Nagy Lajos
(1933)^[1]

Nagy Lajos király emberi kiválóságai és jeles képességei kiváló ősök örökségeképpen szálltak reá. Ezek teljes kifejlődése mégis környezetének és gondos nevelésének volt köszönhető. A fogékony gyermeki lélek első benyomásait Lajos – szinte kivétel nélkül korai árvaságra, avagy félárvaságra jutott többi királyainkkal ellentétben – derűs családi kör hangulatából merítette. Születésekor már negyvenedik éve felé közeledő, lehiggadt, komoly, de mégis vidámkedélyű apjának és a visegrádi merénylet óta vallásos buzgólkodásra hajló, de gyakorlatias észjárású s a nagypolitika útvesztőiben is járatos, melegérzésű édesanyjának harmonikus házasélete, az udvar vallásos, de komorság helyett a lovagkori társadalom derűjét sugárzó levegője jótékonyan hatott jellemére és érzéseire. Kicsinykorában, IV. Bélához hasonlóan, ő is keresztülesett egy döbbenetes, nagy lelki megrázkódtatáson, ő is szemtanúja lett a szülei életét kioltással fenyegető gyilkos merényletnek. De míg Bélából a tett sikere, édesanyjának szemeláttára történt felkoncolása s a tettesek könnyű menekülése a tehetetlen fájdalom és elkeseredés érzését, komor gondolatok sorát váltotta ki, Lajos igazságkereső, derűs lelkében a merénylet kudarca nyomán a hála érzése vert gyökeret a szüleit és őt magát megmentő isteni Gondviselés, s a szánalomé a családfő meggondolatlan tettéért ártatlanul bűnhődő nemzetség iránt.

Gyermekkorának kedélynemesítő és jellemnevelő családi köréből Lajos herceg korán átlépett a visegrádi várban apja által elővarázsolt, franciás modorú és lovagi szellemű udvari életbe, s ott test- és elmefejlesztő nemes szórakozások közt, jeles lovagok, előkelő udvari hölgyek, tudós papok társaságában ért ifjúvá. Világi nevelői, Poháros Péter, Gyulafia Miklós és Druget Miklós – kinek már elődei is a nevelő tisztét töltötték be apja és nagyapja mellett – nagy gonddal vezették be a fegyverforgatás, vadászat, lovagi párviadal, komoly harc titkaiba, a lovagi és udvari élet szertartásaiba, buzgón oktatták a fejedelem és lovag kötelességeire. A tudományokban Károly király sziléziai származású udvari papja, Neszmélyi Miklós és Lackfi Dénes ferencrendi szerzetes oktatták az ifjú herceget, ki a fejedelemtől megkívánt jogi, politikai és történelmi ismeretek mellett a teológiában, csillagászatban és más stúdiumokban is szép haladást tett. A magyaron kívül, minek ismeretét Károly nemcsak fiaitól, hanem leendő menyétől is megkövetelte, már a szülői házban megtanulta őseinek ezidőtájt már az előkelők nemzetközi érintkezési eszközévé lett francia nyelvét, megtanult latinul és németül is; csupán szláv nyelvek tanulásához nem volt kedve, aminek hátrányait később, lengyel király korában nagyon megérezte. Apjának és nevelőinek gondjuk volt rá, hogy családja történetét, magyar és francia őseinek és a világtörténet más nagy uralkodóinak életét és tetteit megismerje, s a történeti hősök közül különösen két nagy uralkodó egyénisége ragadta meg fantáziáját: a hozzá hasonlóan magyar királyi apától és lengyel anyától született Szent Lászlóé és makedóniai Nagy Sándoré. Imperiális törekvéseinek, külpolitikájának gyökerei – látni fogjuk – a francia ősök imperiális politikájának talajába nyúlnak vissza, de személyes ideáljait nem közülük választotta. Eszményképeivé a Gesta Ungarorum harcias „kegyes királya”, a keresztes had vezérévé választott magyar lovagkirály és a Sándor-legendában már szinte elvont eszménnyé finomult, világhódító makedón király lettek. Az ő emléküknek volt szentelve s Lajos király László- és [Nagy] Sándor-kultuszának tanújaként szól hozzánk könyvtárának korunkra maradt két kódexe: az úgynevezett Bécsi Képes Krónika és az álaristotelesi [pseudo-arisztotelészi] Secretum Secretorum-nak Oxfordban őrzött példánya.

