Magyar államháztartás I. Károly korában
(1920)
[1]

A XV. és XVI. század törvénytudói, kik törvényeinknek – később Corpus Juris Hungarici néven ismertté vált – gyűjteményét összeállították, több más oda nem tartozó okirattal együtt Károly Róbertnek Hyppolit mesterrel, a körmöcbányai pénzverőkamara ispánjával 1342. február 2-án kötött bérletszerződését is felvették a törvények sorába. Ennek a különös véletlennek, vagy inkább tévedésnek köszönhetjük, hogy gazdaságtörténeti problémák iránt egyébként nem igen érdeklődő történetíróink korán felismerték Károly Róbert pénzügyi reformtevékenységének jelentőségét, de egyben azt is, hogy történetírásunk e reformmunka megítélésében másfél század óta egészen téves nyomokon járt.

Ez a bérleti szerződés volt hosszú időn át egyedüli és az újabb időkig egyetlen terjedelmesebb ismert és felhasznált forrása az Anjou-kori pénzügy történetének s e forrásnak különös tekintélyt kölcsönzött az országos törvények közt való szereplése. Tekintélyének befolyása alól még azok sem tudtak szabadulni, akik teljesen tisztában voltak a szerződés valódi természetével. Mivel e szerződés a pénzverőkamara és valutaügy újjászervezését illető rendelkezések során a kamarai nyereség helyébe lépő új állami egyenes adót, a kapuadót is szabályozza, történeti irodalmunkban szinte elpusztíthatatlan gyökeret vert a felfogás, mely szerint Károly Róbert a lucrum camerae fejében szedett portális adó életbeléptetésével az államháztartás tengelyévé a jobbágyadózást tette s ezáltal alapját vetette a domaniális gazdaságot felváltó adógazdasági rendszernek.

Ez a felfogás alapjában téves. A portális adó – bár állami egyenesadó alakjában jelentkezik – lényegében nem volt új és önálló jövedelmi forrás. Mint a pénzverési és pénzváltási nyereség módosult alakja mindvégig szerves és nem is legjövedelmezőbb része, függeléke maradt a pénzverési regálénak. Az Anjou-kori államháztartás jövedelmi forrásai közt alárendelt szerepet töltött be. A XIII. és XIV. század rendkívüli adózásából kialakult és nagyobb jelentőségre csupán a XV. században vergődött magyar egyenesadó-rendszer történeti fejlődésében pedig egyáltalában nem illeti meg a neki tulajdonított fontos szerep.

A középkori államháztartások történetében – néha ezt az adótörténészek, modern adóelméletek hatása alatt állván, nem igen veszik figyelembe – három korszakot kell megkülönböztetnünk.

Kezdetben az államháztartás, illetőleg az ezzel teljesen összeforrt királyi háztartás – az uralkodói hatalom patrimoniális természetének megfelelően – tisztán vagy túlnyomó részben magángazdasági (domaniális) bevételeken, az uralkodó földesúri joga, tehát magánjogi jogviszonyok alapján szerzett jövedelmeken nyugodott.

Később a patrimoniális királyi hatalom gazdasági alapjának, az uradalmaknak megfogyatkozásával és a szükségletek megnövekedésével a magángazdasági jövedelmek háttérbe szorulnak s a pénzügyi regalitás lép előtérbe. A fejlődés második etapja, midőn az államháztartás elsősorban regálégazdasági, vagyis az alattvalóktól a királyi felségjog, tehát közjogi jogviszonyok alapján önhatalmúlag megszerzett rendes és rendkívüli regáléjövedelmekre támaszkodik, melyek sorába tartoznak a középkor rendkívüli egyenesadói is.

