Zsigmond Király
(1933)
[1]

Nagy Lajos, mikor élete végén a Luxemburg-ház legifjabb sarját vejévé fogadta, nemcsak koronái, hanem egyszersmind politikája örököséül szemelte ki a Luxemburg-ház legifjabb tagját, akinek a brandenburgi őrgrófságon és a velejáró német választófejedelmi méltóságon túl akkor még semminő hatalmi kilátásai sem voltak a birodalomban. A német és cseh koronát a magyar trónváltozás idejében a huszonegy éves Vencel viselte, akinek gyermektelen halálával számolni még nem lehetett s aki ez esetre sem Zsigmondot, hanem ifjabb testvérét, János görlitzi herceget, ennek halála után pedig unokatestvérét, Prokop morva őrgrófot szánta utódjául. Nagy Lajos joggal remélhette, hogy Zsigmond a magyar és lengyel koronák örökösének oldalán és az erősen megalapozott nápolyi szövetség birtokában szükségképpen fenntartójává és folytatójává lesz az ő lengyel-magyar-olasz politikájának. Mire azonban Zsigmond a trónt elfoglalhatta, a helyzet lényegesen megváltozott. Lengyelország kivált a magyar király hatalmi köréből, barátból megbízhatatlan, sőt ellenséges szomszéddá lett. A nápolyi szövetség nyílt ellenségeskedésre fordult. A magyar érdekszférához tartozó délvidéki tartományok pedig egyrészt a nápolyi politika, másrészt az imént feltűnt török hatalom vonzókörébe kerültek. Hűbéri hódolatuk merőben problematikussá vált s a magyar királyságnak nemcsak végleges elszakadásuk lehetőségével, hanem az erőben egyre gyarapodó török hatalom közvetlen támadásainak veszedelmével is számolnia kellett. Az Anjouk egész hatalmi koncepcióját a végső felbomlás veszélye fenyegette. Nagyhatalmi politikáról Nagy Lajos értelmezésében többé szó sem lehetett. A belső viszálykodások és hatalmi eltolódások nyomán kelt időleges megrázkódtatásokról nem szólva, Magyarországnak erőviszonyai európai vonatkozásban nem változtak meg, de a nemzeti erőforrásokban felhalmozott energiákat már a védekezés feladata kötötte le. A királyság külpolitikájában szükségszerűen a defenzív elem jutott túlsúlyra s a délkeleti veszedelem réme a diplomáciát a nyugati orientáció útjára terelte. A lengyel-magyar-olasz szövetség és politikai együttműködés eszméje lassanként háttérbe szorult a Német birodalommal való szorosabb kapcsolat gondolata mellett.

A német fejedelmek 1411. évi egységes állásfoglalása Zsigmond mellett és a választásukat két évtized múltán követő császári koronázás a birodalom szempontjából alig jelentett többet a kettős választás miatt kitöréssel fenyegető pártharc megakadályozásánál. A német bel- és külpolitikára a személyváltozás alig bírt jelentőséggel. Annál jelentősebb volt a magyar külpolitikára gyakorolt hatása. Zsigmond német-római királysága egyértelmű volt Nagy Lajos árpádkori hagyományokon épült külpolitikai koncepciójának bukásával, a magyar külpolitika útját évszázadokra kijelölő német orientáció kezdetével.

Zsigmond – tudatosan-e, vagy csak ösztönösen, a külhatalmi viszonyok alapos mérlegelésével-e, vagy egyszerűbb dinasztikus érdekű megfontolások alapján? – ennek az új német, helyesebben osztrák-cseh orientációnak lett előharcosává, sőt megalapozójává. Testvérével és a többi rokonaival folytatott viszálykodásai és a Habsburgok házi perpatvarában vitt szerepe önző egyéni célkitűzésre és törekvésekre vallanak. A felszabadító hadjárat gondolatának lelkes felkarolása viszont azt bizonyítják, hogy a török hatalom térhódításában rejlő nagy veszedelmet világosan felismerte és tudatosan igyekezett elhárítani. Valószínű, hogy a magyar-osztrák-cseh-német perszonális unió megvalósítására irányuló törekvésében sem hagyta figyelmen kívül a török elleni védekezés szempontjait. A német és cseh trón és a császári korona megszerzésére egyéni ambíció ösztönözték, de apái örökségéért vívott küzdelme s a négy trón öröklésére kijelölt Albert utódlásának előkészítése közben bizonyára felmerült benne a gondolat, hogy a birodalom haderejét majdan a török ellen is felhasználhatja. A török ellen irányuló magyar-német és magyar-osztrák-cseh államszövetség defenzív külpolitikai koncepciójának apja kétségtelenül Zsigmond volt s akár tudatos, akár ösztönös volt e kérdésben állásfoglalása, megalapítójává lett a magyar királyság német igazodású külpolitikájának. A Habsburgok kész örökségképpen vették át ezt a külpolitikát Zsigmondtól s az ő nyomán haladva építették ki rendszerét.

