II.

Szent István az állam és egyház szervezésekor nem hagyta figyelmen kívül a nemzetségi, illetve törzsi szállások geográfiai helyzetét. Az egyes törzsek szálláshelyének meghatározásánál bizonyítékul használtuk fel a vármegyék kétparti helyzetét. Eljárásunk jogosultságát igazolja a vármegyék e sajátságos alakulásának a többi folyómenti megye egyparti helyzetével való összehasonlítása. Míg egyfelől Pozsony, Hont, Nógrád, Bodrog, Bács és Keve, másfelől Moson, Győr,{84} Pilis, Tolna, Baranya, Valkó és Szerém megyék közt a Duna, a balparti Szatmár, Szabolcs, Csanád, Torontál, Keve és jobbparti Bereg, Ung, Zemplén, Borsod és Bács vármegyék közt a Tisza határvonalul szolgáltak, addig a törzsszállások helyéül megjelölt területeken Komárom, Esztergom és Fejér megyéket a Duna, Újvár, Szolnok és Csongrádot a Tisza, Baranyát a Dráva, Aradot és Csanádot a Maros, Belső-Szolnokot és Szatmárt a Szamos derékban szeli.{85} A kétparti részek közigazgatási összekapcsolása csupán a megye területén lakó vezető nemzetségek birtoklási viszonyaiban lelheti magyarázatát.{86} Szent István az új államszervezetben, különösen a megyékben, vezető szerepet szánt és juttatott a királyhű nemzetségfőknek. Ezért a vármegyék szervezésénél tekintettel volt a nemzetségi szállásföldek helyzetére. Eklatáns példa erre Csanád vármegye keletkezése, hol Ajtony elkobzott javait a győztes Csanád adományba kapta s ő lett a birtokai által geográfiai kapcsolatba hozott kétparti Maros vármegye – a későbbi Csanád – ispánja.{87}

Az egyházi és világi közigazgatás Szent István államában szoros kapcsolatban állt egymással. A püspökségek és vármegyék szervezése ugyanazon a területen egy időben történt. A honvédelem, közigazgatás és törvénykezés terén egyaránt jelentős szerepe volt a főpapoknak, kik az ispánokkal karöltve működtek.{88}

Ily körülmények közt érthető, hogy noha a püspökségek szervezésénél és a határok kijelölésénél – a külföldi papok befolyására – a ténylegesnél fejlettebb állapotok vétettek irányadóul, mégis észrevehető a nemzetségek elhelyezkedésének azok területi kialakulására gyakorolt hatása.

Nem számítva a gyér lakosságú, de királyi birtokul lefoglalt s így előreláthatólag betelepítendő bihari területre szervezett s a nemzetiségi vidékeken később alapított nyitrai és zágrábi püspökségeket, kilenc közül hétnek területe – némi módosulással – nagyjában összeesik a törzsek szállásául megjelölt területekkel.{89}

A módosulást főképpen az okozta, hogy a püspökségek szervezésénél – a fejlettebb nyugati viszonyoknak megfelelően – a határok is elég pontosan kijelöltettek s természetes határokul a folyók is fölvétettek.

Az erdélyi püspökség magva (Szatmár, Kraszna és Belső-Szolnok megyék){90} a Kund szálláshelyéül megjelölt terület volt. Az egri, marosvári, pécsi, veszprémi és váci egyházmegyék eredeti területe nagyjából összeesik a kabarok, Ajtony, a Dráva-menti törzs, Bulcsú, illetve a csongrádi részeken megtelepedett törzs szállásával. A kalocsai érsekség központja a fejedelmi törzs szálláshelyén volt, de ennek területe több püspökség közt oszlott meg, aminek oka kétségkívül abban keresendő, hogy az első időben alapított esztergomi és kalocsai érsekségek, valamint a veszprémi és pécsi püspökségek főpapjaival – a keresztény állam szervezésében legbuzgóbb munkatársaival – a király állandó összeköttetésben akart maradni s ezért azok székhelyét a királyi nemzetségi birtokok, elsősorban Fejérvár közelében jelölte ki. A fejedelmi törzs szállásbirtoka felett az egyházi főhatóságot Dunántúl a veszprémi (Fejér vm.), és pécsi (Alsó-Sárköz a tolnai részeken) püspök, a Duna balpartján a kalocsai érsek (Alsó-Solt) és a váci püspök (Solt északi része és Pest megye) gyakorolták.{91} A Lél törzsének szállásául megjelölt terület nagyobbik – Dunán-inneni – részén az esztergomi főegyházmegye alakult ki. Dunántúl, tán kapcsolatban a Szent István-kori besenyő-telepítésekkel,{92} a győri püspökség szerveztetett.

