3.

Magyarországon a történeti forráskutatás első nyomaival Mátyás király korában találkozunk. A renaissance eszmevilágának diadalmas bevonulását nyomon követte a nemzeti mult iránt való érdeklődés ébredése. A főúri és főpapi könyvbarátok, a humanista tudósok figyelme a klasszikus ókor történetéről átterjed a magyar történetre s a nagy könyvgyüjtők a klasszikus írók mellé igyekeznek könyvtáraikba a magyar mult krónikásait is megszerezni. Mátyás és II. Ulászló korából tizennégy önálló másolatát, folytatását és kivonatát ismerjük a korábbi hazai források alapján Nagy Lajos korában írt két krónikavariánsnak (Bécsi Képes Krónika és Budai Krónika). E krónikások vagy egyszerű másolók, vagy középkori módszerrel dolgozó kompilátorok voltak. Csupán a magyar történelemnek két idegen művelője kísérelte meg a forrásismeretek lényegesebb kibővítését. BONFINI ANTAL, Mátyás udvarának tudós humanistája, királya megbizásából nápolyi király követeként itt járt RANSANO PÉTER pedig Beatrix királyné biztatására fogott a magyar történet új feldolgozásához. E két olasz humanista törekedett először tudatosan történetünk ismeretlen forrásainak felkutatására, bár céljuk nem ez, hanem krónikáink anyagának a klasszikus formákhoz igazodó, új művészi feldolgozása volt. A felhasznált források túlnyomó részben klasszikus és korai középkori írók művei, melyeknek a skythákra, hunokra, avarokra vonatkozó adatait és világtörténeti értesítéseit aknázták ki. A szoros értelemben vett magyar történet forrásai közül RANSANO a hazai krónikákon kívül csak Szent István és Szent Margit életiratait, BONFINI THURÓCZYn kívül a legendákat, ROGERIUSt, LIUDPRANDOt, FREISINGENI OTTÓt, DANDOLOt, CALLIMACHUSt, ARENPECKEt, MARINO SANUTOt s a cseh és lengyel krónikásokat, továbbá a Mátyás által rendelkezésére bocsátott, jobbára XV. századi okleveles anyagot használta fel.

A Mátyás-kori krónikamásolók és átdolgozók (THURÓCZY), valamint BONFINI és RANSANO munkásságában ismerhetők fel a magyar történet forrásainak felkutatására irányuló tudatos törekvés első csirái.

A XVI. század elején a humanista tudomány fejlődését oly kedvezően befolyásoló udvari élet fokozatos elsenyvedése, majd a gazdasági bajok s az országos katasztrófa nyomán a nemzetre szakadt gondok – sajnos – útját vágták e csirák megerősödésének és megnövekedésének. A Jagellók és az erdélyi fejedelmek udvarában a külföldön humanista műveltséget szerzett ifjak lelkében tovább élt a renaissance szelleme, de új és nagy alkotásokra nem volt képes. A XVI. század történetírásán – egy-két író kivételével-világosan felismerhető a klasszikus és humanista történetírás hatása, de ez a hatás inkább csak a formák utánzásában nyilvánult meg és nem terjedt, a külföldi humanisták fejlettebb történeti módszerének elsajátításáig. A középkor történetére kizárólagos tekintélyül ismerik el a csodált BONFINIt s őt és klasszikus előképeit utánozzák saját koruk történetének feldolgozásában. A kutatás terén azonban nemcsak hogy túlszárnyalni, de még elérni sem tudták mintaképüket. A jelesebbek is – mint FORGÁCH FERENC és ISTVÁNFFY MIKLÓS – megelégedtek az esetlegesen kezükhöz jutott anyaggal, rendszeres tudós búvárkodásra nem gondoltak. A forráskutatásra való tudatos törekvésnek kevés nyomát találjuk.

