÉZAI elveszett teljes Gestájára visszavezethető krónikáknak szent István anyjáról adott, egymással a lényegben megegyező értesítése – eddigi eredményeink szerint – a közös ősforrásból, a Szent László-kori Gestá-ból való. Ugyanezt mondhatjuk Vazul fiainak a Zágrábi, Váradi krónikákban, a Gellért legendában és a XIII. századi Gestában többször cáfolt régi kódexekben talált leszármazásáról.^[2] Mindkét tudósítás fedi más megbízható XI. századi források értesülését.

A XI. század elején írt Hildesheimi Évkönyvek^[3] szerint Szent István anyai nagybátyját (avunculus), Gyulát legyőzve, feleségével és két fiával elfogja és tartományát elfoglalja. Ez az adat a Hildesheimi Évkönyvek más adataival együtt átment az Altaichi Évkönyvek-be s innét a XI. Századi Gesta Ungarorum-ba. A Szent László-kori magyar író azonban a királyi ház hagyományaiból kiegészítette a forrásában talált adatot. Megnevezte István anyját (Sarolt), Gyula fiait (Bua és Buhna) és tartományát (Erdélyt) és kiemelte Sarolt nagy szépségét (de pulchritudine eius provinciales duces diutius loqubantur).^[4] Gyula és Sarolt leszármazásáról az író nem szólt részletesen; az átdolgozók közül ANONYMUS kiegészíti a genealógiát,^[5] míg KÉZAI, a IV. László-kori Gesta írója, csak annyit tartott szükségesnek megjegyezni, hogy István nagybátya a harmadik Gyula volt a honfoglaló vezér óta. Hogy a királyi udvarral szoros összeköttetésben álló Szent László-kori író alig pár évvel Szent István szentté avatása és alig egy félszázaddal halála után jól volt értesülve István anyjának nevéről és származásáról, efelől kétségünk nem lehet. S még inkább megerősít e véleményünkben az, hogy ugyanő a XI. századi harcokban a hercegek híveiként említi Buát és Buhnát (Budai krónika. 91. l.), kiket másutt Gyula fiainak mond (ANONYMUS. XXVII. c.)

Ezzel a kettős – külföldi és magyar – eredetű XI. századi értesítéssel egyezik egy harmadik, még pedig mind a Hildesheimi és Altaichi Évkönyvektől, mind a magyar Gestától független, ugyancsak XI. századi forrás elbeszélése.^[6] THIETMÁR (született 976., meghalt 1018.) merseburgi püspök, Szent István kortársa 1012 és 1018 közt írt krónikájában^[7] mondja, hogy a magyar király, kinek kegyességét lelkesen dícséri, anyai nagybátyját (avunculus) tartományából elűzte és Északnyugat-Magyarországon egy vár őrzésére rendelte, hol ez feleségével élt. Az a tartomány, honnét István nagybátyját elűzte, természetesen nem lehetett másutt mint Magyarországon. A magyar király anyját jellemezve, kiemeli szépségéről nyert melléknevét (pulchra domina, sclavonice dicta bele knegini). Értesülése szláv forrásból származik; innét a „bele kengini” jelző, István nevének szlávra fordítása (Vaic),^[8] Géza elferdített Dewix és István nagybátyjának eddig megmagyarázatlan Procui (=maradék?) neve vagy mellékneve.^[9] THIETMÁR, ki a X–XI. századi lengyel uralkodók genealógiáját részletesen és hitelesen ismerteti, azt is megmondja, hogy I. Boleszláv Magyarországból házasodott és hogy István (Vaic) veje volt Henrik bajor hercegnek.

Két, illetőleg három jól értesült XI. századi forrás egybehangzóan vallja, hogy Szent István anyai nagybátyját elűzte magyarországi tartományából, feleségével (és két fiával) az ország nyugati részébe hozta fogolyként, tartományát elfoglalta és hogy István anyja híres volt szépségéről.

