3. Gazdasági viszonyok, települési elvek

44. A magyar törzsszövetségben, mint minden hasonló közösségben, a társadalmi és politikai szervezet természetéből s a gazdasági kultúra színvonalából önként következő települési szokások honosodtak meg, melyek az évszázados fejlődés folyamán elvekké, szabályokká rögződtek. A költözködő magyarokat szállástelepeik megválasztásában ezek az őshazából hozott, az egykorú déloroszországi félnomád török (hun) népekével közös települési elvek irányították. Birtokukba vették az életmódjuk folytatására gazdaságilag alkalmas területeket és azon az ősi társadalmi és politikai szervezetben gyökerező települési szokásoknak és a bolgárbesenyő támadások következtében előtérbe nyomuló védelmi szempontoknak megfelelően rendezkedtek be.

45. Tagadhatatlan tény, hogy a költöző népek új lakóhelyük megválasztásában a természeti viszonyok, földrajzi tényezők hatásának is alá vannak vetve. Történeti példák igazolják, hogy síklakó, nagymarhatenyésztő és földművelő népek a földrajzi viszonyok kényszerítő hatása alatt hegyilakókká, juh- és kecskepásztorokká alakulnak át és viszont. Kétségtelen azonban az is, hogy az ily kényszerű átalakulás mindig lassú, fokozatos fejlődés eredménye. A költözés időpontjában a népeket régi gazdasági szokásaik irányítják és csak midőn addigi életmódjuk folytatására alkalmas földhöz nem juthatnak, hajolnak meg – nemzedékek keserves tapasztalatai után – a természeti viszonyok parancsa előtt. A földrajzi tényezők tehát csak másodrendű tényezőként jelentkeznek a hosszú történeti fejlődésben gyökerező gazdasági s az időszerinti politikai helyzettől előírt katonai szempontok mellett. A földrajzi tényezők a magyar honfoglalásban annál kevésbé juthattak irányító szerephez, mert az új haza változatos tájrajza és gyér lakottsága módot adott az ott megszálló népnek a gazdasági kultúrájához legalkalmasabb területek kiválasztására.

46. A honfoglaló magyarok gazdasági kultúrája messze meghaladta a kezdetleges ősfoglalkozásból – halászatból és vadászatból – élő, sőt a tisztán pásztorgazdaságot folytató nomád népek kultúrszínvonalát is. A lebediai és etelközi magyarok a szállásterületüket környező erdőkben vadászva (Gardezi a prémekről; Regino, Anonymus), télen a folyóvizekben halászva (Ibn Rustah, Gardezi, Regino), kiterjedt ló- és szarvasmarha tenyészetet űztek. (Gardezi, a marhákban álló vagyonról; Leó 45., 51., 61. §, Szt. István trv.: az ősi tinópénzről). Leginkább folyók mentén, mocsaras, ligetes, szénatermő területeken (Ibn Rustah, Gardezi ) ütötték fel sátraikat, építették háznak nevezett nád- és faviskóikat (Krónika: tabernacula, Freisingeni Ottó: papiliones; habitacula ex cannis, rara ex lignis). De voltak szántóföldeik is (Ibn Rustah, Gardezi ) és a szomszédos szlávokra mezőgazdasági terményekből álló nehéz adókat róttak. (U.o.) A földműveskultúra már a Kaukázus-vidéki őshazában meghonosodott náluk.

A történeti forrásadatok mellett a nyelv is bizonyítja az állattenyésztő- és földműveskultúra régiségét. A honfoglalás előtti magyar nyelvben már megvoltak a következő szavak: sátor, ház, kapu, kút, ács, falu; szánt, vet, arat, tarló, kepe, kéve, boglya, élet, búza, árpa, dara, ocsu, szór, őröl, szérű, kender, csepű, tiló, orsó; bors, borsó, torma; szőlő, bor, seprő, szűr; ól, ló, barom, tehén, bika, üsző, borjú, ökör, tinó, ünő, tulok; ürü, kos, toklyó, gyapjú, kecske, olló; tej, vaj, sajt, iró; disznó, ártány, kan, serte, lúd, tyúk stb. Ezeket ismerve, nehezen érthető az a feltevés, mely szerint a magyarok a földművelést a pannóniai szlávoktól tanulták volna meg. A szláv eredetű szavak semmit sem bizonyítanak, mert vagy megvolt már a megfelelő régi magyar szó a nyelvben (mint pl. gabona – étel; birka – ürü, kos), vagy pedig fogalmi differenciálódás útján vált szükségessé az új szó kölcsönvétele (pl. kakas = kantyúk).