A MARTINUZZI költségén kiadott Váradi Regestrum (Ritus explorandae veritatis, quo Hungarica natio... usa est... Colosvarii, 1550) és a históriás énekek gyűjteménye (Cancionale, azaz Historiás Énekes Könyv. Kolosvár, 1574) HELTAI GÁSPÁRnak, a krónikaíró nyomdásznak legfeljebb a történeti kuriózumok iránt való fogékonyságát árulják el. A XVI. század tudós főpapjainak – MOSÓCZY ZAKARIÁS váci, TELEGDY MIKLÓS pécsi püspököknek és ILOSVAY ISTVÁN egri prépostnak – kéziratos törvénygyüjteményei s a magyar törvények később Corpus Juris Hungarici néven híressé vált gyüjteményének ezeken alapuló első kiadása (Decreta, constitutiones et articuli regum incl. regni Hungariae... Nagyszombat, 1584) sem a történeti érdeklődésnek, hanem a jogszolgáltatás és az országos politika gyakorlati szempontjainak köszönhette létrejöttét.

Már történelmi érdekből kiinduló forráskutatást végzett és teljesen tisztában volt a kutatás fontosságával VERANCSICS ANTAL esztergomi érsek, az utolsó humanista főpap VITÉZ JÁNOS prímási székén. BONFINI folytatásául tervezett újabbkori magyar történetéhez évtizedeken át gyüjtötte a forrásokat. Saját rendkívül becses történelmi anyagot tartalmazó hivatalos és magánlevelezésén és portai követségeinek aktáin kívül a kutatás bizonyos rendszerességét eláruló buzgalommal gyüjtötte össze a vizsgált kor történetére vonatkozó igen különböző természetű forrásadatokat.

Mialatt VERANCSICS saját történeti munkájához gyüjtötte a forrásokat, idegenbe szakadt honfitársa, ZSÁMBOKY (SAMBUCUS) JÁNOS, renaissance könyvgyüjtő tudósainak lelkesedésével hordta össze háromezernél is több kéziratos és nyomtatott művet számláló, gazdag bécsi könyvtárába a magyar történet számos elbeszélő forrását. ZSÁMBOKY nem volt a szó szoros értelmében historikus, de mint vérbeli humanista és polyhistor érdeklődött nemzete multja iránt s a birtokába jutott történeti kéziratokat sietett nyomtatásban közrebocsátani. RANSANO művét 1558-ban adta ki, BONFINInek addig csupán BRENNER MÁRTON kiadásából töredékesen ismert művét 1568-ban. Ez utóbbit a magyar történet 1572-ig terjedő rövid összefoglalásával kiegészítve 1581-ben másodszor is sajtó alá rendezte és BONFINI függelékeképen a magyar történelem több más, becses forrását is kiadta, így BRODARICS, HEROLD, RITIUS, CALLIMACHUS, OLÁH MIKLÓS, CORTESIUS, BAKSAY műveit, a Habsburg házassági szerződéseket és külön címlappal „Bonfini illustrálására:”, tehát kifejezetten történelmi érdekből a középkori magyar törvényeket Mátyás 1486. évi decretumáig. (Antonii Bonfinii Rerum Ungaricarum decades quatuor cum dimidia. His accessere Joannis Sambuci aliquot appendices et alia: unacum priscorum regum Ungariae decretis. Francofurti, 1581.) E törvénygyüjteményt VERBŐCZInek ugyanakkor külön kötetben, a magyar törvények generális indexe kíséretében kiadott Hármaskönyve egészítette ki. ZSÁMBOKY kiadványa az első nyomtatásban megjelent magyar történeti forrás gyűjtemény, mely azonban még magán viseli az ötletszerű gyüjtés bélyegét.

