Szent László
(1910)^[1]

A nagy emberek nem mindig nagy alakjai a történelemnek. Zsenialitás, bölcsesség, műveltség, hősiesség mind oly tulajdonságok, melyek az embert – mint egyént – naggyá tehetik, de nem emelik a nagy történeti alakok sorába. Sokan teljesen kétségbe vonják az egyének döntő szerepét a történelemben, ezért kétszeresen fontos annak megállapítása, mik a történeti nagyság kritériumai. A nagy ember azáltal lesz a történelem nagy alakjává, ha működése a felállítandó kritériumoknak, feltételeknek megfelel. Ilyen szükséges feltételek koruk szellemének megértése, a korszerű haladás követelményeinek helyes felismerése és az adott viszonyok teljes kihasználása. Az emberiség mindig halad. Az emberi élet megnyilvánulásai, a társadalmi, jogi, gazdasági felfogások folytonosan változnak és fejlődnek. Egy ember – bármily nagy hatalom vagy tehetség legyen is birtokában – a kor áramlataival szembehelyezkedve csak káros történeti szerephez juthat. Viszont megértve a kor szellemét s a megfelelő haladás kívánalmait, mélyreható változásokat idézhet elő az emberiség vagy egy nemzet történetében. A közfelfogás többnyire megfelel a korszellemnek, de azért korszellem és közfelfogás nem azonos fogalmak. A nagyság gyakorta éppen abban nyilvánul, hogyha valaki a kortársaktól meg nem értve ismeri fel kora követelményeit. A történelem nagy reformátorai nem mindig népszerűek. Ha a hatalom birtokukban van, a nép konzervatív része zúgolódik ellenük, ha a népből emelkednek fel, a hatalom tör rájuk. Jézus Krisztust a hatalom megfeszítette, pedig az emberiség korszerű haladása csak a krisztusi tanok alapján volt lehetséges. Szent Istvánt a magyarság nagy tömege, Nagy Ottót a német feudális urak, VII. Gergelyt a főpapok nagyrésze zsarnoknak, elnyomónak tartotta, pedig ők koruk szellemét teljesen megértve fogtak reformjaik kiviteléhez.

A történeti nagyság e föltételeinek teljesítésével jár az eredményes működés. Eredménynek kell tekintenünk minden változást, mely az emberiség vagy egy nemzet történetében gazdasági, politikai, jogi, társadalmi vagy kulturális téren az addigi állapothoz viszonyítva haladást jelent. Az eredmény tartós vagy múló volta a nagyságot nem érinti. Az utóbbi csak annak következménye, hogyha a közfelfogás és korszellem nem fedik egymást. Ilyenkor az újító halála után rendesen visszahatás következik be. A konzervatív néprétegeken többnyire győz a korszellem. Előfordul azonban – más szerencsétlen körülmények, külső hatások következtében – az is, hogy a nagy alkotások megsemmisülnek. Szomorú példa erre a XVI. századi magyar történelem, mely elsöpörte a két Hunyadi működésének eredményeit.

Természetes, hogy mind e feltételek csak akkor vezethetnek eredményre, ha az illető egyénnek vezető szerepe van a nemzet vagy az emberiség életében. A vezető szerep ismét kétféle lehet, vagy pozitív hatalmon nyugvó, vagy a tömegre, a kortársakra gyakorolt irányító hatásban nyilvánuló. Az utóbbihoz nagyobb zsenialitás és energia, az előbbihez nagyobb bölcsesség és fegyelmezettség szükséges.

Nagy történeti alak az a vezető szerepet vivő ember, aki kora szellemét és követelményeit megértve, helyzetét kihasználva, oly eredményes működést fejt ki, mellyel az emberiség vagy nemzete haladását elősegíti.

A magyar történetírás mindez ideig adósunk Szent László életrajzával s működésének, történelmi szerepének helyes méltatásával. Akár mint hős és hadvezér, akár mint törvényhozó vagy egyházalapító – ami a XI. században a nyugati kultúra terjesztésével azonos – jeles királyaink közé tartozik. Középkori forrásaink főként hősiességét, vallásosságát, a modern írók emellett a keresztény egyházi és magyar nemzeti felfogásnak saját személyében első egyesítőjét, a nemzeti keresztény művelődés előharcosát tisztelik Lászlóban.

