A lengyel-magyar barátság történeti alapjai
(1936)
[1]

Európa a középkorban három, politikai, világnézeti, sőt faji tekintetben is önálló egységet alkotó művelődési körzetre tagozódott. Az egykori Nyugatrómai birodalom és Germánia területén az összes latin és germán népeket és néhány nyugati szláv törzset is felölelő nyugati latin-keresztény kultúrközösség alakult ki. A Keletrómai birodalom a bizánci görögséget, a bolgárokat, szerbeket, oláhokat magában foglaló s utóbb az orosz-szlávokat is magába szívó görög-keresztény kultúrközösség hazájává lett. A Fekete-tenger fölötti egykori szarmataszkíta síkságon ide behatoló ázsiai hun-török népek nomád kultúrájának körzete terült el.

E három kultúrkör határa nem volt állandó. Az V–VI. században az ázsiai nomád törökség, a mai Dél-Oroszországot és Magyarországot is elfoglalva, az Alpesekig és az Adriai-tengerig nyomult, viszont a VIII. század végén Ázsiába szorult vissza. A latin- és görög-keresztény kultúrkörök ezidőben közvetlen érintkezésbe kerültek a Duna-vonalon; az orosz-szlávok és a balkáni népek közé azonban a Fekete-tenger északi és keleti partvidékén kialakult bolgár-magyar kultúrkör ékelődött. Ennek félnomád népei – a bolgárok, volgai bolgárok és magyarok ősei, kikhez később, a VII. század végén a Volga és Kaukázus közére érkezett türk-kazárok is csatlakoztak – az ázsiai törökség nyugati, ogur vagy bolgár ágazatához tartoztak, de keleti rokonaiktól sokszázados nyugat-szibériai, majd délkelet-európai élet után függetlenné váltak s a finnugor, iráni, kaukázusi és görög művelődési elemekkel gyarapodott bolgár-magyar kultúrközösséget alakították ki. Ez a közösség minden faji és művelődéstörténeti kapcsolata mellett is ellenségként állt szemben a IX. század dereka óta újra nyugat felé törekvő ázsiai nomád törökséggel. Az európai határig nyomuló türkökkel, besenyőkkel és úzokkal vívott küzdelme e keleti népek javára dőlt el. Az ázsiai törökség a IX. század végén újra a Keleti-Kárpátokig hatolt, a bolgár-magyar kultúrközösség pedig végleg felbomlott. A bolgárok még a VII. század végén átköltöztek a Balkánra és két század múltán beolvadtak a görög-keresztény kultúrközösségbe. A volgai bolgárok és kazárok a keleti görög népek nyugatra törekvő áradatának, majd az orosz hatalmi törekvés hullámainak sodrába kerülve, politikai és kulturális tekintetben beolvadtak, felszívódtak a rájuk telepedő népekbe. A magyarok viszont a IX. század végén a Kárpátok medencéjébe költöztek át, s az elöljáróban jellemzett három kultúrkör határzónáján telepedtek meg.

A magyarság az északi szomszédságban élő, s akkor még pogány lengyel néppel és a vele délnyugaton szomszédos keresztény horvát néppel együtt eleven választófalként ékelődött a határain túl kezdődő latin-germán, görög-szláv és török kultúrkörzetek közé. Kelet felé – akárcsak a lengyelek és horvátok – tüstént a honfoglalás után védelmi állásba helyezkedett és Nyugat harcos védelmezője lett. Mint északon a lengyelek a tatár és orosz hatalommal, délen a horvátok Bizánccal és a szerbekkel szemben, úgy állt a magyarság is őrt a keleti és déli határokon, minden támadást következetesen visszaverve. De ugyanilyen következetességgel utasította vissza a magyar nemzet a vele hamarosan tartós életközösségben egyesült horvátokkal és a lengyelekkel együtt a nyugati világot reprezentáló német-római császárságnak időnként nagy erővel megmegújuló hatalmi törekvéseit és hódító kísérleteit.