Az Altaichi Évkönyvek-nek magyarországi forrásból származó^[10] 1041. évi hírei közt olvassuk, hogy Szent István a trónhoz közelálló unokaöccsét (filium fratris sui, unokatestvérének fia helyett) megvakíttatta s ennek fiait száműzte. A XI. századi Gesta ezt az elbeszélést átvette, de kibővítette a királyi család hagyományából ismert genealógiai adatokkal, megnevezte a hercegeket, Vazult és három fiát, Endrét, Bélát és Leventét.^[11] A megvakítás és száműzés ódiumát azonban Gizellára és tanácsosaira hárítja.

Az Altaichi Évkönyvek és a belőle merítő XI. századi Gesta szerint tehát a menekülő hercegek Vazul fiai voltak és nem Szár Lászlóé.

XI. századi jól értesült forrásaink: a Szent László-kori Gesta Ungarorum az Altaichi Évkönyvek és TRHIETMÁR († 1018.) tudósításai alapján Taksony fejedelem leszármazóinak következő genealógiája állítható össze:

Gyula; Taksony; Gyula; Sarolt–Géza; Mihály f.: ?; Szt. István f.: bajor Gizella; Szt. Imre; leány f.: (Orseolo Ottó); Péter^[12]; leány f.: Aba Sámuel; leány f.: I. Boleszláv lengyel hg.; Beszprém; Vazul f.: Tatun nb. leány; Szár László f.: rutén nő; Bonuszló (v. Damoszló); Levente^[13]; I. András f.: orosz hgnő; Salamon; Dávid; I. Szár Béla f.: II. Miciszláv leánya; I. Géza (v.Magnus) f. görög nő; Szt. László; Lambert; Kálmán; Álmos; II. István; Borics.

Figyelmesen végigtekintve a genealógián, fel kell tűnni az anyák nemzetisége és a gyermekek neve közötti összefüggésnek. Tudjuk, hogy a lázadó Gyula apja, vagyis Szent István nagyapja, 950 táján Bizáncban megkeresztelkedett s hogy az ország délkeleti részében, hol törzsének szállásföldjét kell keresnünk, a X. század végén a balkáni érintkezések és görög térítés határozott nyomaival találkozunk. Tudjuk azt is, hogy Szent István udvarában a XI. század legelső éveiben még keleti papok is voltak.^[14] Nem lehet véletlen találkozás, hogy midőn a görög kereszténységhez közelálló Sarolt férjének családja a keresztséget felvette, sógora a Görögországban divatos Michael nevet kapta. Szent István fiai a német anya befolyása alatt német neveket (Henricus-Hemericus és – ha hihetünk egy későbbi forrásadatnak – Ottó) kaptak. Mihály fiai szláv nevet viselnek (Vazul-Vaszili, László-Vladislaus), ami arra mutat, hogy felesége szláv (talán lengyel?) nő volt. E fiúk azonban visszaestek a pogányságba. László és unokaöccse, Vazul fia Béla, akárcsak Zerind, a pogány Koppány apja, a „kopasz”, „szár” jelzőt (calvus) viselik krónikáinkban. Már NAGY GÉZA rámutatott, hogy itt nem szabad természetes kopaszságra gondolni, hanem beretvált, üstökös pogány koponyára. THEOTMÁR salzburgi érsek már 900 táján szól a magyar módra nyiratkozó szlávokról. LIUDPRAND pedig 968-ban Konstantinápolyban „magyar módra nyírt” bolgár követtel találkozott. Leventéről maga a Gesta-író megmondja, hogy pogány maradt holtáig. Az 1047. évi pogánylázadás vezetői – Vatha és társai – azért várták és hívták haza a megvakított pogány Vazul fiait, mert ezektől várták a régi hit és szokások visszaállítását, az idegen keresztények kiűzését. Vazul és a pogány magyar lány fiai közül a legidősebb és a harmadik – Levente és Béla – pogány magyar neveket viselnek. Valószínűleg Andrásnak is pogány neve volt (? Albus), mert keresztény nevét mindenesetre apósa, Nagy Jaroszláv, udvarában kapta Oroszország védőszentjéről, Szent Andrásról. András fiai orosz anyjuk révén, orosz földön s általában a keleti egyházban divatozó bibliai neveket (Salamon, Dávid) kaptak. A pogány hajlandóságú „Kopasz” Béla elsőszülötte pogány nevet visel (Géza) s csak később cseréli fel a keresztségben nyert Magnus névvel. A második fiúnak keresztény lengyel anyja László nevet ad. A harmadik már idehaza született s a keresztény német Lambert nevet viseli, mely anyja családjában is divatos volt.^[15] „Szár” László rutén felesége Bonuszlónak (Damoszlónak) kereszteltette egyetlen fiát. A Kálmán név kétes magyarázatát mellőzve, csak annyit állapítunk meg, hogy keresztény név. I. Géza kisebbik fiának Álmos neve sem pogány reminiszcencia, hanem a teljes konszolidáció felé haladó Magyarország királyának kegyeletes megemlékezése a honkereső ősről, kinek dicső tetteit – úgylátszik – ezidőtájt kezdték feleleveníteni s nem sokkal utóbb foglalta irásba a Gesta névtelen írója, I. Bélának és fiainak ékesszavú dicsőitője. Kálmán, a mintaképül tisztelt,^[16] nemrégen szentté avatott István király nevét adja elsőszülött fiának. A második fiú orosz anyjától Boris nevet örökölt. A személynevek tehát a geneológia helyességét bizonyítják. Az a sokat hangoztatott érv, hogy Szent László neve Szár László nagyapaságát bizonyítja, ellentétben áll az Árpád-ház szokásaival. II. Béla negyedik fiát (Álmos herceget), továbbá III. és IV. Bélát kivéve, a XIII század végéig egyetlenegy Árpád-herceget sem kereszteltek nagyapja nevére.^[17]

