A XI. századi pénzromlás és a magyar hercegek pénzverése
(1916)^[1]

Nyugat-Európában a IX. század utolsó tizedeiben megindult pénzromlás a XI. században általánossá lett. A pénzverési jog eladományozásával kapcsolatban a nehéz pénzláb alapján vert, értékes Karoling-dénárokat a francia és német királyok, hercegek és püspökök lokális jelentőségű, értékben folyton csökkenő pénzei váltották fel.

A pénzromlás nálunk kezdetben csak közvetve éreztette hatását. A XI. századi magyar pénzverésben világosan felismerhető az állandó, nehéz pénzláb fenntartására irányuló törekvés. A XI. századi magyar obulusok (féldénárosok) törvényes és szokásos pénzlába alapján az összes egykorú, 1038 és 1095 közt vert német és cseh pénzeknél értékesebb pénzt vertek. E nehéz pénzláb alapján verettek Péter, Aba Sámuel összes, Béla és Géza hercegkori pénzei, Szent László 10 éremfaja közül öt, I. András és Salamon egy-egy éremfaja.

A rendezett pénzverés és nehéz pénzláb eredményeképp a XI. századi magyar pénz jelentős szerephez jutott a nemzetközi piacon. A magyar obulus – a külföldi pénzleletek hosszú sorának bizonysága szerint – egész Észak- és Észak-Kelet-Európában elterjedt és a kereskedelmi forgalomban kedvelt fizetési eszközzé vált. Viszont Magyarországon minden külföldi pénznem meghonosodását meggátolta.

* * *

A XI. századi obulusoknak minduntalan visszatérő nehéz átlagsúlya bizonyítja, hogy uralkodóink féltve őrizték a magyar pénznek Szent Istvántól megalapított jó hírét. Mindamellett már a XI. században találkozunk a pénzromlás határozott tüneteivel.

A pénzláb fokozatos és céltudatos megrontásának, a forgalmi pénz értékcsökkentésének kétes dicsősége hazánkban I. András nevéhez fűződik. Egyik éremfaját – időrendben a másodikat – eredetileg a XI. századi törvényes nehézsúlyban verték. A forgalomba azonban nem ebben a súlyban kerültek. A leletekben talált pénzek túlnyomó része körülnyírt, csonka példány. Tömeges előfordultát s egyéb jelenségeket is figyelembe véve, minden jel arra mutat, hogy ezeket az obulusokat már a királyi pénzverdében a kibocsátás előtt, még pedig határozott céllal csonkították meg. A korábban teljes nagyságban forgalomba hozott pénzt is beváltották s azután megcsonkítva újra forgalomba hozták.

Ez az eljárás lényegében egy könnyebb pénzlábra való áttérést jelent. Célja a kincstár pénzverési hasznának szaporítása volt. A periódusonként való pénzkibocsátásnak első, primitív formában történet jelentkezése volt a pénzek körülnyírása.

A rendezett pénzverés mindenkor a jó pénz és nehéz pénzláb jegyében folyik, a pénzverés céljául a forgalom könnyebb lebonyolítását tekinti s ezzel a gazdasági fejlődést szolgálja. A XI. században Európa nyugatán és főképp Csehországban divatos rendszer viszont a pénzverési jogot, mint az uralkodói jövedelem mértéktelen gyarapításának eszközét fogja fel. A jövedelemszaporítást gyakori pénzkibocsátásokkal érik el, amikor is a régi pénzt bizonyos, illetékképpen szedett százalékos levonással váltják be. A jövedelem fokozásának céljából gyönge és kapzsi uralkodók az új pénzt a réginél könnyebb pénzláb alapján, sőt rosszabb ezüstből is verették, ami az alattvalók teljes kizsákmányolására vezetett.

* * *

I. András pénzcsonkítása e rendszernek kezdetleges, de egyszersmind nagyon erkölcstelen formája volt, mert tág teret nyitott a magánosok nyerészkedési üzelmeinek, mintegy királyi szankciót adott a pénzhamisításhoz. Kétségtelen, hogy a tágabb lelkiismeretű kalmároknak nem sok biztatás és nem is sok leleményesség kellett ahhoz, hogy a kezükbe került pénzdarabokat, a királyi kincstár példáján indulva, maguk is körülnyírják s így a népet súlyosan megkárosítsák.

