3. A TÖRTÉNETÍRÁS FORMÁI A KÖZÉPKORBAN.^[1]

A középkor történetírását – a gyakorlati, állampolitikai szempontok iránt fogékony ókori nemzeti történetírással szemben – a realitásoktól elvonatkozó transzcendens történetszemlélet és a nemzeti mult körén túlterjedő egyetemes, világtörténeti érdeklődés jellemzik.

A világtörténet az ókorban ismeretlen fogalom. A klasszikus ókor történetíróit csak saját népük, nemzetük multja érdekli. Idegen népek – barbárok – történetével legfeljebb saját nemzeti történetük keretében, mellékesen foglalkoznak, midőn a kettő politikai vagy katonai érintkezés következtében egymást keresztezi.

A keresztény középkor történetíróját viszont nem elégíti ki a nemzeti történet kerete és szempontjai. A középkori történetíró materiális földi szempontok iránt érzékelten szellemét nem izgatják az ókori és újkori történetírás állampolitikai és más problémái. Nem kutatja, nem is érti a történelem reális összefüggéseit: a személyi, faji, politikai, gazdasági és kulturális összefüggéseket. A történeti eseményeket nem oksági összetartozásukban látja, hanem mint az isteni Gondviselés tényeit, az emberiség isteni elhivatásának dokumentumait szemléli. Szemét a Megváltó második eljövetele után bekövetkezendő, égi birodalomra szegezve, kezében az egyistenhívő zsidó nép történetének szent könyveivel igyekszik a Megváltóban egyesült egyetemes emberiség multját megismerni s e mult eseményeiben az augusztinusi civitas Dei és civitas diaboli földi küzdelmének bizonyítékait feltalálni. Tárgyi összefüggést egyet ismer: az egész emberi nem egységét Istenben s az ő egyszülött fiában, Jézus Krisztusban. Ezért találja szűknek az ókori pogány kultúrnépek nemzeti történetének kereteit. A nemzeti történetben is egyetemes szempontokat érvényesít, az egyetemes krisztusi gondolat dokumentumait kutatja és vizsgálata körébe vonja az idegen, barbár népek történetét – világtörténetet ír.

Az emberiség egységét, minden emberi lénynek Isten előtt való egyenlőségét hirdető krisztusi tanításnak természetes járuléka volt a középkor transzcendens történetszemlélete és a történet körének lényeges kibővűlése. Az ókor nemzeti történetét a középkorban az egyetemes emberiség multját feltáró világtörténet váltja fel.

A középkori világtörténet irodalmi formája az ókor históriás formában írt klasszikus alkotásaihoz viszonyítva művészi szempontból határozott hanyatlást jelentő krónika. A világkrónika külsőleg az ókori annalis-ok leszármazója és mégis egészen új, speciálisan középkori történetirodalmi műfaj, mely mindenestől a középkor történetszemléletében gyökerezik. A középkor történetírója érzéketlen lévén a történet reális tárgyi és okozati összefüggései iránt, a rendszerezés alapját csak az időbeli összetartozásban, az események egykorúságában találhatta meg. Mivel az események összefüggő időrendi láncolatában a krisztusi gondolat térhódításának, a civitas Dei létezésének és hatalma folytonos növekedésének bizonyitékát vélte felismerni, ragaszkodott a szoros időrendi tárgyaláshoz. A világtörténet egyedül lehetséges rendszerezésének az eseményeket szünkronisztikusan tárgyaló kronológikus rendszert tartotta. A krónika tehát nem véletlenül, hanem szükségszerűen, a középkor történetszemléletéből következőleg lett a középkori történetírás legkedveltebb s egyben a korra legjellemzőbb, a világtörténetnek és egyháztörténetnek SZENT JEROMOS (331–420.) és RUFINUS (345–410.) óta kizárólagos formájává.^[2] A világkrónika rendszerezése pusztán időrendi. A bibliai négy világbirodalom (Nebukadnezár álma) tanán és SZENT ÁGOSTON (354–430.) transzcendens korfelosztásán nyugvó korszakrendszeren belül szoros évrendben haladva, szünkronisztikusan tárgyalja a különböző népek történetének eseményeit, tekintet nélkül a helyi, személyi, tárgyi és okozati összefüggésekre.