A magyar nemzet teljes sorsközösségben a lengyel és horvát nemzetekkel három világ, három egymással ellentétes, sőt ellenséges kultúrkör érdekeinek ütközőpontján ezer év óta ugyanazzal a nagy problémával: a keleti és nyugati erők kiegyensúlyozásának, a vele szemben sokszor ellenségesen fellépő keleti, délkeleti, nyugati hatalmak közt való biztonságos elhelyezkedésnek és önálló nemzeti léte védelmének nehéz kérdésével állt szemközt.

A magyar nép történeti életét ez a sordöntő probléma determinálja. Ezt a problémát igyekezett a nemzet már a X. és XI. század fordulóján megoldani, midőn teljes meggyőződéssel nyugat felé fordult s – a lengyel és horvát nemzetekhez hasonlóan – bekapcsolódott a nyugati keresztény kultúrközösségbe anélkül, hogy politikai függetlenségét e közösség bármely hatalmának feláldozta volna. A magyar nemzet története ez idő óta szakadatlan láncolata a függetlenségét, sőt létét időnként három világtáj felől nagy lendülettel támadó túlerővel vívott küzdelmeknek. S ha e küzdelemben néha hosszabbrövidebb időre alulmaradt, vagy megalkuvásra kényszerült is, önvédelmi harcával mégis meg tudta védelmezni nemzeti önkormányzatát és biztosítani tudta őseredeti magyar és nyugatról kölcsönzött latin-germán művelődési elemeket egybefoglaló sajátos nemzeti kultúrájának zavartalan és mindig korszerű fejlődését, nemzeti életének folytonosságát s történetének hosszú korszakaiban zászlóvivője, terjesztője volt keleti és délkeleti határain túl is a nyugati műveltségnek és nyugati eszmeáramlatoknak.

Magyarországot a tatár és török hatalommal századokon át vívott harcaira célozva, nem egyszer nevezték a nyugati világ védőbástyájának, de ennek a megállapításnak igazi értelmét és értékét az adja meg, hogy kelet felé Magyarország volt – ismét csak Lengyelországgal együtt – minden jelentős nyugati eszmeáramlatnak és szellemi mozgalomnak utolsó állomása. A középkori latin szerzeteskultúra és a belőle sarjadt X–XI. századi egyházi renaissance, az aszketizmus és lovagműveltség, a renaissance és humanizmus, a reformáció és katolikus restauráció, a barokk és felvilágosodás szellemi mozgalmai, majd a legújabb kor szerteágazó eszmeáramlatai is egytől-egyig eljutottak a magyar és lengyel földre s a magyar és lengyel lelkeket megtermékenyítve fűzték szorosabbra a két nemzetet nyugathoz kapcsoló százados kötelékeket. Másfelől pedig a nyugati eszmények, eszmék, irányok, törekvések és áramlatok Magyarország és Lengyelország határain csak a magyar és lengyel közhatalom támogatásával tudtak keresztülhatolni s a keleti kultúrákba utat találni. Az Árpádok és Anjouk hatalmi koncepciója a maga dél és kelet felé irányuló expanziójával kétségkívül dinasztikus hatalmi törekvésekre vezethető vissza, de a középkori Európa államrendszerében nagyhatalmi állásra emelkedett Magyarország királyainak balkáni és észak-keleti térfoglalása – akárcsak a lengyel királyok litvániai és oroszországi hatalmi terjeszkedése – egyszersmind kultúrmisszió volt. A nyugati keresztény kultúrközösség határait tágította kelet és dél felé a pogány-török, majd mohamedán-török és a görög-keresztény kultúrközösségek rovására. Az Anjouknak, a Hunyadiaknak és a lengyel földről jött Jagelló-királyoknak a magyar királyság déli tartományainak határvonalán a török hatalommal vívott harcai éppúgy, mint az utolsó Piastoknak és magyar Nagy Lajosnak a tatárokkal és litvánokkal, a Jagellóknak és a magyar Báthory Istvánnak a török és orosz hatalommal Litvánia és Halics határán vívott küzdelmei nemcsak a két királyság biztonságának, hanem a nyugati kultúra birtokállományainak is védelmére szolgáltak.

A magyar és lengyel nemzet életsorsának, földrajzi helyzetének és sorsdöntő politikai problémáinak közössége szükségszerűen vezetett a két nemzet baráti érintkezésére, történetük analóg kifejlődésére.