* * *

Zsigmond a császári koronával elérte vágyainak teljesülését. A magyar, német-római, lombard, cseh királyi koronákkal és a nyugati keresztény világ fölötti uralmat jelképező császári koronával fején a világ első fejedelmének méltóságáig emelkedett. De a nehézségek és küzdelmek, melyek apja koronáinak megszerzésével és viselésével jártak, folyton közelebb és közelebb hozták magyar népéhez. A Habsburgok száz esztendővel később egy hatalmas világbirodalom uraiként kerültek a mohácsi korszak belviszályoktól feldúlt, ellenségektől megtépett, részekre szakadt Magyarországának trónusára és másfélszázadon át csak fegyverek zajától hangos néhány vármegye felett gyakorolhatták fejedelmi hatalmukat. Magyar királyságuk inkább csak cím és igényjogosultság értékével bírt számukra s ehhez képest magyar királyokként is császárok és osztrák főhercegek maradtak. Magyarországot nagy birodalmuk tartományául, családjuk örökbirtokául tekintették. Zsigmond magyar királyi hatalma tetőfokán, a felkelés leverése, a politikai egység megteremtése, a tartományok visszaszerzése után tekintélyben és hatalomban újra meggyarapodott Magyarország fejedelmeként fogadta el ősei trónját. Magyar erőforrásokra támaszkodva szerzett érvényt német és cseh királyi és római császári szavának. Világpolitikai koncepcióját a konstanzi zsinaton s a fejedelmi udvarokban magyar diplomaták és magyar katonák segítségével vitte diadalra. XXIII. János pápát Garai Miklós nádor beszélte rá lemondásra, Ferdinánd aragón királyt XIII. Benedek elejtésére. Párizsban és Londonban ő készítette elő Zsigmondnak a francia kormánnyal kötött barátságát, az angol királlyal kötött szövetségét. Később más magyar főúri és főpapi diplomaták – Tamási László, Hédervári Lőrinc, Gatalóczi Mátyás, Kusalyi Jakcs Mihály – társaságában döntő része volt az itáliai problémák megoldásában is. A Luxemburgok örökös tartományának felkelése, cseh népüknek trónfosztó határozata után Zsigmond csak Magyarországon talált igazi otthonra, itt talált megértésre és komoly támogatásra. Hadműveleteiben csak magyarokra – a Rozgonyiakra, Perényiekre, Garaiakra, Pálócziakra s a köznemes vitézek hosszú sorára – támaszkodhatott. Itáliában is magyarok – Maróti János, Lévai Cseh Péter, Kanizsai László s még az egyszerű vitézek közt Hunyadi János – harcoltak érdekeiért. E tapasztalatok igaz, mély vonzalmat, rendületlen bizalmat ébresztettek lelkében korábban bizalmatlanságával nem egyszer megsértett magyar népe iránt, míg a németekkel és olaszokkal szemben közöny, a csehekkel szemben harag és gyűlölet vertek gyökeret szívében. Ahol csak tehette, nyíltan hangsúlyozta magyarságát, tekintélyének biztos bázisául szolgáló magyar királyságát. A konstanzi zsinatra nádora és más magyar főurak kíséretében magyar ruhában vonult fel. Bárhol járt, magyar udvaroncokkal és testőrző vitézekkel vette magát körül. Magyarok kísérték aacheni, milánói, római koronázásaira, magyarok Párizsba, Londonba és a veszélyes spanyol útra is. Idehaza a huszita háborúk idején végleg szakított idegeneket kegyelő politikájával. Rokonain – a Cillei és Medvei urakon kívül, akiknek befolyása és hatalma Szlavóniában érintetlen maradt és Buon del Montibus érseken kívül – az 1428. évi cseh betörés után idegen nem jutott többé magas udvari méltóságra. A