III. Béla
(1932)^[1]

A magyar királyi házban Álmos lázadása óta megmegújuló testvérharcok és a görög hatalom beavatkozási kísérletei pusztító erő, hatás és következmények tekintetében nem mérhetők a Szent István halálát követő trónviszályokhoz és a két Henrik hódító kísérleteihez. A XI. századi küzdelmek véres polgárháborúvá, a német hatalom támadásai tartós háborúskodássá fajultak. Az ország szívébe hatoló idegen hadak s a forradalmi kitörésekben explodáló nemzeti reakció roppant vérveszteséget és gazdasági kárt okoztak, ideig-óráig az ország függetlenségét, önálló állami létét is veszélyeztették. A XII. században véres összecsapásra ritkán került sor. A trónviszályokat többnyire még csírájukban elfojtották, a trónkövetelőket támogató idegen hadak alig jutottak át a határon, s mikor Mánuel beavatkozása III. István korában rövid időre sikerrel járt is, a harc nagyobb vérvesztés nélkül hamarosan békés befejezéshez jutott. A történet távlatából nézve, ezek a harcok a görög beavatkozással együtt epizódszerű jelenségek. A keresztény királyság minden nagyobb megrázkódtatás nélkül élte át e küzdelmeket s a század elején megszerzett hatalmi állását nemcsak megtartotta, hanem növelte is. László és Kálmán szervező és törvényhozó munkáját a szellemi és anyagi kultúra megizmosodása, az új intézmények, a gazdasági és társadalmi szervezet teljes kifejlése követte.

A kereszténység mély gyökeret vert. Az ősi hit hívei kihaltak. Nyoma sincs a félszázad előtt még véres kitörésekben megnyilvánuló pogány reakciós mozgalomnak. A keleti egyház felől sem történt kísérlet a magyarság meghódítására. Mánuel pártfogoltjainak magyar híveit kizárólag politikai és nem vallási motívumok irányították, aminthogy évtizedekkel előbb Szent Lászlónak a szentszékkel szemben tanúsított barátságtalan magatartása is tisztára politikai természetű okokban gyökerezett. Maga III. Béla sem volt szkizmatikus. Bizáncban – ha részt vett is a konstantinápolyi egyház szertartásaiban – az egyházi uniót propagáló udvari párthoz tartozott s házassági kapcsolatai, franciás műveltsége is a római egyház felé vonzották. Hithűségének nyomban trónra lépte után s utóbb is sokszor világos bizonyságát adta. A görög beavatkozás nyomán a nép legkisebb töredéke sem hajolt el a szkizma, a keleti egyház felé. Ha éltek is a Szerémségben – nemrégen még birodalmi területen – a keleti egyházhoz tartozó, odaszító néptöredékek, s ha az izmaelita elem, besenyők, kunok, volgai bolgár és arab kereskedők bevándorlásával megszaporodott is, számuk sokkal kisebb volt, semhogy a katolikus egyház lelki szupremáciáját egy pillanatra is veszélyeztethette volna.

Az ország népe – számra csekély görög keleti, mohamedán és zsidó töredékek kivételével – szívvel-lélekkel katolikus volt. Hitélete folytonosan mélyült, buzgósága növekedett. A keresztes hadjáratok korát átható szellemi áramlatok a magyar lelkekből minderősebb visszhangot váltottak ki s a Szentföldre zarándoklók száma folyton növekedett. Szent István jeruzsálemi szállóháza a török harcokban elnéptelenedett és elpusztult. Ezért Petronella nemesasszony 1135-ben új házat vett négyszáznegyven bizánci aranyért s azt a Szent Sír kanonokjainak gondjaira bízta és magyar zarándokok elszállásolására rendelte. Az adományról Jeruzsálemben kiállított oklevél tanúi közt több jeruzsálemi magyar pap is szerepel. Két évtizeddel később ez a szálló már nem tudta ellátni a magyar zarándokokat s II. Géza király az ország előkelőivel Szűz Mária és Szent István király tiszteletére külön magyar templomot és a század elején lovagrenddé alakult Szent János-keresztesek, Johanniták vezetése alatt nagyobb szabású magyar szállóházat építtetett Jeruzsálemben. Ellátására Esztergom vidékén nagyobb birtokot adományozott. A két első keresztes hadjáraton magyarok még nem vettek részt, a harmadikhoz már sokan csatlakoztak s ennek balsikere után maga III. Béla király is készült felvenni a keresztet. A vallásos érzés és hitbeli meggyőződés elmélyülésének jele volt a szent célra tett sok kegyes adomány, a keresztény karitás erényének fokozottabb gyakorlása s az egyházalapítások nagy száma.

Álmos herceg Meszesen, Belos bán Kőn, vagy mint azóta nevezték: Bánmonostorán, a mai szerémi Banoštoron, Hont Pázmány nembeli Lampért – Szent László sógora – Bozókon, az Aba nemzetség Abaúj vármegyében Széplakon, az Örösúr nem Kácson, a Miskolc nem a Borsod megyei Tapolcán, a Bogát-Radvány nem Szerencsen, a Ludány nem Nyitraludányon, a Győr nem Lébényben, Gutkeled nembeli Márton ispán Csatáron, Csák nembeli Ugrin Vérteskeresztúron, Walfer [Wolfer] lovag Kűszinben [Németújvár], az Atyusz nem a zalai Almádon, a Bikács nem Madocsán, a Szalók nem Baranyában Szenttrinitáson és Okor-Mindszenten [Okrimindszent] emelt új hajlékot Szent Benedek fiainak.

A század közepén megjelentek a keresztény renaissance eszmekörében kisarjadzott új szerzetesrendek első kolóniái is. A szigorú clunyi irányzat friss és életerős hajtásaként francia földön Citeaux (Cistercium) vadon vidékén kialakult ciszterci rendnek első csapata II. Géza korában, 1142-ben jött az osztrák Heilingenkreuzből a Tolna megyei Cikádorra. Heiligenkreuzot Henrik osztrák őrgróf telepítette Morimundból Ottó fivérének, a tudós freisingi püspöknek és történetírónak buzdítására. Az onnét hozzánk jött szerzetesek franciák voltak, néhány német novíciussal. III. Béla 1179-ben közvetlenül a francia Pontignyből hoz cisztercieket Egresre, 1182-ben Aceyból Pilisre, 1184-ben Trois Fontainesből Szentgotthárdra és Clairvauxból Zircre. Pásztót 1190-ben Pilisről, az erdélyi Kercet már Imre király Egresről telepíti. Miskolc nembeli Domokos bán 1194-ben Heiligenkreuzről jött német szerzetesekkel alapítja Kedhelyt [Kéthely v. Kedhel], más néven Borsmonostorát. Az első ciszterci házak keletkezésével egyidőben a Reims melletti Prémontréből (Pratum monstratum) kirajzó premontrei kanonokok rendjét egyházi és magánföldesurak telepítették Magyarországra. Mendin fehérvári prépost 1178 táján hívta be a lotharingiai Valroiból a garábi konvent első lakóit. Nem sokkal utóbb népesítették be ugyancsak Valroiból jött szerzetesek a Valkó megyei Nagyolasz mellett a szentkereszti kolostort, s a század végén már a türjei és váradelőfoki [váradelőhegyi] prépostságok is fennállottak. III. Béla idejében kapott premontrei lakókat a Hont Pázmány nemzetség bozóki kolostora is, hol a bencések nem tudtak gyökeret verni. A „fehér papokkal” – ciszterciekkel és premontreiekkel – egyidőben jöttek az országba a keresztes hadjáratok idején Jeruzsálemben katonáskodó lovagrendek első kolóniái is. A fehér köpenyre hímzett vörös keresztről „vörös barát”-nak nevezett templomos lovagokat III. István juttatta földbirtokhoz horvát földön és Szlavóniában. Rendházul a vránai régi bencéskolostort adta át számukra. Már előbb II. Gézától kapott Esztergomban szép birtokadományt a Johanniták, vagy – mint nálunk nevezték – az ispotályosok katonáskodó és betegápoló rendje. Eufrozina királyné Székesfehérvárott emel számukra rendházat. A szentkirályi és fehérvári konventek az uralkodó és hívők adományából rohamosan gyarapodnak s III. Béla korában már Budafelhévízen, Táton, Szokolyon vannak fiókegyházaik s a Zala megyei Tüskeszentpéteren és Pécsvárad mellett Szentjánoson új konventek keletkeztek. A század végén Szent Lázár rendjének bélpoklosokat ápoló szerzetesei is megjelennek s esztergomi házukban gondozzák a keresztes hadak nyomán terjedő borzasztó betegség szerencsétlen áldozatait.

A nagyvagyonú, úri renddé fejlődött, világiasan élő bencésekkel szemben az új rendek a szerzetesi egyszerűséget és elvonultságot, az igazi alázatot és áhítatot képviselték. A ciszterciek, Szent Benedek hamisítatlan hagyományaihoz visszatérve, maguk művelték a földet, irtották a vadont, termékenyítették a pusztát s a Bakony, Pilis, Fogaras rengetegeibe húzódva, addig kihasználatlan, terméketlen területeket tettek gyümölcsözővé. Gazdasági munkájuk mellett a hit terjesztésére is volt gondjuk. Nagy részük volt a keleti határon túl élő pogány és mohamedán kunok térítésében. A premontrei kanonokok pedig a lelkészkedésben, missziós tevékenységben látták egyik főfeladatukat. A lelkipásztorkodástól elzárt többi szerzetesekkel szemben plébániákat, missziós állomásokat tartottak fenn s a rendalapító Norbert példájára vándorapostolokként járták a világot, a népet oktatva és a hitet hirdetve. A nép körében a későbbi kolduló rendekhez hasonlóan nagy népszerűségre tettek szert. A ciszterciek viszont minden mást felülmúló buzgóságukkal az udvar kegyét és jóindulatát érdemelték ki. III. Béla, francia felesége és fiai házi papjaiknak tekintették az egyszerű életet élő francia szerzeteseket. Közülük választották gyóntatópapjaikat, gyermekeik oktatómestereit s elhunyt családtagjaikat is az ő templomaikban temettették el.