Ezzel a XI. századi forrásokból levezetett nemzedékrenddel szemben áll néhány XIII.–XIV. századi lengyel forrás értesítése Szent István lengyel anyjáról és a IV. László-kori Gestának ANONYMUS-szal egyező tudósítása a hercegek Szár Lászlótól való származásáról (Budai krónika 72., 102. 1., ANONYMUS XV. cap.)

Szent István és az Árpád-ház Mihály-ágának lengyel összeköttetéseiről a genealógiai táblázat (Boleszláv és I. Béla házassága) tájékoztat. Géza fejedelem állítólagos lengyel házasságáról sem a XI. századi Gesta Ungarorum, sem a legendák, sem a XII. századi lengyel és cseh források, sem THIETMÁR nem tudnak, noha ez utóbbiak a lengyel királyi ház genealógiájával többször foglalkoznak. A magyar dolgokban tájékozatlan késői lengyel forrásoknak a XII. és XIII. század fordulóján kompilált úgynevezett Lengyel-magyar króniká-ra visszavezethető tudósítása Géza és Adelhaid házasságáról épannyi hitelt érdemel, mint ugyane krónikának Géza felmenőiről (Béla–Kálmán–Attila) és Szent István fiairól (Imre, Ábel és Béla vagy Imre, Béla, Péter és Levente) adott értesítése s egyéb zagyva genealógiai tévedései. E forrás keletkezési körülményeiről fentebb már szóltam. Láttuk, hogy az úgynevezett Lengyel-magyar krónika – akár a bővebb szöveget, akár az ebből kivonatolt rövidebb OSSOLINSKI-krónikát nézzük – alaposan összekúszálta a HARTVIK-féle legendából és a XI. századi Gestából származó magyar és egy ismeretlen forrásból, részben talán szóhagyományból vett lengyel adatait.^[18]

Feltünő, hogy ez a kúsza kis mű seholsem emlékezik meg Béla hercegnek II. Miciszláv leányával kötött házasságáról és hogy Gézának Adelhaid által való megtérítését teljesen I. Miciszlávnak Dombrovka cseh hercegnő által történt megtérítésének mintájára, az erről író lengyel forrásokkal szószerint is egyezően adja elő. Tudva már most, hogy a krónikás következő genealógiát adja:

Béla f.: görög nő; Géza f.: Adelhaid lengyel hgnő; Szt. István.

nyilvánvaló az egész Adelhaid-mese keletkezésének oka.