A rendiség teljes kialakulásával jutott érvényre az a felfogás, hogy az uralkodót – magángazdaságainak jövedelmén felül – csupán a kizárólagos felségjognak elismert jogok (pénzverési jog, határvámtartás joga, monopóliumok stb.) gyakorlásával kapcsolatos rendes regáléjövedelmek korlátlan használata illeti meg s a rendkívüli jövedelmek igénybevételéhez az országrendek előzetes hozzájárulása szükséges. E korban, az államháztartás történetének harmadik korszakában, a rendes jövedelmek amúgy is csökkenőben lévén, a királyi háztartástól elváló államháztartás jelentős részben adógazdasági jövedelmekre: az alattvalóktól közjogi jogviszonyok alapján, de az alkotmányosság akkori fogalmának megfelelő formák közt, az ő előzetes hozzájárulásukkal megszerzett jövedelmekre, a szó szorosabb, középkori értelmében vett adókra, vagyis önként megajánlott szolgáltatásokra támaszkodik.

Ez volt a magyarországi fejlődés útja is. A XI–XIII. század magángazdasági jövedelmi forrásokra támaszkodó államháztartását a XIV. században nem az adó-, hanem a regálégazdaság váltotta fel. Az Anjouk államháztartásában az egyenes adójövedelmeknek egészen alárendelt szerepük volt. Az adógazdaság a magyar pénzügytörténeti fejlődésnek sokkal későbbi etapja, melyet megelőzött a regálégazdaság kétszázados korszaka s éppen a regálégazdaság szilárd alapjainak megteremtése, a regáléjövedelmeken nyugvó államháztartásnak kiépítése volt Károly Róbert érdeme.

* * *

A XI–XII. századi Magyarország patrimoniális királyságának katonai és pénzügyi hatalma az uralkodó földesúri hatósága alá tartozó népelemek gazdasági erejére támaszkodott. A XIII. század társadalmi és gazdasági mozgalmaiban a hatalom alapja – az összes többi birtokosok javainak összmennyiségét meghaladó terjedelmű királyi földbirtok túlnyomórésze – magánurak kezére került. Az alsóbb népelemek magángazdasági szolgáltatásait többé nem a király, hanem a rendek élvezték. Mihelyt azonban adva volt a lehetőség, hogy akár egyesek fokozottabb vagyonszerzése, akár több birtokos szövetkezése által az országban a királyi ingatlant meghaladó terjedelmű birtoktestek kerülhetnek egységes vezetés alá s így a királyéval egyenlő, sőt azt felülmúló gazdasági hatalom keletkezhetik, a királyi földbirtok – mint a hadügyi szervezet alapja és mint államháztartási jövedelemforrás – elvesztette korábbi jelentőségét. A központi hatalmat más, a királyi földbirtoktól független katonai és anyagi erőforrásokkal kellett alátámasztani.

Károly Róbert, a nyugati feudális légkörből hazánkba került ifjú király olasz kísérői és magyar tanácsosai tisztán látták a helyzetet. Számoltak a patrimoniális királyi hatalom bomlása és a rendiség kialakulása következtében megváltozott erőviszonyokkal s az új katonai és pénzügyi szervezetet a rendek gazdasági erejére támaszkodva építették fel.

A hadiszervezet alapja továbbra is a földbirtok maradt, de már nem a királyi, hanem a magánbirtok. Az uralkodó a katonaállítás terhét a nagybirtokos arisztokrácia hárította át. Katonai hatalmát az országlakosok magángazdaságaira alapította. A patrimoniális királyság várkatonaságának helyét a rendi államszervezetben a magánbirtokosok hűbéres hadserege foglalta el. Az országos hadügyet a rendiség szellemének megfelelő banderiális rendszer életbeléptetésével hűbéri alapokon szervezték.

A patrimoniális királyságra veszélyes volt a birtokos osztály gazdasági erejének túlságos megnövekedése, a rendi állam uralkodója éppen a nagybirtokos osztályra támaszkodott, melynek gazdasági erejével egyenes arányban nőtt a király katonai hatalma. Ez magyarázza meg, hogy Károly Róbert a királyi hatalmat komolyan veszélyeztető oligarchia letörése után nem vetett gátat a nagybirtokos arisztokrácia kialakulásának, sőt minden igyekezettel előmozdította annak fejlődését és erősödését. Viszont az új arisztokrácia minden erejével támogatta az uralkodót törekvéseiben, mert benne látta az ország megmentőjét és tőle várta saját jólétének emelését. Mégis az új hadügyi szervezet nagy veszélyek csíráját hordta magában. Félni lehetett, hogy a vagyonban és hatalomban gyarapodó nagybirtokosság ártalmára lesz a királyi hatalomnak, mely a hűbéri hadszervezet révén bizonyos fokig már függésbe került vele szemben.