A pénzláb könnyebbítésének gazdasági jelentőségét, az alattvalók szolgáltatási képességének fokozatos kihasználását leginkább jellemzi az, hogy a kincstár pénzverési haszna Szent Istvántól I. András utolsó – körülnyírt – pénzkibocsátásáig éppen nyolcszorosára emelkedett.

Salamon pénzverése, apjáéhoz hasonlóan, a céltudatos pénzrontás képét mutatja. Alatta azonban az Andrástól primitív formában megkezdett pénzújítás rendszeressé lett. Kétévenként – tízévi uralkodása alatt ötször – bocsátott ki új pénzt. A pénz minden kibocsátással értéktelenebbé lett. Első obulusai a XI. századi törvényes nehézsúlyban verettek, utolsó pénzeinek értéke 25 %-kal alacsonyabb volt ezekénél.

I. András és Salamon királyok korának pénztörténeti szempontból különös jelentőséget kölcsönöz az a körülmény, hogy a királlyal párhuzamosan más hatalom is veretett az országban pénzt. A pénzverési jognak nyugaton dívó adományozási rendszere hazánkban sohasem honosodott meg. A XI–XII. századi erős centrális királyi hatalom egyenesen lehetetlenné tette a hűbériség effajta kinövéseinek létrejöttét. Az ország területének az uralkodócsalád tagjai közt történt megosztása azonban magával hozta, hogy a herceg, az ország egyharmadának teljes királyi hatalmat gyakorló uralkodója pénzt is veretett.

I. András korában Béla, Salamon korában Géza herceg saját nevükkel ellátott pénzt verettek és pénzverésük teljesen önálló, sőt az általuk alkalmazott pénzláb is lényegesen eltérő volt a királyétól.

Béla herceg – szemben Andrásnak eléggé nem kárhoztatható pénzrontásával – az egységes gazdasági fejlődés előfeltételéül szolgáló állandó, nehéz pénzláb és rendszeres pénzverés híve volt. A külföldi hatás alatt bekövetkezett pénzrontás idején Béla herceg volt Szent István és közvetlen utódai szolid alapokon nyugvó pénzrendszerének hagyományosa és folytatója. Hercegsége idején vert pénzei a XI. századi nehézsúlyú obulusok pénzlába alapján verettek. Trónra lépte után azonban már nem ragaszkodott a hercegsége idején állandó, nehéz pénzlábhoz.

A királyi pénzláb 25 %-kal könnyebb volt a herceginél.

Béla pénzverésének karaktere lehetetlenné teszi, hogy ezt az ő pénzláb-könnyebbítését azonos jelenségnek tekintsük András és Salamon nyerészkedésre alapított súlycsökkentéseivel. Béla a pénzlábkönnyebbítéssel kapcsolatban a bizánci arany és a magyar pénz értékviszonyát is újra szabályozta. I. Béla idejéig hazánkban is – mint Bajorországban – 30 dénárt, vagyis 60 obulust számítottak a forgalomban egy aranyra. Béla a bizánci arany értékét 40 dénárban, vagyis 80 obulusban állapította meg. A régi számítási mód fenntartása – az ezüstpénz színezüsttartalmának 25 %-os csökkentése mellett – a kincstárnak időlegesen nagy hasznot hajtott volna, de egyszersmind oly irreális értékarányra vezetett volna, aminek következménye szükségképpen a magyar ezüstpénz teljes elértéktelenedése lett volna. Béla pénzverési reformjának jóhiszeműségét, gazdasági politikájának realitását mi sem bizonyítja jobban annál, hogy az ezüstpénz értékének 25 %-os csökkentésével egy időben a bizánci aranynak magyar ezüstpénzben kifejezett ellenértékét 25 %-kal magasabban állapította meg. Ez az intézkedés, amelynek emlékét a magyar krónikának I. Béla uralkodásáról szóló s a pénzek metrológiai adataival teljes összhangban álló fejezete őrizte meg, világosan bizonyítja, hogy Bélát a pénzlábkönnyebbítésnél nem nyerészkedési vágy vezette, hanem csupán célszerűségi szempontok.

