4. A MAGYAR TÖRTÉNETÍRÁS KEZDETEI
ÉS A SZENT LÁSZLÓ-KORI GESTA UNGARORUM.

A magyar történetírás a XI. század első felében – 1019 és 1060 közt – az egyik benedekrendi kolostorban, minden valószínűség szerint Pannonhalmán írt rövid, évkönyvi feljegyzésekkel, a Pannonhalmi Évkönyvek-kel kezdődik. Szerzője idegen, valószínűleg német szerzetes volt, aki ötletszerűen jegyzett fel néhány rendi szempontból fontos adatot: egyházalapításokat, püspökök, apátok és uralkodók életének epochális dátumait. Ezt a historiográfiai értelemben értéktelen, csupán kronológiai szempontból becses, rövid kis művet a lelőhelyéről elnevezett s 1195 körül írt Pozsonyi évkönyvek tartották fenn.^[1]

Nem sokkal fiatalabb nála az első magyar legenda, a zoborhegyi lengyel remeték – Szent András és Szent Benedek – életírata.^[2] A rövid és sablonos, kevés kultúrtörténeti adatot tartalmazó legenda írója már magyar volt: a pannonhalmi kolostorban nevelkedett s ott szerzeteskedő Szent MÓR, 1036 óta Pécs püspöke.

Az Altaichi Évkönyvek-nek kétségtelenül magyar származású hírei alapján megkockáztatható az a feltevés, hogy I. András korában feljegyezték a Szent Imre herceg halálát követő belső viszályok történetét. Meglehet azonban, hogy ezek a hírek szóbeli közvetítéssel kerültek Altaichba, akár a bajor földre menekült Salamon és édesanyja, illetőleg környezetük, akár a Salamont trónja visszaszerzésében támogató Ottó bajor herceg útján.^[3]

Ilyen előzmények után írta meg egy Szent László-kori író 1091–1092. táján középkori „krónikáink” ősforrását, a belőlük és más XII–XIII. századi forrásokból szövegében töredékesen, de tartalmilag majdnem teljesen rekonstruálható XI. századi Gesta Ungarorum-ot.

A hazai és német szakirodalomban megvan a hajlandóság, hogy a magyar krónikák hazai ősforrásában valami évrendi feljegyzéseket tartalmazó, szintelen és sovány történeti művet a szó szoros értelmében vett „krónikát” lásson és leszármazóival együtt a középkori krónikairodalom keretében vizsgálja. A Gestá-t és leszármazóit következetesen krónikák-nak nevezik és elég gyakran találkozunk a „barát-krónika”, „szerzetes-krónika” elnevezéssel is, noha MARCZALI már évtizedekkel ezelőtt rámutatott a művek udvari eredetére. Feltünő, hogy akik határozottan felismerték is a mi úgynevezett krónikáink és a német szerzetes-krónikák különböző voltát, elmulasztották a középkori francia és olasz Gesták-kal való összehasonlításukat. Ezt a történetirodalmi műfajt, illetőleg formát történetíróink mellőzték középkori „krónikáink” vizsgálatánál; legfeljebb ANONYMUS-szal kapcsolatban méltatták figyelemre. MARCZALI és SEBESTYÉN például rámutattak ANONYMUS és a XII–XIII. századi regényes Gesta-irodalom összefüggésére, de a Nemzeti Krónika néven tárgyalt ősforrásban, vagyis a Gesta Ungarorum-ban mégis valami speciálisan magyar szellemi terméket látnak, mert azt a német krónikairodalom keretében vizsgálják. „Más nemzetek, különösen nyugati szomszédaink középkori történetét” – írja MARCZALI – „kivétel nélkül klastromok feljegyzései örökítették meg. Bármily érdemesek és pontosak voltak is a legjobbak ezen krónikaírók közül, bármennyire megbízhatók néha tudósításaik a legcsekélyebb részletekig, magasabb felfogásra, az egész művet átható koncepcióra nem képesek. A legnagyobb közülük. Freisinger Ottó, valóban az isteni világszellem működését igyekszik kimutatni világtörténetében, de mihelyt saját korára kerül a tárgyalás sora, megszűnik az egység, époly buzgón követi a kronológia rendjét, mint bármelyik egyszerű szerzetes.”^[4] Kifogástalan jellemzése ez a középkori német történetírásnak és az egész krónika-irodalomnak, de nem illik rá, JORDANES, PAULUS DIACONUS, TOURSI GERGELY, BEDA, LIUDPRAND, RICHER és a többiek klasszikus formák után induló műveire, a francia-, olasz- és angolországi – sajnos külföldön sem eléggé méltatott – gesta-irodalomra, ahová címe szerint a mi Gestánk is tartozik, valamennyi leszármazójával együtt.