A „Titkok Titka” formája szerint Aristotelesnek Nagy Sándorhoz írt királytükre s az arab imperializmus szellemi műhelyében készült. Nyugaton Tripoliszi Fülöp és Roger Baco latin fordításában vált ismeretessé és Aristoteles hiteles munkájaként nagy tekintélyre tett szert. Elterjedése szorosan összefüggött a fejedelmek Sándor-kultuszával. E kultusz a klasszikus ókor örökségeképpen szállt a középkorra. A keleti Sándor-legendában szakrális tartalommal telített és Nagy Sándorban megszemélyesített világuralmi eszme ösztönző ereje már a római impérium fejlődéstörténetében megnyilatkozott s így közvetve a középkori imperiális törekvéseknek is egyik forrásává lett. E közvetett hatáson túl azonban a világszerte olvasott Sándor-regény, a XI. század óta pedig az álaristotelesi [pseudo-aristotelesi] mű révén is közvetlenül termékenyítette meg sok középkori fejedelem fantáziáját. Ez a Sándor-kultusz Magyarországra is korán behatolt. Már Szent István Intelmeinek írója forrásul használta a Titkot Titkát, s Anonymus megjegyzéseiből következtetve a XII. századi udvarban is megvolt az érdeklődés a makedóniai király iránt. Ez az érdeklődés fokozódott határozott kultusszá Nagy Lajosnál, kinek életírója, Tótsolymosi Apród János küküllei főesperes, királya életéről és tetteiről írt művében éppen a Titkok Titkára hivatkozva elmélkedik a fejedelmek kötelességeiről és az uralkodói tulajdonságokról. A biográfus hivatkozásából nyilvánvaló, hogy Lajos uralkodásának első éveiben, mikor az író udvari szolgálatban állt, e műnek nagy tekintélye volt az udvarban, s ez a tekintély később sem csorbult meg. Nagy Lajos utolsó éveiben díszes formában másoltatta le könyvtára számára s az illuminátor magának a királynak koronás alakját festette címképül az első lap kezdősorának élére. Lajos dicsőségvágyó lelkét megragadta Nagy Sándor való méreteiben is hatalmas, de a legenda tükrében még nagyobbra nőtt alakjának varázsa, s a – hite szerint – használatára és okulására készült műből az ő példájának követéséhez igyekezett tudást és erőt meríteni.

Másik kedves olvasmánya Kálti Márkus [Márk] szerémi prépost és székesfehérvári őrkanonok magyar krónikája volt. Az Árpád-házi királyok udvarában létrejött Gesták – a Szent László-kori, II. István- és II. Géza-kori írók, a Névtelen jegyző és Kézai Simon mester művei – ez utóbbinak III. András-kori átdolgozása óta feledésbe merültek. A királyi kancellária tudós papjai, az udvar és a múlt iránt érdeklődő írástudók a XIV. század eleje óta a III. András-kori névtelen író Kun László-ellenes átdolgozásából ismerték a magyar történetet. Ezt az 1292-ig terjedő művet használta fel és folytatta az a Nagy Lajos-kori író is, akinek Cronica Hungarorum című műve az összes későbbi krónikák – az 1473-ban megjelent Budai Krónika, az ugyanezidőtájt létrejött Dubnici Krónika, a Turóczi [Thúróci] János-féle Krónika és a velük rokon változatok – forrásává lett. Ez az író minden lényegesebb változtatás nélkül másolta le az 1342 és 1349 közt írt Krónikát. Azt vette alapul Kálti Márkus is 1358-ban megkezdett művéhez, de ő, ha általában ragaszkodott is forrásához, azt némely részeiben kritika tárgyává tette, más részeiben pedig lényegesen kibővítette.