A ciszterci és premontrei rendű szerzetesek állandó érintkezésben maradtak franciaországi rendtársaikkal. Apátjaik, prépostjaik háromévenként személyesen tartoztak megjelenni a citeauxi és a prémontréi generális gyűléseken; viszont a francia anyakolostorok apátjai és prépostjai háromévenként személyesen vizitálták egyházuk magyarországi leánykolostorait. A francia és magyar szerzeteseknek ez a folytonos, közvetlen érintkezése intenzív kultúrkapcsolatot teremtett a két ország közt. A rendházakban és a lovagrendek kolostoraiban francia szerzetesek oktatták a novíciusokat, kik közül később nem egy maga is francia földön szerezte meg magasabb kiképzését.

Ugyanez időben megindult a világi papság külföldi iskolázása is. II. Gézának a francia királlyal kötött szövetsége óta mind több magyar pap megy a XI. és XII. század fordulóján kialakult párizsi egyetemre és más francia főiskolákra műveltsége kiegészítése végett. Lukács érseknek a párizsi egyetemen Gerardus a Puella volt a mestere, s III. Béla korában egyidőben négy magyar pap – Adorján prépost, később kancellár, Jakab [Jób], Mihály és a Párizsban elhunyt Bethlen kanonok – párizsi iskolázásáról tudunk.

Ezek a külföldön nevelkedett, francia műveltségű világi papok és szerzetesek a küludvarokban gyakran megforduló papi és világi követekkel s a magyar udvarba fogadott francia lovagokkal együtt a francia ízlés, a nyugati szokások, a skolasztikus egyházi műveltség és a lovagkultúra terjesztői, meghonosítói lettek.

A királyi kápolna, majd III. Béla óta a kancellária a szellemi élet központjává lesz. Az udvari káplánok és nótáriusok közül kerülnek ki az idegen udvarokba küldött követek, a királyi hercegek nevelői, a törvényszerkesztők és az uralkodóház történetírói, köztük P. mester, Béla királynak jegyzője.

Béla király névtelen jegyzőjével és az 1192. évi szentté avatás alkalmával írt Szent László-legendával zárul a magyar nemzeti történetírás első korszaka, melyet Szent László udvari papja nyitott meg Gesta Ungarorum című művével. Szent Lászlótól III. Béláig valamennyi királyunk udvarában ott találjuk a középkor nagy uralkodói mellől sohasem hiányzó udvari történetírót. S ezek a történetírók, különösen Szent László udvari papja és Béla király jegyzője méltó társai a középkor legjobb históriaíróinak. Tárgyi megbízhatóság dolgában mögötte maradnak a történeti eseményeket szárazon feljegyző, unalmas krónikásoknak és évkönyvíróknak, de erős írói egyéniségek s hű kifejezői koruk felfogásának és a XII. századi magyar királyi udvar francia kultúrhatás alatt kialakult irodalmi ízlésének.

Munkásságuk, egybevetve azzal az eléggé nem hangsúlyozható körülménnyel, hogy a hazai kolostorokban a Németországban divatos, partikuláris jellegű évkönyv- és krónikaírás szokása sohasem tudott mély gyökeret verni, világos cáfolata annak a sokszor hangoztatott feltevésnek, mintha az Árpád-kori magyar műveltség a német kultúra függvénye volna. Kétségtelen, hogy a XI. század elején intenzív bajor kultúrhatások érvényesültek, aminthogy történetünk későbbi századaiban is sokszor termékenyítette meg a magyar talajt a német szellemből idesugárzó erő. De voltak történetünknek hosszú korszakai, mikor a német hatás mellett s azt háttérbe szorítva, közvetlen érintkezésbe kerültünk a francia és olasz kultúrával. Ezek a nyugati – német, francia és olasz – összetett kultúrhatások alakították át az ősi pogány magyar kultúrát s ezek felvétele adott módot a magyar szellemnek, hogy a nyugati kultúrákkal sok ponton érintkező, de mégis individuális, sajátos nemzeti műveltségét kialakítsa. Ennek a nyugati kultúrelemeket magába szívott keresztény magyar műveltségnek voltak irodalmi téren első érett gyümölcsei a XII. századi királyok udvari történetíróinak munkái.

Az egyház lelki hatalmával és kulturális erejével arányosan növekedett a XII. században gazdasági ereje. A magyar egyházat már alapítója nagy fekvővagyonhoz juttatta s ez a vagyon két század alatt királyok és buzgó hívek adományából folytonosan gyarapodott. A kor gazdasági viszonyaihoz képest szolgákban, szabadosokban, adózó és hűbéres szabadokban kifejezett vagyon azonban szét volt szórva szerte az országban. Ugyanannak az egyházi birtokosnak egymástól távol eső falvakban és vidékeken voltak népei, barmai, jövedelme. A szétszórt helyzet lehetetlenné tette a célirányos kezelést és hatalmi szervezkedést, sőt a birtokállagot is veszélyeztette. A főpapok, kolostorok és káptalanok ezért birtokaik megrögzítésére, kitagosítására törekszenek. Új adomány, csere, vásárlás, sőt foglalás útján is megszerzik a népeikkel faluközösségben és szomszédságban élő királyi és magánföldesúri népek tulajdonát; zárt birtoktestekké formálják szétszórt birtokaikat. Ezt a folyamatot szemléltetik a XII. század eleje óta mindsűrűbben feltűnő urbáriumszerű birtokösszeírások. Szent László pannonhalmi konskripcióját és a királyi népek Kálmán-kori összeírását nyomon követik a veszprémvölgyi, dömösi, bozóki, bakonybéli, fehérvári, pécsi és más egyházak királyi megerősítéssel hitelesített összeírásai, amelyeket azután a XIII. században az új szerzeményeket is felölelő újabb összeírásokkal pótolták. Az egyházi nagybirtok kialakulásának folyamata a XIII. század elején már befejezéshez jutott s ez a területileg is megszervezett – részben királyi adományból, más részben azonban a hívők adományából és vásárlás útján szerzett – birtok lett a magyar főpapság katonai erejének, politikai hatalmának és kiváltságos helyzetének gazdasági alapjává. A gazdasági hatalom növekedése természetszerűen vonta maga után a főpapságnak közjogi értelemben vett országos renddé fejlődését, aminek első tünetei már jelentkeznek.

Egyidejűleg megindult a későbbi társadalom többi osztályának kialakulása is. A birtokos nemesség két rétegét – a honfoglaló szállásbirtokosokat s a királyi főembereket és tisztviselőket – elkülönítő válaszfal már a XI. század végén ledőlt, mikor Kálmán a Szent Istvántól származó adománybirtokot a szállásbirtokkal jogilag egyértékű, ágról-ágra öröklődő nemzetségi birtoknak ismerte el. A XII. században az indigena-nemzetségek száma egyre növekszik. Az idegen királynék kíséretében és politikai okokból magyar földre jött lovagok és vitézek – így II. Géza korában Gottfrid és Albrecht német vitézek, a Kórógyiak őse: Fülöp, a Héderváryak ősei: Hedrih [Héder] és Wolfger [Wolfer], III. István idejében a Buzád- vagy Hahót nem ősei és Gottfrid, a Gilétfiek ősapja, III. Béla korában Kökényes-Rénold a Toldiak, Becse és Gergely a Bethlenek és Apafiak, Smaragd a Zsámbokiak francia ősei – a királyi udvarban tárt ajtókra találtak s ha hűségüknek bizonyságát adták, hamarosan birtokadományhoz, tisztségekhez jutottak. Családjuk a magyar nemzetségek számát szaporította, mert a XII. századi jogszokás Kálmánnak a későbbi királyok adományait az egyenes ágra korlátozó törvényes rendelkezéseit is hatálytalanította. Az indigenák nagybirtokos ivadékai a foglaló nemességgel összeházasodva és elvegyülve, a régi magyar nemzetségekhez hasonló vérségi közösségeket formálnak. Adománybirtokukat nemzetségükben ágrólágra öröklődő vagyonként élvezik s maga a király is elismeri e jogszokás kötelező erejét. II. István kénytelen eltűrni, hogy az indigena adománybirtokosok ivadékai, udvari főemberek, Hont-Pázmány nembeli Kozma vezetésével megtagadják a külső háborúban való részvétel minden adományost nyilvánvalóan terhelő kötelezettségének teljesítését. II. Béla a nemzetségi birtokjog alapján bírálja felül és erősíti meg a Péter korában bevándorolt Gut-Keled nemzetség egyik tagjának birtokadományát és monostoralapítását. A honfoglaló és adományos nemesség nagybirtokú ivadékai a birtokos nemesek – a nobiles – egységes osztályában forrottak össze, s vagyonban meggazdagodva, mindinkább elkülönülnek a szegényebb szabadoktól.

A nagybirtokos nemesség lassú kialakulásával, a későbbi főnemesi rend első csiráinak jelentkezésével párhuzamosan kezdenek kibontakozni a későbbi köznemesi osztály körvonalai is. Az adománybirtokos királyi milesek és minister-ek kishűbéres osztálya, az alsóbb rétegekből és az elszegényedett nemzetségtagok sorából „a király házába, udvarába” – mint a hivatalos formula mondja: in domo vel in aula regis – befogadott új elemekkel gyarapodva, a király zászlaja alatt hadiszolgálatra kötelezett servientes regis, vagyis „királynak szolgáló” kisnemesek népes osztályává sűrűsödik. A királyi serviensek szabadsága nemesi szabadság volt, de mégis különbözött a nemzetségi szervezetben élő nemes urak teljes szabadságától. Hadikötelezettségük a magasabb rendű nemesekéhez hasonlóan személyes természetű volt, nem birtokhoz kötött. Osztályuk hűbérjogi eredetét mégis elárulja serviens, vagyis „szolga”, „szolgáló” nevük és öröklési joguk. A nemzetség keretében ágrólágra öröklődő nemesi birtokokkal szemben a királyi serviensek két-három ekeföldes birtoka – mint korábban minden adománybirtok – csak egyenes ágon öröklődött, s fiörökös hiányában a leánynegyed kihasítása mellett visszaháramlott a királyra. Ezt az állapotot csak az 1222. évi Aranybulla szüntette meg, mikor a fiörökös nélkül elhalt királyi servienseknek szabad végrendelkezési jogot adott, s végrendelet nemlétében az oldalági rokonok törvényes öröklését állapította meg. Az öröklési jog eltérései még éles határvonalat húztak a nemzetségi jog szerint élő birtokos nemesek és a királyi ministerek vagy serviensek közt, kik a királyi és zsinati ítélőszék elé járuló nagybirtokosokkal szemben a megyés ispánok és megyei bírák törvénykező hatósága alá tartoztak.