Ez a függőség könnyen veszélyessé válhatott volna – mint ahogy később a XV–XVI. században veszélyessé is vált –, ha a király az államháztartás alapjává a magánurak jobbágyait terhelő egyenesadókat teszi s ezáltal gazdaságilag is ugyanarra a földbirtokos nemesi rendre támaszkodik, mely a katonai hatalom tulajdonképpeni birtokosa volt. Egyértelmű lett volna ez a katonai és pénzügyi, tehát a teljes államhatalomnak a nagybirtokososztály kezére való átadásával. Ily politikai hiba elkövetése szöges ellentétben áll az uralkodói hatalom teljességének kiépítésére törekvő Anjouk reálpolitikájának szellemével.

Károly Róbert és tanácsosai teljesen tisztában voltak azzal, hogy ha meg akarják óvni a királyi hatalom teljességét, gazdaságilag függetleníteniük kell azt a nagybirtokos arisztokráciától s ezért az államháztartást a birtokososztálytól független népelemek gazdasági erejére igyekeztek felépíteni. Ily népelemül elsősorban a királyi birtokon élő jobbágyok kínálkoztak. Bár a királyi uradalmak reorganizációja után a magángazdasági jövedelmek ismét számottevő összegre emelkedtek, a megfogyatkozott királyi gazdaságok népének gazdasági ereje már nem volt elegendő az államháztartás növekedő szükségleteinek fedezésére.

Több eredménnyel biztatott a király védelmére és pártfogására utalt városi polgárság gazdasági erejének igénybevétele. A városi autonómia fejlődésével magánjogi függőségéből mindinkább kibontakozó s az Anjou-korban már országos renddé fejlődött polgárság mindenkor biztos támasza volt az uralkodónak a hatalmaskodó földbirtokososztállyal vívott harcában. Gazdasági és jogi érdekei egyaránt kívánatossá tették részére az erős központi hatalom támogatását. Viszont az uralkodó éppen a jövedelmező foglalkozásokat űző s helyes gazdaságpolitika mellett vagyonban folyton gyarapodó polgári osztályban, a városi rendben találhatta meg azt a népelemet, melyre támaszkodva magát a katonai hatalom túlnyomó részét kezében tartó birtokos nemesi rendtől gazdaságilag függetleníthette. Ez a szempont érvényesült Károly Róbert pénzügyi politikájában, midőn a domaniális államháztartás elvét végleg elejtve, a regálégazdaságra tért át.

A regálégazdaságra való áttérés külső indokait kutatva, figyelmünket a dél-itáliai és szicíliai viszonyokra kell fordítanunk. A szicíliai királyságban II. Frigyes császár teremtette meg az uralkodói hatalom új gazdasági alapját, a királyság pénzügyeit a regalitás alapján szervezve. Rendszerét híven megőrizték és továbbfejlesztették utódai, az Anjouk. Kétségtelen, hogy Károly Róbert a magyar királyság pénzügyeinek újjászervezéséhez itáliai őseinek regálégazdaságát vette mintául. A reform belső indokait azonban a hazai viszonyokban kell keresnünk. A pénzügyi regalitás elvének kiépítése és a regálégazdaság megszervezése nem jelentette új jövedelmi források megnyitását, csak meglevőknek fejlesztését. A pénzügyi regalitás fogalma az előző századokban sem volt ismeretlen, sőt IV. Béla óta határozottan felismerhetők a regálégazdaság felé való fejlődés összes tünetei. Árpád-házi királyaink azonban – s különösen maga IV. Béla – a domaniális államháztartás elvi alapján álltak s a regálékat akkor is másodrangú jövedelemforrásként kezelték, mikor az államháztartás már tényleg azokon nyugodott. A reform fejlődésbeli előfeltételei megvoltak, de a regálégazdaság elvi elismerése, újjászervezése és teljes kiépítése Károly Róbertre várt, kinek helyzetét nagyon megnehezítette, hogy az utóbbi évtizedek mozgalmaiban a regáléjövedelmek az eladományozási rendszer s züllött gazdasági viszonyok következtében ugyanarra a sorsra jutottak, mint a magángazdasági jövedelmek.

