6. Várjobbágyok és jobbágyfiúk
(1922)
[1]

A millenáris évek óta örvendetesen fellendült magyar helytörténeti irodalom nem váltotta be a történettudomány művelőinek a megyék és városok történetének feldolgozásához fűzött reményeit. A tudósok homályos történeti problémák, alapvető gazdaság-, társadalom-, alkotmány- és közigazgatástörténeti kérdések tisztázását, illetőleg megoldásuk előkészítését várták a helytörténet intenzív művelésétől. A monográfiaírók azonban – kevés kivétellel – képteleneknek bizonyultak nemcsak e kérdések megoldására, hanem még azok felismerésére és értékelésére is. Gyakran tudományos értelemben dilettáns helyi írók vállalkoztak a munkára s ezek megelégedtek a helytörténeti adatok többé-kevésbé rendszeres és teljes összegyűjtésével, a helyi olvasóközönség érdeklődésének, nem ritkán a megyebeli családok és előkelőségek hiúságának és a lokálpatriotizmusnak legyezgetésével. A középkori megye- és várostörténettel kapcsolatos, általános érdekű, alapvető kérdések vizsgálatára és tárgyalására ritkán terjeszkednek ki, önálló ítélet alkotására meg éppenséggel nem törekedtek. Különösen meglepő a lokális szempontból is fontos településtörténeti kutatás rendszeres keresztülvitelének hiánya; hiszen minden komoly helytörténetnek alapja a település történetének tisztázása. Ily viszonyok közt nem csodálható, hogy helytörténeti monográfiáink – néhány dicséretes kivételt nem számítva, melyek közt első helyen áll Szolnok-Doboka vármegye története – alig vitték előre az általános érdekű megye- és várostörténeti problémákat a megoldás felé. Pedig a helytörténet legfontosabb feladata éppen az egyetemes magyar fejlődés szempontjából értékesíthető lokális jelenségek felkutatása, ismertetése és értékelése.

A Budavári Tudományos Társaság legújabb kiadványának fiatal szerzője{1} – mint előszavából kitűnik – világosan látta az előtanulmányoknak ezt a fogyatékosságát, sőt némely kérdésben teljes hiányát, és eleve tisztában volt a helytörténet általános érdekű feladataival s e feladatok megoldásának nagy nehézségeivel. Mégis hozzá mert fogni kezdő létére Turóc megye kialakulásának vizsgálatához, e nehéz helytörténeti téma kidolgozásához.

Az első fejezetben meggyőzően bizonyítja, hogy a honfoglaláskor meg nem szállt zólyomi gyepűelve betelepítése dél felől, Hont és Bars vármegyékből történt, s hogy Zólyom eredetileg nem volt vármegye, hanem a bakonyi ispánsághoz hasonló erdőispánság, vagyis királyi magánuradalom. Lakói királyi erdőóvók és halászok. Katonáskodó népeleme nem volt, földművesek csak a Hont és Bars megyei Oszlán és Devécse vidékének 1232-ben történt odakapcsolásával kerültek a zólyomi comes hatásköre alá. Ugyanezidőtájt kapcsolták be szervesen az uradalomba Liptó, Turóc és Árva vidékét. E fejtegetéseket világítja meg a zólyomi uradalom XIII. századi állapotát feltüntető térkép.

A második fejezetben Turóc megyének magyar foglalás előtti viszonyaival foglalkozik. Írott források híján – Dopsch új irányt jelentő módszerét szerencsésen alkalmazva – a megyebeli archeológiai leletek alapján igyekszik eredményhez jutni, felhasználva a helynevekben rejlő nyelvi bizonyítékokat is. Megállapítja, hogy a szláv lakosság délnyugat felől, Nyitra vidékéről valamikor a IX. századból a XII. század elejéig terjedő időben húzódott a turóci és liptói fennsíkokra s ugyanaz irányból követte őket az első magyar telepesraj, a Divék-nemzetség ideszakadt ága. A XI. században a királyi hatalom is erről hatolt be Turócba. A szláv lakosság continuitása biztosan megállapítható, de a tótság e területen nem őslakó, csak a magyarok előtt utolsó megszálló réteg.