A XI. századi milites castri utódai, a „várjobbágyok”, bár a személyes szabadság minden kellékével rendelkeztek, a várbirtokból bírt földjükhöz kötve, a várispánok közigazgatási, bírói, katonai hatósága alá tartoztak. De már a XII. században megindult a köznemesség felé való fejlődésük lassú folyamata. Első mozzanata a katonai és szolgálati érdemeken alapuló fokozatos vagyonosodás, a vártól független adománybirtok, serviensi és nemesi birtok szerzése volt. Különösen kiemelkedő szerephez jutottak az országos szervezetbe később bekapcsolt határvidéken.

A királyság végleges határait s vele a királyi gazdaság keretét Szent László és Kálmán állapították meg, de ezt a keretet a XII. századi királyok töltötték ki. A királyi gazdaság az egyházak és ritkábban világiak javára többnyire addig lakatlan és műveletlen területeken tett adományok dacára is folyton gyarapodott. Mind több és több addig kihasználatlan, szűz terület került művelés alá. A folyóvölgyeken előbb királyi földesuraság alá tartozó pásztorok, majd a szomszédos megyék várjobbágyai közül kitelepített s katonai szolgálatra és egyéb szolgáltatásokra kötelezett földműves magyar kisbirtokosok hatoltak Zólyom, Szepes, Sáros, Bereg, Bihar, Erdély és Szlavónia rengetegeibe. A határvidék folyóvölgyeinek fűben gazdag területén állatok ezrei találtak élelmet, ellátást. A rendszeresen irtott erdőterületen virágzó földműves telepek keletkeztek. Bár a szomszédos birtokos nemzetségek itt-ott behatoltak a határvidékre s lassú térfoglalással igyekeztek ott vagyonukat gyarapítani, ősfoglaló nemzetségek nem éltek e vidéken s az adománybirtokosok is csak a XIII. században kezdenek sokasodni. A társadalom vezető eleme a várjobbágyok katonáskodó rétege lett és maradt a XIV. századig. Míg az ország szívében a királyi serviensek lettek a köznemesi osztály törzsévé, itt a várkatonák – az erdélyi és szlavóniai jobbágyfiúk – társadalmából sarjadt ki a köznemesség. Ez a várjobbágysorból fölfelé törekvő magyar kisbirtokos osztály szervezte meg és kapcsolta be Felső-Magyarország és Erdély határvidékeit a magyar királyság gazdasági organizmusába. Mellettük a nyugatról bevándorolt telepesek is kivették részüket a gazdasági kultúrmunkából.

A magyar királyság nagy gazdasági problémája kezdettől fogva a népesség számának gyarapítása volt. Királyaink Szent István óta német, francia, olasz és bizánci földről igen sok, a gazdasági viszonyok kedvezőtlen alakulása miatt kivándorló földműves és pásztorkodó népet telepítettek az országba. Ez a folytonos bevándorlási folyamat a XII. század derekán ért tetőfokára, mikor a második keresztes hadjárat alkalmával hazánkon átvonuló német és francia hadak révén híre kelt, hogy Magyarországon mennyi kihasználatlan, művelésre alkalmas föld van s milyen szívesen látják az idegen telepest. II. Géza korában a Rajna-vidékről és Flandriából szászok, moseli frankok, flamandok és vallonok egész serege költözött magyar földre. Egyik nagy telepesraj Erdélynek a Maros és Olt közt elterülő részében, a Királyföldön lelt új otthonra, a székelység és a fogarasi havasokon át már mintegy száz év óta lassan beszivárgó oláh pásztorok szomszédságában. Egy másik nagyobb német telepesraj nem sokkal utóbb a szepesi erdőségben telepedett meg. Mindkét telepes csoport saját régi jogszokásainak megfelelő, kiterjedt kiváltságokat kapott, s mint a vármegyei hatóság alól kivett néprétegek vetették alapját későbbi önkormányzatuknak, a szepesi és erdélyi szász jognak. A teutonici, alemanni, magyarul „sváb” néven szereplő délnémetekkel szemben saxones, vagyis „szász” néven emlegetett szepesi és erdélyi németek telepein kívül igen sok kisebb vendégtelep keletkezett szerte az országban. Legtöbb volt e vendégek – hospesek – közt a német, de jöttek nyelvükről latini-nek, magyarosan „olasz”-nak nevezett rajnai franciák, vallonok, itáliai olaszok, kiket a többi „olasz”-tól megkülönböztetendő, lombardi és italiani, magyarosan „talján” néven emlegetnek. És jöttek szórványosan cseh, lengyel, orosz, horvát telepesek is Magyarországra. E telepesek túlnyomó részben földműves parasztok voltak, de iparos- és kereskedőnépség is akadt köztük. Ezek – többnyire lombardok és németek – a királyi, püspöki székhelyeken és forgalmas helyeken: Esztergomban, Fehérvárott, Budán, Pozsonyban, Győrött, Zágrábban, Nagyolaszon telepedtek meg. A városi elem számát gyarapították az egyre sűrűbben bevándorló zsidók és izmaeliták is. E városlakó hospesek lettek a későbbi városi polgárság magvává, míg földműves honfitársaik a XIV. században – a városi szabadsággal rokon territoriális jog szerint élő erdélyi és szepesi szászok kivételével – a többi földesúri hatóság alá tartozó közszabaddal együtt a jobbágyosztályba olvadtak be. A kelet és dél felől beszivárgó nomadizáló, állattenyésztő népelemeket – besenyőket, úzokat, kunokat és oláhokat – többnyire a határvidékre telepítették s a szászokhoz és a székelyekhez hasonlóan határvédelmi szolgálatra alkalmazták. Ezeknek az Árpád-kori betelepüléseknek emlékét őrzik Németi, Olaszi és Wallendorf, Csehi, Polyán és Lengyel, Horváti, Oroszfalu, Besnyő, Uzon s más hasonlónevű falvaink.

A katonáskodó és adózó, földbért fizető népelemek mellett a szolganépség száma is megnövekedett természetes szaporodás, hadifogolyszerzés és vásárlás útján. Különösen szláv telepesek kerültek ezúton nagyobb számban az országba cseh, morva, lengyel és orosz földről, kik azután – aszerint, mely vidékre települtek – a felvidéki tótságba vagy az alföldi magyarságba szívódtak fel.

A királyi birtokon már megindul az úri szolgáltatások természete és a kötelezettségek terhe szerint számos rétegre tagolódó szabados és szolganépség egységesítésére irányuló s a jobbágyosztály kialakulásával két század múltán befejezéshez jutott folyamat. A királyi magángazdaságban élő udvarnokok udvari szolgálata és háziipari szolgáltatásai elvesztik jelentőségüket, mert a fényűzés, udvari pompa emelkedésével az udvar ízlését és igényét nem elégíthetik ki. Az ipari cikkeket a székvárosokban letelepedett hivatásos iparosok és kereskedők útján szerzik be. A hetes cselédséget állandó udvari cselédség váltja fel. Csupán azokra a szolgáltatásokra tartanak továbbra is igényt, melyek a változott viszonyok mellett is az udvartartásba illeszthetők. Az ily szolgálatra kötelezett rétegeket – a királyi tárakat őrző s a begyűlt terményeket gondozó, később pénzügyi funkciókat is teljesítő tárnokokat, a lovászokat, pohárnokokat, étekhordókat – kiemelik az udvarnokok közül és szolgálatuk természete szerint csoportosítják. Élükre III. Béla korában francia szokás szerint magister címet viselő udvari főtisztek kerülnek: a tárnokmester, lovászmester, pohárnokmester, étekhordómester. A többi udvarnoknépség terményhányaddal adózó földműves osztállyá alakul át. Gazdasági igazgatásuk élén II. István óta a királyi udvarispán – comes curiae regis – áll, mint a nádor állandó helyettese. A nádorispánt e korban már teljesen leköti az országos kormányzat, a hadügy és bíráskodás, s a törvénykezési ügyek elszaporodásával az udvarispán hivatala is mindinkább bírói tisztté alakul át. A mezőgazdasági munkával és szolgáltatással tartozó udvarnokokat területi körzetenként egyegy udvarnokispán alá rendelik. A perifériák bevonásával hatalmasan megnövekedett udvari gazdaság keretében a vármegyék jellegzetesen katonai színezetét nélkülöző, zárt területi egységet alkotó gazdasági szervek alakulnak ki, aminők a pilisi, bakonyi, zólyomi, szepesi, beregi, pozsegai erdőispánságok s a csallóközi és csepelsolti udvarnokispánságok. Az udvari gazdaság decentralizációjával és új szervezetének kiépítésével a XI. század perszonális kapcsolatokon alapuló gazdasági szervezete a királyi birtokon is helyet ad a területi kapcsolaton nyugvó birtokszervezetnek. A gazdálkodás kerete itt is, mint az egyházi birtokon, a kikerekített, zárt területi egységet alkotó földbirtok lesz, ami egy század múltán szükségképpen vonta maga után a személyi kapcsolatokon épült királyi várbirtokszervezet bomlását s a közigazgatás és nemesi társadalom területi szervezkedését, a zárt földrajzi egységet alkotó nemesi vármegye kialakulását.

A XI. század különféle elemekből összetett, heterogén társadalma a XII. században jogi és gazdasági értelemben homogén társadalmi osztályoknak adott helyet, s – ha lassú léptekkel is – megindult már az osztályok országos renddé fejlődése is. Legvilágosabban láthatók a főpapi rend körvonalai. De látjuk már kibontakozni a főnemesi és köznemesi osztályok, a polgári osztály és az egységes jobbágy-parasztosztály körvonalait is. Nagy és mélyreható átalakulások előjelei tünedeznek fel, de politikai hatásuk még nem érezhető. A gazdasági és társadalmi viszonyok változása még miben sem érintette a középkori keresztény királyság erős központi hatalmát.