A Bécsi Képes, Budai, Dubnici, Pozsonyi, Váradi krónikák és rokonaik Chronica cime a Gesta Ungarorum egyik késői átdolgozójától, még pedig vagy a III. András-kori átdolgozás írójától, vagy ennek Nagy Lajos kori folytatójától származik. Ez a Nagy Lajos-kori Chronica volt közös forrása valamennyi Chronica Hungarorum címet viselő XIV–XV. századi ma ismert változatnak. A korábbi írók és átdolgozók KÉZAI-ig következetesen Gesta Ungarorum-nak nevezték művüket és Gesta Ungarorum címmel idézik az ősforrást, illetőleg XII. századi leszármazóit az azokat közvetlenül felhasználó XIII–XIV. századi írók is.^[5] Ismerve a Gesta és Chronika címek műfaj-meghatározó értékét és a VI–XIII. századi nyugat- és déleurópai történetírók konzervativ következetességét azok használatában, a Gesta Ungarorum-ot és XII–XIV. századi leszármazóit sem szabad a középkori krónikairodalom Prokrustes-ágyába szorítva vizsgálnunk, hanem saját irodalmi miliőjükben, a gesta-irodalom keretében kell helyüket kijelölnünk.

Mindenekelőtt arra kell feleletet keresnünk, megfelel-e a mű tartalma címének? Valóban gesta volt-e a Szent László-kori író műve e szó középkori értelmében?

A Gesta Ungarorum írójának módszerét, műve szerkezetét és tartalmát teljesen megvilágítják az azt forrásul használó XII–XIV. századi egymástól független forrásoknak szószerint egyező, tehát az ősforrásból származó részletei. Megállapíthatjuk ezekből, hogy a Gesta Szent László-kori írója külföldi irott forrásainak – REGINO króniká-jának és Altaichi Évkönyvek-nek – elbeszélését, legtöbbször a betűszerinti szöveghez is ragaszkodva, követi, de mégis átalakítja és kiegészíti. Mellőzve azok évrendi felosztását, szigorúan kronológikus rendszerezését, tárgyi összefüggésükben csoportosítja az eseményeket. Jellemző e tekintetben a X. századi kalandozások leírása. Bár egyetlen idevágó forrását, REGINO-t, szószerint követi, a nála 889 és 955 közt évről évre külön felemlített hadjáratokat egybefoglalva, hét nagyobb hadjárattá tömöríti össze.^[6] Az Altaichi Évkönyvek-et is hasonló módon, de sokkal szabadabban használta fel, mert itt már közvetlen, szóbeli forrással is rendelkezett. Írott forrásának magyarellenes, illetőleg az uralkodó Béla-ág ellen irányuló tendenciáját felismerve, kritikát gyakorol felette. Bár ennek elbeszélését is gyakran szószerint követi, felfogását németellenes szellemben teljesen átalakítja és tartalmát a királyi ház uralkodó ágának hagyományai s az 1047–1074. évi harcok még élő magyar szereplőitől nyert értesülései alapján egészíti ki.^[7] Módszere jellemző a gestaírókra. A krónikás hasonló esetben szószerint leírta forrása szövegét s azután adta elő más forrásból nyert értesüléseit, esetleg saját véleményét, mintegy annak cáfolatául. A forrás felfogásának átalakításában megakadályozta tekintélytisztelete és a történetírói lelkiismeretességről alkotott felfogása. A mi írónk lelkiismeretesen követte, sőt sok részletükben szószerint másolta forrásait, ahol a magaválasztotta irodalmi forma és a tényekről és eseményekről alkotott felfogása ezt megengedte. Változtatott azonban alakilag és tartalmilag is forrásai szövegén, ha írói szempontjai és egyéni meggyőződése így követelték. A krónikás híven másolta forrásait, mint ma mondjuk: kompilált, írónk – más Gesta-irók módjára – kritikával használta fel azokat.

Ép ily jellemző a mondákkal keveredett élő hagyományok, különösen az uralkodóház családi hagyományainak alapos kiaknázása. A Gestá-ból későbbi történetíróink műveibe átment Árpád-nemzetségi mondák – a nőrablással kapcsolatos eredet-monda, a Turul-monda és Álmos megöletése, a morva népet megszemélyesítő Marót és Árpád harca, a fehérló-monda – csakúgy, mint a déldunántúli nemzetségi és néphagyományból átvett Bulcsu-Lél-Botond mondakör, Vecelin és ivadéka, bátor Opos, legendás szerepe és az élő uralkodó, Szent László, legendás hőssé nőtt személyisége, egytől egyik tipikus gesta-íróra vallanak.