A krónikás a XI. századi magyar Gestában olvasta (Budai krónika 89. 1.: Miska dux…tradidit filiam suam in uxorem Bele) és talán lengyel forrásból is tudta, hogy a pogány Béla magyar herceg, (mert hiszen – láttuk – Magyarországból való menekülésekor valóban pogány volt) nőül vette Miciszláv leányát (Adelhaidot?), ki férjét keresztény hitre térítette s hogy kettejük fiát Gézának hívták. Lehet, sőt valószínű, hogy a Szent László-kori Gestában I. Géza görög feleségéről is szó volt.^[19] HARTVIK-nál azonban azt olvasta, hogy Géza tért át a keresztény hitre és fia, Szent István, korában a hit teljesen megerősödött Magyarországon. A két térítés történetét – mint forrásainak egyéb tudósításait (Attila és Árpád, Attila és Szent László stb.) is – összekeverte, nem értvén meg miként lehetett pogány a keresztény Géza kései utóda: I. Béla. Megtette I. Bélát ezért I. Géza király helyett Géza fejedelem apjának s az apa és fiú lengyel és görög feleségét összecserélve, II. Miciszláv leányát I. Miciszláv nővérének. A magyar fejedelem megtérítésének történetét azután I. Miciszláv megtérésének mintájára, sőt azonos szavakkal, de Adelhaid és Géza nevének behelyettesítésével mondta el.^[20]

Ideje, hogy az ominózus forrásból származó Adelhaid-elmélettel történetírásunk végleg szakítson. Ezt az elméletet s ezeknek a forrásoknak hitelét még KARÁCSONYI JÁNOS genialitása is csak a legbonyolultabb hipotézisek felvetésével tudta védelmezni.

Ugyanígy állunk a hercegeknek Szár Lászlótól való származását vitató XIII. századi genealógiával. A XIII. századi KÉZAI SIMON megbotránkozva tiltakozik az ellen, hogy némelyek Vazul és egy alacsonysorból felemelt Tatun-nembeli leány egyesüléséből, non de vero thoro származóknak mondják a hercegeket. Ezzel azonban csak azt bizonyítja, hogy forrását alaposan félreértette. A XI. századi Gesta nem konkubinátus-ról beszélt. A non de vero thoro ortus kifejezés magyarázatát az egykorú egyházi felfogás adja meg, mely szerint a pogány szertartás szerint kötött házasság nem volt törvényes, hanem – mint a Kálmán-kori zsinati rendelkezés kifejezi – opus fornicarium.^[21] Ennek az egyházi felfogásnak adott a Szent László-kori író valamikép kifejezést, mert abban ő maga és kortársai, a pogány házasság e korban még divatos lévén, semmi lealázót nem láttak. Sőt ez a tény Lászlónak, a pogány nagyszülők kegyes unokájának, erényeire még élesebb fényt vetett. Azonkívül nem szabad azt sem felednünk, hogy a Vazul-fiak, majd a Béla-ág nagy népszerűségének forrása a németeskedő udvarral szembenálló magyarok körében nem kis részben épen a család pogány, tehát „jó magyar” hírében volt. Ez az András és Béla trónraléptekor belső mozgalmakban is kifejezésre jutott felfogás harminc esztendő alatt nem pusztulhatott ki teljesen. Azon, hogy a szent László-kori író Vazul és egy Tatun-nembeli leány pogánymódra kötött, tehát az egyház által el nem ismert házasságából származónak mondja királyát, a XI. században senki sem botránkozott meg, legkevésbé a megvakított nagyapa emlékét kegyelettel őrző király.