Károly Róbert az újjászervezés során gyökeres reformokat valósított meg. A regáléjogok pénzügyi kihasználásában szakított az elmúlt századok folyamán kialakult és közgazdasági szempontból káros gyakorlattal s ahol ez financiális szempontból szükségesnek látszott, teljesen újirányú fejlődés alapjait vetette meg.

A pénzverési regálé mértéktelen kihasználásában és a pénzrontásban rejlő bajoknak állandó érvényű pénz verésével, az évi pénzújítás évszázados rendszerének teljes megszüntetésével s a kincstári nyereség helyébe lépő portális egyenesadó behozatalával vetett véget. A pénzverési regálé jövedelmének ennek következtében történt megfogyatkozását a nemesércforgalom monopolizálásával ellensúlyozta. A nemesérc-monopóliumban kapott új s mindannyi közt leggyümölcsözőbb jövedelemforrás lett a pénzverési regálé financiális kihasználásának középpontjává. Mellette a pénzverési hasznot helyettesítő portális adó sokkal jelentéktelenebb szerepet töltött be.

Az eladományozási rendszer következtében pénzügyi jelentőségét elvesztett belső vámrendszert elejtve, a határvámrendszert építette ki, a vámregálé súlypontját a közlekedési és belkereskedelmi vámokról a külkereskedelmi vámokra helyezve át.

A bányaregálé jövedelmezőségét fokozandó, a királyi bányaművelési monopóliummal szakítva, a földesúri bányaszabadság elvét léptette életbe.

A sóregálé, valamint az adóregálé pénzügyi kihasználása tekintetében Károly Róbert a régi nyomokon járt, újításszámba ment azonban a városi polgárság gazdasági erejének intenzívebb igénybevétele, részben az eredetileg magángazdasági természetű, de később a rendkívüli adóval egybeolvadt és rendes állami egyenesadóvá alakult városi földbér felemelése, részben az új – egyösszegben kivetett – rendkívüli városi adók útján.

A regálégazdaság újjászervezése és teljes kiépítése által az államháztartás fő jövedelemforrásává a regáléjogok váltak. A király földesúri jogából származó magángazdasági jövedelmeket a királyi felségjog alapján az alattvalók – elsősorban és főképpen a regálék révén leginkább igénybevett kereskedő, iparos- és bányász-városi polgárok – gazdasági erejének felhasználásával szerzett regáléjövedelmekkel pótolták.

Míg a patrimoniális királyság nagy közjogi hatalma tisztán magánjogi jogviszonyokon alapuló gazdasági erőforrásokra támaszkodott, addig a rendi állam királysága hatalmának teljes elhűbériesedése, magánjogivá válása ellen közjogi jogviszonyokon alapuló gazdasági erőforrások igénybevételével védekezett. Míg az országos politikában s különösen a hadügyi politikában a fejlődés feudális irányú, a pénzügyi politika határozottan közjogi irányba fejlődött.{1}

A közjogi irányú fejlődés nemcsak abban nyer kifejezést, hogy a magángazdasági jövedelmek helyét felségjog alapján szerzett jövedelmek foglalták el, hanem az egyes regáléjogok kihasználási módjának közjogi irányú fejlődésében is.

A bányászat terén korábban a regáléjelleg csupán a birtokelcserélési kötelezettségben, a király bányaművelési monopóliumában fejeződött ki, de maga a bányaművelés, más magángazdasági üzemekhez hasonlóan, királyi bányászok, tehát a királlyal magánjogi jogviszonyban élő népek által történt s az urbura végeredményben a király földesúri jogából származó jövedelem volt. A földesúri bányaszabadság életbeléptetése óta – legalább is a bányáknak magánföldesúr birtokába tartozó részeknél – az urbura közjogi természetű szolgáltatássá vált. Még inkább áll ez az újonnan életbeléptetett nemesérc-monopóliumról, melynek értelmében az országban bárki által termelt és birtokolt összes nemesérc forgalomba hozatala a királyi kincstár útján történt.