47. Állattenyésztő, halászó és vadászó, de már a földművelés felé hajló, annak gyümölcseit élvező, tehát a teljes megtelepedés útján járó félnomádok voltak. Ehhez képest termékeny földet, nedvdús folyóvölgyeket, rétekben, legelőkben bővelkedő, ligetes, sőt erdős vidéket kerestek és szívesen fordultak a már lakott föld felé, melynek behódolt és szolgaságra fogott földműves lakosságát mezőgazdasági munkára használhatták. A vadászat – mint minden harcias népnek – kedvelt szórakozása lévén, nem volt ellenükre, ha szállástelepeik közelében vadászatra alkalmas erdőségeket találtak. Településük a nomád és félnomád népek általános szokása szerint kettős volt. Télen a folyóvizek közelében épült házakban, nád- és faviskókban élve, részben halászattal keresték élelmüket; tavasszal a kevésbé nedves, de termékeny hátakra, dombos vidékre húzódtak és késő őszig ott tanyáztak (Ibn Rustah, Gardezi ). Külön téli és nyári szállástelepeik voltak, melyeket a nemzetség vagy család fejének nevéről neveztek el (v.ö. a pogányokból származó magyar helyneveket: például Jutas, Taksony, Tas, Kaplony, Lél stb.). Nyáron sátrakban laktak, melyeket a gazdasági művelés alá vett földterület közelében ütöttek fel.

A magyarok gazdasági kultúrájáról itt adott kép nem fedi a „nomád” népek s köztük a hunok, avarok, bolgárok és magyarok kultúrájának az irodalomból ismert képét. Nem szólva a kulturális fejlődésnek minden bizonnyal alacsonyabb fokán álló vagy visszafejlődött ázsiai nomád törökségről és a IX–XIII. században Ázsiából előtörő besenyő, kun, tatár hordákról, egészen bizonyos, hogy a VIII–IX. században Dél-Olaszországban élő török s a velük szimbiózisban élő ugor népek, sőt már az V. századi hunok kultúrája is sokkal fejlettebb volt, mint a rendszerint Grigorjev politikai célzatú műve (Die Nomeden als Nachbarn und Eroberer civilisierter Staaten, 1875.) nyomán induló tudósok általában feltüntetik. – A dél-orosz síkon élő és a sajátos hun-török kultúrkörhöz tartozó népek, a kazárok, bolgárok, magyarok, sőt még a besenyők sem voltak azok a céltalanul barangoló, szálláshelyüket folyto-

nosan változtató sátorozó pásztorok és rablók, aminek őket rendszerint festik. Konstanti-

nus a besenyők törzseiről és nemzetségeiről szólva Jemata-ról és merh-ről szól, amiből nyilvánvaló, hogy a besenyő nemzetségek, bár még nem telepedtek meg, csak egy bizonyos területi körzet keretén belül nomadizáltak. A magyar nyelv ősi elemei közé tartozó falu, ház s ehhez a török keveredés korában járuló sátor szavakból nyilvánvaló, hogy a török hatás korában már megkülönböztették a házat, az állandó lakóhelyet a nyáron pásztorkodás, földművelés közben lakott sátortól s hogy falvaik is voltak. Hasonló képet kapunk Freisingeni Ottótól még a XII. századi (cum vilissima in vicis vel oppidis ibi, id est ex cannis tantum, rara ex lignis, rarissima ex lapidibus habeantur habitacula, toto aestatis vel autumpni tempore papiliones inhabitant) magyarokról is. Már Priskos [Priszkosz] rhétor szól a hunok és Zemarchos [Zémarkhosz] nyomán Menanden [Menandrosz] a VI. századi turkok faházairól, illetőleg falvairól. Nagy Károly hódító hadjáratának eseményeiből kitűnik, hogy az avaroknak is voltak állandó szállástelepeik. S amit a IX. századi arab utazók láttak a kazároknál, bolgároknál és magyaroknál, világosan bizonyítja, hogy e népek már a megtelepedés útján járó félnomádok voltak, kiknek megvolt a nyugati és bizánci kultúrától elütő sajátos kultúrájuk, melyet lekicsinyelni s különösen a politikai szervezettségnek e korban sokkal alacsonyabb fokán álló, nemzetségi elkülönzöttségben élő, földműves szlávok kultúrájánál alábbvalónak feltüntetni nem szabad. Maga a megtelepedettség és a földművelés űzésének ténye egyébként korántsem bizonyíthatja valamely nép kultúrfelsőbbségét s különösen nem akkor, midőn egyéb jelenségek – a politikai szervezet tökéletesebb volta, a hadi kultúra (fegyverzet stb.) és fényűzés magasabb színvonala stb. – ennek ellenkezőjét bizonyítják. A „nomád rabló magyarok”-nak az irodalomból ismert szomorú képe nagyon emlékeztet a római kultúra minden eredményét leromboló, vad germánokról alkotott s a nyugati történetírásban meggyökeresedett, de az újabb kutatások által sokban megcáfolt elfogult felfogásra. A hun és avar birodalmak megsemmisülésének sem a teljes kultúrátlanság volt az oka, mint rendszerint állítják, hanem az, hogy a nyugati és bizánci kultúra közé ékelve is megőrizték saját, mindkettőtől elütő török kultúrájukat, ahelyett, hogy a germánok és magyarok módjára elsajátítva amazokból és megőrizve a magukéból az értékes elemeket, a kor és földrajzi helyzet követelte új kultúrfejlődésnek vetették volna alapját. A gazdasági kultúrára v.ö. Pauler, Szinnyei, Herman, Bátky id.m.