Az egyházias felfogású szerzetes-krónikásoktól idegen lépten-nyomon kiütköző nemzeti, illetőleg nemzetiségi (faji) öntudat és büszkeség, a határozott politikai pártállás és ettől irányított önálló felfogás, a dinasztia s különösen az élő uralkodó ágának dicsőítése, az események személyi és politikai okainak kissé halványan jelentkező fürkészése elárulják az udvari légkörben élő gesta-írót.

A mű szerkezete és rendszerezése is tipikus. Egységes, összefüggő tárgyalásmódja és az egyszerű kronológikus rendszeren túlhaladó tárgyi rendszerezése (őshaza, eredet, az új haza lakói, honfoglalás, pogánykor, megtérés s a jelenkor felé haladva mindinkább bővülő kereszténykori történet) merőben elüt a krónikások tárgyalásmódjától és merev kronológiai rendszerezésétől. Azonos a középkor többi gestaíróinak rendszerezésével.

A XII–XIV. századi forrásokból töredékesen ugyan, de mégis jórészben rekonstruálható Gesta Ungarorum módszere és rendszerezése, konstrukciója és tartalma pontosan megfelel a Gesta címnek. Írója egyike volt a középkor klasszikus nyomokon járó históriaíróinak, aki tudatosan adta művének a Gesta címet. Tudatosságát maga árulja el, midőn egyik főforrását, REGINO művét, „időrendi évkönyvek”-nek vagy „krónikás évkönyvek”-nek nevezi, úgy különböztetve meg azt saját – Gesta című – históriás formában írt művétől.^[8]

A Gesta Ungarorum írója épúgy, mint folytatói – ANONYMUS, KÉZAI és a XIV. századi úgynevezett krónikák írói – tipikus gesta-író volt, a Szent László-kori magyar előkelők és műveltek s általában a kor felfogásának és szellemének hű kifejezője.

A forráskritikai elemzés során rámutattam azokra a részletekre, melyek világosan elárulják Szent László korát.^[9] De nemcsak ezekben, a középkor történetíróira általában jellemző politikai, alkotmányjogi és etnográfiai anakronizmusokban, hanem az író történetszemléletében és világnézetében is korának szelleme tükröződik vissza.

Középkori gesta-író létére dinasztikus érdekű hőstörténetet ír. Az elbeszélés központjában, egy rövid korszak – a Zsolt- és Taksony-kori kalandozások – kivételével, a mindenkori uralkodó áll. Az élő uralkodó és ennek apja. I. Béla és Szent László, dicsőítése, egyéniségüknek kidomborítása, uralkodásuk jótéteményeinek színes méltatása egyetemesen jelentkező jellemző vonásai a középkori gestáknak. Sajátos, egyéni vonását nem magában az uralkodó király rokonszenves jellemrajzában, hanem a jellemzés módjában, az élő és elhalt királyokban megtestesülő eszményi uralkodóról alkotott felfogásában kell keresnünk. A képben, amit a középkori gestaírók saját, dicsőített uralkodójukról és elődeiről rajzolnak, nemcsak az illető uralkodó egyénisége, hanem a kor szelleme is kifejezésre jut. Leggyakoribb a szorosabb értelembe vett hősi jellemrajz, a katonai erények kidomborítása, de találkozunk az uralkodó államférfiúi vagy vallásos erényeinek szép méltatásával is.

A mi Gestánk írója is lelkes bámulattal írt a nemzet erejét bizonyító hőstettekről. Büszkén emlegeti a honszerző Árpád, a félvilágot bekalandozó Bulcsu, Lél és Botond, a XI. századi királyok s különösen az életükben legendás hőssé nőtt testvérpár – Géza és Szent László – diadalmas karcait. I. Béláról írt soraiból az államférfiúi kiválóságok méltatásához szükséges politikai érzéke tűnik ki. Eszményét mégsem a hadvezérben vagy államférfiban látja. Hőse nem a honfoglalás és a kalandozások vitéz harcosa, nem az országszervező, államalapító István, nem a bölcsen uralkodó Béla, de nem is hős László király, aki „fejjel magaslott ki mindenek közül” s akinél alkalmasabb mintaképet a hősi eszményhez alig ismerünk. Az ő hőse, az ő ideálja a krisztusi hitet, a keresztény gondolatot megtestesítő, ellenfelének megbocsátó, a béke és a kiengesztelődés szellemét hirdető „kegyes király” volt.