népszerű Stibor vajda fiának is meg kellett elégednie az északnyugati határmegyék, a maga földesurasága katonai kormányzatával. A vajda és Ozorai Pipó országos méltóságaira, a lengyel Miklós és Stibor, a cseh Hudó és Uski János, az olasz Scolari András, Prátói János, Crévi Lukács, a német Maternus püspökök és a Kanizsai örökébe lépő Hohenlohe György prímás főpapi székébe kivétel nélkül magyar urak – Csáki Miklós vajda, idősb Rozgonyi István temesi és ifj. Rozgonyi István pozsonyi főispánok, Pálóczi György prímás, Berzeviczy György, Rozgonyi Péter, Kusalyi Jakcs Dénes, Marczali László, Szécsényi Miklós, Lépes György püspökök – kerültek. Az országos kormányban Garai nádor 1435-ben történt halála után az idegen összeköttetésekre támaszkodó Garai-párt rovására az új arisztokrácia színmagyar elemei – a Pálócziak, Rozgonyiak, Berzeviczyek, Bátoriak, Csákiak, Perényiek, Marczaliak, Kompoltiak, Tamásiak, Héderváriak társasága – s a horvát Frangepánok, Blagaiak, Korbáviaiak kerültek túlsúlyba. A főkancellárságot is magyar főpap, Gatalóczi Mátyás pécsi prépost vette át Albeni János halála után, ki bátyjával, Eberharddal együtt három évtizeden át viselte a bizalmi tisztet Zsigmond oldalán. A király hangulatának és érzéseinek átalakulása, mondhatjuk, teljes elmagyarosodása apró, jelentéktelennek tetsző tünetekben is kifejezésre jutott. Bizalmas környezetben legszívesebben magyarul beszélt s ha az indulat elfogadta, magyarul fakadt ki és magyarságával tüntetett. 1429-ben a betegsége miatt Bécs helyett Pozsonyban tartott birodalmi gyűlésen a német fejedelmek közömbös és elutasító magatartásának láttára dühösen vágta szemükbe, „ám válasszanak maguknak más királyt, neki elég lesz Magyarország, lesz ott kenyere haláláig bőven”. Pedig a németek nem is haragudtak rá; csak nehezteltek ügyeik elhanyagolása s mint egykor idehaza a Szécsi-Lackfi-párt hívei, az idegenek kegyelése, a magyar befolyás érvényesülése miatt. Ha közibük ment és a birodalmi ügyekkel komolyan foglalkozott, szinte tüntetve ünnepelték. Nem így a csehek! A vallási és nemzetiségi fanatizmus belőlük mélységes ellenszenvet váltott ki a „magyar” Zsigmonddal szemben. A husziták a legvadabb gyűlölettel írtak és beszéltek róla. Megvádolták, hogy a „tisztes csehek” teljes kiirtásával magyarok és németek közt osztja szét javaikat, s hogy fogadalmat tett, addig nem nyugszik, „míg egy cseh is él e világon”. Az egyházi nyelvkérdésben elfoglalt álláspontja és magyar nevelése miatt szemére vetették, hogy a cseh nyelvet gyalázza, piszkolja. S ez a gyűlölet és bizalmatlanság a kibékülés után sem oszlott el.

Zsigmond az iglaui országgyűlés után Csehországban maradt, de a kedélyeket lecsillapítani így sem tudta. A taboriták meghódoltak, de titkon tovább lázadoztak. Az árvák és kelyhesek kijátszottnak, megcsaltnak érezték magukat, mikor Zsigmond a katolikusoknak adta kormányában a vezérszerepet, s ígérete ellenére megakadályozta, hogy a bázeli zsinat a prágaiak választotta Rokiczana Jánost érseki méltóságában megerősítse. Albert uralma elé is bizalmatlanul néztek s a német uralmat elkerülő Krakkóval kezdtek tárgyalást a trónutódlás felől. Terveikhez magában a királyi családban találtak szövetségeseket Borbála királyné és Cillei Frigyes – e rosszerkölcsű testvérpár – személyében.