A királyi birtok gyarapodásával s a nép szaporodásával egyenes arányban nőtt az államháztartás, illetőleg a vele egyértelmű királyi háztartás jövedelme. Az államháztartás még a XII. században is a királyi domíniumokon nyugodott. Az ország közigazgatásának és hadseregének fenntartása közvetlenül semmi terhet sem rótt a kincstárra. A királyi hadsereg zömét az udvari és várkatonák zászlóaljai s a katonáskodó telepesek – székelyek, besenyők – csapatai alkották. Ezek zsoldot, fizetést nem kaptak. Birtokuk révén voltak szolgálatra kötelezve. Csak háborús ellátásra tarthattak igényt, amit az ország területén beszállásolás, külföldön zsákmányolás és sarc útján szereztek meg. A nagyobb adománybirtokosok vitézeit maguk a földesurak látták el. A vezérek – a nádorispán és várispánok – katonai, bírói és közigazgatási funkciókért külön fizetést nem húztak. A királyi birtok jövedelméből őket illető harmadrész busásan pótolta a későbbi korok fizetését. Az alacsonyabb rangú tisztek pedig – a hadnagy, várnagy és a többi – ispánjaiktól kapták fizetésüket, illetőleg bizonyos hányadot azok jövedelméből. Csupán az udvartartás s a vele kapcsolatos külpolitikai természetű kiadások, majd később a zsoldos sereg tartása terhelték a kincstárat. Ezek a kiadások a XII. században az udvartartás fényének és a hódító politikának kibontakozásával, másrészt II. István óta állandó zsoldosok tartása miatt rohamosan emelkedni kezdtek. A magángazdasági terményjövedelmek mellett mind több aranyra, ezüstre, készpénzre volt szükség, s királyaink ezt a regálék jövedelmének fokozásával szerezték meg. A királyi felségjog alapján szedett regáléjövedelmeknek korábban alig volt az államháztartásban szerepük és jelentőségük a várbirtok és udvari gazdaság terményjövedelme mellett. A regáléjogi illetékek – a pénzváltási haszon, vám, rév- és vásárpénz, közszabadok fejadója – eredetileg a pénzverés, vásártartás, út- és révfenntartás, idegenvédelem felségjogainak gyakorlásával kapcsolatos költségek fedezésére lévén rendelve, jövedelmük is nagyon csekély volt. A fényűzési igények és hadügyi szükségletek emelkedésével azonban királyaink nyugati mintára financiális célokra kezdik kihasználni, pénzügyi regalitássá fejlesztik a regáléjogokat.

Elsőnek a pénzverési felségjog alakult át pénzügyi regalitássá. Intenzív kihasználása már a XI. század derekán megindult, s e század végén rendszeressé lett. Az uralkodók kétévenként, majd II. Béla óta évenként új pénzt bocsátottak ki, melynek forgalmi értéke napról-napra csökkent, s egy év múltán a forgalomból 50 %-os váltási díjjal terhelve küszöböltetett ki, félértékben került kényszerbeváltásra. A pénzváltási díj illetékből ellenszolgáltatás nélkül fizetett terhes adóvá alakult át. Az új adó – a lucrum camerae, vagyis „kamara haszna” – jövedelmének fokozására már II. István, de különösen II. Béla a pénz súlyát és ezüsttartalmát is csökkentette. A fokozatos pénzrontás eredményeként a magyar pénz színezüsttartalma alig negyedszázad alatt egytizenketted részre, Kálmán utolsó és II. István első dénárainak 0,3991 grammos színezüst súlyáról 0,0327 grammra, értéke – aranykorona értékben számítva – 13 fillérről 1 fillérre csökkent. A nagyarányú pénzrontással lényegesen megnövekedett a kincstár pénzverési haszna, de viszont a pénz hitele elveszett, forgalmi értéke devalválódott. Az értéktelenedett királyi pénz helyett súly szerint mért veretlen ezüstöt kezdtek fizetési eszközül használni s a veretlen ezüstvaluta uralma a pénzváltási jövedelem csökkenésére vezetett. II. Béla kincstára – következetes pénzrontási műveleteinek tanúsága szerint – emiatt sokszor küzdött pénzzavarokkal, de II. Géza újra helyreállítja a pénzügyi egyensúlyt. A pénzlábat megjavítja s 0,144 g színezüstöt tartalmazó, 5 aranyfillér értékű dénárokat hoz forgalomba. A valutának mintegy húszévi stabilitása után III. Béla a fokozatos pénzjavítás útjára tért s uralkodása végén már 0,456 gramm színezüsttartalmú, 15 aranyfillért érő jó ezüstből vert dénárokat hozott forgalomba. A királyi pénz hitelének helyreállításával újra megszaporodott a kamara hasznából befolyó jövedelem.

A külföldi telepesek bevándorlása nyomán gyarapodott meg a szabad parasztoktól, telepesektől szedett fejadó, a „szabad dénárok” s a Szlavóniában divatos marturina, a „nyestbőradó” jövedelme. A XII. században kezdik intenzívebben kihasználni a vám- és vásárregálét is. Országszerte új belső vámokat, réveket állítanak fel, s a keresztes hadjáratok és telepítések nyomán kelt élénk forgalom új vásáros helyek felállítására vezet. A fix tételekben megállapított belső vámok mellé III. Béla idejében járul az áruk egynyolcvanad értékében szedett határvám. A „nyolcvanad” fordulópontot jelöl a vámtörténetben. A belső vám illeték volt, mert fizetője ellenértéket kapott a király által fenntartott utak, hidak, vízi járművek és a vásári hely használatában. A határvám már egyértelmű a külföldi áruk ellenszolgáltatás nélküli megadóztatásával, mert ellenértéke fiktív; az ország területén való szabad kereskedés engedélyezéséért fizetik, ami korábban vámfizetés nélkül is elérhető volt. A vám-, rév- és vásártartás a pénzveréshez hasonlóan kizárólagos felségjog volt. A regáléjogok eladományozásának nyugaton befejezéshez közeledő folyamata még nem indult meg s a Konrád császár kíséretében Magyarországon járt Freisingi Ottó némi irigységgel állapítja meg, hogy „ily nagy területen a királyon kívül senkinek sem áll jogában pénzt vernie vagy vámot szednie”. A bányaregálé is kialakulásnak indult már, de az ércbányák művelése még a királyi magángazdaság keretében történt. Csak a százados múltra visszatekintő sóbányák álltak külön kamarai igazgatás alatt.

A regáléjogok a XII. század végén már a domíniumokkal szinte egyértékű forrásai voltak az államháztartásnak. Jövedelmezőségükről, valamint általában a király jövedelmeiről az angol-normann királyi ház iratai közt Angliában fennmaradt, s onnét a XVII. században Párizsba került egykorú kimutatás tájékoztat. Keletkezése III. Béla második házasságával függ össze. Béla 1185-ben kérte nőül Henrik angol trónörökös özvegyét. Capet Margit új házasságával az angol király adományából származó tekintélyes angliai és franciaországi birtokról mondott le aránylag csekély, 2750 fontnyi évjáradék ellenében. Ezért az angol udvar s ő maga is tájékozódni kívánt leendő urának vagyoni helyzete és jövedelmeinek mértéke felől.

A kimutatás mindenekelőtt felsorolja Béla országait: Magyarországot, Horvátországot, Dalmáciát és Rámát, majd az anyaország összes egyházmegyéit és a dalmát érsekségeket, mindegyiknél feljegyezve, mennyi évi jövedelmet húznak – a királyi jövedelemből nekik kijáró tized címén – a királyi udvartól. Ezután jön a királyi jövedelmek felsorolása. Jellemző, hogy a vármegyei jövedelem egyharmada is pénzértékben van kifejezve, amiből nyilvánvaló, hogy a várispánok e korban már pénzben fizették be a hatóságuk alá tartozó terület terményjövedelmének egyharmadát, míg a királyt illető második harmadrész a várban került tárolásra és felhasználásra. Ezt a természetben befolyt jövedelmi hányadot s az udvari gazdaság terményjövedelmét csak általánosságban említi a kimutatás, midőn elmondja, hogy „mindezeken felül a föld népe teljesen ellátja a királyt”. Értékét azonban a főpapoknak kifizetett tized összegéből megállapíthatjuk. A főpapok 24.100 márka ezüstöt, vagyis 1.475.697 aranykoronát kaptak a királytól tized címén. Ez összeg negyedrésze – a pénzverési jövedelem tizede – az esztergomi érseket illette meg. A kalocsai érsek 2500, az egri püspök 3000, a csanádi és erdélyi püspökök egyenként 2000, a veszprémi 1700, a pécsi és zágrábi 1500–1500, a győri és váradi 1000–1000, a váci 711, a nyitrai 300 márka ezüstöt kapott, míg a zárai érseknek csak 500, a spalatóinak 400 márka jutott. A király készpénzjövedelme 166.000 márka ezüst volt. Terményjövedelmét – úgy látszik – 75.000 márkára becsülték, mert a papi tized címén kifizetett összeg 241.000 márka ezüst, ami pénzértékben 14.756.972 aranykorona jövedelemnek felel meg.^{1} Ez az összeg a különböző jövedelmi ágak közt következőképpen oszlott meg:

Ez összeg a leggazdagabb és legelőkelőbb egykorú uralkodók jövedelmével vetekszik. Oroszlánszívű Richárd angol király (1189–1199) évi jövedelme 49.000 kg színezüst volt Béla 45.000 kg ezüstjével szemben. Szent Lajos francia király magángazdasági jövedelme 1238-ban ötmillió aranyfrankra rúgott, míg Béla ily természetű bevételeinek összege a nyolcmillió aranykoronát is meghaladta. A magyar király vagyona és jövedelme tehát egy szinten állt az angol és francia királyokéval s velük együtt mindjárt a két császáré után következett.

