A középkor elhanyatlása
(1916)
[1]

A középkori keresztény államrendszer élén álló két császárság – Mánuel és VI. Henrik fenomenális világuralmi elgondolásai után – már a XIII. század elején összeomlott. A keleti birodalom 1204-ben végsőt vonaglott Dandolo Henrik és Montferrati Bonifác keresztes hadának támadó csapásai alatt. Jusztiniánosz öröksége kalandvágyó francia bárók és lázadó szláv alattvalók martalékává lett. Nyugaton II. Frigyes még egyszer harcba szállt a világuradalomért, de küzdelme csak néhány évtizeddel késleltette Nagy Károly hatalmas koncepciójának elháríthatatlan bukását. Kortünet, hogy hatalmának alapja, küzdelmének erőforrása már nem a régi, középkori német királyi hatalom, hanem az újkori monarchiáknak mintaképül szolgáló szicíliai királysága volt. A két császársággal egyidőben bukott el a császári Róma keleti tartományain nagyra nőtt harmadik nagy középkori világbirodalom utolsó tartománya is. Az egykor három világrészben uralkodó arab hatalom már a X. században megoszlott s a bagdadi kalifák viszálykodó örököseinek kezéből nemsokára a szeldzsuk-törökök ragadták ki a kormánypálcát, útját egyengetve a XV. században európai nagyhatalommá nőtt oszmánli-törökök kisázsiai uralmának. Spanyolországban továbbélt az arab hatalom, de a félsziget északi részén kialakult keresztény királyságok a córdobai kalifákat lépésről-lépésre szorítják vissza s 1248-ban Szent Ferdinánd kasztíliai király már a Sierra Nevada bércei mögé űzi az utolsó arab töredéket.

A bizánci császárság félszázaddal bukása után újraéledt, de csak névleg. Élete kétszázados lassú haldoklás, hatalma a réginek csak torzképe volt. Frigyes német utódai még századok múlva is viselték a császári címet. Egyikük-másikuk vélt hatalma érvényesítését is megkísérelte, de elődeik tekintélyét, hatalmát visszaszerezni sohasem tudták. A római császárok büszke hagyománya keleten és nyugaton egyaránt üres címekben, szertartásokban élt tovább. Világuralmuk szép legendává, dicső emlékké, hagyománnyá sorvadt. Hatalmukkal, tekintélyükkel együtt buktak a középkor politikai vezérgondolatai: a klasszikus Rómától örökölt világirodalmi eszme s a nemzetségegyéniségeket elhomályosító keresztény univerzalizmus ideálja.

A két császárság sorsa betelt. Egyiket a pápaság buktatta meg kétszázados küzdelem után. Másikuk a legnagyobb középkori pápa által harcba hívott keresztes had áldozatává lett. A pápaság diadalmaskodott vetélytársain, de győzelmében nem soká telhetett öröme. A római világbirodalmi eszme krisztusi alapra átültetett középkori hajtása, az egyházi világhatalom a XIII. század első felében kulminált. A pápaság hatalma tetőfokán állt. III. Ince és IX. Gergely valóban urai a keresztény világnak, hűbérurai az összes katolikus fejedelemnek. Döntő súllyal irányították nemzetek és királyok sorsát. A Szentszék védelmére, a Szentföld visszavívására, eretnekek kiirtására hadseregeket hívtak harcba. Az Anyaszentegyház céljaira Európaszerte adóztattak. Legfelsőbb bíróként ítélkeztek fejedelmek és alattvalóik viszályaiban, személyes ügyeiben. Végső fórumként döntöttek nagyfontosságú politikai kérdésekben. Egy pillanatra – úgy látszott – megvalósul Szent Ágoston isteni birodalma, a civitas Dei földi állama, vérré és hússá válnak VII. Gergely ideáljai. De e nagy hatalom csak látszólagos volt, mert már nélkülözte a katonai erő bázisát, a megsemmisített császári hatalom támogatását. A keresztény fejedelmek ideig-óráig meghajtották fejüket az Anyaszentegyház főpásztora előtt, tűrték beavatkozásait országuk ügyeibe, mert az egyházi világuralom eszméje megfelelt a kor teokratikus államjogi felfogásának. De mikor eminens érdekük, belpolitikai tekintélyük forgott kockán, minden aggodalmaskodás nélkül kijátszották; ügyes diplomáciai felfogásokkal takarózva hiúsították meg akarata teljesülését. A pápai világhatalom árnyékában szép lassan nagyra nőttek, a régi császárokkal vetekedő hatalmakká fejlődtek a hűbéresül tartott keresztény királyok, s mikor VIII. Bonifác velük szemben is érvényt akart szerezni akaratának, a pápai világhatalom is elbukott. Alig félszázaddal az utolsó igazi császár – II. Frigyes – bukása után elkövetkezett a római pápák avignoni fogságának szégyenletes korszaka. A „hűbéres” francia király régi császárok módjára rendelkezett Szent Péter trónjával és utódaival.