Borbálát két évtizeddel az események előtt házasságtörésen kapták; Zsigmond távolléte idején a német lovagrend egyik Magyarországon időző tagjával kötött szerelmi viszonyt. Frigyes első feleségét – Frangepán Erzsébetet – tette el láb alól, hogy alacsonyabb rendű szeretőjével egybekelhessen. Ezt atyja, Cillei Hermann gróf évekig tartó nehéz rabságra ítélte. Amazt Zsigmond volt kénytelen a botrányon felbőszült országnagyok kívánságára udvarából száműzni és őrizetbe vétetni. A magyar történetben Kálmán király orosz feleségének nyilvánvaló házasságtörése és Kun Erzsébet szilaj kicsapongásai óta nem volt példa rá, hogy királyné ily nyilvános botrány központjába került volna. A magyar közvélemény pedig nagyon szigorúan ítélt efféle ügyekben, a törvény fej- és jószágvesztéssel büntette a házasságtörő szerelmeseket, így épp ezidőtájt Garai János özvegyét, Hedvig mazóviai hercegnőt és kedvesét – Széchenyi Miklóst – is. Zsigmond kegyelmesebb volt. Saját könnyelműségére és kalandjaira gondolva, nem érzett hivatást az erkölcsbíró szerepére. Inkább csak az egyházi követelményeknek tett eleget, mikor feleségét őrizet alá helyezve, egy Bihar megyei faluban minden kényelem és fényűzés megvonásával böjtre és vezeklésre ítélte. Néhány hónap múlva pedig leánya és apósa kedvéért újra keblére ölelte s azóta – mint azelőtt is – a királynékat megillető összes megtiszteltetésekben bőven részesítette, legutóbb cseh királynévá is koronáztatta. Hasonló jóval volt Frigyes gróffal szemben. Apjával együtt alig két év előtt emelte birodalmi hercegi rangra és a szigorú apa – Cillei Hermann – halála után felesége óhajára – tekintet nélkül a múltra – udvarába fogadta. Habsburg Albert herceg, a trónörökös, már nem volt ily nagylelkű. Leplezetlen ellenszenvvel viseltetett anyósával és ennek fivérével szemben. Távol tartotta magát tőlük, és fiatal feleségét, Erzsébetet is óvta társaságuktól. Előrelátható volt, hogy trónralépte után a két Cillei hatalmának és befolyásának vége lesz. Ezt a gondolatot Borbála és Frigyes nem tudták elviselni. Hogy befolyásukat továbbra is biztosíthassák, a csehekkel összeesküdtek Zsigmond és Albert ellen, s új barátaikkal egyetértésben III. Ulászló lengyel királynak (1434–1444) – II. Ulászló Cillei Annától született fiának – kínálták fel a cseh koronát. Zsigmond szörnyen felindult az árulás hallatára. Tüstént fel is kerekedett egész kíséretével, hogy Budára utazzék és utolsó napjait hű magyarjai körében békén, nyugalomban töltse el. De az izgalom és a téli út fáradalmai megtörték, megbetegedett és 1437. december 9-én Znaimban meghalt. Utolsó akaratához képest Nagyváradra vitték Szent László sírjának tövébe, hol harminc év előtt törvénysértései és az idegenek kegyelése miatt a magyar főurak trónfosztottnak nyilvánították és ahol sokat szenvedett felesége, Anjou Mária is nyugodott. A csehek, németek és olaszok körében szerzett fájdalmas tapasztalatok és az alacsonyabb rendből felemelt feleség árulása után nem a császárok és a luxemburgi ősök temetkezőhelyére vágyott. Ide kívánkozott a magyarok közé, nemes törzsből sarjadt hűséges hitvese és a pogányverő nagy magyar király mellé. Császár létére holtában is magyar király akart maradni.