A királyi háztartás jövedelmeinek nagyarányú emelkedése jut kifejezésre az udvar növekvő pompájában. A király köré gyűlt nemes urak még „széket vittek magukkal” s azon ülve folytattak fejedelmükkel „tárgyalásokat és tanácskozásokat az ország állapota felől”. III. Béla ispánjaitól és udvari embereitől környezve „egy tölgyfa alatt ülve” ítélkezett Szene ispán kúriáján, de Esztergom vára már nyugati mintára berendezett, fényes udvar székhelyévé lett. Drágaságai még a császári pompához szokott keresztes lovagok figyelmét is megragadták és Barbarossa Frigyes kísérete már a francia és magyar építőmesterek és kőfaragók munkájával készülő új monumentális székesegyház és palota méreteit, formáit és szépségeit is megcsodálhatták. Jób érsek és Béla király már két-három éve megindították az 1185-ben leégett bazilika és a közelében állt egyszerű királyi lak helyébe emelt új, pompás templom és palota építkezési munkálatait. A monumentális épületek a velük egyidőben bővített, átépített vagy újraépített székesfehérvári, kalocsai, gyulafehérvári székesegyházakkal s az 1178 óta francia földről idetelepedett ciszterciek és premontreiek első templomaival, valamint a vérteskeresztúri, lébényi, jáki bencés egyházakkal együtt a francia nyomon kialakult új építészeti stílus, a román építőművészet első alkotásai voltak hazánkban. A román építészet magyar földön a XI. század eleje óta meggyökeresedett lombardolasz bazilikális építészettel találkozva, a legtöbbhelyt kevert stílusú épületek keletkezésére vezetett. A török háborúk korában ráborított földhalom alól imént felbukkant esztergomi palotamaradványok teljes szépségükben és tisztaságukban tárják elénk a francia és magyar építő- és kőfaragómesterek román művészetét. Ékes tanúi a bizánci udvar pompájában francia műveltségben nevelkedett Béla király nemes fényűzésének és fejlett művészi érzékének. A nyugati udvarok legkényesebb igényeit is kielégítő palotában Béla saját hatalmi állásához és az angol udvarból épp ez időben magyar királynéul Esztergomba hozott francia királylány – Capet Margit királyné – finom ízléséhez méltó hajlékot emelt. De arról is gondoskodott, hogy kedvelt királyi szórakozásuk: a vadászat útján is méltó keretben mulathassanak és pihenhessenek. „Attila városában” – mint a mai Óbudát ekkortájt nevezik –, Csepelen, Biharban és másutt vadászkastélyok épülnek. A régi magyar élet főszórakozása, a vadászat mellett II. Géza óta meghonosodik a francia módra rendezett lovagtorna. Az apostoli kereszt hagyományos jelvényét III. Béla a bizánci császárral való egyenrangúságot szimbolizálva megkettőzi s a kettős keresztet, mint országos címerjelvényt, nyugati szokás szerint pajzsba foglaltatja. A kereszt felvételének fogadalma alkalmából pedig – a keresztes vezérek szokása szerint – családi címert alapít. Az új címer vörössel és ezüsttel kilencszer vágott pajzs volt, az öt páros számú csík közül a két elsőben három-három, a harmadikban két, a negyedikben egy jobbra haladó oroszlánnal. II. András a két alsó csíkot vagy pólyát elhagyta, IV. Béla korában pedig az oroszlánok is eltűnnek. Ünnepi alkalmakkor udvari tisztek, lovagok szolgálnak a király körül, s meggyarapszik az udvari méltóságok száma is. A püspökök, várispánok és nádorispán mellett már a század elején feltűnik a szlavón bán és az erdélyi vajda, II. István korában a királyi udvarispán, az országbíró őse. III. Béla korában alakul ki a tárnokmester, lovászmester, pohárnokmester és étekhordómester, a későbbi asztalnokmester új hivatala. Velük lett teljessé a királyi főtisztviselők – későbbi országbírók, zászlósurak – testülete.

Az udvartartás kereteinek bővítésével sor került az állandó iroda, a Szent István halála után feloszlott királyi kancellária felállítására is. II. Istvánig a gyér számban kibocsátott királyi okleveleket ad hoc megbízott egyházi személyek, Szent László óta rendszerint udvari káptalanok írták. II. Béla korában a káplánok testülete, a királyi kápolna, már mint állandó iroda működik a kápolnaispán tisztét viselő főpap vezetése alatt, bár rendszeres kancelláriai szervezet még nincsen. A királynak a személyes törvénykezéstől való fokozatos visszavonulása, a társadalmi és gazdasági viszonyok változása, az okleveles bizonyítás előtérbe nyomulása azonban maga után vonta az írásbeliség behozatalát. III. Béla – 1181-ben kiadott oklevelének tanúsága szerint – elrendelte, hogy minden előtte és udvarában letárgyalt ügyről és jogi aktusról írásos bizonyság, oklevél állíttassék ki, s evégből 1185-ben nyugati értelemben vett állandó hivatalt, kancelláriát szervezett. Élére Párizsban kiképzett jeles udvari papját, Adorján budai prépostot nevezte ki kancellárnak, kit 1190-ben Katapán fehérvári prépost váltott fel. Adorján és Katapán voltak a magyar kancelláriai praxis megalapítói. A kancellár mellett több állandó jegyző, notarius dolgozott.

A királyi birtok és a jövedelmek gyarapodása szükségszerűen vezetett a katonai erő növekedésére. A vármegyei szervezet teljes kiépítése óta hetvenkét megyei zászlóalj állt mindig rendelkezésre. Az udvari sereg létszáma is emelkedett a királyi serviensek és katonaállításra kötelezett adománybirtokosok elszaporodásával. A horvát nemesség, valamint a besenyő és úz telepesek is a királyi katonaság számát gyarapították. II. István óta divatba jött a zsoldossereg tartása is. A király anélkül, hogy a nemességet hadba hívta volna, minden nehézség nélkül állíthatott harcba negyven-ötvenezer vitézt, kiknek jó része már nyugati módra fegyverzett páncélos lovas volt. A hagyományos könnyű lovasságot a székely, besenyő, úz és egyéb keleti népelemek képviselték.

A gazdasági és katonai erő gyarapodása egyértelmű volt a király politikai hatalmának erősbödésével.

Az egyház tekintélye és politikai befolyása Kálmán óta emelkedőben volt. Utódai az invesztitúra kérdésében nem egyszer szembehelyezkedtek a Szentszékkel, de III. Sándor pápa és Lukács érsek megalkuvást nem ismerő erélye érvényt szerzett Kálmán guastallai deklarációjának. II. Géza kevéssel halála előtt újra kötelezően kijelentette, hogy „Sándor pápa és utódai tekintélye és tanácsa nélkül” sem maga nem fog, sem másnak nem enged püspököt elmozdítani vagy áthelyezni. III. István pedig 1169-ben, apja e nyilatkozatát megerősítve, lemondott a kegyurasága alá tartozó királyi monostorok apátjainak, prépostjainak önhatalmú elmozdításáról s a megüresedett javadalmak világi célok és világi személyek javára való felhasználásáról is. Csupán ellenséges támadás és égető szükség esetére tartotta fenn magának a jogot, hogy püspökei beleegyezésével egyházi vagyont vagy jövedelmet igénybe vehessen.

III. Istvánnak a Szentszékkel kötött egyessége befejező mozzanata volt a fejlődésnek, melynek során a magyar egyház a világi befolyástól független politikai hatalommá nőtt s – éppen István uralkodásának első éveiben – maga léphetett fel a megtámadott királyi hatalom védelmezőjeként. A XI. század derekán még az egyház szorult királyi védelemre a magyarság pogány hajlandóságú rétegeivel szemben, s a vallás és erkölcs védelmében a trónbitorló királlyal szembeszálló Gellért püspök áldozatául esett a lázadó pogányság haragjának. Száz évvel később a magyar egyház feje már egymagában képes volt szembeszállni az egész országot hatalmában tartó trónbitorlóval s a legitim királytól elpártolt népet a szó hatalmával térítette vissza törvényes ura hűségére. Lukács érsekben VII. Gergely, II. Orbán és III. Sándor eszméi testesültek meg. Vele és általa lett a katolikus egyház, mint az egyetemes keresztény Anyaszentegyház egyik tartománya, komoly hatalmi tényezővé. Tekintélyének mértékét világítja meg III. Béla eljárása, midőn a koronázást megtagadó Lukács érsekkel szemben nem erőszakhoz nyúlt, hanem a pápai szék védelmét és támogatását szerezte meg.

A főpapság, mint a királyi tanács, a törvényhozó zsinat és a törvénykező zsinat állandó eleme fontos politikai és közjogi szerephez jutott, a király akaratát korlátozó tényezővé nőtt, de politikai hatalmának jogi elismerése még nem történt meg. A királyi hatalom intézményes alkotmányjogi korlátozásáról nincsen szó, sőt mintha némi visszafejlődés tünetei mutatkoznának. Kálmán halála óta országos törvényhozó zsinatról nem hallunk. A király mellett újra csak a királyi tanács működik régi hatáskörében. Az egyház csupán egész kivételes esetekben – így a trónbitorlókkal szemben – lép fel teljes hatalommal, egyébként a tanácsban ülő püspökök útján gyakorolja befolyását.

A királyi akaratnak a növekvő egyházi befolyás mellett is döntő és elhatározó szerepe volt. Korlátlanságának, de egyben patriarkális színezetének találó képét rajzolja II. Géza kortársa, Ottó freisingi püspök. Szerinte a magyarok a királlyal „megtárgyalják, tanácskozzák országuk dolgát”, de „mindnyájan úgy engedelmeskednek az uralkodónak, hogy nemcsak nyílt ellentmondással izgatni, hanem még titkolt suttogással sérteni is bűnnek tartanák. Ha valaki az ispánok rendjéből a királyt legkisebb mértékben is megsérti, vagy róla igaztalanul csak egy gyalázó szót is mond, az udvartól kiküldött bármely alantas állású törvényszolga egyedül elfogja és saját hívei körében bilincsbe verve, vallatásra hurcolja. Ilyenkor a fejedelem semmiféle véleményt nem kér, mint német földön szokás, a hozzá hasonlóktól, a vádlott védelmére engedelmet senkinek nem ad, hanem egyedül a fejedelem akarata szabja meg a teendőket. Amikor pedig a király hadba akarja vezetni seregét, mindnyájan ellentmondás nélkül, mintegy egy testté egyesülnek s a vitézi rendhez tartozók csak a legsúlyosabb ok miatt mernek otthon maradni.” A hűbéri Németország fiának az is feltűnt, hogy „ámbár a királyság hetven vagy még több ispánságra oszlik, minden várból a jövedelem két része a királyi kincstárnak jut és csak a harmadik rész marad az ispánnak, s hogy ebben a nagykiterjedésű országban senki sem mer a királyon kívül pénzt verni vagy vámot szedni.”