48. A magyar törzsszövetség és általában az egykorú nomád és félnomád törzsszövetségek megtelepedésének legjellemzőbb sajátsága, hogy az összeütközések elkerülése és hirtelen támadások kivédése végett magukat többnapi járóföldre kiterjedő lakatlan területtel, mintegy semleges zónával, kettős határral vették körül.

A pásztorgazdaság mellett amúgy is szükséges nagy terület e semleges zónákkal még inkább kibővült s aránylag csekélyszámú nép igen nagy területet tartott megszállva.

E területen belül az egyes törzsek – autonóm szervezetüknek megfelelően – külön-külön szálltak meg egy-egy, a nomád életmód mellett közvetlen szomszédság esetén kikerülhetetlen törzsközi összeütközések meggátlására egymástól kisebb lakatlan zónákkal elválasztott földterületet. A törzs szállásterületén belül a nemek is külön-külön ütöttek tanyát. A nemzetségi szállások olyan teljes elkülönítésére azonban, mint a törzseknél, nem volt szükség. Az egy törzshöz tartozó nemek vérrokonságának a hosszú együttélés következményeképpen mind erősebbé váló érzése, mit házassági összeköttetések is erősítettek, valamint a hadnagy bírói hatalma a belső harcok meggátlására mindenesetre elegendő volt. A nemek külön-külön szálltak meg, de földnek bővében lévén, szántóföldeik, legelőik, réteik, halászó- és vadászóterületeik állandó elhatárolására hnem is gondoltak.

A törzsek elkülönített megszállásából természetszerűleg következik, hogy az egyes törzsek népe a továbbvándorláskor bár egyidőben és egységes vezetés alatt, de a többitől elkülönülve kerekedett fel, indult útnak és vette birtokába új szállásföldjét.

Ibn Rustah és Gardezi szerint a közvetlenül szomszédos besenyők és kazárok közt tíz-, az utóbbiak s a burtaszok közt tizenöt-, a magyarok és szlávok közt tíznapi járóföldre terjedő pusztaság terült el. Konstantinus szerint a besenyők országa szomszédaitól, ú.m. Kazáriától öt-, Alániától hat-, a mordváktól tíz-, az oroszoktól egy-, a magyaroktól négy-, a bolgároktól félnapi járóföldre terült el. Julián barát 30 nap alatt járta meg a pusztaságot, mely a burtaszok vidékét a szomszédos országtól elválasztotta. Konstantinus 40. a X. sz. magyarokról: „törzseik nem engedelmeskednek fejedelmeiknek” – (t.i. a később felsorolt) „örökös fejedelemnek, gyulának és karkásznak” –, hanem szövetségük van háborúra s amely részt – meroV – megtámadják, azt teljes tanáccsal és törekvéssel megsegítik”; 39. a kabarokról: „egy hadnagya – alrcwn – van mind a mai napig a kabarok három törzsének”; 37. a besenyőknél nyolc törzsről – geneai –, hol meg nyolc vidékről – Jemata – szól; Jabdiértim, Gyula és Csúr törzseket egy helyt geneai-nak, másutt triwn Jematwn laoV-nak nevezi; 10. a kazároknál: ennea klimata thV CazariaV; v.ö. a Krónikákban „Cupan dux Symigiensis ducatus”-át s a Gyula országrészének, regnum-ának (a Gellért-leg.-ban Ajtony tartományának) önállóságáról szóló részt; Konst. 37. a besenyők negyven nemzetségét és nemzetségfőit, mint a nyolc vidék – Jemata – részét – merh – s ezek „kisebb fejedelmeit” – alrcwn – említi; Ibn Rustah a burtaszokról: „fejedelmök nincs s minden lakott helyen egy vagy két seikh” – nyilván nemzetségfő – „ítélkezik”; Krónika: „istius generatio circa Seo locum habebat, alii vero generationes… acceperunt sibi locum et des censum ad eorum beneplacitum”; 1279. a kunokról: quamlibet generationem cum suis tabernaculis.

A népet, törzsszövetséget körülvevő semleges zónáról Hóman: Őstörténetünk keleti forrásai (Századok, XLII. 1908.), Tagányi: Gyepü és gyepüelve (MNy. X. 1913.). Általában a települési elvekről: Pauler (Századok, XI. 1877.) Hóman (Turul, XXX. 1912.) és Bátky (Földt. Közl. 1918.). A nemzetségi szállásföld elhatároltságának hiányát bizonyítja az ősi szállásbirtokok későbbi egymásbaékelődése.