Ehhez az eszményhez keresve sem találhatott ragyogóbb mintaképet Lászlónál, aki először gyakorolta a keresztény megbocsátás és kiengesztelődés erényét elbukott királyi rokonával szemben. A keresztény Magyarország megalapítója kiméletlenül eltiporta egyház- és államszervező munkája gyümölcseit veszélyeztető pogány rokonát. Péter levágatja az öreg Aba Sámuelt, anyja sógorát. András kitolatja Péter szemét és életére tör saját testvérének. Maga és Béla öccse, a két nagytehetségű, de ravasz és kíméletlen Vazul-fi, csak gyors lábuknak, majd hirtelen haláluknak köszönhették, hogy kikerülték a véres csapásra emelt rokon kezet. Géza és László is alig-alig tudnak menekülni ifjú unokatestvérük, Salamon, kelepcéjéből. Még László utóda, a tudós Kálmán sem iszonyodott testvéröccse és ártatlan kis fia kitolt szemétől, mikor saját fiának trónját látta veszélyben. S íme, egyszerre új sarja támad ennek a kitünő uralkodói erényekkel megáldott, de kereszténységben is keményerkölcsű, kíméletlen eszközöket alkalmazó uralkodóháznak, aki keblére öleli ellene annyit vétkező bukott rokonát. Nekünk is feltűnik, hogyne tűnt volna fel a kortársaknak a „kegyes László király” kíméletes, keresztényi viselkedése a jobb sorsra érdemes vitéz Salamonnal szemben. Ez a kíméletesség, ez az igazi kereszténység emelte Lászlót a keresztény gondolatot már lelkébe szívó nemzedék szemében hatalmas testével arányos erkölcsi magaslatra. Ennek köszönhette, hogy kortársai már életében szentség hírével övezték és élete legfontosabb mozzanataiban emberfölötti, égi hatalmak közreműködését vélték felismerni.

Csodák és égi látomások kísérik Lászlót életútján az ő valóban csodás egyéniségét bámuló kortársainak gondolatvilágában. S ennek a gondolatvilágnak ékesszavú kifejezője volt a Gesta Ungarorum írója. Alig van történetünknek hőse, kinek személye körül oly gazdag mondakör alakult volna ki idők folyamán, mint épen Szent Lászlóé. Kétségtelen, hogy e színes és változatos mondák közt vannak idegen földről bevándorolt és László személyével csak századok multán kapcsolatba hozott mondák.^[10] Az egész mondakör gyökere azonban visszanyúlik a szent király korába, alapja az ő életében személye köré font legendaőv. Ennek a legrégibb mondarétegnek néhány szép gyöngyét őrizte meg és juttatta korunkra a Gesta írója a váci egyházalapítás alkalmával feltünő csodaszarvas, a Salamonnal vívott harcban megjelenő kardos angyal stb. mondáiban.

De nemcsak Lászlóban, hanem elődeiben is ezt az uralkodói eszményt keresi az ő jámborságának ékesszavú hirdetője. Ezért menti fel Istvánt Vazul megvakításának és fiai száműzetésének vádja alól, a német Gizellára hárítva minden felelősséget. Ezért festi a keresztény magyar állam hitben erős, de keménykezű, hatalmas uralkodóját az élet igéjét szószékről hirdető apostolnak, majd élete végén tehetetlen, elaggott, síró öregnek, aki titkon szökteti ifjú rokonait külföldre gonosz felesége bosszúja elől. Ezért tette meg Pétert, Szent István legközelebbi vérrokonát, Gizella testvéröccsének. A keresztény királyról alkotott felfogása nem engedte meg, hogy az imént szentté avatott Istvánban lássa az uralkodó király pogány nagyapjának megnyomorítóját. I. Bélában és I. Gézában is a békés erényeket, a békülékeny szellemet dicsőiti, sőt Salamontól sem tagadja meg ezt a dicsőséget, a gonosz német tanácsosra, Vidre, hárítva minden szerencsétlenségért a felelősséget. Aba Sámuel, Péter és András bukását is annak tulajdonítja, hogy ezt az uralkodói ideált elérni nem tudták és nem is akarták.