A pápaság és császárság utolsó küzdelmeivel egy időben a világbirodalmi eszme és egyházi univerzalizmus rovására szinte észrevétlenül tért hódít a nemzeti öntudat és a nemzetegyéniség politikai eszméje. Franciaországban, Szicíliában, majd Hispániában és Lengyelországban a részekre töredezett ország és nemzet egyesítésére, Angliában az angolszász és normann elemek összeforrasztására, Európa-szerte a rendi szervezkedésre, másfelől a centrális hatalom, a dinasztikus politika kiépítésére irányuló törekvésekben a nemzetegyéniség érvényesülési vágya jelentkezik, az újkori nemzeti öntudat kezd kicsírázni. A középkor jellegzetes fejedelemtípusai – a világuralomra törő császár és pápa, a keresztény király és hűbéres fejedelem – mellett előtérbe nyomul az újkori Európa nemzetállamainak dinasztikus hódító-politikáját megalapító lovagkirály, a nemzetegyéniséget megszemélyesítő szuverén nemzeti király típusa.

Korábban függetlenségük és szuverenitásuk védelmére, vagy megalkuvó feláldozására kényszerült nemzeti királyok a császárokéval vetekedő hatalomra, teljes függetlenségre tesznek szert. Nyugaton Capet Hugó, keleten Szent István királysága a császári hatalom rájuk nehezedő túlsúlyától szabadulva, már a XII. század végén nagyhatalmi arányokban fejlődik. Franciaország Fülöp Ágost s még inkább Szent Lajos óta döntő súllyal szól a világpolitika irányításába. A francia király nyugaton átveszi a császár szerepét. Párizs a világ kulturális központjává lesz. Európa szellemi vezetése francia kézbe kerül. A magyar királyság a két császárság egykori határterületeit – a szerbek, bolgárok, kunok tartományait, majd a régi bajor hercegségből kivált osztrák és stájer tartományokat, a szomszédos orosz fejedelemségeket, száz évvel később Lengyelországot is – a maga hatalmi érdekkörébe vonja. A Hohenstaufok kiirtásával 1265-ben Nápoly trónjára került és az Árpádokkal történt szoros kapcsolatot teremtő Capetek pápai hűbéres szicíliai királysága a Szentszékre gyakorolt erős befolyása következtében jut a világpolitikában számottevő szerephez, s mire a francia dinasztia a XIV. század elején, egy időben a francia, szicíliai és magyar trón birtokosa lesz, Európa többi újkori nagyhatalmasságának – Angliának, az arab uralmat végleg lezáró spanyol királyságoknak, a lengyel királyságnak és a skandináv uniónak – körvonalai is kibontakoztak.