Rendszeresebb kollekció a hírneves francia diplomata és történetíró, BONGARS (BONGARSIUS) JAKAB magyar történeti forrásgyüjtemény: BONGARSIUS 1585-ben törökországi követsége alkalmával utazott keresztül Erdélyen és Magyarországon s ekkor ébredt fel érdeklődése a török veszedelem kapcsán egész Európa érdeklődésének központjában álló nemzet multja iránt. Külföldi tudósok már korábban is adtak ki magyar történeti forrásokat, így SCHARDIUS SIMON négykötetes forráskiadványában (Historicum opus in quatuor tomos divisum. Basileae, 1574.) több a XV–XVI. századi magyar történetre vonatkozó forrást, de BONGARSIUS volt, az első, aki a magyar történet forrásainak összegyüjtését tűzte célul. Négy kiadatlan és több nehezen hozzáférhető kiadásban megjelent művet (ROGERIUS, THURÓCZY, RANSANUS, Vita S. Stephani et Emerici, CALLIMACHUS, GALEOTTI, LAZIUS, HEROLD, SOITER, BIZARRUS, STELLA, BUDINA, REYCHENDORFFER, WERNHER, PETANCIUS, PISTORIUS stb.), összesen huszonöt elbeszélő kútfőt és Erdély római feliratai közül egy csokorra valót külön kötetbe foglalt és adott ki (Rerum Hungaricarum scriptores varii historici & geographici. Frankfurt, 1600.). A gyüjteményt értékesen egészíti ki BONGARSIUS magyar történeti vonatkozásokat bőven tartalmazó orosz történeti forráskiadványa (Rerum Moscoviticarum auctores varii. Frankfurt, 1600). BONGARSIUS műve közel másfélszáz évig a magyar történet, elbeszélő forrásainak egyetlen nagyobbszabású és rendszeres gyüjteménye volt.

Az erdélyi feliratos régészeti emlékek kiadásában BONGARSIUS járt utakon haladt. Megelőzték LAZIUS, TAURINUS és egy fiatal erdélyi tudós, SZAMOSKÖZY (ZAMOSIUS) ISTVÁN, az első magyar archeologus, aki páduai egyetemi hallgató korában adta ki Analecta lapidum vetustorum et nonnullarum in Dacia antiquitatum (Padua, 1593) című művét. E kis munka szerzője, a gyulafehérvári hiteles hely levéltárosa, majd Bocskay fejedelem bizalmasa és udvari historikusa, történetírásunk történetének egyik legnagyobb alakja. SZEKFŰ szerint az első történetírónk, aki ifjú korától kezdve következetesen készül hivatásához és az első magyar ember, aki csak történettudós akar lenni, semmi más.” Archeologiai és őstörténeti szárnypróbálgatásai után, mely utóbbi kísérletének emlékeképen a magyarok eredetéről írt művének néhány töredékes lapja és más íróknál egy-két idézet maradt fenn, a XVI. század és a századforduló történetének rendszeres feldolgozásához fogott. Töredékesen korunkra jutott anyaggyüjtéséből és nagy műve ránk maradt részeiből megállapíthatólag kora haladottabb történeti módszerével is ismerős volt. A humanista műveltségű SZAMOSKÖZY az első magyar történetíró, aki rendszeres levéltári kutatások alapján dolgozott s a legnagyobb teljességre törekedve gyüjtötte művéhez az anyagot s aki – bár kortörténetet ír – kora pártszempontoktól vezérelt íróival ellentétben, az összegyüjtött forrásanyagot tudományos szempontú kritikával használta fel. Sajnos SZAMOSKÖZY nem teremtett iskolát. Kutató- és kritikai tevékenysége elszigetelt, egyéni jelenség maradt, követője nem akadt, sőt értékes gyüjteménye is szétszóródott, miután azt a XVII. században BETHLEN FARKAS kiaknázta. Munkássága mégis korszakot jelöl történetírásunk történetében. Vele és ISTVÁNFFY MIKLÓSsal zárul hazánkban a humanista történetírás korszaka.