Felfogásában, eszményeiben, történetszemléletében a XI. századi keresztény renaissance és az első keresztes hadjárat korának eszméi és szelleme jutottak hű kifejezésre. Szent László kora az első nagy vallásos extázis korszaka volt Magyarországon a pogány magyar népnek és ifjú fejedelmének az anyaszentegyházzal száz év előtt kötött eszmei frigye akkor hozta meg érett gyümölcseit. Szent László korában lett Magyarország igazán kereszténnyé; ekkor aludtak ki a pogány hit erdők mélyén, puszták ölén rejtve őrzött utolsó mécsesei.^[11] A magyar nép száz év alatt nagy benső átalakuláson ment keresztül. Lelkébe fogadta a nagy tömeget Szent István korában még csak külsőleg megérintő keresztényhitet. Szent László apja verte le a tiszántúli pogány reakció utolsó lázadását és húsz esztendővel később Magyarország egész népe együtt ünnepelt és együtt imádkozott a pogány Vazul szent hírében álló unokájával, „kegyes László királlyal”, az első magyar szentek nyitott sírjánál. László korában tört be ellentállást nem tűrő erővel Magyarország nyugati határain a X. században hódító útjára indult s a XI. század utolsó negyedében Európaszerte végső diadala felé közeledő, újjászületett keresztény gondolat. A szent Sírhoz ezrével induló zarándokok békés csapatait és a felszabadító keresztes hadjáratok hőseit irányító eszmének, a Krisztus földi birodalmának felépítésén munkálkodó keresztény gondolatnak, a magyar keresztség apostolkirályát, hitvalló hercegét és első vértanuját sírjukból felemelő krisztusi hitnek megszemélyesítője volt László király. S ezt a gondolatot, ezt az eszmét hirdeti az ő történetírója.

Az ősi pogány-magyar kultúra és a nyugati keresztény eszmék egyesüléséből sarjadzott ifjú keresztény-magyar kultúra első érett gyümölcse volt irodalmi téren a Gesta Ungarorum, a Szent László és „Könyves” Kálmán udvarában, talán ép az utóbbinak megértő patronátusa alatt megindult szellemi mozgalom egyik feltünő és értékes jelensége. Azé a mozgalomé, melynek korunkra jutott alkotásai a Gesta töredékein kívül az első magyar szenteknek – István, Imre és Gellértnek^[12] – legendái, Szent László és Kálmán törvénykönyvei (Szent László I. szabolcsi törvénykönyve, Kálmán törvényei, az I. és II. esztergomi zsinat határozatai, az úgynevezett Zsidó-törvény), a zágrábi és nyitrai egyházmegyék és más egyházi alapítások, köztük a somogyvári francia bencés-rendház.

Hátra volna még annak megállapítása, ki volt személy szerint a Gesta Ungarorum írója? Felfogásából, erős magyar érzéséből és németgyűlöletéből, I. Béla és két fia egyéniségének az uralkodói tényeiknek a közvetlen szemlélőt eláruló jellemzéséből, a Koppányverő német Wasserburgi Vecelintől (1001.) származó, de már magyarrá lett Ják-nemzetség^[13] hagyományainak ismeretéből, másrészt egyházias szelleméből és több helyt kiütköző teológus-műveltségéből következtetve, egy Szent László udvarához tartozó s a Ják-nemzetséghez közelálló magyar pap volt. Lehet, hogy maga Ják-nembeli Koppány püspök († 1099.), korábban Szent László udvari káplánja (1091), mint KÁLLAY UBUL felteszi.^[14] Művéből azt is megállapíthatjuk, hogy műveltsége francia vagy itáliai talajban gyökerezett. Német földön a históriás(gesta-)forma ismeretlen volt. Az egyetlen számbajövő németországi történeti művet – WIDUKIND Gestá-ját – nem ismerte. Ha ismerte volna, semmi esetre sem mulasztja el a magyarokkal bőven foglalkozó részleteinek kiaknázását, különösen a sorsdöntő lechmezei és a Riade melletti csatáknak leírásában. Nem emelte volna ki azok rovására a 913. évi innmenti vereséget, ennek hőseivé avatva a lechmezei csatában rossz végre jutott Bulcsút és Lélt. PAULUS DIACONUS, TOURSI GERGELY, JORDANES vagy más volt-e közvetlen mintaképe, ma még nem tudjuk megállapítani.^[15] Csak az bizonyos, hogy franciaországi vagy itáliai író műve volt. Elsősorban mégis francia hatásra kell gondolnunk, mert a francia-magyar kultúrérintkezések első jelentősebb nyomai épen ebben a korban – Szent László és Kálmán korában – mutathatók ki. Maga a Gesta Ungarorum írója által közvetlen forrásul használt művek egyikének írója, REGINO, is francia ember volt. I. András és I. Béla korában Bihar püspöki székén egy lüttichi francia ember ül, Leodvin. E korba vezetnek az első – ugyancsak Lüttich vidékéről kiinduló – francia (vallón) telepítés nyomai. Szent László hozza hazánkba 1091-ben Saint-Gilles kolostorából Somogyvár francia bencéseit s az alapításnál az egyik tanú épen Koppány káplán volt. Szent László unokaöccse és utóda, Kálmán, Sicilia francia-norman uralkodójának leányát vette feleségül. Az ő korában kezdi a hivatalos kancelláriai praxisban a XI. századi németes Ungri és Ungari népnévalakot a franciás Hungari kiszorítani. Az adatok száma csekély, de jelentőségük igen nagy, mert a közvetlen francia-magyar kulturális érintkezés bizonyítékai.