Németországban és Itáliában a császárság és pápaság világuralmi tradícióinak késő századokig ható ereje útját állta a nemzetegyéniségek teljes érvényesülésének. Nemzeti öntudat helyett is a partikuláris, tartományi és városi patriotizmus aratja diadalait. Németalföldön a császári hatalom utolsó virágkorában Barbarossa Frigyes sújtó keze alatt összetört régi, hatalmas törzsi hercegségek romjain apró államocskák keletkeznek s rovásukra a perifériák nemzetibb életet élő tartományai nyomulnak előtérbe. Keleten az osztrák hercegség és cseh királyság, nyugaton a németalföldi grófságok, északon a brandenburgi őrgrófság az új Németország vezető hatalmaivá nőnek s még a XIII. században megindul az északi őrgrófságot majdan új erőforrásokkal gyarapító porosz nép elnémetesítése. Itáliában a spanyol uralom alá került szicíliai és a Capet-Anjouk birtokában maradt nápolyi királyságok mellett hatalmas lendületet vesz a római municipiális autonómiában gyökerező önkormányzatok – Velence, Genova, Firenze, Milano, Pisa és a többi városállamok, polgári köztársaságok – fejlődése. A bizánci császárság örökén felélednek és komoly hatalmi tényezővé fejlődnek a bolgárok és szerbek nemzeti fejedelemségei. Északkeleten a magyar hatalom s vele a latin egyház és nyugati kultúra vonzókörébe kerül, de önálló hatalommá növekszik Nagy Jaroszláv széttöredezett birodalmának nyugati tartománya: a halicsi orosz fejedelemség. S az orosz fejedelemségek mögött, majd nemsokára felettük is elterpeszkedve, feltűnik a következő századok keleti problémáját már a XIII. század elején teljes komolyságában felvető tatár hatalom, a bizánci birodalom területére száz év múltán behatoló oszmánli-törökség [oszmán-törökség] európai törekvéseinek félelmes előhírnöke. A XIV. században már kialakult volt Európa újkori államrendszere.

A világbirodalmi eszme bukásával indult meg a középkori állam és társadalom szervezetét átható patrimoniális és hűbéri elvek elhanyatlása. Az állam fokozatosan elveszti a középkori királyságot jellemző magánhatalmi színezetét. Az uralkodói hatalom az örökölt földbirtok, a patrimonium magánjogi bázisáról mindinkább közjogi talajra telepszik át. A középkori király földesúri magánhatalma helyett közjogi erőforrásokra támaszkodva épül tovább jellegzetesen újkori abszolút hatalommá. A domaniális államháztartás a regálégazdaságnak, a király földesúri és hűbéri hadserege közjogi jövedelmi forrásokból – regáléjövedelmekből, adókból – fenntartott zsoldos seregnek és az alattvalók közjogi kötelezettségein alapuló rendi hadseregnek ad majd helyet. A személyi hovatartozás szerint, vérségi és a hűbéri kapcsolatok alapján tagolódó középkori társadalom helyét a területi és osztályösszetartozáson felépülő rendi társadalom foglalja el. A keresztény középkor hierarchikus világbirodalmi rendszeréből sarjadt láncolatos hűbériség magánjogi intézményét a közjogi rendiség váltja fel. A hűbéri állam rendi állammá alakul át és kezdetét veszi az alkotmányos jogok gyakorlására törekvő rendek és a korlátlan hatalom biztosításán munkálkodó uralkodó százados közjogi küzdelme.

A középkor politikai vezérgondolatának, a világbirodalmi eszmének és az egyházi univerzalizmusnak bukását a megvalósítására törekvő két keresztény hatalom hosszú fegyveres küzdelme idézte elő. A középkor misztikus életeszményét, a világtól elvonatkozó életszentség, az aszkézis, a béke és kegyesség ideálját a keresztes hadjáratoknak ez ideál jegyében megszületett hatalmas középkori mozgalma buktatta meg.