A fejlődésnek ugyanezt a tendenciáját észlelhetjük az adó- és vámregálé területén. Úgy a pénzverési nyereség, mint a rendkívüli s a városi rendes adók már a XIII. században elvesztették illetékjellegüket, illetőleg magángazdasági természetüket, és felségjog alapján szedett adókká alakultak, de ezt az átalakulást még részben az állam által nyújtott ellenszolgáltatás hangsúlyozásával, részben a magángazdasági eredetet bizonyító elnevezések (terragium) fenntartásával leplezték. Károly Róbert korában már feleslegesnek tartják az illetékszerűség és a domaniális jelleg kiemelését. A rendkívüli adó kivetésekor vagy mellőzik az indoklást, vagy csupán a pénzügyi cél megjelölésére szorítkoznak, a városi rendes és rendkívüli adót államgazdasági szolgáltatások nevével (collecta és taxa) illetik.

Az Árpád-kor illeték címén szedett út-, hídvámjainak, réveinek és vásárpénzeinek helyét az ellenszolgáltatás ismertetőjeleit nélkülöző, tisztán a felségjog alapján szedett külkereskedelmi értékvám, a harmincad foglalta el.

A pénzügyi politika közjogi irányú fejlődését bizonyítják az adómentes jövedelmek megadóztatására irányuló törekvések is, így a főpapokra önkényesen kivetett donumok és a pápai tizedjövedelmek egyharmadának lefoglalása.

A banderiális hadrendszer és regálégazdaság két főpillérén nyugvó új állam-szervezet életképességét, a magángazdasági erőforrásaitól megfosztott királyság hatalmi túlsúlyát azáltal sikerült biztosítani, hogy a királyi magángazdaság népeiről az alattvalókra hárult katonai és gazdasági terheket két különböző, érdekeikben is divergáló országos rend közt osztották meg, kik között a királyi hatalom az egyensúlyozó szerepét töltötte be. A regálégazdaság életbeléptetése egyértelmű volt az államháztartás terheinek a polgári rendre való áthárításával s egyben a hadügyi terheket viselő nemesi rend hatalmának ellensúlyozásával.

A közterheknek s velük a közhatalmi funkcióknak az országos rendek közt való arányos és egyensúlyozott megosztása jellemző a rendi államok erős egyéniségű uralkodóira. Károly Róbert uralkodói kvalitásait, politikájának reális voltát s a korviszonyok teljes ismertetését legjobban az bizonyítja, hogy megértve a rendiség szellemét, a közterheket áthárította az országos rendekre, de egyben – a földbirtokos nemesi és kereskedő városi rend köztevékenységének egyensúlyozása által – gondoskodott a rendek hatalmi túlkapásainak megakadályozásáról.

* * *

Az államháztartás új alapra helyezésének mélyreható gazdaságpolitikai követelményei voltak. A középkori uralkodók gazdaságpolitikáját egyedül az államháztartás financiális érdekei irányították. Közgazdasági és pénzügyi tevékenységük mindig a legszorosabb belső kapcsolatban jelentkezik s csupán szerves összefüggésben vizsgálva érthető meg. Az utilitárius pénzügyi szempontok igen gyakran a közgazdasági érdekeknek s közvetve maguknak a financiális érdekeknek rovására is érvényesültek. Károly Róbert és tanácsosainak legnagyobb érdeme, hogy felismerték a XIII. századi magyar királyoktól gyakorta mellőzött gazdaságpolitikai szempontok érvényesítésnek fontosságát és szükségességét. Tudták, hogy tartós sikert csak úgy remélhetnek, ha a regálék kezelésében – szakítva az elődök túlnyomóan financiális felfogásával – magasabb közgazdasági szempontoknak is érvényt szereznek, mert a regálék mértéktelen és igazságtalan kihasználása egyértelmű az adóalanyok szolgáltatási képességének tönkretételével. A regálék gyümölcsöztetésének s általában az államháztartás rendezésének előfeltétele a visszaélések megszüntetésére, az országlakosok jólétének és szolgáltatási képességének fokozására, az adóalanyok szaporítására törekvő következetes és céltudatos gazdaságpolitika volt.