Hősi tetteit, vallásos meggyőződését, magyar érzését együttvéve sem tartjuk elegendőnek az ő jelentőségének magyarázatához. Hadvezéri sikerei korántsem oly nagyok, mint aminőnek krónikásaink görögtűz fényével világító elbeszélése feltünteti. A kunok, besenyők ellen vívott harcai, a Salamonon aratott győzelem, a bolgárfehérvári [Néndorfehérvár] csata, melyet Salamon és Géza vezérlete alatt küzdött végig, mind igen dicső tettek, azonban nemcsak hogy Nagy Lajos vagy Hunyadi sikereihez nem hasonlíthatók, de még I. Bélának III. Henrik fölött aratott győzelmeinek hadi jelentőségét sem közelítik meg. Királyaink közül először László csatolt idegen területet hazánkhoz és Horvátország megszerzését mégsem tekintjük tervszerű hódításnak. A történeti források egybehangzó értesítése szerint útja nem volt igazi hadjárat. A horvátok egy pártja hívta be s mikor seregével Horvátország északi részébe bevonult, a nép nagy részének szimpátiája fogadta. Jóformán kardcsapás nélkül került jogara alá Horvátország. Az igazi nagy hódító Kálmán volt, az első magyar király, ki egész Horvát- és Dalmátországnak valóságos ura. László egyházi alapításai nem foghatók István alkotásaihoz. Törvényhozó munkásága kisebb jelentőségű és szűkebb körben mozgó akár István, akár Kálmán törvényhozásánál. Tudva ezeket, László történeti jelentőségét másban kell keresnünk.

A vezérek korában Magyarországról, mint földrajzi fogalomról szólni anakronizmus volna. A nyolc magyar törzs nemzetségei szétszórva tanyáztak a Duna-Tisza síkságain és a Dunántúl dombos vidékén. Nomádok módjára pásztorkodva, halászva, vadászva vándoroltak legelőről legelőre. Magukénak tekintették az ország hegységövezte területét, de nem lakták, csak annak foglalkozásaik, életmódjuk folytatására alkalmas részét. Széles földövek, hegyek választották el az ő mezőiket keleti, északi, nyugati és délnyugati szomszédaiktól. Ezeken az országválasztó közökön rengeteg erdőségek közepette csak itt-ott tanyázott egy-egy szláv nemzetség, földjét művelve, barmait legeltetve. Az ország belsejében is óriási földterületek maradtak lakatlanul. A Duna-Tisza köz nagy része, a későbbi Kis- és Nagykunság homoksivatagjai, Bihar hatalmas erdei nem tartoztak az állattenyésztő magyarok életmódjára alkalmas területek közé. A megszállott részeken is oly kevés nép lakott, hogy a föld értéke jóformán semmi sem volt. Még a XIII. század elején is az emberi munkaerő mennyisége s nem a földterület nagysága adta a gazdagság mértékét. A lakatlan föld tulajdonképpen nem is volt birtoknak tekinthető, mert semmi hasznot sem hozott.

Ily körülmények közt természetes, hogy Szent István az állam szervezésekor nem a földet, hanem az embert vette alapul. A földterületeket, lakatlant és lakottat egyaránt, a középkori királyok felfogása alapján magáénak tekintette, de szerzés alá csak a magyar nemzetségek által megszállt vidékeket vette. Az új közigazgatási egység, a vármegye, eredetileg nem volt határozott földrajzi fogalom. Az egymáshoz közel lakó, különböző foglalkozású emberek, szabad magyarok és szolgasorban lévő szlávok összessége alkotta a civitast, melynek élén a comes civitatis állt. A földrajzi comitatus, a mega (megye) még nem alakult meg. István idejében csak általánosságban említtetik a pagus civitatis s a comitatus civitatis azonos értelemben.^{1} A világi közigazgatással egyidőben szervezte az egyházit is István. A kettő szoros kapcsolatban állt egymással. Minden civitasnak megfelelt egy főesperesi kerület s ennek élén állt a főesperes. Négy-öt főesperes (tehát ugyanannyi megye) került egy püspök egyházi főhatósága alá. Az egyházi és világi közigazgatás szervei eredetileg fedték egymást s területegységeiknek későbbi eltérései csak bizonyítják ama föltevésünk helyességét, hogy a megye mint földrajzi fogalom később alakult ki. Szent István 40-45 vármegyét és kilenc püspökséget szervezett a magyarok lakta vidéken. A kalocsai, pécsi, veszprémi, győri és csanádi püspökségek nagyjában a későbbi területük népessége fölött gyakoroltak fennhatóságot; az esztergomi és egri egyházmegyékhez később rengeteg nagy területeket csatoltak a felvidék fokozatos szervezésekor. Az erdélyi és bihari püspökségek hatásköre nem volt még teljesen körvonalazva. Az erdélyié csak a Szamos völgyére terjedt ki, a bihari pedig a valóságban csak Bihar északi részét s Kraszna vidékét mondhatta magáénak.