A X. és XI. század zarándokaihoz hasonlóan az első keresztes hadjáratok vitézeit is a keresztény aszkétizmus szelleme, a középkor misztikus rajongása hívta keletre, az Üdvözítő sírjának felszabadítására. A kiindulóponton túl azonban e szellem hatása egyre csökkent, ereje ellankadt és új szellemi irányzat körvonalai bontakoztak ki. A córdobai kalifátus hitetlenei ellen százados harcot harcoló spanyol s a keresztes hadjáratokban vezető szerepet vivő francia és normann harcosok vitézi társadalma még a XII. század elején kialakította az új korszak keresztény életeszményét s ez az ideál alig egy század alatt ellenállhatatlan erővel hódította meg egész Európa kereszténységének lelkét. A kegyes és aszkétikus életeszmény fokozatosan elhalványodott, háttérbe szorult az új, vallásos, de mégis világias lovagi eszmény mellett, melynek hatása alól maga a papság sem vonhatta ki magát. Az egyház világi uralmáért vívott folytonos harcok, de különösen a Szentföld felszabadítására irányuló hadjáratok minden képzeletet meghaladó, hatalmas tömegeket mozgattak meg és hívtak fegyverbe. A keresztény társadalom korábban is katonáskodó rétegei mellett békés életet élő népelemek is katonává lettek. Szigorú szerzetesi önmegtagadásra, de aszkétikus elvonulás, hithirdetés, karitatív, oktató és gazdasági termelőmunka helyett harcra kötelezett, katonai rendeltetésű vallásos közösségek, lovagrendek keletkeztek. S e hivatásos katonapapok mellett püspökök, apátok, világi papok, sőt szerzetesek is harci mezt öltöttek, lóra ültek, katonáskodtak. Az egész kereszténység militarizálódott. A katonaélet, táborozás, harci foglalatosság, a hivatásszerű hadakozás teljesen átalakította a keresztény társadalom lelkét. A vallásosság, jámborság nem hanyatlott, de a vallásos eszményt többé nem a világtól való elzárkózásban, az aszkétikus önmegtagadásban és kegyességben látják, hanem a hősiességben és lovagiasságban, a hitért fegyverrel vívott küzdelemben s a gyengébb nem védelmében és tiszteletében. A középkor embere életküzdelmében a keresztre és a túlvilági boldogságra szegezi szemét; a lovagok is a kereszt jegyében harcolnak, de a lovagi társadalom megbecsülésében és szeretett asszonyuk kegyében keresik küzdelmük jutalmát. A középkor magába zárt, kegyes, aszkétikus és komor hősi eszményét a bensőleg vallásos, nyíltszívű, derült, társas életet élő, de harcban kemény és hős lovag eszménye váltja fel. A hősiesség kultusza a hit és egyház ellenségeivel vívott harcoknak, a nőtisztelet az otthontól messzi idegenbe szakadásnak természetes következménye volt. A családi körből, asszonya mellől, arája közeléből hosszú hónapokra, évekre távoli országokba sodródott vitéz lelkében eszménnyé finomult a szeretett nő alakja. Ez az ideál, a viszontlátás és a boldog jövő reménye enyhítette nélkülözéseit, szenvedéseit. S a hazatérés után az ideál nem foszlott párává, mert a nő maga is átalakult, tökéletesebbé lett. A családfő hosszú távolléte alatt az asszonyra szakadt a férfigond, reáhárult a gazdaság, az uradalom, a vár, a tartomány kormányzata, irányítása. A nő kilép középkori szigorú elzárkózottságából, családtagból és anyából élettárssá, társadalmi lénnyé, sőt az udvari és társas élet központjává lesz. A nők udvari, társadalmi szereplése a magasabb körökben új társadalmi kódex kialakulására, a társasélet formáinak és lényegének finomulására vezet. A lovagi szellem teljes kialakulásával szigorú érintkezési formák, társadalmi szabályok és szertartások lesznek uralkodóvá, kialakul az udvari etiquette s a nőtisztelet más lovagi kötelességekhez – a lovagias harchoz, hősiességhez, eretnekek és hitetlenek elleni küzdelemhez, gyengék védelméhez – hasonlóan valóságos kultusszá fokozódik. A kor asszonyi ideálja az elérhetetlen nő, akinek egy nyájas pillantásáért, keze érintéséért igazi lovag örömmel rohan a halálba. Ez a szentimentális nőkultusz persze nem lehetett hosszú életű. A komoly harcok korának lejártával a romantikus nőtisztelet egyfelől a feleség és anya élettársként való megbecsülésében realizálódott, másfelől nem egyszer kalandkereséssé fokozódott le, a hősiesség nemes lovagi formák tiszteletében, lovagi tornák és vadászatok vitézi játékában, testedző sportokban élte ki magát, avagy hivalkodó és kötekedő hősködéssé fajult.

