A honfoglaló törzsek megtelepedése
(1912)^[1]

Pauler Gyula ugyane tárgyról negyvenöt esztendővel ezelőtt írt alapvető értekezésében a hipotézisekre alapított történeti művekkel vitatkozva, „egy biztos adatot” értékesebbnek mond „száz bármily éleselméjű kombinációnál”. De hol keressünk és hol találhatunk biztos adatokat a honfoglaló törzsek szállásának földrajzi meghatározásához?

A XI. század csekély számban fennmaradt oklevelei és a X. század írói oly jelentéktelen részleteket tárnak elénk, melyekből az ország képét rekonstruálnunk alig lehetne. Bíborbanszületett Konstantinus [Konsztantinosz] császár néhány értékes megjegyzésén kívül az egykorú írók semmi figyelemreméltót sem jegyeztek fel tárgyunkra vonatkozólag, amiért is oly források használatára vagyunk utalva, melyek értesítéseit csak szigorú kritika alkalmazásával fogadhatjuk el.

A történelem forrásai nem csupán az egykorú írásos emlékek. A krónikás hazai hagyomány mondai elemekkel át- meg átszőtt elbeszélése, a későbbi kor állapotaiból vonható következtetések s a helynevek magyarázata mind felhasználhatók a vitás kérdések megvilágítására. Nem új dolgok ezek. Anonymus óta minden történetírónk használta e forrásokat, csak a legújabb időben volt meg a hajlandóság ezek teljes mellőzésére. A mellőzés nagyon indokolt volt. Íróink legtöbbje nemcsak élt, hanem visszaélt is e forrásokkal és előre megalkotott nézeteit bizonyítandó, ezek egyik értesítését vakon elfogadta, a másikat – céljának megfelelően – elvetette. A mondákból szerencsétlen kézzel gyakran a legkevesebb hitelt érdemlőket válogatták ki tételeik bizonyítására. A XIII. század viszonyait ismerve, azt – egy-két század leforgását oly távoli korszakban semmibe sem véve – áthelyezték a X–XI. századba. A helynevekből üres szójátékokat, ügyetlen etimológiákat faragtak.

E kritikátlan eljárás tette kötelességévé a XIX. század hetvenes éveiben író tudósainknak, hogy az őket megelőző kor íróinak műveit mellőzve, mintegy „tabula rasa”-t csinálva, újra fogjanak a vitás kérdések tanulmányozásához. A forráskritika szigorú alkalmazása mihamar az ellenkező véglethez vezetett. Sokan a hazai krónikákat teljesen használhatatlan silány fércmunkáknak minősítették, mások nem méltatták figyelemre a későbbi korviszonyok tanulságait, ismét mások a helynevek magyarázatát nem vették komolyan.

Forrásaink felhasználásánál kellő kritika alkalmazásával a helyes középutat kell eltalálnunk. A kritikát egyrészt az említett források adatainak összevetésével, másrészt annak megállapításával gyakoroljuk, hogy az egyes források mily értesítései fogadhatók el bizonyítékul?

A korunkra XIII–XIV. századi szerkesztésben maradt krónikák honfoglalás-kori része a népies mondaköltészet termékein és családi hagyományokon alapult. Bár e krónikák s különösen a Névtelen jegyző hitele erős támadásokban részesült s újabban – igen tekintélyes oldalról – még családtörténeti értesítéseik fölött is pálcát törtek,^{1} mégis – úgy vélem – a krónikáknak hagyományokban és mondákban gyökerező eredete feljogosít, hogy Paulerrel^{2} éppen a családi hagyományokon nyugvó részeket tartsuk a legértékesebbeknek és leghitelesebbeknek.

Untig ismert dolog, hogy primitív népek hagyományai mily régi időkre nyúlnak vissza s mennyire megőrzik a száz-kétszáz év előtti ősök és viselt dolgaik emlékét – persze mondai kiszínezéssel. A hagyományok a krónika törzsének keletkezésekor, a XI–XII. században, élénken éltek a családtagok emlékében s messze visszanyúltak a királyság előtti időre, a X. századba. A hagyomány tartotta fenn a pogány kor hőseinek emlékét, kiknek tetteit Szent István még a regősök ajkáról sem szerette hallani.

A mondák sajátsága, hogy bennük a távoli idők elhalványodott emlékei, méltóságnevek, tünemények s más fogalmak megszemélyesítve, emberi alakban jelennek meg. Másik jellemző tulajdonságuk, hogy „kronológiát egyáltalán nem ismernek”. Gyakran két-három emberöltő hőseit kortársakul szerepeltetik, viszont kortársakat egymás ősének tüntetnek fel. Ezek s hasonlók meggátolnak abban, hogy a krónikák elbeszélését a maguk egészében történeti igazságul fogadhassuk el.

Elfogadható a krónikák értesítése egy-egy nemzetségnek valamelyik hőstől való leszármazására vonatkozólag, mert ez rendszerint való hagyományokon alapszik.^{3} Az adott pontos genealógiai leszármazás hitelét azonban megingatja, hogy a hős elődöt elbeszélésük folyamán gyakran anakronisztikusan szerepeltetik. A nemzetségi szállásbirtok helyzetére nézve elsőrangú forrás a Krónika. Igen nagy a valószínűsége annak, hogy a XI–XII. században honfoglaláskori szállásföldnek tartott birtokok tényleg azok is voltak.

Anonymus és a Krónika (értve a képes Krónikát, Kézait s a rokon szerkesztéseket) eltéréseinek bírálatánál szemmel tartandó, hogy az újabb forráskritikai tanulmányok a Névtelen hitelét erősen leszállították s hogy a Krónika törzse, mely valószínűleg a XI. század közepén, de semmiesetre sem a XII. század eleje előtt keletkezett, amannál régibb és eredetibb szerkesztés, melyet a XII. század végén élő királyi jegyző már ismert és műve írásánál fel is használt.^{4}

A későbbi kor állapotaiból csak a fejlődési és átalakulási folyamatok figyelembevételével vonható következtetés. Tárgyunknál nagy segítségünkre vannak az újabb nemzetségtörténeti és földrajzi tanulmányok,^{5} melyeknek vezetése mellett nagyjából megállapíthatjuk, hogy a XIII. századi nagy birtoktestek közül melyek voltak szállásbirtokok s azok hol terültek el?

A birtoklás nagyon megbízható adatokat nyújt, mert nincs annyi változásnak alávetve, mint például az intézmények, illetve a változások jobban megfigyelhetők. A szerzett birtok többnyire már fekvéséről is megkülönböztethető a szállásföldtől. Segítségünkre lesz némileg az Árpád-kori Magyarország közigazgatási (egyházi és világi) beosztásának képe is, amennyiben a nemzetségi elhelyezkedéssel összefügg.

Legóvatosabban kell bánnunk a helynevek magyarázatával. Az etimologizálás túlhajtása igen könnyen tévedésbe ejthet, de hogy a túlzások elkerülhetők s a helynevek tanúsága a topográfiai történetben mennyire felhasználható, eklatánsan bizonyítja Karácsonyinak a Szent István-korabeli Magyarország határairól írt értekezése.^{6} Elvül kell azonban elfogadnunk, hogy a helynevek tanúságát csak más adatok erősítésére, másodrendű bizonyíték gyanánt használjuk fel.

[1] (Első kiadása: Turul, 1912. évfolyamában.)