Károly Róbert és tanácsosi teljesen átérezték ennek fontosságát. Intézkedéseikben a főelv fináncpolitikai: a rendes királyi jövedelmek biztosítása és szaporítása. E főelv mellett azonban mindig érvényesülnek az általános jólét emelését célzó gazdaságpolitikai szempontok. Utilitárius felfogásuk az ország gazdasági erejének legteljesebb mértékű kihasználására vezetett, de reálpolitikus létükre nem az alattvalók gazdaságainak túlterhelésében, hanem az adózóalanyok szaporításában s a meglévők szolgáltatási képességének fokozásában, céltudatos és következetes gazdaságpolitikában látták az erre vezető eszközt. Pénzügyi reformjaikat mindig megelőzték a sikert biztosító gazdaságpolitikai intézkedések.

XI–XII. századi uralkodóink a királyi háztartás domaniális természetének megfelelően par excellence mezőgazdasági politikát űztek. Az ipari termelés és kereskedelem fejlesztésére vajmi kevés gondot fordítottak. E korszak egyedüli fontos államgazdasági problémája a mezőgazdasági telepítés kérdése volt. Csupán a XIII. század második negyedében, a domaniális államháztartás bomlása korában lépnek előtérbe a kereskedelempolitikai szempontok. IV. Béla és öccse, Kálmán szlavónai herceg, céltudatosan igyekeztek a kereskedelmi fejlődés biztos alapját megteremteni. Mindazonáltal a magyar királyok gazdaságpolitikájában egészen Károly Róbertig nyilvánvaló a mezőgazdasági szempontok domináló szerepe.

Az ököljog korszaka megsemmisítő csapást mért a Béla korában szép fejlődésnek indult kereskedelmi és ipari életre. Az utolsó Árpádokat és közvetlen utódaikat a belső harcok és a királyi háztartás fokozatos züllése teljesen megbénították; következetes gazdaságpolitikára nem is gondolhattak. A XIII. század második negyedében megindult gazdaságpolitikai irányváltozás betetőzése Károly Róbertre várt.

Mióta a tárnokmesteri széket 1316-ban Nekcsei Demeter – a regalitáson alapuló államháztartás megszervezője – foglalta el, a kereskedelempolitikai szempontok teljesen háttérbe szorították a domaniális államháztartás korában uralkodó agrárpolitikai szempontokat, melyek most már csupán a királyi magángazdaságok visszaszerzésére irányuló akcióban s az ekként visszaszerzett uralmak reorganizációjában érvényesültek.

Az agrikultúr telepítés korábban oly fontos kérdése elvesztette államgazdasági fontosságát s a királyt csak annyiban érdekelte, amennyiben általa az adóregálé útján igénybe vehető adóalanyok száma megnövekedett. Az uralkodó a nagybirtokosok telepítési akcióit jóakarattal és különféle kiváltságok adásával mozdította elő, de maga – bár tudunk néhány kisebb jelentőségű telepítési akciójáról – e téren számottevő tevékenységet nem fejtett ki.

A mezőgazdasági népelemekre támaszkodó domaniális államháztartással szemben a regálégazdaságon alapuló államháztartás a kereskedő, iparos és bányász népelemekre támaszkodott. Ehhez képest s az agrikultúr telepítés államgazdasági jelentőségének csökkenésével fordított arányban nőtt a kereskedelmi és ipari telepítés és városfejlesztés fontossága. Károly Róbert egész sor városi község alapításával s a polgári osztály jogi és gazdasági helyzetének megerősítésével alapját vetette az államháztartás terheinek főhordozójává lett városi rend kialakulásának és a vám-, pénzverési és bányaregálé útján megadóztatott hazai kereskedelem, ipar és bányászat hatalmas fellendülésének. A vámregálé megváltozott természetének megfelelően igen nagy gondot fordított a külkereskedelem – különösen a Csehországon át nyugat és Lengyelországon át észak-kelet felé irányuló külkereskedés – nagyarányú fokozására, mit a felvidéki városok fejlesztésével, új külkereskedelmi empóriumok alapításával, a kereskedelmi utak szabályozásával, a zavartalan forgalom biztosításával s a külföldi kereskedőknek adott kiváltságokkal ért el.