A magyarok és lengyelek fejedelmei – itt Géza és István, ott Miciszláv [Mieszko] és Boleszláv – egyidőben ismerték fel a krisztusi gondolatban, a nyugati művelődésben s a középkori keresztény királyság szervezetében rejlő hatalmas történetformáló és nemzetfenntartó erőt. Egyidőben tárták ki országuk kapuit a római egyház térítő papjai előtt és nyitottak utat Clunyben, a francia földön fogant s a X. és XI. század fordulóján már Európa-szerte diadalmaskodó keresztény renaissance szellemi mozgalmának. Egyidőben szervezték át pogány fejedelemségüket keresztény királysággá. S a nagy átalakulás után egyidőben verték vissza az egész nyugati keresztény világ fölött politikai hatalmat igénylő német-római császároknak népük szabadságát, nemzetük függetlenségét, maguk szuverenitását veszélyeztető támadásait. A megkeresztelkedést és a királyság megalapítását nyomon követte a történeti életük új korszakába lépő nemzetek uralkodóinak a mai államközi szerződésekkel egyértékű rokoni szövetségének megkötése. Az első lépést ez irányba még Géza fejedelem tette meg, mikor leányát nőül adta Vitéz Boleszlávhoz. De ez a házasság felbomlott és csak egy emberöltő multán jött létre az Árpádok és Piastok tartós rokoni szövetsége. Az összes későbbi magyar királyok törzsszülei: I. Béla magyar király és Rixa [Richeza v. Adelhaid] lengyel hercegnő – I. Kázmér nővére – házasságukkal a két dinasztia s vele a két nemzet közel egy századon át folytonos politikai szövetségének megalapozóivá lettek. Béla ivadékai: I. Géza, Szent László, Kálmán – a keresztény királyság kiépítői – külső ellenségekkel és belső pártütőkkel szemben mindig hű barátra és támogatóra találtak lengyel rokonaikban s maguk is mindig készséggel siettek azok segítségére.

A XII. század Magyarországon a központi hatalom megerősödésének korszaka volt; a középkori királyság e század végén, III. Béla korában élte virágkorát. Lengyelországban ugyanekkor leáldozott a királyi hatalom s az ország egymással küszködő részfejedelemségekre töredezett. A baráti kapcsolat ez időben meglazult a két nemzet közt, de II. András újra felvette fonalát; a halicsi orosz fejedelemség felé irányuló politikájának alátámasztása végett a halicsi trónra szánt Kálmán fiát Leszkó [I. Fehér Leszek] krakkói herceg leányával, Saloméval házasította össze. Unokái – Szent Kinga és Jolán – később krakkói Szemérmes Boleszláv és gnéznói Jámbor [Istenfélő] Boleszláv hercegekkel keltek egybe. Ezek a házasságok mintegy bevezetői voltak annak a másfélszázados korszaknak, amikor a két nemzet történetének folyamata szinte teljesen egybeolvadt. Magyarország és Lengyelország a XIII. század derekán egy időben kerültek szembe az orosz fejedelemségeket legázoló tatár hatalomnak mindent megsemmisítéssel fenyegető támadásával és nem sokkal utóbb a központi hatalom helyreállításának nagy problémájával. Történetünknek hosszú évtizedeit tölti ki a Csendes-óceántól a Kárpátokig és a Visztuláig terjedő nomád Tatár birodalom nyugati előőrseivel vívott védelmi háborúk s a központi hatalom helyreállításáért odahaza vívott küzdelmek sorozata.