* * *

Zsigmond király kerek ötven évig ült Szent István trónján. Elődei közül korban csak Szent István, uralkodási idő tekintetében egyik sem közelítette meg. Uralkodásának félszázados korszakához átalakító hatás és fejlődéstörténeti jelentőség tekintetében csak Szent István és II. András kora hasonlítható. Szent István félszázada a nyugati keresztény kultúrközösségbe vezette be a magyar nemzetet. II. András kora átmenet a keresztény középkorból a lovagokba. Zsigmond uralkodása a lovagkor és a renaissance határmezsgyéje volt. Trónraléptekor még Nagy Lajos lovagjai, az öreg Szécsi Miklós, Lackfi István és társaik álltak mellette. Virágkorában prerenaissance-államférfiak – Garai Miklós, Cillei Hermann, Maróti János, Ozorai Pipó – vették körül. Halála előtt a XV. század derekának hatalmas nádora, Garai László vitte Macsó kormányzatát – honnét egykor apja és nagyapja is elindultak az emelkedés felé – s mint egyszerű csapatvezérek, udvari vitézek már ott álltak mellette Hunyadi János és Cillei Ulrik, a legifjabb Garai korának vele együtt legfőbb szereplői. A három nemzedék egy egész század képviselője volt, a nápolyi győzelmes bevonulás és Nándorfehérvár 1456. évi visszafoglalása közt eltelt századé, mely válaszfalként és összekötő korszakként ékelődött két egymással merőben ellentétes világ, más eszméknek, ideáloknak és célkitűzéseknek hódoló két világtörténeti korszak, a lovagkor és a renaissance közé. Ennek az átmeneti, vajúdó korszaknak volt reprezentánsa maga Zsigmond király, a prerenaissance-nemzedék egyik legkimagaslóbb alakja.

Zsigmond egyéniségében világosan felismerhetők a megelőző korból, nagyapjától átöröklött lovagi vonások. Sokszor bizonyított személyes bátorsága, sőt vakmerősége, a lovagkirályokra jellemző nyájas bőkezűsége, a lovagkori eszmék – keresztes hadjárat, hitvédelem, az egyház egységének szolgálata, a nő-tisztelet – iránt való lelkesedése, a lovagi életformák – pompás udvartartás, lovagi tornák – kedvelése, Szent Lászlónak, a magyar lovagkirály eszményképének nála is megnyilvánuló tisztelete egytől-egyig lovagi gondolkodásra vallanak. Politikájában már a renaissance-morál nyilatkozott meg. A lengyel királlyal szemben követett ravasz és kétértelmű eljárása, melynek során a litván függetlenség előkészítésével egyenesen hitszegést követett el a hozzá bizalommal és barátsággal közeledő Ulászlóval szemben, és éppígy az angol királlyal a franciák ellen kötött szövetsége, mikor alig pár hónappal előbb még Párizsban hangoztatta barátságát, igazi renaissance-politika volt. Az ébredő renaissance szelleme jutott kifejezésre erkölcstelen életmódjában, kétes szerelmi kalandjaiban, másrészt pedig művészet- és tudományszeretetében is. Ezeket az átmeneti korok eszméinek és erőinek forrongására és kiegyensúlyozatlanságára visszavezethető lelki kontroverziákat végletekig fokozta Zsigmond csapongó fantáziája, szertelen indulata és határtalan könnyelműsége, egyéniségének, lelkének egész sajátos alkata.