Az István halálával bekövetkezett belvillongások, a reakciós nemzeti párt és a német segélyre támaszkodó udvari párt küzdelmei a további fejlődésnek útját állták. Nyugodtabb idők Salamon bukásával következtek be. I. Géza rövid uralkodása után László került a trónra. Helyzete kedvezőbb bármely elődjénél. Vetélytársa nem volt. Országát nem kellett hatalomvágyó rokonokkal megosztania. A nemzeti hőst népe osztatlan rokonszenve emelte a trónra. Első uralkodónk volt Árpád óta, kinek működését általános bizalom kísérte. Herceg korában, előbb bátyjával közösen, majd egyedül az ország északi és keleti részének volt ura. Az esztergomi érsekség egy része s az egri, bihari, erdélyi püspökségeken levő vármegyék tartoztak hatáskörük alá. Gézával együtt személyesen tapasztalták a sok puszta terület szervezetlen voltának hátrányait hadi, gazdasági és művelődési szempontból egyaránt. A hercegség és a király része közt mintegy választófalat képezett a bihari és Tisza-Duna közi nagy, lakatlan terület. Egyértelmű lett volna ezek fennmaradása a hercegi részek különállásának állandósításával. Az országhatáron elterülő lakatlan rengetegek pedig, amennyire védelmül szolgáltak a külső ellenségekkel szemben, épp annyira veszélyesek is voltak, mert a vad besenyő és kun hordák ezen keresztül észrevétlenül teremtek egyszerre az ország közepén, mint a Salamon-korabeli kun becsapások alkalmából is megtörtént. Igazi hatalomra, egységre törekvő uralkodó nem hagyhatta szervezetlenül e területeket. Géza és László legsajátabb tapasztalásból tanulták meg annak szükségességét, hogy az István-féle államszervezetbe be nem vont vidékeket rendezzék.

Oklevelek a vármegyék szervezéséről természetszerűleg nem maradtak fenn, mert ilyenek nem is voltak. A XI–XII. század folyamán találkozunk a meglevő intézménnyel, de annak alapításáról források nem beszélnek. Az egyházi és világi közigazgatás – már említett – szoros kapcsolata nyilvánvalóvá teszi, hogy a kettő szervezése egyidőben történt. A kettő együtt működvén, egyik sem jöhetett létre a másik nélkül. Az egyházi szervezet létesítéséből joggal vonhatunk következtetést ugyanazon vidék világi szervezetének egyidejű létrejöttére. Azokon a területeken, ahol a XI–XII. században királyaink új püspökséget alapítanak vagy a meglevőt rendezik, teljes bizonyossággal feltehetjük a vármegyék szervezését, illetve rendezését is.

A hagyomány Istvánnak tíz, Gézának egy, Lászlónak két püspökség alapítását tulajdonítja. A számok tévesek, mert összesen tizenkét püspökség volt s ezek közül is a nyitrait Kálmán király alapította. A valóságban István kilenc püspökséget szervezett. Salamon bukása után Géza és László a Duna-Tisza köz rendezéséhez fogtak. E területen eddig egy egyházmegye foglalt helyet s annak északi része az egyházi szervezetet teljesen nélkülözte. Géza és László megalapítják a váci püspökséget. Alá rendelték a nagyon gyéren lakott Pest megyét, Külső-Szolnok nyugati, Nógrád keleti, Csongrád megye és a dunáninneni Fejér megye (solti részek) északi részének népeit is. A kalocsai érsek tán vesztett néhány falut a solti vidéken, de megkapta a Salamon korában meghódított Szerém megyét.

Az új alakulás szükségessé tette az érseki szék áthelyezését Kalocsáról Bácsra. Ez központibb helyzetet foglalt el az egyházmegyében. Az áthelyezés mindjárt László uralkodása kezdetén megtörtént.

Úgy a váradi, mint az erdélyi püspökségről maradtak fenn hagyományok, melyek alapján László alapításainak tarthatnók azokat. A történettudomány ma már eldöntötte, hogy mindkét püspökséget Szent István alapította, de részt ad Lászlónak is a kettő végleges szervezésében. László a bihari püspök székhelyét áthelyezte Váradra, oda székesegyházat épített s kiterjeszté a püspök hatáskörét a gyéren lakott bihari erdők egész területére, továbbá az addig egyházi gondozás nélkül állott békési vidékre.