A világkrónikákkal egyidőben tűnnek fel az egyházirodalomtörténeti, helyesebben tudománytörténeti életrajz-gyűjtemények (SZENT JEROMOS, GENNADIOS) és a keresztény hitért vértanúságot szenvedő és hitvalló szentek életrajzai, a Vitae. A szentek biográfiái mellett a VIII–IX. század óta mind gyakrabban találkozunk az ezeket mintegy kiegészítő Translatiók-kal, az ereklyék felemeltetése és költöztetése alkalmával írt művekkel. A közös névvel legendá-nak nevezhető Vitae és translationes nem szoros értelemben vett történeti művek, bár közülök nem egy értékes történeti adatokat tartalmazván, becses történeti forrás (pl. EUGIPPIUS: Vita Severini, PAULINUS. Vita Ambrosii). Vannak azonban köztük pusztán szónokias és moralizáló tartalmú egyházirodalmi művek is.

A szigoruan keresztény krónikás és biográfikus formák mellett a VI. század közepén találkozunk először a klasszikus írásokra emlékeztető históriás formával, Historia és Gesta címet viselő nemzeti történeti művekben. A sort CASSIODORUS (477–570.) elveszett műve nyitotta meg, melyet JORDANES (552.: De Getarum sive Gothorum Rebus Gestis) rövid kivonatából ismerünk. Nyomon követik a kelta GILDAS (516–570.: De excidio Britonum), TOURSI GERGELY (540–594.: Historia Francorum, folytatása 725 körül a Gesta regum Francorum), BEDA (672–735.: Historia ecclesiastica gentis Anglorum) és PAULUS DIACONUS (720–790.: Historia Langobardorum) művei, a római földön megtelepedett, kereszténnyé lett barbárok – gótok, kelták, frankok, angolszászok, longobardok – római mintára írt nemzeti történetei. A krónikások tagolt, évrendi tárgyalásmódja helyett ezek a históriaírók összefüggő, egységes előadásban írják meg népük történetét. Az időbeli összefüggés mellett figyelemmel vannak a személyi, tárgyi (genealógiai, földrajzi) és oksági kapcsolatokra is. A világkrónikában domináló egyetemes, egyházi szempontok háttérbe szorulnak a nemzeti, helyesebben dinasztikus szempontok mellett. Bár e műveket ugyanaz a transzcendens alapokon nyugvó történeti felfogás és ugyanaz a mély vallásosság tölti be, mint a krónikákat, a központban a barbár pogányból kereszténnyé és – tegyük hozzá – rómaivá lett nép, illetőleg dinasztiája áll.

Nagy Theodoriktól (CASSIODORUS) Nagy Károlyig (PAULUS DIACONUS) a Gesta vagy História volt a nemzeti történet műformája, szemben a világ- és egyháztörténeti krónikás formával, bár elvétve egy-egy krónikás formában írt nemzeti történettel is találkozunk (ISIDORUS, FREDEGÁR). A két műfaj – Gesta (História) és Krónika – éles elhatároltságát bizonyítja a nemzeti és világtörténet terén parallel működő írók (pl. CASSIODORUS, JORDANES, ISIDORUS, BEDA) következetes címhasználata.

Nagy Károly uralkodása fordulópontot jelent a történetírás formáinak történetében is. A krónika, legenda és gesta (historia) mellett új történetirodalmi műfajok tűnnek fel: a világi biográfia és az évkönyv (Annales). Külső alakra a legenda, illetőleg a krónika rokonai. Tartalmilag a gestához (históriához) állnak közelebb, mert tárgyuk a nemzeti vagy partikuláris történet. Valamennyi addig művelt művajtól megkülönbözteti őket kortörténeti karakterük.

Az életrajzok hőse az élő vagy nemrég elhunyt uralkodó (AINHARD: Vita Caroli, ASSER: Vita Aelfredi, LIUDPRAND: Gesta Ottonis, OTTÓ: Gesta Friderici), vagy egyházfő (THANGMAR: Vita Bernwardi). Az évkönyv pedig nem egyéb a krónikás forma kortörténeti alkalmazásánál.