Elégedjünk meg egyelőre annak megállapításával, hogy a Szent László-kori Gesta Ungarorum írója egyike volt a középkor klasszikus nyomokon járó históriaíróinak, hogy műve nem krónika, hanem önálló felfogással és egyéni íróművészettel írt Gesta, még pedig a históriás formában írt középkori nemzeti történeti művek jobbjai közül való gesta volt. Tárgyi megbízhatóság, objektivitás tekintetében talán mögötte marad a konkrét tényekhez és eseményekhez, az írott források szövegéhez híven ragaszkodó szerzetes-krónikáknak, de íróművészet, elevenség és sokoldalúság tekintetében messze felülmúlja azokat. Igen nagy szerencsének kell tartanunk, hogy írója nem krónikás, hanem históriaíró volt. Ennek köszönhetjük, hogy fenntartotta számunka az Árpád-ház és a magyar nép X–XI. századi élő hagyományának értékes történeti anyagát és ősi mondakincsünk színes részleteit. Ennek köszönhetjük a Szent László korában ereje és hatalma tetőpontja felé haladó magyar királyságnak, a kegyes király egyéniségének, a kor felfogásának és szellemének megkapóan szép és hű rajzát. Történetírásunknak igen nagy vesztesége, hogy ez a mű teljes egészében nem jutott korunkra s így kénytelenek vagyunk megelégedni a későbbi átdolgozásokból kiolvasztható, bár így is tekintélyes részleteivel.

* * *

A Szent László-kori Gesta Ungarorum eredeti alakjában az 1091. évig terjedt. Az utolsó események, amikről megemlékezett, Szent László horvátországi és Kutesk kún vezér ellen vezetett hadjáratai. Eddig az időpontig mutathatók ki kétségtelen egyezések a Gestára, mint ősforrásra visszavezethető összes források szövegében.

Ebből az 1091. évig terjedő műből kivonatolták, valószínűleg még Szent László életében, azt az egyházak számára készült rövid történeti művet, melynek töredékeit ALBERICUS világkrónikája a Zágrábi, Váradi, valamint a KNAUZ felfedezte rövid zágrábi krónika interpolációi őriztek meg, a XII–XIII. századi helyi folytatások részleteivel együtt.^[16] Ugyancsak e hivatalos Gestá-nak a királyi udvarban vagy talán a székesfehérvári egyházban írt folytatása lehetett eredetileg KÉZAI IV. László korában írt Gestá-jának 1091-től 1272-ig erjedő, szűkszavú, krónikás jellegű részlete (SAMBUCUS- és Acephalus-kódexek, Dubnici krónika, Budai krónika).^[17] Ezekkel a XII. századi krónikás (évkönyvi) és királylajstrom jellegű folytatásokkal egyidőben még néhány hasonló természetű művet írtak. Idetartoznak a Pray-kódex húsvéti táblájára írt benedekrendi feljegyzések,^[18] az ALBERICUS-tól ismert XIII. századi Pilisi feljegyzések^[19] és a Pozsonyi Évkönyvek 1143–1177. évi adatait magukban foglaló, valószínűleg Pannonhalmi feljegyzések.^[20]

Ezek a szórványosan feltűnő és csupán egy-egy rövidebb korszakot felölelő évkönyvi és lajstromos kolostori vagy székesegyházi feljegyzések azonban elszigetelt helyi jelenségek maradtak. A magyar történetírás domináló formája az egész középkoron át a gesta maradt. Középkori történetírásunknak alapforrása, valóságos kánona a Szent László-kor Gesta Ungarorum volt.