Egész más volt e kor botránkozásának köve. Ezen azután segített is a Gesta írója. A keresztény Magyarország szent alapítójának nevét kellett elválasztani a királyi nagyapa megvakíttatásának és a fiúk száműzetésének tényétől. Ezért hárítja a sötét cselekedet minden ódiumát a német Gizellára. Ezért mondja Pétert – forrása az Altaichi Évkönyvek ellenére – Gizella öccsének, mit talán hitt is, lévén Péter párthívei és támogatói a Szent István korában betelepedett németek. Ezért festi a keresztény Magyarország kemény és erőskezű megalapítóját, Szent István királyt, elaggott, gyenge bábnak, ki titkon szökteti öccseit külföldre. Magában e tényben azonban nem szabad az író önkényes feltevését látnunk. Szent István, ha szükséges volt, szent célja érdekében nem riadt vissza pogány ellenségei kiméletlen megsemmisítésétől (Koppány, Thonuzoba, Vazul), de általában kíméletes volt, még ellenfeleivel szemben is, ha ilyen eszközökkel boldogulhatott. Ezt bizonyítja nagybátyjával (Gyulával) szemben követett eljárása s az a tény, hogy Vazul ártatlan fiait nem büntette oly kegyetlenül, mint kortársai tenni szokták s mint száz évvel utóbb Kálmán tette öccse kisfiával. Nem vakíttatta meg őket, hanem külföldre száműzte s a fiatal hercegek bizonyára úgy őrizték s fiaikra úgy hagyták a külföldre küldetés emlékét, mint a szent király kegyességének bizonyságát. Saját tapasztalatukból kiindulva, apjuk megvakíttatását sem neki, hanem gonosz tanácsosainak tulajdonították.

Száz évvel Szent László halála után már egészen más volt a helyzet. A bizánci, francia, angol, spanyol, olasz és más udvarokkal, dicső és előkelő ősökre büszke uralkodóházakkal szoros rokoni összeköttetésbe került Árpád-ház hatalmas uralkodói – III. Béla, Imre, II. András, IV. Béla, V. István és IV. László – megtagadták pogány magyar ősanyjukat és Damoszló herceg rutén anyját ismerték el az uralkodóház ősének, mert ez uralkodócsaládtól származott.^[22] III. Béla jegyzője volt az első, ki ezzel az udvari körökben ekkor már elterjedt, megkorrigált genealógiával helyettesítette a régi hiteles nemzedékrendet. ANONYMUS és KÉZAI itt is közös forrásra támaszkodtak, de forrás itt nem a XI. századi Gesta, hanem a királyi család és udvar körében a XII. század végén kialakuló hagyomány volt, mely szembehelyezkedett a Gesta tényeken alapuló felfogásával. A királyi jegyző e pontban nem követhette forrását, meg kellett hajolnia az uralkodóház érdekei előtt.

A Sarolt és Vazul-féle genealógia újabbkori koholása ellen szól e feltevés teljes valószínűtlensége is. Míg a magyar királyok keletről, vagy legfeljebb Németországból és Sziciliából házasodtak, feltehető, bár mindenesetre indokolatlan volna, a Sarolt-féle genealógia koholása. XIII. századi történetíróról különösen III. Béla jegyzőjéről azonban nehéz volna feltennünk, hogy ilyen hamisításra adja magát. Ha ismeri az Adelhaid-mesét, bizonyára kapva kap rajta. Hiszen így királyi ágyból származtathatta volna első szent királyunkat. Ha forrásában nem talál adatot Szent István anyjáról, bizonyára királyi anyát szerez neki. Sarolt, bármily gazdag és előkelő úr volt apja a maga idejében, a királyi jegyző szemében csak alattvaló leánya volt, kinek tisztes személye különös fényt semmi esetre sem vetett a királyi házra, melynek dicsőítését tekinti műve főcéljának.

Még kevésbé valószínű a Vazul-genealógia későbbi koholása. Ilyen – a XIII. században lealázónak tartott – genealógia koholása magában rejti a cui prodest kérdését. Mert ok s cél nélkül az uralkodóházra árnyat vető hír nem keletkezhetett. Azt a személyt azonban, akinek ez érdekében állt volna, XII. és XIII. századi történetünkben hiába keressük. Ha Péter, Aba Sámuel, vagy akár I. András vagy Kálmán ágának leszármazásáról volna szó, a forrás előttünk állna az ellenpártban. Tudjuk például, hogy Boris és III. András származásának törvényességét minduntalan kétségbe vonták. De Vazul az összes Árpádok egyenes őse volt I. András óta. Róla s a népszerű Vazul-ágról ily mesét a XII. és XIII. század folyamán senki sem költött, mert annak semminő célja sem lett volna. A Szár László féle genealógia viszont a XII. század vége óta érdekében állt az uralkodóháznak, mely e korban már sokat adott családfája előkelőségének, mint ma mondanók tisztaságának bizonyítására. A III. Béla korában betóduló bizánci levegő magával hozta a bizantinizmust is, ami a történetíró királyi jegyzőnél ily ártatlan formában, a pogány magyar ősanya letagadásában jutott kifejezésre.