Mályusz öt szláv földvárat s ugyanennyi szláv nemzetséget, a várak körül talált leletekben határozottan IX–X. századi jellegű fegyvereket állapít meg és a XIII. század elején már 33, szlávoktól lakott községi telepet mutat ki Turóc területén. Ebből s a teljesen analóg liptói viszonyokból – nézetem szerint – nyilvánvaló, hogy a betelepülés, bár nem tömegesen, mindenesetre csoportosan történt, ami biztos támaszpontul szolgál a település pontos időpontjának megállapításához, amitől a szerző tartózkodott. A termékenyebb nyitrai vidékről a magas hegység terméketlen, de védettebb fennsíkjaira csoportosan, mindenesetre külső erő kényszerítő hatása alatt húzódtak. Ily erő azonban e vidéken a IX–X. század folyamán csupán két ízben, a magyar honfoglaláskor és azt néhány évtizeddel megelőzően a morva hatalomnak Nyitrába történt betörésekor működött. Pribina sorsa, ki szintén Szvatoplukék elől menekült Nyitrából, az utóbbi feltevés mellett szól, de lehet, hogy a Csallóköz-Nyitra-Vágvölgyön megszálló magyar törzs nyomása elől menekültek a turócliptói szlávok. A betelepedés mindenesetre a IX–X. század fordulóján történt.

Döntő jelentőségű településföldrajzi bizonyítékokat sorakoztat fel Mályusz annak bizonyítására, hogy a turóci és liptói szlávok gazdasági kultúra és politikai szervezettség tekintetében sokkal alacsonyabb fokon álltak a XI. században Nyitra, a XII. század óta Zólyom felől közéjük telepedő magyaroknál. A halász-vadász és állattenyésztő szlávok telepei a várakkal együtt a lejtőkön, az erdős zóna határán és kisebb számban a folyóparton voltak. A földművelésre alkalmas, fátlan fennsíkot betelepítetlenül hagyták a magyarokra. A szlávok minden magasabb politikai szervezet híján, tiszta nemzetségi szervezetben éltek az öt nemzetségi vár körül csoportosulva, s e széteső tagoltságukat csak a magyar centrális hatalom szüntette meg, midőn az egész területet, előbb a zólyomi uradalom keretében, majd önállóan organizálta, a régi várak – mint helyi központok – jelentőségét megszüntetve. A kereszténység is a magyar telepítéssel egyidejűleg hódít teret Turócban.

A liptói és turóci népek ismert kiváltságlevelei alapján külön fejezetben ismerteti a zólyomi uralom lakosságának szervezetét és jogviszonyait.

A következő, legterjedelmesebb (53–104. l.) fejezetben a XII–XIV. századi magyar telepítő munkát, a Turóc-folyó és erdő közt elterülő fennsíkot állattenyésztésre felhasználó első magyar telepesek, majd a földműves turóci jobbágyfiak megtelepedését ismerteti. Községről-községre haladva s végül az eredményeket a liptói analógiák felhasználásával összefoglalva, gyönyörűen jellemzi azt az intenzív és fokozatos kultúrmunkát, amit a centrális hatalom zólyomi exponensének tervszerű vezetésével a fennsíkra behatoló magyar jobbágyfiúk – a későbbi turóci és liptói köznemes családok ősei – végeztek. Ők vették mezőgazdasági művelés alá és vonták be a magyar királyság gazdasági szervezetébe a gazdagabb talajú erdei legelőket kereső, állattenyésztő szlávoktól pusztán hagyott területeket. Ők népesítették be magyar nevű és színmagyar lakosságú, csupán a késő századokban eltótosodott földművesfalvakkal a fennsíkot. Ők honosították meg Turócban és Liptóban a földművelést, ékes bizonyságául a magyarok kultúrfölényének. E fejezethez járul a XIV. század közepén Turóc megye állapotát feltüntető térkép.

Befejezésül két fejezetben a jobbágyfiúk társadalmi helyzetével, köznemesekké fejlődésével és az autonóm Turóc megye kialakulásával foglalkozik, az egész zólyomi uralmi szervezet átalakulásának és a középkorban megindult eltolódási folyamatnak ismertetésére is kiterjeszkedve. A jobbágyfiúk katonai feladatainak, az intézmény jelentőségének, szolgálatuk és földjeik hűbéri természetének, a zólyomi hospesek és városok honvédelmi szerepének, az autonómia s ebben a szolgabírói intézmény kialakulásának sikerült ismertetése értékes új megfigyeléseket és sokszor meglepő eredményeket tartalmaz.