Igen hamar akadt folytatója, valószínűleg még szent László életében (1091–1095 közt),de mindenesetre Kálmán és II. István korában. Ez az egykorúan írt első folytatás sem jutott korunkra, de II. Géza-kori átdolgozásának és folytatásának részletei fennmaradtak a Bécsi Képes krónika és MŰGELN interpolációiban.^[21]

Ezek az időről időre írt folytatások – épúgy, mint a Szent László-kori Gesta Ungarorum – a mindenkori uralkodóhoz közelálló, udvari írók művei. A II. Géza-kori író, illetőleg átdolgozó emellett vérbeli pártember volt, aki a gyűlölt Kálmánról és fiáról szólva, a történeti tények elferdítésétől sem riadt vissza. Hősei a megvakított Álmos herceg és ennek ivadékai, kiknek története mintegy központjává lesz a XII. századi magyar történetnek és teljesen elhomályosítja, sőt eltorzítja egyik legnagyobb királyunknak, Kálmánnak és fiának alakját. Objektivitás tekintetében mindenesetre messze mögötte maradt a szerencsétlen Salamonnal szemben annyira elnéző Szent László-kori írónak. Igaz, hogy a megvakított Álmos és Béla családjának udvari írójától mást nem is várhatunk, hiszen még Szent László történetírója sem kímélte királya nagyapjának vélt megvakíttatóját, Gizellát.

Az első Gesta-folytatásokkal egyidőben – a XI. és XII. század fordulóján – írták meg az első magyar szentek, István, Imre és talán Gellért, életrajzait. Szent István nagyobb legendájának írója a szájhagyomány és törvények mellett – halvány nyomokból következtetve – ismerte a Gesta Ungarorum-ot és annak forrását, az Altaichi Évkönyvek-et is, de bővebben nem aknázta ki, sőt több részletkérdésben ellentétes véleménye van.^[22]

Annál több nyomát találjuk a Gesta Ungarorum és XII. századi folytatásai használatának a későbbi XII–XIII. századi forrásokban. Nem szólva ODO DE DEOGILO-nak egy a Gesta ismeretét bizonyító megjegyzéséről, abból merítettek magyar történeti adatokat VITERBÓI GOTFRID, az u.n. Lengyel-magyar krónika írója, SPALATOI TAMÁS, valamint Szent László és Szent Gellért legendáinak XIII. századi írói.^[23]

A XII. századi Gesta-folytatások írói egyszerű kontinuátorok voltak, kik változatlanul lemásolva a Szent László-kori író művét, azt saját koruk több-kevesebb objektivitással megírt történetével egészítették ki. Önálló történeti felfogásnak és kritikának a korunkra jutott töredékekben nem igen találjuk nyomát. A II. Géza-kori író sem objektív kritikával, hanem pártszempontokból vezéreltetve dolgozta át Kálmán és II. István történetét. A XII. és XIII. század fordulóján tűnt fel ismét egy író, aki új anyagra támaszkodva, önálló felfogással és egyéni íróművészettel dolgozta fel a magyar történetet. Ez az író III. Béla király névtelen jegyzője volt. Vele zárul be a magyar nemzeti történetírás első korszaka, melyet Szent László udvari papja nyitott meg a Gesta Ungarorum-mal. szent Lászlótól III. Béláig valamennyi királyunk udvarában ott találjuk a középkor nagy uralkodói mellől sohasem hiányzó udvari történetírót.^[24] S ezek az írók, különösen Szent László és III. Béla udvari papjai méltó társai a középkor legjobb történetíróinak. Erős írói egyéniséget és hű kifejezői koruk felfogásának s a XII. századi magyar királyi udvar nyugati, főleg francia kultúrhatás alatt kialakult irodalmi ízlésének.