A magyar királyságnak ez a nyugati hűbériség korában szokatlan közhatalma volt a bázisa Szent László trónralépte óta folyton növekvő külpolitikai tekintélyének és III. Béla korában már nagyhatalmi méreteket öltő nemzetközi állásának.

* * *

Béla tizenhárom éves gyermek volt, mikor Mánuel és III. István egyezsége értelmében Bizáncba került. Elődei a magyar királyi udvar vagy vele hasonló műveltségű szláv udvarok patriarkális légkörében nevelkedtek. Salamon hatéves koráig élt a német császári udvarban. Vak Béla kolostorban töltötte gyermekéveit. Vászoly és I. Béla fiai az orosz, lengyel és cseh udvarokban élték le ifjúságukat. Béla volt az első Árpád-házi herceg, ki a világ egyik kulturális központjában, a legkiválóbb uralkodók egyikének fényes udvarában nevelkedett. II. Géza és III. István udvara után, hol Belos bán, a vitéz rác, majd az orosz anyakirálynő tartotta kezében a kormány rúdját, s a magasabb műveltséget Lukács érsek komor aszkéta alakja képviselte, a görög udvar fényes szertartásaival, idegenszerű erkölcseivel, magas műveltségével tündöklő mesevilág képét varázsolta fogékony lelke elé. S e meseországban a barbárnak tartott ifjú egyszerre az udvari élet és világpolitika központjában találta magát. Első méltóságviselője, kiszemelt örököse lett a kétezer éves világbirodalomnak. Nevelését, fegyelmezését a legjobb mesterek vették kezükbe. A hadvezetés titkaiba maga a császár és legkiválóbb vezérei avatták be. Szellemét Mánuel és francia felesége környezetében, latin műveltségű francia lovagok és hölgyek társaságában és a klasszikus latin irodalom remekein élesítette. Megismerkedett a görög udvartartás és birodalmi kormányzat bonyolult gépezetével, az egész világot behálózó császári diplomácia ezer szövevényével. Hat évig élt abban a hitben, hogy ő lesz Mánuel örököse s felesége oldalán ő fogja viselni a világbirodalom kormányzásának minden díszét és terhét.

Béla nagyratörő, uralomra nevelt ifjú volt, de fegyelmezett, számító ésszel és nyitott szemmel jártkelt a világban. A nagy dicsőség és fényes jövő reménye nem szédítette meg. Természetes esze, tiszta látása és reálpolitikai érzéke megóvta helyzete túlértékelésétől. Érezte, hogy a túlfinomult, dekadens görög udvar levegőjében neki nehéz lesz boldogulnia. Tudta, hogy sokan rossz szemmel nézik, Andronikosz herceg nyíltan meg is opponálta az ő trónöröklését. Világosan látta, hogy a „barbár” herceg ellen kelt mozgalom kitörését csak Mánuel nagy tekintélye és erélye akadályozza. De tudott mást is, ami nem tette számára nagyon kívánatossá a császári trón birtokát. Szemébe ötlöttek a belső korhadás tünetei és a keletről fenyegető nagy veszedelem felkerekedő felhői. S e tüneteket felismerve, tudnia kellett, hogy a külső látszatra oly hatalmas birodalom széthúzódó erőit már csak egy fényes tehetségű, nagy erejű uralkodóegyéniség személyes akarata tartja össze. Észrevette a nagy különbséget elhagyott hazája és új otthona közt, de az összehasonlítás nem egy tekintetben Magyarország javára ütött ki. Ezért nem keseredett el, mikor trónigényéről Mánuel újszülött fia javára le kellett mondania. Férfias nyugalommal fogadta a változás hírét, rangja hanyatlását és eljegyzése felbontását. Figyelt, tanult és okult, hogy majdan a magyar trónon értékesíthesse a császári udvarban szerzett tapasztalatait, s ez az idő sokkal hamarabb következett el, mint remélhette.

III. István 1172-ben, alig huszonnégy éves korában halt meg. Idehaza – mint IV. István halálakor a görög udvarban – mérgezésről rebesgettek s Mánuelt, Bélát gyanúsították. Béla nem törődött a hazug híreszteléssel. Fiatal francia felesége társaságában fényes kísérettel hazajött és ellenállás nélkül vonult be Fehérvárra.

Kálmán óta először került teljes korú és akcióképességének teljes birtokában levő férfi Szent István trónjára. II. István, II. Géza, III. István zsenge gyermekkorban jutottak trónra, II. Béla magával tehetetlen vak ember volt. III. Béla öles termetű, délceg, szép és méltóságos tekintetű, szellemileg érett, nagyműveltségű férfi volt, telve ambícióval és jószándékkal. Népe nagy többsége bizalommal és reménységgel fogadta, de voltak, akik Mánuel kegyencét, IV. István jogutódját, magyarellenes érdekek képviselőjét látták benne. Az elégedetlenek élén Lukács érsek állt, ki a koronázást is megtagadta tőle. Vallási aggályai támadtak Bélával szemben, kinek hozzáküldött ajándékában szimóniát látott. Maga Eufrozina anyakirályné is kisebbik fiát, Géza herceget szerette volna a trónon látni, melyre való igényét Béla – felfogásuk szerint – elvesztette.

Béla nem szállt szembe, nem erőszakoskodott a nagytekintélyű és szentéletű főpappal, mint egykor II. László és IV. István tették. A szentszékhez fordult s hitéről tanúságot téve, kérte a koronázás elrendelését. Sándor pápa megbizonyosodván az új király hűségéről, fel is szólította Lukácsot a koronázásra, mikor pedig ő tovább is vonakodott, az esztergomi érsek jogának sérelme nélkül a kalocsai érseket bízta meg a szertartás végrehajtásával. A koronázás 1173 elején történt meg s III. Béla (1172–1196) ugyanekkor megerősítette az esztergomi érsek koronázási jogát és bölcs tapintatával, pápapárti politikájával magát Lukácsot is sikerült megnyernie. A nagy aszkétát még 1181-ben is környezetében találjuk a többi országnagyok sorában.

III. Sándor és Barbarossa Frigyes harcába Béla közvetlenül nem avatkozott be, de segítette II. Szobieszláv [Sobeslav] cseh herceget és Adalbert salzburgi érseket, német földön a pápa fő híveit, s – mint III. Ince pápa 1204-ben Imréhez írt levelében kiemeli – mindig hű maradt a pápai székhez. Ezt annál könnyebben tehette, mert a bizánci kör, melyből hazakerült, maga is az egyházi unió alapján állt, felesége családja pedig a pápa legjobb hívei közé tartozott.

Lázadó öccsével szemben erélyesen lépett fel. Édesanyjukkal együtt elfogatta s Mánuel szívességéből Barancs várában őriztette. Onnét menekültek néhány jó hívük társaságában Ausztriába. Henrik herceg és leánya, III. István hazatért özvegye, szívesen fogadták a menekülőket s az ifjú Lipót 1174-ben nőül vette Ilona hercegnőt, Géza és Béla testvérhúgát. Béla hiába követelvén öccse kiadatását, 1176-ban II. Szobieszláv cseh herceg (1173–1178) társaságában Ausztria ellen portyázó hadjáratot indított, de eredmény nélkül. A következő évben azonban Géza cseh földre menekült és Szobieszláv – Álmos herceg unokája – kiadta bátyjának. Béla újra elzáratta, anyját pedig görög földre űzte, hol apácakolostorban végezte életét.

III. Béla kezdettől fogva a béke jegyében uralkodott. Nevelőapjának oktalan és eredménytelen háborúskodása eléggé megtaníthatta a béke áldásaira. Igyekezett is azokat országa számára megszerezni. Szobieszlávval kötött barátsága ugyan két sógorával, Frigyes cseh ([1172–1175] 1178–1179) és V. Lipót osztrák (1177–1194) hercegekkel, sőt a császárral is ellenséges viszonyba sodorta, de háborúra nem került a sor. Szobieszláv halála után pedig megtörtént a kibékülés, amit Barbarossa Frigyes és Béla kisgyermekeik kölcsönös eljegyzésével pecsételtek meg. Csupán Velencével kellett folyton küszködnie. A dalmát városok – Spalato, Trau és Sebenico – Mánuel halála után, ki Béla dalmáciai örökségén élete fogytáig rajta tartotta kezét, 1180 végén kardcsapás nélkül hódoltak meg a tengerpartra küldött Farkas nádor seregének, s követte példájukat Zára is, Velence zászlója alól a magyar korona védelme alá húzódott. Velence hajóhada a következő években először is megkísérelte visszafoglalását, de kísérletei megtörtek a zárai vár erős magyar őrségének és Dénes bánnak, „a tengermellék kormányzójának” – III. István egykori hadvezérének – éberségén. A harmadik keresztes hadjárat alkalmával kötött fegyverszünet két évre véget vetett a háborúskodásnak. 1191-ben újra kitört a harc, ismét Velencének hozva vereséget. Nem járt sikerrel két évvel később Dandolo Henrik [Enrico] doge támadása sem. Kalán pécsi püspök, Horvát- és Dalmátországok kormányzója véresen visszaverte. A tengerparti városok Horvátországgal együtt a magyar király kezén maradtak. 1194-ben Imre király, Béla idősebb fia s már 1182 óta megkoronázott utóda vette át a két tartomány kormányzatát. Mellette Bors nembeli Domokos viselte a báni tisztet. A magyar uralom ez időben már mély gyökeret vert Dalmáciában. A szigetek olasz birtokos urai is szívesen szolgáltak Bélának, ki őket Velence kizsákmányolásától megvédte és bőkezű adományokkal láncolta magához. Bertalan vegliai gróf, a Frangepánok őse Velence alattvalója volt, de egyben a magyar király hűbérese is; Béla a tengerparton nemrégen kialakult Modrus vármegyét adományozta neki és utódainak, a magyar államszervezetben eddig ismeretlen „örökös ispánságul”, tíz páncélos vitéz hadba állításának kötelezettsége mellett. A dalmát egyház is magyar befolyás alá került s Béla kívánságára 1181-ben magyar embert választottak spalatói érsekké. Kán nembeli Péter érsek rendezte az 1185. évi spalatói zsinaton az érseki tartomány ügyeit. A régi bánság részére új egyházmegyét szervezett: a korbavai püspökséget. Hat évvel később a narentántúli [Neretván túli] naronai, a boszniai és duvnói püspökségek s velük a római egyház alá tartozó tengermelléki szerbek is Spalato főhatósága alá kerültek.

