6. Sch, Ts és tz
(1918)^[1]

A cs, cz és s hangok írásának történetére nézve érdekesnek vélem Timon Sámuel Tibischi Ungariae fluvii notio (Cassoviae, 1735) c. művéből fordításban a következőket közölni: A magyar szavak írásában a mai gyakorlattól eltértem annyiban, hogy cs helyett ts, cz helyett tz betűt írok, tettem ezt nem azért, mintha a helyesírásújítóknak hízelegni akartam volna, hanem hogy a szavakat az idegeneknek felismerhetőbbekké tegyem. Hogy pedig a helyesírásújítók ne nagyon örüljenek, illetőleg hogy ez új írásmódot ne a maguk találmányának tartsák, tudják meg, hogy ez az írásmód megvan már 1600 előtt, Calepinus bővített művében. Ismerte Molnár Albert is, amint azt meg is mondja. „A helyek és folyók neveit – a külföldi olvasók kedvéért – a latin szokásnak megfelelően latinul adom, a legtöbbnél azonban odateszem a hazai (magyar) nevet is. Végül pedig – hogy az olvasó a tulajdonnevek latin alakja kiejtése felől kétségben ne legyen – a magyar s és ts helyett sch-t és tsch-t írtam, pl.: Temeschvarum, Tschechinum, amelyeket a magyar ch nélkül ír. Különben is ha szabad Schemniciumot, Leutschoviat írni, miért ne legyen szabad más hasonló esetben is sch-t és tsch-t alkalmazni” (l. Prologium).

[1] (Első kiadása: Magyar Nyelv 1918. 167.)