A lovagi szellem és a nemzeti öntudat éledése szükségszerűen vonta maga után a római hagyományokon élő középkori udvarok irodalmi klasszicizmusának és a latin szerzeteskultúrának elhanyatlását. A középkor írói, tudósai – számot sem tevő kivétellel – papok; irodalmának nyelve Európa-szerte a latin volt. A vulgáris nyelvek nem tartattak méltónak és alkalmasnak magasröptű eszmék, költői és tudós elgondolkodások kifejezésére. Az ősi kultúrákból fennmaradt hősénekek, dalok, mesék, történetek legfeljebb a nép ajkán, paraszti énekesek kobzán szálltak nemzedékről-nemzedékre. A nemzetegyéniségek érvényesülésével azonban megindul a népnyelv irodalmi művelése s a lovagkor kitermeli a nemzeti nyelven éneklő és író lovagköltők, a világi írók új típusát. Dél-Francia- és Spanyolországban még a XII. században kivirágzik a lovagi erényeket dicsőítő hősi énekek, regényes történetek irodalma és a troubadourok szerelmi lírája. Németországban a XII. század második felében a régi germán mondakincs töredékeinek és újabb epikus témáknak egységes költői feldolgozásával vesz lendületet a nemzeti irodalom s a századfordulón francia hatás alatt indul meg a szerelmi líra, a Minnesang művelése. Itáliában a XIII. század hozza meg a dolce stil nuovo-t s a századfordulóra megérkezik az újkor költőóriása: Dante. A császárság virágkorának klasszicizmusával hanyatlik le a szerzetesség latin nyelvű történetirodalmi munkássága is. A történetírás központjává a fejedelmi udvarok, Itáliában a városok lesznek. A latin krónikák és históriák mellett feltűnnek a nemzeti nyelven írt történeti művek: Villehardouin, Joinville, Horneck[i] Ottokár, Villani [Villani-testvérek] munkái. A keresztes hadjáratokkal divatba jött egyes történeti eseményeknek, különösen hadjáratok történetének apró részletekig terjeszkedő, monografikus kortörténeti feldolgozása. Az irodalmi formák és törekvések változásával párhuzamosan jelentkezik az új művészeti stílus is. Franciaországból a XIII. század elején indul hódító útjára a középkor utolsó nagy szellemi megnyilvánulásaként jelentkező gótika s egy századdal később Cimabue és Giotto művészetével kezdetét veszi az olasz művészet gigantikus méretű fejlődése.

A lovagkor világias szellemének hatása a papság elvilágiasodásában is megnyilvánult. A XIII. század főpapjai már nem lelkipásztorok, hanem egyházfejedelmek és nagybirtokos földesurak. Püspökök, apátok az udvarokban élnek s maguk is fényes fejedelmi udvart tartanak. A papság bevonul a világi társadalomba s a középkor eszményeinek hordozására hivatott régi szerzetesrendek sem tudják többé hivatásukat oly kifogástalanul és teljesen betölteni, mint a korábbi századokban. A bencések rendjük meggazdagodásával nem tudtak ellenállni a jólét hívó szavának, az egyházi vagyon gyarapodásával és a lovagi szellemmel szükségszerűen bekövetkező elvilágiasodási folyamatnak. A világi papság és a bencések úri életük, gazdagságuk miatt elvesztik a nép bizalmát, s ezt megnyerni a régi monasztikus eszményhez híven, szigorú elvonultságban élő újabb szerzetesrendeknek – cisztercieknek, premontreieknek – sem sikerült. A szegénységi fogadalom és a rendi vagyon ellentéte s a világtól való teljes elzárkózás egyaránt a népszerűség rovására ment, a szerzetesek lelki befolyásának elhanyatlására vezetett. A lovagkor vallásos emberét az elvilágiasodott katonapapság és a régi szerzetesrendek szelleme, működése már nem elégíthette ki. Ő a szerzetesi lemondást és egyszerűséget valóra váltó, de mégis a világban élő, közvetlen lelki gondozást, épülést, okulást nyújtó lelkipásztorokra vágyott. Ezt a vágyát elégítették ki Osmai Szent Domonkos és Assisi Szent Ferenc a Prédikátor-testvérek és Kisebb-testvérek rendjének alapításával.