A Karolingok hivatalos jellegű birodalmi évkönyvei (Annales Laurissenses, Bertiniani, Fuldenses) ültették át a nemzeti történetírás terére a krónikás formát. Nagy Károly óta ez a forma dominál a nyugati latin nyelvű történeti irodalomban. A régi nyomokon járó világkrónikások mellett most már a nemzeti, tartományi, egyházmegyei és helyi történetírás művelői is a krónikás vagy évkönyvformát akceptálják. A IX–XIII. században a nyugati keresztény országok, különösen Németország, mind fokozódó történetirodalmi termelése határozottan krónikás jellegű.

E korban a krónika és évkönyv fogalma már alig határolható el. A különbség a kettő közt kezdetben, a Karoling-korban sem nagy. A krónikás régi források alapján állítja össze az emberiség, nemzet (dinasztia), püspökség vagy apátság évrendi történetét. Az annalista évről évre, folytatólagosan jegyzi fel kora eseményeit. A krónika egy írónak régi forrásokból kompilált műve, az évkönyv időről időre írt, többnyire szűkszavú adatfelsorolás. A krónika egységesebb az évkönyvnél, az évkönyv önállóbb és egyénibb amannál. Idővel azonban ez a különbség elmosódott. Ismerünk időről időre írt és folytatott krónikákat és ismerünk egy író által régebbi forrásokból kompilált évkönyveket. Krónika és évkönyv lassanként szinoním-fogalommá lesz, noha az előbbi mindvégig megőrizte speciális, világkrónika jelentését is. Az évkönyvekkel rokontermészetű művek a – néha bőséges feljegyzéseket tartalmazó – archontológikus lajstromok (királyjegyzékek, püspök- és apátkatalógusok) és nekrológium-ok, melyek szigorú időrendben, de nem folyó évek, hanem az epochális évek (uralkodási év, halálozási év stb.) szerint haladva – néha pontos dátummal, máskor csak időtartamot jelezve – jegyzik fel az eseményeket.

Anélkül, hogy itt a Karoling-kor Annales kolostori vagy udvari eredetének máig is vitás, de szempontunkból lényegtelen kérdését érintenők, megállapíthatjuk, hogy a IX–XIII. században a krónikás és évkönyvirodalom hazája a középkori kolostor, az egyéniséget az egyházi fegyelem és rendi szervezet korlátai közé szorító, Krisztus földi birodalmának kiépítésén munkálkodó szerzetesi közösség. Ez a környezet adja a magyarázatát a krónikások és évkönyvírók hibáinak és történetírói erényeinek.

A középkort általában jellemző sajátosságok mellett – aminők a történeti s általában a valóságérzék hiánya, a reális tárgyi összefüggések iránti érzéketlenség és a fejlődés fogalmának nem ismerése^[3] – különösképen jellemző a krónikásokra és annalistákra a tárgyi és alaki kritikának és az írói egyéniségnek jóformán teljes hiánya, másrészt a szigorú objektivitás.

A középkori szerzetest csak az absztraktumok, az Istennel való összefüggés, az abszolút mennyei értékek érdeklik. Az eseményekben nem reális, földi okok összeműködésének eredményét, a fejlődés jelenségeit, hanem csupán az isteni Gondviselés munkáját látja. Minden esemény és jelenség – nagyfontosságú politikai és kulturális események, háborúk és egyházalapítások csakúgy, mint az elemi csapások, árvíz, sáskajárás, vagy a legjelentéktelenebb helyi események – egyaránt Isten hatalmának dokumentumai.^[4] Az események, konkrét történeti tények csak ebből a szempontból keltik fel figyelmét. Lelkiismeretes buzgalommal jegyzi fel saját tapasztalatai, hallomás vagy régi írók elbeszélése alapján mindazt, amit való ténynek tart, tekintet nélkül jelentőségükre és összefüggésükre, mert mindezek az isteni gondviselés hatalmát és dicsőségét, útainak kifürkészhetetlen voltát hirdetik. A lényegesség kérdése kívül esik látókörén. Fegyelmezett tekintélytisztelete visszatartja írott forrásai bírálatától. A tekintélyként tisztelt régi auktorok elbeszélését kritizálni, hitüket saját szubjektiv következtetéseivel rontani szentségtörésnek tartotta volna, mert sohasem egyéni írói munkát, hanem – saját példájából kiindulva – az Isten dicsőségét hirdető való események hű leírását látta bennük. Egyéniségét háttérbe szorítva, szinte nullifikálva másolja forrásai betűszerinti szövegét. A mai kor történettudósai által oly türelmetlenül kárhoztatott önállótlansága, kritikátlansága, „lélektelen” kompilációs módszere spirituális, sőt transzcendens történetszemléletének, szerzetesi világnézetének természetes következményei.

