14.

A XVIII. század a magyar történetírás történetében a forráskutatás klasszikus kora. E korszak három – bár egymástól fix korhatárral nehezen elválasztható, időrendben mégis egymást követő és a célkitűzés, módszer és szempontok tekintetében egymástól lényegesen különböző kisebb korszakra tagozódik: az adatgyüjtés, rendszerezés és a kritika korára

Az adatgyüjtő korszak az egyháztörténelem terén a XVII. század végén HEVENESI (1695), a protestánsoknál EMBER és KRMAN (1710), a tudománytörténetben CZVITTINGER (1711), a nemzeti történet terén TIMON (1714) fellépésével kezdődik. Utolsó képviselői SCHMITTH MIKLÓS (1707–1767), KÉNOSI TŐZSÉR JÁNOS (1708–1772), BOD PÉTER (1712–1769), DESERICZKY INCE (1702–1763) és a kritikai irány előfutára: KAPRINAI ISTVÁN (1714–1786). Ezek az adatgyüjtők az eredeti források minél teljesebb felkutatását tűzték célul. A főszempont mindig az adatgyüjtés, bár egynémelyiküknél felismerhetők a rendszerezésre és kritikára való törekvés nyomai.

BÉL MÁTYÁS fellépésével (1723) és SCHMEIZEL MÁRTON tanítómunkásságával (1721–1747) veszi kezdetét a rendszerezés kora. E kor tudósainak célja a gyüjtött adatoknak politikai és tudománytörténeti szempontokból kiinduló rendszerezése. Ez irány utolsó, elkésett képviselői BENKŐ JÓZSEF (1740–1814), WALLASZKY PÁL (1742–1824), míg a rendszerezők iskolájából kikerült SCHWARTNER MÁRTON (1759–1823) egy új rendszerező tudomány, a statisztika megalapításával szerzett érdemeket.

A rendszerezésre következett a történelmi kritika korszaka. Bár az adatgyüjtés lankadatlan buzgalommal folyt tovább s az anyag rendszerezésére igen nagy gondot fordítottak, PRAY fellépésével (1761) a kritika szempontjai jutottak előtérbe. PRAY közel ötven kötetre rúgó történeti műveiben a középkori magyar történet elbeszélő forrásainak majd mindegyikét tüzetes kritikai vizsgálat alá vette s bár az oklevelekkel szemben még nagyon óvatos, útját egyengette az oklevélkritika érvényesülésének is. Példája és tanítása mihamarabb követésre talált s a forráskutatók ez idő óta már nem elégednek meg az anyag összegyüjtésével és publikálásával. Kritikával forgatják a kezükbe került kútfőket s azok publikálása vagy felhasználása alkalmával következetesen és rendszeresen kiterjeszkednek a külső hitelesség és belső érték, megbízhatóság vizsgálatára.

PRAY utáni forráskiadványaink (illetőleg a forrásokat kritikai bevezetések és megjegyzések kíséretében teljes szövegben közlő történeti művek) – így KAPRINAI, KATONA, WAGNER, KOLLER, SZILÁGYI, BATTHYÁNY, SINAY, KOVACHICH és a többiek művei a maguk kritikai fejtegetéseivel – egyszersmind forráskritikai irodalmunk alapvető termékei. E forráskritikai megállapításokat bőven tartalmazó kiadványok és történelmi művek mellett azonban feltűnnek a szoros értelemben vett forráskritikai művek is.

Ezek sorát a külföldön élő SCHWARZ GOTFRID álnév alatt kiadott híres értekezése nyitja meg (Initia religionis christianae inter Hungaros... Auctore Gabriele de Juxta Hornad. Frankfurt, 1740), melyben a hazai kereszténység keleti eredetét vitatva, nyomós érveket sorakoztatott fel az INCHOFERtől kiadott, Szilveszter-bulla hitelességével szemben. SCHWARZ támadása kihívta a bollandista STILTING védőiratát (Vita S. Stephani regis. Győr, 1747) és kiindulópontjává lett egy másfél századig tartó vitának, melyben e korban KOLLÁR, KERCHELICH, BENCZUR, PRAY, KATONA, majd ismét SCHWARZ vettek részt, s melyhez azóta hozzászólt valamennyi történetírónk, aki csak Szt István korával foglalkozott. Bár e vitával kezdődik tulajdonképeni forráskritikai irodalmunk, tudománytörténeti jelentősége nem nagy. A felek ugyanis nem tudományos, hanem felekezeti és egyházpolitikai szempontból vizsgálták és bírálták a híressé vált hamisítványt s ehhez képest saját vallási és politikai felfogásuktól irányítva foglaltak állást a hitelesség kérdésében.