A magyar nemzet és az Árpádok leszármazásáról szóló bevezető fejezetben – Josephus és Szent Jeromos tekintélyére hivatkozva – kirekesztette az ősök sorából a hámita Nimródot s a jáfetita eredet mellett tört lándzsát. Pontosan felsorolta Jáfet fiait és a tőlük leszármazó népeket, közöttük első helyen Gomert – a frankok ősét – és Mágógot – a szkíták, hunok és magyarok ősét –, s míg a többi jáfetitáról röviden szól, Gomernél megemlékezett trójai leszármazóiról, Párisról és ennek fiáról, Francióról is, akik Trójából Pannónián át a Szajna partjára költözve, alapítóivá lettek a Duna-parti Sicambria és Szajna-parti Párizs városainak. A XII. századi historikusok legendás Sicambriáját már Kézai azonosította „Attila városával”, vagyis Óbudával, de Kálti – Guillelmus Armoricus nyomán, ki az Anjou-ház francia ősének, Fülöp Ágostnak volt életírója – a két város alapításának történetére is kitért. Célzata nyilvánvaló. A magyarok és franciák – nemzet és dinasztia – egy testvérpárra visszavezethető közös eredetét s a francia és hun-magyar főváros alapítójának azonosságát igyekezett bebizonyítani. Másik lényeges módosítása az 1050-től 1152-ig terjedő korszak történetének alapos kibővítése volt. E bővítéshez forrásul a Szent László-kori Gesta II. Géza-kori folytatását használta s ennek I. Béla, I. Géza és főleg Szent László érdemeit a későbbi átdolgozások során megcsonkított szövegeknél bővebben és több szeretettel méltató elbeszélését állította helyre. Krónikájában a XI. század végén Szent László személyes varázsának hatása alatt kialakult keresztény királyeszmény – III. Béla korának Árpád-ideálját és IV. László pogány attilai eszményét háttérbe szorítva – újra élő ideállá lett.

A nemzet és dinasztia vélt történeti kapcsolatainak erőteljes kidomborítása és a kegyes szívű lovagkirály alakjának a történet központjába állítása kétségtelenül a krónikaíró udvari pap királyának gondolatvilágát tükrözi vissza s talán egyenesen az ő kívánságára történt. De ha a kezdeményező nem is a király, hanem maga az író volt, Lajos tetszését a mű mindenesetre megnyerte, mert két évtizeddel később, Katalin leányának Lajos orlèansi herceggel tervezett házassága küszöbén, díszes formában másoltatta le a francia udvar számára. Ez a miniatűrökkel gazdagon ékesített s utóbb a bécsi udvari könyvtárba került kódex – nyilván a házassági terv meghiúsulta miatt – befejezetlenül maradt, I. Károly havaselvi szerencsétlen hadjáratának elbeszélésével egy mondat közepén szakadt meg, de így csonkán is jellemző emléke a szövegéből minden más krónikánál teljesebb alakban megismerhető XI–XII. századi magyar történetírásnak s nagy Lajos király Szent László-kultuszának. Ezt az intenzív László-kultuszt illusztrálja Lajosnak koronázása után a szent király nagyváradi sírjához tett zarándokútja, Szent László váradi székesegyházának felajánlott nagy adománya, az aacheni Szent László-kápolna alapítása, Szent Lászlónak a régebbi Keresztelő János-kép helyett aranypénzeire vert képe s a László-mondatkörnek az ő korában bekövetkezett teljes kialakulása is. A László-kultuszban egyébként Lajos apja nyomdokain haladt, ki nagy tisztelője volt a Gesta Ungarorum igazságért küzdő, elnyomottakat védelmező, lovagias, „kegyes királyának”, s az ő példájának követésére buzdította fiait is. Elsőszülött gyermekét a dinasztiaalapító Anjou Károly emlékére családjában immár az ötödik ízen szokásos Károly névre kereszteltette, de ennek csecsemőkori halála után az új trónörökös már László nevet kapott annak kifejezéséül, hogy apja a szent király szellemében kívánta nevelni. Ugyanez a szellem érvényesült a kis László herceg halála után 1329-ben trónörökössé lett harmadik testvér nevelésében is, akit szülei Martell Károly 1316-ban [1317-ben] már szentté avatott testvéröccsének, a jámboréletű toulousei püspöknek emlékére kereszteltek Lajosnak, s talán eredetileg papnak is szánták, mikor azonban bátyja meghalt, inkább a család másik Szent Lajosának – a francia királynak – és Szent Lászlónak követésére unszoltak.