A XIV. század eleje óta tüneményes gyorsasággal emelkedő, de a IV. Károly-kori kulmináció után éppoly hirtelen hanyatlásnak indult luxemburgi Arlon-ház utolsó sarjadékai – Vencel, Zsigmond, Jodok és Prokop – tagadhatatlanul szép tehetséget és sok fejedelmi erényt örököltek őseiktől. A személyes bátorság és kedélyes közvetlenség mellett mindegyiküket pazar bőkezűség, a fejedelmi pompa és finomabb élvezetek szeretete, a tudomány és művészet iránt való érzék, nagystílű tervek iránti fogékonyság jellemezte. Ezek az egyéni tulajdonságok magyarázzák meg híveik egy részének minden körülmények közt kitartó ragaszkodását, maguknak a fejedelmeknek lelkes állásfoglalását egy-egy nagy politikai koncepció mellett, vaskövetkezetességüket a hatalomért való küzdelemben. Másrészről azonban – talán szláv anyáiktól örökölt – féktelen szenvedélyük és kegyetlenségig fajult kényúri hajlamuk, pénzügyi politikájukat és szerelmi életüket egyaránt jellemző szilaj könnyelműségük, bölcs apáik minden kényes kérdést gyors és sikeres megoldáshoz segítő biztos judíciumát és nyugodt tapintatát megcsúfoló, meggondolatlan és erőszakos hatalomvágyuk ellensúlyozták jó tulajdonságaikat. Egyéniségüket e jellemvonások valósággal eltorzították; a lelki kettősség, a kiegyensúlyozatlanság színeivel festették alá. A nagy uralkodónak erőteljes cselekvéseik világításában nem egyszer felragyogó pompás alakja mögött sötét árnyékként bontakozott ki a nagy dinasztiák degenerált tagjainak és a parvenüfejedelmeknek alantas jellemhibáiban bővelkedő kis zsarnok képe. S a kettőslelkű fejedelmek szeszélyeitől és kegyetlenségétől szenvedő népek emlékében ennek a kis zsarnoknak a képe, a költőktől megénekelt „cseh Nero” és „a magyar királyi trónon ülő vadállat” rögződött meg; a „zsarnok királyok” képe, akik ellen épp a XV. század első éveiben összes országaikban elemi erővel tört ki népeik felháborodásának vihara. Ezek a családilag determinált jellemvonások adják meg Zsigmond király egyéniségének rajzát.

Zsigmond őseitől nagy államférfiúi képességeket örökölt, de e képességek közt a katonai tehetségnek nem jutott hely. A hadvezetéshez semmi érzéke nem volt. A legtökéletesebben kidolgozott haditervet is képes volt egy könnyelmű lépéssel, gondtalan késedelmeskedéssel, avagy szeszélyes elbizakodottsággal hatalomra dönteni. Az elgondolásban nagy hadivállalatainál nem igen volt hiba, de a kivitel rendszerint tökéletlen volt. A diplomáciában már sokkal nagyobb mester volt. A konstanzi zsinat világtörténeti jelentőségű határozatainak előkészítésében s az egyházpolitikai kérdéssel kapcsolatos politikai problémák megoldásában apjának, a nagy diplomata császárnak körültekintésével és tapintatával járt el. Hasonló politikus érzékről tanúskodnak sokszor nagyon is kétértelmű lengyel politikájának aktái. A török és dalmát kérdésben követett eljárása, politikáját itt és más esetekben is annyira jellemző kapkodása, az elhatározásaiban tapasztalható meglepő fordulatok azonban apja biztos judíciumának és reálpolitikai érzékének hiányáról, merész és csapongó fantáziáról, de a problémák meggondolt áttekintését, a tervek megvalósítását akadályozó könnyelműségről és szeszélyességről tanúskodnak. Az egyházszakadás kérdésének, e kor nagy világtörténeti problémájának megoldásában tanúsított céltudatos következetessége és kitartó erélye nagy tettek kivitelére hivatott fejedelemre vallanak s láttukra méltán vetődik fel a kérdés, vajon csupán a régi császárok dicsőségéért epedő vágyakozás, vagy a kérdés világtörténeti jelentőségének – tudatos avagy ösztönös – megsejtése vitte-e erre az útra? Hasonló jövőbelátó intuícióra vall a felszabadító török hadjárat kérdésében Nikápoly előtt követett határozott és céltudatos politikája. Nikápoly utáni intézkedései, a török probléma és a dalmát ügyek könnyelmű elhanyagolása viszont az ellenkezőre, a délvidéki érdekek fontosságának teljes félreismerésére látszanak mutatni. A valóságban nem így volt. Zsigmond meg volt győződve a török kérdés és a dalmát probléma fontosságáról, a magyar korona délvidéki érdekeinek védelmét kötelességének ismerte és a gyakorlatban is megkísérelte. A frankfurti választás előtt a déli tartományok visszaszerzésére fordított kitartó figyelme és komoly áldozatai bizonyítják, hogy szeretett volna, de – sajnos – nem tudott Nagy Lajos és Szent László méltó utóda lenni. Ehhez nem voltak képességei. A világpolitika nagy kérdéseinek útvesztőjébe, a régi császári politika bűvkörébe tévedve, valahogy elvesztette tájékozódását. Híjával lévén IV. Károly és Nagy Lajos biztos ítéletének és ez utóbbi katonai tehetségének, figyelmét pedig az egész európai közösségeket érdeklő egyházpolitikai kérdésekre és a következő korszak központi problémájává növekvő egyházszervezeti reformokra koncentrálva, aláértékelte a katonai problémákat, aláértékelte a török hatalom és Velence erejét, másrészt meg túlbecsülte magyar királysága teljesítőképességét és saját tehetségeit. Ehhez képest eszközeit is rosszul választotta meg. Velencét, a diplomácia mesterét, az európai méretű kereszteshadjárat korábbi eszméjét feladva, hadai egy töredékének harcbeszállításával próbálta terjeszkedésében megállítani és visszavonulásra kényszeríteni. Ezek a biztos ítélet hiányában gyökerező optikai csalódásai okozták kudarcainak hosszú sorozatát oly időben, mikor Európa nagyobbik felét felölelő világbirodalom ura volt. A császári, magyar, német, itáliai és cseh királyi méltóságok összetett súlya túlságig megterhelte szellemének minden rugalmassága, politikai tehetségének minden kiválósága, szándékainak és törekvéseinek minden komolysága mellett is könnyebb fajsúlyú egyéniségét. A ránehezedő problémák és feladatok egy Nagy Lajost is súlyos próba elé állítottak volna, hogyne hajolt volna meg terhük alatt ez az indulatos, könnyelmű, szeszélyes, sokszor kapkodó és ötletszerűen cselekvő fejedelem.