A két ország közhatalmi szervezete, a két nemzet egysége a XIII. század végére itt is, ott is martalékává lett az országszerte lábra kapott partikuláris törekvéseknek. Lengyelországot a királyságban magánörökségüket látó Piastok szabdalták részekre, a dinasztia egyes tagjai közt osztva meg az ország területét. Magyarországot a gyermek IV. László idejében kialakult oligarchikus magánhatalmak bontották részekre. A XIII. és XIV. század fordulópontján mindkét ország már a szétesés útjára lépett, mikor két hatalmas fejedelmi egyéniség – itt az Árpádok leányági örököse: a francia Capet-ház nápolyi Anjou-ágából származó Károly Róbert, ott az ősi dinasztia egyik utolsó tagja: Lokietek Ulászló – szembeszállt a partikularizmus szellemével s újra megteremtette a nemzeti és állami egységet. A két királyság földrajzi helyzetében gyökerező sorsközösség analóg belső fejlődésre vezetett. A társadalmi és állami életben itt is, ott is felismerhető a nyugati eszmék, irányok és törekvések hatása, de a nyugatról akceptált hűbéri és rendi intézmények magyar és lengyel földön a helyi viszonyokhoz hasonultak át és sajátos nemzeti fejlődés elemeivé lettek. A népegyéniségben és történeti fejlődésben gyökerező hazai és nyugatról befogadott külföldi intézmények rendszeréből sarjadt a nyugati fejlődéstől e sok rokon vonás ellenére is merőben különböző, de egymással rokon magyar és lengyel alkotmányjogi fejlődés. Ennek a sajátosan magyar és lengyel fejlődésnek alapját vetette meg Károly Róbert és Lokietek Ulászló a partikuláris hatalmak megsemmisítésével s a közhatalmi és rendi erőtényezők kiegyensúlyozásával. Ugyanígy szilárdították meg az alapjait a nyugati műveltségbe kapcsolódó, de mégis sajátosan nemzeti műveltség kivirágzásának Nagy Lajos és Nagy Kázmér a krakkói és pécsi egyetemek egyidejű alapításával, nyugati befolyás alatt kikristályosodó művészeti törekvések támogatásával.

A közös úton járó, azonos célra törekvő, egyforma problémákkal küszködő királyok hamarosan egymásra találtak s új alakban elevenítették fel I. Kázmér és I. Béla politikai értékű rokoni szövetségét. Károly Róbert 1320-ban nőül vette Ulászlónak Hedvig kaliszi hercegnőtől – IV. Béla magyar király unokájától – született Erzsébet leányát, s a legszorosabb szövetségre lépett apósával és sógorával, a későbbi Nagy Kázmér királlyal. A magyar külpolitikának ez idő óta az Anjou-ház kihaltáig állandó vezérgondolata a lengyel-magyar-horvát-nápolyi olasz szövetség s ennek a koncepciónak legszilárdabb eleme, bázisa a megingathatatlan lengyel-magyar szövetség volt. Ez a XI. századi Árpádoktól örökölt és most újra reálpolitikai tartalmat nyert államterv 1335-ben a cseh szövetség gondolatával bővült. Károly Róbert, majd Nagy Lajos is a maguk hatalmi érdekkörébe igyekeztek vonni a cseh trónra került [elnémetesedett] francia dinasztiát: a luxemburgi Arlonokat, kik ez időben már megkezdték harcukat a Wittelsbachokkal és Habsburgokkal a német birodalmi hegemóniáért. Az 1335. évi visegrádi kongresszuson Károly Róbertnak sikerült Kázmér lengyel és János cseh királyok közt a szövetséget az ellentétek elsimításával létrehoznia. Nagy Lajos pedig, mikor apja és nagybátyja örökségeként a maga fején egyesítette Magyarország és Lengyelország koronáit, a három ország perszonális uniójává akarta fejleszteni ezt a szövetséget. Utódjául mindkét országában Mária leányát és ennek jegyesét, Zsigmond cseh trónörököst jelölte ki. A három királyságnak ez az uniója nem jött létre. Lajos halálával a lengyel-magyar államközösség is felbomlott s ifjabb leányának, Hedvig lengyel királynőnek Jagelló Ulászló litván fejedelemmel kötött házassága új korszakát vezette be a most már Litvániával és a litván uralom alá tartozó orosz fejedelemségekkel egyesült Lengyelország történetének.

Magyarország az Anjouk korában, Lengyelország a Jagellók idejében érte el legnagyobb kiterjedését. A két királyság tartós szövetsége szolgált alapjául itt a bosnyák, szerb, bolgár, oláh [havasalföldi], moldvai és halicsi tartományok, ott a litván és orosz tartományok megszerzését eredményező politikának. A két királyságnak ez a hatalmi politikája tette lehetővé a latin-kereszténység és a nyugati műveltség határainak kelet és dél felé történt kitolását s a XIV. század végén életre kelt új keleti és délkeleti hatalmakkal szemben való eredményes védekezését.