A két új rend alapítása a középkori aszkézis elhanyatlásának idejében az aszkétizmus utolsó nagy diadala volt. Mint III. Ince uralkodásában a középkori pápaság, úgy kulminál a két kolduló-rendben a középkori szerzetesség eszméje. A szegénységi fogadalom legszigorúbb értelmezése, az egyénről a rendre való kiterjesztése, a megélhetéshez szükséges csekély földi javak kézimunka és koldulás útján való megszerzése a szerzetesi lemondás és egyszerűség legtökéletesebb formájává avatta a dominikánusok és franciskánusok életét. S e lemondás, ez igénytelenség értéke meghatványozódik az emberi társadalomban való elhelyezkedésük által. A középkor szerzetese világtól elvonulva, távoli hegyek ormain, erdős völgyekben, lakatlan pusztaságokon elzárkózva gyakorolja az önmegtagadás nagy keresztény erényét. A kolduló barátok az emberi társaság közepén, városokban élnek s a lemondásban, szegénységben nem a túlvilági boldogsághoz vezető kemény és sanyargató eszközt, nem önmegtagadást látnak, hanem felszabadulást a világi béklyók alól, lelketszívet betöltő teljes boldogságot, békét. Lelki arculatukról eltűnik a középkor aszkétáinak komor vonása, Nursiai Benedek katonás fegyelmének szigora, Clairvauxi Szent Bernát mindent átható miszticizmusa. Derült arccal, repeső szívvel járnak a világban. Gyönyörködnek az isteni nagy természetben és az emberi társadalomban. Szeretik a napot, holdat és csillagokat. Szeretik az életet. Szeretik a fát és virágot, a méhecskét és madárkát. Szeretik Isten minden teremtményét. És szeretik mindenekfelett a Teremtő legnagyobb alkotását: az embert. A korábbi szerzetesrendek arisztokratikus elzárkózásával szemben a kolduló barátok az újkori demokratikus gondolat előhírnökei. Embertársaik körében élve és közéjük vegyülve, példaadással, bűnbánat hirdetésével, a nép lelkének állandó gondozásával, prédikációval, iskolai oktatással, tévelygők térítésével munkálkodnak az emberiség tökéletesítésén. Életelveikben, lemondásukban a középkor szerzetesi eszménye jutott legteljesebb kifejezésre, de formai tekintetben a változott kor viszonyaihoz, szükségleteihez alkalmazkodtak. Működésükkel az új kor világi emberének megváltozott vallásos igényeit elégítik ki. Rendeltetésük, céljuk a középkor nagy lelki hagyományának védelme, de a teológiában és más tudományokban új utakat törnek. A domonkosrendi Albertus Magnus és Aquinói Szent Tamás, a ferences Alexander Hales, Bonaventura és Duns Scotus új virágzásba hozzák a skolasztikát, de a bölcsészeti ismeretek körét a görög filozófiából vett új elemekkel bővítik. Albertus Magnus és Roger Baco[n] a középkortól idegen természetvizsgálat útjára térve, úttörőivé lesznek a természettudományi kutatásnak. A XII. században kialakult s a középkori intézmények hanyatlásával párhuzamosan folyton izmosodó új főiskolatípus katedráin, a bolognai, párizsi, oxfordi egyetemek tanszékein tanítják a tudományt. Később nagy érdemeket szereztek a korábban kizárólag latin nyelvű teológiai irodalom sok termékének nemzeti nyelvekre való átültetésével is.