A szertelen indulat, féktelen szenvedély, szeszélyes könnyelműség alapvető hibái voltak Zsigmond jellemének s a fejedelmi jellemek megalapozására hivatott szigorú erkölcsi érzék hiányával párosulva, a könnyelmű és léha ember s a dühöngő kiszsarnok markáns vonásaival rútították el a nagy koncepciók és nagy problémák iránt fogékony, kiváló tehetségű fejedelem lelki képét. Az állhatatlanság és következetlenség, amit a legfontosabb kül- és belpolitikai kérdések megítélésében tanúsított, a felszabadító török hadjárat hallatlan eréllyel sürgetett tervének hirtelen feladása, e hadjárat legalkalmasabb, sőt 1389 és 1526 közt egyetlen alkalmas időpontjának könnyelmű elmulasztása, a dalmát kérdés felháborítóan könnyelmű kezelése, a magyar királyságot is közvetlenül érintő cseh probléma megoldására irányuló kísérleteiben tapasztalható kapkodás, legjobb magyar híveivel szemben uralkodása első időszakában követett méltatlan eljárása és mértéktelen pazarlása kivétel nélkül személyes hibáira, jellemének fogyatékosságára vezethetők vissza. E hibákban gyökerezett az orosz és balkáni történet legsötétebb lapjait és a frank Meroving-kor legvéresebb napjait eszünkbe idéző kegyetlensége is. A magyar felkelések leverése után végrehajtott tömeges kivégzések, a boszniai szörnyű vérengzés és a csehországi eretnekégetések sorozata mentségre találhatnak a kor egyre durvuló szellemében, de ez az erőszakos halált és kínzást osztogató korszellem nem mentesíti Zsigmondot a személyes kegyetlenség, a gyilkolásban való gyönyörködés annyiszor szemére vetett vádja alól. Ennek a kegyetlen hajlamának következménye volt mértéktelen hatalomvágyából sarjadt vértagadó testvérharca s az elbukott felkelők felett igazságszolgáltatás helyett gyakorolt véres bosszúja. A magyar és cseh koronajavak mértéktelen pocsékolása, a királyi hatalom gazdasági alapjainak könnyelmű elfecsérlése is megfelelt a rendi magánhatalmakat eddig ismeretlen mértékig fejlesztő s a rendiség szellemétől áthatott kor felfogásának és irányának, de az adományozásban és általában Zsigmond egész gazdasági és pénzügyi politikájában észlelhető meggondolatlanság mégis egyéni könnyelműségében talál magyarázatra. Ez a könnyelműség okozta, hogy a fejedelmi bőkezűség s a hívek jutalmazásának a kor felfogása szerint igazán fejedelmi erénye nála esztelen pazarlássá fajult. A prerenaissance-erkölcsök könnyűsége menti életmódját, de túlzott kicsapongásai és szeretkezései mégis egyéni számlája rovására esnek.