A XIV. századi krónika Mátyás és Ulászló korabeli másolatai, folytatásai illetőleg kivonatai a következők: 1. Budai Krónika (Chronica Hungarorum. Budae, 1473. HESS ANDRÁS kiadása. Facsimile-kiadása FRAKNORtól. 1902 Chronicon Budense ed. PODHRADCZKY. Buda 1838.); 2. Vatikáni-kódex (Cod. Vat. Lat. No. 6970. Variánsokat közölt belőle LUCIUS: Inscriptiones Dalmaticae. 1673. Ezután hosszú ideig lappangott, míg végre 1924-ben LUKCSICS PÁL Rómában kutatva újra ráakadt.): 3. SAMBUCUS-kódex (Bécsi udv. kvtár. Cod. Lat. 3374. sz.); 4. CORNIDES-kódex (Cornidestől származó másolata a marosvásárhelyi Teleki-kvtárban. FLORIANUS: Fontes domestici. IV. 90–98. 1.); 5–7. Bécsi rövid krónikák (Bécsi udv. ktár. Cod. Lat. 325., 3381. és 3471..sz.); 8. Müncheni rövid krónika (Müncheni kir. kvtár. Cod. Germ. 311.); 9. BÉLDI-kódex (Egri érseki kvtár); 10. TELEKI-kódex (Magyar. Tud. Akadémia könyvtára, 11. Müncheni krónika. (Müncheni kir. kvtár. Cod Lat. No. 5309. FLORIANUS: Fontes. III. 214–249. 1.); 12. Bécsi THURÓCZY-kódex (JAKUBOVICH EMIL megállapítása szerint 1467-ben készült változata a krónikának a bécsi cs. udv. könyvtárban Cod. Lat. 3455. sz. alatt. Eddig tévesen THURÓCZY krónikájával azonosították.); 13. Dubnici krónika (M. Nemz. Múzeum kvtára. Cod. Lat. Med. aevi 165. FLORIANUS: Fontes. III. 1–204. 1.) 14. THURÓCZY JÁNOS krónikája (Chronica Hungarorum. Augsburg, 1488. és Brünn, 1488.). – Az 1–3. sz. alatt felsoroltak a Nagy Lajos-kori krónika néven ismert rövidebb szövegezésű, elveszett XIV. századi variáns másolatai, illetőleg folytatásai, a 4–7. sz. ugyanennek kivonatai, a 8–9. sz. a Nagy Lajos-kori elveszett krónikát lényegesen bővítő 1358. évi Bécsi Képes Krónika másolatai, a 10. sz. ugyanennek kivonata, a 11. sz. felváltva másolja ennek s a nyomtatott Budai Krónikának szövegét, végül THURÓCZY a Képes Krónikát vette alapul de más írott forrásokból és a szájhagyományból bővítette. A Budai Krónika és THURÓCZY tartották fenn TÓTSOLYMOSI APRÓD JÁNOS küküllei főesperes Nagy Lajos-biográfiáját, a Dubnici Kr. ezenkívül JÁNOS minoritának ugyane kort tárgyaló művét. V. ö. DOMANOVSZKY : A Dubnici Krónika. 1899, A Budai Krónika. 1902, A Pozsonyi Krónika és a kisebb latinnyelvű prózai szerkesztések. 1905. – BONFINI forrásairól CSÁSZÁR: A magyar művelődés a XV. században Bonfini alapján. Bpest, 1902. 24–28. l RANSANO maga adja forrásai jegyzékét. FLORIANUS: Fontes. IV. 118. l. Mindkettő jellemzését ld.: FLEGLER: A magyar történetírás történelme. 1877. 25–37. lap. VERANCSICSról WENZEL GUSZTÁV (Mon. Hung. Hist. SS. XXXII. 1875. V–XXVIII. 1.) és SÖRÖS: Verancsics Antal élete. Esztergom, 1898. 104–110. l. Forrásgyüjteményét 12 kötetben kiadta SZALAY és WENZEL. (Mon. Hung. Hist. Scriptores.). SZAMOSKÖZY gyüjtésének egy része kiadva Mon. Hung. Hist. SS. XXI, XXVIII–XXXI. 1876–1880. Történetíró egyéniségéről: SZILÁGYI SÁNDOR, U. o. a XXI. és XXX. köt. Bevezetésében SZEKFŰ: Adatok Szamosközy István történeti munkájának kritikájához. Bpest, 1904. 57–76. l.