Az erdélyi egyházmegye rendezésével már az országválasztó közök egy része vonatott be a magyar államszervezetbe. Az addig csupán a Szamos völgyére kiterjedő püspökség székhelye most Gyulafehérvárra került. Ezzel együtt vármegyei szervezetet nyert Fehér, Hunyad és Küküllő vidéke, amint a többi említett egyházmegye világi közigazgatását is az egyházival egy időben szervezték, illetve rendezték.

Jelentőségre nézve legnagyobb volt a régi Szlavónia népeinek bevonása a magyar egyházi szervezetbe. A zágrábi püspökség alapítása azért tekinthető a szervezés terén László legnagyobb alkotásának, mert ezáltal nem lakatlan terület, hanem olyan vidék került a király közvetlen uralma alá, melynek idegen volt a lakossága. A világi közigazgatás itt egyelőre a kis, szláv zsupánságokat vette alapul s így a Dráva-Száva közén 18 kis ispánság alakult, melyek csak idővel olvadtak össze hét nagyobb megyévé.

Élete utolsó évében László, a cseh ügyekkel foglalkozva, hazánk északnyugati vidékén tartózkodott. Tervbe vette ennek szervezését is, de halála megakadályozta a végrehajtásban. Utóda, Kálmán, a nyitrai püspökség alapításával tetőzte be László szervező munkásságát.

Szent László király uralkodásának igazi belpolitikai és gazdasági jelentőségét ebben az – eddig eléggé nem méltatott – szervező munkásságában kell keresnünk. A váci és zágrábi alapításokkal, a bács-kalocsai, bihar-váradi és erdélyi püspökségek rendezésével, a nyitrai vidék rendezésének megkezdésével és ugyane területek világi közigazgatásának szervezésével nagyfontosságú változás állt be. István korában „az ország tulajdonképpeni határa a magyarság geográfiai határa volt”, László szervező munkája óta a magyar államhatalom a nemzetiségi vidékekre is kiterjedt. László munkássága által megjelölte a terjeszkedés és fejlődés irányát, kikerekítette a megyék számát,^{2} kijelölte az ország leendő határait s ezáltal megteremtette Magyarország területi egységét. Magyarországról, mint fölrajzi fogalomról, csak László óta beszélhetünk, aki működésével két század fejlődését tetőzte be. Árpád nemzetté egyesítette a magyarok nyolc törzsét, Szent István megalapította a keresztény-magyar államot, Szent László pedig megteremtette a földrajzi Magyarországot, ami egyértelmű az egységes magyar állammal.

A XI. század jelentős változásokat hozott létre. Ekkor alakult ki az a társadalmi, gazdasági és közigazgatási rend, mely a XII–XIII. századokban fennállott s melyet közönségesen Szent István államrendszerének szoktunk nevezni. A kialakulásban fontos szerepe volt Szent Lászlónak. Felismerve a kor követelményeit s felhasználva – elődeivel szemben aránytalanul kedvezőbb – helyzetét, befejezte Szent István hatalmas alkotását, a középkori keresztény magyar állam épületét. Alapját vetette ezzel az egységes és önálló fejlődésnek, mely Magyarországot négyszáz esztendőre Közép- és Kelet-Európa egyik vezető hatalmává emelte.

Amily kedvező volt László helyzete trónraléptekor az országban, éppoly kedvező ez időben Magyarország külpolitikai állása. A hatalmas szomszéd, IV. Henrik, a pápával vívott küzdelmével volt elfoglalva, mely Canossa után fokozottabb erővel tört ki. VII. Gergely természetes támogatója volt Lászlónak a császár sógorával szemben. Tőle már nem is követeli a pápai főhatalom elismerését, mint annak idején Gézától és Salamontól. Minden föltétel nélkül ismerte el Lászlót királynak és ő teszi az első lépéseket diplomáciai összeköttetés létesítésére, ami annál könnyebben ment, mert Lászlót helyzete és rokonsága is a pápa pártjához kötötték. Dél felől a bizánci császár alig pár évvel László trónra lépte előtt érezte a magyar fegyverek súlyát. Hozzájárult ehhez, hogy a császári trónon még mindig Géza barátja, Dukasz Mihály ült, évtizedek óta az első görög uralkodó, ki a pápával jó viszonyban volt, vele összeköttetést keresett. A hatalmas II. Boleszló [Boleslaw] lengyel király unokatestvére volt Lászlónak és régi pártfogója családjának. Sógorság kötötte közvetlen szomszédai közül a horvát királyhoz s a császárpárti Vratiszló [Vratislav] cseh herceg öccséhez, a morva Ottóhoz.