A Pontus-vidéki tatárhatalom a XIV. században leáldozott. A latin császárok bukása után újraéledt kelet-római császárság élete már csak lassú haldoklás volt. De hanyatlásukkal egy időben két új hatalom tűnt fel Magyarország és Lengyelország határán: a Kis-Ázsiából európai földre lépett oszmanli-törökök [oszmán-törökök] vasfegyelemmel megszervezett katonai hatalma és a tatár iga alól szabadult oroszok moszkvai nagyfejedelemsége. A magyar és lengyel politikának sorsdöntő problémájává lett a török és orosz veszedelem s e küzdelemben a két nemzet ismét csak egymásra volt utalva. Zsigmond és Albert magyar királyok, majd Hunyadi Mátyás is a német-római birodalommal való szövetségben látták a török elleni védekezés leghasznosabb eszközét. De Hunyadi János a lengyel-magyar koncepciót elevenítette fel s III. Ulászló lengyel királyt segítette a magyar trónra. A Jagelló-ház nagyképességű ifjú tagja életét vesztette Magyarország védelmében s a második lengyel-magyar unió felbomlott. A gondolat mégsem veszett el. A lengyel dinasztia cseh trónra került ága újra elfoglalhatta a magyar trónt s utolsó sarja: II. Lajos király a magyar hatalmat megsemmisítő végzetes csatában áldozta életét Magyarországért.

Az 1526. évi mohácsi csatát követő másfél század Magyarország történelmének szomorú korszaka. A Habsburg-királyok, az erdélyi fejedelmek és a török szultán uralma alatt három részre tagolt nemzet megszűnt irányadó politikai tényező lenni. Lengyelország ugyanekkor jutott el történeti életének második virágkorába. A két nemzet útjai szétváltak, de a régi barátság tüze még e korban is fel-fellobbant. Lengyelországnak a nagyhatalommá fejlődő Moszkva nagy fejedelmével, Rettenetes Ivánnal vívott sikeres önvédelmi küzdelmét a lengyel trónra emelt magyar Báthory István irányította, akinek politikai célkitűzésében ott szerepelt a török elleni felszabadító hadjárat gondolata is. Ez a terv nem vált valóra, de a Magyarországot száz év múltán felszabadító tizenhatéves hadjárat küszöbén ismét egy lengyel király, Szobieszki János mérte a döntő csapást az 1683-ban Bécsig hatolt török hadseregre. A két nemzet régi barátságának felelevenítésére mégsem kerülhetett sor, mert Magyarország újjászületésének és modern állami élete kiépítésének két százada Lengyelország süllyedésének, megcsonkításának, felosztásának s a lengyel nemzet hosszú elnyomatásának szomorú korszakával esett egybe. A XIX. században ott az elnyomó orosz hatalom, itt a nemzet önrendelkezési jogát elvitató császári hatalom ellen kelt függetlenségi mozgalmak idején sokszor megnyilvánult a két nemzet rokonszenve, de a baráti kötelék szorosabbra fűzésének útját által Lengyelország függő helyzete, a lengyel nemzet szétdaraboltsága.

Ez az akadály eltűnt. Lengyelország a világháborúból megújhodva került ki, a lengyel nemzet egysége helyreállt és független állama kötelékében indult el történeti élete új korszakába. A magyar nemzetre azonban szomorú napok virradtak. Egységében megbontva, történeti területének legnagyobb részétől megfosztva kell megtalálnia a jövő fejlődés útját s e nagy erőfeszítés közepette csak azokban a régi barátokban lelheti vigaszát, akik a történet intő szavát megértve, rokonszenvükkel támogatják léte védelmére és igazsága elismertetésére irányított törekvésében.

Ezek között különös melegséggel üdvözli a magyar nemzet a kilencévszázados történeti barátságot vele újra felelevenítő lengyel nemzetet.


[1] (Első kiadása: Huszár Károly: Magyarország és Lengyelország (Budapest–Varsó, 1936. 14–16) – Lengyelül: Podstawy Historyczne przy jażni polsko-węgierskiej. Ugyane mű lengyel kiadásában.)