REGINO: Cronica; Continuatio REGINOnis; 889–955; Altaichi Évkönyvek 1003–1063; Árpád-ház hagyományai; Dél-dunántúli hagyományok; *GESTA UNGARORUM 1091–1092 táján; *Kivonatos Gesta 1091–1095 közt.; *Somogyvári folytatás 1095–1141; *(? Cikádori) folytatás 1142–1196; Somogyvári krónika-töredék 1233. (ALBERICUS-nál.); *Régi váradi és zágrábi rövid krónika; Zágrábi, Váradi krónikák interpolációi; KNAUZ-, TOLDY-, CORNIDES-kódexek interpolációi; Egyházi hagyományok ? Altaichi Évkönyvek; ?; Szt. István nagy legendája XI. század vége; *Pannonhalmi Évkönyvek 1019–1060; *Feljegyzések 1143–1177; *II. István-kori folytatás 1095–1127; Pozsonyi Évkönyvek 1192–1195 körül; *II. Géza-kori Gesta 1152; *III. István-kori folytatás 1167; MÜGELN-krónika interpolációi 1369; Bécsi Képes krónika interpolációi 1358; DARES PHRYGIUS Gesta Alexandri. Exordia Scithica. Felső-tiszai hagyományok; Gesta Hungarorum Belae regis notarii 1200 körül; ODO DE DEOGILO szóbeli értesülése 1147; VITERBÓI GOTFRID: Mem. Seculorum 1185; Szt. László legendája XII–XIII. sz. fordulója; Szt Gellért kis legendája; *Szt Gellért nagyobb legendája XIII. század; Szt Gellért nagyobb legendája XIV. század vége; Hartvik-legenda, Lengyel forrás; RICARDUS jelentése 1237; SPALATÓI TAMÁS 1266 előtt; *Lengyel-magyar krónika XII–XIII. század fordulója; OSSOLINSKI-kivonat XIII. század; Lengyel-magyar krónika XIV. század; ISIDORUS, JORDANES, JOSEPHUS, VITERBÓI GOTFRID, (Hún történet); VITERBÓI GOTFRID; Szt István nagy leg.; Szt Imre-legenda 1095–1272. királylajstrom és feljegyzések; (Magyar történet); *KEZAI SIMON: Gesta Hungarorum 1282–1285; *III. András-kori folytatás 1291–1292; KÉZAI: Gesta Hungarorum (Kivonat.); *Nagy Lajos-kori folytatás: Chronica Hungarorum; [Budai krónika családja]; Budai krónika 1473; THURÓCZI krónikája 1484; SAMBUCUS-kódex XV. század; Acephalus-kódex XIV. század; Dubnici krónika 1479; Zágrábi 1334., Váradi 1374. krónikák; Pozsonyi krónika stb.; Mügeln krónikája 1369.; [Képes krónika családja]; Bécsi Képes krónika stb. 1358.; Müncheni rövid krónika; TELEKI-kódex; BÉLDI-kódex.



A MAGYAR GESTÁK ÉS KRÓNIKÁK LESZÁRMAZÁSA.
A *-gal jelölt változatok nem jutottak korunkra.

[1] Lásd X. fejezet.

[2] ENDLICHER: Rer. Hungar. Monumenta. 134–138. l.

[3] V. ö. 84. lap.

[4] A m. tört. kútfői az Árpádok korában. 77–78. l.

[5] RICARDUS: inventum fuit in Gestis Ungarorum. Magy. Honf. Kútfői. 466. l.; KÉZAI a teljes Gestában: in antiquis libris de Gestis Hungarorum. V. ö. Budai krónika ed. PODHRADCZKY. 93. l. és Bécsi Képes krónika. ed. FLORIANUS. II. 155. l.; Képes krónika: Cronica de Gestis Hungarorum és Gesta. Id. h. 100. és 200. l.

[6] Lásd 80–81. lap.

[7] V. ö. 82–84. lap.

[8] Anno Dominice Incarnationis DCCCLXXXVIIII. sicut in Annalibus continetur cronicis. Az idézetet ANONYMUS (VII. cap.) tartotta fenn, de nem származhatik tőle, mert ő közvetlenül nem használta REGINO-t, akit itt szószerint idéz. Az évszám egyébként ANONYMUS-nál 884-re romlott, a helyes dátumot a Zágrábi és Váradi krónikák tartották fenn.

[9] VIII. fejezet.

[10] Ilyen pl. a Nagy Lajos-kori László-monda, ami különben rokon a Hadak útja mondával.

[11] V. ö. Szent Lászlónak a titkos pogány istentisztelet ellen hozott törvényét.

[12] Valószínű, hogy Gellért kisebb legendáját eredeti alakjában szintén a XI–XII. század fordulóján írták.

[13] Maga a Gesta írója, mint a magyar vitézség mintaképét ünnepli a Ják-nembeli bátor Opost.

[14] Lásd XI. fejezet.

[15] Részletes stílus-összehasonlításokkal lehetne talán eredményeket elérni, de erre a Gesta töredékes szövegének pontos filológiai rekonstrukciója előtt nem tehetünk kísérletet.

[16] IV. fejezet.

[17] VIII. fejezet.

[18] FLORIANUS. III. 212–213. l.

[19] II. fejezet.

[20] X. fejezet.

[21] A XII. századi folytatásokról lásd IX–X. fejezet.

[22] V. ö. XI. fejezet 2-ik rész.

[23] Lásd V. fejezet.

[24] III. Béla után KÉZAI SIMON-ig – IV. László káplánjáig – nem találkozunk többé udvari történetírókkal.