Mályusz településtörténeti eredményei – szemben egyrészről a felvidéki tótság autochton voltát vitató, másrészről a tótok őseinek honfoglaláskori ittlétét is tagadó, túlzó hipotézisekkel – nyilvánvalóvá teszik, hogy a tótság szlovén [szláv] ősei a XI. században csupán a Nyitra és Vág folyók völgyében laktak. Innét húzódtak a X–XIV. század folyamán, jórészben már magyar védelem alatt kelet felé, elárasztva a Felvidéket és magukba szíva e vidék magasabb kultúrájú magyar és német lakosságát. A keleti és északkeleti irányba húzódó szlávoknak első raja volt a morva támadás vagy a magyar honfoglalás elől a IX–X. század fordulóján Turóc és Liptó fennsíkjaira menekülő néhány szláv nemzetség. Bebizonyult, hogy a tótok ősei gazdaságilag kihasználni és politikailag megszervezni még ott sem tudták a megszállt területet, ahol a magyart megelőzték. A politikai és gazdasági organizálást és gazdasági értékesítés századokra kiható kultúrmunkáját egész Felső-Magyarországon a magyar központi hatalom exponensei, a királyi tisztviselők és a későbbi köznemesség magyar ősei végezték el.

Az archeológiai leletek és a település módjának vizsgálatával nyert eredmények értékesen világítják meg a honfoglaláskor itt talált szláv lakosság alacsony kultúráját és primitív, politikai elemek híjával levő társadalmi szervezetét, a honfoglaló és államalkotó magyarok kultúrfölényét, a XI–XII. századi centralizált magyar és a korábbi tagolt és széteső szláv organizáció viszonyát.

A jobbágyfiúk társadalmi helyzete és hűbéri viszonya, egybevetve Szekfűnek a servienseket illető alapvető eredményeivel, új szempontokat ad a XII. században feltűnő és a XII. századi társadalmi mozgalmakban már az una et eadem nobilitas tagjaiként szereplő servientes regis jogi és társadalmi helyzetének vizsgálatához. Valószínűnek tartom, hogy ezek a jobbágyfiúkhoz hasonlóan katonai szolgálati kötelezettség fejében a királytól földadományt nyert, elszegényedett nemesek és a várnépeiből kiemelkedett hűbéres, katonáskodó földművesek voltak, kiknek a XIII. század folyamán sikerült a független köznemesség kiváltságait megszerezni s földjeiket a hűbéri kötelezettségek alól mentesíteni.

A jobbágyfiútelepítés és birtokadományozás katonai jelentőségének és célszerűségének bizonyításával új fény derült az Árpád-házi királyok annyira kárhoztatott eladományozási rendszerére. Ezt a szempontot az adományok és a visszaszerzésükre indított akciók vizsgálatánál a jövőben aligha szabad mellőznünk.

Ebből a néhány példából is kiderül Mályusz eredményeinek értéke és a helytörténet kereteit messze meghaladó jelentősége. Noha ő maga – kezdő kutatónál szokatlan és épp ezért dicséretes önuralommal ragaszkodva az előre kijelölt kerethez – nem vonta le a lokális jelenségeknek ezeket az általános értékű konzekvenciáit, ellentétben legtöbb helytörténetírónkkal, éppen az egyetemes magyarországi fejlődés szempontjából értékesíthető jelenségek, az általános érdekű, alapvető gazdasági-, társadalmi- és közigazgatástörténeti problémák tisztázására fordított legtöbb gondot, mégpedig szép eredménnyel.

Az általános szempontok tudatos értékelése és folytonos szemmel tartása mellett feltűnő, hogy helyi forrásokból levezetett eredményei bizonyítására nem használta fel az országszerte bőven kínálkozó, értékes analógiákat, bár néhány odavetett megjegyzése azok jelentőségének felismerését bizonyítja (10. l.: a bakonyi ispánságról, 119., 124. l.: a szepesi tízlándzsásokról, 125. l.: Csallóközről, 148. l.: a szlavón várjobbágyokról).