Nevezetesebb ennél a Szt. István pannonhalmi alapítólevele körül folyt vita, bár ez sem maradt tudományos téren. A kérdést felvető olasz MANSI és CORNIDES – aki egy KOLLÁRhoz írt magánlevélben foglalkozott a tárggyal –, a másik részen STILTING és KOLLÁR még tudományos érvekkel támadták, illetőleg védelmezték az oklevelet. A tulajdonképeni vita azonban önző anyagi érdekből indult meg. Az apátság ellen a pozsonyi vámharmad dolgában pert vesztett Pozsony város megbízásából az 1776. évben városi tanácsnokká választott BENCZÚR JÓZSEF támadta meg egy névtelenül megjelent iratban (Schreiben an einen Freund, darinn einige Zweifel... etc. Bécs, 1779) az oklevél hitelét. A rend főapátja PRAY GYÖRGYöt bízta meg a válasszal. Ő a hitelességről meg lévén győződve, ki is dolgozott egy terjedelmes diplomatikai védőiratot, amit kéziratban bocsátott a főapát rendelkezésére. Ennek felhasználásával írta meg NOVÁK KRIZOSZTOM rendi könyvtáros ügyes válasziratát (Vindiciae diplomatis. Bula, 1780), melyben főleg jogi és történeti érveket sorakoztat fel a hitelesség mellett. BENCZÚR támadását már NOVÁK előtt visszautasította az AGAMANS PALLADIUS álnév alá rejtőző Gróf BATTHYÁNY IGNÁC (Responsa ad dubia Anonymi... 1779.) és GÁNÓCZY ANTAL (Libellus castigatus. Nagyvárad, 1779). A védőiratokra BENCZÚR újabb válasza, majd KOLLER védőirata következett. PRAY és NOVÁK munkáinak kivételével a vitatkozók nem sokkal vitték előre a tudományt. Akárcsak a Szilveszter-bulla fölött folyt vita, ez is inkább – a külföldön a XVII. század óta már divatját múlt – oklevélharc (bellum diplomaticum) volt, semmint tudományos polémia.

A forráskritika történetének érdekes fejezete PRAY és CETTO BENEDEK vitája a DEGUIGNEStől kiadott kínai évkönyvek hitelessége fölött. CETTO – rendtársa, az 1763-ban elhúnyt DESERICZKY őstörténeti művének védelmében – hatszor fogott tollat, PRAY háromízben válaszolt, biztos kritikával verve vissza ellenfelének alacsony színvonalon mozgó támadásait.

Mindezeknél jelentősebb az ANONYMUS-kérdés irodalma. Béla király névtelen jegyzőjének addig ismeretlen művét 1746-ban adta ki először a bécsi udvari könyvtár kodexéből BÉL MÁTYÁS (SCHWANDTNER: Scriptores I.). Ez idő óta az őstörténetet és a honfoglalást a magyar középkor történetére azelőtt főforrásként használt THURÓCZYtól és BONFINItől eltérően előadó ANONYMUS kora, kiléte és megbízhatóságának kérdése élénken foglalkoztatta összes történetíróinkat. A BÉL bevezető értekezésével megindult polémiában a középkori történetünkkel foglalkozó tudósok csaknem valamennyien résztvettek, így DEZSERICZKY, KOLLÁR, PRAY, KATONA, CORNIDES, ÉDER, ENGEL, BÁRDOSY, német részről SULZER, THUNMANN, SCHLÖZER. CORNIDES DÁNIEL külön kötetet szentelt az Anonymus-kérdésnek (Vindiciae Anonymi Belae regis notarii. Kiadta halála után ENGEL. Buda, 1802.). Ez a mű legsikerültebb és legalaposabb terméke XVIII. századi forráskritikai irodalmunknak, melyet ma is nagy haszonnal forgathatunk. Az I. Béla kora mellett kardoskodó enthuziastákkal és a IV. Béla korát vitató PRAY-val szemben meggyőző érvekkel felfegyverkezve mutatja ki, hogy e két uralkodóról semmiesetre sem lehet szó. E felfogását az újabb kutatások teljes mértékben igazolták, bár a végső szó kimondásában – hol II., hol III. Béla felé hajolva – ingadozott.

Az ANONYMUS-kérdés mellett a századforduló tudósai a THURÓCZY és BONFINI alapjául szolgáló XIII–XIV. századi krónikavariánsok forráskritikai vizsgálatát is megkezdték. KOLLÁR és ENGEL a bécsi udvari könyvtár KÉZAI bevezetésével kezdődő SAMBUCUS-kódexét véve alapul s ebben KÉZAI eredeti művének folytatását látva, ő reá vezetik vissza, mint ősforrásra az összes ismert variánsokat. HORÁNYI a kivonatos KÉZAI kiadásához írt előszóban (M. SIMONIS DE KÉZA Chronicon Hungarorum. Bécs, 1782.), ENDLICHER a Dubnici krónikáról írt cikkében (Wiener Jbücher d. Literatur. 1826.) foglalkozott a kéziratok viszonyával.

A Szilveszter-bulla fölötti vitáról részletesen szól BALICS: A róm. katholikus egyház története Magyarországon. I. Budapest, 1885. 31–42. 1., HORVÁT ÁRPÁD: Az oklevéltan története és irodalma Magyarországon. Budapest, 1880. 85. s köv. 1.; a pannonhalmi vitáról FEJÉRPATAKY: A pannonhalmi apátság alapító oklevele. Budapest, 1878. 44–129. 1. és HORVÁT Id. m. Az ANONYMUS-kérdés történetét ld. SEBESTYÉN: Ki volt Anonymus? I. Bpest., 1898. 1–119. 1.; irodalmát ugyanott XXI–XLVI. 1.; a KÉZAI-irodalom történetét DOMANOVSZKY: Kézai Simon mester krónikája. Bpest., 1906. 151–180. Az oklevélkritika fejlődéséről egyébként lásd: M. Ttud. Kk. II. 1. és II. 3.