Lajos király lelki fejlődésére és egyénisége kialakulására nagy hatással volt az a politikai környezet, mely őt életének első óráitól kezdve körülvette. Károly király gyermek- és ifjúéveit idegen trónkövetelőként egy bomladozó államszervezet központjában, örökös harcok, fegyveres küzdelmek és diplomáciai fondorlatok világában töltötte el. Lajos az új életre kelt és új erőre kapott királyság békés és nyugodt légkörében nevelkedett. Az első Anjou-király utolsó éveiben már az „országok királynőjeként” tisztelt „archiregnum” növekvő tekintélye, emelkedő hatalma és konszolidált belső viszonyai ösztönző erővel hatottak a trónörökös, majd az ifjú király fejedelmi erényeinek és kivételes képességeinek egyenletes fejlődésére. S hogy így legyen, maga Károly király segítette elő. Korán bevezette fiát a kormányzás titkaiba és az államügyek vezetésébe. Lajos nem volt még tízéves, mikor a trón örököseként személyes hozzájárulásával és saját függő pecsétjével kellett biztosítania a cseh királlyal és fiával kötött szövetségi szerződést. Ugyanekkor tanúja volt a három király visegrádi találkozója alkalmából rendezett ünnepségeknek. Az eszes gyermek lelkébe mély nyomot vésett az ellenséges cseh és lengyel királyok közt békét teremtő édesapjának a külsőségekben is felismerhető tekintélye és döntő politikai szerepe. Látnia, hallania kellett, hogy apja egyik vezető hatalmassága Közép-Európának. Tudta, hogy öccsét, a kis Endrét már két évvel előbb elvitték Nápolyba, hogy majdan francia ősei szicíliai trónjára üljön. Érezte a szomszédok nagy tiszteletét, mikor hároméves kis menyasszonyáért 1338-ban maga ment kíséretével Luxemburg Károly udvarába. A hadi életről is fiatalon szerzett tapasztalatokat. Tízéves volt, mikor Druget Miklós társaságában apját és szövetségeseit az osztrák hadjáratra elkísérte. Mikor pedig minden benyomásra fogékony ifjúi korban, alig tizenhetedik évében trónralépett, akkor sem zavarták meg lelkét másoknak trónigényei, avagy belső felkelések, lázadások és a királyi hatalom nyugodt birtoklását veszélyeztető oligarchikus törekvések.

Lajos igényeit a trónra senki még csak meg sem kísérelte kétségbe vonni, s bár koronázása „a főpapok, bárók és nemesek egyhangú hozzájárulásával és szándéka szerint” történt meg, „a magyar királyságot” – saját szavai szerint – „születése jogán és rendjén őt megillető atyai örökségképpen”, mint természetes örökét vette át. Az atyja udvara körül kialakult új arisztokrácia, papság és nemesség minden hátsó gondolat nélkül szegődött egész hatalmával ifjú királya szolgálatába, kinek kormányzata kezdetben mi újat sem hozott. Az udvarban és az államigazgatás terén a trónváltozás után is minden tovább folyt a két évtized óta megszokott mederben. A folytonosságot, az eddigi elvekhez és irányokhoz való ragaszkodás eszméjét Erzsébet anyakirályné képviselte, kit Lajos uralkodótársként tartott maga mellett s akinek fia előtt minden fontosabb államügyben később is mindig döntő szava volt. Az országos főtisztségekben személyi változások történtek ugyan, némelyek a korábbinál hangadóbb szerepre tettek szert s Károly udvarának ifjabb nemzedéke is szóhoz jutott, de a személycsere nem jelentett rendszerváltozást. A kormányzat iránya, alapelvei és törekvései tekintetében mind a belpolitika, mind a diplomácia terén Károly kezdeményezései maradtak irányadók. Újításokra nem is volt szükség, mert a királyság hatalmi szervezete, a hadsereg, államháztartás, közigazgatás teljesen rendezett állapotban került Lajos kezére. Ez a politikai környezet segítette elő, sőt – bízvást mondhatjuk – ez tette lehetővé, hogy Lajos minden zavaró mozzanattól menten szentelhette magát lelkében zsenge gyermekkora óta ápolt ideáljai és törekvései szolgálatára.

