A székely eredetkérdéshez
(1922)^[1]

Az Akadémiai Értesítő 1922. évf. 205–214. lapjain Erdélyi László tagtársunk a székely eredetkérdés megoldásának sarkpontjait ismertetve, az idevágó gazdag irodalomból csupán az én nemrég megjelent kis dolgozatomat (M. Nyelv, 1921.) méltatta említésre s mintegy az abban foglalt fejtegetések cáfolatául adja elő székely elméletét. Nem célom az elmélet cáfolata, mert szubjektív feltevésekkel vitatkozni meddő munka volna. Mivel azonban a t. cikkíró úr félreértette dolgozatom célját és tartalmát s igen rossz véleménnyel van ismereteimről, a tud. Akadémiára tekintettel szükségesnek vélek néhány helyreigazító megjegyzést.

A székely eredetkérdés egész komplexuma mai ismereteinkkel hipotézisek nélkül nem oldható meg, mert tudásunknak határt szab a hiányos forrásanyag. Ennek a meggyőződésemnek adtam kifejezést, midőn említett tanulmányomban különbséget tettem a forrásokkal bizonyított tények és saját szubjektív feltevéseim közt.

A forrásadatok s a középkori székely társadalmi és jogintézmények alapján pozitív bizonyossággal csupán annyit véltem és vélek megállapíthatónak, hogy

1. az erdélyi székelység nagyobb zárt tömegben, ősfoglalás jogán megtelepült szabad nép vagy törzs volt, míg Erdély többi lakosai királyi adományosok vagy telepesek;

2. a székely a magyartól s a középkorban hazánk területén élő többi nemzetiségtől (besenyőtől, kuntól stb.) különböző, de a magyarral rokonnak tartott nép (nemzetiség) volt;

3. a székelység legkésőbb a honfoglaláskor költözött Magyarország területére, s a X–XI. század fordulója előtt telepedett meg Erdélyben.

Mindaz, amit ezen túl állítottam – így az avar, bolgár vagy más hun néptől való származás, a IX. századi Erdélybe település stb. – csak feltevés, a kabar, eszegel vagy más elméletekhez hasonló (bár nézetem szerint helytállóbb) hipotézis, mint azt kifejezetten hangsúlyoztam.

Erdélyi tagtársunk tehát téved, midőn dolgozatom eredményeit összefoglalva, éppen ezekben a szubjektív hipotézisekben keresi a lényeget, nem is szólva arról, hogy én „a magyar honfoglaláskor részben visszatérő” székelyekről mit sem szólok.

A bevezető sorokból úgy látom, Erdélyi rossz néven veszi, hogy az ő korábban megjelent „gondos és lelkes” tanulmányának eredményeit negligáltam. Pedig ez az eljárásom tudatos volt. Sajátságos hadifogoly-várőr elméletét korábbi műveiből, az eszegel-bolgár teóriát, forrásadatait és érveit (bihari Székelyszász, Szászsebes, vági székelyek stb.) Pauler, Nagy Géza, Karácsonyi és mások műveiből régen ismerem. Dolgozatomban mindezek irodalmi cáfolataira utaltam rövid idézetek alakjában. Sajnos, több adatával és állításával nem foglalkozhattam komolyan. A székely várakat említő 1251, 1301. és 1353. évi oklevelek közismert XVIII. századi hamisítványok. (Karácsonyi: Hamis okl. 18., 38. l. és Tört Tár 1908. 30. l.) A székszervezet Zsigmond-kori kialakulását vitató feltevéssel nem foglalkoztam, mert e szervezet létezésére 1224 óta vannak adataink s már 1322-ben együtt szerepel mind a hét szék (septem comitatus Siculorum), csupán elnevezésük volt más (terra, diocesis, districtus, comitatus). Noha a „szék” (sedes) név későn – nem ugyan 1397-ben, hanem már 1366-ban – tűnik fel, maga a szervezet sokkal korábbi. A terminusok ingadozása közismert jelenség a középkorban és nem hiszem, hogy valakinek eszébe jutna pl. a forrásokban civitas, compages civitatis, parochia néven említett vármegyét a comitatustól megkülönböztetni. A XIII. századi székely székek névadó községeit nem kutattam, mert azok nevüket nem községekről, hanem folyókról (Maros-szék, Aranyos-szék, Kászon-szék, Sebös-szék, Kézdi-szék, Orbó-szék), vagy egy-egy földrajzi egységet alkotó nagyobb területről (Csík-szék, Gyergyó-szék) kapták. A jelek szerint legősibb Telegd-szék pedig a Telegd nemzetségről vette nevét, melyet a területi szervezet kialakulása után a – szász székek módjára (Szeben-szék, Kőhalom-szék stb.) – székvárosáról vett Udvarhely-szék névvel cserélt fel. Ezen kívül csak a késői alakulású fiú-székek viselnek helyneveket (Miklósvár-szék, Keresztúr-szék.)

Felfogásom, eredményeim és feltevéseim módosítására tisztelt tagtársunk újabb tanulmánya után sem látok semmi okot.

[1] (Első kiadása: Akadémiai Értesítő XXXIV. köt. 405–408. füzet, 184–185. l. 1924.)