A királyság területén élő lakosság András idején hozzászokott az új, könnyű pénzhez. Az árakat ehhez szabta, ezzel számított és a nyugati részeken – a külföldi forgalomban is – ennek a könnyű obulusnak megfelelő dénárokkal találkozott. Természetes tehát, hogy Béla – ez országrész birtokába jutva – jónak látta a könnyebb pénzlábra való áttérést, anélkül, hogy előde gazdasági csapásszámba menő pénzrontását folytatta volna. Hozzájárulhatott az a körülmény is, hogy a kezdetleges gazdasági viszonyok közt a királynak jóval több pénzt kellett veretnie, mint a hercegnek, mert az ország kulturáltabb része – a Dunántúl és a nyugati megyék – a király országrészéhez tartoztak.

A bizánci arany értékének 40 dénárban történet megállapítása pénztörténetünknek igen nevezetes mozzanata volt. Alapját képezi egy századokon át gyakorlatban volt és az összes szomszédos országokban dívó számítási módoktól független, speciális magyar számítási módnak.

A bizánci arany – a pensa auri – forgalma sohasem volt kiterjedt, ezért a pensa igen korán számítási pénzzé alakult. Pensa alatt későbbi forrásaink – kivétel nélkül – 40 dénár összegét értik. A 40 dénáros pensa éppoly jellemző és állandó számítási pénz lett a XII–XIV. században hazánkban, mint a 12 dénáros solidus az egykori Frank birodalom területén vagy a 30 dénáros hosszú solidus Bajorországban. A pensának számítási pénzzé alakulása az önálló magyar pénztörténeti fejlődés szempontjából igen nagy jelentőségű, mert meggátolta a frank és bajor solidusok s ezekkel a 240 dénáros számítási font meghonosodását.

I. Béla egészséges gazdasági érzékének köszönhető, hogy a magyar pénzverés, habár nagy küzdelem közepett, Szent István halála után félszázadig ellen tudott állni a nyugat felől tért hódító pénzrontó tendenciáknak. Béla két fia, Géza és László, e téren is méltó utódai voltak apjuknak.

Géza herceg apja halála után a hercegség birtokába jutván, a régi, nehéz pénzláb alapján verette obulusait. Miként apja I. Andrással, úgy ő Salamonnal szemben a hagyományos nehéz és állandó pénzláb rendszerének híve s fenntartója volt.

Trónra kerülvén – apjához hasonlóan és valószínűleg ugyanabból az okból – ő sem ragaszkodott tovább a hercegsége korában állandóan alkalmazott pénzlábhoz.

Szent László apja és bátyja nyomdokain haladt. Azonban ő már számolt a periódusonként való kényszerpénzújításnak a külföldön meggyökeresedett és András idején hazánkba is utat talált rendszerével. Tizenkilenc évi uralkodása alatt tíz éremfajt bocsátott forgalomba, tehát – mint Salamon – kétévenkint élt a pénzújításban rejlő jövedelmi forrás kihasználásával. A pénzújításból húzható váltási jövedelmet élvezte, de nem használta azt fel – legalább is rendszeresen nem – alacsony nyerészkedési célokra. Pénzeinek súlya és finomsága mutatja, hogy nemcsak megelégedett a kor felfogása szerint jogos pénzverési illetékkel, hanem a kétévi pénzkibocsátás rendszerét a pénzláb megjavítására is felhasználta, ismét visszatérvén a régi törvényes nehéz pénzlábhoz. A magyar pénz még egyszer és utoljára régi hírének megfelelő tekintélynek örvendett, hogy azután rohamos süllyedésnek induljon.

Szent László uralkodása utolsó éveiben kénytelen volt letérni az általa addig következetesen járt útról. Utolsó pénzeivel eltért a nehéz pénzláb rendszerétől és megalkudott a pénz értékcsökkentésének Európaszerte dívó szokásával. Nyolcadik éremfajánál találkozunk azzal a sajnálatos jelenséggel, amit I. András idejében konstatáltunk, a pénzcsonkítással. A csonkítás eredetét, mint I. András pénzeinél, a királyi pénzverőben kell keresnünk. Ha már most annak indokait kutatjuk, mi vezethette Szent Lászlót arra, hogy a pénzszerzésnek ily lelkiismeretlen és az ő pénzverésének általános irányával ellentétes módjához folyamodjék, mindenesetre oly, a pénzveréstől távol álló külső körülményekre kell gondolnunk, amelyek következtében a királynak hirtelenében és bármi útonmódon nagyobb pénzösszeghez kellett jutnia. A pénzeknek a leletbizonyítékok alapján meghatározott kronológiai sorrendje alapján megállapíthatjuk, hogy Szent László uralkodása legháborúsabb, tehát legköltségesebb korszakában, 1091–92-ben vette a pénzcsonkítás csúf és káros jövedelmi forrását igénybe.