[1] Turul, 1906., 1907., 1908., 1909. évfolyamaiban. V. ö. még WERTNER dolgozatát (Árpád és az Árpádok. Szerk. CSÁNKI DEZSŐ) és JAKUBOVICH: A Vászoly (Vazul) névhez. M. Nyelv, 1921. 118. l.

[2] V. ö. még JOANNES DE UTINO rövid krónikáját. FLORIANUS III. 267. l.

[3] MG.SS. III. 92. l.

[4] V. ö. a megelőző fejezetben idézett forráshelyeket.

[5] Tuhutum; Horka; Gyula; Karoldu; Saroltu; Zsombor; Gyula; Bua; Buhna.

[6] …Procui senior, avunculus regis Panonici a suis sedibus ab eodem, ut modo antea expulsus… uxorem suam… a captivitate… suscepit… Boleslavus… de Ungaria sumpsit uxorem, de qua habuit filium, Besprim nomine… …gener Henrici ducis Bavariorum, Waic… Pater (t. i. regis) erat, Devvix nomine… uxor autem eius bele knegini, id est pulchra domina sclavonice dicta… (MG.SS. III. 784. és 862. l.)

[7] MG.SS. III. 723–727. l.

[8] V. ö. DEDEK megjegyzéseit. Századok, 1905. 759. l.

[9] A Dewix alak az egykorú Gyeics (v. ö. Geuca rex, I’eobítx) *Devics (később Décse=Gyécsa) alakjának elég pontosan megfelel. THIETMÁR értesítésének szempontunkból leglényegesebb pontjait már PAULER kiemelte. Id. m. I.2 381–382. l.

[10] Lásd 82. és 84. l. a szöveget s a magyar származás bizonyítását.

[11] V. ö. fentebb 35. és 82. l.

[12] A XI. századi Gesta szerint Péter Gizella öccse, de az Altaichi Évkönyvekből és a nagy legendából tudjuk, hogy István unokaöccse volt. Apja nevét más forrásból ismerjük.

[13] Levente elsőszülöttségére v. ö. a Képes krónika megjegyzését a IX. fejezetben.

[14] V. ö. Turul, 1912. 111–113. l. és HÓMAN: Szent István görög oklevele. 48. l.

[15] Turul, 1907. 29. l.

[16] V. ö. törvénykönyve előszavát.

[17] V. ö. még KARÁCSONYI JÁNOS bizonyítását. Turul, 1906. 107–112. l.

[18] V. ö. 37–41. l.

[19] E házasságról csak KINNAMOS-ból tudunk, de a XI. századi Gestá-t átdolgozó XIII. századi író is említi Géza szövetségét a görögökkel. Lehetetlen, hogy a genealógiára nagy gondot fordító Szent László-kori író ne szólt volna a trónörökös anyjáról.

[20] A két elbeszélés feltünő rokonságát már NAGY GÉZA (Turul, 1907. 137–139. l.) és KAINDL (Studien III. 11–12. l.) is kiemelték, azt egy késői lengyel krónikás értéktelen interpolációjaként méltatva. V. ö. ehhez THIETMÁR elbeszélését is Miciszláv megtéréséről. MG.SS. III. 783. l.

[21] II. zsinat. XVI. t.-c. ZÁVODSZKY-nál. 208. l.

[22] E genealógia koholását még indokoltabbá tenné, ha elfogadnók MÁTYÁS FLÓRIAN feltevését (v. ö. JAKUBOVICH id. h.) Szár László és Vazul azonosságáról. E tekintetben azonban forrásaink alapján biztosat nem mondhatunk.