A nyolc törzs szálláshelyét megállapítva, kétségkívül sajátságos találkozás, hogy mellőzve a török időkben csaknem teljesen kipusztult déli vidéket, a Dráva és Maros mentén tanyázó törzsek lakhelyét, a magyar nyelv mai nyolc nyelvjárásterülete közül hat a többi hat törzs szálláshelyével körülbelül összeesik.{93} A Felső-Tiszai nyelvjárásterület központja Szabolcs és Szatmár megye, Kund törzsének szálláshelye. A palóc nyelvjárás a mátraalji kazár-kabar ivadék nyelve. A dunántúli nyelvjárás – mely Csallóközön már a palócos és tótos nyelvjárásokkal keveredik – a Komárom-Esztergom vidéken letelepedett törzsnek felel meg. A nyugati nyelvjárásterület központja, Göcsej, Bulcsú törzsének szállása volt. Az öző alföldi nyelvjárásterület eredeti virágzási helyét nem az új telepítésű Dráva-vidéken és Szeged környékén, hanem a Sárköz, Solt és Kiskunság nyelvjárás-szigeteiben, a fejedelmi törzs szállásbirtokán kell keresnünk.{94} Végül a Duna-Tisza közi nyelvjárásterület központja éppen Csongrád vidékére esik, melyet egy törzs szálláshelyéül állapíthattunk meg.{95}

Hazánk XII–XIII. századbeli területi viszonyait ismerő tudósaink hosszú ideig azt a téves nézetet vallották, mintha Árpád és Szent István Magyarországa a mai határokat teljesen betöltötte volna. A külföldi és hazai forrásokban egyaránt említett hetvenkét vármegye szervezését a kegyeletes hagyomány első királyunknak tulajdonította s azok területét már a vezérek korában hazánkhoz tartozónak tekintette. A történeti források kritikai vizsgálata megcáfolta ezt a felfogást s ma történetíróink szorgos kutatásai alapján megközelítő pontossággal ismerjük a X. századi Magyarország kiterjedését.{96} Legújabban Karácsonyi János a helynevek vezetése mellett meggyőző alapossággal állapította meg István országának határait.{97} Lehet, hogy műve a részletekben ittott módosításra szorul, de egészben meghatározta a X. századi Magyarország körvonalait. E kép szerint az észak-nyugati, északi, észak-keleti hegyvidék, a Szamos-völgytől keletre és délre eső Erdély, a szörényi részek, a Dráva-Száva-köz nyugati hegyes-dombos vidéke és a nyugati határon Zala, Vas és Sopron megyéken át húzódó földsáv – a később s még ma is nemzetiségek által lakott vidékek és a Székelyföld – nem tartoztak a honfoglaló magyarok megszállta területhez. A nomád népeknél szokásos országválasztó-közök, „gyepűelvék” voltak ezek, minőket – néha többnapi járóföldre kiterjedőket – találunk a IX–XI. században Dél-Oroszország pusztáin tanyázó besenyők, bolgárok, magyarok, kunok és szomszédaik közt.

A honfoglaló magyarok számukhoz mérten – alig lehettek rabszolgáikkal együtt 500.000-en – rengeteg területet szálltak meg, aminek magyarázatát adja életmódjuk és foglalkozásuk. Egy törzs ellátásához a pusztázó pásztor és vadász életmód mellett óriási földterületekre, hatalmas fűtermő vidékre volt szükség. A hegyes vidékeken kívül megszállatlanul maradtak a baromtenyésztésre alkalmatlan erdős és a kopár homokos területek.{98} A Duna-Tisza-köz északi része – a későbbi Jászkunság – a bihari nagy erdőség és Erdély lakossága a honfoglalás után igen lassan szaporodott a szomszédos nemzetségek térfoglalásával. A honfoglaló törzsek a folyóvölgyeket, a Duna, Tisza, Szamos, Maros, Dráva és a Balaton vidékén elterülő legelőket szállták meg.

A törzsek elhelyezkedése hadi szempontból bizonyos tervszerűséggel történt. A megszállt terület szívét, a Duna két partján elterülő későbbi Fejér megyét, Pest, Pilis, Veszprém és Tolna megyék szomszédos vidékeivel a fejedelmi törzs foglalta el. Maga az uralkodó nemzetség a kétparti Sárvizek közt elterülő hatalmas földterületen – a „nagy szigeten”{99} – helyezkedett el nagyszámú rabszolgáival s a törzs szegényebb sorsú nemzetségeiből alakult kísérletével. Vele egy irányban, a Közép-Tisza két partján, a későbbi Csongrád, Külső-Szolnok és Békés megye nyugati csúcsában telepedett le egy másik törzs, melynek nemzetségei nagy szerepet játszottak történelmünkben. Innét kerültek ki az idegenellenes, nemzeti reakciós párt vezérei, a királyi hatalom ellen fellázadó békési Vatha és János, Bánk bán és a Barsa nemzetségbeli Kopasz nádor. A Boór nemzetség büszke hagyományai szerint az ő nemzetségi birtokaikon játszódott le a honfoglalás két legnevezetesebb eseménye: az alpári csata és a pusztaszeri gyűlés.

Ezt a két törzset mintegy körülfogta a megszállt terület szélein elhelyezkedő többi hat törzs, melyek mindegyikére a szomszédos országok valamelyikével szemben a honvédelem kötelezettsége hárult. A fejedelmi törzset övezték a Felső-Duna mentén s a Balaton nyugati partjai körül letelepedett, Német- és Olaszországgal szemben az előőrs és előharcos szerepét játszó törzsek, melyeknek vezetői voltak a külföldi forrásokból és a hazai mondából egyaránt ismert Lél és Bulcsú, továbbá a Dráva torkolatánál annak két partján megszállt s a szerbekkel szemben álló{100} harmadik törzs.

Fontos védelmi szerep jutott a Maros mentén megszállt törzsnek az Al-Dunán túl lakó régi bolgár ellenséggel szemben, míg a Szamos mentén tanyázó magyarokra s a Mátra tövén a Tisza két partjára telepedett kazár-kabarokra hárult az Erdély, illetve Verecke felől várható besenyő betörések elleni védelem.{101}