Másrészt azonban ennek a világfelfogásnak, ennek a történetszemléletnek köszönhetjük a történettudós által eléggé meg nem becsülhető tárgyi objektivitását, a forrásaiból vagy saját tapasztalatából megismert tények és események minden szubjektiv következtetésektől ment leírását. A tudomására jutott eseményeket és konkrét tényeket – Isten hatalmának és dicsőségének megannyi hirdetőjét – minden egyéni színezés nélkül, szárazon regisztrálja. Ez adja meg műve értékét, mikor kora eseményeiről ír és amikor elveszett régi források elbeszélését közvetíti.

A szerzetes-történetírás számára keresve sem lehetett volna alkalmasabb, megfelelőbb formát találni az anyagot pusztán kronológiai rendbe foglaló krónikás (évkönyv) formánál. A IX–XII. században, amikor a nemzeti és partikuláris történetírás központjaivá a kolostorok lettek, a krónikás forma természetszerűleg diadalmaskodott a históriás forma fölött.

A krónika- és évkönyvirodalom előnyomulása ellenére a CASSIODORUS, JORDANES és TOURSI GERGELY óta művelt históriás forma sem pusztult ki. A gestával, históriával sok tekintetben rokon biográfiák (Vita Caroli, Gesta Ottonis, Gesta Friderici) mellett többnyire a nagy uralkodók korában és környezetében feltűnik egy-egy szubjektív íróművészettel írt vagy a régi auktorokat folytató Gesta, aminők a brit NELLIUS (822.: Historia Britonum), a frank ERCHANBERT (826.: Breviarium) és NITHARD (850.: Historiae), a longobard bergamói NADRÁS (890 körül.: Historia) és ERCHEMPERT (890 körül; Historia Longobardorum), Nagy ALFRÉD angol király (849–901.: BEDA és OROSIUS fordítása), a longobard-olasz LIUDPRAND (960 körül: Antapodosis), a szász WIDUKIND (967.: Res gestae Saxonicae), a francia RICHER (1000 körül: Historiae), az angol MALMESBURY VILMOS (1125 körül: Gesta regum Anglorum) és a cseh történetírás megalapítójának, prágai COSMAS-nak (†1125.: Chronica Boemorum) munkái.

A históriás forma hazája Nyugat- és Dél Európa, ahol a római földön megtelepedett, latinnal vegyült germánok – gótok, frankok, angolok és longobardok – közvetlenül meríthettek az ókori Róma szellemi kincsesházából. Németföldön ez irány egyetlen jeles képviselője WIDUKIND, a Nagy Ottó császár családjával közvetlenül érintkező szász szerzetes, akit kétségtelenül a császári udvar klasszikus műveltségű itáliai papjainak, köztük LIUDPRAND-nak példája inspirált. Németországban a történetírásnak ez a klasszikus alapokon nyugvó formája nem honosodott meg, a németországi latin történetírás par excellence krónikás történetírás maradt.