III. Béla uralmát a központi hatalom belső erőinek fokozása jellemzi, de a belső ügyek rendezése mellett a császári diplomáciára emlékeztető tudatossággal szőtte külpolitikai terveit. Mesterének világbirodalmi koncepcióját, a görög-magyar unió tervét elejtette, annak reális magvát, a görög-magyar szövetség gondolatát azonban felkarolta s magyar hegemónia alatt igyekezett megvalósítani. Mánuel iránt hálát érzett jóságáért és fejedelmi neveltetéséért, s a magyar trónra jutva híven megtartotta szövetségi szerződését, de a birodalommal és népével szemben nem voltak kötelezettségei. Országa, nemzete érdekeit fölérendelte minden más szempontnak. Magyar király lett és csupán ez akart maradni. Szinte elfeledni látszott, hogy valamikor a birodalom trónjának legfelső lépcsőjén állt, de pártfogójának halála után erős kézzel nyúlt bele a császárság ügyeibe.

Bizáncban mindjárt a trónváltozás után az ortodox görög ellenzék kerekedett felül, s az özvegy császárné és latin hívei ellen fordulva, a kis császárt is hatalmába kerítette. II. Alexiosz a hatalomra vágyó Andronikosz gyámsága alá került, aki az ő nevében zsarnokoskodott, kegyetlenkedett Mánuel legjobb hívein. Az üldözöttek Bélához fordultak segítségért s a magyar király 1182-ben el is jött nagy sereggel. Elfoglalta Barancsot, Belgrádot. A következő évben Ništ és Szófiát pusztította el és súlyos csapásokat mért Andronikosz hadaira. A Morava völgye három esztendeig Bélát uralta, míg a Vardar völgyét, Üszküb [Szkopje] vidékét és Észak-Albániát szövetségese, Nemanja István szerb nagyzsupán foglalta el. Nemanja felesége görög volt, ő maga Mánuel pártfogoltja, de most Andronikosszal szemben I. Uros és Vak Béla szövetségének felújításában keresett védelmet s ez a szövetkezés lett alapjává a középkori szerb hatalom kialakulásának. A háborúskodásnak 1185-ben a bitorló császár halála vetett véget. Andronikoszt – miután Mánuel feleségét, leányát és fiát megölette és legjobb híveiket kiirtotta – népe kegyetlen kínzásokkal végezte ki s a trónra I. Alexiosz leányági unokáját, Angelosz Izsákot ültette. A görögök azt beszélték, hogy Béla a császári trónra vágyva indított hadat s ebben volt némi igazság. Béla feleségének épp ekkor bekövetkezett halála után nőül kérte Mánuel nőtestvérét, a nála mintegy tizenöt évvel idősebb Teodóra Komnénát, és a frigyet csak az egyházi zsinat akadályozta meg, nem járulván hozzá, hogy a kolostorba kényszerített özvegy hercegnő fátylát letegye. Béla e házasság útján óhajtotta a görög-magyar unió tervét valóra váltani. De az események elébe vágtak. Az új császárral tüstént békét kötött, jegyesül adta hozzá tízéves Margit leányát és hozományul vele adta a háborúban hatalmába jutott bolgár területet Belgrádtól, Barancstól le Nišig és Szófiáig.

A görög hadjárat után két esztendővel orosz földön akadt dolga Bélának. A halicsi fejedelemség Jaroszláv negyedszázados uralma alatt szépen felvirágzott, határai egészen az Al-Dunáig terjeszkedtek s már egyike volt a leghatalmasabb orosz fejedelemségeknek. De Jaroszláv utóda, Vladimir [Vlagyimir], nem tudott élni hatalmával. Erőszakossága lázadást szült s az elégedetlen bojárok Román ladoméri [ladomériai-vlagyimiri] fejedelmet – III. Béla unokatestvérének fiát – hívták be ellene. Az elűzött Vladimir 1187-ben magyar földre menekült segítségért. Béla hadra is kelt hívására. A magyar lovasok negyedfél évtizedes szünet után újra átkeltek a Kárpátok hágóin s a vállalkozást rövid harc után teljes siker koronázta. Béla a visszafoglalt tartományt nem adta vissza Vladimirnak. A szerencsétlen oroszt fogságra vetette, országát magának tartotta meg s hercegül tizenkét éves András fiát állította élére. A hódítás nem volt tartós. Az oroszok zúgolódtak az idegen uralom miatt s a fogságából menekült Vladimirnak II. Kázmér [krakkói] lengyel herceg (1177–1194) segítségével már 1190-ben sikerült fejedelemségét visszafoglalnia. A kis András menekülve hagyta el tartományát. A hadjárat egyetlen eredménye a békekötéskor létesített szövetség volt, de kiindulópontjává lett a szomszédos orosz fejedelemségek birtokáért később vívott nehéz küzdelmeknek, a magyar királyság északkeleti expanziójának.

A balkáni és halicsi hadjáratok új korszak kezdetét jelölik a magyar külpolitikában. A legitim császár érdekében megvívott görög háborúval és szövetséggel új irányba terelődött a magyar királyság balkáni politikája. A legutóbbi félszázadban Magyarország és Bizánc többé-kevésbé leplezett, sokszor nyílt ellenségként álltak egymással szemben. Az ellenségeskedés oka kezdetben a magyar király befolyásának horvát és szerb területre való kiterjesztése, majd Mánuel hódító törekvése volt. A harcban nyílt vagy titkos szövetségesként álltak a magyar király mellett a függetlenségükért harcoló szerbek. A küzdelem utolsó fázisában ismét ott találjuk Nemanját és rácait III. Béla oldalán, de a győzelem után a szövetségesek útjai szükségszerűen szétváltak. Nemanja István a görög hatalom alól felszabadulva, a szerb egység megteremtésén munkálkodott. E törekvésének északon a magyar király bosnyák tartománya állta útját. Most délen is szembekerült a magyar hatalommal, a déli szerb területeken uralkodó császár új szövetségesével. E szövetség a két hatalom közt már tizenhárom éve, Béla trónra lépte óta fennállt, de súlypontja előbb Bizáncban volt s az erősebb, hatalmasabb fél Mánuel haláláig a császárság maradt. Az 1185. évi békével a helyzet megváltozott. A magyar királyság lett a bomladozó, hanyatló császárság védőjévé, hatalmának támaszává. Mánuel húsz évvel előbb még Magyarország függetlensége ellen tört s elég erősnek hitte magát, hogy a magyar koronával rendelkezzék. Most a magyar király segítette trónra a császárt és leányával birodalmi területet adott neki hozományul. 1185 óta véráldozattal, ügyes diplomáciával sikerült Kálmán és II. Béla külpolitikai koncepcióját kiszélesítenie. Horvát- és Dalmátországot, Boszniát megtartotta, a tengeri városokat visszavívta. Befolyását kiterjesztette a görög birodalomra, megszerezte királyságának a Balkán hegemóniáját és kijelölte a további terjeszkedés útját Szerbia, Bulgária, Havasalföld felé. Halics időleges meghódításával utat mutatott az orosz fejedelemségek és Moldva felé vezető északkeleti terjeszkedésnek.

A görög háborúra következő években egész Európa figyelmét a szentföldi események kötötték le. Szaladin egyiptomi és damaszkuszi szultán 1187. évi július hó 5-én a Genezáret-tó mellett [Hattin] döntő győzelmet aratott a jeruzsálemi király seregén. Maga Guidó király és fia is fogságba estek. A törökök rövid ostrom után akadály nélkül vették birtokukba Akkont, Aszkalont. Az ősz derekán Jeruzsálem is meghódolt Szaladinnak. A jeruzsálemi francia királyság alig kilencven esztendei fennállás után megbukott. Az Üdvözítő sírja pogány kézre került s a szeldsuk-törökök félelmes hadai a félszázad előtt elesett Edessza után Tripoliszt és Antiochiát is elsöpréssel fenyegették. A vészhírekre az egész kereszténység feljajdult. VIII. Gergely pápa (1187) a keresztények közt hétévi békét rendelt s a kereszt jegyében fegyverbe szólította Európa népeit. Anglia, Franciaország, Itália, Németország és a többi keresztény államok fejedelmei, lovagjai új harcra készültek s 1188-ban megindult a harmadik keresztes hadjárat a Szentföld felszabadítására. Fülöp Ágost és Oroszlánszívű Richárd a francia és angol hadakkal tengeren mentek keletre. Az öreg Barbarossa Frigyes császár azonban szárazföldi úton, Magyarországon keresztül indult Jeruzsálem felé. Vele jött fia, Frigyes sváb herceg is, Béla leányának jegyese. Béla nemcsak átvonulást, hanem megfelelő ellátást is biztosított. Ő maga Margit királynéval Esztergom közelében fogadta császári vendégét. Mivel az új fényes palota még csak épülőben volt, keleti fejedelmekhez méltó dús ajándékokkal, „minden elképzelhető gyönyörűséggel” rakatta meg a szállásul vert négyszobás bíborsátrat. Esztergomban két színültig telt magtárat ajándékozott a seregnek; a hosszú úton kiéhezett katonák közül három bele is fulladt a liszttel telt hombárokba. Esztergomból Budára, mint a szemtanúk írják: „Attila városába”, onnét a Csepel-szigeti vadászkastélyba kísérte vendégét s vele, fiával négy napig vadászott a vadban dús királyi erdőben. A többi városokban is fényes pompa, ajándék, ünneplés várt a császárra, míg serege mérsékelt áron jutott mindenütt élelemhez és takarmányhoz. A keresztes hadjárat eszméje most már nem hagyta érintetlenül a hatalomban megnövekedett ország fiainak lelkét sem. Maga Béla is biztatta, küldte alattvalóit a szent küzdelembe. Tizenkét évi fogság után a császár kérésére szabadon bocsátott öccsét, Gézát kétezer vitézzel küldte előre, hogy a sereg élén járva, a császár útját megkönnyítse. Ugron [Ugrin] győri püspök és kilenc ispán pedig több ezer fegyveres vitézzel csatlakozott Frigyes hadához, százötvenezerre növelve a sereg fegyvereseinek számát. A két fejedelem egészen a határig együtt utazott s mikor az egész had átkelt a Száván, Belgrád alatt szép ünnepségek közt vettek búcsút egymástól. Frigyes tornát rendezett és lovagokat ütött föl, Béla újabb ajándékokkal, élelmiszerekkel halmozta el vendégét, ki viszonzásul hajóit adta át a királynak.