Az új rendek működésének egyik fő terrénuma a keresztes hadjáratok nyomán lábra kapott elvilágiasodás s a skizmatikus, heretikus és egyházellenes irányzatok ellen való céltudatos küzdelem volt. A világbirodalom mindent egy nagy egységbe szorító acélpántjának széttöredezésével felszabadult nemzeti öntudattal egy időben tünedezik fel az egyházellenes törekvéseknek és a vallási megoszlásnak a feltétlen tekintély és kétkedés nélküli hit századaiban nyugaton szinte teljesen ismeretlen árnyéka. Elszigetelten, szórványosan a középkorban is akadtak kétkedő lelkek, de tanításuk a tömegek lelkét megfogni nem tudta. Az arianizmus bukása óta a hit egységes volt s az egyház tekintélyét, tanításai helyességét kétségbe vonni a pápa és császár legélesebb harcainak közepette sem jutott eszébe senkinek. Pápák és ellenpápák közt csak személyi harcok voltak, dogmatikus küzdelmekké ezek sohasem fajultak. Még a keleti szakadásnak is jelentősebb volt személyi és hatalmi háttere az elvinél. Végső oka a konstantinápolyi püspöknek [pátriárka] a római püspök primátusa ellen való lázadása volt. Ezért merült fel oly sokszor, de ezért hiúsult is meg mindannyiszor az unió gondolata. A XII. és XIII. század fordulóján mindez megváltozott. Keleten járt keresztes vitézek és papok megismerkednek a keleti kereszténységgel, a görög rítusú bizánci s a szláv rítusú bolgár és szerb nemzeti egyházakkal, a balkáni szlávok közt századok óta lappangó manicheisztikus tanításokkal és az iszlámmal. Spanyolország felől behatol az arab filozófusok Arisztotelész és Platón rendszerén felépült tanítása. Előkerülnek a görög filozófusok, különösen Arisztotelész korábban ismeretlen munkái. A látókör tágulása, az új ismeretek gondolkodásra és kritikára serkentenek s egyszerre feltűnnek az orthodox egyházi tanítással szembehelyezkedő szekták. A kathárok és albigensek a balkáni bogomilek [bogumil] és pauliciánusok tanításait ültették át Észak-Spanyolországba és Dél-Franciaországba, és ugyanitt tűnnek fel a protestantizmus előhírnökéül tekinthető valdensesek, az egyházi hierarchiával, az egyház világi uralmával és hierarchikus szervezetével szemben bibliai egyszerűséget hirdető, evangéliumot magyarázó Valdus [Valdes] Péter tanítványai. Bresciai Arnold óta magában az egyház kebelében is hangok emelkednek az egyház világi törekvései, a pápa világi uralma ellen, s feltűnnek a Szentszéktől politikailag független nemzeti egyházak alapítására irányuló törekvések első jelei is. A Balkánon, Spanyolországban és Dél-Franciaországban III. Ince idejében már aggasztó mértéket ölt az elszakadási mozgalom s a világi hatalmak a pápák kívánságára valóságos keresztes hadjáratokkal tudják csak az új tanok híveit kiirtani, az egyházba való visszatérésre kényszeríteni. A hit egyetemességének és az egyház univerzális tekintélyének helyreállítására irányuló elszánt törekvés erőszakos eszközök alkalmazásához folyamodik. Az 1215. évi lateráni zsinat felállítja az eretnekek, az orthodox hit és az egyház ellenségeinek kinyomozására szolgáló inkvizíció intézményt. Az inkvizicionális eljárás megalapítása vonta maga után az eretnekek, valamint a zsidók és mohamedánok – mórok, izmaeliták – korábban sporadikus, most az újkorra jellemző üldözésének rendszeresítését. A szigorú eljárás és kíméletlen büntetőakció meghozta a maga eredményét, de teljes sikerre nem vezetett. Valdus Péter követői nem pusztultak ki teljesen; tanításai hosszabb-rövidebb időközökben újra meg újra felütik fejüket. Az egyház megreformálásának és az orthodox egyházi tanítás revíziójának kérdése, a pirkadó újkor egyik legnagyobb problémája többé nem került le a napirendről.