A Zólyom, illetőleg Turóc területén észleltekkel analóg jelenségekkel és intézményekkel találkozunk más, a honfoglaló magyar törzsek által meg nem szállt és csupán a XI–XIII. századi királyi hatalom által organizált területeken, a törzsi szállások kompakt területén kívül eső gyepűelvén és törzsválasztó zónákon. Ezek a lakatlan területek a XI. században a keresztény király földregáléjoga alapján az uralkodó birtokába kerülvén, a törzsszállások területén szintén birtokba vett, de nemzetségi szállásföldek közé ékelt királyi várbirtoktól eltérő, magánuradalmi szervezethez jutottak, az Árpád-ház csepelsolti ősi szállásbirtokához hasonlóan organizáltattak. Ezek az udvarnokgazdaságok – szemben a vármegyés ispánok alá rendelt várgazdaságokkal – kezdetben közvetlenül az udvar ispánjának, a nádornak a fennhatósága alá tartoztak. Később – a XII. században – a perifériák lakatlan területeinek művelés alá vétele és a nádori hatáskör átalakulása után birtoktestenként külön, helyi mező- és erdőgazdasági ispánok alá rendeltettek. Így jöttek létre a pilisi, bakonyi, pozsegai, zólyomi, szepesi, máramarosi, beregi (erdő)ispánságok, a csallóközi és más udvarnokispánságok. Hasonló eredetű és természetű magánuradalmak voltak a különleges tartományi szervezethez jutott Szlavónia és Erdély a Székelyföld kivételével. Mindez uradalmak lényeges jellemző vonásai az ősfoglaló nemesség és nemzetségi birtok hiánya, a szétszórt tagokban fekvő várfölddel szemben az uradalom zárt területi egysége és az uradalmi szervezet – minden vármegyére kezdettől jellemző – katonai karakterének teljes hiánya, tiszta gazdasági jellege. Későbbi fejlődésük a helyi viszonyokhoz mérten és a lakosság eredetéhez képest helyenként eltérő. Bakony, Csallóköz, Solt beolvadtak a szomszédos megyébe. Máramaros, Bereg, Pozsega, Pilis vármegyévé alakultak át. Zólyom, Erdély és Szlavónia területén több vármegye keletkezett. Erdély és a Szepesség külföldiekkel betelepített nagyobb területei különleges territoriális szervezetet kaptak.

Ezeknek a területeknek betelepítése és organizálása Zólyoméval analóg módon ment végbe, középkori fejlődésük is sok vonásban analóg. A részletes bizonyítást mellőzve, csupán néhány feltűnő példát említek. Az erősen tagolt szláv nemzetségi gradrendszer és a nagy területeket egybefogó magyar megyeszervezet ellentéte épp oly világosan felismerhető Szlavóniában (a Dráva-Száva-köz nyugati részén), mint Turóc és Liptó területén. A központi hatalmat megelőzően Turócba hatoló Divék-nemzetség szerepét a Szamos völgyén az Agmánd és Gyula-Zsombor nemzetségek töltötték be. A szepesi tízlándzsások, az erdélyi és szlavóniai nemesek a jobbágyfiúkkal egy időben, a XIV. század közepén emelkedtek országos nemesi rangra. Jogviszonyaik, katonai és gazdasági funkcióik természete, társadalmi helyzetük a részletekig analóg. Ugyanezt mondhatjuk egyrészt a zólyomi hospesek és városok, másrészt a máramarosi hospesek és sok tekintetben a szepesi és erdélyi szászok viszonyairól és szerepéről is.

Mályusz érdeme, hogy Turóc megye kialakulását ismertetve, elsőnek adott képet egy ilyen királyi magánuradalom kialakulásáról és fejlődéséről, tipikus rajzát festve a XI–XII. századi királyi magángazdaságok s az ezekből alakult egyik vármegyetípus fejlődésének.

Mivel azonban az analógiák mellőzése miatt nem ismerte fel világosan eredményei jelentőségét, a Zólyom területén megfigyelt jelenségek tipikus, de mégis partikuláris jellegét, egy közbevetett megjegyzésében tévesen általánosító következtetésre jutott. A zólyomi viszonyokból óvatosan bár, de mégis a másik megyetípus, az eredetében is kettős – katonai és gazdasági – rendeltetésű, nemzetségi szállásföldek közé ékelt s a megye területén lakó, de a comestől mindenkor független, ősfoglaló nemesség közreműködésével autonóm nemesi megyévé fejlődött, tulajdonképpeni királyi vármegye eredeti viszonyaira és fejlődésére vont következtetést (5. és 11. l.), noha éppen az ő eredményeiből tűnik ki, hogy a zólyomi uradalom nem közvetlenül erdőispánságból alakult át autonóm nemesi vármegyévé, hanem egy a többi megyénél hiányzó fejlődési fokon ment keresztül. A XIII. században a katonáskodó jobbágyfiúosztály kialakulása, a hospesek betelepítése és kiváltságolása, valamint az uradalom területére korlátlan tulajdonjoggal királyi adományt nyert, a komesztől független birtokos nemes urak megtelepedése következtében a zólyomi erdőgazdaság, illetőleg Zólyom, Turóc és Liptó, ha névleg nem is, de lényegében a többi országrészben már bomlásnak indult XI–XII. századi megyével azonos királyi vármegyévé alakult át, ami egyébként Szlavóniában, Erdélyben és másutt is jól megfigyelhető. Csupán arra a késői kialakulású, katonai célokat is szolgáló XIII–XIV. századi zólyomi ispánságra és nem az eredeti erdőispánságra illik Mályusz megállapítása, hogy benne „mintegy megkövesítve figyelhetjük meg a megyének Szent István-kori kezdetleges szervezetét és működését” (11. lap).