A fogadás nagy hatást tett a császárra és kíséretére. A hadjárat német történetírói, maguk is szemtanúk, nem győzték később dicsérni a pompát, fényt, bőséget és vendégszeretetet. Leírásukból egészen más képét kapjuk a magyar udvarnak és a király gazdagságának, hatalmának, mint a félszázad előtt itt járt német és francia íróktól. A nagy változás nem kerülte el Barbarossa Frigyes éles tekintetét sem, ki ha nem is szerette a magyarokat, e vendéglátás során mindenesetre meggyőződhetett Béla jóindulatáról, de erejéről és hatalmáról is. Ez a meggyőződése csak fokozódott további útján, mert Béla gondoskodása nem ért véget a határnál. Bizánc gyenge császára nagy aggodalommal és gyanakvással fogadta a hatalmas sereget. Bélának egész diplomáciai tudását latba kellett vetnie, hogy a fegyveres összecsapást megakadályozza. A haddal küldött magyar vezéreknek kötelességévé tette a békítő közvetítést, maga Izsák császárt igyekezett követek útján a németek békés szándékáról meggyőzni. Mikor pedig mindezek ellenére elkerülhetetlennek látszott az összeütközés, a magyarokat visszarendelte. A németek árulásnak minősítették a magyar hadak jó részének elvonulását, pedig Béla csak jót akart, mikor nem kívánt veje és leendő apatársa harcában részt venni s a harc kitörését késleltette. Szándéka teljesült is, mert Frigyes a nagy célt tartva szem előtt, elkerülte a döntő csatát, noha Nemanja és a bolgár függetlenség zászlaját felemelő tirnovói kenézek harcra ingerelték s a görög császár folyton hátráltatta átkelését. Béla közbenjárásának végre sikerült elérnie, hogy a ravasz és udvariatlan görög hajókat adjon s a Drinápolynál táborozó császár 1190 februárjában átkelhetett a Boszporuszon.

A görögök és németek közt nem került sor összeütközésre, a keresztes hadjárat mégis döntő csapást mért az ellenségektől körülvett birodalomra. Nemanja a dunai bolgárokat és oláhokat megszervező Péter és Asén [Aszen] kenézekkel – a német sereg ott tartózkodását kihasználva – kezdte meg a görög uralom alatt élő szerbek és bolgárok felszabadítását. Izsák császár a németek elvonulása után győzelmet aratott felettük, de a szerb hatalom megnövekedve került ki a küzdelemből. A bolgár függetlenségi törekvéseknek sem lehetett többé útjukat vágni. Béla 1195-ben még egyszer segítségére jött vejének, mikor ez újra sereggel indult a bolgárok ellen, de hada még a határ átlépése előtt eloszlott, mire híre jött Izsák bukásának. Saját testvére állt a felkelők élére s őt elfogva megvakíttatta és kisfiával együtt börtönbe záratta. Bélának most már nem volt kedve a háborúra. Sorsára hagyta III. Alexioszt (1195–1203) s a belviszályokban pusztuló, omladozó birodalmat.

A harmadik keresztes hadjárat nem váltotta be a hozzáfűzött nagy reményeket. A francia, angol és német hadak vitézül verekedtek. Akkont visszafoglalták s más helyi sikereik is voltak, de komoly eredményt nem tudtak elérni. A jeruzsálemi királyságnak majdnem egész területe s vele a főváros is török kézen maradt. Fülöp Ágost és Richárd hazatértek; Frigyes császár fiával együtt a harcmezőn pusztult el. A balsikerű hadjárat után VI. Henrik császár új harcra készült s most Béla is felvette a keresztet. Szent László példáját akarta követni, kiben a magyar néphagyomány immár félszázad óta az első keresztes hadjárat megválasztott fővezérét tisztelte s akit a Szentszék Béla kérésére nemrégen, 1192-ben ünnepélyesen szentté avatott. Jób esztergomi érsek hadba hívta az egész magyar népet s a király Mok [Móg v. Mog] nádorral külön magyar hadsereg szervezésén fáradozott, mikor 1196 áprilisában bekövetkezett halála minden tervének szárnyát szegte. Pedig ha életben marad és részt vehet a negyedik keresztes had műveleteiben, döntő erővel szólhatott volna bele a keresztesek kezére került birodalom jövő sorsának alakulásába.

III. Béla a keresztes hadjárat idején már mint teljesen egyenrangú fél tűnik fel a két császár mellett. Hatalmi állását, politikai tekintélyét tükrözik vissza családi összeköttetései is. Családjában nyoma sincs az Árpád-házban korábban divatos szláv – orosz, lengyel, cseh, szerb – kapcsolatoknak. Nővérei révén sógora ugyan a cseh hercegeknek és Lipót osztrák hercegnek, de ez a két házasság még orosz anyja és bátyja műve volt. Ő maga más, előkelőbb dinasztiákkal keresett összeköttetést. Felesége, Châtillon Anna [Anna/Ágnes], apjáról előkelő francia család, anyjáról az antiochiai normann fejedelmek ivadéka s a bizánci császárné féltestvére. Imre fiúk és Konstancia lányuk a német-római császár gyermekeinek jegyesei s Imre a német lány elhalálozása után Alfonz aragóniai király leányát vette nőül. Maga Béla első felesége halála után 1186-ban VII. Lajos francia király leányát, Capet Margitot vette feleségül, ki előbb a korán elhalt Henrik angol trónörökös házastársa volt s az angol udvarból került hazánkba. E házassági kötésekkel Európa legelőkelőbb és leghatalmasabb uralkodói magukkal egyenrangúnak ismerték el Magyarország királyát, aki a kortársak szerint „dicsőséggel és diadalokkal halmozta el nemzetét”.

III. Béla király huszonnégy évi uralkodás után 1196. évi április hó 23-án tért meg őseihez az ő idejében újjáépített székesfehérvári bazilika sírboltjába. Trónharcokban, háborúkban annyiszor megtépett ország helyett gazdag, hatalmas, rendezett birodalmat hagyott császárok módjára még életében megkoronázott Imre fiára, töméntelen kincset, drágaságot András hercegre, a kisebbikre.

Béla uralkodása a korlátlan hatalmú középkori keresztény királyság teljes kifejlésének kora, de halála után nyomban megindult a királyi hatalom alapját alkotó gazdasági szervezet bomlása. Fiai nem tudtak ellenállni a fejlődő és felfelé törő birtokos osztályok érvényesülési törekvésének. Megkezdik a királyi javak, a várbirtok és a regáléjövedelmek eladományozását s ezzel utat nyitnak a királyi hatalmat korlátozó rendiség kialakulásának. A közhatalmi szervezet a következő két század alatt teljesen átalakult, mégis anélkül, hogy a magyar királyságnak III. Béla korában megszerzett hatalmi állása veszendőbe ment volna. Az új korszakot a királyi hatalom és a kialakulásnak indult erőtényezők küzdelme, másrészt azonban a külpolitikai aktivitás, a nagyhatalmi törekvések jellemzik, s Béla uralmának legfontosabb eredménye éppen e törekvések tudatos megalapozása volt.

A kelet-európai hun-török kultúrkörből nyugatra szakadt magyar törzsszövetség laza politikai kötelékkel egybefűzött népét a honalapító fejedelem tömörítette, sűrítette nemzetté. A bizánci és nyugati kultúrák közé ékelődött nemzet politikai életformáját, gazdasági és kulturális fejlődésének útját az első keresztény király jelölte ki. Szent László és Kálmán kiépítették az államigazgatás szervezetét és a természetes határokig terjeszkedő ország területi egységét, s az egy századon át folytonos defenzív békepolitikával szakítva, utat mutattak a külpolitikai aktivitásra. A világhatalmi ábrándok légkörében, császári udvar pompájában férfivá érett Béla ez úton továbbhaladva, világpolitikai tényezővé avatta Szent István királyságát, alapját vetette a kései középkorig, Mátyás király haláláig virágzó magyar nagyhatalomnak.

III. Béla külpolitikai koncepciójában teljes tudatossággal érvényesült a latin hatalmak barátságára – francia vagy olasz szövetségre – támaszkodó balkáni és északkeleti expanziónak már Kálmánnál jelentkező s az Anjou-korban teljes kifejléshez jutott hatalmas gondolata. A török veszedelem aktuális katonai problémája később elhomályosította ezt a nagy magyar gondolatot s a német szövetség defenzív jellegű külpolitikai koncepcióját tolta előtérbe, de a török hatalom elhanyatlása után újult erővel támadt fel. Vezérgondolatává lett a magyar királysággal együtt az Árpád-ház halics-ladoméri és balkáni törekvéseit is átöröklő Habsburg-monarchia külpolitikájának.

Sajátos játéka a sorsnak, hogy a középkori magyar külpolitikának Kálmán és Nagy Lajos mellett legnagyobb reprezentánsát, a magyar nagyhatalom alapítóját az Árpád-ház politikai hagyományait kisajátító Habsburg-hatalom utolsó nagy képviselője, a magyar királyok egykori horvát, dalmát, bosnyák, halicsi és ladoméri tartományain újra uralkodó Ferenc József kísérte második, végső nyugvóhelyére. III. Béla és felesége sírja csodálatosképpen elkerülték a török időkben szétdúlt, szerteszórt királysírok sorsát. Az 1848-i szabadságharc évében váratlanul felbukkantak a székesfehérvári régi bazilika romba dőlt alapfalai között s a nagy király hatalmas testének maradványai félszázaddal később, halála hétszázharmadik évfordulóján új pihenőre találtak a budavári koronázó templomban, hogy a közelben őrzött Szent Jobbal együtt hazánk fővárosában hirdessék múltunk dicsőségét, jövőnk reménységét.

[1] (Felolvasás 1932 októberében. Megjelent a Magyar Történet II. kiadásának 14. fejezeteként.)