Kereskedelempolitikai szempontból rendkívüli fontosságú volt a zavartalan forgalmat gátló, végső züllés stádiumába jutott valutaügy gyökeres reformja. Az idejét múlt ezüstdénárvaluta és a veretlen ezüstvaluta kiküszöbölésével és a közgazdasági szempontból mérhetetlenül káros pénzújítási rendszer megszüntetésével kapcsolatban a pénzverést előbb Csehországgal egyetértésben kettős valuta, majd – az ország gazdasági megerősödése után – tiszta aranyvaluta alapján rendezték, értékes és állandó érvényű, a hazai és külföldi piacon egyaránt szívesen fogadott ezüst garasokat és aranyforintokat hoztak forgalomba, véget vetve a pénzforgalom terén közel egy század óta uralkodó s mind súlyosabbá váló anarchiának. A termény- és ezüstrúdvaluta teljes kiküszöbölésével a termény-gazdaság helyét végleg a pénzgazdaság foglalta el.

Bányatelepek, bányavárosok alapításával és kiváltságolásával, a bányavárosi polgárok jólétének fokozásával és a földesúri bányaszabadság Csehországból importált elvének elismerésével biztosították a bányaregálé és nemesérc-monopólium révén igénybevett nemesérctermelés emelkedését.

Gazdagságpolitikai szempontok érvényesültek a nemzetközi politikában is, melyet e korban elsősorban kereskedelmi érdekek irányítottak. A cseh és lengyel királyokkal kötött szövetség tulajdonképpeni célját és hátterét a közös megegyezéssel végrehajtott kereskedelempolitikai reformokban kell keresnünk. A hazánknak Németországgal és Flandriával, Cseh- és Lengyelországoknak Itáliával való közvetlen kereskedelmi érintkezésének előmozdítását célzó cseh-lengyel-magyar kereskedelmi és vámegyesség, a Felvidék városi életének és kereskedelmi szervezetének kiépítése, a cseh és magyar valutának azonos elvek szerint kompromisszumos alapon történt rendezése nagykoncepciójú gazdaságpolitika képét tárják elénk, melynek éle a bécsi közvetítőkereskedelem ellen irányult.

Magyar- és Csehország gazdasági szövetségre lépve, közös erővel szabadították fel magukat a közvetítőkereskedelem révén gazdasági életükön másfél század óta uralkodó s azt megbénító Bécs kéretlen gyámkodása alól és elfoglalták a közép-európai áru- és pénzpiacon őket – dús nemesérctermelésük és más terményeik révén – megillető vezető helyeket.

Károly Róbert és tárnokmestere, Aba nemzetségbeli Nekcsei Demeter, a pénzügyek kiváló tehetségű vezetője, következetes és céltudatos kereskedelem-politikával igyekeztek az új alapokon nyugvó államháztartás, a regálégazdaság gazdasági előfeltételeit megteremteni és stabilitását biztosítani. Törekvéseiket teljes siker koronázta. A magyarországi kereskedelem és bányászat rövidesen középkori virágzása tetőpontjára jutott s a regalitás révén dús jövedelmet hozott a királyi kincstárnak.

A magyar történetnek talán legszerencsésebb, tartós sikerekben és eredményekben mindenesetre leggazdagabb korszaka Nagy Lajos negyvenesztendős uralma volt. Ez uralom szilárd alapjainak megteremtése, a magyar királyság züllött gazdasági és pénzügyi viszonyainak rendezése legnagyobb középkori uralkodóink egyikének, a történetírásunktól valódi értékének megfelelően máig sem méltatott Károly Róbertnek érdeme.


[1] (Első kiadása: Akadémiai Értesítő, 1920. 361–365. füzet. 99–108. l.)