E nagy szellemi átalakulással egyidőben a gazdasági élet struktúrája is átalakult. A keresztes hadjáratok nyomán Európa és Kis-Ázsia korábban egymástól elszigetelt gazdasági területei közt szoros kapcsolat keletkezett. Idegen országok s a távoli Kelet terményeinek és ipari termékeinek megismerése új szükségletek keletkezésére, addig ismeretlen fényűzési igények kialakulására vezetett. A középkor szűk területi korlátok közé szoríttatott, önmaguknak termelő autarchikus gazdasági egységei, a falusi gazdálkodás rendszere az igényeket és szükségleteket nem elégíthették ki. Megindul a termények rendszeres kicserélése, a nemzetközi forgalom és kialakulnak e forgalom centrumai, a kereskedővárosok. A gazdasági termelésben bekövetkezik a munkamegosztás. A mezőgazdasági termeléssel foglalkozó osztályok mellett kialakul és folyton izmosodik a hivatásos iparosok és áruközvetítő kereskedők városlakó polgári osztálya. A középkor terménygazdasági rendszerét a pénzgazdaság váltja fel. Itáliában, a városi élet és világkereskedelem klasszikus honában, új üzletágként alakul ki a banküzlet, megoldást nyer a kereskedelmi hitel problémája és megszületik az újkorban jelentős hatalmi tényezővé nőtt városi kapitalizmus.

A XIII. század történetének lapjait forgatva, új eszmék, új elvek, új formák, új rendszerek és új hatalmi alakulatok ötlenek szemünkbe, új korszak körvonalait látjuk hatalmas erővel kibontakozni.

Cellarius Kristóf hallei professzor kétszázéves korfelosztása nyomán a XV. és XVI. század fordulóján szoktuk a közép- és újkor határmezsgyéjét keresni, Konstantinápoly elestében, Amerika felfedezésében, vagy Luther fellépésében szoktuk a világtörténet két korszakát elválasztó eseményt látni. Pedig Európa történetének ez egyébként jelentős mozzanatai az egyetemes fejlődés szempontjából nem jelölnek korszakos változást. Konstantinápoly eleste nagy szimbolikus esemény, de lényeges hatalmi eltolódást, kulturális változást már nem idézett elő. Kegyelemdöfés volt a kétszáz éve haldokló birodalom testén. Amerika felfedezésének gazdasági hatása valóban korszakos volt, de csak a XVIII. században kezd a maga teljességében érvényesülni; annakidején csupán hatalmi eltolódásokat idézett elő. Luther fellépése a német történetnek s az európai egyháztörténetnek is igen nagy eseménye, de korántsem tekinthető a protestantizmus első, korjelölő megnyilatkozásának, inkább utolsó láncszeme, végső konzekvenciája volt a reformációs gondolat háromszázados fejlődésének. A XV. és XVI. század uralkodó eszméik, alapvető politikai, társadalmi, gazdasági elveik és életformáik tekintetében nem különböznek egymástól. Annál mélyrehatóbb eszmei, elvi és formai eltérések választják el a XIII. századot a megelőző korszaktól. A XII. századi kulmináció után ekkor rendültek meg és buktak el sorra mind a középkor életét szabályozó, lelki tartalmát alkotó, a történeti fejlődést századokon át irányító vezérgondolatok, elvek, formák és rendszerek. Ekkor tünedeztek fel és csiráztak ki az újkor irányeszméi, normái, alakzatai és szisztémái.

A pogány és ariánus germánok megtérésével kezdődő katolikus középkor a XIII. században hajolt át, fordult az újkorba, s hazánkban e nagy világtörténeti fordulatnak, az átmeneti korszak vajúdásának első tünetei II. András korának politikai, társadalmi és gazdasági mozgalmai.


[1] (Egyetemi magántanári próbaelőadásból 1916., majd a Magyar Történet II. kötetében 1930. 43–52. és u.a. II. kiadás I. köt. 463–72.)