Ennyi összeköttetés mellett s ily kedvező helyzetben természetes, hogy a német uralkodótól sem kellett tartania. IV. Henrik nem folytathatta elődei politikáját, kik már Szent István életében rátörtek a fiatal magyar államra s azóta mindig érvényesíteni akarták képzelt fennhatósági jogukat. Ugyanaz a császár, kinek apja ötször vonult haddal hazánkba s mint hűbéresét ültette Pétert a magyar trónra, ugyanaz a császár, ki alig tizenöt évvel előbb hadseregével kísérte sógorát Fehérvárra, ott királlyá koronáztatta és Géza herceggel még alkudozásba sem akart bocsátkozni, László trónra léptekor teljesen tehetetlen volt vele szemben. És ugyanaz a császár újabb tizenöt év elteltével László barátságát kereste és boldog volt, mikor azt elnyerte.

László király uralkodásának egész ideje alatt nem viselt nagyobb háborút. A pápa pártjához csatlakozva részt vett ugyan egy kisebb csetepatéban, de komolyabb összeütközésre a császárral nem került sor. Horvát hódítása barátságos meghívás következménye volt s élete utolsó idejében lengyel és cseh földre vitt hadai kizárólag ottani rokonai s pártfogoltjai segélyezésére szolgáltak. A kun betöréseken kívül egy komolyabb jelentőségű hadi vállalatban sem vett részt s mégis a pápa és császár, királyok és hercegek keresik barátságát, szövetségét és pártfogását.

László király nagy uralkodói képességeit mi sem jellemzi jobban ennél a külpolitikában gyakorolt és következetesen keresztülvitt semlegességénél. Ha beleszólt is néha a körülötte folyó harcokba, pártjára állt is a pápának, később pedig a császárnak, ez inkább a rokonszenv nyilvánítása volt, semmint tényleges szövetség. Éppen ez a tartózkodó semlegesség adott nagyobb súlyt hazánknak az európai államok sorában. Nem igen volt uralkodónk, ki a ránézve kedvező európai helyzetet országa érdekében Lászlóhoz hasonlóan kiaknázta volna. A semlegesség által megkímélte országát a hadviselés okozta súlyos anyagi veszteségektől, lehetővé tette annak a hatalmas szervezői munkának véghezvitelét, mellyel országa belső hatalmát gyarapította és fejlődésének utat jelölt. A külső politikában pedig elérte ezáltal, hogy Magyarországot a nyugat uralkodói egyenrangú faktornak ismerték el. Szent László uralkodása vetette meg alapját hazánk négyszázados európai helyzetének, ami Nyugat-Európa független királyságai, Franciaország és Anglia színvonalának felelt meg.

Említettük, hogy László horvátországi hódítása sokkal kisebb fontosságúnak látszik Kálmán hódító hadjáratánál. Az ő horvátországi szerepének másban van a jelentősége. Azzal, hogy a Szávát és Kapela-hegységet átlépve külterületeket csatolt hazánkhoz, továbbá, hogy élete utolsó éveiben döntőleg avatkozott északi szomszédaink belső ügyeibe, évszázadokra jelölte meg Magyarország hódító politikájának útirányait. A Balkán meg a Cseh- és Lengyelország felé való terjeszkedés László ideje óta egyik legfontosabb kérdésévé vált a magyar külpolitikának, sőt a Balkánra nézve ma is annak nevezhető. A cseh-lengyel ügyekben az uralkodóközösség következményeképp Ausztria vette át s használta fel Magyarország történeti jogait és hagyományait.

Szent László királyban megtaláljuk mindazokat a tulajdonokat, amelyeket a történeti nagyság feltételeiül jelöltünk meg. Kora szellemét teljesen megértette, a haladás következményeit felismerte, a kedvező korviszonyokat a legalaposabban kihasználta és oly eredményeket ért el, melyek alapjává lettek Magyarország évszázados haladásának, bel- és külpolitikai helyzetének. Nagy kvalitásai mellett életében elsőrangú szerep jutott szerencséjének is, mely még a magyar uralkodók szokásos fátumától, a méltó utód hiányától is megóvta. Nem volt ugyan fiúgyermeke, de olyan utóda támadt unokaöccsében, aki működését a tőle megkezdett irányban folytatva, befejezője lett alkotásainak. Trónraléptekor László kedvezőbb helyzetben volt összes elődeinél s tán összes utódainál is, halálakor pedig „Magyarországot, mely – a legenda szavai szerint – törvényben, szabadságban, vagyonosságban soha oly jelesen nem ragyogott”, a legméltóbb utódra bízhatta.

[1] (Első kiadása: A Cél 1910. évfolyamában)