Zsigmond jellemének végzetes hibái vonták maguk után életsorsának tragikumát. Külső sikerek tekintetében a sors semmit sem tagadott meg tőle. Öt koronával fején nála hasonlíthatatlanul tehetségesebb és kiválóbb apját, sőt apósát is túlszárnyalta fényben és hatalomban. Volt idő, mikor – a konstanzi zsinat idején – egész Európa már-már a keresztény világ urát kezdte benne látni. De a fény üresnek, a hatalom színlegesnek, sikerei félsikereknek bizonyultak. A világ ura volt, de saját országaiban nem tudott igazi úrrá lenni. Magyar királyságának nehezen visszaszerzett déli tartományai közül a nagyhatalmi állás szempontjából annyira fontos Dalmáciát elvesztette, Bosznia és Szerbia hűbéri kötelékeit megszilárdítani nem tudta, Moldván a lengyel királlyal kellett megosztania, Havaselvét sem volt képes végleg magához kötni. Csehországi uralma mindvégig problematikus maradt. Magyarországon 1403 után úr lehetett volna, de hatalmát másokkal kellett megosztania. A félsikereknek és minden igaz sikerét nyomon kísérő kudarcainak tragikumát tetézte be az ítélet, mit róla népei formáltak és az utókorra örökségül hagytak.

Zsigmond tudott szeretni, tudott bízni és tudott jutalmazni is. Ragaszkodó híveit, a Garai-Cillei-liga tagjait, az új katona-arisztokratákat, a cseh katolikusokat és hűségére tért kelyheseket is elhalmozta szeretete, bizalma, bőkezűsége minden jelével. De népeivel magát megszerettetni nem volt képes. Szeszélyeit, könnyelműségét és főleg kegyetlenségét nem tudták elfelejteni. A csehek csekély kivétellel népük elkeseredett ellenségének tartották és sok „tisztes cseh” halálát, anyagi romlását siratva, a huszita népköltővel zúgtak felé: „gennyedjen el magyarjaival!” A magyarok Horvátiék szörnyű sorsára, a felkelésben részes derék vitézek, jó magyar családok kiirtására, Cillei Hermann, Ozorai Pipó, Albeni Éberhard és a többi idegen kegyenc tobzódásaira emlékezve – hiába vallotta magát magyarnak, hiába szeretett volna magyarnak látszani – csak a kegyetlen zsarnokot, magyarok megrontóját látták Zsigmondban. A megkínzott, kivégzett magyar felkelők – a Horvátiék és Lackfiék – sírján szép mondavirágok fakadtak s a hagyomány e virágokból a nemzeti hős koszorúját fonta homlokuk köré. A legenda központjába a felkelés egyik másodrangú szereplője, Hédervári Kont István – Lőrinc nádor (1437–1447) nagybátyja – került. Ő szerepelt az aljas cselszövés áldozatául esett felkelők vezéreként s az ő fegyverhordozója, Csóka vágta az idegen uralmat megszemélyesítő Zsigmond szemébe a közvélemény hangulatát drasztikusan kifejező mondást: „én neked, cseh disznó, bizony nem szolgálok!”

E hagyomány a király halála után teljes erővel szervezkedő német- és cseh-ellenes nemzeti pártnak, a Garai-Cillei érdekkörtől egyre inkább eltávolodó Pálócziak, Héderváriak, Csákiak, Marótiak, Újlakiak, Perényiek majdan Hunyadi János körül csoportosuló fő- és köznemesi pártjának gondolkodását és érzelmeit tükrözi vissza. Benne nemcsak az idegenek, hanem a Zsigmond korában minden hatalmat kezébe ragadó Garai-liga ellen kelt gyűlölet, a következő kort jellemző pártszenvedély is kifejezésre jutott.


[1] (Első kiadása: Károlyi Árpád Emlékkönyv, Bp. 1933. 255–265. )