Útat talált azonban a históriás forma az egyháztörténet terére. A Római pápalajstrom mintájára írt, szűkszavú, az évkönyvekkel rokon püspök- és apátlajstromok (pl. PAULUS DIACONUS: Gesta episcoporum Mettensium) mellett a IX. század közepe óta tünnek fel Itáliában és francia területen a nemzeti történet mintájára, históriás alakban írt helyi egyháztörténeti művek. Az elsők AGNELLIUS († 846.: Liber pontificalis ecclesiae Ravennatis) műve, a Constructio Farfensis (860 körül), a Gesta abbatum Fontanellensium és Gesta episcoporum Autissiodorensium (850 körül). A X. század végén lüttichi HERIGER (Gesta episcoporum Leodiensium), lobbesi FOLCUIN (Gesta abbatum Laubiensium) és rheimsi FLODOARD (Historia Rhemensis ecclesiae) ez irány hírneves képviselői. A XI. században nevezetes a Gesta episcoporum Cameracensium.

A gesta(historia)-írók CASSIODORUS óta azonos módszerrel és felfogással dolgoznak. A nemzeti történetet az őshaza vagy az ország földrajzi ismertetésével kezdik s ezután az eredetkérdéssel és a pogánykorral foglalkoznak. Az egyházak történetírói az alapítás történetével vezetik be művüket. A bevezetőrészben írott források híján családi és helyi hagyományokra támaszkodnak, az eredetkérdésben bibliai hagyományokat is felhasználnak. Előszeretettel jegyzik fel a mondákat, a keresztény korban a csodákat, legendás történeteket. Írott forrásaikat a krónikások módjára gyakran betű szerint másolva aknázták ki. Íróművészi törekvésük azonban lehetetlenné tette azok szolgai követését. Bár ők is kompilálnak, a krónikás források szövegét át kell alakítaniuk. Az ott évrendben adott eseményeket csoportosítaniuk, tárgyi összefüggésben kell előadniuk és ki kell egészíteniük. Az írott források kiegészítésére az élő hagyományt használják fel, stilárisan és tartalmilag is módosítva azokat. Nem riadnak vissza a források kritikájától, sőt a részletekben felfogásuk módosításától sem. Mivel őket is lenyűgözve tartja koruk történetietlen gondolkodásmódja és érzéketlenek a fejlődés fogalma iránt, kritikájuk tévedésekbe, anakronizmusokba sodorja őket. Önkéntelenül is saját koruk viszonyait vetitik vissza a multba, mihelyt saját lábukon kezdenek járni. A krónikák száraz kronológikus rendszerezésével ellentétben tárgyi rendszerbe foglalják az anyagot. Igyekeznek az események reális személyi, családi és politikai összefüggését, okait kideriteni. Mivel azonban bennük is megvan a középkori ember nagy fogyatkozása, a realitások iránti érzéketlenség, az okozati kapcsolatokat kutatva igen nagy szerepet tulajdonítanak a konkrét tényeket szárazon előadó krónikásoknál sokkal halványabban jelentkező transzcendens tényezőknek. Az elbeszélés központjában mindig az uralkodó, illetőleg egyházfő áll s a mű egyes részletei szinte biográfikus jelleget öltenek. A krónikások és évkönyvírók személytelen, rideg objektivitásával szemben határozottan szubjektív szempontokból indulnak ki. Az események és az azokban szereplő személyek megítélésében egyéni felfogásuk, érzelmük és pártállásuk jut kifejezésre. S mennél inkább közelednek saját korukhoz, annál jobban érvényesül az író egyénisége, szubjektiv felfogása.

A krónikákban és évkönyvekben a középkor világtól elvonuló, kontempláló szerzeteseinek világnézete és objektíven szemlélődő élete tükröződik vissza. Ezekben a históriás művekben a középkori udvarok műveltsége, a literátus világi emberek felfogása, a lüktető élet és az igazi korszellem jut kifejezésre. A gesta (história) hazája a fejedelmek – leginkább a nagy uralkodók: Theodorik, Károly, Alfréd, Ottó – és egyházfők fényes udvara. Az írók világot járt, többnyire klasszikus műveltségű, a társadalmi és politikai élet szövevényeiben járatos udvari káplánok, kancellárok, főpapok vagy a király és egyházfő közvetlen környezetéhez tartozó szerzetesek. Írók, akiknek olvasóközönségét, az udvar népét, nem elégíthette ki az Isten dicsőségére író szerzetes-krónikások száraz és rideg esemény-felsorolása.