A zavarok elmúltával vissza akart térni a korábbi rendszerhez. A nehéz obulusok verése, a régi pénzláb visszaállítása azonban súlyos pénzügyi akadályokba ütközött, a kincstárnak nagy károsodásával járt volna. A kényes kérdést László – helyes gyakorlati érzékkel – a kincstár károsodása nélkül és a magyar pénz jó hírének megóvásával könnyebb pénzlábra való áttéréssel oldotta meg. Uralkodása utolsó éveiben kibocsátott pénzei súlyosabbak nemcsak az ő összes addig vert obulusainál, hanem Szent István obulusainál, sőt a legjobb Karoling-dénárok félsúlyánál is. Ezek a pénzek azonban már nem obulusok voltak, mint a XI. századi magyar királyok összes addigi pénzei, hanem dénárok. Átlagsúlyuk semmivel sem marad az egykorú német és cseh dénárok átlagsúlya alatt.

Szent László – a szükségtől kényszerítve – szakított a nehéz pénzláb rendszerével, de hogy pénzét a teljes elértéktelenedéstől megóvja, többé nem obulusokat, hanem két obulus értékű dénárokat veretett. Ezek voltak az első magyar dénárok. Érdekes és véletlennek nem igen nevezhető találkozás, hogy törvényeink – s általában írott forrásaink – először Szent László korában említenek dénárokat.

* * *

A XI. század a magyar pénztörténet klasszikus kora.

Szent István az önálló magyar pénzverés megalapításával az egészséges gazdasági fejlődés egyik alapfeltételét valósította meg. Működésének nagy jelentőségét leginkább az jellemzi, hogy a XI. században – oly korban, amidőn a magyarság alig nőtt ki a tiszta terménygazdaság korából s a gazdasági viszonyok még nem értek meg a pénzgazdaságra – a magyar pénz érték és állandóság tekintetében felülmúlta a nyugat-európai pénzverőhelyek termelését s a nemzetközi piacon is szerephez jutott. István akkor alkalmazta az állandó, nehéz pénzláb rendszerét egy kezdetleges gazdasági fokon álló országban, amikor Európa magasabb kultúrájú államaiban már rendszerré lett a pénzrontás, az uralkodónak a pénzverés jogával űzött visszaélése és üzérkedése.

Szent István halála után a pénzrontás hazánkba is utat talált. A gyenge és rövidlátó uralkodók – I. András és Salamon – kapva-kaptak a királyi jövedelmet növelő káros gazdasági rendszeren. Gyakori pénzkibocsátással s a pénz értékének fokozatos csökkentésével gyarapították jövedelmüket, de egyúttal teljesen aláásták a magyar királyi pénz hitelét. A pénzrontásban rejlő veszedelmet velük szemben éles szemmel ismerték fel Béla herceg és fiai, akik céltudatos gazdasági politikával igyekeztek annak gátat vetni.

XI. századi pénztörténetünk hatalmas gazdasági küzdelem képét tárja elénk: a nehéz pénzláb rendszerének fenntartásával az egészséges gazdasági fejlődés előmozdítására törekvő Bélának küzdelmét a nyugat felől tért hódító és András ágának pénzverésében időlegesen diadalhoz jutott pénzrontó tendenciákkal.

A „hercegi ág”, Béla, Géza és László pénzverésében világosan felismerhető az állandó, rendezett gazdasági és pénzügyi viszonyok teremtésére s fenntartására irányuló törekvés. Mindhármuknak első teendője volt a nehéz pénzlábnak és ezzel a két nemesfém reális értékarányának helyreállítása. Mindhármuk pénzét az érték stabilitása jellemzi. Sajnos, mindhárman kénytelenek voltak uralkodásuk utolsó éveiben a viszonyokkal megalkudni és könnyebb pénzlábra áttérve, gazdasági és pénzügyei elveiken rést ütni.