Mindezek a tényezők – származás és nevelés, társadalmi és politikai környezet, családi hagyományok és a lovagkor szelleme – együttesen alakították ki az ifjú király nemes vonásokban gazdag jellemét, együttesen határozták meg a kortársaktól annyira magasztalt egyéniségét. Külsőre Lajos nem volt az a daliás, szép férfi, aminőnek ideálját, Szent Lászlót rajzolták forrásaink, de „szálas termete, nyílt tekintete, dús göndör hajjal és szakállal övezett vidám arca” és határozottsága mellett is mindig megnyerő fellépése feledtették „kissé duzzadt ajkait és alig látható félvállúságát”. A nyílt tekintet és vidám arc hű tükre volt lelke arculatának, melyen hiába keressük a középkor sok nagy emberét – köztük a mi Szent Istvánunkat, Kálmánunkat és IV. Bélánkat is – jellemző komor vonásokat. Lelkéből a tehetség duzzadó ereje mellett az etikus életfelfogás nyugalma, a lelki béke derűje sugárzott; egyéniségét az assisi szent ember- és életszerető filozófiájának és az igaz lovag nemes életelveinek békés harmóniája hatotta át. Benső vallásosság és a nemes világi szórakozások – vadászat, torna, tudomány, művészet – kedvelése, keresztényi alázat és nyers öntudat, bölcs önmérséklet és félelmet nem ismerő bátorság, komoly jogtisztelet és hajthatatlan erély, mértéktelen könyörület és a bűnt megalkuvás nélkül üldöző igazságérzet, lovagias nőtisztelet és a tiszta élet vágya, békés hajlandóság és szenvedélyes dicsőségvágy, politikus tapintat és harcos erő csodálatos összhangban olvadtak össze egyéniségében s avatták a legtisztább értelemben vett lovagkirály magasztalt eszményévé. Örökölt hibáján, lobbanékony természetén az ifjúi évek elmúltával, meglepő fegyelmezettséggel uralkodott: más emberi gyöngeségei – anyja részéről néha túlságig érvényesülő befolyásolhatósága és erős hatalomvágya – morális talajban, határtalan gyermeki tiszteletében és a királyi hatalom isteni eredetébe vetett meggyőződéses hitben gyökereztek. Mint életírója, ő is hitte, hogy „Isten az uralkodásban békeszerető, de a harcban diadalmasan győzedelmeskedő fejedelmet szükségképpen a hatalom tetőpontjára kell, hogy emelje, nagy hírnévvel kell, hogy ékesítse és a hadak seregével kell, hogy erőssé tegye, mert csak így fog magasztos nevének és dicső tetteinek híre a föld kerekségén elterjedni s az égig felszárnyalni, hogy kiérdemelje a különböző nemzetek dicséretét és magasztalását Istennél, ki az egész föld uralkodóinak parancsolója, a királyok királya… erős és hatalmas úr, kitől mint sugarak a naptól, minden nagyság ered s kinek gondviselése alatt történik a királyok uralkodása.” Dicsőségvágyának és hatalmi törekvéseinek vallásos és etikus felépítése, a már mindinkább divatjukat múló lovagi szellem és lovagi életnormák követése szerezte meg számára kortársai hódolatát, kik „hozzá hasonló, nemes és jószívű, erényes és tiszta szellemű, barátságos és egyenes lelkű embert” nem ismertek, s az avatta őt apja nagyvonalú politikájának hivatott örökösévé, a magyar hatalom legnagyobb építőmesterévé, kit az utókor – annyi nagy királyunk közül egyedül – éppen erkölcsi életelveken alapuló emberi nagyságának elismerésül tisztelt meg a „Nagy” jelzővel.

[1] (Első kiadása: Kincses Kalendárium, 1933. 119–122.)