A Gesta(História) objektivitás és tárgyi megbízhatóság tekintetében – az író egyéni kvalitásaitól meghatározott mértékben – mögötte marad a Króniká-nak és Évkönyvek-nek, de a középkori életnek és felfogásnak sokkal igazabb tükre, elevenebb szószólója. Művészi tekintetben az ókori historiográfia hagyományok fenntartója, bár a klasszikus történetírás remekeivel sem külső forma, sem kritika, sem a történeti felfogás fejlettsége tekintetében nem versenyezhet.

A latin népeknél a VI. század óta állandóan művelt históriás irodalomnak egyik sajátos önálló hajtása volt a XII–XIII. században Európaszerte térthódító regényes gesta-irodalom. Szülőhazája a XI. századi Franciaország, melegágya a lovagkori társadalom volt.

A lovagkori irodalmi irány legjellemzőbb vonásai – bármily paradoxonként hangzik – az intenziv hőstörténeti érdeklődés és a történeti összetartozás, a fejlődés fogalma iránt való teljes érzéketlenség. A lovagkori irodalomban mintegy kulminál a középkor történetietlen felfogással párosult történeti érdeklődése. A lovagköltő tárgyát rendszerint történelemből, legtöbbször a nép történetének legrégibb korszakaiból veszi. Hősi eszményük nem az egykorú legendák és szerzetes-krónikák hőse, a keresztény erényekben – az önmegtagadásban, béketűrésben életszentségben – kíváló egyéniség, hanem a rettenthetetlen vitéz, a kemény harcos, a lovagi erényekkel ékes katona. Hősei kiváló uralkodók, vezérek és vitézek, akiknek tetteit komoly történeti művekből ismeri. E hősöket azonban történeti összefüggésükből kiragadva, tőlük időben és térben távol álló történeti események és mesés történetek keretében, más korban élt történeti személyek és mondahősök társaságában szerepelteti. A régmult idők politikai, társadalmi, etnográfiai és gazdasági viszonyainak – a középkorban általános – anakronisztikus felfogása mellett későkori eseményeknek és személyeknek a távoli multba való áthelyezésétől sem riad vissza. Különböző korban élt történeti személyeket és legendás mondahősöket szerepeltet egymás kortársaiként, időben összetartozó eseménysorozattá olvasztva össze a nevükhöz fűződő különböző korbeli történeti és mondai eseményeket. A kronológiának és a valószerűségnek ez a teljes hiánya egyetemesen jelentkező, karakterisztikus sajátossága a XII–XIII. századi lovagkori irodalomnak. A korai középkor és a X–XI. századi keresztény renaissance transzcendens történeti felfogását visszatükröző, egyházias szellemű krónikákkal és legendákkal szemben ezek a lovagkori hősköltemények az egykorú művelt világiak irodalmi izlésének kifejezői. Azé az izlésé, mely Párisból kisugározva a XII–XIII. században Európa minden keresztény fejedelmi udvarába, még Bizáncba is diadalmasan vonult be.

Ez az irodalmi izlés nem hagyta érintetlenül a történeti irodalmat sem, bár a történetírók nagyrésze – a szerzetes-krónikások mindinkább szaporodó tömege – a XII–XIII. században is a jól ismert, kitaposott útakon haladva, másolgatta a régi forrásokat és jegyezgette fel korának fontos és jelentéktelen eseményeit. A lovagköltőkkel egyidőben új történetíró-tipus tűnik fel. Históriás formában írt műveik külső forma tekintetében egyenes leszármazói a CASSODORUS óta ismert Gestá-nak vagy Históriá-nak, de módszer és felfogás tekintetében közelebb állnak koruk hőskölteményeihez, mint a korai középkor históriairodalmához és az egykorú krónikákhoz.