Kétségtelen, hogy Szent István és a hercegi ág pénzverésének tendenciája – akárcsak a X. században a regensburgi, a XII-ben a kölni s a XIII. századtól a bécsi pénzverésé – az állandó, nehéz pénzláb meggyökereztetésére s ezzel egy a nemzetközi forgalomban is számottevő fizetési eszköz teremtésére és fenntartására irányult. Szívós és kitartó kísérleteik – bár szép eredményeket értek el – nem vezettek tartós sikerre. Szent László dénárverésével a nehéz magyar pénzláb, amely – a XI. századi jó súlyú obulusok külföldi elterjedtségéből ítélve – hivatva lett volna a magyar pénzt a szomszédos országok és Északkelet-Európa uralkodó forgalmi eszközévé tenni, végleg a múlté lett. A törekvések sikertelenségét az ország kulturális és gazdasági színvonalában kereshetjük. A XI. század végén hazánkban a kereskedelem még bölcsőjében ringott. Az ország legnagyobb részének általános gazdasági színvonala még a terménygazdaságnak felelt meg. A pénzgazdaság inkább az uralkodótól tervbe vett, mint tényleg létező állapot volt. Ilyen körülmények közt csak természetes, hogy a kiváló gazdasági érzékkel bíró magyar uralkodók törekvései végeredményben meddőek maradtak.

A pénztörténeti kutatás pozitív tényeken, száraz súly- és számadatokon, tehát kézzelfogható valóságokon nyugvó eredményei megfelelőbb világításba helyezik a kor vezetőalakjainak működését és új szempontokkal bővítik az Árpád-ház két ága – az idősebb András-ág és az ifjabb Béla-ág – közt folyt küzdelem valódi képének ismeretét. Történetírásunk Bélát és fiait rendszerint mint a nemzeti iránynak és az ország függetlenségének előharcosait mutatja be, szemben az idegenérzelmű és az ország függetlenségét aláásó Andrással és Salamonnal. Ez ítélet alapján némileg hamis képet nyerünk a viszonyokról. A nemzeti és idegen, pogány és keresztény közti gyűlölet – kétségkívül a főszerepet játszotta Péter és Aba Sámuel, majd Péter és az Andrást trónra juttató reakciós forradalmi párt közt folyt küzdelmekben. Az egyrészről András és Salamon, másrészről Béla, Géza és László közt folyt küzdelmet és Béla ágának népszerűségét azonban evvel az ellentéttel motiválni nem lehet. Igazságtalan volna ez Andrással szemben. Hiszen éppen ő volt az, aki – Péterrel szemben – személyében szerencsésen egyesítette a magyar nemzeti irányzatot, a legális örökösödés elvét és mindjárt az első intézkedéseivel a pogány reakcióval minden közösséget megtagadván, a keresztény udvari irányt. Ugyanez volt Béla helyzete. Mindkettő magyar volt, de mindkettő ellentétbe került a reakciós pogány magyarság frakciójával, amelyet mindketten fegyveresen voltak kénytelenek megfékezni. Nem változtat ezen az sem, hogy András és Salamon rokoni és szövetségi összeköttetésben álltak a német-római császárokkal. Béla és fiai is idegen – lengyel és morva – segítségre támaszkodtak küzdelmükben. És ha Salamon bukásában hűbérül ajánlotta fel elveszett országát a császárnak, ezt már a bukott és önérzetében sértett fejedelem végső kétségbeesése magyarázza meg.

A hercegi ág népszerűségének oka korántsem abban rejlik, mintha Bélát és fiait a kortársak jobb magyarnak tekintették volna, mint Andrást és Salamont, hanem egyrészt jeles személyi tulajdonságaikban, másrészt magában a sikerben és végül, de nem utolsó sorban, a hercegi ág helyes gazdasági politikájában. A népre kétségkívül nyomasztó hatással volt András és Salamon kizsákmányoló pénzrendszere, amivel szemben állt Béla és Géza hercegek reális gazdasági érzéke. Hogy a hercegi ág népszerűsége nem kis részben az ő céltudatos és a nép javára szolgáló gazdasági intézkedéseiknek, állandó és rendezett pénzverésüknek eredménye volt, azt élénken illusztrálja a Krónika XII. századi írójának felfogása. A krónikás I. Béla uralkodásának jellemzésében éppen a nép javát előmozdító, üdvös gazdasági és pénzügyi intézkedéseket emeli ki, bizonyságot szolgáltatva arról, hogy Béla működésében a kortársak éppen ezt tartották a legfontosabbnak és legdicsérendőbbnek.

[1] (Első kiadása: Akadémiai Értesítő, 1916. 605–612. l.)