A gyepűntúli területről szólva Mályusz néhányszor „hódítás”-ról (1., 2. lap), a gyepűvonalról szólva „országhatár”-ról (1., 26. l.) beszél, noha a gyepűelve kétségtelenül az országterület része, Szent István óta – ha néptelen is – királyi birtok s az északi országhatár már a honfoglaláskor a Kárpátok lánca volt. Az sem áll, hogy „a gyepűrendszer elve kizárja mind a beszivárgás, mind a tömeges betelepülés lehetőségét”. (16. l.) A XI–XIII. századi besenyő, kun, oláh, szász, ruthén és egyéb települések éppen az ellenkezőt bizonyítják. Gyepűn innét, gyepűn túl egyaránt lehetséges volt a betelepülés és beszivárgás, ha a királyi hatalom érdeke úgy kívánta.

Az a megjegyzés, hogy a magyar királyság az Alföldön a turóci viszonyoktól eltérően a szláv gradokba, az elűzött szláv nemzetségfők helyébe ültette volna a maga exponenseit (35. l.), félreértésekre adhat okot. Mindössze arról lehet szó, hogy néhány központi fekvésű régi földvárat – pl. Csongrádot, Nógrádot, Zemplént – megyei székvárul választottak. A szláv gradrendszert azonban egészében éppoly kevéssé vették alapul az alföldi és dunántúli megyék szervezésénél, mint Turócban vagy Szlavóniában.

Turóc megye állapotát a XIV. század közepén feltűntető térképének tartalma nem fedi pontosan címét. A szerző megállapítása szerint e korban már meglevő községek közül Dubova (87. l.), Mosóc (90. l.), Szentpéter (92. l.), Ambos-falva (88. l.) és Folkusfalva (77. l.) hiányzanak róla. Viszont a XV. századi településű Andrásfalvát (88. l.) megtaláljuk rajta. E következetlenség okát adja ugyan a szerző, de magyarázata (94. l.) nem kielégítő. A XIII. századvégi állapotot a kimutathatóan XIII. századi telepítésű falvak másfajta jelzésével is érzékeltethette volna. Kár, hogy a következetlenséggel csorbát ejtett a nagy gonddal és alapos részletmunkával kidolgozott térkép értékén. A másik térképen csupán a 9. lapon említett szász Németpelsőc nevét keressük hiába.

Nem szabatos megjegyzés, hogy „a jobbágyfiúk a nem szabadok sorából csak lassan váltak ki és lettek országos nemesekké”. (185. lap). A megelőző fejtegetésekből (v.ö. 113–120. l.) kitűnik, hogy azelőtt is szabadok voltak, csak nem nemesek.

Mályusz Elemér szigorú módszerességgel, alapos forráskutatással, széleskörű tárgyismerettel és kezdőnél szokatlan biztos ítélettel oldotta meg gyakorlott kutatók erejét is próbára tevő nehéz feladatát. Doktori értekezésül készült tanulmánya minden tekintetben megüti a szigorú tudományos mértéket és teljes mértékben rászolgált az elnyert akadémiai elismerésére. A M. Tudományos Akadémia ugyanis e mű alapján bízta meg a szerzőt a magyarországi tótság településtörténetének kidolgozásával. S méltán, mert a tanulmány betelepüléstörténeti fejezetei mintaszerűek. Ezek a kvalitások tették kötelességemmé a mű értékéhez és a fiatal szerző képességeihez mért bíráló megjegyzéseket, melyekkel a tanulmány használhatóságát igyekeztem előmozdítani anélkül, hogy szerzőjének tudós érdemeiből bármit is levontam volna.


[1] (Első kiadása: Századok 1922)