A lovagköltők hőstörténetet, a lovagkori históriaírók hőskölteményt írtak. A költők komoly, történeti műveket használnak forrásul s a történeti hitelesség látszatára törekszenek. A történetírókat költői, szépírói ambició heviti. A költő egyszerű cselekményű, szűkszavú régi énekekből, mondákból történeti események bevonásával épiti fel hősi eposzát. A történetíró mondai, regényes elemekkel telíti, költői szinezéssel élénkíti a forrásaiból megismert események leírását. A költeményekből kicsillan a kor történeti ismerete, a történetből az író költői egyénisége. Mindkettőt az események kronológiájának felforgatása, különböző korbeli események és mondai mesés elemek összevegyítése jellemzi. A rokonság oly közeli, hogy a műfajok – hősköltemény és históriás mű – pontos elhatárolása alig lehetséges. A forma maga semmi esetre sem, inkább a belső tartalom, a történeti és költői elem egyensúlya határozza meg a művek hovatartozását. Ha a történeti elem marad túlnyomó, ha az író egészében a való történethez, írott történeti forrásaihoz tartja magát, történetírónak nevezzük. Ha a költői és mondai elem lesz túlnyomóvá, költőnek mondjuk. A Kaiserchronik és VITERBÓI GOTFRID művei – költői formájuk és regényes színezetük ellenére is – történeti művek. Viszont a DARES PHRYGIUS-t utánzó trójai történetek, így GUIDO DE COLUMPNA műve, a sokféle Gesta Alexandri Magni vagy pl. az úgynevezett Lengyel-Magyar krónika – bár külső formára történeti művek – lényegükben hősköltemények.^[5]

[1] Ez és a következő rész már megjelent „A magyar történetírás első korszaka” címmel: Minerva 1923. 11–40. lap.

[2] Ősei EUSEBIUS (264–340.) görög világkrónikája és az úgynevezett Római államnaptár. (350 körül.) A SZENT JEROMOS utáni írók: SULPICIUS SEVERUS, OROSIUS, PROSPER, MARCELLINUS comes, CASSIODORUS, ISIDORUS, BEDA, ADO, REGINO, HERIMANNUS, MARIANUS SCOTUS, SIGEBERTUS GEMBLACENSIS, AURAI EKKEHARD, HUGO A S. VICTORE, FREISINGENI OTTÓ, ROBERTUS AUTISSIODORENSIS, TROISFONTAINESI ALBERICUS († 1241. körül), s a többi világtörténetírók mind szoros értelemben vett krónikát írtak.

[3] A fejlődés fogalmával a középkor csak a XIII. században kezd megismerkedni az aristotelesi filozófia révén.

[4] Jellemző e tekintetben a krónikások felfogása a keresztény világot támadó pogány népekről, a húnokról, magyarokról, szaracénokról, akikben a haragvó Isten büntető eszközeit látják.

[5] E vázlathoz főleg EBERT: Geschichte der Literatur des MA. im Abendlande. I–III. Leipzig, 1874–1887; WATTENBACH: Deutschlands Geschitsquellen. 6. Aufl. I–II. Berlin, 1893–1894; MOLINIER: Les sources de l’histoire de France I–V. Paris, 1901–1905 és BALZANI: Le cronache Italiane nel Medio Evo. Milano, 1901. c. műveknek vettem hasznát. A középkori történetírás formáinak rendszerezésében azonban az auktorok tanulmányozása alapján ki kellett egészítenem eredményeiket, mert a históriás forma jelentőségének kidomborítására és a nemzeti történetírás terén való szerepének összefoglaló méltatására egyikük, még EBERT sem fordított gondot és többé-kevésbé hajlandók esetlegesen jelentkező, szubjektív jelenségeket látni a klasszikus nyomokon járó Gestákban. A lovagkori történetírás legjobb jellemzése: MOLINIER id. m. V. Tome CII–CXX. l. Nem vehettem hasznát CROCE (Zur Theorie und Geschichte d. Historiographie. Übs. v. PIZZO. Tübingen, 1915. 1–17. l.: Geschichte und Chronik.) fejtegetésének, mert a krónika és történelem (história) fogalmát az önmaga konstruálta spekulatív krónikafogalom-mal operálva magyarázza, minden tekintet nélkül a krónika és história fogalmának történeti kialakulására és kétségbevonva e két fogalom formameghatározó értékét.